*Amikor a vidám férfi távozott, a lány újra megszólalt.* - Te is sérült vagy. *Alex értetlenül hozzáfordult.* - Tessék? - Pár bordád megrepedt, s az oldalaidon hatalmas sebek tátongnak. Menj hát az oltárhoz. És gyógyulj meg! *Alex szemei kikerekedtek. Egyáltalán honnan tud ez a lány azokról a sebekről.* - Mágus vagy? *Bár nem volt költői a kérdés, a lány azzá tette. Nem szólt, csak a férfi szemébe nézett. Nem voltak közel egymáshoz, de a férfi mégis látott a lány szemeiben valami különös erőt.* ~ Ezek a sebek a végzetem jelei. Figyelmeztetés, hogy el ne felejtsem gyűlölt küldetésem.~ *Az oltárra tekintett, majd egy kis idő után elfordult, s a lány felé ment. Megállt előtte, majd a szemébe nézett.* - Semmit nem tudnék adni neked hálaként. A sebeim figyelmeztetések arra, ki is vagyok valójában. Köszönöm a lehetőséget, de nem élek vele…Worina. *Majd kikerülte a nőt, s elindult, hogy elhagyja az oltár helyszínét. Azonban a nő még utána szólt.* - Ki vagy hát? * A hangsúlyból lehetett érezni, csak egy költői kérdés volt. Azonban Alex megfordult, s hátranézett, de akkor már nem látott senkit sem. Így visszafordult, s járta tovább az útját.*
//Küldetés vége//
Edward Dylan Sötét elf
Hozzászólások száma : 612 Életkor : 43 Munkahely : váltás alatt
*Vallian határán minden kicsit megváltozik. A hadurat is megállította ez a különös átalakulás. Körbenézett a békés vidéken, majd teleszívta a tüdejét friss levegővel. Fent az égen vörösen égett a tüzes napkorong. Mint mindig, arra fordította a fejét, hogy érezze, még nem hallt meg egészen. Hűvös szellő söpört végig a szirten ahol állt, s ez az amúgy ártalmatlan szél emberek szagát hozta el. Kinyitotta a szemét és ösztönösen is arra felé vette az irányt. Hogy mit akar tőlük, nem tudja. Valószínűleg semmit sem. Egyszerűen megnézi kik rángatták vissza kellemes ábrándjaiból vissza a valóságba. Lassú léptekkel haladt előre, nem volt oka a sietségre, de talán akkor sem vette volna gyorsabbra, ha tudta volna banditák felé tart. Banditák, gyilkosok, valamiféle szekta tagjai, egyre megy. Mindenesetre abban a pillanatban bukkant föl a távolban, mikor a három tag megmártotta a kését egy negyedikben. Semmi esélye sem volt, hárman voltak az ellenfelei, s nem elképzelhetetlen az sem, hogy hátulról támadtak rá. A végeredmény egyértelmű. Az áldozat a földre rogyott, a többiek pedig, -részben látva, hogy egy "óriás" közeledik feléjük, részben mivel már nincs itt semmi dolguk- kereket oldott. Na de azt olyan gyorsan, hogy Dylannek is bajos lett volna utolérnie őket. Hehh az ember menekülésben a legjobb. A hadúr azonban még erre sem szaporázta meg a lépteit. Talán biztosra vette az idegen halálát, vagy nem reménykedett a megmenekülésében... félreértés.
*Edward Dylan nem tartotta sokra senki életét. Sem a magáét, sem másét. Mindenki annyi ideig él, amennyire képes. Ha ez az ember nem volt képes vigyázni magára, nincs értelme megmenteni...habár mostanában, egy jó ideje kíméletesebben bánik ezekkel a szerencsétlenekkel. Hogy miért is? Ő ezt nem tudhatja, nem is fogja ha, rajta múlik. Rég kiölt magából minden emberi érzelmet. Nincs benne más csak az élni akarás. Ezt mondhatná, azonban aki még ebben a világban tartózkodik, az élete feltétlenül ki van szolgáltatva a körülményeknek, s a szív nem hallhat meg míg ő maga sem. Valami megváltozott, de hogy mikor vagy kinek a-, minek a hatására azt csak találgatni lehetne. Ebbe azonban ne bocsátkozzunk bele. Térjünk vissza a hadúr megérkezésére. Felérve a kis dombra észreveszi, hogy még nem hunyt ki a sebesültből az élet szikrája. Egyre sápadtabb, és rohamosan folyik el a vére, hanem a sebesült észreveszi, és felé nyújtja remegő karját. Mondani akar valamit. Dylan leguggol, semmi jelét nem mutatja hatalmas közönyének. Egy haldokló előtt van, most készül örökre búcsút venni ettől az árnyékvilágtól, nem lenne illendő úgy a másvilágra bocsátani, hogy semmibe vette. A haldokló két szót mond ki. Szakadozottan, vérrel teli szájjal, de kivehetően.* - Vi..zek oltá..ra... *A hadúr ugyanolyan rezzenéstelen arccal, mint mindig közelebb hajol a sebesülthöz, és hogy biztosan hallja a fülébe súgja a következőt.* -Merre van?
