Lanur-hegység

Ilián apró birtoka felé repül, mely mögött egy kisebb tisztás áll, amin le tud szállni egy sárkány.
Örömmel hallja, hogy Akadhunak nem okoz gondot az emberi alak elviselése egy időre.
Kétkedőn pillant a kék sárkányra, mikor az azt mondja, hogy az ülés a sárkányok egyik legszebb cselekedete.
-Én ezt nem így gondolom. Meglehetősen egoistának tartom azt, hogyha valaki csak a kedvére öl. Persze nem azt mondom, hogy egy időben nem tettem én is ezt, de semmiképpen sem ez a sárkányok legszebb cselekedete. -Szól hozzá Akadhu kijelentéséhez.
Mikor a ház fölé érnek Ilián lejjebb repül.
-Engedd meg nekem, hogy először szálljak le és majd utat mutassak neked. –Ezzel Ilán egyre közelebb ereszkedik a fák lombjához, majd közöttük leszáll a földre. Tesz néhány lépést, miközben emberi alakot ölt. A kis tisztás szélére sétál és várja, hogy Akadhu is leszálljon.
Közben arra gondol, hogy a kék sárkány vajon megfog e lepődni, mikor belép a kis faházba. Szinte az összes bútor és használati tárgy az ő keze nyomát őrzi. Sok fafaragással díszített tárgy áll a házban, és szinte mindenhol könyvek és jegyzetek hevernek szerte széjjel.

//Thalion Órëa//

*Repülni! Van e ennél mámorítóbb érzés a világon? Norujn nem tudott elképzelni ilyet, ahogy a szél a sisakja alól kilógó hajába kapott, ahogy a világ problémái hirtelen hangyaméretűvé zsugorodtak alatta, a táj szépsége. Apja szerint Norujn mindig is a fellegekben járt, most tényleg azt tette és senki sem nézte hóbortosnak ezért.
Alatta az ősi karavánutak kanyarogtak, melyek északra az ő népéhez vezették az idegeneket, de ezen az utakon jöhettek barátok és kereskedők is éppúgy. Miközben a tájat csodálta, egyszerre a távolban kis csapatot fedezett fel, mely az ösvényt követi * ~ Valószínűleg Avlanion felé igyekeznek, de vajon miért?~ *Morfondírozott magában, s mivel amúgy is az őrült ötletéről akarta elvonni a figyelmét mely az agyában lassan körvonalazódott, így feléjük irányította Motgangot és a csapattól nem messze egy kiemelkedésen szállt le.
Nem szállt le a nyeregből, hanem anélkül úgy állva, hogy kapitányi sisakja jól látszon, szólt ahhoz akit vezérnek gondolt, egy karcsú, nyúlánk, sötétbarna hajú elfhez, aki roppant ismerős volt Norujnnak:*
- Üdvözlöm önöket északon, ha nem veszik tolakodásnak: Mi szél fújta önöket Avlanion környékére?
*Majd remélte, hogy semmi olyat nem mondanak ami miatt küzdelemre kerüle sor, nem szíveesen harcolt saját fajtársaival, még kevésbé szívesen úgy, hogy a győzelemre kevés esélyt látott.*

~Birodalmi küldöttség? Egyre érdekesebb ez a nap...~ *Norujn fejéből hirtelen minden probléma eltávozott és csak azon járt az agya, hogy ügye nem Morseshez jön a küldöttség? Ügye nincs megint háború? Ugyanakkor egy birodalmi küldöttséget a grifflovasok kapitányának illene bekísérni a városba.
Hosszú szünet után végül leszállt a nyeregből és a gyeplőnél fogva vezette Motgangot, készen rá, hogy bármikor szabadjár engedje szeretett hátasát. Nem harcolni, menekülni... Tudta, hogy a hűséges állat valószínűleg visszarepülne csatatestvéreihez, ezzel egyrészt a parancsnok megtudná, hogy elesett másrészt Balsors is kaphatna mégegy esélyt, egy másik kapitányt akivel csatába szállhat.
Lassan lemászott a csapathoz, majd illendően ám nem túl hangosan mutatkozott be, eg rövid meghajlás kíséretében.*
- Norujn, a grifflovasok egyik kapitánya, mostmár nem hallanak minket avatatlan fülek. Kik önök?

