LANURIA

A sárkányok, nimfák és mágusok birodalma
 
Homehttp://newagelaGalleryGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés

Share | 
 

 Sou: emlékmorzsák

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Sou
Fehér sárkány
avatar

Hozzászólások száma : 772
Életkor : 67
Munkahely : ahol az érzésgombolyagok zárt ketrecének a kulcsa rejtezik.

Character sheet
Nép: Sárkányok
TémanyitásTárgy: Sou: emlékmorzsák    2014-11-10, 1:29 pm

Egy esztendeje már. Elégedett boldogság vesz erőt rajtam, mikor boldog mosollyal köszönsz a szomszédos falú öregjeinek. Ez lenne az atyai büszkeség? De, ahogy te, úgy én sem felejtettem el a közel s távoli múlt acsargó agyarait. Talán, még mindig a helyes döntést és a jó utat keresed, mikor a szélfútta mező magányát élvezed. Annál a kőnél múlatva az időt, ahol a magas fűben menedéket reméltél előlem. Ma már értem, amit akkor nem tudtam mire vélni. Meglepett a gyorsaság és az elszánt sebes menekülés, egy pillantás jutott mindkettőnknek a másikból.
Azonban a vidék eme elhagyatott részén ketten osztoztunk a vadakkal. Sem falu, sem járt ösvény nem szelte át. A magányossága vonzhatott mindkettőnket, de az okok egészen mások voltak. Nyomokból akad bőven, míg a füvek után kajtattam, mik ritkák még e tájon is és számomra értékük felbecsülhetetlen. Végül ismét az a rét hozott össze minket, azt szetted, amit magam is kerestem. Szelíd tekinteted mögül a közeledés legapróbb rezzenésére is elővillantak azok a vészjósló agyarak. Mint egy embertől távol nevelkedett házi macska, kieresztett karmokkal, morogva, fújva ágáltál a társaság ellen. Később is, minden alkalommal, de ha tehetted megszöktél előlem.
Rögeszme, talán csak az élőkbe plántált rettentő kíváncsiság űzött előre, vagy az elrejtet bánat, a dac, hogy alakulhat ez úttal másként. Sosem felejtem el, mikor végre sikerült nyakon csípni. Meglepő Tanulság volt, még az én éltes koromban is. Egy sárkányt nem lehet csak úgy grabancon ragadva marasztalni és szárnyak híján, csak mélán, a döbbenet merev tartásával pillogtam az immáron üres ég felé. Józan ésszel élő ember elhagyja a veszélyesé lett helyet, vagy társakat gyűjt maga köré, hogy növelje biztonságának csekély érzetét. Az én kerekeimet más fogasokból kovácsolták, a fogócskánk makaccsá tett.
Többször is kérdezted már, hogy szándékosan sétáltam e csapdába. A válaszom pedig, azóta sem változott. Még is ki szegné nyakát szándékosan? Csak halkan súgom meg, hogy sekélyebb gödörre emlékeztem. Érdekes és új volt látni, hogy tétovázás nélkül nyújtottad segítségedet, de talán ugyan úgy elillansz, ha nem jajgatok oly fájdalmasan, hogy sárkányháton kelljen hazalovagolnom. Érdeklődésed azonban a bokámon gubbasztó duzzanat lohadásával együtt tűnt el. Mikor nem várt összekészített tűzifa és étel, éreztem, hogy gyógyultnak minősítettél.
Aztán, legalább már nem szaladtál el, ha a véletlen összehozta útjainkat. De míg én, araszról araszra akartam közelebb jutni, addig te lépésekkel növelted a kettőnk közötti távolságot és vallom, ha a kunyhóm koránál fogva meg nem adja magát és az idő nem fordul rosszra, sosem ajánlod fel önként vállalt száműzetésed egyetlen fedett menedékét. Egy sárkánylak, egyszerű díszekkel, citromfű és menta illatával. Legmerészebb képzelgésem sem ilyennek festette le egy sárkány otthonát, ami az idő múlásával, mikor már a téli fagy és a növekvő hótakaró egyértelművé tette, hogy eme évszakra szállásvendéged leszek. Inkább már csak az enyém volt.