*A haldokló bal kezével arra mutatott amerre ez a bizonyos hely lehet. Dylan előbb arra nézett, majd visszafordult a haldoklóhoz.* -Ha ez a kívánságod elviszlek oda. A sebesült hálásan pislogott, és nyugodtan elengedte elnehezült kezét. Láthatóan nehezére esett neki nyitva tartani a szemét. Na, igen, mivel megígérte ennek az embernek, hogy elviszi, nem szegheti meg a szavát. Letépett egy csíkot a köpenyéből és kettévette. Az egyiket rászorította összehajtva a sebre, a másikkal pedig bekötözte. Egy ideig elég lesz. Ha nem állítják meg kibírja az oltárig. Felkapta a haldoklót, aki már az eszméletlenség határán volt, és elindult abba az irányba amerre mutatta. Majd félóra gyaloglás után felbukkant a templom tornya. Bizonyára belül lesz az oltár. *Ám addig még egy ösvényen át kellett mennie a férfinek a csomagjával. Hírtelen halk neszezésre lett figyelmes, több helyről is. Követték. Akkor mozdult meg a kis csapat, mely talán úgy 6-7 főből állhat, mikor beértek a nádas közelébe. Ebből még probléma lesz, főleg, hogy ezek szerint csupa mocsok lesz mind.*
*Az elsőt egy hátra rúgással rendezte le, majd tovább haladt. El lehet képzelni, ahogy épp, előkerül az ellen és már lendül felé egy mázsás bakancs, pont a nyakát célozva meg. Nincs kitérés előle. Rögtön eltört a nyaka. Viszont egyből követték a többiek. Ezúttal egyszerre többen támadtak. Egy előröl, egy-egy pedig a két oldalát. Támadóállásba lépett, majd a jobboldalinak a kezébe nyomta a haldoklót, míg kihúzta a szemből jövő vállát. A balról jövővel az előbbi "segítségével" bánt el. Meglendítette a szerencsétlent, és nekidobta a kitartott pengének, melynek eredetileg az ő vérét lett volna hívatott kiontani. A legelső persze leléphetett volna, de nem tette, részben mert olyan gyorsan történt mindez, részben mert a különös hidegvér, de inkább felkészültség meglepte. Segíteni akart a társainak, és ez lett a veszte. Észre se vette és már a hátába került az ellen. Egyetlen szúrás a saját tőrével a bordák közé. Addigra a nehézsúly is visszakerült a hadúr kezébe. Már alig lélegzett a sebesült. Jó lesz sietnie... ha egyáltalán van még miért. Egyértelműen halálos sebet kapott a férfi. Azonban a léptek zaja és az elintézett ellenfelek száma nem állt összhangban. Nem tett tíz lépést sem és fény derült erre is. Elé állt a maradék három is.* -Nem kérem szép szóval! Add át nekünk azt az embert! -Hmm, nem!-*Mintha elnevette volna magát, habár nem szokványosan, inkább csak befelé, de elég cinikus volt ahhoz, hogy a másik feldühödjön rajta.* -Azt mondtam, hogy add át, különben meghalsz! *Dylan azonban még csak meg sem állt, folytatta az útját előre. A három bandita meg csak figyelt feszült arcall. Mégis mit képzel ez az utazó, hogy csak úgy semmibe veszi őket?! Ám egyik sem merte megközelíteni, sőt... hátráltak! Dylan kimérten, teljes nyugalommal szólalt meg.*
-Ha a társaitok sorsára akartok jutni, csak tessék. Támadjatok meg! *Ez megtette a hatását. A hadúr minden akadály nélkül elsétálhatott mellettük. Meg se moccantak, mikor elhaladt a közelükben, azután fogták a halottaikat és eltűntek. Odaérve a Vizek oltára csupán egy nagy kőlap volt. Értelemszerűen felfektette rá a férfit. Talán már halott volt... mindegy majd csak megtalálja valaki. Végülis ide akart eljutni, és ő a lehető leggyorsabban el is jutatta. A többi már nem az ő dolga. Azonban egy furcsa jelenségre lett figyelmes. A férfi kisvártatva egy mély levegővel köszöntötte az életet. Felült, és szétgombolta az ingét. Még csak heg sem maradt a halálos seb helyén. Dylant is meglepte a dolog. Miféle hely lehet ez? A férfi lepattant az emelvényről és hálálkodni kezdett.* -Köszönöm idegen! Nélküled meghaltam volna! Köszönöm, Worina! -Hmm?-*Csak a szemöldökét vonta feljebb. Mégis ki az a Worina? Biztos nem ő, akkor nem az égre meresztette volna a szemét.* -Mindegy. Nekem nem kell hálálkodnod. Az a te Worinád tett valamit. *A férfi meghökkenve fordult a hadúr felé, de nem válaszolt. Egy darabig követte a szemével, ahogyan eltávolodik. Végül eltűnt ott ahonnan jött. Nem várta meg a különös Worinát.*
Íme, hát megérkeztem Valian városába. Már régen vágytam ide, hiszen itt rengeteg ember él. Biztos vagyok benne, hogy kapok valami olyan fantasztikus munkát, amit jól megfizetnek. No, persze nem futárkodásra, vagy éppen csapos munkára gondoltam, hanem valami sokkal véresebbre. Egy olyanra, ami méltón illik egy vértünde nőhöz. Éjfekete lovamon sétálok a poros úton, mely Valion-ba vezet. A távolban már látom a hatalmas várost, és azt is, hogy a kapunál egy kis torlódás áll fenn. Mivel igazából nem sietek, az út melletti kis erdőbe lépkedek beljebb, és szállok le a lovamról. Megsimítom a sörényét és kikötöm az egyik fához, hogy legelésszen egy kicsit, amíg én felfrissítem magam. A közeli patakhoz sétálok, és friss, hideg vizet locsolok az arcomra, majd leveszem a fegyvereimet, és a kulacsomat is megtöltöm, miközben nagyokat kortyolok a friss vízből. Nem sietek, hova sietnék? Az erszényemben még van arany, így annyira nem sürgős az a munkakeresés. Inkább a finom ételek és a jó bor az, ami vonzz a városba.
A hozzászólást Merilien Lumel'Auvrea összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2013-05-30, 11:45 am-kor.
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Ahogy a patak friss vizében mártózom, és élvezem a kellemes levegőt és a hűs árnyékot, melyet a fák lombja ad, a lovam hirtelen megdermed és halkan nyerít egyet, felém pillantva. Én is egyből felkapom a fejemet és körbenézek, magamhoz rántva a kardomat. Szerencsére a két dobótőr nem vettem ki a csizmámból, így azok mindig készenlétben vannak. A kardomat lassan felcsatolom a hátamra és fülelek. Tünde füleim igen messziről is kiszúrják azt, hogyha valaki közeledik, és lovam is igen éles fülű, így nem csoda, hogy ő is meghallotta a lépteket. Idegesen kezd el halkan nyeríteni és rángatni a kötőféket. Gyors léptekkel ugrok oda és oldom le a fáról, majd a hátára pattanok, és fülelve a hang forrása felé indulunk.
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Az egyik bokor mögül meglátok egy földön fetrengő nőt, aki hangosan segítségért sikít. Szívem szerint ott hagynám a nőt, miért avatkozzak bele az ilyen dolgokba, de mikor a támadó férfi kést ránt, már tudom, hogy mit kell tennem. Az út felé nézek, de alig látom, így nem csoda, hogy senki nem hallotta meg a nő jajveszékelését. A nő mellett egy kosár van, nyilván gyógyfüveket gyűjtögetett ilyen messze az úttól. A támadója pedig kihasználta, hogy nő és gyenge. A férfi kést ránt elő, majd egy gyors mozdulattal szúrja meg a nő oldalát. Olyan gyorsan, ahogy én rántom elő a tőrömet, és hajítom a férfi hátába. A nő sikít, ahogy a halott férfi rádől, és a sebére téve a kezét igyekszik kikászálódni alóla, de a sebe mély, és látom, ahogy egyre sápad. Megérzem a vér mámorító illatát, és néhány másodpercig kiélvezem a látványt.
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Még mindig a lovon ülve élvezem, ahogy a két ember egymáson fekve vérzik, de a nő halkan nyöszörögni kezd, és kérlelőn nyújtja felé egyik karját. ~Ahh. Hát legyen…~pattanok le a lóról, majd gyors léptekkel a nő mellé indulok. Lábammal lelököm róla a férfit, akinek zsebében arany csörög. Felvont szemöldökkel, kéjes vigyorral nézek a férfira, majd a nőre. Kezemet a sebre teszem, igyekezve megállítani, vagy minimum csökkenteni a vérzését. Érzem, hogy a vére más felé kezd el száguldani, és hogy a szövetek lassan, de biztosan zárulni kezdenek, alvad a vére. A férfihez lépek, és a zsebéből egy jókora tömött perselyt veszek ki. Vigyorogva vágom zsebre a szerzeményemet, majd a nőre nézek. A szeme le-lecsukódik, és suttogni kezd. Csak néhány szót, de tünde fülem élesen hallja: „Vizek oltára.”
