Lanur-hegység

Mordon lassan kibotorkált a barlangból, de kint alig fogadta az a fényesség amit a barlangba lépéskor hátra hagyott. Csupán a hold sápatag fénye és a csillagok világították meg a környezetét, de orkként a sámánnak ez épp elég volt ahhoz hogy vígan eligazodjon a szabadban, így az addig kezében lévő mágikus fénytestet eloszlatta, majd lassan elindult a tábor felé. Az oda vezető út alatt semmi különlegeset nem tapasztalt, azt leszámítva hogy néha farkasvonyítás törte meg az éj csendjét. Volt egy olyan érzése hogy az éjszakai utat nem kellene megkockáztatnia, ha csak nem akar hamarabb farkasok martalékévé válni mint legfelsőbb sámánnagyúrrá. Akárhogy is hányta-vetette a dolgot, nem kockáztathatta meg hogy ideje korán életét veszítse egy ork húsra éhező ordas által, így akármennyire is a táborba vágyott, sajna addig nem kelhetett útra, amíg nem gyújt tüzet.
Próbálkozhatott volna ismét a fényes jelenséggel amivel a barlangban tájékozódott, de ne várjunk egy orktól sokat, hiszen velük is megesik hogy megfeledkeznek dolgokról, igaz, kicsit sűrűbben mint bárki más.
Ez okból kifolyólag a sámán hamarjában visszafordult a barlanghoz, és minden úton, útfélben talált száraz ágat és gallyat összeszedett, hogy azzal tűzet rakhasson a barlang szájánál.

A sámán keze ügyében már egy nagy rakás fa gyűlt fel, mire a barlang szájához ért vele. Abban a pillanatban ledobta azokat egy kupacba, majd a barlang szájában felgyűlt száraz avarból amit a szél fújt oda, és apróbb gallyakból egy kisebb kupacot rakott, majd arra rakta a hozott fa egy részét, majd elkezdett valamiféle követ keresni a földön, aminek segítségével a tőrével együtt tüzet csiholhatott volna. Végül ugyan megtalálta a keresett követ, de a szikracsiholás már annál bajosabb volt. Töretlen lelkesedéssel csiholta a szikrákat, de azok valamiért nemigen tüzet fogni a lombokon.
Miközben az orkunk szorgalmasan próbált tüzet gyújtani, hangos csatazaj szűrődött át a tábor felől a barlanghoz. Az orkok üvöltése törte meg az éj csendjét, de ez csak még sürgősebbé tette Mordon számára a tábortűz gyújtását, elvégre biztosra vette hogy a farkasok egy része kereket old és könnyebb fogást keres magának, ami akár maga Mordon is lehet.

Mordon az idő elteltével csak tovább ügyetlenkedett a szikracsiholás közepette. A keze már egyre jobban sajgott ahogy egyre inkább erőlködött a szikra pattintással. A szikrák minden próbálkozásnál születtek ugyan, néha több, néha kevesebb, de valamiért nem akartak tüzet fogni.
A sámán végül megunta a dolgot, és úgy döntött, inkább mágiával próbálkozik. Igaz, eszébe juthatott volna hamarabb is, de mint köztudott, az orkok túl gyakorlatiasak ahhoz, hogy mindig mindent új módszerekkel próbáljanak megoldani, legalábbis ez Mordonról elmondható.
Eddig efféle egyszerű műveletek megoldására nem egymagában még sosem használt varázslatot, de ha volt közönsége, szerette előttük fitogtatni az erejét, viszont így, magányosan csupán felesleges erőpocsékolásnak vélte, de a kivétel erősíti a szabályt alapon úgy gondolta ez az eset megérdemli a mágikus erő felhasználását, így hát miután megdörzsölgette hideg kezeit, és nekilátott a tűz csiholásának. Egy gondja volt, mégpedig az, hogy véletlen se magát lobbantsa lángra.