- Tűz... lángok, pernye és hamu, átok és pokol. * Norujn egy pillanatra ledermedt amikor visszaemlékezett, arra mikor legutóbb látta Olassiët. A fejében hallotta a suttogást ahogy ezeket a szavakat ismétli, újra és újra. Túl sok élménye volt már tűzzel és ebből kevés volt amire szívesen gondolt. A szószóló további mondandóját alig hallotta. Merengéséből a másik elf zökkentette ki, valószínűleg azért szólt, mert látta rajta, ahogy a gondolatok kiütköznek az arcára.*
~ Háború a törpékkel? Jó is lenne...~
- Semmi ilyenről nem tudok, sajnos* Közben kezét Motgang fején nyugtatta, aki időközben, mivel nem érzett veszélyt leheveredett Norujn lábához* - Amennyiben gondolják szívesen elkísérem önöket Falqualion nagyúrhoz, apám régen sokat látta vendégül, lehet találkoztak is, Luroxan fe'Nämardnak hívták, egykor.* Az elf úr túlzottan ismerős volt neki, remélte, hogy megtalálta az ismerettség forrását. Bár apja rengeteg embert hívott meg lakomáira és rengetegen fordultak meg nála tanácsért vagy segítségért, Norujn a nagy részüknek emlékezett az arcára.
~Erre az arcra, ha most látnám vendégként, még 200 év múlva is emlékeznék.

~Thalion, Thalion...Csak nem?~* Egy rövid pillanattal később Norujn feleszmél és elfogadja a felé nyújtott kezet. Nem tudja, hogy térdre boruljon e népének ura előtt, de végül nem teszi* ~Ráérünk majd udvariaskodni, ha megérkeztünk.~
*A Griffek nem lovak, nem arra lettek teremtve, hogy a földön caplassanak főként nem a hátukon egy lovassal, ők az éghez tartoznak.*
- Fels... Nagyuram, örömmel csatlakozok önökhöz és sajnálom ha lelassítom a menetet, gyalog sajnos nem vagyok olyan gyors mint az önök lovai.
Mikorra továbbindulnak Norujn felocsúdik a kábulatból, már emlékszik mikor látta az elfek Nagyurát északon, apját ünnepelték, az 1000. életévének betöltését, néhány héttel azelőtt, hogy meghalt.

*Norujnnon bár nem látszik örül a hátasnak és boldogan elfogadja. Az állat barátságosnak tűnik és Norujn hálát ad minden istennek, hogy Thalion nagyúr nem sieti el az utat, hisz az idejét se tudja mikor lovagolt utoljára, de lehetett vagy 100 éve és emlékei valamint rokonai elbeszélése alapján már akkor sem ment valami jól.
Nem gondolt bele milyen mulatságos látványt nyújthat, miközben felszállt a pej hátára, ami bár végül sikerült az ülés és az út hátralevő része továbbra sem volt kényelmes, mert a nyereg az elnevezését kivéve semmiben sem hasonlított a Motgangon lévőre, hisz ott a tervezők tudták, hogy egy őrjáratkor egész nap nyeregben van a lovas és csak aludni szll le, míg egy lovat bármikor meg lehetett állítani, hogy az ember kinyújtóztassa végtagjait. De Norujn a kényelmetlenség ellenére is hálás volt, mert tudta, hogy így csak rossz lovaglótudományával lassítja le a csapatot és nem is oly mértékben mind gyalog tette volna, még az Istenek haragja sem tudta volna rávenni, hogy miatta késsen valahonnan népének nagyura.
Mikor Thalion nagyúr magához hívatta engedte Balsorsnak, hogy kedve szerint röpködjön a menet felett. De a nagyúr kérdése váratlanul érte, hisz a forgatagban és friss hírek közelében ő is nagyon rég járt Avlanionban.*
- Heru, én csak annyit tudok mondani, hogy a tél hideg a jég még mindig csúszik a sárkánytűz pedig néha-néha ma is fellobban a közelben. *-aztán hirtelen eszébe jutott a saját felderítőútja* - De meg kell jegyeznem, hogy mostanában láttunk furcsa dolgokat is felderítés közben, egy esetben egy csapat vonuló törpét, akik elfutottak mikor meghallották Griffjeink hangját, s mire leszálltunk már bottal üthettük a nyomukat.

