A Főtér

*Meditálok még egy kicsit, hallom ahogy a mágus búcsút int nekem, majd a lánnyal együtt kilép a romok közül. Elvégre csak egy ember lépett ide be s kettő ment ki. Talán kis megnyugvást jelent ez számomra, még egy kis időbe telik mire összekaparom magam. Körbe tekintek, sehol senki. Egyedül maradtam, s valamiért ez baljós érzésekkel telít el. Hallom ahogy egy üvegcse a földre hull a zsebemből. Furcsán nézek rá, nem értem mikor kerülhetett az oda. S azt sem tudom mi lehet benne. Rámarkolok, kiveszem kupakját s beleszippantok egyet. Vér illata van, összekeverhetetlen. Még vadalanban szereztem attól a szárnyas lénytől. Elképesztő, hogy meg tudok felejtkezni dolgokról. Bele nyalok egyet, semmi különös íze nincs. Talán varázslény volt, s mint ilyenek sok dolgot hordozhatnak a vérükben. Vállat vonok, majd vissza rakom zsebembe, később talán még lesz módom kideríteni mit is tesz velem. De most nem sok időm van kísérletezgetni. A táncok hamarvást vissza térnek belém ahogy a méreg elillan belőlem, s mivel már nem hátráltat, így a gyógyulásom is sokkal gyorsabb mint eddig volt. A csata zajai kintről, behallatszanak. Mi tévő legyek, bújjak meg vagy menjek s segítsek. Nehéz kérdés, s ha elbukunk talán mindegy is lesz, hogy az elsők között hullok el vagy az utolsók között. Felállok, s eldöntetett a kérdés. Nemelyr nyomába szegődök, elhagyom hát a rejtekhelyet. S mire utol érem az újdonsült barátomat ő máris a csata közepén leledzik. S villámokat szór a lényekre. De mindenre nem figyelhet, ismét azok a lények. Akik társával nemrég meggyűlt a bajunk. Fegyveremre markolok, látom ahogy az egyik teljes sebességből nekem ront.

/Még folytatom csak elfogyott az időm //

*Látom rajta az egyik engem szemelt ki míg a másik Nemelyrre koncentrál. Amilyen gyorsan csak lehet elemzem a helyzetet, végig mérve minden lehetőséget csak egy kiutat találtam. Ha más nincs a sárkányt harcképesen kell tartanom. A lányra tekintek ki szinte már reményt vesztve csapkod a kardjával. Majd a felém tartó lényre terelem vissza figyelmem, ahogy az támad, rögvest a gyors táncába lépek. Még nem teljes az erőm, viszont már épp elég gyors vagyok hogy kitáncoljak a támadása elől. Mire már a másodikat megindítaná nekem hűlt helyemet találja. Majd a lány mellett termek, végig húzom kezemet az ezüstös pengén. Majd a lány csupaszon lévő testrészére rakom a vérrel áztatott kezem. Ha a vér utat talál magának valamely sebén keresztül a hatást nem sokkal később meg is fogja érezni. Ahogy tennék így a férfival ő valamilyen védőpajzsot vont maga köré. Mi hátrálásra kényszerít, nem csak ellenfelét de engem is. A lány mögött maradok, majd a hátamat az övének vetem.
- Hamarosan érezni fogod... a sebeid meggyógyítása helyett először a mérget próbálom kivonni belőled. Tarts még ki...
*Majd a humanoid lényre pillantok, aki ismételten felém tart.
- NEMELYR! Vedd le a pajzsod!
*S közben magára hagyom a lányt, aki immár az életpecsétem hatása alá fog kerülni. Hisz az átokpecsétjeim is pont így működnek, ez alól a gyógyító pecsétem sem kivétel. Ha a mágus még időben véghez viszi a pajzsának levételét vele is azon nyomban megpróbálom megosztani a pecsétet, ha a humanoid lény nem lép előbb akcióban mint ahogy a férfi tenné azt.
Eközben a lány testében már a pecsét felvette a méreggel a harcot, s a rajta levő gyógyige ezt felgyorsítja, s mivel a pecsétemnek már másodszorra van dolga ugyanazzal a méreggel, így ismeri is azt. Könnyebben készteti a lány immun rendszerét a méreggel való harcra. S remélhetőleg nemsokára ki is vonja azt a szervezetéből. Majd megkezdhetem a gyógyítását. Viszont mindennek a hátránya, hogy saját magamat nem vagyok képes ugyanazzal a sebességgel gyógyítani mint eddig. S ahogy a lány kissé erőre kap, fel kell benne oldanom a pecsétemet, hogy a férfire tehessem át azt. Hármunk között még kevesebbet tudok fordítani a személyek gyógyítására.