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
A nő már szinte alig van tudatánál, így ismét ráteszem a testére a kezemet, és a szíve és az agya felé irányítom a vérét, remélve, hogy kibírja. Vizek oltára. Hallottam már a helyről, de még soha nem jártam ott. Valami gyógyforrásnak tartják a helyet, de nem hiszem, hogy valóban használna. Sóhajtok egyet, majd a nőt a vérével irányítva felállítom, és a lóhoz sétáltatom. Érzem, hogyan áramlik testében a vér, habár a szíve már alig dobog, mégis mágiával a hatalmam alá hajtom a vérét. A tagjait mozgatva a nő halk nyögést hallat, bizonyára nem érti, mi történik vele. Hallom a halk nyögéseit, és látom a fájdalomtól eltorzult arcát, de én biztos nem fogom emelgetni. Halkan csettintek, mire a ló lefekszik, így mikor a nőt odavezetem a lóhoz és "elengedem a vérét", a nő könnyedén rá tud ülni. Felugrok mögé, és vágtára fogom a lovat, aki habár jól lakott, nincs valami nagy kedve. Ő is érzi, hogy a nő hamarosan meghal, ha nem jut ahhoz a furcsa oltárhoz, így mégis veszi a fáradtságot és vágtázni kezd az oltár felé.
A hozzászólást Merilien Lumel'Auvrea összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2013-06-01, 6:31 pm-kor.
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Nem sokáig vágtatunk, az oltár nincs olyan messze, talán fél, avagy egy óra, amíg odaérünk. A lovam tünde étkeken nevelkedett, így nem csoda, hogy ennyire energikus és gyors. Összeszoktunk már az évek során, talán egy jó lovas is megirigyelhetné a mi kis összhangunkat. Hamarosan feltűnik az oltár a láthatáron, és a nő is halkan felsóhajt, ahogy nyitott szemét a magaslatra emeli. Lépésre váltok, majd leugrom a lóról és kötőféken vezetve viszem oda az oltárhoz a nőt. Lassan leemelem a lóról, és az oltárhoz viszem, majd megitatok vele egy kis vizet. A nő lerogyik az oltár mellé, ám halom, ahogy a szíve, a vére egyre erőteljesebben kezd el kavarogni a testében. Kíváncsian nézek bele a vízbe. Nem hiszek az ilyesmiben, de eszembe jut, hogy talán engem is meggyógyíthatna. Egy kis kulacsba töltök a vízből, és elrakom. Ki tudja, hogy még mire lesz jó. A nő halkan, lehunyt szemmel egy imát mormol, majd felnéz rám és egy halk”Köszönöm” hagyja el az ajkait. Biccentek neki, majd mivel úgy vélem, hogy már nem szorul segítségre, fogom, és ott hagyom az oltárnak dőlve. Felpattanok a lovamra, és indulok igazi úti célom felé: Valian-ba.
- Worina, vizek úrnője bocsásd meg, hogy zavarlak otthonodban.*- mondta Norujn féltérdre ereszkedve, majd megindult az oltár felé és letelepedett a tövében, hagyta hogy az azúrkék hullámok moraja elnyomjon minden más zajt és kitisztítcsa a fejét, hagyta, hogy a teste megnyugodjon. Magában elmormolt egy imát az Úrnőhöz, hogy jelenjék meg előtte teljes valójában, de ez csak amolyan rituális dolog volt, kötelességének érezte, hogy megtegye. Szerette a vizet, bár hogy ne szeretné egy elf a vizet aki Avlanionban született és élte eddigi életét. Fehér elfként jobban szerette a hideg vizet, de ez most itt tökéletes volt. Jobb kezét lelógatta a talapzatból és várt, várt miközben a víz körülölelte a felé nyújtott kezet. Szerette ezt a helyet, szerette az apja is, jobban szerette mint bármelyik másik szentélyt mert ez nyugodt volt, de nem üres, békés, de nem kihalt, szóval egyszerűen csak tökéletes. Volt, hogy gyógyulni jött ide, volt hogy imádkozni, volt hogy csak megnyugodni, ez a hely mindig megadta amit kért tőle és remélte, hogy ez most is így lesz és várt és várt tovább.* ~Már itt se kéne lennem, neki meg itt kéne lenneie!~ *morfondírozott magában, de csak várt és várt tovább. Ez az utolsó állomása mielőtt meglátogatja a mélynövésűek városát, magában reszketett és szorongott, de a hely megnyugtatta, ezért hát csak várt és várt tovább. Végre, léptek zaja! Megjött ő és Norujn elfelejtette a várakozást, végre itt van a tanár aki megtaníthatja a vízmágiát!*
Merena Estwick Szürkeköpenyes
Hozzászólások száma : 29 Életkor : 30 Munkahely : Gyógyító
-Miért vállaltad el? Nem is értesz a vízmágiához olyan jól.A fenének kellett rábólintanod , hogy elvállalod az oktatását. Milyen meggondolatlan is vagy.- mérgelődött csöndesen folytatva útját a vizek oltárához. Ez a hely számára ismeretlen és szokatlan, bár csodálattal szemlélte körbe smaragdzöld szemeivel majd sejtelmes hangon megjegyezte magában: -Hmm mily csodálatos és békés hely. Nocsak, ő biztos a tanítványom. - pillantotta meg a férfit s közelebb haladt hozzá. - Szép napot!. Elnézést kérem, hogy várattam, de elég volt ide találnom- magyarázkodott Merena csalfán mosolyogva s kezét nyújtván a férfi felé : - Had mutatkozzam be a nevem Merena Estwick. Én leszek a magántanára , míg sikeresen el nem sajátítja a vízmágiát . – eközben gondolatban becsmérelni kezdte magát~Te sem tudsz sokat ...miről beszélsz?.Mindegy is ő ezt nem tudja, megtanítom arra, amit én is tudok, aztán levakarom magamról.~ -Mondjuk kezdetnek nem ártana, ha összhangba kerülnénk a vízzel. -~Összhangba? A vízzel? Hülyeségeket beszélsz. Elég szemrevaló, hm vajon ruha nélkül is ilyen jól néz ki? ~ igéző tekintetét tanítványára szegezte s majd felfalta tekintetével, aztán kíváncsi hangon: -Tudsz úszni kedves? - eközben alaposan szemügyre vette a férfit. Nézte jobbról,l nézte balról aztán sejtelmes hümmögésbe kezdett. - Vetkőzz! Gyerünk, mássz bele a vízbe. Első lecke a víz a barátunk. Nem bánhatsz vele elég, jól ha nem vagy vele kellően összhangban.
