Déli-dombság

//Kain Namelyr// 


 A fehér sárkány nem gondolta, hogy e magasabb rendű létformák egyáltalán önként rávennék-e magukat valaha is arra, hogy megvédjék, amit alkottak. Hanyagul, nemtörődöm módon dobták el maguktól, amit teremtettek, s úgy festett, még csak vissza sem néznek reá. Megvetendő, alantas teremtményeknek tartották vajon alkotásaikat, avagy önimádat, s felsőbbrendűség sarkallta arra őket, hogy elhagyják saját fájuk rothadtnak titulált gyümölcseit? Valturaan nem akarta elhinni, hogy ennyit ért szemükben az a megannyi élet, mely benépesítette Lanuria földjét... Ha nem érzett volna némi kellemes melegséget a szívében, egészen biztosan megint feldühödött volna, ám így, s legfőképpen a mai nap után nem maradt annyi kedve sem, hogy az isteneket szidja. Megnézhetik majd, mikor fog ő hálát adni, ha a háború, melyet messziről figyelnek - már ha egyáltalán figyelik - már kioltotta Laryss életét! Akkor sem tesz másként, ha még él, ám jövője nem tartogat mást halálnál, ebben olyan biztos volt, mint hogy itt állt az erdő közepén, és a sötét mágus bőrébe bújt arany sárkányt szemlélte.
Azt, aki árulónak vallotta magát, s olybá tűnt, igen sokat tud a világról, mégsem lelte meg a választ, mellyel megállítható a vérontás, öldöklés, rombolás, káosz és igazságtalanság. De talán nem is megállítani kellett volna, elvégre ilyesmire törekedni merő ostobaság - bőven elégnek kellett lennie, ha valaki visszaszorítja. Például néhány, a múltbéliekhez hasonló Csupaszbőrű... Csak tudta volna, hol keressen olyanokat.
Míg a másik sárkány lehajtotta fejét, Valturaan ismételten a sétához fordult segítségért. Ha mozgott, úgy érezte, gondolatai egy kissé talán kevésbé csapongóak, most azonban nem érkezett el a várt hatás. A hósárkány úgy érezte magát, mintha fejbe vágták volna valami súlyossal, miután meghallotta, hogy a Névtelennek fogalma sincs róla, miként vethetnének véget a fertelemnek, mely lassan felemészti Lanuriát. Úgy vélte, az arany sem beszél, épp a helyzet komolyságának okán - bár az elmúlt néhány órában sem lehetett éppen szószátyárnak nevezni -, így aztán tovább járt az aljnövényzet különféle zöldjeiben, melyek hol magasabbra törtek, hol pedig szőnyegként vonták be az árnyékosabb szegleteket. Csak akkor révedt fel enyhíthetetlen, elfojtani próbált nyugtalanságából, amikor amaz ismételten megszólalt, s olyat mondott, mellyel rendkívüli méretű kérdőjeleket ébresztett az ifjú eddigi világnézete kapcsán.
- Evolyranba? - kérdezte hitetlenkedve, némileg értetlenségtől összeszűkült szemmel.
Most először mondták neki, hogy létezik más kontinens. Hogyan is viselkedhetett volna másként? Rendkívüli, feszültségtől terhes izgatottság kerítette hatalmába, ennek eredményeként pedig tovább sétálgatott fel-alá még egy darabig, aztán hirtelen megállt, s visszafordult a sötét szemű felé.
- Az miféle hely? - kérdezte higgadtnak tűnve, ámbár odabent lehetőségek ezrei ostromolták tudatát.
Most azonnal tudnia kellett, merre keresse, ha megleli Larysst, s e törekvése olyannyira lekötötte figyelmét, hogy nem fordított több figyelmet arra, melyet az arany sárkány e rövid idő leforgása alatt megtudott róla. Pedig az első sárkány volt, akinek beszélt róla, a leges-legelső, s az egyetlen, aki a feltételezések és gyanúk ellenére egyetlen morgás nélkül elfogadta a dolgot, mintha Valturaan éppen csak azt mondta volna, eleredt az eső. Mélyen belül természetesen nem felejtette el ilyen hamar... sokkal inkább még meg sem érett benne igazán a felismerés, oly' kevésbé számított erre.
Így tehát, teljes elhatározottságtól fűtve, s hogy megakadályozza magát a további céltalan járkálásban, úgy döntött, inkább letelepszik. S ugyan nem lehetett volna meggondolatlannak nevezni, tette ezúttal valóban szörnyen ellentmondott mindennemű körültekintésnek. Úgy ült le a puha avarszintre, hogy közben már félig elő is kapta jegyzetelésre használt papírjait az övén lévő bőrtokból. Hamar szüksége lesz íróeszközre is, vélte, mialatt kezdeményezte a beszerzéshez szükséges kézmozdulatot, csakhogy nem adatott számára alkalom befejezni azt. A fehér sárkány ugyanis még el sem helyezkedett teljesen, máris kétlábú-álcáját meghazudtoló üvöltés tört elő torkából néhány pillanatnyi fájdalmas csípő érzéssel vegyített veszett küzdelem után, miközben a papírdarabkák valóban eső módjára hullottak szerte a zöldben. Hallotta a fémes, vészjósló csattanást, mégis, a legelső pillanatban még igyekezett abban a hitben tartani magát, hogy csupán faág reccsent. Eme látszat aztán úgy foszlott darabjaira, hogy írmagja sem maradt. A fehér sárkány letekintett a lábszárára, s az azt fedő csizmára, melyre átkos öleléssel kulcsolódott a megtermett, dús levelek rejtekében elhelyezett csapda. A vasfogak szerencsétlen vad híján Valturaan húsába mélyedtek, kilyuggatva ezzel a lábbelit, s az alatta meghúzódó nadrág szövetét is, melyeken a kiserkenő vér máris vöröslő foltokat hagyott.
A fehér rá sem nézett fajtársára, s az Evolyranba vezető útvonal megkérdezése is elmaradni látszott, miután a kétlábú-erőt túlszárnyaló kezek megpróbálkoztak a legkevesebb kár okozásával megszabadulni a fémcsapdától, mialatt a kezek gazdája összeszorított fogakkal, sziszegve koncentrált. Most már valóban dühös volt, bár nem csupán az istenekre. Saját magára is.

//Kain Namelyr//


Valturaan nem értette, miért jött az arany, s miért nem hagyta békén, hadd végezze el ő, amit magáért megtehet, ám a fájdalom kellő figyelmeztetésül szolgált számára. Figyelmetlensége, s újabb, majd újabb események által el-elkalandozó gondolatai ezúttal, oly' sok elővigyázatosságban eltelt év után, nem várt bajba keverték őt, melyből talán egyedül nem lesz majd képes kilábalni - szó szerint. A fehér sárkány elváltozott arccal erőlködött, mialatt mérgébe fullasztotta lelkét, s akkor sem másította meg álláspontját, mikor az arany elhajította a vérrel szennyezett átkozott fémfegyvert. Nem kért a segítségéből, sem pedig bármi másból, melyet szavak módján vetett szemére. Feleslegesen beszélt az idősebb, ezekkel már ő is régen tisztában volt, az elmúlt események azonban kibillentették önmagából, s látás nélkül nézve járta tovább az erdőt, végül pedig ez lett az egészből. A hósárkány saját vérét figyelte, a jobb lábát, végül pedig az irányt, amerre a vasszerkezet repült korábban. Az ő hibája volt, ami történt, nem kellettek a felesleges szavak, melyeket az ifjú összepréselt ajkakkal, szótlanul, s komoran hallgatott végig. Dehogy akarta ő megmutatni a lábát! Még mit nem! Hát nem volt elég, ha így látta, sebesülten, gyengén és kiszolgáltatottan?
Mégsem volt más választása... Ha bármikor is, bármiféle megaláztatás érte, napokig elvonult sebeit nyalogatni, olyan helyre, hol az sem lel rá, aki azt vallja, ismeri, ezúttal pedig éppen efféle helyre volt szüksége. Egy sötét lyukra, amelynek feketeségében elrejtőzhet, míg meggyógyul, összegömbölyödhet a magány ölelésében és senki nem látja, micsoda csúf módon ejtettek csorbát becsületén. Ám rá kellett ébrednie, csorba nélkül jelen helyzetben bizony esélye sem volna eljutni a rejtekhely-keresésig sem, nemhogy a rejtekhelyig. Így esett hát, hogy Valturaan nem szólalt fel, s nem zavarta odébb a halált-hordozó-nevűt, hogy inkább saját magát boldogítsa valahol távolabb. Engedte neki, hogy levegye lábbelijét, s egyre mélyebbre húzott szemöldökénél többet nem is kapott tőle, még akkor sem, amikor a nadrágja szárát vágta el. Amikor a sérülés teljes valójában megmutatkozott előttük, csupán fújtatott egyet, s a holdszín bőrt vörösre festő nedvre fókuszálta tekintetét.
Tudta, mire készül a másik, mikor felemelte kezét, s bár minden porcikája égetően tiltakozott ellene, a hósárkány beleegyezést sugárzóan hallgatott. Jól tudta, mire képes gyógyítás terén, s efféle seb bizony nem jelentett egyszerű munkát még azoknak sem, akik háromszor vagy négyszer is jobban művelték nála, neki azonban mihamarabb járóképes állapotba kellett kerülnie, bármit is követelt árként. És a fehér elf tekintete most megsemmisülésben fürdött a düh alatt, ahogyan a varázslat kezdte kifejteni hatását. Gyűlölettel nézte mezítelen Csupasz-lábujjait, s a lábszárat, mely felett a fehér kéz, s annak gazdája, az arany sárkány munkálkodott. Nézte az arany fényt, s legalább úgy érezte magát, mintha átkot szórnának reá - becsületsértő átkot.
Egészen addig mozdulatlanul ült csekélyke tekintélye vesztőhelyén, amíg meg nem érezte a fájdalom némi feloldozással bíró múlását. Akkor aztán összekapkodta a közel eső papírdarabkákat, s ingerültségtől fertőzött mozdulattal begyömöszölte őket az övén lévő bőrtokba. Amikor készen lett, lezárta a tokot egy fémcsattal, s határozottságtól égő tekintettel megálljt intett a sötét hajú fajtársnak.
- Elég ennyi.
A szavak, bár komoran csengtek, ha a másik erősen figyelt, talán elcsíphette bennük, mifélék is játszódtak le éppen a fehér sárkány szívében. Ha amaz nem vette el a kezét, akkor arrébb tolta azt, s felcibálta a csizmáját, mindezeket pedig kapkodva és sietve kivitelezte. Amennyiben nem ütközött ellenállásba, rögvest talpra is lökte-küzdötte magát, tett előre néhány keserves, szerencsétlenül festő lépést, majd féloldalasan visszafordult néhány szó erejéig. Szemeiben egyetlen pillanatra megalázottság csillant. 
- Jó volt együtt vadászni, Névtelen. De felejtsd el, hogy így láttál.
Azzal pedig borzalmas tempóban, még borzalmasabb megvalósításban megindult vissza az erdő széle felé, abban a reményben, hogy az aranynak esze ágában sem lesz követni őt, bár az iménti viselkedését eltekintve erre nem sok esélyt látott. Azért még megpróbálta... Igyekezett úgy mozdulni, hogy azt a benyomást keltse, innentől egyedül is boldogul, bár e képzet csak saját elméjében élt élénken. Valójában úgy mutatott a zöld és barna tengerében, mint egy sebzett, röpképtelen madár, mely hiába menekül olyan ragadozó elől, mely saját magában lakozik. Mégsem bizonygatta mással. Nem akarta megsérteni az arany sárkányt, s ha nem gyűlölte volna magát, érezhetővé vált volna a végtelen hála, melyet az együtt eltöltött időért érzett, s amely mindazok ellenére, melyek elnyomták, eltörölhetetlenül jelen volt a fehér sárkány bensőjében.