// Roober //

A házban nem sok fény van, csak a kandallóban parázslik némi fény, így Ilián gyorsan megrakja, hogy az újjáéledt lángokkal világítsa be a szobát. Egy idegennek, aki először csak egy koszos, sötét barlang szerű lyuka vágyik, nagy meglepetés lehet ez a hely. A rengeteg könyv és egyéb tekercsek a polcokon, na meg a sok faragott díszítés…nem feltétlenül egy harcias sárkány jellemezői.
Előttük néhány lépésre egy asztal áll, körülötte három szék. A másik oldalon található a kandalló, mellette áll egy nagy fatálba letéve a sült hús és körülötte a krumpli. A tölgyfa asztal, mely egyből vonzza a tekintetet, hiszen a szoba legfőbb dísze, a szoba hátsó részét tölti ki.
-Foglalj helyet kérlek.. –Mutat Ilián a három szék felé.- Én hozok egy kancsó bort, no meg a húst is kicsit a tűz fölé teszem, hogy átmelegedjen. Addig mesélj kérlek valamit…számomra most kissé kellemetlen a helyzet, hiszen ritkán fogadok vendéget, nem tudom mivel szórakoztathatnálak.
Ilián nem ment messzire, a szomszéd szobából, mely egyébként a konyha, nyílik egy apró ajtó, mely meglehetősen sok teli palackot és üresen álló kancsót rejt. Az egyik kancsót kezébe fogja, miközben választ egy bort, mely szerinte az ételhez és talán a hangulathoz is illik. Még a konyhában áttölti a mutatós kancsóba, kézbe vesz két poharat és visszamegy az általa társalkodónak hívott részbe. Mindkét pohárba tölt, az egyiket átnyújtja Akadhunak, majd leül vele szembe és hallgatja ami mond, hogyha belekezdett valamibe.

- Heru, mint már említettem apám Luroxan fe'Nämard volt, nagybecsű, elismert nemese népünknek én pedig egyetlen és elsőszülött fia, de nem az örököse. A köznép fattyúnak, a nemesek "természetes" gyermeknek hívtak, de mivel jóapámnak nem volt más gyermeke elnézték neki, hogy úgy nevel ahogy, így megtanultam Griffen lovagolni, még a 100. születésnapom előtt. Mikor apám meghalt, beléphettem volna a seregbe, de nem bánok jól az íjál mely népünk sajátja. Mivel fattyú vagyok, nem számítok nemesnek, így sem a lovasság sem a tisztikar nem állt nyitva előttem. A Grifflovasok nem nézik a származást, csak azt hogy hogy üli meg valaki ezeket a fenséges állatokat és hogy bánik a szigonnyal, még az íjtudomány sem érdekli őket amíg van amivel pótolja, nálam ez az íjpuska.- *mondta és megütögette a hátára akasztott szerkezetet* - Apám mindig azt mondta, hogy a grifflovasoknál egy fattyú is magasra emelkedhet, sőt ha jól szolgál nemes is válhat belőle, így egyszer talán kiérdemlem, hogy apám nevét viseljem.
* Majd gondosan szemügyre vette a társaság alaposságát és örült, hogy ilyen óvatosak.*
- Ami a törpöket illeti, mi fehér elfek nem szeretünk háborúzni, de nem kell félteni minket tőlük, ha akarnának valamit ami törvénybe ütközik, visszaűzzük őket a föld mélyére ahovávalók!*Nem is próbálta leplezni a fenntartásait a világ ezen népe felé.*

// Thalion Órëa //

*A menetelés hosszú és unalmas volt, Norujn nem nagyon tudta elképzelni, hogy hogy tudnak mások ilyen borzalmasan lassú és a nyereg miatt fájdalmas úton közlekedni. Hogy elvonja a figyelmét az útról azon gondolkodik, amit a nagyúr mondott neki* ~ Valóban ott voltak... tényleg kitettek magukért. *Arra a következtetésre jutott, hogy a törpék valószínűleg jobban utálják a sárkányokat mint amennyire nem szeretik az elfeket, így hadba indultak, de nem segíteni, hanem egyszerűen sárkány fattyakat ölni.* ~Mondjuk ezt legalább meg tudom érteni, talán van bennünk közös a törpékkel~
*Hirtelen arra eszmélt, hogy bár gyalog még nem járt erre, de ez az út határozottan nem a Vízesések városába vezet.*
- Heru, merre megyünk?