A hozzászólást Merena Estwick összesen 6 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2014-01-10, 8:14 pm-kor.
~ Ez érdekesen indul...~ *mosolyodott el miután kezet fogott a lánnyal. Szép teremtés, bár a korán Norujn csak elmosolyodni tudott... olyan fiatal. Ő viszont katona volt, és ha egy dolgot megtanult katonaként az az volt, hogy a kapott paranccsal nem vitatkozunk, hanem végrehajtjuk. Miközben levette ingét megszemlélte a lányt alaposabban. Egy magas volt vele, bőre fehér akár egy fehér tündének és karcsúsága is népéhez tette hasonlatossá... csak a hegyes fül hiányzott. Norujn alsóruháig vetkőzött majd bemászott a kellemes vízbe. Tudta ez nem tűnik fel senkinek sokan mártóznak meg itt a gyógyulás reményében. Neki is kellemesen érzés volt ahogy a víz az égési sebeit nyaldossa.* - Ön nem jön be? *-mondta mosolyogva a leány felé, kíváncsi volt, hogy meg meri e tenni illetve, hogy mi lapul a köpeny alatt.*
Merena Estwick Szürkeköpenyes
Hozzászólások száma : 29 Életkor : 30 Munkahely : Gyógyító
A férfi jóval idősebb volt, mint ahogy Merena képzelte, azt hitte valami gyámoltalan gyereket kell tanítgatni, de kellemesen csalódott. Egy kedves ismerőse intézte ezt a munkát a lánynak, bár akkor nem gondoltam mire vállalkozott. Norjun levette ingét ezzel beindítva a mágusnő fantáziáját. ~ Milyen edzett és milyen jól néz ki.~ Az elf edzett s izmos volt nem valami nyápic gyermek, mint amire Ő először gondolt. ~Kellemesen csalódtam azt hittem egy oktondi suhanc kölyökkel lesz dolgom, de nem. Egy igazán szemre való kész férfival. ÓÓ már megint mikre gondolok. Ő a tanítványom szigorúan diák tanár kapcsolat lehet köztünk. Hmm pedig elf lettére olyan...~ -Ön nem jön be? Szakította félbe merengését. -Nem , sajnálom . - felelte majd leült a keskeny híd szélére, ami a partot kötötte össze az oltárral s míg ott üldögélt tétlenül hosszasan nézni kezdte a férfit. - Tedd, a vízre a kezed érzed az áramlást? Csukd be a szemed! Gondolj, valami olyanra mely boldogsággal tölt el. Teljesen nyugodtnak kell maradnod. Zárj ki minden hangot csak a vízáramlására koncentrálj. Várj meg mutatom. - ekkor Merena lekapta magáról a szürke köpenyét alsóruhára öltözött s belement a vízbe. Becsukta szemét erősen koncentrálva a tengermorajlására. Job kezét lassan maga elé emelte ekkor egy vízsugár emelkedett ki a vízből. Kinyitotta szemét mely szokásához híven megint fura színűvé vált a mágia hatására. Kezei segítségével a vízsugárból különböző alakzatokat formált. -Ez egy kicsike örvény - ekkor a vízsugár egy kis méretű örvényre alakult át amit a mágus a keze segítségével a levegőben lebegtetett. ~El se hiszem sikerült... fantasztikus. Eddig azt hittem képtelen vagyok rá.~- Ennek van nagyobb formája is ami nem éppen ilyen barátságos fajta. Az már nem a levegőben lebeg hanem hurrikánként söpör végig a tengeren nyelvén el áldozataid. Persze irányíthatod, de nagyon vigyáznod kell vele, mert ha nem tudod uralni téged nyel el, s folyt a vízbe. - ekkor közelebb lépet tanítványa felé. -Ez elég csúnya. Hol szerezted?- simította végig a férfi testén lévő sebhelyet.
Maphor Soroas
Hozzászólások száma : 2 Életkor : 59 Munkahely : Paripákat adok és veszek ;)
*Már régóta küszködik. Nem is tudni, mely időkben tört rá először, inkább az, hogy lassan, ólálkodva kerülgette, s csak idővel toppant be, mint egy csendes gyilkos, ki tőrt készül döfni hátul a bordái közé. Maphor tán még sosem volt ilyen rosszul, s végül ezért is döntött amellett, hogy felkeresi ezt a helyet. Sok táját bejárta már Lanuriának, sőt, járt a tengeren túl is, noha ezt titokban tartja. Mégsem keresett ehhez hasonló varázslatos helyeket. Őt az állatok, a lovak érdekelték, s másra nem is volt sosem szüksége, csak ezen tiszta lelkű, s szép állatokra. Azonban a köszvény lassan, de biztosan elorozta egészségét, s az idő, mely lassan múlik felette, csupán segítette ebben. Soroas nem ifjú már, noha délceg tartását máig megőrizte, csupán midőn a fájdalom kínozza, húzza összébb magát. Fehér arca most még fehérebb, mint szokott. Megpaskolja hátasa nyakát, s úgy hagyja csak ott. Messziről látni a víz kéklő felszínét, s a magasba nyúló, kék íveket, melyek az oltárt jelzik. Még mindig nem hisz egészen, s miért is tenné? Kik mesélték Worina oltárának szentséges erejét, maguk próbálták, avagy valamely ismerősük, de hát ez csupán szóbeszéd. Ám Maphor, midőn a kuruzslók, gyógyítók sem tudtak már érdemben segíteni rajta, rászorult, hogy számító módon hallgassa mondandójukat. Ha eleget szenved, az ember egy idő után meggondolja magát, s ha már a tudomány sem segít, maradnak az efféle hitbéli dolgok. Mert a lókereskedő annak tartja az oltár csodálatos gyógyító erejét. Nincsenek most sokan, csupán két öregember lógatja lábát a vízbe. Maphor némi tanácstalanság után, leveti válláról a vörös belsejű, fekete köpenyt, majd leveti a többi ruhát is. Az öregek egymás közt sutymorogva figyelik, ám biccentésnél tovább nem jutnak felé. Végül immár alsóneműjét hagyva fent, beleengedi magát a vízbe.* ~Worina, vizek királynője, most segíts!~ *A fájdalom, mi immár rendszeresen kínozza, most is őröli szervezetét, s a vízbe merülve sem hiszi igazán, hogy sikerülhet. Ám mégis történik valami. Nem lát a vízben semmi különöset, az ég is éppoly tiszta, mint bármikor máskor, ám a fájdalom alább hagy. Éppoly gyorsan, mint milyen gyorsan leereszkedett az oltár mellett Worina közegének hűvösébe. Örökké mogorva, fehér arca hitetlenkedve néz körbe. Vajon látta más is, érezte más is? Az öregek egymással vannak elfoglalva, s ő még mindig hitetlenkedve nézi a vizet. Két tenyerébe veszi, megemeli szemei elé, s úgy nézi. Nincs benne semmi, ám a mogorva lókereskedő arca már felderül. Úgy kapaszkodik ki a vízből, mintha évtizedekkel ifjabb lenne. Darnákat markol ki a ruhájában hagyott szütyőből, s marékkal hányja a vízbe.* - Köszönöm!!! *Halkan, fojtott hangon hagyják el a szavak száját, mielőtt felkapjodja ruháit, s a két öreg fejcsóválása mellett kirohan lovához. Már nem telik sok időbe, hogy elhagyja a Vizek oltárát. Ebben az pillanatban azt is elhiszi, hogy nem csupán a fájdalom múlt el, mire már nem hatott semmi gyógyfőzet, hanem a kór is.*