Elejtett szavak, egészen aprócska morzsák, olyanok, amiket egy kiéhezett varjú venne csak észre, ilyenekből építgettem a történeted. Sóvárgó vágy azok felé, akikhez szeretet fűz; mérhetetlen félelem; a magány semmit sem enyhítő üressége; önvád, talán gyűlölted is magad. Míg én szószátyár módra, teljes átéléssel regéltem el mindent magamról, de őszinteségem sem hozott közelebb. Gorombán még követelted is, hogy indokoljam miért is kéne megnyílnod. Elmeséltem életem legszomorúbb pontját, egy gyermekről, ki vérem volt és oly hasonló hozzá. Ekkor merészkedett közénk először az a sötét árny, akit óvatlan pillanatokban volt már alkalmam megpillantani. Emlékszem a félszeg mosolyra, a szándék nélküli, de borzongató pillantásra, ahogy a semmiből formát öltő szívemnek irányzott tőrre is. Halk kacaj színtelen hangja sem tűnt még el emlékezetemből, mely megdöbbent arcomra lehetett a válasz.
A következő pillanatban, mintha révületből ocsúdtál volna, remegve hátráltál el elejtve a gyilkosnak szánt fegyvert és hiába kaptam utánad, mintha ködszerű délibábba markoltam volna. Éjszakákat s nappalokat virrasztottam, bóbiskoltam át, de csak hetek múltával mertél visszajönni, ám csak néhány dologért jöttél vissza. Új helyet találtál, ahol nem zargat egy olyan vén bolond, mint én. Nem hagyhattam! Számoltam jó néhány eshetőséggel és most felkészülten néztem szembe a másik éneddel. Aki nem azért ártott és ölt, hogy érezze a hatalmát és nem azért, mert megteheti, s még csak azért sem, hogy ettől élőnek érezze magát. Csak úgy, indok és érzések nélkül.
A seb begyógyult, a heg is régen eltűnt már. Az én vérem hullt akkor, de neked jobban fájt. Láttam, hogy cseppet sem könnyít, mind inkább csak növel terheiden az, hogy elmondasz nekem mindent. Néped legendás történetét. Életed darabos szakaszait. Barátok körvonalát. Hibákat. Tetteket, amiket, ha módodban állna, megváltoztatnál. Végül pedig beszéltél róla is. Arról, akivel egy testen és életen osztozol, bár sosem volt benned másik személyként jelen, még is, számodra túl erős a hagyatéka. Teljesítenéd utolsó kívánságát, de gyávának érzed magad és árulónak. Életedért életekkel fizettek, ezt nem tudtad elfelejteni és ezért én nem is vádollak.
Némák voltunk. Én nem kértem, szóval legalább is, hogy maradj és te sem ágáltál oly nagyon a maradás ellen. Később, a szavak maguktól jöttek. Udvariasan kerültük a szomorú dolgokat, egy este még is rákérdeztél, hogy van-e értelme bocsánatot kérned. Ügyesen takartad el a valódi szándékodat és nem ismertem még az igazi mosolyodat, megkönnyebbültem, hogy biztatásom nyomán valamiféle kiútra leltél. Későbbi, magányos óráimban furakodta magát a kellemetlen gondolat az agyamba.
Hópelyhek szállingóztak, lomhán és elszórtan, mintha az ég sajnálná eme parányi mesterműveket a földieknek adni. A szurdok vékony íve baljós, szürke homállyal tárult elém, hű lámpásaim, vörösen izzó gömbjei egyenesen oda vezettek. Mire átvergődtem a friss omladék romjain, a nedves por és felkavart hó párája már elült. A táj mindent elmesélt. Egy pillanatra torpantam csak meg, üresség és bűntudat kísért egészen a metszően jeges fal tövéig. Az ott gubbasztó férfi a lépteimre roppanó hóra figyelt csak fel, vadásznak véltem és a sajnálattal vegyes düh érzésével vártam, hogy magáénak mondja az elejtett vadat. De a férfi tört rántott, ordítva szólított fel a távozásra, s minthogy nem engedelmeskedtem, fenyegetését komolyra fordította. Fiatal arcán karcolások vöröslő csíkja húzódott, de a lecsorduló könnyek megdöbbentők voltak. Magabiztosan neveztem meg a fiatal mágust, aki megadóan visszarogyott melléd. Vonakodással térdeltem mellé.
