Verinol

Lágyan bólintok a csalódás mely megkörnyékezett, tova is illant, megerősítve azon érzésemet, nem fűz hozzá több néhány udvarias szónál és talán elkövetkező csevejről, amely talán könnyedén szakítja át a kéretlen, kell miatt életre hívott díszes szavakat. Kellem, minek meg van a helye a fényes palotákban, magasztos szentségek éteri kisugárzását őrző templomokban, de nem két egyenrangú sárkány között. Még ha ő itt, s véle testvérhúga is, felettem állhatnának, míg ennek bizonyosságát nem adják, nem hajtom fejem és nem adom át alázatom irántuk ajándékba. Érdem, ezért élek, ezért nyögöm még a világ ezer akadályát, érdemes akarok lenni világom tisztességnek és elismerésnek örvendő posztjára, követni akarom anyám, ki porba hullott vigyázatlansága miatt. Nem nevét nemesbíteni, csak megmutatni, utóda bármily megvetnivaló, csenevész lány volt, most erős és tisztánlátó vezető. Ezzé akarok válni és az út, amelyet be kell járnom hozzá lehet bármilyen, magam mögött tudom egyszer úgy is!
- Ee. – Finoman ejtem a hangot, mi beleegyezésem sugallja. Még is lehunyt szemmel hajtom meg fejemet is, kellemmel felfogva előre omló tincseimet, csak szerephez illő kellék ez mind, szokási s talán, mint berögzült és jól elmélyült mozdulat. S midőn felnyitom szemeim, csak alig pillantás vetek a pulton csengve pördülő érmékre és a rájuk ragadozóként lecsapó fogadósra, a mordulás alig hang és könnyen levész az állandósult morajban. Ajkaim még is mosoly görbéjét öltik magukra, fenyegető az éle, pedig maga a gondolat mi megfestett, inkább sajnálkozó. Hiszen ez a szerencsétlen, talán életét sem féltené, nem tudná többre tartani egy tömött zacskó darnanál, az után kapna akkor is, mikor a bakó már fejszéjét nyaka felé sújtja. Szerencsétlen, de nem szánni való, mert a sóvár koponyában fordulnak meg talán a legfondorlatosabb tervek, hogyan legyen övé az a sok erszény, midőn szenderülhetne örök álomra ama gazdag poronty, hogy érte síró családjának bármi hírt adjon, hálapénzért.
Felpillantva lépek el a söntés mellől, érezve az a szellőkönnyű érintést a vállamon. Lám-lám, bár ember álcában, így a színjáték vége felé közeledve már egy más etikett íratlan szabályai szerint jár el, igazán meglepő és egyúttal érdekes is. Nem húzódtam volna el, még csak ki sem kértem volna magamnak, ha bensőségesebben érint meg, talán rá is játszom, elhintve egy morzsát a bent lévők számára. Egy tudatos nő, mindent megszerez magának! Nem így alakult, ezért is érintem karját gyengéden, finoman szinte libbenve mellé, hogy kényelmesebben fonhassam karom karjába, semmi kényszer, rám hagyta a döntést, de oly módon, hogy szavam se lehessen. Leleményes és ez elismerésre méltó, jele még is elenyésző, egy sokkal természetesebb mosoly, mellyel kedveskedni igyekeztem, de tudom, hogy számomra megerőltető igazán szépen megfesteni arcom minden vonásával az igaz érzéseket. De, minduntalan megpróbálom, most is, ahogy felnéztem újra a szép arcra, pillanatig fürkészve csak az immáron a szürkületi fényben csillogó szemeket. Szabadon marad kezemmel is megérintem karját, szó nélkül jelezve, nem számít, hogy átléptük a fogadó ajtaját, maradhatunk így. Ám, ha elengedni vágyik, könnyen futtatom hátam mögé, összekulcsolva kezeim köpenyem alatt. Körbefuttatom tekintetem az utcán, hátha meglátom Hanat s csatlakozik hozzánk, bár megvallva invitálni nem fogom, bátyával és vele külön váltanék szívesen szót, hiszen így csökkentem annak esélyét, hogy kijátszanak.
- A város falán már jártam, de tekintetem csak a tengeren táncoló hajó vonzotta, pedig lám, tanulságos lett volna a várost is szemrevételeznem. – Szólalok meg csendesen, hiszen nincs szükség arra már, hogy tömegeket szárnyaljon túl a hangom, érthetően adva meg társamnak, társaimnak szavaim. Alig neszek futnak csak a levegőben, egy távoli kordé nyikorgó kereke, valahonnét gyermekkacaj is fel felcsendül, beszédek duruzsolássá váló elegye, a szél tiszta nesze, mely töretlen hozza a tenger moraját. Felfut a sziklákra, milliárd cseppre szakad, párát hint és visszahúzódik, hogy újra nekifuthasson a szárazföldnek. Szeretem, mindig is szerettem ezt az örökké élő, lüktető só illatú muzsikát.
- Hallottál el e, földemről visszatérő sárkányokról? – Kérdezek, mert miért is ne tehetném. Nincs már éles fülű fogadós, s ha rejlik is a házfalak mentén egy árnyék, mely csak értékes hírekre áhítozik, hát hallja csak. Mit vonhat le? Távolról jött amazon, esetleg nemes kisasszony sárkányokon jött bosszút állni? Talán még titkon fel is keresnének, hogy busás fizetségért elvezetnek a gazokhoz, de nem kell az ős segítségük, ezekben nem bízok, nem is fogok, ahogy egészen ebben a sárkányban sem. Hiába hagyom, hogy most vezessen, titkon még is ügyelek és figyelek a környezetünkre, bolond az, ki csak úgy néhány szó után leengedve minden védelmét enged.
- Mh. – Érezhetőbben kapom fel a fejem, midőn a távolban mozgást vélek felfedezni, nem közönséges járókelők, settenkednek és láthatóan rosszban. Az épület maga számomra nem tűnik különlegesnek, ha szentély is, messze nem olyan, mint az általam megszokottak. A levegőbe szippantok, számomra elég volt az a pár pillanat, még abban a gyomorforgató elegyben is, hogy felismerjem a csuklyájába burkolózó alak illatát. – A kedves barátod bajban lehet. – Nem többként, mint megállapításként gördülnek át ajkaim küszöbén a szavak. Messzebb vagyunk ugyan, de nem láthatatlanok és így még én sem tudhatom, hogy azok a sötét, kellemetlen szagú alakok hagynak e elsétálni bennünket, vagy minket is listájukra tűznek, ahogy a titokzatos alakot és kísérő hölgyét. Ő is itt lehet, bár esszenciája ismeretlen számomra, de ha testes testszagot veszem, az mellet csak gyengébb lehet, de nem töröm magam, hogy megkeressem. Semmi érdek nem fűz hozzá, hogy segítsek?

