A Főtér

*Az egyik hosszú lábú rovar nekem támad a kampós lábaival, az első ütés még felfogja a páncélom, de egy másik bele akad és magához kezd húzni a dög. ~Az Istenekre, miért kellett ezeknek a dögöknek megjelenniük?~ Kérdeztem magamban gyorsan és feszülten, mert még nincs kedvem meg halni egy ilyen helyen.
Megint hanyagolom a rovar csípéseket, meg emelem a kardomat és lesújtok a kampós lábra, és sikeresen le is vágom lény lábát, ami még ott lóg rajtam, de inkább a döggel foglalkozok. Meglendítem buzogányomat néhányszor lesújtok a lényre, amitől a földre kerül és gyorsan még bele szúrom a kardomat, ezzel már biztosan meghalt. De nincs sokk időm örvendezni, mert a nagyobb már lendíti felém a az ollóját éppen, hogy csak eltudom kerülni, közben látom, hogy Vogon leesik a lováról és a ló is messzire menekül innen.
Egyre rosszabb a helyzetünk és egy újabb hullám érkezik. ~Az Istenekre még mikkel kell még megküzdenünk, hát ezek még nem voltak elegen?~ Pánikolva mondom ezt magamba a nem túl fényes helyzetre. A Skorpió lény oldalához fútok és most megpróbálom bele vágni a kardomat a testébe meg még néhányszor belecsapni a buzogányt is.*

A mágus kiáltása kétségbeesett, pedig nekem úgy tűnik remek dobás volt. Oké, persze, sokan vannak. 
- Jól van, mester, vigyázok. Most megyek a tőrömért. A második dobás fejre sikerül, de látszik, ezek esztelen lények, semmi baja sincs fej nélkül. Annyi lehetőségem van, hogy a szörnyek és végtagok között szlalomozva összeszedem a tőreimet. Igyekszem, hogy meg ne sértsenek, de ez nehezebb, mint gondoltam. Egyre sűrűbben gomolyognak, gusztustalan masszaként. Ráadásul egy szörny kipécéz magának engem, csattognak az ollók. 
A vörösköpenyes távolodik tőlem, szerteszét sodornak az események. Megint reng a föld. A minket körülvevő házak túl közeliek. Egy nagyobb kő szakad ki valamelyikből, ami elől a bura felé tudok kitérni, míg egy kisebb a mellkasom felé zúg. A burok fél méterre sincs tőlem. Alkarral hárítom a csapást, ami így a lilás buroknak csapódik. Az felvillan zengve, mennydörögve, mint a villám. Szerintem benn ugyanígy hallani, még ha mást nem is. 
~ Mi van, ha direkt meghajigálom? Csak felébred rá az a varázsló odabe'?!~
Azzal egy tőrlendítés keresztbe, egy kőhajítás a félgömbbe. 
~ Csak jó szögbe dobjak, visza ne pattanjon, óvatosan, Markus!~
- Segítség! Héhó, segííítsééég! - Ordítok minden dobásnál, ahogy a torkomon kifér. - Ébredjen fel, mágus úr! Segítség!!!
De nem tudom nem észrevenni, hogy Aldo bajban van. Az egyik izé beakasztotta az ollóját. Meg is sérült szegény. Egy célzásnyi időt adok magamnak gondolkodni és már repül is a tora kellős közepébe a tőröm. 
- Ne mozdulj, uram!- kiálltok a férfire ugyanakkor.
Ezt követően már ennyi időm sincs, újabb nagyobb izé kerül elejbem. A tőröm ennek is a tora közepébe trafál. A karjaival, ollóival hajszál híján elér. Nem tudom, honnan a sikítás. Lehet, hogy magam sikoltottam?
Egy törmelék eltalálja a halántékomat. Ahogy utánakapok megszédülök. A harmadik tőr a kezembe csusszan, a követ a burához vágom, nincs erőm célozni. Csáprágók és ollók mindenütt.
- Segítség!
Újabb nyújtott sikítás telepszik a fejemre.

Az ifjú elf még látja, hogy Aldo igen hatásos a tűzzel a kardján, így örül annak, hogy átugratta a hordókat, de nem sokáig tarthat a jókedve. A megbokrosodott paripája leveti magáról és ahogy feltápászkodna két veszéllyel kerül szembe. Egy eddig is a hullámoktól megrepedezett oszlop most épp rá akar dőlni, miközben látja, hogy nem szívesen látott vendége érkezik hamarosan.
Még akaratlan mozdulatként kapja maga fölé a kezét, de mikor rájön, hogy a súlyos kődarabhoz ez kevés lesz egy ötlete támad. Összegömbölyödve nem csak karjait, de már lábait is a zuhanó márvány felé tartja, hogy négy végtagja teljes erejével eltérítse annyira az irányát, hogy pont az érkező ízeltlábúra zuhanjon.
~Helyes, te ott maradsz.
Hogy a kiszabadulást gátolja, ráállt fél lábbal, hogy az újabb érkező lények elől ezen keresztül hátráljon. Remélte, hogy az akadály a sima terepen kizökkenti a bogarat a lendületéből és alkalma nyílik lerohanni.
Ahogy átlendült volna a rovar is a társát maga alá temető oszlopon, Vogon idejét látta előrántani a kardját, miközben tesz egy fordulatot maga körül. Igyekezett az ízek találkozására célozni még a kardot követő tőrrel is. A rövid kard csak egy csápot célzott, hogy azt lehasítva vagy csak meglökve utat találjon a testre/testbe a tőr egy résen keresztül.
Bár úgy sejti, hamarosan már nem lesz lehetősége ilyen szép vívó harchoz, de nem véletlenül maradt itt. A test test elleni küzdelembe bele fogja szorítani néhány támadóját a tűzbe, ha már nem bír a rohammal, akkor valószínűleg ő maga fogja odavetni magát, hogy vizes testét kihasználva átjusson a lángokon, lerázva újra kis időre ellenfeleit. Bár addig megpróbál minél többet vagy keresztbe felnyársalni a kardján, ha utat talál valahol a penge hegye, vagy a testre mért csapásokkal keresztbe szelni.
~De vajon mit tervez Eclair úrnő ilyenkor? Azért gátolta meg a zöld köpenyes bolonddal a kincskeresést, hogy halálába csalogasson? Ha másért ne, hát azért tarts meg engem, mert a nimfáknak szükségük van védelemre.
Átgondolva, az eddigi nimfák valószínűleg még elég sokszor bajba fognak keveredni. De az iménti gondolatom nem jeleneti azt, hogy Raman útjába szeretném, hogy vezess és segítenék neki Rianna meg a fekete sárkány vitájában. Remélem elég ok oly sok más, sárkányokkal nem veszekedő nimfa életének a megmentése a jövőben.

