Don Tirion Esteban

Név: (Don) Tirion Esteban
Kor: 28 év
Nem: férfi
Csoport: Emberek
Kinézet: Hosszú fekete haj… hátul összefogva, széles vállak, napbarnított, szinte már cserzett bőr, széles mellkas, vastag, erős karok. Az arcát, mintha baltával faragták volna, nem szűkölködik sebhelyekben sem, de a szemeiben mindig ég az elhatározottság. Ha a vértjét is viseli és csatába vonul kitűnik a tömegből, igazi pusztító, akivel a katonák nem akarnak szembekerülni.
Jellem:
Valamikor elkötelezett híve volt a törvényeknek és hitte, hogy az emberek vezetői a jót szolgálják. Azóta kiábrándult és megkeményedett a jelleme, tudja, hogy a vezérek nagy része korrupt és csak a saját használ lesi, tudja, hogy emberek ezrei és ezrei halnak majd meg, ha valakinek az megéri. Azért küzd, hogy ennek vége legyen és az embereket olyanok vezessék, akik a népet szolgálják. Nem válogat az eszközökben, ha azok nem követelik ártatlanok életét.

Előtörténet:
Don Esteban… a név hosszú ideig egyet jelentett az emberi nemesek egyik legbefolyásosabbikával. Az Estebanok hosszú ideig uralkodtak Menionban, ami megmagyarázta, hogy miért volt akkora befolyásuk. Sose voltak annyira gazdagok, mint a többi nemesi család, mert sok pénzt költöttek a katonák kiképzésére, hogy egy esetleges harcban ne tucatnyi emberélet árán győzhessenek csak, hanem ténylegesen a harci tudásukkal és a fegyverzetük kiválóságával. Mások ezzel szemben a tiszta túlerőre hagyatkoztak, sokszor látták Menion lakosai is, hogy a szomszédos városokban újra felhúzták a fekete zászlókat. Azonban hiába a gondos felkészülés, ha a sors az emberek ellen fordul.
Emlékszem arra a napra. Alig múltam húsz esztendős, hadnagy apám seregében, a nehézgyalogság élén. Néhány százan voltunk, de a legütőképesebb részét alkottuk az emberi csapatoknak. Egészen addig. Ellenség közeledett, mint azelőtt annyiszor. Nem voltak sokan, de fenyegetést jelentettek, a környező falvak népét pedig nem tudtuk időben kimenekíteni. Dönteni kellett: vagy eléjük megyünk, vagy hagyjuk a falvakat pusztulni és a várat védjük meg. A szomszédaink elküldték a katonáikat, de ők nem voltak hajlandóak elhagyni a várat, pusztulni hagyták volna az embereket. Apám ezt nem hagyta. Még mindig a fülemben cseng a mondata: „Tirion, ha mások nem teszik meg neked kell. Úgy élj, hogy egyetlen cselekedetedet se bánd meg és képes legyél a tükörbe nézni. Ez tesz minket Estebanokká.”

Felvonultunk. Nehézgyalogosok, lovasok, íjászok… az egész emberi sereghez képest elenyésző erő, de ezek voltak a legjobb századok. Szürkületkor érkeztek. Orkok, trollok, százával. Tőlük nem féltünk, rendezetlenek és ostobák voltak, nem ellenfelei egy képzett pajzsfalnak. Rohamoztak, mi pedig védekeztünk. Mészárszék volt. Ha egy-egy testesebb bestia veszélyt jelentett volna a sorfalra, akkor az íjászok végeztek vele. Órákig küzdöttünk, de végül a lovasság bekerítette és felmorzsolta az ellenállást. Kimerülten rogytunk le… ekkor csaptak le az elfek. Sose felejtem el, ahogy az árnyakból sötét alakok bontakoztak ki és nyíl és varázslatzáporral árasztottak el minket. Két testvérem esett össze azonnal, nyilakkal a testében. Ha vesztettél már el közeli rokont tudod, hogy mit érez ilyenkor az ember. Nem volt erőm reagálni, csak végignéztem, ahogy sorra kivégzik a katonáinkat. Nagyon jól megtervezték a támadást. És amikor azt hittük, hogy észbe kaptunk és felvehetjük a harcot… lecsapott a sárkány. Láttam, ahogy egyetlen lángcsóvával elemésztette a lovasságot, amit apám vezetett. Kiesett a kezemből a kard. Csak bámultam,ahogy a sereg maradéka áldozatul esett a nyilaknak, kardoknak és lángoknak. Végül tompa fájdalmat éreztem a tarkómban, a térdemre estem, majd elterültem. Amíg élek nem felejtem el, hogy mi történt aznap.
És már azt is tudom, hogy ki tehet róla. A gyáva nemesek, akik a várfalak mögé bújtak és nem tartottal velünk. Akiknek fontosabb volt a vagyonuk, mint az emberek élete. Én elvesztettem az addigi életemet aznap. A sötételfek elhurcoltak, hogy az életemért küzdjek valami isten háta mögötti arénában. Kitűntem, néhány hét múlva rám akasztották a „Lo Gosh” nevet, ami Farkast jelent. Jól harcoltam, de a szabadságomat semmivel nem válthattam meg. De nem adom fel a reményt, hogy egyszer kijutok.

Megrándultam, ahogy a rabszolgahajcsár belém rúgott. Persze, megint csak álmodtam. A cellám koszos padlóján feküdtem, a megszokott sötétben. A fölém magasodó ork megint belém rúgott, majd megfordult és otthagyott. Ha nem megyek fel harcolni, akkor hagynak éhen veszni, tehát nem volt választásom. Feltápászkodtam leporoltam magam. A közönség újra Lo Gosh szereplésére szomjazik nekem pedig nincs kedvem itthagyni a fogamat. Itt az ideje az újabb harcnak. Kiköptem, majd elindultam az aréna felé.