//Sajmon, ha már feldobtad a labdát, kezdtem vele valamit -.-//

//inkább vagyok most külső szemlélő //

Sajmon hirtelen mikor a kilincset meg fogta a keze alatt, furcsa vibrálás futott végig, mintha az ajtó túloldalát megnyomta volna valaki. Azonnal elengedte és a kardjáért kapott mi közben kivonta hátrált. Így történt hogy a háta mögött lévő istenségnek ütközött. Reflexszerűen megpördült és hátrébb lépet egyet készen állva, arra hogy védjen egy esetleges támadást, ám a támadás elmaradt és nagyon meg lepődött. Előtte nem más ált, mint a mágia úrnője, a hatalmas hatalmú, csodaszép Thaloma, kivel volt már szerencséje összefutni. Szépsége cseppet se romlott, sőt mint ha még szebb lett volna, mint amilyenre emlékezet. Az istennő szemöldökét fel húzva ált előtte. Sajmon azonnal fél térdre ereszkedet miközben bal kezével kardját markolta de, oly módon hogy az függőlegesen lefele nézet és jobb kezével a markolat gombon támaszkodott mint egy lovag ki a királynő előtt térdel, mégis kész azonnal támadásokat el hárítani ha ő vagy a királynő veszélybe lenne. Fejét lesütötte miközben így szolt.
- Ó hatalmas Thaloma megtiszteltetés hogy meg tisztelsz a jelen léteddel. Nagy örömömet okoztál nekem, azzal hogy újra láthattalak. Mégis oly érzés kerülget, hogy jelenlétednek valami magasabb célja van, mint hogy egy ilyen magamfajta jelentéktelen halandó imájára személyesen válaszolj. Hát mond meg mi jöveteled célja, mit óhajtasz, milyen feladatod van a számomra netán miben segíthetek egy ily hatalmas istennőnek. Szólj és megteszem legyen az bármi hisz sokat köszön hetek neked.
E szavakat mondva az istennőt nézte, majd mondandója befejezése után ismét lesütötte tekintetét.
Miközben bent zajlanak az események kint se ált meg az idő a sötét alakok kiknek száma három, már elérték a szentélyt, sőt villámgyorsan támadásba is lendültek, hátúrról elkapták a gyanútlanul álldogáló Niumét. Kinek még sikoltani se volt ideje hisz száját be fogták, és torkának kést szegeztek, a ki lefogta az kicsit hátrált be egy sikártor sötétjébe, miközben a másik kettő a környéket figyelve a sikátor két oldalán lévő ház falának támaszkodva figyelte nem e vet valaki észre valamit az esetből. De arcukon meg nyugvás kezd ki ülni, hisz közel és távol nem láttak senkit, aki láthatta volna az esetet, még az a két érkező idegen, se akikre várnak még. Hisz Sajmon új barátja és hölgy kísérete épen egy jól, meg tervezet csapdába futnak bele, Hisz hátuk mögött szinte észrevehetetlen mozgolódás, van, sőt az összes környező utcában is lassú settenkedő három fős csoportok kezdenek elő bukkanni úgy, hogy az érkezőket körbe vegyék és csak egy út legyen járható ami ahhoz a sikártorhoz vezet ahol a két alak támaszkodik. Összesen, ha valaki lesben figyelné az eseményeket, egy tucat alakot számolhatna össze plusz egyet, aki tisztes távolból egy ház földszinti ablakából figyeli az eseményeket ez a ház átlósan, van a két férfi által őrzőt sikátorra. A házban lévő idegen tekintete találkozik az egyik támaszkodóéval, aki nem foglalkozik a figyelő, emberel sőt szinte észrevehetetlenül bólint a bámészkodó felé, aki erre elmosolyodik és kezét sunyi módon össze dörzsöli.
Ha az égek, szemlélnék az eseményeket, vagy történést úgy gondolhatják, hogy a kis csoport túlzottan fel hívta magára a kocsmában a figyelmet és így a helyi bűnöző csoport figyelmét fel, keltették. Az idegenek semmiben se hasonlítanak egy másra csak a sötét csuklyás köpenyük, árulkodhat, hogy van egy más, hoz közök. A csapda lassacskán beérik, már láthatják a két falnak támasztott idegent az érkezők. Kérdés mit tesznek, fel ismerik, e hogy csapdába sétálnak, és hogy követik őket? S ha igen, akkor mit tesznek? Netán meg próbálnak elmenekülni? Vagy be lesétálnak a csapdába? Csak az égiek tudhatják mi lesz ezen események kimenetele.
Sajmon eközben a szentélyben várja Thaloma válaszát, de valamilyen fura érzés kezd úrrá leni rajta, egy megérzés mintha valaki vagy valakik veszélyben lenének. Egy kisidőre hátra pillant az ajtóra és mindaddig úgy is, marad, míg az istennő nem szól, amint megteszi tekintetét újra rá emeli és nagy tisztelettel hallgatja őt végig.


//Bocs kicsit hosszú lett, remélem nem vittem túlzásba és nem korlátoztam senkinek se a mozgás terét.//

Óvatosnak érzem a lépést, mit szavaiban tett. Tán nem is olyan ártatlan a kérdésben, mint azt elsőnek gondoltam? Eljött az idő, hogy megérzéseimet hazugnak kell tekintenem? Érzem az indulatot, ahogy szépen fogan meg mellkasom mélyén, kibontva tövises virágait belemarva kellemes eleganciámba, tiporva eddig készséges hozzáállásom. Hűvös nyugalmam mint legtöbbször, most is elönt habjaival, bizalmat csepegtetve halványuló önuralmam tengerébe, felkavarva kissé vízét, de letelítve és hamar elnyelve a felfutó hullámokat. Arcomon a mosoly, nem baráti, kedvességet is annyit hord magában, mint a veszet korcsa pofája, mikor habzó álkapcsát áldozata nyakára zárja. Hiába kötötte meg a vadságom karmait a felismerés, mert ugyan az szabadon is engedte, megvetéssel keverve el ez úttal az érzést.
- Úgy? – Alig hang, vízhangot sem vett és éles fül is csak árnyékára vetődhet, de az ezt követő hangok, már élőbbek, már táncol bennük az indulat. – E földön nem csak megvetett nép a sárkányoké, de gyáva is? – Elkorcsosult mosolyom meghunyászkodóvá válik akaratommal szemben, hiszen álszentséggel nézek fel most a szép metszésű arcba. Szánt szándékkal tiprok önérzetébe, nyugodtabb és csendesebb. Oh nem! Legyen vad és örök forrongásban minden, hiszen ehhez tartozunk, vadak vagyunk pallérozott elmével, hét miért kelljen, hogy zavarjon az a néhány ólálkodó. Miért? Bajt okozhatnak? Sárkányt kiáltanak és a nép egy egészként rezzen össze, s aztán felocsudva kél harcra és addig? Elenyész a város nagyja, tűz és a fellegek fénylő nyila rombolja akár porig ezeket a megalkuvó sikátorokat. Amik szem elől elrejtik ugyan a sötétben settenkedőket, de hallom a surrogó lábakat, a köpenyeket, ahogy minduntalan beleakadnak a mozgó részek fedte kelmébe, a fojtott lélegzetet. És? Félthetem életem, mert kiolthatják egyetlen jó mozdulattal, bordáim közt lassú ütemet verő szívemet döfve át, de mennyi az esélye annak, hogy arra kellő idejük is marad, hogy képesek megfékezni azt a robosztus teremtményt, amit saját ostobaságuk szülhet ennek a városnak az utcáira.
Még sem eresztem el a Sárkány Úr karját, erősebben fogódzkodom belé, bújva is kissé, mintha újabb szavai megcsitították volna lobbanó haragomat. De nincs bocsánatkérés reá vetülő tekintetemben, sem könyörület, csak azaz álnok mosoly ül még mindig szelíden görbítve ajkaimat. Ha táncra kérnek, én táncolni fogok! Ez ott ég ezüstössé fakuló íriszeimben, abban a vékony fekete kis vonalban is, mi megtöri a csillámló vonalak sokaságát, ami már a sárkányt mutatja és sejteti, nem csak egy tükröt, ezt a közönyös pillantást tárom majd a settenkedők elé. Bizony, megmutatom magam, ha eljön az idő, had lásson ez a város egy igazi viharsárkányt, talán létezésében most először.
Az elkövetkező lépéseim egészen mások, sokkal légiesebbek és ezzel enyhül fogásom is a felkínált karon, egészen addig, míg előre nem szökkenek, perdülve, vonva magammal kezét, mintha csak itt, az utca közepén buzdítanám táncra, mit sem sejtve a veszélyről. Ujjait zárom tenyerembe, halkan kacagva, megvárva, hogy lebbenő köpenyem sötétje újra elnyelje, díszes gúnyám, sötétbe vakító fehérjét. Játszom, s ezt jól példázza, ahogy szerényen visszabújok Elmiron oldalához. Csapda ez egy csapdába szorult vad részéről. Feltártam lényem, megmutatva törékeny testem, aranyveretes dísszel ellátott finom szövésű ruhám, tökéletes áldozat címként aggatva magamra, hiszen fegyvereim közül egy sem látszik. Látszott, mert köpönyegem alatt elvesző kezemben már ott pihen egyik tű fegyverem. És nem csak a csalárdság volt tettem oka, láttam, láttam a mögöttünk sötétben rejteket keresőket, de ahogy a sűrű erdőben, úgy az éji sötétben sem bújik meg biztonsággal a lüktető test egy ragadozó elöl.
A kör immáron végleg bezárult, csak egyetlen szabad út vezet ki, felfelé, egyenesen a felhőkben egyre gazdagabb ég felé. Pillantásom az eltűnő csillagokra esik, vont és a kísértés is a hatalmába kerít, mennyivel kellemesebb és merőben értelmesebb lenni elfeküdni a szél hátán, beburkolózni a hűs, nedvességtől terhes felhők gomolyagjaiba. A megfutamodás ízét, egy jelentéktelennek tűnő helyzetben, nem tudnám elfelejteni és ahogy pillantásom ezzel a sivár gondolattal visszatér az utcára, egy penge csillogása késztet hunyorgásra. A félős szende kislány álcáját azonban eddig és nem tovább kívántam fenntartani, ezért leendő áldozathoz méltatlanul szólalok meg, emelet hangon, mikor már túl közel kerülünk „tűzhöz”.
- Ha ellenállok, életem veszitek? – Talán fel sem tűnik, hogy csak a magam nevében beszéltem, de látok annyi sütnivalót társamban, hogy világossá váljék számára. Nem csak valószínű, egyértelmű, hogy nem fogok segíteni neki, ha szorult helyzetbe kerül, de nem is várom el, hogy fordított helyzet esetén segítsen. Szavaimra válasz is érkezett, egy mosoly, melyben hiányos, sárga fogsor villant elő, mellyel egy időben lendült keze is, intve társainak: Fogjátok el, őket! Sejthető válasz volt ez …