Aldo Barras Vörösköpenyes
Hozzászólások száma : 470 Életkor : 135 Munkahely : Vándor
*Maga sem tudja, hogyan keveredett ide. Nemcsak az utat vesztette el e három hét alatt, hanem önmagát is. Pedig mily erős elhatározás volt benne azon hajnalon a Lanur-hegységben. Kész volt újra nyakába venni a világot, hogy megkeresse családját már ki tudja hányadszorra. De aztán jöttek az éjszakák, amikor minden elcsendesült körülötte, s ahelyett, hogy álomra tudta volna hajtani fejét, felébredt benne valami, ami nem hagyta aludni. Bármi is volt az, a csendből táplálkozott, és nem csinált egyebet, csak összekuszálta gondolatait, de oly módon, hogy néha maga sem tudta reggelenként, hogy azok a képzelgések valódiak voltak-e, vagy csak rémálmok. Mindegy is, hisz nyomott hagytak benne, annyit, hogy a rákövetkező napon végig volt min rágódnia, amíg aztán újra el nem jött az éjszaka, hogy valami sötétebb képzetet vetítsen lelki szemei elé. Mindig a kis erdei vadászkunyhótól indult az eszmefuttatása, ahol utoljára látta Glorient és a hosszú éjszakák alatt már minden lehetőség felmerült benne, hogy mi történhetett vele. Már többször is úgy révedt fel reggelenként, hogy visszamegy oda és újra átkutatja a helyet, hisz akkor, csak a bokor alá nézett be. Aztán elhessegeti magából a gondolatot, hogy holtestek után keresgéljen, hisz élniük kell...De mi van a farkassal, ami akkor este szintén megtámadta, ő meg megölte azt...Mi van, ha még Evolyranon valamelyikük harapást szerzett az őket üldöző vérfarkasoktól és....* ~ Nem! Hülyeség! Az nem lehet...~ *Aztán eszébe villan az akkori telihold...
Két hétig hétig csak ez járt a fejében, eme gondolatok, amelyektől nem tudott szabadulni. S a tehetetlenség érzése csak még jobban emésztette. Az utóbbi egy hét alatt azonban egészen megváltozott minden. Talán a sok nyomás, átvirrasztott éjszaka vagy valami teljesen más ok miatt, de egyik reggelen úgy döntött, hogy ma nem keresi nyomukat. Kiveszi a napot, lenyugszik és éli az életet. Úgy tervezte egyszeri alkalom lesz, s amint összeszedi magát folytatja az egészet, de nem így lett. Azon az estén, meg a következőkön is jól lerészegedett, amikor meg nem ivott vagy pihent, épp kocsmai verekedésben vett részt. Annyira nem érdekelte már az egész küldetése. A törekvései, hogy elzárja azokat a délibábokat, amelyek addig nem hagyták aludni túl jól sikerültek. Igaz, céljait teljesen elmosták és úgy érzi mindennap, hogy csak a mának él, de egy hete letett arról, hogy állandóan a sors ellen viaskodjon. Ha így kell lennie, hát ő elfogadja, ami a legrosszabb, talán, hogy azontúl még bele is törődött jövőjébe is, melyet soha nem látott fényesen, s most Glorien nélkül még inkább sötétnek érezte a holnapot. De minek is akart ő annyira boldog lenni egy családban? Mindahányszor megpróbálták, elkezdték építeni jövőjüket, jött egy vihar és elsöpörte azt, ők meg, nem törődve vele, mindig újrakezdték. És van értelme az egésznek? Talán volt, azonban időközben belefáradott.
Éjszaka volt, talán ezért is nem volt senki most itt rajta kívül. Persze ha lett volna is, lehet észre sem veszi, annyira közömbös tudott lenni a környezete meg minden iránt, mióta befagyasztotta gondolatainak hánykódó tengerét. Fogalma sem volt róla, hogy mi ez a hely, de ha már itt van, gondolta egészen előremegy az építményig, aztán visszafordul. Az éjjeli égbolton csakúgy ragyogtak a csillagok, a hold is fényesen világította meg az oltárt, de nem ez volt, ami feltűnt neki, hanem a hirtelen elsötétedés, amint közelebb lépett hozzá. A távolban villámlás cikázott át, a szél meg egészen felerősödött, egy perc sem telt bele és itt volt a vihar. Kövér esőcseppek hullottak rá, mire ő mélyen fellélegzett, szerette az esőt, nem érdekelte, ha bőrig ázik is. Viszont a vihar egyre durvábnak kezdett látszani. Rövid idő után megfordult és kissé gyorsabb léptekkel távozni készült.*
Daxa Lavenir Zöld elf
Hozzászólások száma : 372 Életkor : 186 Munkahely : Idomár
Sok időbe telt, de végül itt vagyok.. Valian, a főváros. A valaha boldogságtól nyüzsgő utcák most egészen másnak tűntek, gondterheltnek és aggodalmaskodónak. Ezen nem segít az se, hogy én Arakh'issal vonulok végig rajta. Hatalmas teste, dübörgő léptei, veszélyesnek tűnő szarvai megijesztették a lakókat. Azonban kénytelen voltam beszerezni ezt-azt, feltölteni készleteimet, így muszáj volt elviselniük csatabivalyomat legalább addig, amíg be nem vásároltam. Ezután ismét felmásztam a hátára, s kivezettem a városból. Fáradtnak és dühösnek éreztem magamat, hogy nem értem haza előbb.. Hogy csak most értem vissza hazámba, hol ott nagy szüksége lett volna rám. Azonban tudom, hogy ezzel sokra nem megyek. Soha nem voltam a Vizek Oltáránál, de sokat hallottam róla és a gyógyító erejéről. Habár sem én, sem Arakh'is nem volt beteg, vagy sérült, meg akartam nézni azt a helyet, mielőtt talán az is végleg elpusztul, vagy ellenség kezére kerül. Kronom komótos léptekkel ment az oltár irányába. A szél egyre jobban kezdett fújni, s mennydörgött is, amikor odaértünk, de ez nem zavarta az állatot, ahogy engem sem. Egyfajta jelnek vettem, hogy az istenek is dühösek, akárcsak én, még ha ez kívülről nem is látszódhatott rajtam. Megállítottam a víz szélénél a bivalyom, aki csendesen el is kezdett legelészni, míg én leugrottam magas hátáról. Ekkor kezdett el leszakadni az ég. Felsóhajtottam. Épp most értem ide, nem fogok visszafordulni az eső miatt. Egy érmét vettem ki szütyőmből, miközben a vízhez sétáltam és belepöccintettem, mert úgy tudtam, ez a szokás. Eközben a kissé távolabb lévő oltárt figyeltem a vízben, s mintha valaki közeledett volna az oda vezető kis úton. Az esőcseppek az arcomra vertek, így inkább magamra húztam csuklyámat. Ez nem segített abban, hogy hajam ne tapadjon arcomra vagy vállamra nedvesen, vagy hogy ne ázzak át, de legalább nem vakított el az eső. Oda léptem bivalyhoz és megsimogattam az oldalát, mikor ismét dörrent egyet. Felesleges, az állat nem riadt meg a vihartól, nem is értem, minek nyugtatgatom.. Bár talán csak a magam megnyugvására teszem ezt.