Próba próbát követett, amit csak újabb kísérlet követett hosszú, kínos perceken át. Nem igazán fogta fel miként is kéne ezt csinálnia, így csak spontán módszerekkel próbálkozott. Persze ahogy sorban kudarcot vallottak próbálkozásai, egyre mocskosabb szavakkal, és egyre hangosabban szidta a fát, a gyújtóst és a sorsot hogy olyan pórul járt mint talán eddig soha. Talán még büszkeségét is feladná, ha egy általa olyannyira nem szívlelt lény esetleg megszánná egy kevés tűzzel. Talán még hálás is lenne a nyavalyásnak ha megszánná.
Persze eltelt öt perc mire ez az önsajnáltató viselkedést abbahagyta, és ismét felnőtt orkhoz méltóan tudott viselkedni. Megeshet bárkivel hogy olyan pechszéria kíséri hogy alaptermészetét meghazudtoló módon viselkedik és duzzog egy sort, de jó esetben visszanyeri józanságát és folytatja amit abbahagyott, és végül egy sokadik, elkeseredett próbálkozást követően végre szikra pattan, láng lobban és máris hangulatosabbá válik a hideg barlang, és pár perc múlva orkunk sem fázik már annyira.

A tábortűz szépségesen lobogott a barlang szájában, árasztva a meleget magából. Mordon csontos kezei a lángok felett pihentek, és nyelték el a meleget. Mordon hangulata már sokkal jobb volt, elégedetten nézte a tüzet ami ontotta magából a meleget.
Most már nem volt oka a fagytól és a farkasoktól tartani, ezért mielőtt megpihent rakott némi fát a tűzre, majd lefeküdt mellé és elaludt. Úgy gondolta, hogy amíg a tűz ég, nem kell a vadaktól tartania. A tűz melege és fénye biztosította arról, hogy nem lesz gondja pirkadatik.
Néha felriasztották a természet hangjai, és akkor rakott a tűzre némi fát majd visszafeküdt. Legközelebb már akkor eszmélt fel, amikor a nap fénye besütött a barlangba.

Mordon amint tudott, azonnal el is indult a tábor felé. Már nem tartott a farkasoktől, mert tudta hogy a nyomorult bestiák ilyenkor meghúzzák magukat, ugyanúgy nem bírják a napsütést mint az orkok. Igazándiból a sámán is szükséges rosszként tekintett rá. Igaz, neki megadatott az a lehetőség hogy jobban elviselje a nap fényét, de maga sem tűrte sokáig jól ha közvetlenül a szemébe sütött az ég arany korongja. Ennek ellenére mégis elviselte mikor néha beletűzött szemeibe a fény, ugyanis tudja hogy a mai nap különleges az orkok történelmében. A népek sokáig fogják félelemmel vegyes tisztelettel a szájukra venni az orkokat, erre pedig minden okuk meg lesz miután fényes győzelmet aratnak.
Az, pedig hogy Mordon is kiveheti ebből a részét, csak az ő nevét fogja ismertté tenni. Lesz miért félniük az ellenségnek a nevét. Tisztában van vele hogy ugyan kiforratlan még az ereje, de jelenleg egyedüli ork sámánként képes lesz meglepetéseket okozni, mivel ami egyedi, az feltehetőleg ismeretlen, és ami ismeretlen, attól sokan tartanak, de ami erős, azt sokan valósággal rettegik, mint a farkasokat, mivel sokan nem ismerik teljesen azokat a fenevadakat.
Bonyolult gondolatmenet ez egy egyszerű orknak, még akkor is ha a gondolatok gazdája épp egy efféle teremtés, ezért hát a sámán sem folytatta az elmélkedést, így hát tette a dolgát, és az útját figyelve ment tovább a tábor felé, ahonnét már hallatszott is a felébredt tömegek ordítása.