//*.* | mindenki foghatja és viheti a támadóját ^^//

Sajmon mikor az istennő kéri, felemelkedik. Ám kicsit érthetetlenül néz az istenőre, nem tudja mire vélni szavait majd az utolsó mondata után, csak nézi, ahogy az istenség tovatűnik.
Közben fejében az istennő szava csengenek.
- A feladatod adott, tenmagad választottad magadnak. Csupán te jöttél az én hajlékomba, hogy kifejezd tiszteleted felém. Azonban légy résen, ifjú vadalan, ez volt oka csak, hogy hátrébb ugrottál.
Az soha nem baj, ha érzékeid élesen, megfeszülve tartod, mint az ugrásra kész vadászó vad izmait.
Ekkor jut eszébe milyen érzés, fogta el, mint ha valaki vagy valakik veszélyben lenének.
Kivont kardal lép ismételten az ajtóhoz bár gondolatába téved az a gondolat, hogy lehet jobb, lenne valamiféle más kiutat nézni, biztos van valamilyen vészkijárat, rejtet út ki a szentélyből.
Ám mi van, ha míg ő a kijáratot keresi az, aki, vagy akik veszélyben vannak időközben … hirtelen jött a felismerés, hogy Niume oda kint vár rá és lehet, hogy ő az, aki veszélyben van, gondolkodás nélkül rántja fel az ajtót és rohan ki a szentélyből oly gyorsan amilyen gyorsan csak tud. Ki érve azonnal körbenéz Niumét keresve meg a veszély forrását.
Még épp elkap egy mondat foszlányt.
- Fogjátok el, őket!
Azonnal a hang irányába fordul és meg is, pillantja új dönsült barátját meg a rejtélyes hölgyet a fogadóból. Már ép rohanna nekik segíteni mikor valaki, rá ordít.
- Hé te ott állj meg! Ó sebesen fordul a hang irányába mire két alakot, pillant meg kik a falnak támaszkodva álnak közre fogva egy sötét sikátort. Az egyik volt, aki szolt és beszédét így folytatta.
- Én a te helyedben nem tenném, hacsak nem akarod a kis hölgy életét kockáztatni felesleges hősködéssel. Ere a mondatára egy harmadik alak lép ki a sikátorba Niume torkának kést szegezve szájat be fogva.
Sajmonak földbe gyökerezik a lába, nem tudja új dönsült barátjának, és hölgy kíséretének segítsen vagy Niumét mentse. Ím még egy életét, életet be folyásolló döntés, amit meg kel hoznia. A döntés ismételten az övé ám nem tudja, mit tegyen egy pillanatra, az égre emeli tekintetét, S magában ezt mondja „Istenek adjatok nekem bölcsességet. „Ám válasz persze nem érkezik csak az idegentől.
- Mi van, mit állsz ott, mint valami szobor, nem halottad, amit mondtam, ne akarj hősködni vagy a kis hölgynek rövid lesz az élet vonala. Ere a két társa elneveti magát a szellemességén.
- Ha azt akarod, hogy a kis hölgy éljen szólj a barátaidnak, hogy adják meg magukat és dobják el a fegyvert, akkor nem esik bántódásotok nagyon, de könnyebb lesz a terhetek, hisz nagy részüktől meg szabadítunk. Ismételten nevetés a társaitól.
Eközben aki kiadta a parancsot kicsit hátrább lép, és négy-négy társa ront a felszólaló hölgy és Roober felé. A hölgyre kétszablyás és egy szöges bunkós meg egy kardos támad mind más irányból a két kardos kezét, lábát akarja elvágni, míg a kardos gyomron akarja szúrni a bunkus meg fejen kólintani hátulról.. Rooberre négy nagy martalóc két csata bárdal, akik miszlikbe akarják vágni ő tett két oldalról, egy szablyás előröl a karja ledöfni egy, pediglen hátulról akar végzetes sebet ejteni. Sajmon mivel nem jut eszébe más, elüvölti magát.
- Barátaim tegyétek le a fegyvert vagy Niumét megölik, kérlek, tegyétek meg, ne folyón ártatlan vér itt.
Sajmon nem tudja, miért mondta, ezt nem hinné hogy társai letennék a fegyvert főleg hogy valószínűleg tudják, hogy ezek ha le is teszik fegyvert akkor se hagynák életben őket, mégis ki mondta e mondatot pusztán időhúzás véget.
Az idegen, aki rá uszította a nyolc embert barátaira így szol.
- Hé ti a barátotok szolt, és még milyen bölcset látom köztetek ö az ész, látja hogy semmi esélyetek ellenünk, úgy hogy meg is adhatjátok magatokat akkor a cimboráim is meg kegyelmeznek nektek és nem végeznek ki itt menten titeket, túl szép nap ahhoz hogy itt ma véres huss cafatok csúfítsák az utcákat.
Közben sajmon azon morfondírozik, miként tudná úgy megoldani e helyzetet, hogy minél kevesebb vérfolyón, nem szívesen ölne ismét, hisz alapjáraton tisztel minden életet, még ha az ép az életére is tör.
Hirtelen szavak tömkelege árassza el elméjét, valami ismeretlen nyelv szavai ám miközben ezek pörögnek ismételten úrrá lesz rajta az-az érzés, mint ha valami a testében a felszínre törne és elkezdene áradni testében, hogy egész testét átjárja. Ugyanezt érezte akkor is mikor az egyszarvút, gyógyította meg. Bár akkor jó cél lebeget a szeme előtt, nem tudja, miként lehetne most is hasznára ez az erő, ám a szavak áradatában néhánynak a jelentése is a fejébe villan és kezdi érteni, hogy ezek nem mások, mint valamiféle varázsszavak, amikkel irányíthatja, koncentrálhatja az erőt, ami elárassza. Sora érkeznek a szavak midnek más a jelentése.
Vannak, amelyek a védekezést növelik, vannak, amik a természet erőit irányítják, hívják segítségül. És vannak, amelyekkel támadni lehet. Itt még gyorsabban peregnek a szavak és az egész olyan gyors, hogy emberi mértékkel fel sem fogható alig pár másodperc az egész.
Hirtelen megakad egy varázslatnál melynek e nyelven való fordítása, az hogy Elme halál.
Hatása: Óriási elmebaja lesz az ellenségnek, fájni kezd a feje, és zagyvaságokat beszél. Az ellenség összeesik, és a szeme eltűnik, csak varázstöréssel védhető ki. (Ha varázslat visszafelé sül el, akár a használó még bele is halhat, csak tapasztalt varázslók használhatják.)
Sajmon a barátai felé pillant azok, tették-e amit kért, ha igen ő is leteszi a fegyvert, bár valószínűleg úgy se tették, meg amit kért mért is tették volna.
Ha viszont nem tették akkor visszafordulva, ránéz arra, aki foglyul tartja Niumét és kimondja az ősi nyelven a varázslat szavait. Mire a Niumét fogva tartó a varázslatnak megfelelő tüneteket produkálja. Ám Sajmon fejében nem volt meg a figyelmeztetés a varázslatnál így a varázslat kimondásánál, a varázslat oly mértékben úrrá lett rajta és szívta erejét, hogy ö összerogyott, és ha nem lett volna a kardja, hogy térdelve rá támaszkodjon biztos menten össze, esik, mivel a varázslat folyamatosan emészti erélyét, bár a varázslat sikeres volt és az ellenfél összeesett, anélkül hogy bármit árthatott volna Niuménak. Sajmon viszont nem tudja a varázslatot meg szakítani, hogy ne szívja erejét, motyogva könyörög az égre tekintve, Istenek segítsetek! A két másik társa érthetetlenül szemlélik az eseményeket és társuk fetrengését nem értik mi történt, mint ha ők is meg zavarodtak volna magától a látványtól. Eközben Rooberték támadóik mit se vetek észre az egészből, folytatták a támadást.