Aldo Barras Vörösköpenyes
Hozzászólások száma : 470 Életkor : 135 Munkahely : Vándor
~Visszamegyek a fogadóba, aztán holnap továbbállok a városból.~ *Különösebb oka nem volt, hogy pont Valianban kötött ki, bár igaz, hogy Miával itt váltak el útjaik, de ez csak a városba érkezése után jutott eszébe. Nagy reménye nem volt, hogy újra összefuthasson vele, de ha véletlenül beleakadt volna, ezúttal biztosan nem engedte volna el olyan könnyen. Amint visszasétált az oltártól, a vihar is enyhülni kezdett. Bele sem gondolt, abba, hogy miatta lehetett e kisebb égiháború, amíg meg nem pillantotta a víz szélénél álló alakot. Valami apró tárgyat beledobott a vízbe, aztán odébb ment egy távolabb álló hatalmas árnyékhoz. Közeledvén hozzá, elméjében tisztulni kezdett a kép, akárcsak a felhős nyári égbolt.* ~Biztosan pénzt dobott bele. Akkor meg ez valami szent hely kell, hogy legyen. De a vihar...na, igen, tuti nem vagyok az istenek kedveltje...~ *Az eső már csak épphogy szemerkélt, fent a holdsugár is utat tört magának, kissé világosabb képet adva az itt tartózkodókról.* ~Egy vöröske, meg egy...bivaly.~ *Úgy döntött, hogy szó nélkül elhalad mellettük, de ekkor eszébe villant, hogyha holnap tovább akar állni a városból, akkor azt kénytelen lesz üres zsebbel. Hiszen ami darnája volt, azt a napokban felélte, s a ma esti kártyázásról is már lekésett. Továbbá, ha a hölgynek, futja adományozni az istenek részére, akkor mindenképp több pénze lehet, mint őneki jelen pillanatban.* ~Tegyünk egy próbát...~ *A kis útról letérve felé közeledett, s pár méterre tőle, hogy nehogy megriadjon, ha esetleg nem vette volna őt eddig észre, megszólalt.* - Szép nagy jószág. Egy ilyennel biztosan nem akad el az ember útján, bármerre is legyen úticélja. *Mostmár egészen közel ért. * - Ne haragudj, te is egy fogadót keresel? Egészen eltévedtem mióta leszállt az éjszaka. *A távolban vészjóslóan mennydörgött még egy utolsót.*
Daxa Lavenir Zöld elf
Hozzászólások száma : 372 Életkor : 186 Munkahely : Idomár
Ahogy közeledett az alak az oltártól, úgy lett egyre tisztább az idő. Mikor elállt az eső, lehúztam fejemről a csuklyát. Furcsa... Még csak most kezdett esni és már is elállt? Ekkor szólított meg az illető. Ő is láthatóan teljesen elázott. Szemeiben keserűséget vettem észre. Kérdésére s fák felé pillantottam, amerre a.főváros volt, végül vissza rá. Eddig nem gondolkodtam azon, hol fogok aludni ma éjjel. Azonban az átázott ruhákkal nem ajánlatos a hideg erdőben éjszakázni. - Igen, szép nagyra nőtt, fajának éke. És igen, keresnem kell majd egyet, bár ha emlékezetem nem csal, akkor a városból kifelé vezető úton lejjebb, talán fél órára van egy . - Mondom vissza pillantva rá - Ha eltévedt, esetleg mehetnénk együtt. - Mosolygom rá halványan. Ezekben az időkben jobb, ha barátkozik az ember, kitudja mikor lesz más segítségére utalva. Köszöntve biccentek egyet - A nevem Daxa. Ő pedig Arakh'is. - Paskolom meg a vígan legelésző kront, aki csámcsogva felpillant nevére rám és a férfire.
A hozzászólást Daxa Lavenir összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-08-19, 10:43 pm-kor.
Aldo Barras Vörösköpenyes
Hozzászólások száma : 470 Életkor : 135 Munkahely : Vándor
*"Nem beteg ez, csak tehetetlen", gondolhatta az istennő, ugyanúgy Aldo véleménye sem volt pozitívabb róla.* ~Persze, nem dobok be a "szent" vizébe egy nyomorult érmét, ezért viharral ver, aztán jön másvalaki, az megcsinálja, s erre kitisztul az égbolt...~ *Kérdésére a nő a város irányába tekintett.* ~Igen, kis vörös, tudom, hogy arra van a város.~ *De fejével igenlően bólogatva újra megerősítette az előbbi kis füllentését, hogy eltévedt. A felvetésre, hogy menjenek együtt, széles mosoly keretében válaszolt.* -Az nagyon jó lenne, így legalább biztosan célhoz érünk mindketten. *A nő neve hallatán ő is bemutatkozik hasonló gesztussal.* -Aldo Barras. Örvendek. *Az állatra is vet egy pillantást, mikor gazdája bemutatja neki, de sokat nem törődik vele. Hisz vele nem lesznek tervei ma éjszakára...* -És hogy-hogy ily késői órában összefutok egy szép hölggyel, itt a város szélén?
Daxa Lavenir Zöld elf
Hozzászólások száma : 372 Életkor : 186 Munkahely : Idomár
Igazából nem volt okom azt sejteni, hogy a férfi füllent-e vagy sem. Nem is nagyon volt erőm ezzel törődni, de ha törődnék is... Egy ekkora füllentésért még egy orrpöckölést sem kapna, maximum egy legyintést. De minek után bemutatkozott és egyetértett a közös útról, elindulok, kronom kantárját fogva. Kérdésére rápillantok. - Nem rég értem vissza Külhonból. Feltöltöttem a tartalékaim és most Olassieba tartok, hogy csatlakozzak majd a harcokhoz. No és te? Hogyhogy itt áztál ahelyett, hogy otthon melegednél? - kérdezem barátságosan, miközben lassan beérünk a kis fás részbe, ami a Vizek oltára és a városból kivezető út között van. Aztán ennek kapcsán eszembe jut egy kérdés. - Nem tudod, mennyire állnak rosszul a dolgok Középvidéken? Vagy úgy egyáltalán a birodalomban? Te harcoltál? - kérdezem, persze semmi erőszakosság nincs a hangomban. Amire nem akar, nem kell válaszolnia, csupán érdeklődöm a jelenlegi helyzet felől.