Amennyiben nem engedték felkelni, úgy a helyén maradt, s végeláthatatlan hallgatásba süppedt. Körülötte feszültséggel s megalázottsággal telt meg a levegő.

//Kain Namelyr//


A fehér teremtmény lassan, kínlódva lépkedett az árnyék sújtotta aljnövényzetben. Épp olyan árnyék sújtotta őt magát is, csupán belülről, ahogyan azért küzdött, hogy elérje az elérhetetlent, s minél hamarabb kint tudja magát az erdőből. Ott aztán majd visszatér valódi alakjához, s a légbe emelkedve olyan menedék után néz, ahol néhány napig meghúzhatja magát... ezt tervezte, s ezért hagyta, hogy az arany megnézze a lábát. Nem másért... nem fogadott el segítséget, sokszor még Laryss Orowennë-től sem, pedig a leány tulajdonképpen eljegyezte őt. Minden egyes lépés, s annak minden mozdulata együttesen kezdte a hósárkányt tűréshatára szélére sodorni. Teljes valójában emlékeztette a megaláztatásra önnön húsa, mely saját vérében ázva küzdött azért, hogy előre jusson az erdőben - nos, nem túl sok sikerrel.
A feketébe öltözött, bőrkabátos kétlábú-alak szavai cseppet sem késztették maradásra... épp ellenkezőleg. Újult erővel indult neki a nagy feladatnak, arcán határozottságtól fűtött érzelmek táncoltak mindeközben, és ő egyszer sem nézett vissza. Nem, Valturaan nem ismerte úgy a dombságot, mint a sötétszemű, ezt el kellett ismernie; azonban amit a másik nem tudott róla, az éppen az volt, hogy efféle meggyőzőnek titulált mondatok százait, s ezreit hárította már el a fehér elf nősténytől a Lanur-hegységben. Jóllehet, gyakorta átengedte neki a győzelmet, s előfordult már az is, hogy némi vigasztalódás reményében egészen elhagyta magát a közelében, ám ezt kemény munkával töltött évek alatt érte el. Az arany elbízta magát, ezt gondolta, s tovább haladt.
Ám útja nem tartott olyan sokáig, mint azt előre megbecsülte, korántsem. Ugyanis a tudtán kívül hatalmas fegyvert adott az idősebb kezébe... olyan fegyvert, melyet idáig senki sem birtokolt, egy Shuga Melfyomer nevű Mágustanács-tagon kívül, akit Telar óta olyan messzire elkerült, hogy még csak hallani sem hallott hozzá hasonlóról. Tarsisba sem azért ment, hogy őt felkeresse... de nem ám! Akkor sem fordult volna hozzá, ha veszélybe került volna a saját élete, és egyszerűen nem tudott rájönni, mit rejtegethetett, ha ennyire hatalmas bizalmatlanságot volt képes belőle kiváltani. Tehát, Shuga már nem volt egyedül. A Névtelen megtudta a fehér titkát, elfogadta azt, most pedig óriási jeges tőrként döfte át rajta, mialatt hátat fordított neki. Az az egyetlen mondat akkora horderejű volt, hogy Valturaan gondolkodás nélkül lecövekelt, s mozdulatlanná dermedt.
Még elgondolkodott néhány pillanatra, majd pedig ellazította vállait, s a legyőzöttek ábrázatával fordult vissza az arany felé, végül megadóan sóhajtott egyet. El sem hitte magáról azt, amit mondani fog.
- Rendben... Szükségem van a segítségedre. - mondta, ám a legkevésbé sem ellenségeskedően vagy ingerlően.
Egyszerűen csak úgy érezte, ennél jobban már nem taposhatják meg. És mégis... valahol belül mégis valami jó érzés tört benne felszínre. Pedig soha, semmi esetre sem hagyta volna senkinek, hogy sebzetten a társaságában maradjon. A jégszín szemű leszegte fejét, s hagyta, hadd fejtse ki az idősebb, hová akarja vinni.

//Kain Namelyr//


A leszegett fejben lakozó elme azonban nem sokáig maradt veszteg... egészen pontosan addig lebegett tétlenségben úszva saját szégyenében, amíg az arany sárkány meg nem szólalt ismét. Akkor aztán a hosszú, kócos fehér haj egykettőre kihullott Valturaan arcából, amikor az ifjú felemelte állát, s a hideg, sötét tekintet kereszttüzébe került. Nem tudott más célt sejteni a mondat mögött, mint egy utolsó kegyelemdöfést, egy végső mozdulatot, mellyel az ellenfél végérvényesen földre kerül. Nos, az ő lelki világát hamarosan ásóval kell majd felszínre kaparni, ha végre elindulnak, akárhová is vigye az idősebb. Ekképpen, s ezen gondolat hatására öntötte el a méreg, mely egy kissé talán meg is látszott az iménti fájdalomtól nyúzott felhőszínű vonásokon. Valturaan-t nem sok választotta el attól, hogy az első eszébe ötlő szavakat menten továbbítsa is a Névtelen felé, éreztetvén vele, nem tudja, kinek képzeli magát, de egészen biztosan jobb volna, ha száműzné ezt a modort, különben...
Különben...? Különben mi? Dühtől tajtékzó mozdulatokkal elbiceg valamiféle odvas fáig?
A zaklatott, sértett fehér sárkány hosszasan lehunyta fakó, jégszín szemeit, amikor amaz kissé áthidalta a közöttük lévő távolságot. Nagyon is jól tudta, a legtöbb eséllyel úgy fogja átvészelni az elkövetkező napokat, ha vele marad, nem pedig messze tőle, egyes-egyedül, amikor még az is értékes, hosszú percekbe fog telni, ha el kell mennie könnyíteni magán... vagy egyáltalán bárhová, nem is beszélve az iménti tervéről, melyben előreláthatólag több keresés és repülés szerepelt, mint valódi pihenés. Meg aztán, valószínűleg fel sem tudott volna szállni egy ilyen lábbal. A sérült terület nagy volt - talán túl nagy ahhoz, hogy valódi formája ne szenvedje el hátrányait, ez a gondolat pedig éppen ebben a pillanatban nyerte el az őt megérdemlő figyelmet a fiatal sárkány elméjében, mely, mire a mágus-kinézetű folytatta a beszédet, éppen kezdett volna csendes ürességbe süppedni, leplezetlenül elismervén, hogy többszörösen győztek felette.
Kezdett volna, ugyanis az állítólagos menedék leírása azonnal felkavarta a nyugvófélben lévő gondolathullámokat, a Névtelen által korbácsolt tömegek pedig gyanúval, töltötték meg az ifjú szívét. Egy pillanatig erős, visszatarthatatlan késztetést érzett rá, hogy félreüsse a felé közelítő kezet, s figyelmeztető morgással jelezze a határ-átlépést az arany sárkány felé; ugyanis semmi kedvet nem fedezett fel magában azt illetően, hogy saját szemével nézze meg azt a helyet, azonban sem ideje, sem pedig lelki ereje nem maradt tovább rágódni a kijelentett szavakon. Így hát visszanyelte félelmét, s mialatt hagyta, hogy a korábban őt gyógyító kéz a vállához érjen, valóságos borzalom töltötte be elméjét, azonban korántsem a rejtekhely milyenségét illetően. Elnyomhatatlanul, elfelejthetetlenül emelkedett ki tudatában, a semmiből egy szívfacsaró kép, amely Laryss-t ábrázolta - a fehér nőstényelf kézzel fogható fájdalomban úszó arca leírhatatlanul gyorsan rántotta görcsbe nemrégiben megtöltött gyomrát, amint végignézte, miképp szembesült vele a leány, hogy a sárkány, akit mindennél, s mindenkinél közelebb tartott a szívéhez, nem volt képes betartani ígéretét, s halálát lelte Lanuria vidékeit járva. 
Az aranynak bizony igaza volt: Valturaan most saját maga ellen játszott, egy veszélyes játékot, melyben nem győzhetett.
Azonban, mint ahogyan sokan mások, ő sem szerette, ha szemére vetik hibáit. Nemtetszésről árulkodó arckifejezést öltött magára, talán még akaratán kívül is, melyről a teleport bekövetkeztével, s az azt követő, jól ismert állapotot elszenvedvén végül már azt sem tudta volna pontosan megmondani, a varázslat hergelte fel, avagy annak ténye, hogy kénytelen a halált-hordozó-nevűre támaszkodni. Eme állapot sem volt azonban túl hosszú életű, ugyanis amikor a hósárkány felemelte tekintetét, s megvizsgálta környezetét, rögvest az kezdte foglalkoztatni, mégis hol lehetnek, s ami talán fontosabb: még be sem lépett, máris kiforgatta magából ez az egész, méghozzá többszörösen!
Nem tudott szabadulni a gondolattól, miszerint csapdába csalták. Szemlélte a dombok takarásában meghúzódó gigászi romokat, s szívét betöltötte az elhagyatott sötétség szülte félelem. Úgy érezte, valahol, mélyen a homályban elrejtve itt vár rá a legborzasztóbb szörnyűség, amely az elmúlt évek során többször kísértette még álmaiban is. Most pedig mindez új köntöst kapott az új világkép hatására. Valturaan pillanatok alatt meggyőződést nyert arról, hogy a romok között vagy egy csapat Csupasz-ellenes sárkány rejtezik, vagy pedig az apja és a nővére. Egyik esetben sem számíthatott kegyelemre, ráadásul ha a két eshetőséget egybe gyúrva képzelte el, úgy érezte, nem maradt ereje egy tapodtat sem mozdulni... S éppen ez a csendbe burkolózott, kijózanítóan üres, hatalmas lyukként tátongó pillanat ébresztette rá, mennyire igaz - hogy mennyire ostoba is valójában. Hiszen az arany sárkány nem hazudhatott neki.
Valturaan nyugalmat erőltetett magára, hatalmas akarattal, s utolsó erejének morzsáit felhasználva, miközben a sötét füstszerű anyag végleg szertefoszlott a különös szagokat hordozó levegőben. Mindez... minden azért volt, mert nem viselte jól, ha gyengeségben látják, az ebből következő segítségnyújtást kezelni pedig merő lehetetlenségnek tűnt számára. Megmagyarázhatatlan kellemetlenséget érzett magában, melyet a hála-mag kanyargó indái annak ellenére is kezdtek átfonni, hogy egy kissé még mindig dühös volt. Dühös és értetlen, utóbbi pedig a hely korábban említett természetének volt betudható, ennek pedig idejét látta végre felszínre hozni, jóllehet, már végérvényesen elállt attól, hogy rendre utasítsa a másikat. Tehetetlenségből beszélt, úgy érezte, kétlábú-kezeit összekötözték, s ő vakon sétált vezetője után. Nem szerette a rejtélyeket.
- Ha nem szabad visszatérnem, az azt jelenti, hogy ez a hely most is ártalmas... - jegyezte meg halkan, bár nyomatékosan.
Gyötört hangjából pillanatok alatt kiolvasható volt, hogy magyarázatot várt, bármennyire is észhez térítette a gondolkodás. Követte hát az arany sárkányt, a maga megalázó tempójában, hiszen nem akadt más választása. Tartott a választól, ezt ő maga is érezte, miközben a látványt, a szagokat vizsgálta; s talán nem is csak a választól tartott, hanem az egész romtól. Mégis ment tovább, átadva magát a félhomályként kezdődő, egyre sűrűsödő sötétségnek, és a hidegnek, mely az elhagyatott építmény sajátja volt, beletörődve sorsába, s elfogadva, hogy kimerült. Kimerítették az aznap történtek, s nem kívánt mást, csak nyugalmat. Már nem gyanakodott, nem szőtt lehetetlen összeesküvés-elméleteket, hiába szorították sarokba. Egyszerűen csak elfogadta helyzetét, s minden megmaradt erejét arra fókuszálta, hogy kielemezze környezetét. Égette a vágy, s az elhatározás, miképpen az elkövetkező napokban temérdek erővel fogja feltölteni magát, hogy hamvaiból újjáéledt lendülettel vethesse bele magát a keresésbe, melynek szükségessége soha nem látott mértékben kínozta e percben. Lanuria veszélyesebb volt a legvadabb álmaiban tapasztaltaknál is, s meg kellett volna becsülnie, hogy nincs egyedül. Ez azonban még nem érkezett el - nem állt készen rá teljesen, bár a korábbról bensőjében felszított, gondosan elrejtett melegség végleg meggátolta abban, hogy kételkedjen. Egyszerűen csak válaszra várt, szótlanul, mialatt igyekezett a lehető leggyorsabban haladni a sötétben. Tudni akarta, mivel kell szembenéznie... veszélytelen rejtekhelyet botorság lett volna jó rejtekhelynek nevezni.