// Karaván kísérlet - küldetés befejező része- Társ: Vogon //

Még látta az elf által megidézett női illúzió alakot, de akkora lett a káosz, hogy egyre kisebb eséllyel tehettek bármit is. A szegény földműves asszony terménye kellett volna itt még, de Balál úgy gondolta, abból nem fognak ezek a semmirekellő banditák táplálni egyetlen ork purdét sem. Ezért ahogy a csihi-puhi közben egyre távolabb vergődött a tömegtől, egy eleven pajzsként tartott szerencsétlenül járt elf torzóval maga előtt, a kocsira vissza vetette tekintetét. Éppen akkor dobtak valami kutyulékkal telt üveget a szekérre a nyomorultak, nem is értette, mit gondoltak, hiszen elvihették volna. Egy pillanatra azt gondolta, biztosan lángra lobban az egész szekér terményestül, lovastul, de hogy az üvegbe mi volt, fene se tudja, de nem történt semmi a világon. Hanem abban a minutumban Balálnak az az őrült ötlete támadt, hogy majd ő gyújtogat egy jólesőt. Egy hálóval közeledő trió elől kitért a többi ork, Balál egy igézetet szórt rájuk, mire mind belekeveredtek a nagy hálóba s akik a kiszabadításukra siettek a mágus közeléből, azok is egyre csak beletekeredtek, egy kapálódzó kupacot alkotva. Akkor Balálnak jutott pár szusszanásnyi ideje, és gyorsan a szekérre összpontosította az erejét, láthatatlan hullámként beterítette, mint egy varázslatos köpeny a szekeret, ami a következő pillanatban lángba borulni látszott, a melege pedig szinte pörkölte, aki a lovakhoz ugrott, kiszabadítani szerencsétlen jószágokat, amiket végül az elf fogott pórázon és vitt magával, az asszonnyal és gyermekével együtt. Balál feje fölött viszont ismét összecsapni készültek a hullámok, vagyis kaszákkal, meg a csörgős botokkal jöttek felé két irányból is, de szerencsére ezek a szerkezetek is összeakadtak s hátráltatni látszottak a hadműveletet. Balálnak most azonnal vissza kellett térnie eredeti ötletéhez, mert láthatóan egy kisebb csapat eredt csak a menekülők után, ő meg majdnem egymaga maradt ezekkel. Hosszan elnyúló hangon mormolta az igéjét, ami szintén perzselő lángokat ugrasztott fel a közelben, a végén egyetlen fallá állva össze, közte, meg az orkok között, akik a hálótól, meg a buta eszközeiktől nem bírtak felé közeledni. A fal végül körbe ölelte Balált és maga maradt közötte.
Kívülről az orkok elszörnyedve, más társaik nevetve látták, ahogy a mágus lángra kap, majd lassan üszkös csontok maradnak csupán belőle. A tűzfal nem hunyt, ki, az orkok megkotorgatták a holtesteket, az elhalt hátasokét is, csak A nagydarab mágus maradványaihoz nem fértek hozzá a fehér tűz nem szűnő lángjai miatt.
Kis idő múlva eltakarodtak a tisztásról.
Akkor ha bárki látta volna a karaván tagjai közül, döbbenetes varázslatot lát s bizonyára az Istenekhez sűrűn imádkoztak volna. A fehér lángok lassan kihunytak, Balál pedig kilépett a meg sem pörkölődött füvön, s neki sem volt semmi baja. Hogy is van ez?
Illúzióhoz még az a gyatra varázsló elf is ért, hát akkor ő? határozott léptekkel a szekér felé ment. Karjának suhintásával oltotta el annak "tűzét". Lám csak ez is hasonló illúzió. A terménynek semmi baja sem volt, a szekér is épségben. Balálnak már csak azt kellet kitalálnia, hogyan viszi a többiek után a faluba az asszony s lehet, hogy a falu egyetlen maradékát.
Halálosan kimerült a mágiahasználatban, ez a mostani minden eddiginél jobban kifárasztotta, de visszajuttatta végül a családnak a betakarított terményt. Igaz ugyan, hogy míg a falut romjaiból építették újjá és temettek, Balál két napon keresztül aludt a szabad ég alatt, ahol egy figyelő mindig vigyázta az álmát, mégis hálásak voltak s marasztalták mikor felébredt. A kósza léthez szokott Balál Tangeran azonban fizetségét is s a falut is hátrahagyva hosszú útnak indult, hogy megvalósítsa új terveit s rákészüljön egy más minőségű életre.