// Bocs a késői reagért,kicsit elszaldt velem a Ló ne haragudjatok.

// üdvözletem semmi gond hisz játék az egész, ám gondoltam meg irom hogy ezel nem oldotad meg a problémát hisz csak odáig forgatad vissza az idöt mielöt elindultunk volna tehát már a rablóhordának felhivtuk a figyelmét, igy hiába való volt amit csináltál hisz ha a két istenség nem akar bele folyni majd a dolgokba akor ugyan ugy bele sétálok a csapdába szerintem már ha az én logikámat nézem.//

//Igazad is van, kedves Sajmon
Csakhogy nem akartam megoldani a problémát.
"- Hadd rendezzék a halandók maguk között ügyeiket! Rátok ezek nem tartoznak."
Azt azért ne hagyd figyelmen kívül, hogy ezzel lehetőséget kaphatsz arra, hogy ugyanabban a helyzetben másképp dönts, vagy akár ugyanúgy.
És persze a helyzet nem zárja ki a "deja vu" érzést sem. Én ebben lehetőséget látok a halandóknak, hogy más utat válasszanak, az isteneknek pedig hogy ne vonják magukra a többi isten haragját.

Légy szíves a többi offot, ha még szeretnél beszélni róla, inkább a csevegőbe, vagy privátban írd, hogy ne legyen több a játéktérben belőle!
//

Megbabonázva figyelem az örvényt vető nedűt kupámban, merengek, kiszakadva kicsit a fogadó zajából. Mi lelhetett? Mi bolygathatott meg legbelül? A mozdulat tudattalan, amivel ajkaimhoz emelem és kortyolok a vékony peremű kupából, az íz még mindig szokatlan, elkeverve ízében azt a kevéske édeset azzal a nagyon fanyarral. Pont, mint az élet! Lehet ezért dönt ízlésem az édesebb, valamivel testesebb italok mellett, ám meghívtak erre a körre, visszautasítani rögvest érkezésem napján egy ilyen gesztus, nem volna helyes. Melegágyává válhatna elkanászodó vágyaimnak, valljuk csak be szépen, gyűlölöm a szabályokat, amelyek gúzsba kötnek és legalább ugyan annyira rajongok is értük. Mi izgalmasabb lehetne, mint megtalálni az utat, ami eleget tesz az írót, avagy ígért szónak és még is elvezet annak áthágásához. Nesze semmi, fogd meg jó elvet alkalmazva!
Újabb korty követi az előzőt, ám figyelmem Elmiron vonja magára. Megáll a kupa kezemben, összezárt ajkaimra vörös színt festve a benne kavargó bor által. Mosolyodom, lassan húzva, kerekítve ezt az újabb alantas görbét, amit a férfi szavai szülnek. Ilyenkor érzem úgy, idomítani próbálnak, szépen csengő szavakkal terelgetni egy adott cél felé és ezért érzem úgy, hogy bele kell sétálnom az ilyen játékokba. Amik talán csak számomra azok, de mint mondtam már nem tűröm és hosszú távon nem is viselem jól a kötöttségeket. Leeresztem kezem, immáron két kézzel fogva közre a kupámat, csitítva kicsit örömgörbém ragadozó ívén, előrébb hajolna.
- Minden férfi ezt mondja, ha valamiből többet szeretne. – Pirítok rá, de ügyelve, hogy sokan ne hallhassák meg szavaim, elég, ha csak páran fordulnak felénk, bortól, sörtől pirult orcával, bormámoros mosolyt vetve arcukra. És ha tudná! Szívem egy masszív kődarab, amire ezeréves jég fagyott, így a biztonságos, mert nem érhetnek el, nem sebezhetnek meg ott, ahol az apró karcolás és évtizedek, ha nem századok alatt gyógyul meg. Tárgyilagosan nézve, egy kétlábúban semmi vonzó sincs számomra, kicsik, törékenyek és csupaszok, a tetejében pedig időnként borzalmas még a szaguk is.
- De! – Lépek közelebb, szemérmesen lesütött pillákkal. Ha érzéketlen is vagyok, tapasztalataim vannak, mert a megfigyelés a kulcsa minden olyan szerencsétlennek, aki olyan mint én, aki nem érti mi fán terem az önzetlen odaadás, a gondoskodó szeretet, amit csak úgy feltétel nélkül, akár idegen iránt is lehet táplálni. Ezeket én ostobaságnak és nagy felelőtlenségnek tartom, de kellékként egy énhez, egy szerzethez, amit megformálok mások számára, tökéletes. – Azt hiszem, ez tűnik a legegyszerűbb megoldásnak, mivel a várost nem ismerem és már be is sötétedhetett. – Ezzel tekintetem a söntésre, de még inkább a mögötte látványosan a nem létező foltot törölgető kocsmárosra esett, aki mintha csak erre várt volna és már kapta is elő, köténye, vagy ruházata más zsebéből a fényes karikára fűzött ósdi kulcsok sokaságát. Buzgón ki is lépett a védelmet nyújtó masszív fatákolmány mögül és kezével a halvány derengésbe boruló folyosó felé intett. Milyen rendes? Egy nagy frászt az, csupán érdeke úgy kívánja, hogy tehetősebb vendégeit, akár megalázkodva is kiszolgálja. Milyen megvetni való egy lélek. De, mindazonáltal kétség sem férhet hozzá, hogy jól forgatott szavak és busásan adományozott érmékkel bármit el lehet érni az ilyeneknél.
Újra Elmironra tekintek, hiszen az ő ötlete volt, a végső döntést tehát őt illeti meg. Futólag azonban nem hagyom ki a körből a fogadó vendégeinek sokaságát, a különös csuklyája rejtekébe bújt férfit és Hanat, akivel kapcsolatban valahogy van egy olyan érzésem, hogy néhány dologban egyetértenénk és talán sokan járnának pórul. Nagyon pórul és ettől valahogy szabadabbá válik a hangulatom is, amire azért jócskán rányomja a bélyegét ez a füstös, szagos egyveleg. Jobb is lesz egy nyitott ablak mellet, vagy a szabadban.