Mivé lesz a magas egekben szárnyaló madár, ha szilánkjaira zúzzák szárnyait? Elpusztul. Homlokodra simítottam tenyerem, kinyitotta fáradtan a szemed, megkönnyebbült boldogság tükröződött benne. Érezted annak az érintését is, akit bátyádként szeretsz és mozdultál volna, törött csontjaid azonban megakasztottak. Fájt, csendes nyöszörgéssel vetted életed talán utolsó levegőit, a kifújt pára vörösre festette a havat. Önző lépésre szántam el magam. Te nem intettél, s lehunyt szemmel, beletörődve vártad, hogy a földi kínok megszűnjenek. Tiszteletben akartam tartani a döntésedet, de az életben rengetegszer alakulnak úgy a dolgok, ahogy mi azt nem akarjuk. „Talán mérges lesz” és talán Dremer is az lesz, de nem, ő inkább megérti majd, hiszen a türelme szinte végtelen és te...
Sanyargató várakozással teltek napjaink, derengő, kézzel olykor megfoghatatlan alakodban elhanyagolt tudásom gyakorlatlanságát mutatta. Az ifjú mágus hite azonban a kőszikláknál is szilárdabb volt és kitartásának végül meglett az ajándéka. Lustán, éppen csak felriadt gyermek módjára pillantottál ránk, szinte csak meg nem kérdezted, hogy miért ültök itt ilyen aggodalmas, de még is örömszerű vonásokkal az arcotokon.
A változás szembetűnő volt, nem kellet semmit sem kérdezni, minden a legtermészetesebb módon volt az arcodra írva. Öröm, bánat, kétség. Gyakorta kellett megfedni, mert nem tartottad magad a gyógyító előírásaihoz és hiába ismételtük a betartandó szabályokat, minduntalan volt egy ok, amiért megszegd azokat. Az odaadó kedves, minden újra, vagy újszerűre kíváncsi lényed kibontakozott, most, hogy nem volt már egy inda, ami megfojtson. Némi félsz még is maradt benned. Megrettentett a gondolat, hogy elhagyd a menedéked és ezért nem tartották az ifjú mágussal, hanem maradtál egy öreggel.
Már más íze volt a beszélgetésinknek, az erdőszegletekben s a réteken tett sétáknak is apránként más szerepe lett. Lested a tudásom és igyekezeted azt magadévá tenni, de mogorva komiszságból kivártam, míg önszántadból nem kérsz meg. Nem várattál soká. Újra felfedeztük az erdő zöld húsú lakóit, félszegen mutattam meg ama pár értékes füvet is, melyet korábban csak kellemes íze miatt szedtél mit sem tudva hasznosságáról.
Sokáig ügyesen rejtetted legnagyobb új félelmedet, ahogy gyengeségedet is és máig szívesen látnám önnön ábrázatom, ahogy nagy gonddal repülni segítek egy sárkánynak. Hosszú gondos felkészülés és még hosszabb „rászánás” után mertél csak. A szárnyaid már épek voltak, csak te féltél még túlzottan attól, hogy újra sárkány legyél. A szabad ég, az adta vissza igazán a töretlen reményedet, de, ez az állandó nyugalom ideláncol. Többször láttalak már a kis patak köves partján egyensúlyozni, a vékony szalagot, ami csak néhány lépéssel vinne közelebb másokhoz, nem merted átlépni. Pedig mennél, ha nem is az ismeretlen, valami más, talán barátok, elmulasztott bocsánatok, szavak tettek kimondása és megtétele.
Hozzácsiszolódtunk egymáshoz, de én csak egy vándor vagyok és a kényelem marasztalásán túl, elérkezettnek érzem az időt, hogy tovább álljak. Nincs búcsú, sem isten veled. Mérges leszel, joggal, de félek attól, hogy ha felnézel rám, ha csak ruhám elenyésző szegletébe markolnak bele ujjaid marasztalóan, képtelen leszek tovább állni. Ritalea gondos keze hagyott nekünk időt a gyógyulásra és elhozta azt a korszakot is, amikor tovább kell lépnünk, új utakat taposni magunknak. Légy önzőbb, de legbelül sose változz meg és vigyázz a hölgymállal! Beleg
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
Sou: emlékmorzsák
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Az akadémia mögötti kis erdőség
» Michael és Lauren - Feltörő emlékek

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
LANURIA :: Useres dolgok :: Karakterek feljegyzései-
Ugrás: