A város

/Ilián, időn túli játék/

Izra erdeje és az őt környező közép-vidéki szántók határán csapkodtak a magasban a szárnyak eme sűrű, Hold nélküli éjszakában.
Hiába csak a csillagok halvány fénye világította meg az alant elterülő tájat. A sárkánylány nem szeretett volna kockáztatni. Elonar erdejét nem közelítik meg fényes nappal sem a halandók, ha nincs valami kimondott céljuk vele. Ilyen késő este pedig egyáltalán nem kell tartani attól, hogy valaki csendben az eget szemlélve bóklászik. A nimfák meg, azok a vén szipirtyók, akik sok évszázadig képesek rontani a természet nyugtató tökéletességét... Egy nimfa nem valószínű, hogy azért kirohan az erdőből, hogy megtámadhasson egy nála hatalmasabb lényt.
Így történt aztán, hogy eme izgalmas és hasznos kis égi ösvényen szárnyalva Gomora egyre közelebb került ahhoz a ponthoz, ahol le fog bukni a mélybe egy hirtelen kanyar közben és a biztonságos korridort elhagyva ember lakta falvakat kerülget majd, hogy végül nem sokkal Telar előtt átváltozzon, épp abban a pillanatban, mielőtt karmai elérnék a földet.
A Hajnal-folyó partján üldögélt hosszú, sötét kék szoknyájában és fehér blúzában, amire piros minták voltak hímezve. Így várta haját birizgálva a napfelkeltét, hogy a folyó hullámain megtörő fényeiben gyönyörködhessen. A folyó bal partján, a Kietlen pusztában ült és átadta magát ennek a néhány csodálatos percnek.
De a percek tovább haladtak és ő térdig érő lovagló csizmájában felállva körbe nézett. A táskáját vállára vette. A kapu felé indulva elővette a benne lévő tekercseket. Csak három tekercs volt benne. De ő ellenőrizni akarta őket. Az egyik felolvasásakor bármilyen tárgyat a kezébe tud vonzani. A másik fény aurával veszi körbe a kimondóját, amit vagy egy sötét barlang megvilágítására használhat vagy intenzíven használva el a papír közé rejtett energiát megvakíthatja a körülötte álló ellenfeleit. A harmadik a kihagyhatatlan, a teleport tekercs, melyből egyet mindig magánál hordott, hogy baj esetén ne saját energiáját kelljen használnia, hanem a tekercsben előre elraktározott biztonságos távolságba viszi majd mindig.
Így lépett a nagy ajtóhoz, mely a városfalon nyitott utat neki. Az időrend pontos feljegyzése érdekében megjegyzem, hogy tíz perc múlva tényleg utat is nyitott. De odaérkezésekor még csukva találta.
-Hé, őrség! Hallanak engem? -dörömbölt az ajtón.
Válasz nem érkezett, így még jó ideig kis szünetekkel megpróbálta ismét magára vonni a figyelmet. Annyira türelmes és visszafogott volt, amennyire tőle tellett. Sejtette, hogy a tölgyfa azért nem tárult még ki, mert igen kevés vendéget várnak korán reggel a kietlen pusztaság felől érkezni. Végül vas csikorgása hallatszott a másik oldalról.
-Jól van, na, jól van! Várjon már egy percet legalább! Ej, de sürgetős valakinek. Mire ez a nagy kapkodás már ilyenkor?
Hamarosan a retesz súlyos deszkáját is elkezdték kimozgatni. Megvetemedett az este és a katonáknak meggyűlt a bajuk, mire kimozdították a helyéről. De végül kitárult a kapu és a lány mosolygósan besétált rajta.
-Nagyon sajnálom, hogy hangosan kiabáltam. Tudják, nem tudtam, hogy van-e itt valaki. Fogalmam sem volt arról, hogy önök azon dolgoznak, hogy végre kiszabadítsák az ajtót az esti zárás után.
A bakáknak is megenyhült a kedvük, ahogy a vörös haj és a tulajdonosa elsétált előttük kecses léptekkel és erre-arra fordítva a fejét igyekezett találni valakit vagy valamit, ahonnan megtudja, melyik házban keresheti a vér elfet. Egy barátja megsúgta neki, miután izgatottan leült vele néhány korsó sört elfogyasztani, hogy mostanában valamit ebben a városban akar beszerezni. De vagy nem tudta, hogy mit vagy ellenállt Gomora kérlelő pillantásainak, hogy elárulja.

// Wyerre- Harc az ezüst tekintettel. //

Ahogy a lány megfordult, mert megtehette-, furcsa érzés kerítette hatalmába a férfit. Nem játszani tervezett vele, most pedig mégis különösen érintette a nyugalom és a magabiztosság, ami áradt belőle. Valahogy nem igazán voltak a kezében a szálak, mintha a másik mégis kívülállóként tekintene rá, az esetleges végzete elé. Csak nem képzeli, hogy könnyen adja a bőrét? Hogy hagyja elmenni csak úgy azt, aki durván az életére tört?
A "gyenge nő" képlete már rég a sárba fúlt, ismeri a harcos kíméletlenségét, a varázsló veszélyes határozottságát, ahogy kihasználja a lehetőségeit.
A fény most nem szűrődött hozzá a fák között, nem érintette félelem, rég túl volt már ezeken, illúzió nem érintette. A rajta végigkúszó pillantás viszont több volt, mint amire számított. Értetlenné vált tőle. Biztonságérzete semmivé vált. Nyelt egyet, s határozottan szegezte a nő testének a karana hegyét.
Fenyegetés gyanánt a tagadás nem éppen értelmes, mégis ez jött ki pengévé húzódott ajkai közül abbéli határozott sejtése után, hogy a nő még meglepetést okozhat neki, ha visszatér a valóságukba. Mert most mintha messze járna. Csak a test cselekszik.
- Ugye, nem gondolod, hogy meghátrálok? Nem gondolod, hogy hagylak elsétálni ezek után?
Egy percre elmerült a különös pillantásban, próbálta értelmezni szavait, majd folytatta:
- Szerintem megint tévedsz, asszony! Neked nem kéne itt lenned!
Közben egyre esetlenebbül próbálta elrejteni a csodás szempár okozta kavart magában. Izzadva érezte, ahogy gyomra összerándul, nyelve kiszárad, mint a tapló, légvétele szaporább. És ha nem a félelemtől, akkor mitől? Hiszen a halál pengéjével ott ólálkodott köröttük Dremer, készen egy szempillantás törtrésze alatt kettészelni egyikük életét. Zavarta, hogy nem tudja, mi történik bensőjében. Nem értette mi az, mikor a test cselekszik. De csak test, nem kell utat engednie neki. Pár pislogás után szemrebbenés nélkül nézett szembe a démoni nővel.
~Istenekre, milyen gyönyörű vagy! Hogy lehetsz ilyen szép, a végzetemre?~
Kedve lett volna azt mondani, vesszen a kard...csak ne menjen tova...csak nézhesse...Micsoda ostoba velő nélküli gondolat!

// Wy //

Látja az ezüst tekinteten, ahogy józanodik. Mintha apránként visszatérne a valóságba. Ugyanolyan lassan mozdul. A kard pengéjébe markol, lehet, vére is serken, de Balál egyszerűen nem bírja levenni tekintetét a szemeiről. Mint lassú táncban, kerüli ki a pengét, s lép közvetlen elé a mágus. A vadász kétszeresen van biztosítva, varázslata még ott gomolyog, hogy félresikerüljenek a ráküldött erők, a kard végét pedig amaz álla alá fekteti, a már ismert hajlatba, csak most keresztben. Ellenállásra vár. Mégis bizonytalan, jól érzi a másik. A tettei határozottak, jól tudja, hogy többet nem hibázhat.
Hevületét fokozzák a gyengéd érintések a tarkóján és a mellkasán. Szíve egyre hevesebben ver. Dremer adjon kis időt, hogy szabályozná, de ez nem félelem! Szorongás és izgatottság... és... Nem! Vágy az nem lehet! Nem szabad! ~ Mi lelt Balál? Nem szoktál te így...Eszednél maradj! A fekete mágus trükkje ez...Áh, lehetetlen, hisz ott a védelem!~ De ez nem is puszta vágy... Valami észbontó hangulatot árasztó, heves érzelem. Sosem érzett mélységről törekvő dolog. Ilyenre nem képes a nő, nem elég ehhez az ereje, ha célt talál, akkor sem.
A női test teljesen hozzásimul, mint az üregben. Balál minden porcikája megfeszül. Erős mellkasa sajátos tempóban emelkedik, süllyed. Légvétele akadozik, arcát egy kis izom önkéntelen félmosolyra húzza. Így érezheti magát a vad, ki megbékél az őt napok, vagy hetek óta kerülő vadásszal, sejtvén, hogy nincs kiút, meg lesz a megváltoztathatatlan.
Az ismét holdakká növő észbontó ezüstökről lekúszik tekintete a fitos orron keresztül a rózsás ajkakra. Egy pillanatra a karcsú nyak fehérjét kutatja, bánva a koszos pengét, mi elszeli a látványt. Majd újra fürkészőn merül szemeibe. Túl sokat élt ez a lány, a mágus, az ember mennyire ember még?
Ellen kellene állnia, mindent elkészített, itt az alkalom, ahogy a lány fenyegetőn szól, úgy neki már szólani sem kell. Tisztában van vele, mekkora hiba, hogy még nem metszette el a torkot. Be kellett volna már terítse a buzgó vörös folyam. Ehelyett képzeletébe veszik, látja elhúzódni a pengét, s helyébe hosszú ujjai vonulnak, cserzett tenyere lágyan simítja végig a hosszú, nemes ívű hattyúnyakat, s keres menedéket a ruha kivágásánál a nyirkos bőrön.
A férfi hosszan pislant, ajkát odahajtja a másikéhoz, hogy érzi a forró légvételét szája vékony bőrén. A karana valóban mozdul picit, óvatosan oldalirányba, majd megáll. Gyors halál jönne, gyönyörű végzettől. Dremert tán' észre se venné.

/Sol /

A város forgataga magával sodort. Már egy jó pár hónapja csak céltalanul járom a világot, és próbálok tapasztalatokat gyűjteni. Valahogy mégis, ez sokkal nehezebb munkának tűnik, mint megtanulni varázsolni. ~ A mágia irányítása valahogy sokkal érthetőbb, mint az hogy kiokosodjak a való világról. Mégis mikor mondhatom, hogy már tapasztalt vagyok? Mikor? Miért nincs erre egy pontos meghatározás, egy érthető definíció? ~ gondolataimba mélyedve sétáltam az utcán.
- Kicsi Ryn…- valaki mintha a fülembe suttogott volna. Valaki, akinek a hangját már hosszú évek óta nem hallottam. Megtorpantam, mintha hirtelen kővé dermedtem volna. A tagjaim ólomsúlyúnak tűntek, úgy éreztem képtelen vagyok akár a legapróbb mozdulatra is. A hirtelen jött félelem megbénított.
Az utca csendje hirtelen megszűnt körülöttem. Mintha egy üvegburát húztak volna körém.
- Ugye tudod… ugye tudod, hogy… - suttogta a hang halkan.
- meg fogsz ölni. – fejeztem be rémülten a mondatot. Heon meg fog ölni, meg akar ölni. Úgy éreztem, hogy valami jéghideg folyadék áramlik szét a testemben, nem mertem megfordulni. Olyan voltam, mint a gyerekek: ha nem látsz, akkor mások se látnak. Képtelen voltam megmozdulni és szembenézni vele. Féltem… és majd megőrültem. Ez a nyomott csend, ez a jéghideg érzés. Hogyan tudnék elszabadulni? Hogy tudnék megmenekülni? Magam se tudtam miért, de felsikítottam.
Hirtelen visszatértek a zajok a színek. Az utca ugyanolyan volt, mint mielőtt hallottam volna a hangot. Mintha senki nem vette volna észre az előbb történteket rajtam kívül.
Mágia. Beférkőzött a fejembe és megpróbált megtörni. Úgy tűnik még mindig gyenge, ha nem volt képes most azonnal az őrületbe taszítani engem. Vagy csak játszadozni akart?
- Kedveském, jól vagy? – valaki megérintette a vállamat, én pedig ijedten léptem távolabb egy lépést. Aztán megnyugodtam. Csak egy idős néni volt az.
- Az előbb sikítottál. Mi a baj? – kérdezte jóságos mosollyal a néni.
- Semmi baj, csak..őőőő…megijedtem. – mondtam, és igyekeztem mellé egy ’nincs semmi bajom’ mosolyt erőltetni az arcomra. A néni úgy tűnt elfogadta a magyarázatom és továbbállt. Én is indultam volna de majdnem beleütköztem egy nőbe. Az utolsó pillanatban sikerült megállnom.
- Hoppá…elnézést. – mondtam a nőre pillantva. A lány gyönyörű volt. Karcsú, és kecses. Nagyon tudtam irigyelni az ilyen embereket. Ők akármit csinálnak az olyan szépnek tűnik. Én viszont az alacsony termetemmel és piros hajammal inkább szeleburdinak tűntem még akkor is ha épp nagyon elegánsan akartam viselkedni. A gondolatra kitört belőlem egy lemondó sóhaj.
- Nem léptem rá a lábadra? – kérdeztem sután, kissé lemondó hangon. Aztán arra gondoltam, hogy vajon mióta állhat itt. Mert ha még azt is hallotta hogy sikítozok, akkor még bolondnak is nézhet.

/Sol /

Meg kellet állapítanom, hogy nem én vagyok egyedül zaklatott idegállapotban. Ide-oda kapkodtam a fejem és kerestem egykori mesterem, de nem találtam sehol. Közben a lány azt mondta, hogy nem léptem a lábára. Futólag rápillantottam. A köpenye alól előtűnt az arca és az olyan volt, mintha épp kísértetet látna. Vizslatni kezdtem a nőt. Lehet ő is mágia hatása alá került? Pislogtam rá egy kis ideig, aztán megállapítottam, hogy valószínűleg ilyesmiről szó sincs. Inkább csak meg van ijedve.
- Akkor jó…- válaszoltam kurtán és már épp megfordultam volna mikor valaki hirtelen belekapaszkodott a tarkómba. A térdem kissé megrogyott a hirtelen súly alatt. Ösztönösen a „támadás” irányába fordultam. Az előző lány volt az. Elég ramatyul festet, mintha épp most akarna elájulni.
- Hééé! Mi van veled? – kérdeztem hirtelen aggodalommal. Nem is nagyon gondolkoztam, csak elkaptam a lány karját, átvetettem a vállaimon, másik kezemmel átkaroltam a derekát és elkezdtem kivezetni a tömegből. Mikor már kissé nyugodtabb helyre értünk, körülnéztem. Találtam egy üres fadobozt. Nyilván egy kereskedő hagyta ott, miután kiszedte belőle az árut. Leültettem rá a lányt és elhúzott szájjal méregettem.
- Figyu? Jól vagy? – kérdeztem homlokráncolva.
- Mi történt veled? Talán beteg vagy? – kíváncsiskodtam. Aztán elővetem a kulacsom és felé nyújtottam.
- Igyál kicsit. Talán attól jobban leszel. – mondtam neki bíztató mosollyal az arcomon.
- Tudod elég pocsékul nézel ki…- tettem hozzá csak úgy mellékesen.

/Sol/

A lány eléggé lestrapált volt. Nem is nagyon nyitotta szóra a száját, csak bólogatott. Aztán végre kicsit megnyugodott és végre megszólalt. Azt mondta rossz emlékei vannak a piacról és valamit mondott a sikolyokról.
- Óh…bocsi. – zavarba esve a fejem búbjára tettem a kezem.
- Megijesztettelek a sikítással. Nem direkt volt! – nevetgéltem zavartan.
- Csak tudod …áh hagyjuk. Nem lényeges. – majdnem kicsúszott a számon, hogy a régi mesterem befurakodott a fejembe. De aztán eszembe jutott, hogy azzal, aki olyan hangokat hall, amit senki más, általában nem szívesen haverkodnak.
A lány közben megrázta a haját és lecsúszott a fejéről a csuklyája. Nem volt ember, bár ezt már előtte is sejtettem. Olyan kecses volt…
Viszont az elég zavaró volt, hogy az emberek körülöttünk szenvtelenül megbámulták szerencsétlen lányt, mintha valami cirkuszi attrakció lenne.
- Na, mi van? Nem látott még nőt életében? – szóltam rá mogorván egy férfire, aki nagy szemekkel pislogott a lányra.
- Hogy nem szégyelli a pofáját…- morogtam miután a férfi kelletlenül odébbállt. Aztán újra elmosolyodtam és a lányra néztem.
- Mondd csak…te mi is vagy pontosan? – kérdeztem elgondolkozva. Sejtésem volt, de nem mondtam volna biztosra, hogy egy nimfával van dolgom.
Aztán észrevettem, hogy nem ivott.
- Nyugodtan ihatsz belőle. Nincs megmérgezve. – kuncogtam kajánul.
A lány megköszönte, hogy segítettem neki, mire én türelmetlenül legyintettem.
- Ez természetes. A helyemben mindenki ezt tette volna. – a naivságom néha határtalan tudott lenni. Én tényleg elhittem, hogy bárki összenyalábolta volna a nőt az utcáról. Erről eszembe jutott, mi is történt ott. Futó pillantást vetettem a lányra és elgondolkoztam. ~Talán ha együtt maradok valakivel, akkor Heon nem mer majd bántani. Vagy legalábbis nagyobb esélyem van, ha nem egyedül vagyok.~ gondoltam. Persze tudtam, hogy Heon tömegben is simán el tudna intézni, de az ember kevésbé fél, ha nincs egyedül.
- Nem tudom, hogy pontosan hová mész, de azt hiszem, elkísérlek. Még mindig elég sápadt vagy. – ajánlottam fel kedves, kissé számító mosollyal a lánynak. Aztán lopva körbepislogtam. Nem láttam senkit, aki hasonlítana egykori mesteremre, de egy mágusnál sosem lehet tudni.
- Jaaaah, amúgy én Ryn von Samok vagyok. – csaptam a homlokomra. Elfelejtetem bemutatkozni.

A lány megerősítette a feltételezésemet, hogy ő egy nimfa. ~ Tényleg olyan szépek ahogy a könyvekben írnak róluk ~ állapítottam meg magamban. Ezzel együtt a nevét is meg tudtam és még valamit.
- Kalaran mester? Fúúú…- mondtam elismerően. Ismertem az öreg mágus nevét, de én még nem voltam olyan szinten hogy találkozhassak is vele.
- Akkor te biztos nagyon ügyes mágus lehetsz. – mondtam kissé irigykedve. Nagyon tiszteltem Melort és fel is néztem rá, de azért egy - két évig tanultam volna egy olyan mágustól is, mint Kalaran.
Úgy tűnt a kedves stílusom ellenére még mindig nem bízik bennem. Nem ivott a vizemből. Megvontam a vállam és elvettem tőle a kulacsot.
- Ha nem, hát nem. Nem erőszak a palacsintaevés…- mondtam kuncogva és ittam egy kortyot, aztán eltettem a kulacsot.
Szerettem volna a lánnyal tartani. Mégiscsak jobban éreztem volna most magam, ha nem egyedül vagyok. Felajánlottam neki, hogy elkísérem, bármerre is megy. Sol azt mondta csak a zöldségeshez megy, hát elkísértem. Újra belevetettük magunkat a tömegbe.
- Amúgy miért félsz ennyire a piactól? – bukott ki belőlem a kérdés. Épp egy gyümölcs stand előtt haladtunk el, mikor veszekedés hangjai ütötték meg a fülemet, aztán valaki oldalról nekem ütközött.
- Fogják meg! Tolvaj!!! – hallottam a kiáltást és ösztönösen az alacsony valakihez nyúltam. Megfogtam a kezét, aztán szemügyre vettem. Egy hétéves forma kisfiú volt, néhány gyümölccsel a markában. Az árus már mellettünk is volt.
- Ezt nem úszod meg szárazon koszos kis purdé! – kiabálta a férfi. A kisfiú próbált szabadulni a kezeim közül, de erősen fogtam. Aztán felnéztem az árusra.
- Nyugodjon meg, visszaadja a gyümölcseit. Igaz? – pillantottam szigorúan a kisfiúra. A gyerek bánatosan sóhajtott, látta, hogy nincs más választása. Visszanyújtotta a körtéket az árusnak.
- Na, ezt le is tudtuk. – mondtam könnyedén, de az árusnak ez nem volt elég.
- Eressze el, el kell vernem, különben nem tanulja meg hogy a lopás bűn! – mondta a kofa indulatosan és lekapta derekáról a bőrszíját.
- Tűnjön innen! – mondtam a férfinek mérgesen villanó szemmel.
- Addig nem, amíg móresre nem tanítom a taknyost. – mondta az árus és közelebb lépett. Dühösen kaptam elő a pálcámat.
- Ha nem akar patkányként élni ezután, akkor azt ajánlom kotródjon! – blöfföltem. Nem tudtam volna patkánnyá változtatni, de amíg ő erről nem tud addig nincs gond. A férfin látszott, hogy nem szívesen balhézna össze egy mágussal, így dühös morgás közben távozott.
- Éhes vagy kisfickó? – vigyorogtam a megszeppent gyerekre és elővettem egy darab kenyeret a táskámból.
- Tessék. – adtam neki. A gyerek azon nyomban falni is kezdte az ételt. Nagyon jól emlékeztem még rá, hogy réges-rég én is innen indultam. Emlékeztem rá milyen éhezni, talán ezért ettem mindig olyan nagyon jóízűen. Ma se voltam gazdag, de legalább ennivalóra futotta. Aztán hirtelen éles fájdalmat éreztem a vállamban.
- Áu! – szisszentem fel és a fájdalom irányába néztem. Egy kislány állt kavicsokkal a kezében.
- Hagyd békén a bátyámat! Nem rabolhatod el, gonosz boszorkány! – kiabálta indulatosan a kis kócos. Nem értettem mi folyik itt és beletelt kis időbe mire a kisfiú elmagyarázta húgának, hogy én nem akarok elrabolni senkit, ételt adtam. Amit ez után hallottam az viszont egyenesen ijesztő volt. A kis koldusok elmesélték, hogy mostanában sorban tűnnek el az utcagyerekek. Ők senkinek sem hiányoznak, így senki se törődik azzal, hogy a városban gyerekek tűnnek el.
Szöget ütött a fejemben egy gondolat. Heon régen gyerekeken kísérletezett. Akkor utáltam meg őt mikor ezt megtudtam. Vajon van köze a mostani eltűnésekhez? Hiszen itt van valahol, belemászott a fejembe, tehát valahol itt bújkál. A gyerekek megköszönték a kenyeret, aztán elmentek.
- Figyelj csak…te idevalósi vagy ugye? – néztem komoly arccal a nimfára.
- Te tudsz valamit ezekről az eltűnésekről? – kérdeztem a lányt. Úgy éreztem ez az én felelősségem. Ha tényleg Heon rabolja el a gyerekeket, akkor az csakis miattam van, mert akkor régen nem volt erőm elpusztítani őt. Utána akartam járni a dolognak és úgy gondoltam, talán a nimfa segíthet nekem.