A helyzet nekem nem tetszett, és hiába fogadtam meg, hogy én aztán nem avatkozom a dolgokba, azok addig fajultak, hogy magamban is elismertem, kénytelen leszek erre. Hiába, nekem mindegy, hogy ki és mit tilt meg, gyűlölöm és mindig is gyűlöltem a vérontást, ráadásul pedig a legtöbben velem egyet is értenének a témát illetően, így ritkán zavarta őket az, ha megakadályoztam, hogy valakinek az ereiben keringő folyadékkal öntözzék meg a küszöböt. És Thaloma ugyan megtehette volna ugyanezt, de szemmel láthatóan nem akarta, bár el sem küldött, így gondolom, hogy őt nem fogja zavarni, ha megakadályozom, hogy szerves anyaggal fessék vörösre a szentélye ajtaját és persze a falait is. Nagyon lassan szorítottam rá a kezemet a tőr markolatára, amely egészen eddig a csizmámban elrejtett egyik kis zsebet gazdagította, most azonban szükségem volt rá. A férfi, akit kinéztem, nem volt sokkal magasabb nálam, így persze nem húztam elő a leghosszabbat a fegyvereim közül, az csak felesleges erőfitogtatás lett volna. Ennek a tőrnek is volt egy jó tíz centis pengéje, de még mindig nem tartozott a gyűjteményem igazán jelentős darabjai közé, leszámítva a kezelhetőségét. Ajándék volt, de nagyon jól kalkulált súlyelosztással és súlyponttal, így nem esett nehezemre a használata akkor sem, ha esetleg megsérült a kezem. Nem mintha ez olyan gyakori dolog lett volna, hiszen mindennek van előnye és az én létemé többet között az volt mindig is, hogy nagyon gyorsan gyógyultam és regenerálódtam a sérüléseimből. Hátránya, hogy ilyenkor nincs meg az a rész, amely az embereknél olyan gyakori és képes a fájdalmat elnyomni, hanem fellángol, majd amint helyre jöttem, ki is huny, enyhe, piros pírt hagyva mindössze maga után. Leszámítva amikor egyszer sikerült valakinek olyan lekevernem, hogy eltört az egyik csontom. Nos, annak az akciónak nem volt túl sok értelme, hiszen a sárkány megérezte, de hamar rendbe jött, én pedig megtapasztalhattam, milyen kellemetlenek is tudnak lenni az ilyen fajta sérülések. Lecke megírva, a többit meg jobban jár mindenki, ha nem emlegeti fel, mert nem túl kellemes emlék, az egyszer biztos. Nagyon lassan egyenesedtem fel, minél kevesebb zajt csapva, hiszen nem örültem volna neki, ha valaki kiszúrja idő előtt a jelenlétemet és éppen arra készültem, hogy a vezér háta mögé kerülök, amikor minden megfagyott. Nem, nem jeges módon, mint télen, hanem egyszerűen az idő állt le, megdermesztve minden élőt a közelben. Ezt csak egy lény tehette meg, akinek a jelenlétét azonnal meg is éreztem. Nibelonnal eddig nem voltak problémáim, de most nagyon kedvem támadt volna őt megfojtani már az első mondat után, ami elhagyta a száját. Csak nagyon kevesen múlott, hogy azonnal nem támadtam neki, így igyekeztem levezetni a feszültséget azzal, hogy teljes erővel a testét célozva meg elhajítottam a tőrömet. Nem hittem, hogy el is találja, elvégre isten, de bíztam benne, hogy veszi az adást és rájön, kicsit másképp reagálta le a helyzetet, mint kellett volna. Vagy inkább félreértette orbitálisan, csak ezt nem akarom a képébe vágni, mert van elég ellenségem nélküle is. Azt hiszem, nem lesz rá szükség...
- Ne szólítsd így!!! - szinte már sziszegtem a szavakat, amelyek azonnal kicsapták a biztosítékot nálam, amint kimondta őket. Ha valaki meg akart engem sérteni, azt nem egykönnyen tudta megtenni, de ha apám nevét emlegetta előttem, az nagyon jó kiindulási alap volt, amint pedig elkezdte ecsetelni, hogy nem hozzá méltóan viselkedem, robbanni tudtam volna. Mégis milyen jogon merészel ő összehasonlítani vele? Alserannak azt köszönhetem összesen, hogy nem tudott ellenállni anyámnak, minden más, amit tőle kaptam, maga volt a megalázás. Ezek után ne merészelje előttem semelyik isten őt példázni, mert még le találok húzni neki egyet. Nekem semmi közöm ahhoz a férfihoz, aki nagyjából annyira tartott engem nagy büszkeségében, mint a sárt a cipője talpán, és most nagyon remélem, hogy ott poshad meg a Főnix-völgyben, mert ő az első számú oka, hogy kerülöm a helyet és minden vele való találkozást. Nem könnyen tudják elérni, hogy valamit véglegesen gyűlöljek, de pár évtizednyi sárba tiprás pontosan elég hozzá, ezzel pedig tisztában van minden isteni lény, akinek csak szeme volt. Vagy füle, a hangerőmet ugyanis biztosan nem az anyámtól örököltem.
- Ha ennyire nem ismersz, Nibelon, inkább meg se szólalj! Milyen jogon oktatsz ki engem az apámnak tetsző viselkedésről? Egyáltalán mennyit foglalkoztál velem eddig? Ha egy kicsit is hajlandó lennél jobban belenézni a múltba, rájönnél, hogy mindegy mennyire megérdemli valaki, én nem ölök, még állatot sem. Vérontásról beszélsz nekem? Mikor tettem én ezt meg? A legsúlyosabb seb, amit eddig okoztam, négy karmolásnyom volt!!! - a beszédet csak nem akartam abbahagyni, már jó ideje gyűlt bennem a feszültség a mai nap folyamán, és nem tudott kitörni eddig, így most megtette, a végén jószerével egy sikoltás formájában. Minden egyes szóból, amely elhagyta a számat, sütött a düh és a megvetés, sőt, még a fájdalom is, hiszen pontosan sikerült beletalálniuk az égető pontokba. Nem akartam én senki életébe beleavatkozni, összesen annyit terveztem, hogy a tőrrel kicsit megfenyegetve a vezért ráveszem, társai engedjék el az ellenfeleiket, majd eltűnök, ehelyett kaptam egy istent a nyakamba, akinek természetesen bele kellett kapásból szólnia az események folyásába. Eddig azt hittem, apám az egyetlen, aki figyelemmel kísér és árgus szemekkel figyeli a tetteimet, leszűrve minden rosszat és gondosan lejegyezve, de úgy tűnik, tévedtem. Nibelon is megismételte, pedig eddig bíztam benne, mivel hozzá semmi közöm nincs, jogom van vele szemben az önállóságra. Úgy tűnik, mindig tévedek. Nem értem az istenek világát, elvárják, hogy a felnőtt kor határán már tudjak saját döntéseket hozni, máskor meg gyermekként kezelnek és kioktatnak, utána pedig csodálkoznak, ha nem úgy viselkedek, ahogy azt elvárnák. Ilyen helyzetben ki tudná ezt megtenni? Közben pedig fel sem tűnt nekem, hogy immár a levegőben vagyok én is, alig fél méterre az említett istentől, de most végre esélyem nyílt rá, hogy kicsit megnyugodjak, sikeresen le is halkítottak a hangomat. Nem kell mindenkinek ezt hallania, még akkor sem, ha nagy eséllyel sokan figyelnek minket és a szóváltást. - És ezek után csodálkozik mindenki, hogy inkább Dremer társaságát választom, mint őket?!? Rossz modora van, kíméletlenül őszinte, de ő legalább nem az előítéletei alapján bánik velem! - most már csak suttogtam a hozzám képest kegyetlen a szavakat, hogy egyedül az idő ura értse meg és a hangomban benne volt a megbántottság is. Elfogadtam, hogy vannak dolgok, amelyeket nem mosok le magamról, sem a szüleim árnyékát, de soha nem hittem volna, hogy ennyire mélyen beleivódott mindenkibe a völgyben. Elvárnák, hogy dicsérjem őket és rendszeresen megjelenjek az "otthonomban", de ott nem vár semmi, csak az előbb szemléltetett viselkedési mód. Ebből pedig nem kérek, inkább kivárom, hogy végre megtaláljam az erődúcot Lanuria alatt, ahova még előlük is képes lennék elrejtőzni. Most is megtenném, ha lehetne, de persze Nibelon nem ilyen kegyes, mert azonnal visszaküld a fogadóba. Remek, amilyen a hangulatom, ennyi erővel a Főnix-völgybe is rakhatott volna, nekem fel sem tűnt volna a különbség. De inkább nem tette, én pedig egyenesen magam elé nézve próbáltam nem tudomást venni a fejleményekről, amíg Roober ki nem józanított. Biztos vagyok benne, hogy hallotta, mit mondtam és egy fokon hálás is vagyok neki, amiért nem próbálja a megtört lelkemet ápolgatni, ahogy egy nagy testvérhez illik. Nem hiszem, hogy el tudnám fogadni, ráadásul ezt nem is viselném el könnyedén, a végén biztosan rajta csattanna az ostor. Helyette nagy levegőt veszek és tudomásomra jut, hogy nem én vagyok az egyetlen, ezért csak egyszerűen megpróbálok innen kijutni.
- Sajnálom, de én ezt nem bírom! Viszlát! - suttogom, majd egyenesen az ajtó felé sietek, majd amint kinyitom, a csuklyát a fejemre húzva a fogadó melletti mellékutcába visz az utam. Nagy levegőt véve próbálok megnyugodni, miközben remélem, hogy most már senki nem fog zavarni, amíg annyira össze nem szedem magam, hogy el tudjak innen tűnni. A sikátor szerű rész elég sötét, így az egyik viszonylag tiszta és hideg falnak dőlök, hogy kicsit legyűrjem a torkomban lévő gombócot. Észre sem veszem közben a felém tartó jó pár csizma kopogását és a hozzájuk tartozó súlyos testek zaját...

