Lumel'Auvrea

Az út hamarosan megtisztulni látszik a Könyvtár felé, és habár szívem szerint arannyal önteném ki az utat, mely utolsó ép épületünkhöz vezet, erre sem idő, sem energiaforrás nem áll rendelkezésünkre. Hálás vagyok, hogy a katonák segítenek nekünk, és mikor pajzsot emelnek rám, hálásan biccentek nekik. Nem tudom miért kellene ennyire félnünk, hiszen nincs itt senki. Már nincs... Üresen csendülnek a város falai, konganak az utcák, így nincs mitől tartanunk. Mégis hálás vagyok a pajzsért, és persze Taltaurnak is, hogy így aggódik értem és segít. Hiszen ő is hamarosan beáll segíteni, megtisztítani az utat, így tényleg pár percnek tűnik csupán.
A Könyvtárhoz érve lágy, halk szavakkal szedem le a láncot, mely zárva tartotta eddig az épületet a betolakodók elől. Ám mi nem vagyunk azok. Határozott mozdulattal tárom ki az ajtót, természetesen azért felkészülök arra, hogyha valaki lenne odabent, de ez nem valószínű. Ismét egy fénygömböt küldök fel, a tetőre, így eléggé bevilágítja az egész épületet. A sötét lassan szivárog befelé, de nem hagyom. Körbesétálok egy picit, majd Aewy'dron felé intézem a kérdésem. Taltaur is válaszol, és barátnőm is határozottan bólint.
- A parancsnoknak igaza van, szerintem ez megfelelő megoldás lehet. Pár évente majd visszatérünk megnézni, és feltölteni a varázst. - jelenti ki Aewy'dron. A Könyvtár közepéhez sétál, majd int, hogy én is menjek oda. Lassú léptekkel sétálok oda hozzá, végül kezünket össze tesszük. Lágyan megszorítom a nő kezét, aki lágyan elmosolyodok.
- Csodálatos dolgot teszel, Merilien. Büszke vagyok rád, úrnőm! - hajt fejet a nő, bár látom az aprócska kis mosolyt a szája szegletében. Való igaz, hogy én úrnő lettem, ám Aewy-nek még mindig csak a vérelf hercegnő, a legjobb barátnője.
- Pimasz vagy. - súgom a szavakat vigyorogva, mintha egy pár pillanatra elfelejteném,hogy hol is vagyunk és mire készülünk. Aewy'dron becsukja a szemét, és halkan mormolni kezd. Felismerem a szavait, így én is csatlakozom a varázslathoz, mellyel a helytől,az itt meghalt, s elhunyt vérelfektől kérünk segítséget. Odakint néhány vércsepp száll fel a levegőbe, és pislákolni kezd, majd a Könyvtár falához csapódik. Az ablakokon hallhatjuk és láthatjuk a vérfoltokat, de mi ketten tudjuk, hogy segítenek nekünk. Hamarosan egyre több vércsepp csapódik a falnak odakintről, és a bűbájunk hatására óvó vérpajzsot kap a Könyvtár: az összes vércsepp, mely vérelftől származik, védőn vonja be az épületet. A varázslat végeztével a Könyvtár közepén, a magasban megjelenik egy fénygömb, mely először vörösen pislákol, majd egy hatalmasat robban, fénnyel vonva körbe az egész Könyvtárat, mint sarkot, s minden búvóhelyet. A robbanás nem hangos, inkább csak fényjátékkal és jelenséggel jár. Végül a fény kicsit halványul, de a fénygömb ott marad a Könyvtár tetején, lágy fénnyel vonva be az épületet és minket. Összekapaszkodunk Aewy'dronnal, térdre rogyunk, és látszik,mennyire elsápadtunk. Az orromból egy lágy vérpatak indul meg, melyet a barátnőm letöröl.
- Mi is a vérünket adtuk ezért, Úrnőm! - suttogja a nő, majd érzem, hogy elengedi a kezemet és elájul a kőpadlón.