// Sendel romjai közt- mese//

A szürkemágus teste ernyedten, mozdulatlanul ül a hideg falnak és zsákjának támaszkodva. Nem lélegzik. Utolsó halk sóhajával mintha kiszállt volna belőle a lelke, hogy látóhoz mérten utazzon az Istenek mezejére. Úgy érzi már régi restanciája ez, találkozni egy Istennel, aki talán segít neki utat találnia, vagy felfedeznie múltja rejtett foszlányait, miket Adennel kezdtek feltérképezni. Vagy talán kiderülhet, hogyan szabaduljon a feketemágus szörnyű átkától. Ha nem sikerül, vagy nem kap segítséget, talán még dönthet úgy is, hogy soha nem tér már vissza, ne legyen Lanúriára oly veszélyes a személye. Csak az a szőke kölyök s a szőke copfos kicsi lányka meg annak a különleges ezüst szempárnak a tulajdonosa ne lenne! Még Nawarean is képes volna megérteni őt...de ők hárman sokkal mélyebbre vésték magukat kérges szívébe annál, amit könnyű onnan kitépni.. Mindegy, neki most találkozója van Dremerrel. 
Kigombolt ingnyakában szinte észrevétlen lapul meg a sötét kristály, mely mintha magába nyelte volna Balál végső cseppnyi életerejét. Ki venné ezt észre? 

//szerk. megj.: Valahol szeretném kijátszani ezt Dremerrel! Köszi szépen a lehetőséget! Éljen a nyááár!//

A sárkányleány örömmel nyugtázta, hogy ellenségei figyelmét ismét elvonja valaki más, legalább csak részben. Ráadásul a mellette harcoló páncélos lovag már kipróbált veterán ilyen szempontból, hiszen az első sebeket is közösen ejtették a szörnyön.
-Respa novo! -int sérült végtagjával a felé érkező nyálkára. Csak remélheti, hogy sikerül még időben visszalökni őket.
Az érkező ollót az ép lábának ujjai végén lévő jóval ellenállóbb karmokkal hárítja, de nem frontálisan, csak bele akasztja őket a skorpió mellső végtagjába, ezzel megakasztva őt. Igyekszik kerülni ezekkel a négy méter magas lények fegyvereivel a közvetlen érintkezést. Ám félelmei nem gátolják meg, hogy ha sikerült az újabb hálós támadást védenie, akkor újult erővel rugaszkodva neki a felemelkedésnek igyekezzen föntről megkerülni és a farkát vesztett hátán landolni. Az első ilyen lény, akivel találkozott, nem tudta első csápjait úgy hátra hajlítani, hogy elérje őt ott. Így viszont adottnak látja a lehetőséget, hogy karmait a kitin alá mélyesztve megsebezze és ha sikerrel jár, ketté és vágja a nagy dögöt.
Nem feledkezik meg hű csalijáról sem. Ha sikerült a manővere, akkor fogaival egy őfelé mozgó lárvára harap odafentről, így kicsit talán visszatartja a közelében lévő két lény utánpótlását, bár ez csak csepp a tengerben. Eközben a vörös farokkal és annak csontvégződésével úgy csapkod a nagy méretű ellenfelére, mintha csak segíteni akarna a legyeket elhessegetni a nem rég elvesztett kitines helyett. Bár ezek akár egy lovag pajzsát is összetörhetnék, de most nem a megszokott apró ellenfeleivel néz szembe.