//Kain Namelyr//


Valturaan meghallgatta a magyarázatnak igen csak szűkre szabott feleletet, s nem kezdett vele semmit. Nem gondolkodott rajta, csupán büszkesége zúzódásait borogatva önmagában, sétált tovább, tudomásul véve a tényeket, s a kopott, elhagyatott köveket nézvén, mintha minden nap ezernyi romos templomot látott volna már. Hagyta magát vezetni hát, hiszen ő nem tudhatta, mi hoz rájuk bajt, s mi nem. Azt sem értette, miféle természetű rontás ül e területen, s hol tör felszínre, így aztán elvetette a falakhoz támaszkodás ötletét, bármennyire is kísértette a lehetőség, melyet kihasználva akár meg is könnyebbülhetett volna egy kissé. Jobbára már csak vonszolta a lábát, amikor az arany hím belépett a helyiségbe, melyet az ifjú különös kíváncsisággal fogadott. Akkor tudatosult benne, hogy még sohasem látott ehhez hasonlót, s nem érdekelte, hogy formáit durvára őrölte az idő súlya. A sötétség sem zavarta, éppen ellenkezőleg - ha pihenni, netán gondolkodni kívánt, efféle helyeket kutatott fel magának, a fogadók szobáiban pedig addig küzdött, míg valamilyen formában el nem érte a megfelelő homályt. Nyugtatólag hatott rá a környezet, annak ellenére, hogy kétlábú alakjának léptei visszhangot vertek a falakon, s oszlopokon. Ilyen nagy, védett, fedett helyet keresve sem talált volna, annyi bizonyos, Tarsisba pedig esze ágában sem állt volna visszagyalogolni. E megállapítás hatására csak még inkább elernyesztette izmait, nem érezte többé szükségét készenlétben állni, mindössze vetett még egy utolsó pillantást a bejáratra, miután kínkeservesen begyalogolt, s ennyivel, no meg néhány szippantással a dohos, poros, ősi levegőből meg is elégedett ellenőrzés gyanánt. Mikor találkozott az arany szemekkel, jégkék tekintete hideg lángként villant fel egy pillanatra, azután pedig az ifjú gondolkodás nélkül öltötte fel valódi alakját fehér fényjelenség kíséretében. Arra a néhány pillanatra világosságba borult a régi terem.
Valturaan, bár megérezte hátsó lába megmaradt állapotát, csaknem azonnal kezdte magát kényelmesebben érezni. Túl sok helyre nem számíthatott ugyan, mégis úgy osztotta be, hogy nyújtózhassék egyet-kettőt, ha úgy tartja kedve. Ez egyébiránt nem volt túlzottan nehéz feladat - a hatalmas, hosszú szárnyakkal és a hozzájuk tartozó, szintén megtermett farokkal kellett hozzá bánni tudni kissé. A fehérnek nem akadt problémája velük, rögvest előre is csúsztatta mellső lábait, hogy azután mellkasával leereszkedhessen a padlózat felé. Sérült hátsó lábát alig használta a mozdulathoz, melynek eredményeként ízesülések, s csigolyák roppantak a hosszúra nyúlt gerinc mentén. Valturaan lehunyta a szemét, s fújt egyet, végezetül pedig leheveredett. Hajlékony, keskeny farka még a fején is túlért, ahogyan maga köré kanyarította, majd úgy mozgatta szárnyait, hogy a sebzett végtag kibukkanjon alóluk, s ő megszemlélhesse magának. A csapda okozta mintázat olybá tűnt, mintha valami rendkívül kerek fejű lény harapta volna meg. Talán kissé kevésbé festett rémisztően a nagyobb testhez tartozó pikkelyes, fehér bőrön, azonban még jócskán érezhető volt a húsba hatoló hideg levegő, melynek nyomán égő lüktetés lobbant fel a belső szövetekben, s a vérrel festett felszínen. A fiatalabb hím azonban nem akart több figyelmet szentelni rá. Egészen idáig elbicegett vele, biztosan megerőltette a gyógyulni vágyó szövetet, ez minden, s ennek értelmében ismételten a másikat kezdte figyelni - az arany sárkányt, azon gondolkodva, vajon amaz magára hagyja-e a közeljövőben. Ezt persze esze ágában sem volt megtudakolni tőle, így inkább újból, s utoljára, feltartott fejjel beleszagolt az állott levegőbe, végül pedig ismételten ránézett. Nem az iméntieket akarta mégis szóba hozni, ó, dehogy! Sokkal fontosabb óvintézkedést kellett megejtenie, melynek most látta legalkalmasabb idejét.
- Erről ne beszélj senkinek. - kérte teljesen komolyan, s halk hangon a lábára, s a csapdára utalva ezzel, ahogyan pedig jobban hozzá fordult, néhány hosszú, fehér, hajszerű szőrszál hullott le össze-vissza álló sörényéből - És tényleg felejtsd el, hogy valaha is megtörtént.
Már érezte az elkerülhetetlent egy ideje. Kerülgette az alattomos fáradtság, mint minden más élőt, ráadásul az sem segített helyzetén, hogy alaposan meg is töltötte gyomrát. Szinte érezte, hogy feszül odabenn, ahogyan teste a hideg kőhöz nyomódott, azonban keményebb jégtömbből faragták, semmint egy kis kimerültség ilyen gyorsan leteríthetné. El is határozta magában, addig még csak le sem ereszti fejét, amíg úgy nem érezte, kellő nyomatékot adott át a másiknak tekintetével az elhangzottakat illetően. Persze sosem fogja megtudni, ha majd az arany az áruló cimboráival egy kocsmában ülve, borzalmas szagú bort és miegymást kóstolgatva azon szórakoznak, hogyan lépett a kis fehér az embercsapdába.
Aztán persze egyetlen perc sem telt bele, s megmásította gondolatait. Az az arany ott, tőle nem messze nem úgy tetszett, mintha valaha is nevetett volna életében, s nem is úgy, hogy mások kárára tette volna azt. Komolyabbnak, felnőttebbnek tűnt annál, s értelem csillogott a szemében, nem pedig ostobaság, netán elnyomásvágy.
A hósárkány nagyot szusszanva tette le fejét, mialatt kényelmesebb helyzetbe rendezte tagjait. Furcsa Csupasz-barát névtelen idegen ide vagy oda, becsülete akkor is sérült, s bár nem maradt már oka nem bízni a másikban, önmaga iránt érzett gyűlöletes elégedetlensége újult erővel kaparta magát felszínre a vastag bőrön át. És nem meglepő mód, azt is éppoly' vehemenciával gyűlölte, hogy a ballépésnek szemtanúja is akadt - az a szemtanú, aki a rejtekhelyre hozta, s akit még most is szemmel tartott, pedig szívesen elmerült volna már a felszabadító álomban. De addig nem, amíg nem tudja, mit tesz a veszélyes nevű. Szokatlan, s mégis, mindent egybevetve egészen kellemes élmény volt nem egyedül lenni ennyi idő után, így aztán, már csak kíváncsiságból, nyugalomban úszva is elnézte volna fajtársát.