Nagyon felzaklatott, amit az utcagyerekektől hallottam. Vajon csak véletlen egybeesés, hogy volt mesterem pont most tűnt fel? Vagy talán ő áll az eltűnések hátterében? Ha így van, akkor én vagyok a felelős ezért az egészért. Miattam szenvednek azok a gyerekek. A végére akartam járni a dolognak. Addig képtelen lettem volna megnyugodni, amíg nem vagyok biztos benne, hogy Heonnak nincs a dologhoz köze.
Megkérdeztem a lánytól, hogy tud-e valamit arról, hogy utcagyerekek tűnnek el. Sol azt mondta pár hónapja itt rabolták el őt rabszolga kereskedők.
- Oh…ez megmagyarázza, hogy miért kaptál sokkot az előbb. – bólintottam.
- De nem sajnálod azokat a gyerekeket? Te megúsztad a dolgot, de ők… - elharaptam a mondatot.
- Elnézést. – mondtam gyorsan. Kissé talán elragadtattam magam, de nagyon aggódtam.
- Tudod, attól félek, hogy ami azokkal a gyerekekkel történik ezerszer rosszabb, mintha eladnak valakit rabszolgának. – morogtam nagyon halkan. Én inkább rabszolgaként éltem volna, mint volt mesterem kísérleti patkányaként.
- Nem tudod esetleg, hol húzzák meg magukat ezek a hajléktalan gyerekek? – kérdeztem a lánytól. Talán ha részletesebben ki tudnám kérdezni őket egy kicsit okosabbá válnék a témát illetően.