//sértett istennő, na, erre sem nagyon számítottatok, mi? xD //

Sajmon Niume társóságában van, igy szol hozzá.
- Niumé bocs a zavarásért de tudnál nekem még valamiben segiten?
Niumé megfordul és gyógyőrű kék szemeivel rá néz.
- Persze szívesen, miben segíthetek még?
Sajmon itt halkabbra veszi a hangját, szinte már suttog Bár mivel a fogadó lassacskán kezd ürülni és a trécselések is alább fagynak egy éles jó fülel rendelkező meg halhatja a beszédét már ha tud többfelé is figyelni.
- Azt szeretném kérdezni hogy van e a városban A mágia istennőjének temploma szentélye.
Niume a mágia szó hallatán kicsit hátra hőköl, egy éles szemmű ki is szúrhatja ezt. Sajmon látja rajta ezt és így szól!
- Ne ijedj meg ahonnan én jöttem ott a népem minden generációja foglalkozik a mágiával és nagyra tartjuk a mágia istennőjét.
Kicsit gondolkodik az emlékezetében azokban az álmokban amiket e világról látót és megragad egynél ahol a mágus egy csodaszép hölgy társósságában van. már meg is van amit kereset annak a népnek e világi nevét.
- Én egy tünde más néven elf vagyok azok közül is a legritkább nép egyik leszármazottja mi még a többi elf népektől is különbözünk. Csak szeretnék egy imát mondani neki és a szokásos esti hála adási szertartást elvégezni.
Niume e szavak hallatán már újra vidám arcát mutatja. És rá mosolyog Sajmonra.
- Ó értem én eddig csak egyszer láttam tündét azt is csak futólag, itt pihent meg. Nem tudni miért de ő is suttog hogy más ne hallja mit mond Sajmonak. Sajmon meglepődik azon hogy milyen könnyedén tudja hogy mit kel mondania hogy meg nyugtassa vagy eloszlassa valaki gyanúját Kicsit kezd félni hogy lassacskán már nem lesz önmaga mint ha azok az álmok nem csak álmok lettek volna hanem a mágus tudata érzelmei,röviden tömören a mágus lénye, s mint ha az meg fertőzte hisz tud olyan dolgokat amiket nem kéne tudnia e világról sőt úgy érzi hogy néha olyan dolgokra lenne képes amire anno tuti nem. Most is az az ötlete támadt hogy kiveszi a lány hajából a díszként bele tűzőt virágot ami már hervadó félben van és a fejében levő szavakat elmondva újra virágzásnak indítaná, persze ezt is csak úgy hogy előtte kiveszi és a markába fogja és már virágzó állapotában adná vissza neki.
A lány erre megint meg szólal és ezt mondja.
- Kérdésedre a válasz van itt temploma Thaloma istennőnek ha gondolod szívesen elkísérlek már ha nem zavarok.
- Nem nem Zavarsz örömömre szolgál hogy elkísérsz ám a templomba sajna egyedül kelessz be mennem és végre hajtanom az áldás imát.
- Megértem és tiszteletben tartom akkor odáig kísérlek és meg várlak ott, hisz nem sokan mondhatják magukról el itt hogy egy elfel sétálgatnak és beszélgethetnek huzamosabb ideig.
- Ó nagyon jólesik amit mondasz de nem vagyok én olyan érdekes, ám ha szabad meg jegyeznem te szépséged már a tündelányok szépségével vetekedik és szemeid ugy ragyognak mint az esthajnal csillag.
Niume elpirul és zavarba jön a dicséret hallatán
- Akkor mehetünk is. Szól sajmon majd az illemnek megfelelően karját nyújt ja a hölgynek hogy karoljon bele. Ám hirtelen valami fura érzet lesz úrrá rajta mint ha ez már meg történt volna, badarság hessegeti el az érzést mivel még nem volt ilyen érzése lehet hogy csak a fáradtság mait érez ilyet. Ám mielőtt elhagyná a fogadót, bár nem rég búcsúzót el az újdonsült barátjától az most mégis magához inti ami kicsit ágódasál tölti el mit akarhat tőle?
Mivel az ajtó közelében áll még ép látja Hanat szél sebesen távoznia fogadóból. Ő maga Niume társóságában indult újdonsült barátja hoz aki ép az ismeretlen idegen hölgy társóságában van és akit ép a fogadós int a szobák felé. A fogadós mikor meglátja Niumét a csuklyás idegen társóságában, haragra gyúl ám ezt elfolytja,hisz már volt vele a lánya miatt össze tűzése
- Igen barátom mit szeretnél mond gyorsan mert tudod jól sok a a dolgom még ma, hisz holnap tovább állunk innen.
Eközben a fogadó egyik sarkában levő asztalhoz siet egy épen akkor érkező sötét csuklyás idegen aki az egyik asztalnál ülőnek súg valamit majd az szintén súg neki valamit mire az amilyen gyorsan jött olyan gyorsan távozott az asztalnál négyen ülnek és mindegyik hasonló köpenyben vannak mint aki távozót egyik kezük az asztal alatt a köpenyük alatt rejtőzik
A ki távozót az egy szűk sikátorba érkezik egy kis mellék ösvényen ahova ép akkor érkezik meg számos hasonló öltözetű ember. Beszélnek valamit majd a csoport vezetője int mire kisebb csoportokban slisszolni kezdenek, hárman folytatják az utat a sikátorban a többiek meg szét szóródnak a szűk sötét utcákon 3 másával 3 a csuklyás idegent követve vissza indul a fogadóba, ahol belépve átellenben leülnek a társaikkal szemben. S figyelik a kis csoportot akik ép a fogadósál mennek a szobák felé. bár ép negálnak mert a csuklyás alak és a fogadós lánya lép hozzájuk és beszélgetést kezdeményez, mivel a barátja oda intette valami miatt Hirtelen egy katona ront be a fogadóba sebtében a kapitányhoz rohan majd vele és a katonákkal együtt rohan ki a fogadóból A fogadóban a sarokban levő sötét köpenyes alakok leplezve mosolyognak majd a két asztalnál ülök egy másra kacsintanak.

