Középvidék

//időn túli - Regélő //

Ezmot, nem rémlik számára, hogy valaha is hallotta volna ezt a nevezet. Azért nagy örömmel fogadja, legyen igazi, vagy óvatosságból egy másik. Mosolya akkor sem igazán fakul meg, amikor Ezmot megjelöli az irányt, amibe tulajdonképpen maga is tartott és lehet a kitűzött célja magasan kenterbe veri majd Telart mikor elérnek annak a határára. Hiába, talán, ha Kain, vagy Cloud lenne az úti társa még a kékbőrűek földjére is visszamenne, annak ellenére, hogy neki nem szabad. Bár, talán ha kibújna a hallottak alól és nem érintené lábával a földet, csak még nagyobb bajt hozna a fejére, de bajért nem is kell olyan távolra menni. Meghökkenve emeli az általuk még járatlan utat fürkésző tekintetét Ezmotra.
- Persze, hogy nem! – szavaiban leginkább a helyeslés mutatkozott meg. Ám? Ám, valahogy hirtelenjében nem akarta ő ezt annyiban hagyni, nagyon is fúrta az oldalát, mit akarhat ez az „öreg” sárkány a többi árulótól, meg aztán. ~ Talán tudja, de az is lehet, hogy csak sejti, hogy Telarban fog találni legalább egyet.(?) ~ Elméjének kerekeivel ellentétben a lábai meg sem mozdultak, a jelentőségteljes morranásra azonban már felkapta a fejét és megindult, hogy néhány szaporán megtett lépés után megtorpanjon.
- O a… - alig halhatóra fogva hangját mormogta magának az utca söpredékétől elhallott „szép” szavakat. – Menj előre, a holmimat kicsit messzebb rejtettem és nem szeretném itt hagyni. Gyors leszek! – vigyorodott el és ha nem tartoztatták, akkor egy gyors hátraarccal el is nyargalt, csak még előtte gondosan összekötötte bakancsának fűzőit, hogy gond nélkül átvethesse a vállán. Aztán persze némi csörtetéssel el is tűnt a sűrűben, de messze nem vert akkora zajt, mint azt gyorsasága okozhatta volna. A holmiját pedig rendben megtalálta pont ott és úgy, ahogy hagyta. Magához véve csak egy röpke pillanatig fordult meg a fejben, hogy talán megpróbálhatna egy „rövidebb” utat keresni, de a lehetősége annak, hogy belefut még valakibe az erdőben, mondjuk a korábbi emberekbe. Egyáltalán nem volt vonzó, ahogy az sem, hogy rossz irányt választva a rövidből hosszút csináljon. Arra ment tehát, amerről jött és ha Ezmot valóban továbbment, akkor a korábban megjelölt úton indul el és kis szerencsével hamar be is érte a lassabban haladót. Jókedvű biccentéssel jelzi megérkeztét a másiknak, leginkább azért, mert fogalma sincs, mit mondhatna, vagy is hát, hogy miként fogalmazza meg azt, ami érdekli.
- Mmm, szereted a halat? – a kérdés nem feltétlenül a véletlen műve volt, hiszen az éhsége nem múlt el, csak kénytelen volt az eseményeknek engedelmeskedve meghunyászkodni. De, ahogy az lenni szokott, visszatér és rosszabb, mint azelőtt, arról nem is beszélve, hogy az ételről való diskurzus többnyire nem segít, de legalább ront a dolgon.