//Kain Namelyr//


A várva várt - kivitelezése ellenére Valturaan számára igencsak megnyugtató - megerősítést követően a fehér hímsárkány alaposan elcsodálkozott magában. Azt gondolta, ez a távozás jele az arany részéről, ő mégis a kijárattal ellenkező irányban haladt, s követte a példáját, ám ezen kár is lett volna törni a fejét. Maradjon csak, ha akar, ő aztán nem fogja elzavarni. Hallgatta az arany mozgásának hangjait, melyek felerősödtek a teremben, s akaratlanul azon kezdett el töprengeni, mihez fog kezdeni, hová fog menni, ha Tarsis utcáit nem kutathatja át. Mert sejtette, hogy nem teheti, a fehér nőstény jóvoltából mindenki odasereglett, s nem kellett túl sok ész hozzá, hogy megállapítsa, a felfordulást nézték, nem pedig a mögötte meghúzódó, szövevényes dolgokat. Bizony, a Csupaszok többsége rendkívül ostoba volt, s ebből, valamint tudatlanságból fakadóan rendkívül idegesítő is. Valturaan neheztelt a nőstényelfre, szívét pedig keserű, szorongató fájdalom itatta át.
Ekkor tudatosult benne, hogy szólt az arany. Nem tudta eldönteni, parancs volt-e, avagy valami más, azonban bármi is legyen, a fehér sárkánynak valójában ereje sem maradt ellenkezni. Persze ezt gondosan elrejtette a másik elől, tekintettel a csapdás esetre - legalábbis meg volt róla győződve, hogy gondosan; ahogyan arról is, hogy elméjében merült el, nem pedig álmokban. De bizony a jégszín szemek csaknem saját akaratukból, percek leforgása alatt tettek eleget annak az egyetlen szónak: pihenj. Valturaan légvételei ritmusossá, méllyé, nyugodttá váltak, s hamarosan már visszhangzottak a falak, az oszlopok között. A hósárkány izmai egymás után ernyedtek el, jóleső érzéssel eltöltve a félálomban lebegő fiatal ragadozót, kinek még a szárnyai is csúszni kezdtek a padlózaton. Az őket kifeszítő csontok éles, karomhoz hasonlatos végei a követ karistolták, ahol érték, végül a fehér hím egészen aprót sem moccant már. Hangosan szuszogott - melyet időnként talán helyesebb lett volna mély álomról árulkodó horkolásnak nevezni -, fáradtsága múlásával pedig, a visszhangot leszámítva csaknem egyedül az emelkedő-süllyedő, homályba vesző fehér tömeg árulkodott közel sem éber állapotáról. Ha semmi és senki sem zavarta meg, mozdulatlanul aludt át fél napnyi időt is.
A fényes, meleg korong útjának legmagasabb pontján járt már, mikor Val magához tért. Úgy érezte, nem sokat aludt, s gyorsan zuhant vissza a valóságba, azonban odakintről túlságosan sok fény szűrődött be ehhez. A fehér sárkány magán kívül pislogott néhányat lassan, s kótyagosan felemelte fejét, bár eleinte azt sem tudta, hová keveredhetett. Nem tűnt úgy, mintha különösebben érdekelné - biztonság érzése áradt szét tagjaiban, s ahogyan tudata tisztult, úgy rá kellett ébrednie, régen pihent már ilyen jól. A mindent betöltő kellemesség azonban igencsak rövid életűnek bizonyult: éppen megakadályozta magát abban, hogy láthatatlan súlyok újra lehúzzák szemhéját, amikor hirtelen támadt borzalmas viharként rohanták meg elméjét a minap képei, hangjai, emlékei. S bár a vész sebesen, pillanatok alatt lecsengett bensőjében, nyugtalan, sürgető erőt hagyott maga után, mely arra késztette, cselekedjen, siessen, keresse az ibolyaszemű nőstényt. Érezte, hogy lába készen állna, s érezte, hogy szomját kellene oltania, a tovább növekedő szükségletek listája pedig véglegesen, durván, csaknem hidegen lökte vissza az ébrenlétbe. Igaz is, tegnap még nem volt egyedül - halovány, s ezúttal kipihentségtől fényes kék tekintete az arany legutóbbi helye felé irányult. Ha már nem találta ott, sietve préselte magát elfmágus álca mögé, hogy kijusson az idő morzsolta terem falai közül, azonban ha mégis, nem tagadta meg magától a reá törő ásítást, s kivillantotta éles, fénylő fogait, mialatt megmozdította tagjait - csak azután fogott nyújtózásba, hogy megvált valódi formájától, mialatt pedig a kijárat felé sétált, eszébe jutott, hogy előbb talán valamiféle irányban volna célravezető kiegyeznie magával. Ha ébren találta arany fajtársát, még visszafordult. Kócos ábrázatán nyoma sem ült már sértettségnek, bár kissé másféle hangot ütött meg, mint egyébként tette volna. Nem tudta, mit is gondoljon, azon kívül, hogy hálás volt az elmúlt napért, bármennyire is szörnyűnek bélyegezte.
- Mennem kell. A szavaid okot adtak rá, hogy ne késlekedjek tovább. - mondta, majd a csapda korábbi helyére pillantott, ám egyelőre nem jegyzett meg semmit, ami ezzel kapcsolatban nyelve hegyére került - A neve Laryss. Ha látod valahol, ígérd meg, hogy sz... - tette hozzá, s mondta volna még tovább, azonban valami különös megálljt parancsolt a hangoknak, melyek feltörni készültek torkából.
A fehér sárkány, mint akit arcul csaptak, világosodott meg, aztán sietve visszalépdelt, egyenesen arra, amerre korábban az arany feje nyugodott. Határozottságáról lerítt, mégsem olyan sietős már a dolga. A prioritások némileg változtak, ezt pedig csaknem azonnal tudtára is adta a másiknak. Hangja cseppet sem követelőzőnek hatott, s nem is húzódott meg szavai mögött efféle.
- Előbb mondd el, hol találom ezt az Evolyran-t. És minden mást is, amit tudsz róla.

//Kain Namelyr// 


Az arany sárkány nem volt már az oszlopok között. Valturaan-nak beletelt néhány pillanatba, míg irányt váltott, s megindult kifelé, a fényre, mely jótékonyan, mégis idegenül borított átlátszó, meleg fátylat a világra. Meleg volt, túlságosan meleg ahhoz, hogy a fehér hím, aki észak teremtménye, igazán jól érezze magát, ám nem mehetett vissza a hegyekbe. Az már másé, s az övé talán soha nem is volt igazán, azt a titkos barlangot leszámítva, melyben oly sokszor rejtőztek a Laryss nevű hártyabőrű, kétlábú nősténnyel, s igazán fájdalmas út vezetett el a még fájdalmasabb felismerésig, melyet attól is sokkalta szörnyűbb változások követtek. El kellett hagynia élete, s szerelme bölcsőjét, de ő maga is tudta, hogy nem tehet egyebet, aztán ahogyan telt-múlt az idő, némiképp hozzászokott a hó, jég és kellemes hideg hiányához - már amennyire ezt egy hósárkány kivitelezhette. Sokkalta többet ivott, mint más élők ezen a területen, s néhanapján mintha kimerültebbnek is érezte volna magát, főképp a dombságtól is forróbb s szárazabb területeken. Ehhez aztán hozzácsapódott a rémes, bántó, gyötrően siettető, végtelenül leküzdhetetlen erővel előre hajtó gondolatok miatti álmatlanság, aztán pedig az ezekből következő gyakori, hosszú távú Csupaszbőrű-lét. Ő mégis menetelt előre sorsa fonala mentén, nem tudva, hová is vezet majd végül, s mit fog lelni ott, azonban ahová jelenleg elérkezett, igazán kedvére való volt, bármi miatt is történt így. Végre, úgy igazán nem volt egyedül, s végre, annyi év után beszélhetett eggyel az övéi közül. Tudta, hogy sosem fogja elfelejteni ezt.
Amikor megpillantotta a mágust, az már feléje igyekezett, s így hamarább megkapta remélt válaszait, mint sejtette. Hamarább, hiszen tekintete a köves kardon pihent, melyet csak távolról, s nem is túl sok időre láthatott, mégis megfogta elméjét. Eszébe jutott, mennyire rajongana érte az ő nősténye, aki, minthogy nem követte szülei családi hagyományát, s nem vált belőle grifflovas, fegyvereknek, s gyógyításnak szentelte életét. A megmunkált fém vonzotta a leányt, akárcsak éji fényesség a lepkéket. Valturaan emellett igyekezett némi teret hagyni tudatában, elvégre megtudta az irányt: kelet. Keletre kellett hát keresni ezt a helyet, s máris térképeken gondolkodott, valamint azon, vajon el tudna-e repülni odáig. Sokkalta több információra lesz szüksége, ennek fényében pedig a minap végrehajtani próbált cselekedetet sikerre víve, lejegyzetelt mindent, mi eszébe jutott, s csak aztán tekintett vissza a sötétszeműre.
Akkor tudatosult benne.
Teljesen belemerült a gondolkodásba, a különféle kimenetelek gondos megtervezésébe, ahogyan mindig is tette, ha derűsebb hangulatban találta magát. És most elszántabbnak tetszett, mint eddig bármikor, szeme vadul csillogott az erőtől, mely éppen csak nem robbant ki belőle itt helyben. Ennyit számított egy átaludt éjjel, s néhány szó, melyekre titkon régóta vágyott, még ha rettegett is. Ám az élénken lobogó tűz hamarost átfordult valami másba, ahogyan a fehér hímsárkány újra, s újra átrágta magát a hallottak utolsó részén, képtelenül arra, hogy megszabaduljon attól, melyet pont ezen a napon remélt a legkevésbé bekövetkezni. A vidáman táncoló lélek-lángokat üressé, semmivé porlasztotta az éles fájdalom, mely újult erővel hasította ketté a szívét. Leeresztette kezeit maga mellé, hitetlenül meredve az arany sárkány sötét kétlábú-alakjára. Dühös volna már, s azzá is vált volna egy másik helyzetben, az eddigi napok bármelyikén, azonban most nem volt képes erre. Minden erejével kapaszkodott a Névtelenbe, ott, ahonnan gondosan elrejtett hálája gyökerezett. Mert hálás volt neki, pusztán azért is, hogy szóba állt vele, s tudta, ha nem volna halaszthatatlan feladata, biztosan maradna még... biztosan. Maradt volna. Maradt volna, ha nem érezte volna meg a szavak mögött megbújó, kegyetlennek bélyegzett ítélkezést. Ha nem történt volna valami megmagyarázhatatlan Valturaan lelkében, most teli torokból, ordítva adta volna fajtársa tudtára, kit is skatulyázzon be kénye-kedve szerint. De nem tett így.
- Miért nézel le engem? - csak ennyit kérdezett, s azt is úgy, mintha gyomorszájon ütötték volna - Nem vagyok a Csupaszok játékszere. Nem ölöm meg őket, de soha nem hagynám, hogy a hátamra másszanak. Ők nem Laryss, és ő sem a lovasom, hanem a nőstényem. Egyenlőek vagyunk.
Valturaan fájdalommal teli hangon beszélt, s nem volt képes elrejteni csalódottságát. Azt ugyan még nem tudta eldönteni, melyiküket gondolta inkább hibásnak, elvégre ő maga engedett ledönteni egy falat, melynek állnia kellett volna, amíg csak él. Ő engedett a feloldozásként lágyan reá omló helyzetnek, s ő volt képtelen figyelmen kívül hagyni a biztonságot, s az érzést, melyet Jégkarom-csúcson elvesztett, most pedig mintha visszakapta volna egy időre. Átkozta volna magát, ha nem lett volna ennyire jó és helyes ez az egész, így hát bánatában úszva folytatta, az ellenállás, harag legapróbb jele nélkül. Szokatlan volt ez. Szokatlanul erősen is tépte fel a régi sebeket.
- Nem megyek olyan helyre, ahol hátasként bánnak velem.
S ezzel lezártnak is tekintette az ügyet. Nem kívánt hozzáfűzni semmit, s bármekkora ostobaságnak tartotta, megpróbált átlépni rajta, átlépni azon, hogy a másik miért tehette ezt, mi volt vele célja, s mitől gondolta meghunyászkodó, engedelmes háziállatnak. Hiszen az úgynevezett árulók nem azért neveztettek el annak, mert ők sem ették meg a pikkelyteleneket? Valturaan csendesen szemlélte az arany sárkányt, azonban tekintete nem árulkodott arról, hogy válaszokat keresne. Túlságosan fontossá nőtte ki magát az elmúlt nap szívében ahhoz, hogy tovább rontsa, s pontosan ezért, mintha moccant volna valami bensőjében. Valami erős... erősebb, mint a bánat. Bizonyítási vágy. Meg akarta mutatni az arany hímnek azt, amit a családjának nem tudott, de hogyan tehette volna meg? Sem Laryss nem volt vele, sem pedig értelmét nem látta, ugyanis olyat tett, amit máskor talán soha. Az ifjú fehér megnyugodott, s néhány pillanatra felszínre tört belőle az őszinte hála azért, amit a másik adott neki, talán a tudta nélkül téve jót vele. Sütött a szeméből, s lerítt egész mivoltáról is. Egészen rövid ideig teljesen látni engedte magát, ez pedig sokkalta sebezhetőbbé tette, mint bármi más, melyet eddig mondott avagy tett az arany jelenlétében.
Így dobta maga mögé az iménti dolgot, s így nyílt újra szólásra fakó ajka.
- De van még egy dolog, amiről kérdeznék, mielőtt elmegyek. - kezdte, lassacskán térve vissza közönséges, jól megszokott hangszínéhez - Négy éve eredménytelenül járom és repülöm be Lanuriát, az összes várost, ahová csak bejárásom akad, az összes lakható területet. Elvesztegetett időnek érzem, de nem tudom, hol kereshetném még egyáltalán. - mondta, s látszott rajta, mennyire ingerültté tette már csak a kudarc gondolata is - Hová megy még az, aki nem harcol? Beléphetek oda vagy kerüljem el, mint Olassië-t?
Val nem reménykedett túlzottan igenlő válaszban, ha az eszére hallgatott. Bármennyi rejtekhely is létezett a kontinensen, bolondok lettek volna hagyni, hogy sárkányok vessék meg lábukat a menekültek között. Mégis, lényének egyetlen aprócska darabja azt várta, szakadatlan vándorlása új célt kap majd.