// bocs a késői reagért de kicsit sokáig tartót míg ki találtam mit írjak//

Meglepettségem sem hangot, sem átrendeződő vonásokat nem kap, hacsak a szűkebbre vont pillák, metszőbben csillanó tekintetet nem sorolom hozzá. Ez Hana távozása váltotta ki, ám ez így nem lenne teljesen igaz, inkább a szavai, a szavai, amik nem illettek a környezethez, nem válthatta ki semmi, legalább is az elhangzottakból. Lehunyt szemmel töprengem el, mintha csak a bor szédített volna meg, kinyújtom kezem, elérve könnyeden a söntés szélét, óvatosan megfogva, hogy ne ejtsek rajta újabb karcolás. Talán az elmébe látó és azt könnyű szerrel olvasó szerzetekről van szó, a gondolat, a talány megszületett a tekervényeimben és még is gáncsoskodom azt ily egyszerűen elfogadni, mondhatnám, hogy nem akarom. Ez a kérdés viszont túl tesz azon, hogy mit akarok és mit nem. Az ösztön, mi fáradhatatlanul dolgozik még is azt mondja, nem erről van szó, habár van rá esély.
- Egyet kell értenem. – Bájosnak aligha nevezhető mosolyom új életre kelt, de csak tovatűnő szelíd ívét mutattam Elmiron felé, a vaddal, az acsargóval még a fogadósnak kellet megbirkóznia. Szeretek játékokat űzni, de kedvem, akárcsak az időjárás, változó. Most sincs szó másról, csak arról az apró csekélységről, hogy meguntam finoman vezetni az úri leány szerepét, hiszen morcossá tesz a sutyorgás és hogy látszólag titkok szöktek szárba a szemem láttára, de a bimbójuk még is láthatatlan az egyszerű népek számára és így, ha virágba is borul, az sosem láthatom meg. Bosszant, az illem még is legyűri bosszúságom, noha a kupa hangosan koppan a fa lapon és maradék tartalma kikíváncsiskodik a szélén, de éles pillantásom, de még inkább mágiám utasította vissza a kehelybe a vörös folyadékot. – Akár indulhatunk is, fogadós urunk nagy örömét leli benne, kár volna így is megterhelt szívét tovább gyötörni. – Könnyedén folytak egymás után a szavaim, de éles fül sem kellet hozzá, hogy messze nem a jó indulat, a gondos női szív szól belőlem, hiszen gúny csepeget minden megformált hangból. De a mohó kis golyó fel sem fogta, vagy csal hozzászokott, hogy nyelje le vendégei sértését, természetesen busás haszon fejében. Hiába lépek el, Elmiron barátja felé tett intése engem is maradásra bír, bár semmi közöm kettőjük beszédéhez és őszintén túlságosan kíváncsi sem vagyok rá, még is maradok, valami másra fordítva az időt, a végtelen türelem álarca mögé rejtőzve. Kedélyeim lassan nyugodnak meg, nincs szükség egyetlen egy kóbor szikrára sem, ami belobbanthatná a levegőt, bár egy jópofa kis tűz csak emelni tudná a fogadó fényét. Rá is férne, hiszen annyi itt a sötét, rosszban sántikáló alak, mint égen a csillag.
Csak futó pillantással kószálok a teremben, de pont elég az a néhány másodpercnyi kép, hogy összeálljon egy egésszé a helyzet, vadászok, akik prédát akarnak. Leheletnyi kíváncsiság teszi fel a kérdést, hogy vajon kit választottak? De más rögtön értéktelenné teszi a felfedezést, lágyan bólintok a csuklyás és kísérője felé és a fogadó vezetésével megindulok, földre szegezett tekintettel. Nem kívántam szólni, legalább is egészen addig nem, amíg az ajtó be nem csukódott mögöttünk és még egy kicsit vártam, a szoba a vártakkal ellentétben megkaphatta volna a hangulatos jelzőt, ha érdekelt volna. De cseppet sem törődtem a gyertya, sejtelmes, meleg fénykörébe vont sziluettekkel. Hanyagul dobtam leoldott köpenyegemet az asztalra, pont útba esett, ahogy a nyitott ablak felé tartottam és csak előtte álltam meg, behúzva a kitárt ablakszárnyat.
- Milyen nem gesztus. – Szólalok meg, szavaimat az üvegem visszaverődő halvány alakjának címezve. Csak aztán fordulok, igazságot követelve fúrva tekintetem tekintetébe. – Már az, ahogy a „barátodat” félted és testvérhúgodat nem, már ha az a lány valóban az? – Tisztán emlékszem arra különleges érzésre, ami elöntött a közelségükben, de hogy sárkányok lennének mind a ketten, ezt valahol belül kétlem és a belső ösztönös én, ritkán szokott tévedni. Ezért is dőlök a párkánynak, várva, nem, inkább követelve a választ.

- Hát igen tényleg nem jó ilyenkor kint mászkálni. Mondja Niume is.
- köszönöm barátom a jó tanácsot, meg fogadom és inkább én is nyugovóra térek hisz késői ez óra.
Majd niumével együtt ők is elindultak fel az emeletre miután a fogadós barátjának meg mutatta a szobát, a mellette levő szoba elé ment és kinyitotta azt.
- Úgy gondolom hogy az uraságnak meg fog felelni e szoba, mely ugyanúgy a legjobb szoáink közül való mint a barátjáé. ilyen nemes uraknak csak a legjobb dukál.
sajmon bár hallja a fogadós szavait tudja hogy nem őszinte ha a szemeivel ölni tudna már rég halót lenne látszik nem nagyon örül neki hogy az ö egyetlen lánya ilyen lovagot védelmezőt talált. Látszik hogy még mindig nem tudott azon túljutni ahogy sajmon vele beszélt és ahogy megalázták a saját fogadójában
Gyorsan a távozás mezejére lép ám magában fortyog a dütöl, és így morog az óra alatt,
" ezek a senki házi úri ficsúrok azt hiszik bármit megtehetnek, bár valahogy megfizethetnék nekik mindazért amit ellenem tettek.
Niume elengedi sajmon karját majd sajmon belép, és szétnéz.
Niume még mindig az ajtóban áll várja hogy be invitálják.
sajmon miután megállapított hogy a szoba megfelelő megfordul és látja hogy Niume még mindig az ajtóban várakozik.
Niume szeretnél még valamit? Niume ekkor tér csak magához gondolataiból.
- Hát tudod nem sokszor láttam még hozzád hasonlót ahogy említettem és kíváncsi lenék hogy né zelki hisz a hangod oly lágy és előkelő biztos nagyon szép vagy. Láthatnám az arcod? kérlek ? itt elmosolyodik.
-Szép én nem vagyok és félek a külsőmet látva megijednél, de ha ennyire akarod gyere beljebb és csukd be az ajtót és megmutatom.
Niume maga se tudja miért így tesz, s cseppet se fél hogy netán az idegen kihasználja a helyzetet, belépve maga mögött becsukja az ajtót és be is zárja azt.
sajmon erre lefejti fejéről a csuklyát és niume megláthatja igazi arcát.
Niume arcárol eltünik amosoly majd hirtelen így szól.
neked kék az arcod a másik tündének nem volt kék.
- Hát igen én a tündék egy nagyon régi ösi fajának a sarja vagyok, mi sose hagytuk el az otthonunkat így érezd magad meg tisztelve hisz azok között lehetsz akik elmondhatják hogy láttak egy ősi tünde sarjat.
sajmon már hajtaná vissza a csuklyáját mire niume oda lép és meg álltja
- Kérlek ne tedd szeretnélek látni mikor. Erre váratlan dolgot tesz közel hajol sajmonhoz és megcsókolja ö tett aki nem tudja mire vélni a dolgot, de valami furcsa bizsergést érez ott bent mint ha kis lepkék mozognának a gyomrába, de az badarság és képtelenség lenne
Niume abahagya a dolgot, majd hátrébb lép és kinyitja az ajtót és kilép rajta, Viszlát remélem szép álmod lesz. ezel elvonul a saját szabályába ahol aludni tér.
sajmon eközben némán áll megdermedve a történtektől, a lány mondatánál tér magához még ép látja a kilepő niumét, majd az ajtóhoz lép és becsukja azt kulccsal és ledobja a köpenyét a szobában levő székre és beleveti magát az ágyba és gondolkodik azon ami történt, mely közben éber álomba zuhan.
Közben lent a fogadóban is alább fagy a vendég sereg alig maradtak páran pár részeg városi és még a két asztalnál levő csuklyás köpenyesek kik közül az aki harmadmagával tért vissza a fogadóba. Mikor kijelentette sajmon hogy aludni tér ismételten, ki sietett a fogadóból és kint az egyik sötét utcában találkozik megint azzal akivel előbb és azt mondja nekik.
- A gazdag ficsúrok nem hagyják el ma este a fogadót mindketten más örömökre találtak két hölgy társóságában, úgy hogy biztos nem számolnak támadásra. a főnök üzeni hogy kössék még le a városi őrséget és aki csak tud az jöjjön a fogadóba, mert ezek nem hagy hatják el élve a fogadót, főleg nem a sok teli szütyöjükel.
Felnevet majd amilyen gyorsan csak tud vissza siet a fogadóba akinek a dolgokat mondta az fügyent egyet majd nyerít, és hirtelen minden irányból 3 fős csoportok érkeznek. majdnem mindenki megérkezik kivéve azt a hármat akik anno a sikátorban mentek tovább mert azok más feladatot kaptak ők Hanát kel hogy elkapják ki a fogadót elhagyta. A kicsapat jelen egy tucatra növekedett és ím elindulnak a fogadó felé. Amit körbe is vesznek a sötét rejtekekből és csak a megbeszélt jelre várnak. A fogadóban eközben a kocsmáros még mindig a pult mögött serénykedik és morog mivel niume nem tért vissza a fogadó alsó szintjére, és úgy gondolja tudja miért-
" Az a mocskos kis nemes úrfi pont az én lányomra vetet szemet, ó a féreg tépni szét vagy szaggatnák szét vadak, hanem lenne vele a lányom bizisten felmenék és keté hasitanám." mormogja az óra alatt
Eközben visza érkezika csuklyás alak is és oda megy amásik aztalnál lévöhöz aki eg ykisebb erszényt nyujt át neki aki azt át véve elindul a fogados felé még ép elkapja morgásának avégét. s beszédét körmönfontan igy kezdi.
- Fogados ur látja miféle alakok érkeznek ami kis városunkba ez a két ficsúr azt hiszi nekik mindent szabad, még a drága niume szépségét is letörni az a csuklyás alak aki még az arcát se mutatja meg. Halatlan úgy móresre tanítanám ha tehetném,s meg mutatnám mi itt az illendő viselkedés bizony én mondom ha módomban állna, ezzel lerakja a kis erszényt. ez a fizetség a fogyasztásainkért, és ne idegesítse magát ha megint belekötnek önbe mi biztos nem agyuk annyiban Bár amit azt illeti ha akarja meg zavarhatom a kis légyottjukat az idegeneknek hogy ne essen a lánya becsületén csorba?
A fogadós nagy haragra gyúl az hallatán hogy az idegen miatt csorba esik a lányának a becsületén haragjában ravasz gondolata támadt ezek elintézhetnék helyette azt a ficsúrt
- Hátha magunk közt szólva szívesen venném ha segítenének, fent vannak a két legjobb szobámban az emeleten jobbra az első két szoba. ezt olyan suttogva mondta hogy rajtuk kívül senki se hallotta
a csuklyás köpenyt viselt ember oda ment a társaihoz akiknek beszámolt a dolgokról. s miután vártak egy kis időt elindultak fel felé a szobákhoz mind a négyen.
Eközben a három egyén már jócskán meg közelítette hanát aki nem vette észre őket eddig