A sámán hamarosan a táborba ért, ahol szerencséjére a nap fénye már nem érte el őt, sem a társait, így már tisztán láthatta ahogy a tábor felbolydulva zsong, a fel-alá szaladgáló orkoktól, akik csatakiáltásokkal tarkították a forgatag hanglait. Nagy nap a mai, hiszen az orkok ma hadba mennek dicső vezérük vezetése alatt, hogy visszavegyék ami régen még az övék volt.
Már kevesebb harcos veszi csak szemügyre Mordont, azok is inkább csak azok voltak, akik valamilyen módon alá tartoznak. Ilyenek többek között azok a kevesek, akiket kinézett maga mellé tanítványának. A legtöbbet mesterük még észre sem vette a forgatagban, alig pár arcot jegyzett meg közülük.
Menet közben hamar megragadta tekintetét az egymásra halmozott, véres kupacban heverő ork és farkas tetemek, amik Frikkhez vezető sürgős útja ellenére mégis elcsábították, hogy időt áldozva a tetemekre, szemre vételezze azokat. A sámán odabaktatott a maga komótos tempójában, és megnézte magának a halomban heverő tetemeket. Jó pár harcos elesett már az előtt mielőtt elindultak volna a csatába, de magukkal vittek pár tucat farkast is. Biztosra vette hogy csak nagyobb lesz a mészárlás a harctéren, de remélhetőleg a farkasok helyett az emberek és szövetségeseinek testei fognak egymásra tornyosulva heverni. Viszont a farkasok szőrméjének efféle elpocsékolása számára még ebben a nagy siettségben is hatalmas pazarlásnak tűnt, de dolga volt, menni kellett már, viszont a sámánnak túlzottan nagy volt a kísértés, nem akarta ott hagyni a tetemeket csak úgy. Akart magának valamiféle szuvenírt, ezért kiráncigált a kupacból egy farkas tetemet, majd elővette a tőrét, és felnyitotta, majd elkezdte lemetélni róla a bőrt. Nem értett komolyabban a szűcsök mesterségéhez, így munkája nem volt jó minőségű. Néhol maradtak inak és egy kevés hús a bőrön, de munkáját többé-kevésbé megfelelőnek vélte. Mikor végzett, a farkasbőrt magára terítette, ami pedig régen még a farkas feje volt, az most a sámán feje csúcsán ékeskedett. A sámán úgy érezte így már talán megfelelő számára, s így hát tovább állhatott a dolgára.

A sámán elégedetten bandukolt Frikk sátra felé új szerzeményével a hátán. Mordon sosem volt hiú fajta, de úgy érezte előnyösen áll rajta a farkasprém, nem beszélve arról, hogy jó meleget is biztosított számára az árnyékos táborban.
A harcosok mind úgy nyüzsögtek, mintha a tegnap estét nem vigadozással töltötték volna. Most érződött csak igazán a hosszan visszafolytott csata- és vérszomj mennyire kiéhezetté tette a hordát. Tagadhatatlanul Frikket érdemelte az elismerés ezért, bár Mordon nem akarta elismerését nagy dobra verni, hiszen nem talpnyalóként aki urát dicséri, hanem egy sámánként aki erejével segíti őt. Már sámánunk is ki van éhezve a harcra, és már türelmetlenül várta az indulást. Már szomjazta a harc izgalmait, de minden harc körüli gondolatát hamar eloszlatta a Frikkel társalkodó mágusfajzat.
Mordon nem is értette hogy egy efféle mit téblábol annyit az oroszlán szája körül, hiszen ha óvatlan mozdulatokat tesz az a bizonyos nagymacska nem zavartatja magát, és felkoncolja.

Mordon büszkén viseli a frissen nyúzott farkasbőrt, ami lassan erős dögszagot kezdett ontani magából, de a jelenlegi szinten ez a szag több mint elviselhető volt Mordon számára, szinte nem is érezte. Ugyan nem maga vadászta le a farkast, de úgy érezte mintha alaposan megdolgozott volna vele.
Amint Frikk és a kéretlen vendég tekintete rá vetült, tudta hogy ismét hadi dolgokról beszélgethettek mint a legutóbb, és most sem akart belefolyni. Hagyta őket egymás között intézkedni. Nem volna szerencsés épp a kéretlen vendégük előtt firtatni azt hogy hármuk közül épp ő nem tudja hova tartanak. Amint ez a röpke szóváltás véget ért és a mágus tekintete rá szegeződött, de Frikk lekezelő stílusa, amivel a mágust lekezelte, hamar mosolyt csalt az arcára. Mordon ennél erőszakmentesebb és szebb visszavágást nem is tudott volna elképzelni, de gúnyos mosolyát Mordon hamar elfolytatta.
-Mordon vagyok. Frikk sámánja.- Mutatkozott be a mágusnak, elvégre még orkok között is van illem. Legalább is semmi sem tiltja hogy az ellenfél megismerje azt a nevet amitől rettegnie kell.

A sámán elkerekedett szemekkel nézte a sárkányok küldöttét, aki állítólag Frikk birodalomszervezési terveit segíti. Mordon ekkor körbe nézett, és kérdőn nézett Ubahnra. Eddig egy komolyabb jelét nem látta segítségnek, legalábbis nem látott sok jó, új fegyvert a harcosoknál. Egyértelművé vált hogy ezt is csak azért tartják mert tud pár mágus trükköt.
-Te vagy az a mágus. Most már emlékszem.- Jegyezte meg Mordon, mintha nem is emlékezne arra hogy már egyszer látta volna azt a fellengző képét, ami persze napról napra egyre kevésbé szimpatikus Mordonnak, és ezen a rossz viszonyon már csak a mágus mellkasában megforgatott tőr tudna csak javítani, bár a sámán sejtette hogy ez az érzés kölcsönös lehet, hiszen ugyan az a tekintet fogadta mint legutóbb.