//Kain Namelyr//


Valturaan nem értette.
Nem értette, mi zajlott le a másikban szavai nyomán, ahogyan azt sem értette, miért küldte Evolyran-ba az arany, ha valójában nem ítélkezett felette? És miért tette ezt, ha ott is háborúk dúltak? Hiszen azzal sem ő, sem Laryss nem nyert volna semmit, csak belecseppentek volna egy másfajta káoszba, kissé messzebb a korábbitól. Ennyi történt volna, ha oda menekülnek. Nem értette... És nem is akart többé gondolni rá; sem a reményre, melyet a másik kontinens keltett benne, sem pedig a sötétszemű átláthatatlan szándékaira. Fájdalommal tekintett felé, s ahogyan az idősebb mondandója végére ért, úgy némaság telepedett közéjük, melyet a fehér hím igencsak súlyosnak érzett, a döntéssel egyetemben, mely reá várt most. Még sohasem járt a Sárkány-hegységben, ahogyan más fajtárssal sem érintkezett igazán. Nem tudta, hová mehettek az övéi, s azt sem tudta, miféle borzalom jutna osztályrészéül, ha útjukba akadna. Úgy hitte, máshová nem mehettek, csak a Hegységbe, a Völgybe, Eroniába, a saját fajtájuk közé, és ő el akart kerülni minden találkozót. Alig hitt a fülének, mikor meghallotta, hogy Laryss ott lehet. Ott, ahol eddig sosem kereste, s mégis oly kézenfekvő volt, olyan lehetséges... mondhatni valós. Mindenre magyarázattal szolgált volna, főképpen pedig arra, miért nem lelte nyomát eddig, bármerre is vetődött, s bárhányszor tette azt meg, szüntelenül kutatva.
A hósárkány leszegte fejét. Nem menekülhetett tovább, láthatatlan hurkok szorultak sápadt bőrrel borított Csupasz-nyaka körül, ahogyan ellenkezni próbált a szembeszállhatatlannal. Megmásíthatatlan tényekkel, melyek több fényt vittek sötétségben és félelemben élt napjaiba, mint bármi más e szörnyű négy év után. És nem szabadott késlekednie. Hajtani kezdte egy új erő, az újjáéledő remény erős, hatalmas karjai felemelték magukhoz, hogy irányt adjanak, melyet követve végre talán véget érhet a sok aggodalom, a bánat, az önmarcangolás. 
Mennie kell.
Tudta, miféle környékre húzza szíve, mégsem habozott most, tekintetében szilárd döntés formálódott, s olyan keménynek tűnt, hogy talán semmivel a világon nem lehetett volna darabjaira zúzni azt. Észak szülötte mégsem durván, ridegen nézett fel az arany sárkányra, aki menedéket adott neki, s megmentette Ahrol karmaiból. Továbbra is fájdalommal terhes hálát sugárzott felé, ahogyan - úgy hitte, utoljára - végigjártatta rajta jégszín szemeit. Kétsége sem fért hozzá, a sötétbe öltözött mágus-alak egyszerre parancsolt helyére minden addigi rejtély-darabkát, s tette egésszé azt, mit a fehér sárkány képtelen volt egyedül megragadni, s meglátni a körötte tekergő sűrű, ködszerű káoszban. Máskor talán... eddig talán dühítette volna a ridegség, mely felé irányult gigászi fajtársától, s dühítette volna az is, hogy nem volt képes megfejteni valódi indítékait. Most azonban becsülte azt, amit látott, s ezt a megbecsülést, ezt a tiszteletet igyekezett már eddig is felszínre juttatni, jóllehet, e pillanatig csupán fájdalom ürült sebzett lelkéből. Már nem számított a csapda, a sebesülés, a megaláztatás. Az út tisztábban sohasem sejlett még fel előtte.
- Köszönöm.
Ennyit mondott csak, halkan és mély hangon, meghagyva a másiknak, hogyan, s mire is értelmezi majd azt az egyetlen szót. Mindent abba sűrített bele, mely a tarsisi incidens óta lezajlott benne, mintegy összegzésként. Ha a másik tudta volna, mennyire ritkán hagyta el száját hangokba foglalt köszönet, talán be is töltötte volna igazi rendeltetését, így azonban minden csak tőle függött. A fehér elf egy utolsó pillantás erejéig még vontatottan, hátrálva távolodott, mintha lépéseit próbálgatná, azután azonban sebesen fordult meg, s már-már kapkodva kezdett rohanni a romok között a könnyed illatú szabadban, a gyönyörű fényben, a kíméletlen melegben, melyet gyűlölt, s most mégis közöttük, társaságukban lelte meg útját. A hő, s a remény égető tűzként forralta fel vérét, s ahogyan kellő távolságra tudhatta magát a dombok közt meghúzódó elpusztult templomtól, a nap sugarainak áradatában csaknem semmivé halványuló lágy villanás kíséretében felvette valódi lényét, majd pedig szállni kezdett az ég felé. Hatalmas, fehér nyílként hasította ketté a lég végtelen testét, egészen rövid időre nézve csak vissza.
Ha tudta volna, mekkorát téved, egészen biztosan visszafordul.

//Köszönöm szépen a játékot! Nagyon élveztem ^^//

//Időntúli Verinol után, na meg talán a tárgyalások után//

Otthon édes otthon, mondhatnám. De nem mondom, mert rohadtul nincs otthoni hangulata a helynek. Az ember otthona, és kertje nem hullákkal van trágyázva, és nem áll 5 darab 4 méteres obeliszk mágikusan tájolva az egész hóbelevanc közepén. Gyanítom az sem szokványos, hogy az ember pincéje tökig van jegelt sárkánytetemekkel, és egyéb maradványokkal. De legalább a házat kedvelem hisz kovácsműhelyt és a rendtől igényelt, vagy csak kölcsönvettem? Na mindegy a lényeg hogy egy viszonylag használható alkimista műhelyre is szert tettem. Ahogy haza érek lerogyok az ajtó mellé és mélyen átértékelem a Verinoli eseteket. Hát nem sok szép és jó jut eszembe magamról, de nem dicsérgetni érkeztem haza, hanem azért hogy életem legidiótább tervét végrehajtsam. Amivel végre (remélhetőleg) újra sárkánnyá válok.
- Vagy nem.
Dörmögöm magamban, de fő a pozitív hozzá állás, na meg a tény hogy még egy nyamvadt túrát Elsgába is le kell tudnom. De az is a jövő zenéje.
- Lássunk munkához, rohadtul elfecséreltem már az időm. Munkára fel.
Némi töprengés után, négy földből idézett humanoid forma áll előttem, eszük az nincs, de mozgatni őket a gondolatommal és látni rajtuk keresztül prímán tudok. Az első ténykedésem, miután kipihentem magam a szolgák készítése után az az, hogy kigazolom a kőoszlopok körül, na meg a rúnakör területét is tisztára pucolom, majd a véres homokot kigürcöltetve a szolgákkal neki állok felrajzolni a rúna sorokat. Ezzel jó pár napot elpepecselek, hisz nem lehet hibás vagy rosszul összedobott varázskörrel dolgozni. Amint végzek a sárkány, és gyaníthatóan embervérből kevert koktél festékként való használatával, hozzákötöm őket az öt obeliszkhez. Ezzel élesítve és elkezdek némi energiát áramoltatni bele. Hogy ne halljak bele a dologba, a kőoszlopok tetejét már korábban módosítottam, most csak esőt kéne lopnom, pontosabban villámokat. Szerencsémre a közelben mindig akad valami kóbor villám vihar, már csak azt kell megoldanom hogy a rúnakört ne érje eső mert elkap az ideg ha korábban tönkre megy az, amivel napokat tököltem.
- Hogy a ragya verje meg a gondokat, meg a tervemet is. Miért nem mehet minden szép olajozottan.
További napokat tökölök el a tökéletes rúnakör vízhatlanító varázspajzs felállításával.
- Ilyet kéne tenni a ház köré is, te ott jegyezd fel hogy víz taszító pajzs a házra.
Bölcsen bólogatva állok neki az eszement tervem további kivitelezésének. Azaz, ellopok egy vihart, hogy legyen, ami feltölti a rúnát mágikus energiával. Amit előtte egy átalakítóba kell vezetnem. Ahogy egyre előrébb haladok, a tervemmel egyre több akadályba ütközöm. Mert az tény hogy az oszlopok képesek energiát felvenni, de azt az apróságot kihagytam, hogy villámokból tegyék. Így rövid túrára indultam, hogy megfelelő anyagú és tűrőképességű Csúcsokat készítsek. Ehhez egy nagyobb követ választok, amin a külső nyomokból is jól látszik hogy sűrűn kapja telibe a villámokat, ergo magas a fémtartalma. Öt azonos szeletet kivágok belőle, és megformázom őket. Ez a munka viszonylag hamar elkészül, lévén az én mágikus hatalmam szereti a köveket is. A neheze most jön, hisz ez megint napokat vesz el az életemből, neki állok átalakító mágiával ellátni mindegyiket, hisz az oszlopokat már nem babrálhatom meg. Szóval megint munka és mágia használat ezerrel. Majd egy teljes nap pihi.
- Ha tudom hogy ilyen sok munkám lesz vele a nagyját hamarabb megejtem. Fene a lusta formámat. Na de nyavalygás befejezve hozzuk azt a fránya vihart.
A munka dandárja késsz, most már csak vihar kell, és kezdődhet utána az előadás. Ami vagy sikerül, vagy hoppon maradok. Na persze könnyű a számat jártatni, de nehezebb megvalósítani. Valamiért egy deka viharfelhő sincs a környéken.
- Hogy guvadna meg aki az időjárást kitalálta.
Rövid dünnyögés után felállítok egy rúnasort az eredeti rúnaköröm mentén, ezzel hőt termelek, méghozzá jó nagyot. Aztán a következő pár órát tűzoltással töltöm, és megszakítom a sort. Azután felképeltetem magam az egyik elementál szolgával. Néha annyira hülye vagyok, hogy az már fáj. Újabb túra új kőért, a már ötös sablon elkészítése, immár hő és villám gyűjtéssel, mert biztos ami biztos. Aztán alszom egy jót. Pihenés után, kicserélem a kalapokat, újra írom a külső rúnasor egyes elemeit, többek közt azzal egészítem ki, hogy a keletkezett tüzek energiáit is szívja fel és használja fel, így kerülöm el az új bozót tüzeket. A gyűrűt újra aktiválom, és hőt termelek vele a saját erőmből, kezdetnek. Hála az előrelátásomnak a tüzeket amik gyulladnak elnyeli és befordítja az energia elvonásba. Viszont egy dologgal nem számoltam, pontosabban azért tettem óvintézkedéseket a témában de ami következett arra szerintem senki nem készülhetett fel. A nagy hő felpiszkálta a természetet, és egy istentelen vihart generált, ami miatt napokig malmoztam a házban, hiszen pechemre a varázslat ami hőt termel a vihart is táplálja, plusz immár bezár engem a házba hisz mindenhova villám csapódik. Két napig bírtam elviselni az újabb hülyeségem okozta késlekedést, így egy villám és hő taszító aurával kibattyogtam és megtörtem a rohadék hő generáló gyűrűt. Amint a vihar is elcsendesedett és a levegő is viszonylag normális hőmérsékletre váltott neki kezdhettem tervem utolsó fázisának. A vörös sárkány tetemét a felszínre hozom, és a már vibráló rúnakörre. Megszüntetem a sárkányon lévő sztázist, aminek a szervezetem extrém örül, hisz ez is engem gyengített. A varázslat megkezdéséhez, leveszem a fölös ruházatot, majd a körbe lépek. A korábban a Valiani könyvtárból szerzett vér mágikus varázslathoz, hozzá adom Aranamophé, Ritalea, Roober, Thaloma, Nibelung és nem utolsó sorban a kedvenc istenem Dremer egyik rúnáját is. Hogy ebből mi fog kisülni? Halvány fogalmam sincs, de meg kell próbálnom újra sárkánnyá válni, vagy még ennél is nagyobb szörnyeteg leszek. Ami nem biztos hogy jó ötlet, bár lassan kezdem megszokni, hogy egyre nagyobb vagyok, szép lassan növögettek. De félre a hülyeségekkel, én SÁRKÁNY vagyok, még ha bele is döglöm, akkor is. Munkára fel. Aktiválom a varázslat szövedéket, na meg magamon a homoktest egy formáját, majd a varázslatba fordítom a saját erőmet is nem csak a természettől kölcsönözöttet. A hatás elementális erővel hat rám és a sárkányra is, a környékre nem kevésbé. A varázslat hatására a testem szétszóródik, majd összeáll a sárkány felett. Majd újra széttép, és a sárkány szervezetébe ránt, ahogy a belsejébe érek, a darabjaim külön útra kelnek és végig feltöltik a sárkány testét, elindítva a jegelt gyógyulását, és szép ütemesen átvéve az irányítást a test felett. Az utolsó kép amire még emlékszem az az hogy pokoli fájdalom, és több villámcsapás éri a testem, hogy túlélem e az a jövő zenéje, de az jobban aggaszt milyen formában ébredek fel.