// Vége //

// Roober //

Miközben vendégét hallgatja megpiszkálja az ételt, hogy egyformán melegedjen minden része.
Némiképp meglepődik a hallottakon, sanda pillantással méri végig újra Akhadut.
-Valóban én is úgy gondolom, hogy napról napra erősödik a sárkány nemzettség, de vajmi keveset tudok tényleges nagyságáról, erejéről. Ritkán esik meg, hogy efféle téma merüljön fel köztem és egy másik sárkány között, ha egyel talán felmerül bármilyen téma…
A tűz, mely itt valahogy nem tűnik oly pattogósnak, már kellően átforrósította a hús és a köretet is. Egy fa tálcára halmozza őket és az asztal közepére helyezi.
Ilián is megfogja poharát és koccint a vendéggel. Kortyol az általa nagyon is kedvelt italból, ám mikor Akadhu egy igen..kényes kérdés tesz fel, majdnem megakad torkán a bor. Meglepettségét hamar palástolja, közben két fatányért tesz az asztalra, és melléjük kést. Leül Akhaduval szemben.
-Egyél amennyi jólesik. Jó étvágyat. –Mondja, a nem éppen kis adag húst és a körülötte sereglő krumplikat nézve.-
Boros poharát ismét a szájához emelve egy nagyobb kortyot iszik belőle.
-Nos, nemrég hallottam rémhíreket Risan kiszabadulásáról, de nemigen törődtem velük. Kellett volna? –A kérdés közben egyik szemöldökét megrántja.- Egy kisebb faluban állomásozó vándor árustól hallottam a pletykát, de sárkánytól nem kaptam megerősítést, így annyiban is hagytam.
Tányérjára egy hússzeletet kanyarít le a kívül ropogós kérgű, de belül szaftos húsról és köretet is tesz mellé.
-Ha valóban igaz..nagyon kíváncsi lennék rá, hogyan történt és, hogy mennyi idő míg az összes többi követi. –Akhadura pillant. Arckifejezésén semmi különöset nem látni, talán most a szokásosnál is szoborszerűbb lett.-