Aldo Barras Vörösköpenyes
Hozzászólások száma : 470 Életkor : 135 Munkahely : Vándor
~Otthon...~ *Tűnődött el Daxa szavain. Annak idején Aredhel használta e szót, olyan csillogó szemekkel, hogy akaratlanul is mindig rá asszociál, az "Otthon" hallatán. Neki is volt egy hűséges négylábú társa Álomfalván, egy farkas talán. Emlékszik az elején, amikor megismerte a lányt, szintén voltak hátsó szándékai, de kis idő teltével már nem tudott úgy gondolni rá. Valamiért mindig is tisztelte, s ez zavarta is néha, de aztán megbarátkozott a gondolattal, akárcsak a lánnyal. Ott is a háború szele szakította szét kapcsolatait, mint most. A lányt többet nem is látta soha.* - Külhoni vagyok, itt nincs otthonom, s talán már ott Evolyranon sincs. Menekülnöm kellett onnan...is...de, amint láthattad az oltárnál, az itteni istenek sem kedvelnek nagyon... *Mikor beérnek a fás részbe, Daxa újabb kérdésére felel.* - A Középvidéken? Azt nem tudom. Amúgy a birodalomban már több város is elesett, ahogy hallottam. Avlanionnál ott voltam. Igen, ott harcoltam. Már ameddig lehetett... *Mire kiérnek az útra, Aldoban is megfogalmazódik egy kérdés.* - És komolyan azért jöttél vissza, hogy háborúba mehess? Mond csak TE harcoltál már valaha? *Nem mintha féltette volna a lányt, csak kíváncsi volt, mennyire biztos dolgában. Hogy számára mit jelent egy háború.*
Daxa Lavenir Zöld elf
Hozzászólások száma : 372 Életkor : 186 Munkahely : Idomár
Miközben kérdésemre válaszolt, teljesen együtt tudtam vele érezni, ahogy mesélt. Empatikus tekintettel pillantottam rá, kissé savanykás mosollyal. - Átérzem. Külhonban nekem sem volt otthonom, pont mint most neked itt.. És visszaérve csak reménykedhetek, hogy van még hova visszatérnem. Ezért is kérdeztem Középvidékről, mert ott laktam régebben a szüleimmel. De majd.. majdcsak oda érek. - mondom elmerengve, remélve a legjobbat. Kérdésére rápillantok, halkan elnevetem magam. - Nem dísznek hordom a lándzsát és Arakh'ist sem véletlen választottam. Harcoltam már sokat, ám háborúban még sosem voltam. Tudom, hogy más.. oda kell figyelni nem csak az ellenségre, de barátra is a harcmezőn. Bevallom, hogy tartok egy kicsit a csatától... De hát a bátorság a félelmünk legyőzésében rejlik. És ki tudja, ha nem harcolok és végül vereséget szenvedünk, úgy veszítem el az otthonom, népem, hogy életem végéig bánnám, nem tettem érte semmit, hogy ne így legyen. Ha pedig hozzá segítem őket a győzelemhez, akár az életem feláldozásával.. Még azért is megéri. - fejtem ki a véleményemet róla, majd rápillantok. - Te miként vélekedsz erről? - kérdezem kíváncsi pillantással.
Aldo Barras Vörösköpenyes
Hozzászólások száma : 470 Életkor : 135 Munkahely : Vándor
*Elgondolkodott Daxa szavain, amit a lány népéről mondott, illene Glorienre is. Aldo azonban még mindig nem tudott dönteni.* ~..."a bátorság a félelmünk legyőzésében rejlik"...Igaza lehet, de nem hiszem, hogy a bátorságom hiánya az, ami megakadályoz abban, hogy utána menjek és szembenézzek az igazsággal, bármi legyen is az...Annyi minden után úgyis mindig ugyanott kötünk ki...egyszerűen csak, belefáradtam...azt hiszem.~ *Összehúzott szemöldökkel a lányra pillant, amint az véleményét kéri.* - Tudod, mióta az eszemet tudom, én is így gondolkoztam mindig, mint te. Feladni, méghozzá harc nélkül, soha! De közben változtak a dolgok...illetve nem is....talán épp ez az, jó ideje már ugyanazt a csatát vívom, és ha úgy érzem, hogy nyerek, az is csak egy múló pillanatig tart. Aztán kezdődik minden elölről. A körülmények persze változtak, de a dolgok, a lényeg az nem. Nem azt mondom, hogy az élet is nem egy állandó, véget nem érő harc, merthogy az, de amikor állandóan ugyanazt a csatát kell megvívjad már számát sem tudod, hányadik alkalommal, azt gondolod, hogy túl leszel ezen is, mint a többin, s visszatérsz a mindennapi életedhez, ahogy két vihar között teszed, de valami mégis változott. Benned. Egyszer csak azt érzed, hogy elfáradtál. Már nem látod az értelmét ugyanannak a monoton ismétlődésnek. Megunod, s nem érdekel, hogy mit értél el eddig, vagy, hogy miért is küzdöttél, csak váltani akarsz egy könnyebb útra....Most így vagyok az egésszel én is, sok minden nem érdekel, ami eddig érdekelt, épp ezért akármi legyen is a következő lépés, jól megfontolom előre. Hisz cél nélkül nem lehet, de addig is, nem szaladok előre, s elkerülöm, amit ellehet...jelen esetben a háborút. *Kanyarodott vissza a központi témára, immár ránctalan homlokkal.*
Daxa Lavenir Zöld elf
Hozzászólások száma : 372 Életkor : 186 Munkahely : Idomár
A véleménye után kérdezve sétáltunk tovább. Pár másodpercig hallgatott, majd bele kezdett. Nem is tudom, mintha a témához is fűződött volna, amit mondott, meg nem is. Csendben hallgattam. Hogy lehet valakinek a mindennapi problémája olyan, akár a háború? Valahogy olyan keserűség áradt belőle, mint azokból, akik már több, mint ezer éve élnek... Aggastyán varázslók, vagy sok évet élt elfek... Ők szokták elveszíteni a fényt és az élet értelmét. Ők, akik ismételni látják a történelmet. Ha az istenek is úgy akarják, majd valaha én is az leszek. Azonban e kort nem nézem ki ebből a férfiből, habár kár volna a látszatra építeni.