/Februári küldetés Veszély/
*Nemrég indultam el otthonról, fejemben gondolatok repkednek, a napok csak úgy teltek miközben már azt sem tudtam hol jártam. De ez nem is volt fontos hisz az hogy utazni mész pont erről szól. Hátamon táskámmal baktatok az erdőben. Késemet nézem oldalamon kissé izgulok, a napok is gyorsan teltek három napig egy huzamban csak sétáltam, nem siettem sehova ami keres az úgyis megtalál.
- Hmm Apám is így kezdte. Azt mondta elindultak és megtalálta őket az élet, nehezen hinném el hogy nem így lesz velem is.
*Beszélek magamban majd megunva a sétát elkezdtem tábort verni, kiterítem a pokrócot. Halkan megszólalok, egy kicsit megvillan majd mosoly ül arcomra.
- Helyes működött. Ideje lefeküdni. Elfáradtam kissé... De nem igazán érzem, nem is rossz az edzés... az évek meg a rutin.
*Hajtom fejemet a párnámra a fára nézek valószínűleg kitart reggelig. Kezemet felemelve halkan megszólalok a fa lángra kap. Szemem behunyom, hallgatom a szelet hallom a halk neszeket, ahogy az állatok futkároznak. Majd elalszom..
Reggeledik a nap lassan kel fel, sok időt töltöttem kint az erdőben egyedül nem félem a vadakat. Erdőben éltem le eddigi életem, szerencsés vagyok.
Nyílnak ki szemeim látják meg a nap első besurranó sugarait a fák között, halkan fülelek minden csendes, sose törd meg a harmóniát a vadakkal. Felkelek levetkőzöm takaróm, lassú mozdulatokkal elnyújtózkodok. Mosolyom a nappal vetekszik, ahogy hátamat húzom éppen ki elmozdulok s egy vessző halad el testem mellett.
- Lassú...
*Hangosan felásítok majd egy újabb vessző érkezik szemből, a felső testemet célba véve.
~ sárkánylehellet.
* Az ásítás végeztével egy erős szelet küldtem ki, mi elterelte a felém tartó nyilat, a támadás hírtelen abba maradt.
Néhány személy értetlen arckifejezéssel nézett rám, nem foglalkoztak vele hogy arcukat eltakarják banditák voltak.
~ A szaguk alapján elfek, mostanában elszabadultak az indulatok a háború alatt.
*Lassan felállok a kilencen vannak, valamiért a meglepetés jobban hatott rájuk mint a kitűzött küldetés, lehet ebben a pillanatban döntötték el hogy feladják a harcot.
- Kik vagytok?
- Mi a fene volt ez ez?- Nézett kezében tartott fegyverére, majd nem is sokat váratott magára újra megfeszítette a húrt célba vettek mindannyian.
Szemem körbe jár körbe fogtak, felmértem a távolságot. Végig nézek fegyvereiken, átlagos íjjak. Nem látok rajta semmilyen rovást ami miatt aggódnom kéne, ilyent faragok a kertben, az egyik mogyoró bokorból is akár. De a valóságban egy hétköznapi rablóbandával álltam szemben.
- Mit akartok?
*Állok talpra kezeimen két vas fegyverrel ami tökéletesen illeszkedik a kezembe, rámarkolok mindkettőre, a fegyver nem éles viszont belül párnázott s kívül többször megmunkált fém apám lángmesterségéből.
~Apa mindig nagyon szerette ezeket. Megesküdött rá ha elég erősen ütsz vele a kardot is maga mögött hagyja...
*Válasz nem igazán érkezett de egy vessző máris megindult felém, fontos a felmérés.
~Uhh apa most megmutatkozik a rengeteg edzés eredménye...
*Kitértem a vessző elől, egy fa mögé bújva ami abba fúródott, igazából a fák között voltunk így hely ahova elbújhatok volt elég. Felvettem a kiindulási pozícióm.
~ Gyerünk akkor kezdjük az első éles harc... De izgulok.
*Szám jár érzem ahogy a szél a hátam mögött hatni kezd, a varázserő átveszi a testem végig fut a hátamon majd izmaimon, érzem ahogy az ereimben a vér felgyorsul, a testemet elönti az adrenalin. A fizikális sík és a varázslat együtt ereje.
~Hmm remegek lehet azért mert ez az első harcom... Nem kell vissza fogni magunkat...
*Egy vessző suhant el fejem mellett, majd egy másik a fába érkezett ami mögött elbújtam. Hallak hamar fejemet elkaptam az egyikőjük előtt tökéletes préda vagyok kezemet nézve. Kirontok, messze vannak de nem elég messze de itt pár méter is több mint sok, elmém iszonyat lassan érzékeli a rám ható varázslat miatt a dolgokat, testem viszont teljes megroppanásig dolgozik. Egy újabb vessző lepattan a testemről, ahogy elmozdulok hagyom hogy a varázslat tovább segítse testemről az útján.
~ Húgy lépés, tíz lépés....
*Szám mormolni kezd kezembe varázserő keletkezik, egyenesen öklömön összpontosul tökéletes ütés. Testem megfeszül ahogy kezem hátra emelem, bal kezem testem elé helyezem hogy a jobb kezem erősebb lendületet vehessen.
~ két lépés.
*egyáltalán nem fogtam vissza magam.
~ Azt hiszed az elsőt nem lehet elfeledni?
* Villant fejembe egy pillanattal később a gondolat. Az ütés túl erősre sikerült lehet a varázslat is sok volt. Az ellenfelem feje egyszerűen szét roncsolódott az ütéstől. Hangosan ropogott a csont a férfi arca teljesen leszakadt az ütéstől, felső állkapcsából is hiányzott egy darab, de nem sokat foglalkozhattam ezzel, legalább kilencen vannak. Fedezékbe vetem magam, lekuporodok hallom ahogy több vessző is a fába csapódik.
- Lehet az összeset hárítani tudnám de mit mondanék így négyszáz év otthon töltött idő után egy közönséges mezei nyilas leszedett, anyám el se temetne....
*Szám jártatom, a becsapódás alább hagyott gondolom éppen várnak valamire, egy reccsenő hang jobbról épp befejezem az igét. Elindítom kezem a hang irányába, amiből hét nyolc centis összesen tíz kis jégcsap száll ki egyenesen a bandita felé aki felüvölt majd eldől a bokorban látom ahogy testében legalább négy is lyukat ütött s úgy gurul le a dombon.
- Egy varázsló fiúk vigyázzatok!
- Merre van?
- Ott arra! Vegyük körbe.
* Már összeszokott csapat lehetett, s be kell valljam halkan járhattak hogy nem hallottam meg lépteiket mikor rám találtak nem hiába az erdő gyermekei.
- Fenéket visz mindent ez a fegyver apa... Tiszta vér vagyok még így... Na mindegy...
* Megráztam a fejem s tudtam apámék nem igazán ehhez hasonló kalandokat élhettek át.
Nyelvem pörögni kezdett újabb idézés készült elő tenyerem a földön van érzem ahogy kezem a természethez kapcsolódik ahogy magába fogod, hamarosan teljesíti parancsaimat, a teremtés ereje s indák tűnnek elő a föld alól a felhasznált mennyiségtől függően lesznek egyre vastagabbak, egy emberi testet már szét tudnék tépni vele de nem éri meg a befektetett időt.
Hárman is felkiáltanak ahogy az indákkal vesződnek, nagyjából egy helyen vannak. Érzem hol találta meg őket.
Kirobbanok fedezékemből, már szóra nyitom a számat.
~ Fiam ha lőnek rád nincs más teendőd mint folyamatosan használd a szél erejét, nem az a lényeg hogy vissza küld a vesszőt hanem hogy pont melletted menjen el ezt sose feledd, tudd a különbséget fellengző és profi között. Ne villogj vele nehogy gyenge pontot keressenek rajtad a barátaid.
* Apám ilyenkor mindig halk hömmögéssel nevetett fel, pontosan tudta hogy egy emberöltő után mindig másik városhoz vagy éppen fajhoz állt éppen kinél tartotta értékesebben a gyűjtögetést.
A következő ütésnél azért vissza fogtam magam, már ismertem milyen is a tűrőképessége egy valódi testnek, sose harcoltam még senkivel a szüleimen kívül.
~ Hmm veszíteni mindig tudni kell a tapasztalttal szemben. Meg is beszélhettük volna ezt...
*Nyúlok oldalamon a késért, s máris bele illesztem jobb kezembe, majd bele mélyesztem ellenfelembe halkan felnyöszörög átvágtam a tüdejét, ilyen kiszolgáltatott állapotban még csak meg se kellet erőltetnem magam.
- Segítsetek!
*Majd elhallgat, hallgatom ahogy torkát elönti a vér.
- Ki vagy te?
- Hát én is ezt kérdeztem erre rám lőttél.
*Válaszoltam utolsó kérdésére életében. Mire felnéztem hogy a többiek merre lehetnek hátukat láttam, s olyan sebesen futottak amilyen sebesen csak tudtak. Felemelkedtem körbe néztem a halottakon.
- Hé ne fussatok el beszéljük meg!
* Szám elé tettem tölcsérbe a kezem úgy üvöltöttem utánuk. Majd elnevettem magam. Jól képzett gyilkos voltam ebben a világban. Néztem le a kezemre, tulajdonképpen ezen kívül semmi nem is számított ha nem akarsz meghalni.
- Nos akkor nézzük át a hullákat...
* Elkezdtem átkutatni a tetemeket, gyűrűk meg egyebek, ahogy látom lopott tárgyak lehetnek, pénz értékesnek nem mondanám bármelyik erdőben meglelem ami a túléléshez kell. De elteszem őket.
- Na mivan fiúk rátok járt a rúd? Vagy nem nálatok volt az értékes része a dolognak? Három darna... Milyen fosztogatók vagytok ti így le vagytok égve. Az első városban sem tudnék ezekből még kettőnél többet csinálni, jajj fiúk és hölgyem.
* Nézek a holtestekre, mikor végig nézek rajtuk kicsit elundorodom attól amelyiknek hiányzik az arca.
- Nos úgy érzem mentálisan egészséges vagyok a látottak után. Ez nagyon fontos apám azzal kezdte minden harc után nézz önmagadba.
*Mély levegőt vettem majd kifújtam.
- Ezt az arcos dolgot többet nem csinálom ha nem muszáj inkább vissza fogom magam. Ez durva most mehetek a patakhoz lemosni magam. Meg eltemetem szerencsétlen flótásokat.
*Halkan mormolni kezdek, a föld elkezd göröngyökben össze gyűlni a holtestek felett majd.
- Asszem ez a legtöbb amit megtehetek értetek, ez csak pár centi de legalább nem kell végig néznetek a túlvilágról ahogy a madarak. Nem igaz?
*Ahogy nézegettem értékesebbnek tűnő tárgyaikat nem találtam semmit úgy hogy magammal kéne vinnem.
- Talán majd vissza jönnek később érte. Ki tudja... Nos akkor meg is vagyok, nem viszek magammal semmi nehezet két értékesnek tűnő gyűrű majd ha valami város félébe érek pénzzé teszem.
Megjegyzés magamnak a kétlábúak teste elég gyenge.
*Azzal tovább is álltam mindent magam mögött hagyva továbbra is északnak tartottam, esténként az eget figyeltem hogy tudjam merre menjek.
- Ez izgalmas volt vajon mi vár még rám idehaza.