A rabszolgakereskedő csalódottan engedi el a bogárban rekedt tőrt, mielőtt kardjával középtájon szét csapja két részre az oszlopon átkelni igyekvő támadóját. Nem sok ideje van pihenni, hatan közelednek felé félkörívben. Eddig csak annyit sikerült kiderítenie, hogy a fej nem létfontosságú szervük és a tűztől félnek.
~Úgy viselkednek, mint a vadállatok. Nem sokat gondolkodnak, csak mint a hangyák lepik el a náluk jóval erősebb ellenfél lábát. Hiába tudják, hogy sokan el fognak pusztulni közülük, a tömeg erejére építve támadnak.
*Egy cselhez próbál meg folyamodni az ifjú tünde. Kaftánját levéve azt a kardforgató kezére csavarja többszörösen, majd a szabad bal kezével egy égő fadarabot húz ki a hordók közül, melyet maga mögé rejt, úgy közeledik a tőle jobbról támadók felé. Miközben kiválasztott támadói és közte csökken a távolság, az ellenkező oldalon lévők kevésbé közelednek hozzá, így marad talán egy kis ideje.
A szemből közeledő kettőnek gyorsan levágja a kampós lábait, de hagyja, hogy az oldalról érkezettek elkapják a vastagon ruhába csavart fegyverforgató kezét. Ekkor kerül elő a hátul tartott kéz a fadarabbal, mely lángolva csúszik le az egyik lény torkán, felnyársalva a szálkás végével igen mélyen. Ha jól számolja, képes végezni a lénnyel és a társa pedig pont arra felé rángatja a kampós végtagjaival, amerre ő lökni szeretné. Egyenesen a tűzbe.
A fát elengedve átveszi a pengét a bal kezébe, hogy a háta mögött érkezők belé akaszkodó csápjait is levághassa, illetve rést találjon a szemből támadó kettőn, hogy ketté szelhesse őket is a rövid karddal. Eszeveszett vagdalkozásba kezd, ahol ha meglát egy pillanatnyi esélyt, mérlegelés nélkül súlyt is arra, ahol úgy gondolja, hogy nem akad a mozdulat el valamelyik nyúlványban és rést lát a kitinpáncél között.
Csak reméli, hogy Eclair fél szeme a kedvenc teremtményén van most is. Nem hagyja vadak által széttépni a vadászt. És közben akár hogy is alakul ez a nagy csetepaté, a szája sem tétlen.
-Lothár! Vagy aki tud. Gyertek ide, kéne egy kis segítség.
*Talán pont ekkor történik, hogy a támadói lendületének engedve berántja a sebesült rovarokat magával a tűzbe, hogy valahogyan utat találjon majd a túloldalra.
A vad küzdelemben Aldohoz hasonlóan ő sem veszi észre, hogy nem csak a belé akaszkodók lendülete, de az óriási pióca földre érkezése is közre játszott, hogy elvesztette az előbb az egyensúlyát és a tűzbe zuhant.

*Meg se tudom sebezni ezt a nagy dögöt a csapásaimmal, közben még kövek is elrepkednek mellettem szerencsére csak a páncélomat találta el amiről lepattan. De úgy látszik, hogy a szerencsém is elfogy, mert a óriás skorpiónak sikerült eltalálni, de még szerencsére páncél felfogta a csapást, de a páncélom megolvadt ott, ahol eltalálta. -Ne már megint tönkre tették a páncélom!- Kiáltom el magam, közben valami nagy remegés történik, amitől a földre kerülök. Nem tudom, hogy mi okozta regést, de inkább gyorsan fel állok és felkészülök a dög újabb támadására.
A nagy dög már a farkával is készül támadni, de már hallom a kisebb dög is felém jön ennél rosszabb már nem lehet. Közben még meg hallom Vogon segély kiáltását, amire csak ezt válaszolom. -Sajnálom Vogon, de én is az életemért küzdök!- közben már a skorpió is meg kezdi a támadását, amikor egy tőr találja el, amitől egy kissé megzavaródik ez által kikerülöm a támadását. Nem habozva a hosszú lábú rovarra rontok. A kardommal levágom az első két lábát, majd buzogánnyal agyon verem, ezután a nagy dög felé fordulok elkezdek hátrálni.*