/Frikk/
/a karaván folytatása/

A rabszolgakereskedő és az özvegy már öt napja bolyongtak a hegyekben. Már két környékbeli ork törzset meglátogatottak, de azoknál egyetlen rabszolga sem volt. És nem is tudtak a támadásról semmit. Most oda nézett a nőre. Csendesen sétált mellette és bár a faluból egy fekete kendőt hozott magával, amivel a fejét bekötötte, de inkább egykedvű volt. Szemei reménytől csillogott, nem volt az elf biztos abban, hogy ugyan azt a szokást jelenti a fekete ruhadarab náluk, mint a délebbi embereknél. Valami furcsa elszántság volt benne, hogy a férjét megtalálja. De ez az ő dolga. A falusiak összeszedtek neki tíz darnát, hogy férjét ki tudja váltani, ha megtalálják. Emlékezett a lovas jól, mikor először hallani sem akart a pénz odaadásáról és váltig hajtogatta, hogy az elsődleges új élelmet venni a falu megmaradt lakosainak. Végül csak elfogadta amikor azzal győzködték, hogy Balál visszahozott szekere és az ottani élelem az övé volt. Megveszi tőle a falu. Még csekély ár is érte. Az asszony akkor lesütötte a fejét, de a sötét elf azóta sem látott rajta bűnbánatot vagy feszengést.
Csendben haladtak tovább. Saurusz gazdája kedvelte őt. Az első nap még sokat próbált beszélgetést kezdeményezni, főleg az ork törzsekről. De mivel élete ezen szakaszát nem szívesen tárgyalja ki a lanuriaiakkal, ezért abba maradtak. És az áldott csendet csak ritkán töri meg egy-egy rövidke beszélgetés, mikor irányt kell változtatniuk vagy táborhelyet csinálnak.
-Estére talán elérjük a következő ork tábort. De most megállunk kicsit enni. -ezzel ledobta a földre a nyereghez kötött két galambot, amit délelőtt lőtt az úton.
-Rendben. -válaszolta a társa. A hangjában izgatottság bujkált az orkokkal való újabb találkozás miatt.
~Ez is olyan lesz, mint az eddigiek. -gondolta az özvegy- Még mindig haragszik, amiért az elsőnél ügyetlenkedtem. Pedig nem tudhattam, hova kell állni, amíg egyszer csak meg nem ragadott és maga mögé nem lökött durván. Nekem fura, ahogy üzletelnek. De fogalmam sem volt arról, hogy ilyenkor nem szabad a közelükbe menni. Ha a városba megyek, ott minden eladó szinte lerohan és próbál minél közelebb kerülni és minél barátságosabban rávenni, hogy vásároljak tőlük. Az elfek és az orkok teljesen mások. Már attól előkapja az íját, ha egy ork kölyök túl közel rohan hozzá. Miközben szavai kedvesek és úgy beszélnek, mint régi jó barátok.
Vogon elkezdte megkopasztani a szárnyasokat, miközben a nő tűzifát gyűjteni ment. Hamarosan a piros lángok fölött forogtak a madarak. A kibelezett testükbe útilapuba csomagolt erdei gyümölcsök kerültek, hogy átjárva a húst az ízük ízletesebbek legyenek.
-Szerinted mennyi esély van, hogy megtaláljuk a férjemet. -szavai csendesek és félénkek voltak, miközben végre összeszedte a bátorságát, hogy újra feltegye a már többször elhangzó kérdést.
-Nem tudom. A faluban azt mondták, hogy a legtöbbeket megöltek. Alig néhányakat hurcoltak el. És nem tudjuk, hogy melyik között volt az urad. Újabb kockázat, amivel számolnunk kell, hogy esetleg nem olyan törzs hajtotta végre a támadást, akit ismerek. Vannak törzsfőnökök, akik nem akarnak velem kereskedni. Ezért is megyünk ilyen cikcakkban. Az ő területeikre nem szívesen lépek be. No meg ott van az idő kérdése... A rabszolgák az orkok kezében nem hosszú életűek. Nem adnak nekik enni sem. Ha rátalálunk, készülj fel, hogy csontig lesoványodva látod viszont!
-És ha olyan törzs tartja fogságba, aki veled nem áll szóba... -kezdte óvatosan- De valahogy megtudnánk egy olyan törzstől, aki igen is szóba áll veled. Akkor nem tudnánk őket valahogy rávenni, hogy segítsenek kiszabadítani?
Az ifjú elf konokul rázta meg a fejét.
-Ez nem az én dolgom. Ha megállapodsz velük, az a ti ügyetek. Én ígéretet tettem neked, hogy segítek megkeresni őt. Sem több, sem kevesebb. Az országok ügyeibe nem fogok beavatkozni. -most ismét az érzéketlen nézésébe fürdőzhetett- Az sem biztos, hogy elfogadják a tíz darnádat érte. Telarban egy rabszolga 20 darna körül mozog. Neked meg csak a fele van. -mondta megvetően. Bosszantotta, hogy valahányszor már épp megkedvelné, mindig kiderül róla, hogy ízig-vérig ember. Ostoba, gyerekes kérdéseit azonnal elkezdi a nyakába önteni, ha úgy érzi, hogy nem fenyegeti a veszély, hogy itt hagyja cserébe az útszélen orkok és ordasok prédájának. Ezt soha nem mondaná neki, pedig ha nem lenne remény, hogy egy kis jövedelem neki is leesik abból a pénzből, akkor rég megtette volna. Jobb lett volna maga megkeresse a férfit és a faluban majd visszavásárolhatja. Szidta magát már ezerszer, hogy anno nem figyelt az ünnepségen, ki állította meg tőle nem messze azt az elátkozott szekeret. Most egy kolonc van a nyakán figyelmetlensége miatt.
Evés után útra keltek. Egy szó nélkül haladtak, ahogy eddig. Pár óra múlva elértek egy tisztásra nyíló barlangot. A barlang előtt egy tűzhely volt egy nagy, három lábú üsttel. Nem égett a tűz csak a múlt jókedvű főzéseiről árulkodtak a nyomok. Vogon igen elégedett volt az időzítéssel. Még van másfél-két órájuk naplementéig, amikor is az orkok aktívabbak lesznek. De nem bízott semmit a véletlenre. Fegyvereit kéznél tartva bekiáltott az odúba, hogy a házigazdával szóba elegyedjen.