// Vége//

// Májusi 5. küldetés - Banditák//
*Talán fél napja vagyok úton, egyet biztosan megtanultam itt már figyelnem kell nem bízhatok másban.
~ Figyelnem kell itt már nincs se anyu se apu aki levadászta volna ezeket az embereket helyettem. Összpontosíts mindig legyél önmagad...
- Az első városba keresek magam mellé egy partnert. Legyen kivel beszélgetni fura így egyedül...
De a varázslataim remekül működtek, a rengeteg gyakorlás... meg ahogy anyám fogalmazta nehezen szakadt le a tojás héja a fenekemről.
*Kacagtam el magam saját viccemen jobb híján csak magamon nevethetek. Majd valaki elém lép a mondhatni útnak, nem igazán jött erre semmi ami felvehetett volna habár nincs bajom a gyaloglással.
- Hé fiú!
- Na tessék partnert akarok találni erre elém is terem!
- Mi? - Döbbent arccal néz vissza rám a másik.- Miket beszélsz?
*Több társa is elő bujt a fák de leginkább a gyanúsan jól elültetett bokrok mögül ami fel is tűnhetett volna ez a banda biztos valahol már körözés alatt áll nem lehetek az első esetük.
- Hol találok rátok a plakátokon a városokban?
- Ne viccelődjél fiú! - Vonták elő a kardokat.
Egyiküknél egy balta volt, megtermett izmos állat volt tőlem majdnem két fejjel magasabb, látszott testén sokat forgatta amit a kezében tart, talán ő lehet az izom.
Nézek végig közelharci fegyvereiken. Közben megint megszólal.
- Itt a déli dombságon bármelyik városban megtalálsz. De igazából ez neked már nem lesz kérdés...
* Szemében kiült a düh, nem az első eset hogy valakit megölnek itt. S feltűnően látszott hogy nem tettszik neki magabiztosságom s rátermettségem.
- Értem. Semmi adjam át mindenemet?
- Mi igazából nem szoktunk ilyent, vágjuk le.
- Értem...- Válaszoltam rá.
* A másik kettő nem vészes, a nagyobb darab a súlyából adódóan csak egyszer kell eltaláljon.
~ A lábaira megyek, a másik kettő nem vészes a köztünk lévő távolság még hát hét méter. Legalább három igét el fogok tudni mormolni ha védekezni kezdek.
*Suttogni kezd a szám
~ Érzem a hátam mögött is vannak logikus nem akarták hagyni hogy elfussak, nem baj majd figyelek~ hátra sandítottam miközben kezemre húzom fegyvereimet.
- Akkor kezdjük.
* Füleim élesen hegyezem hallom ahogy másznak elő mögöttem a bokrok mögül. Üvöltés jobbról az a vad bokros úgy is néz ki mintha onnan ugrálnának ki a vadak. Szóval nem ők használják. Nyelvem peregni kezd, testemet átjárja az erő, varázslattal gyorsítom magam. Már a következő ige akad a nyelvemre, felkészültem hadlám mint vagy?
Az üvöltés felé teljes lendületből indítottam bal kezdem, öklömmel középre véve annak felém jövő kardját, mindent beleadtam, elmém teljesen üres a varázslat most érkezik el elmémbe, lassul az idő folyama átvette teljesen az irányítást, érzékelésem megnőtt érzem ahogy szívemből távozik a legkisebb érzés is ami bezavarhatna a harc kimenetelébe, látom ahogy üvöltés közben a nyál csorog fröcsög ki a másik szájából. Ahogy csapást mérek a kardra érzem ahogy az erősítő varázslat kifejti hatását. S egyből kirepül kezéből s a mögötte lévő fába csapódik bele.
Nyelvem pereg folytonosan mormolok,kettővel kész vagyok most jön a harmadik ahogy mormolom az igét testem kicsit elszürkül, egy varázspajzs húzódik testem körül, talán még annak a baltásnak a teljes erejű ütését is kibírnám vele. S köhögve de felkelnék.
A meglepettség kiült arcára, viszont én már kész tervvel álltam neki az előző ütésnek, hamarosan befejeződik a harmadik imám. Megfeszült századmásodpercek, látom ahogy a kard messze repül gazdájától s ahogy az utána néz a jobb kezem már érkezik is arcához, vissza fogtam magam. Tanulva a pár napja történt esetből. Egy gondolat ütött fejembe.
~ Ezt valahogy meg tudnám szokni.
*
Egy pillanatra megdermedt a levegő ahogy társa egy percre megmerevedtek társuk láttán ahogy a harmadik és a negyedik ütés után össze esett holtan. Senki nem mozdult úgy látszott senki sem azt kapta amire számított.
- Mi mire vártok kapjuk el.
*Már érkeztek is nem volt időm egy helyben maradni, máris hárítanom kellett a támadást. Rám rontottak, üvöltenek mint az állatok. Szám már nem jár lassúnak látszik az idő, elmém a varázslattól felgyorsult, a szüleim pont ezért választották ezt testükhöz képest s alap fizikai adottságaim alapján hogy bármelyiküknél még álmunkban is erősebbek vagyunk.
~ Nem szabad ezen töprengenem nem nézhetem le őket.
* Nem mozdulok a legutolsó másodpercig nem akarom felfedni a varázslatom igazi erejét. Apám azt mondta ez a technika évezredek munkája volt, habár mindegyikre ezt mondta és feltételeztem igaz is volt. Hihetetlen érzés ahogy a varázslat valamelyest kilök térből és időből.
Megfeszült izmaim várták hogy támadjanak. Sosem szoktam ellőszőr lépni, a biztos fedezék alapja hogy nagyobbat ütsz mint rúgsz, alapon éltem.
A nagy barbár testalkatú már rohant is felém, alúlról indította a támadást már számoltam is milyen magasan érkezhet majd a keze, s ahogy láttam mellkasáig ért nagyjából másfél méter. Tőrömet kikaptam oldalamból s egyenesen a nagydarab képébe vágtam. Térdre rogyva esik össze előttem. A másik szúrni kezd kardjával kitérek előle majd kezemmel a kardot markoló kezére hasítok hallom ahogy reccsen a csontja, nem foglalkozok vele tovább. Rövid kard és fából készült pajzs. Az a bőrvért nem vég majd eleget. Egyenesen a pajzsra csapok az erejétől hátra hőköl a támadó a fa reccsenését hallom elesik, hátra fordulók egy kard húz el fejem mellett ide értek, hárman nem négyen vannak. Balról is lehetnek még. Nyelvem varázslathoz nyúl testem mozdul, támadok látom ahogy ellenfelem arcára kiül a fájdalom csak egy kard volt nála. Egyet jobbról s egyet miközben az ütésektől elesett egyenesen térdre a tarkójára mértem ütést. Két támadó egyszerre jött rám a harmadik elő ugrott a bal oldali boros mögül.
Az első jégcsap megcsillan s kezemben is marad, rövid szúró tör alakját veszi fel. Amivel egyenesen neki rontok a kardját éppen magasba emelő alaknak a nyakára célzok habár ez a jég igazából más mint mikor megfagy a tetőről lecseppenő víz, strapabíróbb mivel mágia hozza létre. A bőrpáncél fedetlen részére célzók vele majd ahogy egy kard és egy lándzsa elsuhan mellettem lábamat mozdítod az a cipő a lábamon több kiló vasat tartalmaz, úgy lett kialakítva hogy a harcmodoromhoz illeszkedjen. Ahogy testet ért rájött a tulajdonos hogy az a bőrpáncél nem ér semmit. Bordák törtek, s egy pillanattal később már az egész bandából csak az maradt életben aki elé lépett. Súlyos testi sérülésekkel több bordát törtem a karja elrepedhetett és a lábán egy nyílt töréssel zárult az esemény. Oda sétálok hozzá könyörög valamit mondani akar törölgetem a kezem, tiszta munka volt.
- Nos nincs véletlenül nálad egy köröző plakát? Tudod ez a hobbim banditákat vadászok le, aztán mikor végzek veletek csak úgy kizsebellek, úgy nevezem kincsvadászat.
* Térdelek mellette majd vigyorgok rá ő könyörög.
- Hagy életbe kérlek.
- Barátom, hát elvan törve kezed lábad csak a vadak zabálnának fel, szerintem csak sokkot kaptál.
Hogy hívnak?
*Állok fel mellőle majd még mindig térdelő nagydarab cimborájából is eltávolítom a tulajdonomat.
- Hallasz mi a neved? Melyikőtök a főnök? Gondolom te?
- Igen.
-Remek!
*Ugrottam fel majd a fejét levágtam tűz varázslattal besütöttem hogy ne kenjen össze mindent. Majd megindultam a város felé.
- Remélem ér is valamit a fejük. Bár teljesen mindegy én is csak azért jöttem el hogy nevet szerezzek generációkon át.
//Vége//