// Mese- Sendell romjai közt - Aldo és a zöldköpenyes mágus(?) //

Aldo robbantása következtében a föld kicsit meglazult ugyan, de tőreim bármilyen élesek is voltak, két karom minden erejére szükségem volt. Ástam én, minmt a pockok, a kitúrt földdel is küzdöttem, a levegőről nem is beszélve. Szállt ott por és még ki tudja micsoda, de lelkesedésem töretlen volt.
Oda kell jutnom, ha fene fenét eszik is! Ez volt az első gondolatom, ez az utolsó, nincs máss út, fel kell ébresztenem a zöldköpenyest. Nem alhatja át ez a szerencsétlen, míg az egyszer már elesett Sendel védői itt pusztulnak szörnyű kínok között.
Alig haladtam négy tenyérnyit, amikor a fülem zúgásától azért hallottam a csatazajt. S mintha nőkkel beszélne Aldo mágus. Mindjárt! Mindjárt! Még egy kicsit, most kéne felfelé fúrni, a bura túlfelén lehetek. Mindig mondom, micsoda áldás a karcsú alkatom! Keskeny járat is megteszi. A féreg vagyok. Magam vagyok a féreg! Pehelysúly és karcsúság! Ez kell a túlélshez! persze az izomerő s kitartásom se mellékesek...csak mindkettőből kifogyóban vagyok, .A fejem azonnal ki kell szellőztetnem. Segítség! - kiáltok befelé! Alig van levegőm! Most ki...! Most!!! MOST! Még egyet és még! A föld mintha puhább lenne, ez már a közvetlen felszín!

-Hogy mi a tervem?
*Tekint a vörös boszorkány irányába, aki akaratlanul is, de megszabadítja Aldot a skorpió ollóitól.-*
-Nos, ha minden jól megy, akkor nemsokára...
*A következő pillanatban a boszorkány holtan rogy össze.*
-...hagyjuk, most már úgysem értenéd meg. Azért kösz, a segítséget.
*Fordul el tőle, hogy az újabban érkező hölgy által idehúzott hosszúlábúakkal számoljon, de már arra sincs szükség...
A szélvész őt is felkapja, de még idejében beletudja döfni kardját a földbe, s meg tud benne kapaszkodni. Az örvény elmúltával, mely elnyelt mindent, mi az előbbi élet-halál harcról árulkodott volna, kardját helyére teszi, s az idegen nőhöz(Kesához) lép, hogy mi után bemutatkozik, Balál hol léte felől érdeklődhessen. Számára a közelben levő Lysanor is oly ismeretlennek tűnik, mintha soha életében nem látta volna. Kár, hogy még csak most megy Eroniára a tekercsért, és nem visszaútban  van onnan, akkor talán ráismerne...*

-Hát mi történt veled...barátom?
*Tekint az élettelennek tűnő szürke mágus testére. Lehajolva hozzá sem veszi észre, hogy emelkedne a mágus mellkasa. Semmibe révedt tekintettel néz le rá, egyszerre felfigyel a fekvő nyakába akasztott nyakékre is. Kezébe veszi, hosszan nézegeti, egy idő után fura érzés szállja meg. Átfut a hideg a hátán, sőt az egész testén, s ami még furább, sehogy sem akar elmúlni. A rúnáról feltekintve először párás lélegzetén akad meg a szeme, majd az őt körülvevő vakító hórengetegen. Lélegzete is elakad, Balálra tekint, de barátja nincs már sehol, csupán a kristály maradt Aldo kezében, más mindent felváltott a hó, a hideg...Eronia! *
-Nibelon!!!