~¤~
Valiantól távolodva egyre sötétebb lett, a felhős égen alig látszódtak a csillagok, de még a Hold is. Az orromig sem láttam. Kivettem táskámból egy fáklyát, majd neki veselkedtem, hogy meggyújtsam. Ha ezzel megvoltam, tovább indultam a férfivel. Gondolataim messze keringtek, a háború véres dombjain és a családom házánál. Ha Aldo kérdez, arra válaszolok, ha beszélgetni akar, akkor nem utasítom el, vagy hallgatok tovább. Ettől függően csendben, vagy beszéddel töltve, de elérjük a fogadót, amelyről tudtam. Kicsi és lepukkant, de éjszakára megteszi. Oda kint hagyom a kront, aki legelgetni kezdi a ház mögötti füves részt. Jó magam bemegyek a férfivel a fogadóba. Először egy tányér vacsorát kérek és mellé kivételesen egy korsó sert. Az embereknél azt hiszem a bor után ez az egyik legízletesebb alkohol, most jobb lesz ebbe temetni fáradalmaim és gondjaim.
Aldo Barras Vörösköpenyes
Hozzászólások száma : 470 Életkor : 135 Munkahely : Vándor
*A fogadóban már nem voltak sokan. Egy-két későre kinyúló kártyaparti zajlott még az asztaloknál, máshol meg csendben mélázó magányos ittas alakok, kiknek ki tudja mi járhat a fejében ebben az órában. Biztosan volt aki életén töprengve az elrontott múltbéli dolgok emlékét próbálta szétáztatni az alkoholban, mások meg néhány órán belül, elhagyva a fogadót, a sötét éjszakában tesznek olyat, ami örökre megváltoztatja életüket. Aldo nem ismerte a helyet, nem is hallott róla, de jól tudjuk, neki nem okoz gondot, egy fogadó bármilyen rossz hírű is legyen. Persze most nem áll szándékában a bajt keresni, de hosszú még az éjszaka... Vacsorára ugyanazt kéri, amit a lány. Közben hosszú időn át szótlan ül vele szemben, homlokát ráncolva. Már számát sem tudja, hogy hányszor volt ugyanebben a szituációban. Szinte egy visszatérő motívumsor ez az életében, egy kocsma, egy nő, jönnek a szép szavak, aztán, ha azzal nem érvényesül, akkor valami bájital...Hirtelen eszébe jut, hogy már jó ideje kifogyott a varázskotyvalékokból.* ~Hümmm....Próbáljunk hát akkor valami mást most. Kíváncsi vagyok, mit szól az igazsághoz. Ezt még úgysem próbáltam soha.~ -Mondd csak, mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy szélhámos mágus vagyok, aki vörös köpenyben flangálva szed fel az éjszakában egyedül bóklászó nőket, hogy aztán egy közeli fogadóba kísérve, alattomos módszerekkel elcsábítsa őket. Rendszerint bájitalokat használok, de most kifogytam belőlük, mivel loptam őket egy hajóról idejövet. Készíteni sem tudok többet, mivel nem vagyok vörösköpenyes sem, hiába tűnik úgy. *Mielőtt folytatta volna, a lány szemeibe tekintett, elemezve reakcióját.*
//Aldo// * Szép lassan elértek egy gyönyörű helyre. Glorien azelőtt sohasem járt itt. Ő sem tudja miért vette erre az irányt, csak a lábai hozták. Bizonyára a megmaradt régi énje vezette erre, remélve, hogy itt megoldást találnak a gonosz kiűzésére.* - A kérdésedre válaszolva. A vicces dolgok a fogadóban a következők voltak: Mia és te, ahogyan flörtöltetek, közben Shuga féltékenységi rohamot kapott. Aztán Kain, aki rejtőzködni próbált és csak figyelte az eseményeket egészen addig, ameddig nem hoztam fel neki a drága Lysanort unokatestvéremet. Közben volt ott még egy sárkányka, egy fiatalabb igazán jóképű legény, akivel összevesztél egy pohár itókán. Gondolom ennyi elég egyelőre. Nincs kedvem ezekről a semmirekellőkről beszélgetni. * Tette hozzá morcosan. Leült az oltár szélére, levette cipőjét és a vízbe lógatta lábát. Mintha egy kicsit halványult volna a gonosz és ismét felszínre került a jó. Újra ránézett immár a régi Glorien Aldora.* - Aldo! Nemsokára felemészt. Még küzdök, de már nincs sok erőm. * Felpattant, a férfi karjaiba vetette magát és megcsókolta olyan szenvedéllyel, mint annak idején. Ez most a régi, szerethető Glorien volt. Majd eltávolodott a férfitól, lerogyott a földre, pár perc múlva ismét átfutott a szemein a sötét és felemelkedett.* - Szegény pára. Lassan veszít..... * Mormogta magában és csak vigyorgott.* - Ölni akarok.... * Súgta Aldo fülébe.* - Érzem a vágyat és boldoggá tesz. Azt ugyan nem tudom miért nem tudlak téged megölni, de ha nem hát nem, majd veled együtt.... * Felnevetett egy nagyot és visszaült az oltár széléhez.* - Mit gondolsz kivel kéne kezdeni?
Aldo Barras Vörösköpenyes
Hozzászólások száma : 470 Életkor : 135 Munkahely : Vándor
*Nem épp ide akarta hozni Glorient, -egy szent helyre-, de egyelőre hagyta őt, hadd vezesse, hadd higgye, hogy ő irányít, a lényeg, hogy minél távolabb kerüljenek a várostól, egyre északabbra...* - Tudod, körülbelül három héttel azután, hogy Avlanion mellett újra elveszítettelek, ide jöttem. Nem azért, hogy fohászkodjak az istenekhez, nem is tudtam, hogy mi ez a hely, csupán itt kötöttem ki valahogy. Mintha találkoztam is volna itt valakivel, de nem ez a lényeg most...Mindjárt meglátod... *Ő maga nem ment közel a vízhez, de Glorien leült az oltár szélére vízbe lógatva lábait. Amíg Aldo arra várt, hogy jöjjön a vihar, Glorien személyiség váltott s újra a férfi karjaiban kötött ki. Hosszú, szenvedélyes csók aztán megint váltás.* - Ölni? *Ezek a szavak ilyen kontextusban soha nem hagyták el Glorien száját, fura és hátborzongató így látni, hallani őt. Az ítéletidő viszont még mindig nem jött, pedig a "démon" ott ült az oltáron, uralva az ártatlan női lelket.* ~Hát már ezt a helyet is elhagyták az istenek?!~ *Mindazonáltal ismerős volt Glorien helyzete, ő annak idején Vadalanon élte ki a gyilkos vágyait. Glorient kissé nehéz lenne innen oda vinni, de ha tovább haladnak még egy picit északra...* -Hmm, nem is tudom, most így, hogy a háború szele belengi szinte egész Lanuriát, nem lenne nehéz találni néhány önkéntest, akinek a szívét kitépheted és nyersen felfalhatod. Talán tudok is egy helyet nem olyan túl messze innen, ahová elnézhetnénk egy-két életet kioltani. Na, jössz? *Hátat fordított és tett pár lépést, hogy jelezze, ő már most indulna, de a semmiből feltámadó fülsíktető robajú szél és a háta mögül szűrődő fényvillanás megállította. Az oltár körül történhetett valami, Gloriennel.*
Tárgy: Re: Vizek oltára 
2011-07-07, 11:43 am