//Regélő, hosszú-hosszú idő után végre és Bocsánat! //

Nem egyszerű megszokni a tövises viselkedést, már ha meg lehet azt szokni. Most is, inkább igyekszik a keserű válasz lényegét megtartani és hangnemet kicsit megfakítani és lám, mennyivel barátságosabb így ez a zsémbes sárkány. Halk, rövid életű hümmögés szerű hangot hallatva bólint.
- Nem szeretheti mindenki a halat. – tényszerű volt, de még is egy ínyenc elfogult válasza. Ő szerette, nagyon is. Édes, tápláló és egyszerűen finom! Mielőtt azonban nyálcsorgásig fajult volna a dolog, másfelé kormányozta gondolat hajócskáját, messze a víz nevelte finomságoktól. Nem fürkészte a másikat, fölösleges volt, hiszen az elmúlt percekben azon volt, hogy utolérje. Látta, ahogy megfontolt tempóban, botjával segítve halad, talán biceg is, nem is kicsit. Szánni azonban még mindig nem szánja a másikat, pedig egyre többet és többet érez át abból, amit megélt a másik. De mily borzalom lehet az, ami után a vadászat ösztön adta művészetét újra kell tanulnia? Képes elképzelni és talán ezért is borzong bele a puszta gondolatba is, pedig az érdektelen, poros utat követi tekintetével.
- Köszönöm, de majd kihasználom az alkalmat, amikor megállsz pihenni. – Ezmót felé sandít. – Fura érzés egy idegen után rohanni, valahogy nekem egy kicsit értelmetlennek tűnik. Meg, ha már egy kis időre is, de eltűrsz magad mellett, akkor miért is ne oszthatnám meg veled azt, amit fogtam? – kicsit nagyobbat lép, hogy így kényelmesebben az öreg sárkányra emelhesse a tekintetét. Persze megfordul a fejében, hogy nem lenne szabad ilyen közvetlennek lennie, óvatlannak, mert ki tudja mik a valódi szándékai a másiknak. Bízik, túlzás lenne ezt mondani, de a puszta tudat, hogy egy sárkány társaságában van, és az nem szándékozik menten átharapni a torkát, egy kicsit felvillanyozza. Be kell, vallja, hiányoznak azok a rövid pillanatok, amikor Kainnal repült és vadászott, azokról az időkről nem is beszélve, amit még égi otthonában tölthetett. Vágyakozva fordította tekintetét az ég felé, ami hívogató volt, már szinte ellenállhatatlan. Érezhetően megélénkült körülötte a szél, kellemesen elkeverte a természet sokszínű illatát, hogy a végtelen ég szabadságáért némi kárpótlást adjon.
- Egyébként mi most a folyó rossz vagy a jó oldalán vagyunk? – váratlanul ötlöt fel benne a gondolat, amit meg is osztott a másikkal. Nem tudta a választ, pedig még körbe is pillantott, de nem jutott előrébb. Olyan nagyon igyekezett Ezmot kitűzött úti célját és egyben most még az övét is kerülni, hogy becsületesen elfelejtette a tájat, ami Telarhoz és környékéhez fűződik. Persze az is könnyen meglehet, hogy ennyit változott.

Értő bólogatással fogadta a választ, miszerint a folyó legjobb oldalán tartózkodnak, egyébbel viszont nem tudott szolgálni. Aztán pedig már még véletlen kérdések sem születtek a buksijában, így jobb híján, némán ballagott Ezmot mellett. No, bár azt azért bátor dolog lenni kijelenteni, hogy csöndben és mindig ott volt az öreg közvetlen közelében. Mert, igen is többször lemaradt megcsodálni valamit. Követ ritkában nézett meg tüzetesebben, mint a növényeket, amik között akadt olyan is, amit majdnem letépett. Mivel azonban e pillanatban úgy sem tudott volna mit kezdeni a jótékony hatású finomsággal, így inkább otthagyta. Másnak még jól jöhet, ha nem is most, talán majd csak egy esztendő múlva, amikor újra kihajt magról, vagy a telet túlélő kicsiny gyökérfonalról. Ilyenkor, mikor lemaradt, arra az időre, míg fel nem zárkózott a sárkány mellé egy nem régiben egésszé lett dalocskát dúdolt. Édesanyja énekelgette régen. Ő pedig borzasztó nehezen rakosgatta össze a szövege, mintha csak egyszer-kétszer hallotta volna, de az eltelt idő fakíthatta így meg a gyengéd, szeretetről szóló szavakat.
~ Most szeretne távol tudni magától, vagy zavarja a gyomorkorgás?! ~ Morfondírozott felsandítva Ezmotra, azonban az utóbbit hamar el is vetett. Mióta önkéntes némaságba torkollott társaságuk, egyszer sem morgolódott a gyomra, hogy ételt követeljen. Meg aztán akadt az út közelében egy-egy szederbokor és nem volt rest kicsit megkopasztani. Mindezt pedig sikeredett úgy megtennie, hogy a piros lé sem ruháját, sem pedig bőrét nem fogta meg. Hosszan elnyújtott hümmögéshez hasonló hanggal vezette fel a mondókáját, miközben tekintetét az ég felé fordította.
- A Hajnalig kibírom és érdemes is! – kis túlzással csillogó szemekkel tekintett Ezmotra felhagyva az ég kémlelésével. – Sokkal finomabbak és nagyobbak is az ott nevelkedett halak, meg kagylót is találtam már a partján. – megköszörülte a torkát. Mert emlékezett rá, hogy az öreg sárkány nem kedveli a halat, csak nem időben és így meglehet teljesen fölöslegesen jártatta a száját. Nem, mintha megbánta volna, csak hát…
- Ezmot?... – kérdezni akart, bele is kezdett ügye, de idejekorán meggondolta magát. Még sem lenne jó ötlet bolygatni a dolgokat, meg aztán félő, hogyha még is az árulókról kérdezi, elszólja magát. – Ahm.. A ..– kétségbeesetten keresett valami kibúvót, olyat, amiből nem tűnik ki mire is akart vetemedni, vagy még inkább mi iránt akart kíváncsiskodni. – Nortelon! Szóval, elég romos állapotban van, főleg az a része, amelyiket már nem nagyon látogatják. Igazából az .. foglalkoztat, hogy, miért? Mármint, hogy miért hagyják pusztulni, hiszen vannak még szélmágusok. Rendbe tudnák hozni, vagy nem? – kicsit szedett-vedettnek hangzott, talán mert az is volt, de cseppet sem tűnt érdektelennek. Valahol igen is kíváncsi volt erre, mert szerette azt a várost, a kilátás, a tiszta levegő és a romok nyújtotta sok kaland – bár egybe sem keveredett általuk.