Vogon minden izmát megfeszítve lendül meg az után, hogy a tűzbe vele érkező támadói elégtek. Igyekezete nem eredmény nélküli és átlendülve a lángoló hordók felett a túloldalon sikeresen kiérkezik az életveszélyes helyzetből. Érzi a méreg hatását és egy kisebb öklendezni való el is indul a torkán felfelé, de mintha az ember, aki rájön hirtelen, hogy rossz irányba indult el az úton, ugyan ilyen gyorsan meg is fordul. Nem adatott meg neki a megkönnyebbülés, maró gyomorsavat juttatva a nyelőcsőbe, de biztató, hogy talán nem olyan vészes mennyiségben nyelt le belőle.
Kardja még mindig a kezében van és ha Aldo útját álló hatlábú még nem vonult vissza a többiekkel a földtúró felé, akkor kihasználja, hogy neki éppen háttal áll, így ismét a test olyan pontját veszi célba, ahol a kitin páncél közötti résen utat találhat a vas és a vágás következtében ketté válik a test.
Nem sok ideje van viszont diskurálni a segítségére sietővel, ugyanis a paripája egyik csendesebbnek tűnő utcáról ijedten száguld be a térre. A sötét elf füttyent neki, hogy a jól ismert hangtól kicsit megnyugodva oda jöjjön a hívó jelre. Fegyverét elrakta és két égő fadarabot kivesz a tűzből megüszkösödött végüknél fogva. Így ugrik fel a jószág hátára, hiszen a hő félelmet szül ezen fene se tudja honnét érkező rovarokban és lova sebességét kihasználva talán tud úgy manőverezni, hogy kijusson a városból. Amit tudott segített, talán többet is, mint ami ésszerű lenne. Menekülni akart, mert a csata egy pillanatra sem állt még nyerésre. De ennek fordítottja szinte végig elmondható volt.

Gomora írta:

A sérült hátsó lába még mindig problémás, de természetes alakban sokkal jobban viseli, ha másért nem, a testtömeg jóval kisebb hányada esik egy végtagra. Azért igyekszik inkább a jobban épségben levőkre támaszkodni, szárnycsapásaival kicsit meg is emelve magát, félig úszva a levegőben, félig sánta kutya módjára ugrálva, hogy hamarosan elérje a főteret. Szaglásával igyekszik tájékozódni, hogy merről nem érez kétlábú szagot, de a túl erős rovar illatot is igyekszik most még kerülni.
A téren lévők olyat láthatnak, amit igen kevesek. A vörös fenevad pofáján vér csorog a pikkelyek között, mellső karmain és azon testrészeken, ahol a ruha nem tudta volna elfedni a rovarok elleni pikkely páncélját. No meg egy sánta sárkány sem túl gyakori jelenség az emberek világában.

Már az egyik ház mellett elvágtázott volna, mikor megpillantotta azt, aki... egész pontosan ami elől oly ijedten szaladt vissza a küzdelem és a veszély helyszínére Szaurus.
-Valahogy próbáljátok meg rácsalni a tüzét a rovarokra. Az megöli őket én meg... -kicsit habozott, miközben a döbbenettől elejtette a két lángoló lécet.- Én meg mondjuk elmegyek egy sárkányölőt értesíteni. Tartsatok ki!

A nőstény sárkány szemei ide-oda pislantva keresték azt, akit elsőként agyon akar csapni. Nem zavartatta magát, hogy emberek is megláthatják, nem tervezte életben hagyni őket. Nagyon remélte, hogy maga mögött hagyta azokat, akik valamely négylábú védelme alatt állnak... valamiért.
-Valahogy próbáljátok meg rácsalni a tüzét a rovarokra. Az megöli őket én meg...
A tünde szavai felkorbácsolták lelkesedését, ha igazat mondott, akkor hamar véres, csendes helyszín lesz ez a most még nyüzsgő hely.
-K É T  L Á B  R O S S Z. -kezdte el mély, teátrális hangján, mely ebben a testben egész másmilyen hangszínként hallatszott, mint vékony kétlábú alakjában- H A T  L Á B  R O S S Z.- fejezte be gyerekkori mese tanulságát a helyzetre lefordítva. Igyekezett egyértelművé tenni, hogy nem számíthat senki se jóra, aki születésekor elvétette többé vagy pont valamivel kevésbé a négy lábat.
Első célpontja, aminek támadására úgy két métert megemelkedett a földtől, úgy közelítette meg, az az óriás féreg körül gyülekező összetömörödött sereg. Mint minden városban, itt is a központban a házak magasabbra épültek. Most kimondottan örült, hogy ilyen kicsi a termete, hiszen a családi ház méretű testével könnyen tud manőverezni a főtér felett úgy, hogy a város külső részein lévők elől eltakarja rengeteg téglafal.
Nilhez hasonlóan ő sem féltette most a tűzmirigyeit, de a kováccsal ellentétben nem a házakat vette célba, hanem azokat a hatlábúakat, akik középen egyre fenyegetőbben gyűltek össze. Felettük elsuhanva pár méterről keltett tűzvihart. Minden bizonnyal ha nem sikerült a legtöbbjüknek elmenekülni, akkor igen sok mérges gáz keletkezett, ahogyan azt a rabszolgakereskedő megtapasztalhatta nem rég. Ha ezt megérzi Gomora kifinomult szaglása, akkor szárnycsapásaival igyekszik úgy manőverezni, hogy elfújja tőle minél messzebb, bár kérdéses, hogy nem-e egy egész teret betöltő méregfelhő ereszkedik-e így a harcmezőre.
Ha nem állta reptének semmi útját, akkor következő, akit kiszemel célpontnak az Lothár lesz. Nem véletlenül, hiszen a mögötte álló skorpió legalább annyira hívogató. Csak egy védőpajzs bűbáj menthetné meg az óriási szörnyet, hogy ne öleljék körbe a völgyi lángjai. Még akkor is, ha idő közben az evolyrani nemes elmozog előle.
De nem sokáig időzik, ha nem tartóztatja semmi az ő párosukkal sem. Ahogy a többi nagyméretű ízeltlábúra igyekszik tüzet okádni, óhatatlanul is megtalálja Markus és a vörös köpenyest. Így a piacok egykori helyszínén a vörös test repülve közelíti meg őket és egy kósza gondolat sem fordul arra felé, hogy kímélni kéne a párost.
A völgyi csak akkor veti be a sárkány leheletét, ha a győzelemhez fontosnak érzi. Az évek hosszú sora alatt ugyanis nagyon sok állat ugrott el előle és még nem tudja olyan jól használni, mint az ilyen támadást hírhedté tevő idősebb társai. Ahogy tett egy kört az oszlopok körül, majdnem minden és mindenki kapott belőle ilyen-olyan kimenetellel. A sötét tünde is, ha még a téren volt, mikor felé fordult a hatalmas fej.
Viszont mirigyei kimerülve felkap egy hatlábút a mellső lábaival, ha talál még túlélőt köztük és igyekszik valahogy ehetővé formálni. Le is száll az égő hordók környékén, hogy a kiömlő furcsa vért is lefetyelhesse, ha idő közben olyan nem történt, ami más irányba terelték volna a dolgok folyását.