//Taltaur, Mesélő//

A Könyvtár valóban megmaradt szépségében és teljességében. Csupán a sötétség akarja bekebelezni, mint minden mást a városban. Azonban ezt megakadályozhatjuk, és határtalan lelkesedés és akarat tölt fel, hiszen tudom: mi vagyunk az utolsók, és a mi tisztünk és feladatunk az, hogy emlékhellyé alakítsuk ezt a helyet. Nem győzhet a sötétség, nem kebelezheti be a város romjait, és nem tüntetheti el a dicső vérelfek lakhelyét, a tudásukat az életből, a létezésből. A hitből merítek hát erőt, és érzem, hogyan jár át a bizakodás ereje. Szinte érzem, hogy több mágia szorul most belém, amennyit valaha is éreztem és tudom, hogy akár az összeset ennek az ügynek a sikerességére fordítanám. Szerencsére vannak itt értelmes elfek is, akik óvatosságra intenek, és tudom, hogy később hálás leszek a kedvesemnek ezért a tanácsáért.
A varázslatot Aewy'dronnal ketten végezzük el, segítségül hívva minden egyes vércseppet, ami még megmaradt a város romjaiban, a földeken, eldobott fegyvereken, köveken, vagy éppen a házakban. A vércseppek a segítségünkre sietnek, és hatalmas pajzsként védik, s borítják be a Könyvtár épületét. Érzem az ő mágiájukat is, érzem a vérelf testvéreim jelenlétét és szinte biztos vagyok benne, hogy szellemeik betöltik a Könyvtár épületét. A varázslat hamarosan létrejön, világosságot varázsolva a könyvtárba, pajzsot húzva fel a falak köré, és tartósítva az idebent lévő tudást. Emlékhellyé varázsolva ezt az épületet, ahol a vérelfek megmaradt tudása biztonságra és nyugalomra lelhet. A varázs azonban elég nagy, és elhunyt vérelf testvéreink segítségével is Aewy'dron ájultan rogy a földre, és én is érzem a gyengeséget. Saját véremet adtam a varázslatért és ezt megbosszulja a testem. A hatalmas adrenalin, mely a varázslat előtt ölelte át a testemet, most távozik a mágiával együtt, így hulla fáradtan rogyok Taltaur karjaiba. Testének lágy melegére megremegek és hozzá bújok, átölelve nyakát.
- A népemért tettem... Nem hagyhatom, hogy felemésszen minket a sötétség. Kell,hogy emlékeztessen ez a hely mindenkit arra, hogy a dicső vérelfek nemzedéke élt, létezett s most sem tűnt feledésbe. - suttogom a szavakat, és habár fáradt vagyok és alig van erőm, szememben még mindig ott ég a lelkesedés. Ez az én művem. És erre emlékezni fog mindenki.
- Kérlek, pihenjünk egy kicsit... - suttogom és a férfi kulacsáért nyúlok,ha elérhető közelségben van és meghúzom. Aewy'dron lassan ébredezni kezd, és lágy, fáradt mosollyal köszöni meg a katona segítségét, hideg, remegő kézzel szorítja meg a meleg segítő kezet.

//Taltaur, Mesélő, Hemyl...//

*Jól esik a tudat, hogy a kedvesem ennyire félt, ám mikor közli, hogy vannak itt még néhányan, akik mind szívesen adták volna varázserejüket a hely védelméhez, megrázom a fejemet.
- Ez a vérelfek szentélye. Hálásak vagyunk a segítségért, de úgy gondolom, hogy a varázslat akkor lesz erős, és örök, hogyha csupán mi vérelfek hozzuk létre. Ez a népünkért van, és az, hogy a vérünket adtuk érte, erősebbé és biztosabbá tette az egész emlékhelyet. Az életemet sem sajnáltam volna azért, hogy népem emléke fent maradjon! - suttogom a szavakat, bár látszik, hogy a varázslat nem vette el minden erőmet, hiszen a mondatok végét már erőteljesen és határozottan mondom.
- Aewy'dronért azért aggódom kicsit, de úgy látom jó kezekben van... - suttogom Taltaur fülébe egy halovány mosollyal, miközben barátnőm és társam felé nézek. A nő immár ül az egyik asztalon, és habár kicsit még sápadtan, de úgy tűnik elég lelkesen beszélget az őt segítő katonával. A férfi vet egy bizonytalan pillantást parancsnoka felé és afféle bocsánatkérő mosollyal fordul vissza Aewy-hez, hogy jelenlétével erősítse a nőt.
Pihenni szeretnék, csupán néhány órát, amíg étkezünk és visszanyerjük az erőnket. El is helyezkedünk, ételt veszek magamhoz, majd Aewy'dron asztalához ülök, odahúzva egy széket. Elég fáradtak vagyunk a lánnyal, így csendes beszélgetésbe kezdünk, és fel sem tűnik az, hogy a katona eltűnt. Sajnos a varázslat elvette az erőnk nagy részét és egyelőre azzal foglalkozunk, hogy újra erőre kapjunk. Utólag bizonyára nagyon fogom szégyellni, hogy nem vettem észre a hiányzó katonát, aki az életét adta értünk, most azonban nem foglalkozom vele. Egészen addig, amíg Taltaur el nem indul.
- Hova mész, Kedvesem? Ki? - nézzek aggodalommal a férfi után és kérdezek rá, hogy kit is keres. Körbejártatom a tekintetem a Könyvtáron, de jelenleg túl fáradt és kimerült vagyok, hogy észrevegyem a férfi hiányát.*