// bocs a késöi geagért remélem megérte várni rá.//

Az utca sikátorrá szűkölő képe, mint egy metafora áll előttem. Sokféle megvalósulása lehet, mint sikerül kierőszakolnom a sárkányból a sok homályos utalás mellett az igazat, vagy valami egészen más hasonlatává válik, csapdává, amibe minket akarnak zárni. Nem üdít a gondolat, megvan a magam gondja, nem felettébb nem érzem szükségét túlbuzgó tolvajbagázs vendéglátására. Talán ez teszi egészen mogorvává, fenyegetően akaratossá a hangomat, amit éppen csak képes vagyok megszelídíteni, nehogy túl metsző legyen. Nem féltem Elmiront, aki méltó képen válaszol, csak szavai számomra jelentéktelenek és meg is csóválom a fejem, csalódottan nézve rá. Hajlékony engedelmességet vártam el és megmaradt ugyan abban a rejtélyes sablonban, amit még odalen vázolt fel nagy vonalakban, apránként dolgozva ki a részeket, mintha mindig is ezt csinálta volna. Új és újabb figurákat megalkotva, mindig a helyzethez kellő bőrt húzva fel. Vajon milyen lehet az igaza? Már ha van igazi?
- Ezt nem is vontam kétségbe. – Válaszolok, egyhangúsággal. – Csodás összhang lehet. – Gúny volt élcbe rejtve és ezt még csak titkolni sem akartam, jelezve nem erre voltam kíváncsi. A türelmem játékok viszont sosem tettek túl jót folyvást szabadulni akaró lényemnek, ám ez nem jelenti azt, hogy olyan rosszul bánnék az időigényes dolgokkal, megadom a lehetőséget, hogy kiforrjanak és lehetőleg javamra tegyenek. Ahogy megindul lustán, lépteinek megfelelő lassúsággal követem és bosszant, de elsőként olyan értelmetlennek tűnnek mozdulatai, ahogy a falat érinti és aztán tovább helyezkedik. Felméri a szobát? Ez volt az első felismeréssel karöltve megfoganó gondolatom, ami után már a mindig jó szolgálatot tevő, ősi ösztön vezetett. Tekintetem az ajtóra esett, érzékeim szabad utat kaptak. A szagok émelyítő egyvelege groteszk fintort von arcomra, ezt nem lehet másként jellemezni: bűz. Dohány, víztől korhadt fa és ez csak a kellemesebbik fele, a különösen átható szagokról nem ejtenék szót. Cserébe a borzalomért mesélnek is, ahogy a parányi réseken át újabb szagok keverednek össze, elárulva a mozgást, amit hallásom is készséggel támaszt alá. A nevetésen, beszédek moraján át, a közbedöccenő kupák koppanásán is túl a fa asztalokon, ott van az halk nyikkanás, pont úgy nyögi a lépcső a rálépők terhét, mint ahogy minket tartott a pillanat tört részéig. Megérni látszik a metafora?
- Nem vetted észre? – Kérdezem vissza, megenyhülve, de még mindig azzal a csípős, kötözködő éllel. – Már rég meglepődtem, mert bár ugyan azt az érzést keltitek, belőle még is hiányzik az, amit téged hasonlóvá tesz hozzám. – Tekintetét keresem, miközben ujjaim a függönyt összefogó zsineget kaparintják meg, finom rántással oldva ki, a minden bizonnyal gondossággal megkreált masni. Az elszabaduló anyag után kapok, egyetlen határozott rántással húzva el a sűrűszövésű, sötét anyagot, így fosztva meg a látványtól az esetlegesen kintről leselkedőket. Ezt követően nincs maradásom a védelmet aligha nyújtó, rideg és törékeny üveglap előtt, de többre a szoba falát sem értékelem, ahogy Elmiront sem. Nem várok tőle védelmet és ennek megfelelően lépek közelebb hozzá, teret hagyva neki is, de magamnak is és saját ítéletem szerint még így is túlságosan szűk ez a szoba. Ezért nem tudtam soha megbarátkozni ezekkel a parányi helyekkel.
- Kíváncsi vagyok, hogy kit rejt ez a maszk. – S itt van mondandóm némi kép méltó befejezése. Ám most nem nézek rá, pillantásom kézfejemen időzik, aztán az ajtóra vetül bosszúsan, aztán megenyhülve. Mersz szeretem a harcban mindig hű társaim, ezért mindegy számomra, hogy kard pihen kezemben, vagy pedig egy vékony fémpálca, most ez utóbbi akadt kezembe, harmadmagával. Bár még nem biztos, hogy az osonó léptek tulajdonosai éppen itt akarnak megállni és éppen rajtunk akarnak ütni, igen, könnyen meglehet, hogy csupán a csuklyás idegent akarják. Kiderül és még mindig jobb felkészülni, mint felkészületlenül egy támadás közepébe csöppeni.

Vash érez az öregből kiáradó furcsa sötétséget. Lehet hogy más embert ez meg rémisztene de nem őt. Tudja feladatát, és véghez akarja hajtani. És ki tudja lehet hogy az öreg tudja hogy kell bejutni a toronyba.
-Seton Bracchus-t keresem! Tudod hol van? És esetleg meg tudná mondani hogy jutok be a toronyba?

Vash eme kérdéseket vetette fel az öregnek, és várta a válaszokat. Élesen a szemébe nézett hogy tudja az öreg őt nem lehet elrettenteni!

Vash már éppen készült válaszolni az öreg kérdéseire, mikor hirtelen kinyújtotta kezét, és valahogyan megállapította hogy Vash nem jelent problémát.
-Igen, messziről jöttem. Egy csomagot hoztam neki! Köszönöm hogy megmutattad az utat!
Majd elindult az ajtó irányába, és észrevette az ajtó kopogtatóján lévő arany gnómot, mely elég csúfondáros arcal nézett rá. Furcsálja, de úgy van vele hogy meg ilyesztésre használják.
El kezd kopogtatni az ajtón.

Vash érzi hogy célja egyre közelebb van. Azonnal a lényegre tér:
-Seton Bracchus-t keresem! Esetleg megtudná mondani merre van?

Majd Vash türelmesen várta hogy a férfi figyeljen rá és válaszoljon.

Vash végre látja az öreg arcát. Úgy véli hogy az öreg meg élhetett már pár csatát, ezt különösen jobb szeme sugallja, amely fakó, opálosan szürke.
Majd észre veszi botját, amely azonnal meg tetszik Vash-nak. Nem a két apró rubint miadt, sokkal inkább mert sakál fej van rajta. Látja az öregen hogy nagyon várja a választ, így hát válaszol:
-Csomagom van számára, melyet Onoria főpapnő küldött.

Vash egy pillanatra el halkul, tudja hogy válaszolnia kell arra hogy melyik rend tagja, de rájön hogy nem biztos hogy az öreg elfogja hinni, hogy egyik rendnek sem a tagja. De válaszol:
-Egyik rendnek sem vagyok a tagja,a magam útját járom!