*Nagy skorpió még mindig nem adta fel és mindkét ollójával és a farkával is felém csap, gyors hátra ugrással elkerülöm a csapást. Gyorsan körbe nézek és látok egy utcát, ami még nincs annyira tele ezekkel a hosszú lábúakkal, de közben látom, hogy újabb hosszú lábúak és néhány nagyobb dög is érkezett, meg egy nagy féreg is elkezdte beásni magát a föl.
-A fenébe ezzel a hellyel, ez helyzet menthetetlen, inkább eltűnök innen.- Mondtam gyorsan és elkezdek futni az utca felé, amit láttam korábban. Néhány hosszú lábú megpróbáltam meg állítani, de mindegyik meg ismerkedett a buzogányommal és a kardommal közelebbről, mikor közel értek hozzám. Már nagyon közel jártam a célomhoz, amikor egy tűz csóva indult meg felém, és csak éppen, hogy eltudtam kerülni a támadást, és balszerencsémre nagy tűz állja el az utamat így már nem tudok menekülni.
Vissza nézek a és látom, hogy egy sárkány kezdi tűzzel beteríteni a főteret megölve ezzel sokk rovart, de így is még maradt a rovarokkal és ahogy láttam a sárkányt nem érdekli, hogy mi itt vagyunk. -Az Istenek átkozzanak te túl méretezett hüllő!- Kiáltom el magam, és felkészülök a újabb rovarok támadására.*

Gomora a mágus és a gyerek támadásával végezve egy hatlábút kapott el, amit nem csak megölt, de evett is belőle valamennyit. Már a szájába kerülésekor is érezte, hogy nem az a jól megérdemelt frissen elejtett őz vacsora. De pár falat után kimondottan érezte, hogy kezd rosszul lenni, így inkább ott hagyta az undormányt.
~Észnél kell lennem. Még koránt sem végeztem a fegyver megszerzésével. Már így is sérült vagyok, ha a rovarok és a kétlábúak összefognak, akkor pedig komoly nehézség is adódhat a tervem kivitelezésében.
*Így reggeli tornaként elkezdte hatalmas karmos lábaival széthajigálni a lángoló hordók kupacát a környező házak tetejére dobálva. Nem csak a kávét akarta pótolni, melyet oly előszeretettel nélkülöznek a sárkányok többsége, sokkal inkább egy új terv része volt.
A társa által keltett fészek a városhatárban még egy jó ideig nem fog ideérni, viszont ha számításai beválnak, akkor egy tűzgyűrűt csinál az itt harcolók körül, így megakadályozza a menekülésüket... vagy legalábbis nehezíti a kijutást. Nem mellesleg egy esetleges erősítés érkezése sem lesz könnyebb, ha kellő hőt csinálnak az égő házak. Egyik viszont célt tévesztett. Nem tudni, hogy csupán a hirtelen rosszullét miatt vagy csak a figyelme pillanatnyi elvonása okán, de félre csúszott kezeiben és a lángoló fadarabok az óriás földtúrót belepő nyálkában landolt... alaposan elvétve a célt.
-Ki a bűnös ezért a felfordulásért? Áruljátok el, ki növesztette meg és mozgatja ezeket a pondrókat, és akkor a többiek sértetlenül megússzák a találkozást velem. -bömbölte, majd az utolsó hordót megragadva az egyik skorpió szerű lényre vetette magát, aki Markusékhoz közelítve talán nem is figyelte a kisebb ház méretű testet. Vagy csupán csak bekerítve érezte magát az oldalról mögé kerülőtől és inkább az eredeti célpontját akarta először letarolni.
Minden esetre Gomora mindent megtett annak érdekében, hogy mögé kerüljön és a farkát egyik mellső lábaival megragadva, a másikban a hordót emelve azzal sújtson le. Azt remélte, hogy pusztán fizikai ereje elég lesz ahhoz, hogy a szétrobbanó fadarabok szálkaként fúródjanak bele lángolva ellenfelébe és ezzel látványosan felül kerekedjen. A két prédának való ember már így sem volt valami jó színben, ezzel talán elég meggyőző érvet sikerül bemutatni.
Ám éreznie kellett, hogy mozgása cseppet sem fitt. Az elfogyasztott bogár helyett sokkal nagyobb szerepet tulajdonított magában annak, hogy sebei miatt nincs már kirobbanó formában. Nem is tudatosítva önmagában, hogy nem kell mindent rögtön a szánkba venni. Főleg nem ráharapni és megenni.
Hogy sikerült-e egy-két szilánknak mégis utat találni a páncél résein és hogy mihez kezd a lény a hátára felkapaszkodó súlyos testtel, az már a jövő zenéje. Csak az istenek tudják megmondani. Ha Aldo, Markus vagy bárki más nem elégítette ki kíváncsiságát, akkor a küzdelem hevében még dühösebben szólal meg igen ijesztő elszántságát bizonygatva.
-Nem viccelek! Életben maradtok, ha elárultok mindent, amit tudtok.
A küzdelmében is megőrizte nőiességét. Karmokat, fogat és minden mást használni olyas valaminek érzett, aminek bevetésére nincs meggyőző ellenérv. Még a hajhúzást is alkalmazta volna, ha a szabályok ezúttal nem zárták volna ki.

/Kéne valamit most már kezdenünk azzal a ganajhajtó bogárral is a földben. De szerintem ő nem egyszemélyes feladat lesz./

*Éppen, hogy csak túl éltem a tűz csóvát egy újabb hullám érkezik és egy újabb dög csatlakozott két nagy pengével a kezei helyén, de nem olyan nagy, mint a skorpiók. De semmi kedvem közelről meg ismerkedni vele még a hosszú lábúak is távolságot tartanak tőle. A legnagyobb gondom, hogy még arra is megy, ahova én mennék, ezért inkább úgy döntök vissza fordulok a főtér felé úgy látszik, hogy ezek a dögök nem nagyon adnak a menekülésre esély. Nem biztos, hogy messzire jutottam volna.
Mikor vissza érek látom, hogy mind két óriás dög as vörös köpönyegesre és a gyerek támadnak, úgy látszik ahelyett, hogy engem üldözött volna inkább őket támadja. Egy kissé, hibásnak érzem magam emiatt, de egyedül nem bírtam a döggel, ezért menekültem, de szerencsére a sárkány neki ugrik az egyik skorpiónak ugrik, de közben követelte, hogy ki volt a felelős ezért a káoszért. -A zöld köpenyes mágus tehet erről az egészről, aki most ott van az erőtér mögött, bár szerintem nem ez volt a szándéka.- Kiáltottam a sárkány felé, de közben néhány hosszú lábú megindult felém ezért inkább feléjük fordulok és felkészülök a támadásukra.*

A sárkány számításai nem jöttek be. Bár feláldozott egy értékes mancsot arra, hogy lefogja a skorpió farkát és hatástalanítsa, tapasztalatlansága a komolyabb harcokban ismét előjött. A skorpió fegyvere képes volt az ujjai között úgy csapkodni, hogy végül megsebezze.
Megrázó találkozás volt, feldühítette Gomorát. Bármennyire is úgy érezte, elérte a célját, hiszen Lothár válaszából egyértelműen kiderült, hogy kit kell majd elrabolnia, de egyre gyengül a harcban. Igyekszik fogást váltani a skorpió farkán, akit már nem csak egy érdekes ellenfélnek tart, de egyenesen nem szívesen folytatná sokáig ezt a csatát vele. Nem szabadul azonnal, hiszen ha egyből elengedné, akkor a farok újból eltalálhatná, miközben ő igyekszik tisztes távolságba kerülni.
Más jut az eszébe. Az új fogással talán sikerül addig harcképtelenné tenni, míg teljes testsúlyával rá nem nehezedik. A másik elülső mancsát is most már nem a céltalan karmolászásra és fogózkodásra használja, hanem igyekszik a farok végét egyre lentebb nyomni és a gazdája páncéljának egyik résén belenyomni.
Ha az alatta lévő lágy részekre nem hatna halálosan a skorpió farka, akkor igyekszik a kitint úgy meghajlítani, hogy az hosszabb távon is beszoruljon és ne tudja használni újra. Ha puszta ereje nem elég ehhez, akkor még egy kis mágiát is használ, hogy megolvassza egy kis hővel az óriás bőrét.
Amikor úgy érzi, hogy biztonságosan szabadulni tud, tekintete... és egész teste az oszlopok felé fordul. Látja a pajzsot, de őt úgy nevelték, hogy a fajuk csak ne ijedezzen minden probléma előtt. Körbe repülve igyekszik karmainak és farka csapásaival megszüntetni a bűnöst védő mezőt. Még akkor is, ha a narrátor igen csak kételkedik, hogy sikerülne az, ami egy sötét elfnek és egy zöld köpenyes mágusnak nem régen még nem sikerült. Ezekről a völgyinek nem lehet tudomása, de ha áttöri az erőteret, akkor megragadja a karmaival Elneirost, hogy az égbe emelkedve a külső lilás derengéssel kísérletezzen. El akarja vinni magával azt, aki a legtöbbet tudja a ma este történtekről, hiába figyelmeztették rá, hogy a mágus zsebében sincs a Bölcsek Köve. Nagy hatalmú, varázslatokban jártas rokonai élnek odahaza, nem beszélve az ősiekről is akár, no meg igen hatásos tudás, hogyan szedjenek ki mindent egy kétlábúból. Amit nem tud, azt majd a népe kiokoskodja helyette. De pillanatnyilag a legfontosabb az, hogy ő segítse ezt a folyamatot minden lehetőségével.
Ezt akkor is így tenné, ha mi gyanítjuk, hogy nem lesz módja rá. És inkább tartjuk valószínűbbnek, hogy fel kell hagynia egy újabb őrült tervért cserébe ötletével. Haragos pillantásokat vet Markusra és Aldora, akik megérkezése óta nem harcolnak. Még egy szóra sem méltatja őket, de felírja az évszázados tervei közzé, hogy a teázásra sort kerítsenek. Egy kellemes, baráti teázásra közvetlenül a vörös köpenyes halála előtt...
Inkább siklik át a pillantása a nemes felé, akire biztatóan mosolyog.
-Gyere! Segítek takarítani az utat előtted. Csak segíts megölni az óriásférget!
*Így eshet meg, hogy ígéretéhez híven a hatlábúak védő gyűrűjének Lothárhoz közelebbi felén csap le a levegőből, hogy felemeljen lábaival egy-két prédát, majd karmaival megölve visszadobja és újra támadjon a többiektől kicsit talán távolabb állókat megcélozva. Máskor a csoportosulásokat úgy próbálja meg felpuhítani az információkban segítségére siető előtt, hogy a feléjük való száguldás közben irányt vált, még mielőtt elérnék őt a nyúlványaikkal és a farka kemény csont végével csap oda.
De mi változtathatta meg ennyire, hogy előfordulhat ez, amennyiben az oszlopok védőpajzsa kitart a támadások alatt? Nem. Nem fordult ki még a bőréből, nem mond le a világról alkotott véleményeiről. Egy kétlábúval kötött szövetség számára semmi olyat nem jelent, amit bármelyik percben nem lehetne szögre akasztani. A sérült lába még mindig fáj. Vogon nyila igen kellemetlen helyen találta el. A skorpióból meg nem is beszélve. Nincs kedve kipróbálni, hogy le tudja-e győzni a hatlábúakat, az óriásokat, a földtúrót és az embereket egyszerre. Nagylelkű segítsége azt a célt szolgálja, hogy még jobban bizalmába férkőzzön annak, aki eddig is már együttműködőnek bizonyult a sárkányok előnybejuttatásában. És igyekszik rávenni a két oldalt, hogy minél hatékonyabban pusztítsák egymást, annál kevesebben maradjanak a végső csatában, amikor birtokba veszi a főteret.
~Talán még nem is sejtitek, hogy több társam is van itt. Nem tudom, mit terveztek az ősiek, hogy ideküldték őket, de a csata nem csak rajtam áll. Egyedül egy ellenség marad majd életben. Ő is csak addig, amíg meg nem tudjuk tőle, hogy a romhalmaz mely elemeit kell elszállítanunk a Völgybe a fegyver összeszereléséhez.
No igen! Meg a jó öreg Hakantog is életben fog maradni.
*De vajon Lothár készséggel neki vág-e az ember méretű rovarok tömegének, hogy megkíséreljék elpusztítani az oly lelkesen védett bebábozottat?