//Üdv Hemyl. Tök örülünk neked. Pláne így totál lefáradva és kimerülten. ^^ Remélem azért nem 2 perc alatt akarsz lekaszabolni minket. //

Tudom, hogy Taltaur ostobaságnak tartja a tettünket, ám meggyőződésem, hogy így volt helyes, amit tettünk. A Könyvtár immár védve van, így nyugodtan kipihenhetjük a fáradalmainkat, ami azért jó pár órát vesz majd igénybe. Egyelőre úgy sejtem, hogy nyugodtan pihenhetünk, és olvasgathatjuk a vérelfek hagyta könyveket, a tudást, ám valami megzavar minket. Taltaur arról tudósít, hogy eltűnt egy katona, én pedig ijedten pislogok a kapu felé. Mi történhetett?
- Ki járhat erre? Hiszen leellenőriztük! - szólalok meg kicsit ijedten, és figyelem, hogyan nyeli el a sötétség Kedvesem alakját. Megszorítom barátnőm kezét, aki szintén ijedten, ám fáradtan pislog rám, majd a kapu felé. Látom, hogy a velünk maradó katona harca kész, éberen figyel, hogy mi történik. Egyelőre mi sem tudunk mást tenni, csak figyelni odabentről. A szívem megremeg, ahogy arra gondolok, hogy Taltaurral valami baj történik. De sajnos fáradt vagyok és kimerült. Étkeznünk kell, akármennyire is feszült a hangulat most.

Fogalmam sincs, hogy mi történik odakint, de kezdek egyre idegesebb lenni. Leellenőriztük, hogy vannak-e még túlélők, vannak-e még élők itt a városunkban, és a varázslatnak nem lett eredménye. Ezért elgondolkozom, hogy mi történhet? Eszembe jut, hogy bizony vannak szellemek is az életben, a környezetünkben, akiket nem biztos, hogy jelez a mágia. Sőt, vannak Istenek is, akik néha leszállnak közénk. Hirtelen rimánkodni kezdek magamban, hogy valamelyik Isten szálljon le közénk, és segítsen nekünk, védjen meg minket, vigyázzon ránk, és adja meg a városnak a tiszteltet, amit a vérelfek érdemelnek. Aewy'dron és a katona halkan beszélgetnek és érzem a férfi elfen, hogy ő is ideges. Figyel, figyel minden neszre, mozgásra, és követi tekintetével Taltaur és társai lépteit, mozgását a Könyvtár ajtajához. Mikor a katonák kilépnek, az ajtó becsukódik, én pedig remegni kezdek. Idegesen nézem az ajtót, majd mikor a velünk maradó katona megszólal.
- Eltűnt? Mi történt? - pattanok fel idegesen, ám érzem, hogy az erőm még nem tért vissza. Kicsit megszédülök, majd visszarogyok a székre. Lehajtom a szemem és halkan fohászkodni kezdek az Istenekhez.
- Nem kellene segítenünk? - suttogom a szavakat a velünk maradó férfi elf felé, ám láthatja rajtunk, hogy még eléggé fehérek vagyunk.

A Könyvtár ajtaja hamarosan nyílik és a két katona vonszol be egy testet. Ő lenne Reptair? Döbbenten pislogok, majd felállok és közelebb sétálok, hogy rálássak a holttestre.
- Mi történt? Meghalt? - csuklik el a hangom az utolsó szónál. Karjaimmal keresztbe fonom a mellkasom és igyekszem megnyugtatni magam. Miattam veszített el Kedvesem egy katonát. A vérelfek dicsősége miatt jöttek el, kísértek el utunkon minket. De mit ér a vérelfek dicsősége, ha még több vért kell ontani miatta? Érzem, hogy a szégyen, majd a düh kezdi visszatölteni belém az erőt és immár stabilan és határozottan állok a lábamon. Ekkor érkezik meg Taltaur is, késve a többiek után. Odafutok hozzá, és átölelem a derekát.
- Mi történt? Mi van odakint? - teszem fel a félős kérdéseket, de tudnunk kell. Hiszen... Haza kell jutnunk valahogy.