//Köszönöm a játékot. Remek kis mese volt.//

// Mese - Sendel romjai közt //

Balál nem érez, nem tud már mit sem arról, mi történik Sendelben, vagy akár azon is túl. Egy ideig időz szelleme a tetszhalálba merevedett test felett, de váratlanul felkapja és hihetetlen távolba szippantja valami emberfeletti, elképzelhetetlen hatalom.
Szelleme rég átrepült a legtitkosabb vidékein Lanuriának, a közelébe annak, ahol kezdődik, vagy talán végződik e világ.
Hogy Aldo Barras, Balál ellensége és 'barátja' mit tesz, hogy későn érkezik-e, hogy ő is eltűnik, csak testestől-lelkestől innen a kristály, vagy tán' valami más fortély révén a többiek orra elől, hogy Markus a közelben jár, s megpillanthatja kihűlő testét, vagy hogy megmenekült-e Sendel, minderről mit sem sejt már. Ahogyan arról sincs fogalma, hogy mi történik testével, ami a tetszhalál miatt egyenlőre nem indul bomlásnak. A méreg ártalmas hatása is leállt. Bárki, bármit tehet most vele. Jó esetben, ha a mágus visszatérhet bele, megfelelő állapotban találja majd. De meglehet, h nem így lesz. Talán soha vissza se tér.


// Érdekes mese volt. Nagyon köszönöm a játékot mindenkinek! //

/Sendel romjai között-mese lezárása/

Gomora elszántan küzd az ellenséggel, teljes elszántsággal, hogy ha más fajtársa nem kerül elő segíteni, hát majd ő egyedül széttépjen mindenkit a központban.
Még mindig az jár a fejében, hogy meg kell szerezni a fegyvert a sárkányoknak, noha idáig csak feltartották őt, hogy a zöld köpenyes felé törjön át valahogy. De oly közel van már ahhoz, hogy győzedelmesen repüljön haza.
Harci mámorában túlságosan leértékeli, hogy már egyre több sebet szerzett ezen az éjjelen. Miközben az újabb méretes ellenfelét igyekszik leteríteni kicsit odébb nála jóval nagyobb erők lépnek működésbe. Az örvény mindent magába akar szívni, és a karmai alatt semmivé foszló kitinesbe is hiába kapaszkodik. A szárnyaival csapkodva igyekszik úgy manőverezni, hogy Elneirost elkapja. Nem az életéért aggódik, csupán a búra megszűnésével eljött az ő pillanata. Foglyul kell ejteni és az ősiek elé kell vonszolni, hogy részletesen kikérdezhessék, mit tervelnek ellenük ezzel a mágikus eszközzel.
Ám az égbolt vadásza cseppet sem olyan erős, hogy az örvénylő levegővel farkas szemet nézhessen, miközben igyekszik meglovagolni az áramlatokat, pusztán csak azok dobálják őt ide-oda. Most épp egy oszlopnak, amibe megkapaszkodik. Fájó tapasztalat, hogy a trófea megvárja majd őt, miután a vihar elmúlik.
-Hol van ő? -kérdezi vádlón azokat, akiket még lát, miután lecsendesedik minden. És nem sok türelem árad felőle, hiszen máris fogait csattogtatva és karmait nyújtva Aldo felé támad, hogy az ő halálával példát statuáljon a többieknek, akik esetleg rejtegetni próbálják érdeklődése tárgyát.
A vörös köpenyes a szeme előtt vált semmivé, hogy megjelenjen pár utcasaroknyival odébb egy házban. Így tanácsért a kísérője felé fordul.
-Hol van a mágus? -lábai immáron stabilan mélyednek a fellazult oszlopok környéki talajba, miközben szemei sárgán felfénylenek, farka pedig most nem emlékeztet légyhajtóra. Ide-oda csapkodva jelzi, hogy a válaszra nincs egy napja a cirkusz világában felnőtt gyereknek. Még ha nem is fogalmazott pontosan, hogy melyik mágusra gondol. Három is eltűnt szinte egymás után.
Vajon kivágja magát Markus, vagy áthárítja a feleletet Kesának esetleg itt maradt más társának? És vajon mit fog szólni Lothár?