*A támadó hatlábúak közül már egyik már a buzogányt tartó kezem felé csak a kampós lábával, de gyorsan elhúzom a támadás elől a kezemet, de a kardot tartó kezemmel lesújtok a támadó végtagjára és le is vágom azt. A lény sikítva húzódik hátrébb, de közben egy másik dög a másik oldalról a lábam felé támad, de gyorsan reagálok erre elkerülöm a támadást utána egyből vissza támadok lesújtok a buzogányommal dögre és agyon is verem a dögöt. Újabb hosszú lábúak indulnak ellenem, de ekkor a sárkány levegőből lecsap is fel kap két hosszú lábút s megöli őket. Úgy látszik sikerült elintéznie a skorpiót amivel harcolt, de támadásának köszönhetően az engem körül vevő ellenségek össze zavarodtak ezt kihasználva én is megölök még néhányat, amikor a sárkány újból lecsap a hosszú lábúak közé a farkával és újból és felém fordul és megszólal.
-Gyere! Segítek takarítani az utat előtted. Csak segíts megölni az óriásférget! Ezt mondta nekem, eleinte voltak kétségeim, de a mostani helyzetet nézve, inkább segítek neki é így lehet, hogy túl élem ezt az egészet. -Rendben segítek, de akkor tényleg takarítsd az utat előttem, mert én magam egyedül nem tudok átvág ezen a tömegen.- Válaszoltam vissza neki és elkezdek megindulni az óriás féreg felé, közben levágok még néhány kisebb dögöt ami az utamba kerül. ~Remélem tartja a szavát, mert semmi kedvem meghalni itt.~ Gondoltam magamban.*

A nőstény sárkány elégedetten szemlélte, hogy próbálkozása sikerrel járt. Lothár, még ha nem is tenné tűzbe a kezét érte, de csatlakozott a tér közepe felé a rohamhoz.
Amilyen rossz színben volt az oszlopok környékén a másik két kétlábú, nem adott sok esélyt nekik, hogy beleszólnak majd még a harc kimenetelébe, már-már lemondott róluk, mikor markában hatlábúval felemelkedve egy újabb kör után a fehér hajú idegent pillantotta meg feléjük törni a bogarak sűrűjében.
~Remek! Emotion újabb őre csatlakozott, hogy az ellenség szívéhez törjünk. Csak reménykedni kell most már, hogy a túlerő nem gyűri le őket hamarabb, mint hogy megtizedeljük a soraikat. Teljesen mindegy, hogy a végén velük kell végeznem majd vagy néhány óriás csótánnyal.
*Így hamarosan a támadásaival igyekezett segíteni Aldonak is, hogy sikerüljön elérnie a nemest, tartott nagyon az óriás féreg méreteitől. Sárkányként a neveltetése gyakran irányult arra, hogy „A nagyobb jobb.”
Szülei a többi fajtárs ezen bölcsességét kiegészítették azzal, hogy ne bízza el magát a méret láttán! Nem volt nehéz. Az ők amúgy is szokatlanul apró termetük miatt kevésszer tapasztalta meg a Völgyben, hogy gyakorló harcokban ő a nagyobb. Mindig építenie kellett a mozgékonyságára és az energiái gondos beosztására.
De ettől függetlenül nyugtalanította. Szinte mindig alul maradt a nagyobb testű sárkányok ellen. És a vadászatai során áldozatai mindig kisebb termetűek voltak nála. Ők ezt elég ritkán élték túl.
~Igyekszem mindent megtenni azért, hogy ők életben maradjanak, mire eljutunk hozzá és az első két támadás ne felém, hanem feléjük menjen a földtúrótól.

*Miközben a tér közepe felé rohamozok látom, hogy Aldo fel kell a földről és meg indul felém. Úgy látszik, hogy ő is csatlakozik hozzánk és a sárkány rajta is segít és elkezdi az ő útjában is álló rovarokat irtani. Én is fojtatom a hosszú lábúak irtását Aldo útjából, hogy minél hamarabb oda érjen hozzám. Egy kis idő után sikerült átverekednünk az ellenségen, amikor oda értem a vörös köpenyeshez ad egy kis zuhanyt, eleinte nem értettem, hogy miért csinálta, de kezdtem érezni, hogy a rovarok már nem csípnek belülről égre egy kis meg könnyebülést éreztem.
Ezután elkérte a kardomat és egy varázslatot használva a kardom elkezd lángolni, majd vissza adja nekem. -Köszönöm.- Csak ennyit mondtam és folytattam a támadásom a óriás féreg ellen.*

// Mese Sendel romjai közt. Lothar, Gomorra, Elneiros, Aldo és a rovarok. Bocsi a kimaradásért! //