Némi rosszallást vél felfedezni az idős vonások között, de nem sejti meg a gondolatainak alapját. De, ha tudná sem biztos, hogy újra elmondaná Ezmotnak, hogy ő nem a Völgy sárkányai között nevelkedett. Szülőföldjén, nem éltek szarvasok, folyók sokasága és gazadag erdők tartották el népét és semmilyen olyan lény nem osztozott velük ama területeken, akitől valaha is tartania kellett volna. Azonban, fajához mérten korán kellett megtanulnia, hogyan boldogulhat,- a maga módján megy is neki, hiszen még él- és ismeri igénytelen szervezetének korlátait is. Elmosolyodva legyint hát, felesleges az éhségével foglalkozni. Mindazonáltal, .nem ringat csalfa reményeket, hogy Ezmot esetleg az éhhaláltól igyekszik megóvni. A cseppet sem pozitív gondolatokat viszont nem szerette volna szabadjára engedni, így sebtében keresett egy témát, amit gond nélkül felvethet. Igen ám, de aki kíváncsi nem csak hamar öregszik meg, de kíváncsi is marad. Azonban tartva magát a korábban kimondottakhoz nem arra kérdezett rá, ami fúrta az oldalát.
~ Nem hiszem, hogy így jó lenne nekik. Szó szerint omlik a talpuk alól a talaj. ~ kommentálta Ezmot válaszát, de meghagyva saját berkein belül. Megoszthatta volna a másikkal, de e pillanatban úgy érezte, hogy pont olyan nézetkülönbséghez vezetne, mint a korábbi beszélgetésük, aminek a lovasok érkezése vetett véget. Meglehet, elővigyázatosság miatt nem firtatta, nehogy megint megszakítsák őket. Ugyan akkor, valamicskét kamatozott is szótlansága, mert ha csak apróságokat, de megtudott olyasmit, amire későbbi odalátogatásai alkalmával figyelnie kell.
- Milyen nyomot hagyott? – őszinte meglepettséggel kérdezett vissza. – Megfordultam ott egy párszor és nem rémlik, bár.. sárkányokat említettek a fogadóban, meg a piacon. – elgondolkodni látszik, ahogy számba veszi hány helyen hallotta az ijesztő „képtelen” történeteket. Most, hogy maga mondta ki a városban terjedő pletykák tényét, emlékezett is néhányra foszlányosan. Meg hát az egyik eseménynek pont ő volt a szereplője, azóta sem találkozott azzal a fehér sárkánnyal, aki később végezhetett volna vele, de még sem tette. Ez volt Sou számára a remény, hogy vannak még olyan sárkányok, akik a múlt sérelmei ellenére is képesek nyitni egy, a többi fajjal közös jövő felé.
- A mágusok meg… még is mivel törődnek? – komolyan érdekelte. Nortelon, olykor olyannak tűnik, mint egy haldokló, annak, aki tud rajta segíteni, annak illene ezt megtenni, nem?