//Bocsi, kicsit rövidke, de szegény nő nem tud semmit. //

Odabent a Könyvtár védelmet az a minket kísérő elfeknek és ekkor jövök rá, hogy bizony nem volt hiába ez a varázslat, nem volt hiába az, hogy ennyi erőt és energiát öltünk ennek a helynek a fenn tartásába. Azonban ki nem nagyon tudunk menni, és ahogy Taltaur elmeséli, hogy mi is történt odakint, szomorúan, és kissé csalódottan hajtom le a fejemet és szorítom meg a férfi kezét. Csak akkor nézek rá, mikor lágy csókot lehel a homlokomra.
- Mi tévők legyünk hát? Nyissunk egy átjárót? Ahhoz nincs elég erőnk és szerintem tudásunk sem... - jut eszembe valami, de sejtem, hogy már csírájában halott a gondolat.
- Úrnőm, egy Könyvtárban vagyunk... - jegyzi meg Aewy'dron, és furcsa lelkes fény csillan a szemében. Talán ő máris kezdi visszanyerni az erejét és az eszét. Elgondolkozva nézek végig a könyveket.
- Szerinted lehetséges, hogy az egyik könyvben találhatunk egy varázslatot? - szólalok meg elgondolkodva. Az egyik polchoz sétálok és lágyan végighúzom az öreg fán a kezemet, lehunyom a szemem és beszippantom az illatát. Odakint egy halálos szellem vár minket, akihez nincs elég erőnk.
- Esetleg bezárhatnánk egy ketrecbe, amíg elhagyjuk a várost... - nyitom ki a szememet, ahogy eszembe jut még egy gondolat és kérdőn nézek Taltaurra, majd Aewy'dronra. Vajon sikerülhet?

Aewy'dron megjegyzése, miszerint mégiscsak a vérelfek Könyvtárában ácsorgunk, csak hamar eljut a tudatomig és máris beindul a fogaskerék, egyre több ötlet jut eszembe. A polchoz érve furcsa vibrálást érzek és jól eső érzéssel tölt el az, hogy vérelf könyvek címeit olvashatom e pillanatban. Tekintetem csupán végigfut a polcokon, mégis valamiféle furcsa "hazai" erővel töltődök fel és ha a többiek nem tartanának vissza, most azonnal kirontanék a kísértethez és közölném vele, hogy az egész erdő az övé lehet, a városunkat azonban hagyja békén és nyugton. Ám hamar meggondolom magam, sejtem, hogy a kompromisszum most nem járható út. Itt erővel, vagy ésszel kell kijutnunk, és szomorúan nehezül el a szívem, mikor rájövök: ha nem öljük meg a boszorkányt, talán soha nem térhetünk ide vissza. Talán felesleges volt az egész védelme a Könyvtárnak, ha mindenkit megöl a boszorkány, mire elérné azt. Ám most biztos helyünk, menedéket ad, míg kitaláljuk, mitévők legyünk.
- Talán ha összefognánk, és együtt hoznánk létre egy mágikus zárkát a boszorkánynak, talán sikerülne őt bezárni a föld alatti börtöncellák egyikébe. Mit gondolsz? - jut eszembe egy újabb ötlet és nézek barátnőmre és tanácsosomra, Aewy'dronra. Elgondolkodva nézi a polcsorokat, végül bólint. Úgy tűnik szerinte is lehetséges, habár nem volt túl lelkes. Taltaurra pillantok, aki szintén az összefogást javasolja. Vagyunk itt egy páran mágikus erővel, együtt biztosan sikerülne.
- Azonban valahogy le kell csalnunk oda... - jut eszembe egy elkeserítő gondolat. Vajon sikerülne lecsalni, és úgy bezárni a ketrecbe, hogy a "csali" is kijusson? Ez kérdéses, és az aggodalom szinte felemészt, ahogy ezen járnak a gondolataim. Látom, hogy Aewy'dron is hasonlókon gondolkozik és hasonlóan tanácstalan arccal nézi a könyveket.
- Valamit muszáj megpróbálnunk! - jelentem ki határozottan, ellent mondást nem tűrő hangon. Ki kell innen jutnunk, és ha máshogy nem megy... Hát áldozattal.
- De előtte pihenjünk, és együnk, töltődjünk fel energiával, illetve keresnünk kell egy könyvet, amelyben benne van egy mágikus ketrec leírása. Vagy te ismered ezeknek a pontos működését és létrehozását, Kedvesem? - nézek Taltaurra kérdőn, a szememben azonban ezernyi más kérdés is felvillan. Jó ötlet ez? Muszáj a "csalétek"? Vajon elég erősek vagyunk Hemyl ellen? És vajon sikerülni fog őt egy ketrecbe zárni? Vajon benne is marad? Száz és száz kimondatlan kérdés villan a tekintetemben, ahogy reménykedően nézek kedvesemre. Kérlek, válaszolj igennel minden tanácstalanságomra - susogják a pilláim.