Olyan rettenetes ez az egész, hogy mindig kevesebbet bírok tenni. Vagyis legyünk egyszer már őszinték, mióta a karom belém akaszkodott, szinte semmit. Hát ez szörnyen fájt! Szidtam is a lényt meg a többi izét ölég cifrán, szakavatott szavakkal, de ezzel nem lettem előrébb. Ezen kívül csak annyira voltam képes, hogy két sikítás között Aldot keressem, aztán fényességes, majd maró lett a levegő, és hányás közben elkaptam a mágus kezét, de aki változtatott a helyzetemen egy kissé, de most semmit se láttam, elhagyott hosszabb időre minden tájékozódó képességem. A gyomrom görcsben, a kezem is meg-megrándul, el is vesztettem Aldot.
~ A fenébe is, ki fog neki most segíteni???~
Bárcsak itt lenne az én szürkemágusom, mire lennénk együtt képesek? Micsoda csapat lennénk! Ő egy igazi vadász és bátor is, meg minden...
Mivel valahogy elengedtem a mentő kezet, ideje magamhoz térnem, de a lények, a zűrzavar, a hiábavaló küzdelem nagyon levert. A rosszullét nem múlik, émelyegve próbálom a ház bejáratát megkeresni. Hamar elém kerül egy fal, aminél tapogatózva jutok előrébb. csak bele ne fussak valami szörnynek a karjaiba. Egyik kezemben tört szorongatok, ez némileg biztonságot nyújt.
- Aldo! Aldo!!!

Gomora örömmel nyugtázza, hogy hamarosan eléri az ellenség az ellenség központját, így terve beteljesülni látszik. De örömét..., mely a kétlábúak közelgő halálából nem kevésbé táplálkozik, mint ahogy kéjes boldogsággal gondol az óriás féregbe hamarosan vágódó éles kardoknak. Nos, ezt a könnyen szárba szökkenő jó kedvét az a lény keseríti meg, akitől talán a legjobban tart.
A hatlábúak öldöklését -mellyel igyekszik segíteni a Halál Zenekarát- az a lény szakítja félbe, akitől a legjobban tart. A skorpió szerű lénnyel való találkozása meggyőzte arról, hogy ne becsülje le a szokatlanul nagy prédákat, viszont ez a bányász jószág nagyobb nála, így sokkal veszélyesebbnek tűnik.
Fél szeme mindig rajta volt, hiszen paradox csapata előrenyomulásának -mondhatni- tárgya. Viszont amikor figyelme a lecsapása előtt az alant nyüzsgő jóval kisebb áldozatokra is fordul nem tud időben reagálni, hogy a farkát el ne kapja a háló.
Már az első pillanatban érzi a húzáson, hogy nem egy olyan ruhásszekrény pókháló, amit könnyedén leporol egy porseprűvel. A szárnyai felé száguldó két társát igyekszik kikerülni úgy, hogy talán a farka felől fognak beleakadni a már őt tartó szálba. Varázsigék hangzanak el a szájából.
-Respa novo! -ha jól számítja, akkor a taszító mágiából nem kell egy ökröt megmozgató adag, a nyári ökörnyál oly könnyű, hogy könnyen szállnak magasba nyaranta. Ezeket is el lehet téríteni eléggé egy gyengébben kivitelezett varázslattal.
~Pókháló, ökörnyál... Van egy érdekes ötletem.
*Mielőtt az új szikra, mely lángba borítja megint a fejét elvonná a figyelmét arról, hogy az ellenség lekötelezettjévé vált, igyekszik Lothár vagy Aldo közelébe repülni.
-Vágd el! -kér segítséget a nemestől, bár tekintete elárulja, hogy a mágusra se mondana panaszt, ha megelőzi kardjával. Ha az iménti mozdulata sikeres volt, akkor csak a hátsó csont buzogányáról kell levágni a fogva tartó szálat. Ha a szárnyai is belegabalyodtak, akkor a földre zuhanva kért segítséget.
Bárhogyan is történt, épp mellső lábával megragad egy hosszú lábút. Memorizál egy szellő varázslatot, mely egy kellemes kis szelecskét idéz a szárnyai alá. Eddig úgy tudta, ez csak a sárkány hadak mozgásának megkönnyítésére hasznos varázsige, még gyorsabbá és kiszámíthatatlanabbá téve mozgásukat és vonulásukat. De most ígéretes ellenvarázslatnak tűnik a ragacsos anyagból készült fegyver ellen, ha az imént valóban könnyen tudta odább lökni a szálat, vagyis kis súlya ideálissá teszi arra, hogy a megidézett széllökés belekapjon. Amint úgy tűnik, hogy újabb lövéshez készülődik, így azonnal elő tudja venni majd, ezzel is segítve a kitérő mozdulatát.
A mancsába vett hatlábút viszont igen messzire dobta. Mi üthetett belé, hiszen bármennyire is jól látszott, hogy a karmok elkezdtek a kitin alá érni, szemmel láthatóan nem kapott még halálos sebet... Gyengülne a sárkányunk és már nem maradt volna ereje befejezni a támadásait?
Aligha!
-Most van egy kis időtök, amíg az átok hat. A hatlábúak védtelenek. Nyomuljatok az óriás féreghez!
*Ő legalábbis így gondolja, hiszen azok a mormoló szavak, melyet a kezében tartott állatnak mondott egy vér tündéktől eltanult átok. Néhány tanító abból a fajból beavatta őt a háborúban alkalmazott varázslatok némelyikében. Egyik ilyen tanítója adta át a bölcsességét, amivel vér mágia átkot tud mondani ellenségére. Egy „eszközre” van szükség hozzá, az ellenség megsebesített katonájára. Ha sikeres, akkor nem csak a haldoklóval hiteti el, hogy lángok égetik testét, de a közelben lévő rokonaival, fajtársaival is.
Nem túl hatásos általában, hiszen nehéz a csata előtt egy ellenséget foglyul ejteni, hogy kezünkkel érezzük a vérét... És nem túl hatásos, hiszen csak az idegrendszerre ható tévképzet a láng, mely megrémítheti az ellenség sorait.
Ráadásul maga a mester sem tudta pontosan körül írni, hogy mikor milyen erős vérségi kötelék az, amin keresztül hat. Beszélnek dicső csatákról, mikor Lanur seregeinek egész hadoszlopai kényszerültek meghátrálni és visszavonulni a fősereg irányába, mert egy elfogott felderítő a sok katonát mind „lángba borította”. De suttognak olyanokról is, mikor csak alig néhányan érezték a mágia hatását, rávilágítva eme rontás -sárkányunk számára is- kiismerhetetlen voltára.
Kétségek gyötrik, hogy hat-e egy vérmágia egyáltalán ennyire vértől idegen anyaggal, illetve meddig marad fent. Amikor az eldobott elátkozottból kiszívja az utolsó életenergiát is, egészen biztosan abba marad és az ízeltlábúak nem látják és nem érzik többé a perzselő hőt.
A völgyi minden esetre meglepődött magában, hiszen nem számított arra, hogy ezt a varázslatot, mely oly hasznosnak tűnt egy sárkány karmaiban a könnyen elragadható kétlábú tanítói ellen... épp az ők előrenyomulásuknak a támogatására fogja bevetni először igazi harcban.
Hová jutott a világ?