- Most, hogy mondod, erről én is hallottam. – emlékezve válaszol. Valóban hallotta, de nem ilyen részletesen és még csak nem is egyszerre, aztán pedig nem is foglalkozott vele, mert megkérték rá és egyetlen egy aprócska dolgot sosem hallott, ez pedig nem más volt, mint az arany szó. Így meg egyáltalán nem volt nehéz összekötni a sárkányt, a sötétmágus és Kaint, mert mindhárom ugyan az a személy. – Okos sárkány, -bólintott elismerően, büszkén? - de azt hiszem ez elengedhetetlen a túléléshez. – szándékosan, de meglehetősen könnyen hagyta ki a mondanivalójában az árulók és az életben lévő szavakat. Rájuk, de az élet más területein is szükség van az észre, bár nem egy kivétellel szembesült már, ám ez most nem fontos. Egy lemondó sóhaj azonban még járt a válaszok, illetve a hallottak mellé. Még a fejét is megingatta, ha ez akkor történt, amire ő gyanakszik, hogy ugyan azaz eset, amiről Kain éppen csak elhintett szavakban utalt, akkor az már igen csak régen volt.
- Még mindig? Nem túlzás ez egy kicsit? Évek teltek el. Vagy talán az, akit feltételezésük szerint megölt valami fontos ember volt? – fejtegette a dolgot, részben érdekelt és részben apellált arra, hogy talán hall még valami újdonságot Ezmottól. Ha viszont nem születik meg a válasz még elvárható időn belül, akkor csak legyint egyet. Végtére is, nem életbevágóan fontos. Még is, egy kicsit bánatos, mert ezek szerint a felhők városában aligha fog összefutni a sárkánnyal, akit bátyaként tisztel és szeret is. Aggódik is érte, az utolsó találkozásuk alkalmával még szót sem tudtak váltani egymással és azóta sem hallott róla semmi egyebet, de azt mindenképpen jó hírnek tartja, hogy a mellette araszoló sárkány még keresi. Életben van hát, talán együtt azzal a nővel, akivel az arénában küzdöttek. Milyen régen is volt már…
- Biztató. – ahhoz mérten, hogy érdeklődést mutatott a város és állapota iránt, felettébb érdektelen hangon válaszolt. Jobban is illet volna a megütött hangnemhez, a „nem biztató” szavakból álló kis mondat. Ettől függetlenül elgondolkozott, a bátya ott él a feleségével és talán már szerelmük gyümölcsével, az előbb hallottakat alapul véve, viszont nem érzi őket biztonságban. Lesz e egyáltalán biztonságos hely ezeken a földeken akár csak egy hét múlva?
- Rendben. – nyugtázza az öreg sárkány szavait. Tekintete el-elkalandozik a feltűnő tanya láttán, bizonyos, hogy nem ott fognak megpihenni, ám ez a legkevésbé sem bánja. Túlságosan megszokta, hogy a védelmet nyújtó fák árnyékában, sárkány mivoltában töltheti az éjszakát. A mait azonban, lehet, kénytelen lesz emberbőrben tölteni. – Van megszokott helyed, vagy keresünk egyet?