/Sol/

A lány mérgesen kezdte el sorolni mit tettek vele. Hát tényleg nem volt leányálom a története és meg is értettem ezt. Nem lehetett könnyű. De a viselkedése olyan távol volt az én természetemtől, hogy nem tudtam magaménak érezni. Együtt éreztem vele és leginkább sajnáltam. Na, pont ez az utóbbi érzés zavart: sajnálat. Az én büszkeségemet bántotta volna, ha engem sajnál valaki. Pont ezért nem akartam másokat megbántani ezzel az érzéssel.
A lány közben kissé lenyugodott és egy sikátor felé mutatott.
- Értem. – bólintottam kerülve a lány tekintetét.
- Nézd, ha ennyire félsz nem kérem, hogy segíts nekem. Végezd el a kisebb napi teendőidet és térj haza. – ezt az egy tanácsot tudtam csak adni neki. Egy olyan ember, akit ennyire önzővé tesz a félelme – ami persze teljesen érthető is – csak hátráltatna engem. És Heonnak remek lehetőséget adna, hogy még egy embert bántson. Nem akartam kockáztatni. Ez a lány már eleget szenvedett így is.
- Tudod, én is szívesen elfutnék, annyira félek, de attól jobban rettegek, hogy ami azokkal a gyerekekkel történik, miattam van. Azért mert gyenge voltam hozzá, hogy megöljem azt, aki csak bajt hoz a világra. Ha tényleg így van, akkor most kell megállítanom, különben még többen fognak szenvedni. – csak el akartam mondani a lánynak, hogy miért határolódok el, hogy miért nem kísérem most haza, ismerkedek meg a mesterével. Jobban szeretném, ha ez ilyen egyszerű lenne, de sajnos nem így van.
- Te már szenvedtél eleget. Tudom, hogy félsz, látszik rajtad. Épp ezért nem kérhetlek rá hogy segíts. – mondtam komoly arccal. Aztán elindultam. Tudtam, hogy most sincs sok esélyem Heon ellen, de talán azokat a gyerekeket meg tudom menteni.

/Sol és mesélő/

Eldöntöttem, hogy megkeresem a gyerekeket, de legalábbis utána járok annak hová tűnnek el. A lány azt mondta ha félek kérjek segítséget.
- Ez nem is olyan rossz ötlet…- jegyeztem meg elgondolkodva. Arra gondoltam írok egy levelet Melornak. Ha mást nem, tanácsot biztosan tud adni. Épp elhatározásra jutottam az ügyben, mikor valami fura dolog történt. Sol háta mögött csak úgy a semmiből megjelent egy alak. Teleportálás.
- Mi a… - kezdtem összehúzott szemöldökkel a mondatba, de ekkor még furább dolog történt. Az alak odalépett a lányhoz és valamit mormolt a fülébe. Kirázott a hideg. Éreztem a mágiát, de ehhez foghatót még nem igazán tapasztaltam. Mire feldolgozta az agyam az információt, addigra a férfi már távolodott. Sol megviselt hangon szólt utána. Magam se tudtam miért, de a lány mellé ugrottam.
- Hééé! Állj meg! Mit csináltál?? – Úgy mutattam a férfi után, mintha tolvajt kaptam volna rajta. Elhúzott szájjal durcás arccal álltam a választ követelve.

Nem tetszett a nyomorék mágus viselkedése. Azt mondta ugyan hogy üzenetet adott át, de…”Uram atyám ez tényleg madárnak néz minket???” Egyre jobban felhergeltem magam. Ugyan nem az én dolgom volt, mi történik a nimfával, de valahogy nem tudtam megálljt parancsolni csípős nyelvemnek.
Neeem, nem üzenetet adott át. Igazából nem hallottam a szavakat amiket a lányhoz intézett a férfi, de éreztem a mágiát. Lehet hogy gyenge kis kezdő vagyok, de ennyi év tanulás után meg tudom különböztetni a szabad beszédet a varázslattól.
Gyanúmban Sol is megerősített, mikor azt kérdezte mit tett vele a mágus.
- Jah! Mit tettél vele??? Halljuk! – csípőre vágtam a kezem és úgy néztem a férfire, mint anyuka a rosszcsont gyermekére.
- Mondd meg az igazat! Senki nem hiszi el, hogy csak cseverészni jöttél ide!- tettem hozzá határozott, pimasz hangon.
- Sol? Láttad valaha ezt a vén csontot? – suttogtam a lánynak, le se véve a szemem a férfiről.