A harc izgalma nyilvánvaló volt az orkok körében, bár Mordon nem akarta nyíltan szóvá tenni hogy majd kiugrik a bőréből izgalmában, és ez alatt nem csak a hátán feszülő farkasbőr értetendő. Úgy érezte hogy a harc napja lesz az ő szerencsenapja, hiszen végre egyértelművé válhat Lanuria népei körében hogy az orkok ereje számottevőnek mondható, hogy nem mint lézengő törzsekként kell rájuk tekinteni, hanem egy együtt cselekvő, szervezett rendszerként. Igaz, az eddig elért eredmények mind Frikk érdemei voltak, de Mordon a jéghegy csúcsának mégis az eljövendő ütközetet tartotta.
A sámán számára az elkövetkezendő napok rengeteg rejtélyt tartogattak, de a kérdések fejtegetésük nem érte meg a fáradozást számára. Egyetlen aggodalma csupán a tanítványainak kiszemelt csürhe életképessége volt. Jól választott egyáltalán és abban a tudatban hogy rövidesen elkezdődik tényleges képzésük, meg tudják-e vívni talán utolsó egyszerű fegyveres harcukat. Kicsit furcsa gondolatok ezek egy orktól, de Mordonnál már megszokottá váltak.
Azzal hogy fizikailag korlátozottá volt, kénytelenné vált belső értékeinek csiszolására, így lassanként megismerhette saját belső tulajdonságait és érzelmeit, amik még mindig képesek meglepetést okozni neki. Ilyen érzelem a mostani atyai hozzáállása tanítványaihoz. Persze gondolatai hamar elkalandoztak Mardan felé, hála a vezérnek.
Mordon erősen megszívta az orrát ami hangosan szörcsögött, mintha megfázott volna. Ezt követően átvette Frikktől az acélkarmokat, amitől az a balsejtelme támadt, hogy valószínűleg nem kizárt az hogy mászni fognak, abban pedig Mordon nem jeleskedett, de talán úgy vélte hogy ezen eszközök kompenzálni fogják hozzánemértését.
-Én most megyek. Dolgom van. Indulásra megjövök.- Jelezte Mordon, majd elindult vissza a forgatagba. Még mindig aggódott fogadott gyermekeiért, mármint tanítványaiért, ezért össze akarta őket szedni, hogy maga mellett tudhassa őket. Szándékosan lassabban haladt hogy szemügyre vehesse a szembejövőket és elvigye magával a tanoncait a farkastetemekhez. Szerencséjére lassan de biztosan összeszedte azokat a lókötőket, és elcitálhatta azokat munkájuktól, majd parancsba adta nekik hogy fejenként egy farkast nyúzzanak meg és hozzá hasonlóan viseljék, hogy szemmel tudja őket követni. Nem állt szándékában egyet is szem elől téveszteni közülük.

/Küldi Rynnel/
*A hegyeken at vezet az utunk. Nem veszélytelen jartam már erre. Még a magusnővel is sodródtam itt bajba. Nem szívesen emlekszem vissza rá aznap Salamon teljesen kikelt magából nem mintha nem fordult volna elő ez jópárszor. Viszont most megint csak egy magusnővel vagyok itt. Nézek a mellettem bandukoló Rynre.
-Érdekes...-hallgatok el egy pillanatra- hogy most nem egyedül vagyok... Ez az út itt egy nap... Viszont most legalább van társaságom.
*Érintem meg a lany vállat.
- Nyomaszt valami? Olyan halottnak tűnsz...

/ küldetés - Harc a trollal/

Ambaron bukása óta Nawareannal maradtam. Valahogy úgy éreztem jobb, ha nem egyedül bandukolok a rengetegben ilyen zavaros időkben.
Gondolataimból Nawarean zökkentett ki. Kezét vállamra tette és megkérdezte aggaszt-e valami.
- Valahogy rossz érzésem van. - pillantottam fel Nawára.
- Nem mehetnénk inkább másfelé? Vagy...áhh mindegy! - legyintettem
- Ambaron óta kicsit paranoiás vagyok. - húztam el a számat.
Igen, mióta átéltem azt a borzalmas éjszakát nem igazán voltam önmagam. Azóta egyszer se tudtam mosolyogni vagy nevetni. Már nem voltam olyan cserfes, szeleburdi mint az előtt. Talán ha eltelik kis idő és feldolgozom azt ami történt...talán akkor majd újra a régi leszek.
Ekkor valami hatalmas robajra lettem figyelmes. A föld megremegett, de jelenleg egy csepet sem foglalkoztam a dologgal, mert láttam hogy mi idézte elő ezt a jelenséget.
- Nawa.... - sokkos arccal néztem az előttünk magasodó trollra miközben görcsösen kapaszkodtam bele Nawa karjába.
- Ez egy...ez egy... troll? - kérdeztem rá a nyilvánvalóra.
- Akkor fussunk! - mondtam halkan és hátráltam egy lépést.

*A föld megremeg, ismerem ezt a zajt. Már jártam itt s akkor is megtalált bár akkor még nem mertem volna szembeszállni vele de most más a helyzet.
-Jól látod ez itt egy marhanagy troll...
*Érzem ahogy a lany belém markol, majd rápillantok s kezéhez érek. S halkan megszólalók miközben a behemót felénk közeledik.
- Nem... Ha most egyedül lennék valószínűleg elfutnék még azelőtt, hogy észrevenné. De nem kell elfelejtened....
*Egy követ ragad meg a lény s azt felénk hajítja.
-Hogy mostmár nem vagy egyedül....
*Lépek be az óriás tangába s a követ mit felénk dobott teljes erőmmel ütöm meg a sárkányölő technikát meg csak nem is igényelte. A kő darabokra hull. S körülöttünk szóródik szerteszét.
- Gyerünk Ryn tégy valamit hisz varázsló vagy vagy mi a szösz!
~Talán jót tesz neki ha kiadhatja magából azt mi benne rejlik...
-Mire vársz?! Meg akarsz halni? Sújts le rá minden haragoddal bánatoddal, minden eroddel mi benned rejlik! Hisz csak a legerősebb éli túl.
*S közben a sárkányolő stílust veszem fel, a kezdőlépésben varom mit tesz a lány s ha kell megvédjem őt.

Nawa szavaira hátrálok és holtfehér arcomat nemlegesen ingatom. ~ Nem, én képtelen vagyok rá! Hogy is gondolhatja hogy…hiszen Ambaronban se tudtam semmit tenni…lényegében végig haszontalan voltam. Ha akkor erősebb lettem volna akkor talán nem így végződött volna…~ egy ideig hátráltam, és láttam hogy Nawa elüti a követ amit a troll felénk hajított.
- Mire vársz?! Meg akarsz halni? Sújts le rá minden haragoddal bánatoddal, minden eroddel mi benned rejlik! Hisz csak a legerősebb éli túl.
Nawára néztem. ~Csak a legerősebb éli túl? Ez nem igaz, hiszen én gyenge vagyok mint a harmat, mégis megúsztam Ambaront… ~ gondoltam, aztán valami megmozdult bennem. De ha folyton csak menekülök, akkor sosem leszek erősebb. Ha meg se próbálom megmenteni az életem, akkor nem fogom túlélni. És Nawa nem lesz mindig mellettem.
Előkaptam a pálcámat és a troll árnyékára szegeztem, aztán felfelé rántottam. Ki akartam gáncsolni, úgy hogy kirántom alóla az árnyékát. Nagyon nehéz volt. Ekkora valamin még sosem próbáltam ezt a varázslatot. De úgy tűnt nagy erőfeszítések és erős koncentráció árán sikerül. A troll megingott és dőlni kezdett felénk.
- Hátra! – sikítottam, mert láttam ha ott maradunk egyből ránk dől és összelapít minket.

*Elmosolyodok amikor meglátom az akaratot Ryn szemében.
~Nicsak miből lesz a cserebogár...
*S a behemót dőlni kezdett egyenesen felénk. Táncot váltok s meg mielött a troll földet érne Rynnel már régen messze jártunk tőle. A hegyeknek felfelé indultam el. Ahol annak idején is jartam. Rynt a kezemben tartva nézhettünk le a trollra, ki idefentről nem tűnt nagyobbnak mint egy ember. Csupán annyi volt a különbség hogy mi vagy háromszáz méterrel fölötte álltunk. Majd leengedem a lányt, hogy tulajdon két lábán megállhasson. Majd elmosolyodtam, s kezemmel atkaroltam őt s magamhoz húztam.
- Na milyen érzés erősnek lenni? Látod csupán az akarat az mi mozgatja a benned szunnyadó erőt. Győzni akartál ezért sikerült. S sose félj amíg engem látsz... Nem hagylak meghalni, ha már vegre akadt egy társam.
*Engedem el a lányt majd felnézek a hegytetőre utunk arra vezet tovább. Meg kell másznunk hogy elerjünk a barlanghoz. Egy éve talán hogy utoljára itt jartam. Salamon rejtekében, ahol talán válaszokat lelek fegyverem mivoltára. Mar egy jó ideje zaklat a tény, hogy miért is hordok magammal egy varazsfegyvert. Mikor őseim nem mind volt képes mágiát használni.