Értetlenségét az üldözés tekintetében, már nem igen tudta szavakba önteni. Kénytelen volt tudomásul venni, hogy oly érdektelenséggel viszonyul a sötét mágusra ácsingózok irányában, mint sok egyéb iránt az öreg sárkány. Talán csak fejét ingatja meg a dolog felett, de gondolatai már másfelé kezdenek el tekeregni és ez odaillő, vagy sem a korábbi viselkedéséhez, e pillanatban kevéssé érdekli. Mondhatnánk azt is, hogy ez a kölykök rossz szokása. Egy ideig, az pedig szeszélyüktől függ mettől meddig tart, valami iránt már irritáló érdeklődést mutatnak, aztán ez alábbhagy, olykor bizony a valóságos közönyig. Sou esetében csak az érdeklődés vonala tért el a fontosabbak, a szerettei irányába. De kénytelen volt elszakadni a távoli vidékektől és foglalkozni azzal, ami körülvette. A tanya képe, mely egy ideig közeledett, aztán egy ponton túl már távolodott tőlük, régi emlékeket ébresztett benne és bár azok kellemesek voltak a maguk szomorkás eszenciájával, ez a látvány valamiért nem töltötte el jó érzéssel. Ki tudja elhagyták e már annak a földesúrnak a birtokait, akinek igen goromba modorú csatlósokat sikerült a vagyonával magához láncolnia? Ha nem, nem kifejezettebben lepődne meg azon, hogy a kemény munkából élők is hasonlóan mogorvák az idegenekkel szemben. Az úr sanyargatásának kitéve, ki ne keményítené meg a szívét, ha saját megélhetéséről van szó?
- Mmm, gondolom, a nehezen felfedezhető, védettebb helyre lenne szükség? – érdeklődött. Ő ilyesmit választana, azaz, ilyesmit szokott választani. Sőt, a virágok társaságát sem veti meg, lehet, hogy azok illata az ő orrát is nagy részben használhatatlanná teszik, de egy szélsárkány illata nem olyan erőteljes, ezért néhány virág akár el is fedheti. Arról nem is beszélve, hogy kicsit barátságosabbá teszi az éjszakai szállást.
- Barátnak barát, de fehér színt hordva nem túlságosan segítőkész. – csak úgy, mellékesen motyogja Ezmot szavaira. Ez az ő problémája, de valamit azért jól csinálhat, ha visszanézve az éveket, igen kevésszer bukkantak rá a színe miatt. Minthogy későre jár és szóba került az éji szállás, nem tudatosan, de megfelelő helyet fürkészve pásztázza a környéket. Talán látja is a határát a pusztának, ahogy elritkulnak a fák és az eddig őket kísérő erdő lassan kisebb és nagyobb facsoportokra oszlik. Egy ilyen tömörülésen megakad a szeme, közelebb érve viszont már látszik, hogy a dússága nem holmi különcködés, csak nem egy, hanem két kis „erdő” növekszik egymás mellett. A fák tövében dús a növényzet és az a néhány cserje, amelyik jó helyet talált magának, már jó magasra nőt. Ő elfogadná, ám most nincs egyedül.
- Mondjuk az? – kérdez és meg is mutatja egyazon időben Ezmotnak a kis sávval elkülönülő, még is eléggé zegzugos facsoportot.

A szűkre szabott válasz hallatán kicsit megélénkül eltűnő félben lévő mosolya, vagy is inkább a jókedve. Ezek szerint azért van valami, amiben hasonlít egy kicsit egy másik sárkányra. Ugyan akkor az éjt, majd saját színét vonva hozzá, a sárkányok korának eljövetelénél kilyukadva valahogy eltűnik ez a jókedv, nem válik komorrá, de elgondolkozik. Nem jut előrébb, vagy más lehetőségre, mint korábban. Megingatja a fejét egy kicsit, bizonytalanul. Hát. A sárkányok nem túl sokban térnek el az emberektől és függetlenül ők, vagy más tesz rá kezét, mancsát a „világra” lesznek alkalmak, amikor nem számít társ, vagy ellenségszámba megy a fehér sárkány fia, mert bajban lesz. Nézetbeli különbségek vannak, voltak és lesznek. Ezt azonban véletlenül sem fűzné hozzá a beszélgetésükhöz, bölcsen, vagy nem e képen tehát hallgat és némi hallgatagságba burkolózva lépdel tovább, nem feledkezve meg a korábbiakról, úgy egészében. Így akadhat meg szeme, egy másik téma adta éjszakai szálláson. Van némi büszkeség benne, hogy Ezmot is jónak ítéli a helyet, amit így egy-két lépéssel közeledve ahhoz újra szemrevételez, illetve vételezne, de az öreg sárkány mondandója koránt sem ért véget.
- Nem ke.. – fordul mondandóját félbeszakítva Ezmot felé. – Tényleg eltűnt. – morogta a gyenge szellő oszlatta ködöt szemlélve, ami az öreg nyomán maradt. Segített volna, vadászatra is merte volna a fejét adni, persze lehet, hogy egy csenevész nyúl nem elég eleség két sárkánynak. Minthogy mást nem igen tehetett, a további bámészkodás helyett elindult a kis erdőszerűség felé, amely közelről valóban beváltotta az előzetes ígéreteit. Lepakolta holmijának tetemes részét az egyik olyan fa tövébe, amelynek gyökerei valamilyen okból kitüremkedtek a földből. Szükség esetén, elég egy kicsit megtaszítania a köpenyével lefedett tarisznyát és már nincs is szem előtt. Az időnek azonban van egy különös tulajdonsága, ha a sárkány magra marad, a rövidke idő is borzasztóan hosszúnak tűnik. Leült, felállt, aztán még is inkább leült, aztán .. Nem igazán tudott mit kezdeni magával, éhes már nem volt, talán a fáradság némileg megkörnyékezte már, de arra nem fordított figyelmet. Később, pont egy birka elorozásához szükséges idő múlva a váratlan neszre és a levegőt megtöltő idegen szagokra kutakodva nézett le. Csak egy pillantást vetett Ezmotra és leendő vacsorájára, ő ugyan is biztos nem kér belőle. Ez a fajta étek akkor sem nagy kedvel fogyott el tányérjáról, mikor embernek hitte magát és ez a viszony, azóta sem javult. Nem vette szívére az állat pusztulását, így vagy úgy, ez lett volna a vége, meg hát, ez lenne a természet rendje is. Még is inkább a lomb levélhiányos részein át kémlelte az eget, amit csak azért hagyott ott, mert magán érezte Ezmot tekintetét.
- Öhm. Jó étvágyat! – némileg hezitálva ítélte megfelelőnek ezt a kívánságot. Azzal pedig, hogy nem akaródzott otthagyni az ágak birodalmát, igyekezett a másik tudtára adni, hogyha egyáltalán forgott olyasmi a fejében mint az osztozás, akkor semmi szükség sincs rá.