*Aldo egy újabb varázslatot használ amitől a buzogányom sokkal könnyebbé vált így már egy kissé gyorsabban tudok ütni vele, amire most szükség is van, mert az egyik skorpió meg indult felénk és szemből és oldalról is jönnek a hosszú lábúak is. Még tudok harcolni, de érzem, hogy egyre fáradok, de tartom magamban az erőt, mert semmi kedvem itt meghalni. Még mielőtt közel érne a Skorpió szerű lény addig lefaragok a hosszú lábúak számából.
Meg is indulok a közelebbiek felé és le is ölök belőlük néhányat, de néhányan el kerülik a támadásaimat és vissza is ütne, de a páncélom még ezeket a támadásokat. Amikor felnézek látom, hogy a sárkány farkára rátapadt valamilyen háló és újabbak szállnak felé, de valamiféle varázslattal eltaszítja azt, majd közelebb repül hozzám és azt kéri, hogy vágjam el a hálót. -Rendben- mondtam gyorsan, majd a kardommal elvágom a hálót, de utána inkább a hosszú lábúakkal foglalkozom. Egy kicsivel később a sárkány megszólal újból, hogy most kéne kéne támadni, mert valamiféle átkot használva a hosszú lábúakon. De még ott van a Skorpió lény is ami még gondot okozhat, de ennek ellenére úgy döntök, hogy megindulok a féreg felé, de az utamba eső hosszú lábúakat megölöm. *

A tér négylábúja örömmel veti bele magát a harcba újra és ha a skorpió nagyon megközelíti Aldot vagy Lothárt, akkor oda kiállt nekik...
-Mindjárt jövök.
*Ezzel a környékbeli lángoló házakból, mely tüzet tudatosan igyekezett gyújtani a lángoló hordó kupacból most kiragad egy gerendát. Igen csak magasan száll, hogy jól láthassa az esetlegesen felé repülő újabb pókhálókat, de a skorpió ügyködését is. Tart mind a kettőtől, így nem is lendül újra támadásba a ház méretű test, amíg bármi jelét veszi, hogy a skorpió tud a fent létéről és esetlegesen készülő tervéről.
Amikor a figyelmét teljesen leköti a mágus vagy a nemes, akkor zuhanó repülésben szárnyaival csapkodva igyekezvén még jobban felgyorsulva lábai között a lángoló gerendát szorongatva felöklelni a második leggyűlöletesebb lényt itt a központban.
Át kell, hogy a fa vágja fentről az egész testet, hiszen mással nem segíthet. Úgy fél a skorpió farkától, mint... nem, a tűz az rossz szó erre. Esze ágában sincs félni a tűztől. Mondjuk inkább, hogy kerüli a vele való találkozást, mint macska a forró kását. Ezért is igyekszik mindent elkövetni, hogy nyílegyenesen ott hatoljon át az óriás ollós testén ez a fogpiszkáló, ahol két íz között nem védi a páncélja és ő jól számított érkezéssel tud a lendületét kihasználva tovább ugorva leugrani a hátáról, mint egy macska, akit kidobtak az emeletről.
A legkevésbé sem kockáztatja meg, hogy egy pillanatnál tovább a farok hatótávján belül maradjon, eközben ha újabb háló repülne felé, akkor azt nem az eltervezett szellő varázslattal, hanem a tárgyak taszító varázslatával védené, hogy ne keljen manőverezéssel elfordulnia. De nagyon örülne, ha ez az őt is megsebezni képes lény végre kimúlna vagy legalább is komolyan lesérülne az együttes támadás hatására. (Nem kéne felvágni arra, hogy még őt is képes volt megsebezni. Hiszen még egy gyenge mágus is a vérét folyatta Agare homokrengetegében egy a maihoz nem kevésbé baljós naplementénél.)
Ha még menet közben megérkezik Aden, akkor oda szól neki, hogy csatlakozzon a támadókhoz. Bár csak egy kétlábút lát benne, aki hasznosabb lenne, ha előkerítené Hakantogot, de egy újabb halálra ítélt csalit szívesen lát maga alatt, hogy addig is időt nyerjen, míg a leggyengébbeket leölik a túl sok lábúak.
Balál bevágtatása, amikor ez meg fog történni, biztosan nem tölti el örömmel a fiatal csirkét szárnyai verdesése közben. Némán hagyja, hogy a dolgok kibontakozzanak és ha leszáll a nemes kisasszonnyal együtt a lováról, akkor bizony az állatnak jogos lesz az ijedelme. Azonnal rárabolna a gazdátlan jószágra. Remélhetőleg nem érkeztek meg addig, míg ő el nem kezdte a zuhanórepülését a világ legszokatlanabb sárkány támadása közben.