//isz 714 10. küldetés Toborzó///
*Nemsokára értelmes élőlényekre is találtam el is jött végre az ideje sokáig már nem szívesen hurcoltam volna egy levágott fejet és valószínűleg a srácok pont azért jöttek amit én hozok.
-Üdvözlöm uraim.
-Szervusz!
*Nézett rám kicsit komoran felvont szemöldökkel.
- Csak nem banditákra vadásztok katona?
- Azt is!
- Értem szóval azon részén már túl vagyok pár napi járásra még megtalálhatjátok az eltemetett hullájukat az egyiknek meg itt hordom már napok óta a fejét. Azt mondta nektek ér valamit.
- Had lám add csak ide.
*Cseréltünk, kinyitotta a zsákot arcáról látszik felismeri.
- Igen igen fiam adok érte öt darnát.
- Legyen.
*Valójában fogalmam sem volt mit érhetett itt a pénz nem is érdekelt a fogadón kívül sehol semmi szükségem rá.
-Te fiam nem akarsz hozzánk csatlakozni, nagyon kerestük már ezt az embert, szükségünk lenne ilyen erős fiatalokra.
*Nézett rám a lassan negyvenes éveit töltő katona.
- Egy ital mellett meg is beszélhetjük. Pont én is ilyen állást kerestem nevet akartam szerezni szóval szerencsét próbálok, gondoltam én és elindultam. Hát jól döntöttem látom hogy erre jöttem.
*Az úton a laktanya felé beszélgettünk a többiekkel, megbarátkoztam a gondolattal hogy katona leszek amúgy is ezt kerestem, s ki tudja most úgyis háború volt meg van és lesz is ki tudja még kikkel indítunk még háborút. Már minden kész is volt sürgetett valamiért az idő elvállaltam hogy eljuttatok majd valamit egy másik városba. De az még odébb van. Egyenlőre a toborzáson vagyok túl s egy szállóhelyre vittek. Elmentem megmosdani napok óta úton vagyok ideje lemosnom magamról. Ruháimról a sereg gondoskodik én meg egy tál meleg vízben ülök. Valamilyen fürdő féleségben.
- Újonc vagy?
- Igen mért? - Nézek át balra tőlem.
- Téged is behoztak szolgálni?
- Nem én magamtól jöttem. Úgy is voltam vele keresek valami ilyen helyet, legalább etet.
- Ej bátran hangzik igazából, nem féled talán a halált?
- A halált mindenki féli, de nem tehetsz ellene semmit, na én megyek nem szeretek sokat unatkozni azt mondták nemsokára megkapom az első feladatom. További jó fürdőzést.
*Majd ki indultam nemsokára a kapitánynál találom magam eligazításon. Ott elmeséltem nagyjából mikben vagyok jártas a többiekkel együtt sokan voltak az újoncok többen tényleg kezdők első percben meg fognak halni nem is igazán foglalkoztam velük. Kicsit később fizikai állóképességünket is felmérték tökéletesre vizsgáztam, a kardvíváson sem maradtam el, fakardokkal harcoltunk a varázslataim nélkül amikről egyáltalán nem szóltam, nem kell mindenről tudni. Nemsokára hivatalos állományba kerültem s felkerestem a kapitányt.
- Uram!
- Igen?
- Lenne valami amit meg kéne oldani uram levadászni egy banditákkal teli várost vagy valami egyebet?
- Körbe nézek nézek nemsokára értesítem. Látom az eredményei kiválóak, nem mostanában kezdte a karrierjét.
- Köszönöm hogy nézett, kiképzett gyilkos vagyok kapitány, egész végig erre edzettem hogy nevet szerezzek az a történelem nagykönyvébe.
*A kapitány elnevette magát, majd mutatta hogy menjek elköszöntünk majd várakoztam a hívására. Közben elmentem ebédelni a sereg mindent állt legalább is az étkezést és a szállást fizették egyenlőre más nem is kellett. Körbe jártam egyenlőre ezen a helyen nem találtam senkit akivel érdemes lenne össze állni, mindnek emberi szaga van. De ez nem zavar majd hozzá szokok, ennyit nem keveset voltam a köreikben. Éppen az ebédemet fogyasztottam mikor valaki megállt mellettem.
-Leülhetek?
- Persze jöjjön uram.
-Nos akkor a kérésed alapján meg ahogy mesélted Zu jól meg is találtuk egymást, nem a közegységekbe raklak be. Hanem elküldelek majd a különleges egységekkel foglalkozókhoz. Szabotőrök s társai.
- Remek mikor indulok?
- A holnapi napon addig keressél fel egy kaszárnyát azt pihenj reggel ahogy a nap kel elindulnak az úti céljuk felé.
*Elterültem egy köztes fülkében többen is ott voltunk a többiek beszélgettek hallgattam őket közben egy másik csapat még kártyázott az egyikőjük már szól hogy jön a felettesünk megindul a takarodó.
~Azt hittem jobban fognak hiányozni az otthoniak, bár mondjuk ennyi idő után még nem is igazán kezdene el hiányozni fene tudja. Nem úgy néztek ki mint akik aggódnak értem. Hiszen tőlük tanultam. De aztán ki tudja lehet anyám minden nap lerágja a körmeit. Apámat meg még sírni is látja talán ki tudja.
/Vége/

// i.sz. 715. évi küldetések 5. küldetés //
*Haza értünk mondhatni, elmosolyodok itt mindig olyan jó a levegő. Majd halkan megszólalok.
- Hé srácok, mielőtt beérünk az erdőbe. Kétszer is rám támadtak itt, szóval jobb lesz vigyázni.
- Haramiák gyilkosok... Jobb ha a kardodon a kezed.
*Gondolkoztam rajta szóljak e róla hogy innen származom de inkább nem tettem itt ért minket az este.
Táborveréshez készülődtünk, ismertem itt egy patakot hát mellette telepedtünk le, volt akik fát gyűjtöttek s már hárman őrködtek felettük, hamar tüzet csiholtunk nem voltunk varázslók. Most egyikünk sem, mosolyogtam ahogy a szikrakővel szenvedtek de hamar lángra kapott a tűz.
- Jó éjt fiúk.
*Álomra hajtottam fejemet, ma nem voltam soron, ezzel a létszámmal nem is kellett, tökéletes elosztásban a tökéletes biztonság.
Kiabálás zavarja meg az álmomat, szinte azonnal kinyitottam a szemem. S már suttogni kezdtem.
- Megtámadtak!
* Halálhörgésbe fulladt kiáltás.
~ Úgy éreztem, ezért nem járt senki soha felénk,
*Felpattantam, tekintetem körbe vetem. Ketten már kardpárbajt vívnak, fölösleges lenne számolni.
~ Ezek a banditák. Bár ruházatuk alapján nem szedett vetett társaság.
*Neki indulok, páncélzatom nagyon könnyű bőr hihetetlen kényelmes benne a manőverezés. Ahogy kitörök teljes sebességgel teljesen felkészülve a harcra sodrom le az egyik bajtársamra rárontó alakot. Teljes súllyal lököm fel s viszem földre, majd mielőtt egyet megszólalna már ütöm. Testét most volt időm figyelemre venni, vas lemezekkel tarkított felső, könnyű rohamsisak. Az oldalát ütöm, egy kettő három négy közvetlenül fejre mért ütés. Nincs időm gondolkozni, a tudat hogy egy fa törzsét képes vagyok átütni ezekkel megnyugtat. Ahogy állok fel már hajítom el fegyverem egyenesen az egyik felé, nem néztem tovább, sokan voltak!
Látom az egyikőjük kardja sújtani készül, kedves bajtársam életét kioltva, még van időm a varázslatra, Szám gyorsabban pereg mint a gondolat, én hősnek születtem, nem valami eldobható szemétnek.
Kezem kinyújtom befejeztem a varázslatot, a kard éle úgy csúszott le a páncélról mintha egy pajzs általi tökéletes védés lett volna, bajtársam lendületből hátra néz oldalba vágja kardjával. Az össze esik majd ahogy a kardját kihúzza belőle rám néz.
- Mi volt ez?
- Varázslat.
* Nem volt több időnk trécselni számuk meghatározhatatlan volt két bajtársunkat a csata elején elvesztettük. Véres csata volt, hosszú perceken keresztül zajlott, figyeltem ahogy bajtársaim elesnek. Az ellenség egyszerűen sokan volt. Két vérben úszó vért, én egy karcolás nélkül viszont arcom és kezem csupa vér, a társaim fáradtnak tűnnek
~ első alkalom lehetett?
- Szinte mindenkit elvesztettünk?
- Nem tudom... Lihegett, nézzük meg...
*Szilárdan álltam körbe tekintve magam körül.
~ Te jó ég mennyien lehettek? Húsz harminc? Ekkora túlerő mellett el kellett volna söpörniük minket. De sebaj ettől nő a hírnév.
- Zuriel!
-Igen? - Törtem ki saját gondolataimból.
- Egy sebesült a többieknek kampó.
*Oda sétáltam a férfihoz, elkezdtem mormolni, sérülése súlyos volt halálos kimenetelű, elég mély vágás belső vérzéssel, talán egy igazi ispotályban meg gyógyítanák.
-Ráolvastam később még megpróbálom nem vagyok benne szakavatott.
*Kicsit ferdítve a valóságon.
~Sokkal drasztikusabb ha éppen csak túléli én meg éppen csak életben tudom tartani igen ez az ez az.
*Lehet látszott de arcomra kiült a fény ami ilyen alkalmakkor be szokta lepni az ember arcát, az a különös csillogás, maga a varázslat.
A halottakat nem vittük magunkkal, végtisztességet helyben adtuk meg nekik, messze van még Menion. Nem volt ínyemre itt hagyni temetetlenül az ellenséget, de ásóval még annyira sem volt kedvem ásni. Szóval ott hagytuk a vadaknak.
- Mosdjunk le a patakban azt induljunk útnak hozzátok a lovakat, a kardokat viszünk mindent mit a józan ész nem hagyatna itt.
*Szóval elkezdtem a hullák átkutatását. A másik kettő meg csak nézett rám.
- Mivan? Ti komolyan itt akartátok hagyni anélkül hogy kirabolnátok őket?
- Neeem...
*Válaszoltak szinte egyszerre majd neki álltak ők is kutatni. Csecsebecsék pénz nem is volt egy rossz karika. Majd egy szép arany gyűrűt nézegetek a kezembe ez mester munka még valami karcolás is van benne.
- Ezt lehet megtartom, az van benne sok szerencsét. Ironikus a bajban én is a szerencsémben bíznék.
*Felugrottunk a lovakra majd Menion felé vettük az irányt, már messze jártunk s Menion kőrvonala is rajzolódott előttünk.
~Kicsit sajnálom őket... Olyan jó házi állatnak tűntek....
*Mosolyodtam el kicsit keserédesen.

// Következik Menion//