/Daxa időntúli /
* Az a hir járja, hogy engem keresnek. Egy ötven fős rablóbanda akar csatlakozni Ekorinhoz. Általában nem magam megyek értük viszont ez elég hosszú út s talán én erek rajta végig leggyorsabban. Zaricse éppen csak elkapott ezzel a kéréssel mielött még halálra untam bolna magam legfeljebb egy kicsit kimozdulok. Miota Ekorin épül nem is hagytam el a hegyeket. A nap melege hevíti testem s én egy patak után kajtatok mi egy kicsit olthatja szomjamat. Elég sokat futottam s kulacsom már pang az ürességtől. S jól emlékeztem egy kis patak csordogál a közelben. Talán még neve sincs neki oly kicsiny, majd talán évek múltán még folyó is lehet belőle. Ki tudja mi mivé növi ki magát. Hasonlítom magam a patakhoz majd letérdelek mellé s tenyeremből vizet kortyolok. S kulacsomat is elkezdem megtölteni.

*Valami közeledik felém, tekintetem a hang irányába fordítom. Kulacsom oldalamra akasztom majd saját lábnyomaimban sétálok visszafelé. Egy elég közeli ágat céloztam meg felugrottam majd felhúztam magam. Szemeim elé egy furcsa teremtmény lép, hátán gazdájával. Egy elf, hátra tűröm köpenyem, hogy kezem ne akadályozza semmi mikor kardomért nyúl. Egy halk reccsenés, hátra pillantok késő, elszámoltam magam a faággal kapcsolatban. Zuhanni kezdek majd hála eme jól képzett testnék lábaimon landolok. Térdre ereszkedve, felpillantok észre vett.
~A gyors...
*Kezem a kardért nyúl, előrántja azt, három lépés ennél több nem is kell. Mint egy villanás szegeződik a penge a lány nyakához, vészesen közel van s egyetlen óvatlan mozdulat elég ahhoz hogy vére is serkenjen. Halkan szólalok meg.
- Mi ez az akármi?
*Szegezem vöröslő tekintetem a lány szemébe. S hallom az a patás bölény egyre idegesebb lesz, rá vetem tekintetem. Majd vissza a lányra.
- Állítsd le... fegyvereket eldobni... Most...
*Szűrődnek ki a szavak haláli nyugalommal ajkaim közül.
- Vagy meghalsz...
*Vöröslő tekintetem szinte kavarog, imádom látni a félelmet az embereken. S az a tekintet mikor kiszáll belőlük a lélek, felbecsülhetetlen.