A troll felénk dőlt, én pedig pedig épp futni készültem, mikor éreztem hogy Nawa felkap. Már megint…. Máááár megint ez a gyorsak tánca dolog! Összeszorítottam a szemeimet é kapaszkodtam. Mikor letett, már rég messze jártunk a trolltól. Átkarolt és magához húzott. Azt mondta hogy az erő csak az akarattól függ…vagy valami hasonlót, nem nagyon tudtam oda koncentrálni.
- Nawa…szólj mielőtt száguldozni kezdesz velem! Van fogalmad róla milyen ijesztő ez nekem??? – tettem csípőre a kezeimet. Aztán eszembe jutott, hogy végül is a fiú mentett meg attól, hogy kilapuljak.
- Ne haragudj…én csak kicsit feszült vagyok. – kértem bocsánatot tőle. Nem volt szép tőlem, hogy ahelyett hogy megköszöntem volna, így rárontottam egy kis semmiség miatt.
- Köszönöm, hogy elhoztál onnan. – hajtottam le a fejem. Nawa úgy tűnt tovább akar indulni.
Hirtelen robajt hallottam. Hátranéztem.
- Ajjaj a troll azt hiszem erre tart, és tuti nem teapartira akar meghívni minket! – mondtam elkerekedő szemekkel.
- Futás…gyorsan-gyorsan! Még a végén észrevesz minket és akkor az tutira gáz lesz. – mondtam és futásnak eredtem. Felfelé nem volt túl kellemes rohanni, de még mindig jobb volt, mintha megvárom míg utolér a troll. Egy ideig rohantam, aztán már közel a csúcshoz leroskadtam egy kőre.
- Azt hiszem leráztuk…-lihegtem.

*Elmosolyodok a lányon ahogy elkezd hepciáskodni. Ha szólnék is neki akkor sem lenne ideje arra, hogy felkészüljön. Ahhoz túl lassú még.
-Nyugalom... Nem hiszem hogy ránk talá....
*S a lany rohanni kezd, felfelé a hegytetőnek. Csak ingatom a fejem s nagyot sóhajtok.
-Mivel felőle fúj a szél... Azt hiszem van mit tanulnia...
*Majd lassan utána sétálok s nem is oly soká be is érem az elpilledt kis teremtést aki egy kövön ücsörög.
- Leráztuk igen.
*Mosolyodom el a lány felé majd kezemet nyújtom, hogy felsegítsem őt.
-Gyere nem maradhatunk. Vihar jön felénk...

/Hóviharban a legjobb összebújva /
*Vezetem a lányt s segítek neki ott hol megakad. Nincs már sok időnk a szél egyre viharosabb s egyre nagyobb pelyhekben hull a hó mit a szél dobál ide oda. Kezemmel a lány kezét szorítom nehogy a végén kis suta módjára vissza csússzon. Szép kis lesiklás lenne belőle.
-Gyere ismerek egy barlangot nem messze, ha szerencsénk van a régi lakó kiköltözött már.
*Hátra pillantok a kis didergőre, s vissza fordítom a tekintetem a barlang irányába. Jobban mondva oda ahol kellene lennie. Mivel azt mar a hó eltorlaszolta, s mi megállunk előtte.
- Hajrá - engedek utat a lánynak- emögött a fal mögött egy barlang rejtezik. Már csak ezen kell átjutni ahhoz, hogy egy viszonylag meleg helyre jussunk.
*S várok hátha a lány sikerrel jár. Nem oldhatok meg mindent helyette. Ha erősebb akar lenni magának kell megoldani a problémát. Én csak azt ígértem meghalni nem hagyom azt nem, hogy melettem nem kell erőssé válnia.
-Szűkös az időnk... A centrum közeleg.