/Ha Balál akar sárkánybőr csizmát, jobb lesz igyekeznie felébredni. Bár a Markus is jó márka./

Valami vagy valaki megmarkolja a karomat. Segítség! Kiáltanék, ha most nem vehetek levegőt, megfulladok. A karomnál fogva rángatnak kifelé én a lábaimmal és a másik kezemmel mindent megteszek, hogy azonnal levegőhöz jussak. Remélem, nem egy csápoló ollózó szörnnyel sikerült összefutnom. Alig van már gondolatom, inkább képek rohamoznak, mi várhat odakint.
Egy utolsó erőteljes rúgás és kinn a fejem a vállam, és a zöld köpenyes mágus ránt ki a földből. Mond valamit, de mintha csak az oszlopok léteznének, a feliratokkal foglalkozik. Vajon én tehetek róla, hogy felébredt?
Köpködve, prüszkölve ülök, majd térdelek fel. Kiabálni akarok, de még mindig alig kapok levegőt. Hányingerem van.
- Ember! - Tápászkodok fel végül, hogy hallassam a hangomat.- Hallod te ember??? Mit művelsz? Odakinn nézz szét! Nem látod, mi történt? gyerünk, ne olvass! Tedd jóvá! Valami jön odafentről...! Hallod? a barátaim kint vannak!! Aldo és Balál! Csinálj valamit! Tüntesd el ezeket az izéket.
A háta mögött állok és ököllel püfölöm. Aztán a karját rángatom, hátha figyel, de a süket falaknak is beszélhetnék. Mindegy neki.
- Lanuriáért tégy valamit!!! Hallod? Mi lesz így velünk?- Torkom szakadtából kiabálok. Eze meg felkacag, mint egy őrjöngő őrült... A szűkülő örvény ijesztően fölénk magasodik, ereszkedik. Mi lesz most?
Mígnem az örvénylő szél elragad a földről, megkapaszkodnom sincs mibe. Ez a fickó őrült, kétség kívül. Aztán ahogy felkapott a vihar, úgy hajít le. Egy szomszédos ház falánál érek földet, az omladék hullik és rögök, kövek záporoznak mellettem.
Mikor feleszmélek, az őrült varázsló sehol, helyette Aldot és egy nőt látom bemenni egy ajtó nyíláson, a közelben. utánuk még egy árnyat...
A közelben nyomuk sincs a rovaroknak, szétporladtak a levegőben. Sok alak van a közelben. Egy fekete mágus és elf barátnője nem messze innen egyszerre eltűnik. Egy harcos van még egészen közel, az, akivel együtt a vörösmágusom küzdött. A többi mozgolódó ismeretlen. Itt is, ott is...
Olyan kimerültség tör rám, hogy ahhoz is segítség kéne, hogy egyáltalán megmozduljak, nemhogy felálljak. Mintha összetörték volna a csontjaimat... Csupa sáros föld vagyok, ki se nagyon látszhatok közüle, esetleg az a szőke üstököm itt-ott. Fáj a combom, ahová belevágott a lény, csodálkozva érzem, eddig miért nem vettem róla sok tudomást? Ez bizony piszkosul fáj és újra vérzik... talán a nyomulásom a földben tehet róla.
- Aldo...
Suttogni is alig bírok, csak erőltetem. Nemes egyszerűséggel elkezdek odamászni ahhoz az ajtóhoz, ez se nagyon megy már. El fogok ájulni...
Az ajtón pont rájuk látni, az az alak fenyegeti Aldot. Aztán hirtelen Aldo lehajoló alakja semmivé lesz, ott a szemeim előtt. Mindegyikünk előtt. Mintha egy erő kiszippantotta volna onnan.
- Aldo! - jön ki valami eszelősen vékony, kis hangocska a torkomon.
Beleborzongok s majdnem rázza a sírás a mellkasom, amikor meglátom, mi, vagyis ki van a földön, ahol imént még ő állt. Eddig Aldo takarta el. Minden félelmem odébb áll. Balál! Jó ég! Tehetetlenül, mozdulatlanul...
- Mágusom!- Kezdenék felegyenesedni, amikor a szörnyű árny felém fordul és megszólít. Azt sem értem, mit mond, azt se látom, mit tesz ő, vagy a hiányos öltözetű lány. Csak lassan, görnyedten araszolok arrafelé, várom hogy mindjárt rám néz az öreg, hogy feláll, még ha nehezebben is, mint máskor...~ Biztosan jól elfáradt!~ Vér lüktet a fülemben, hallom ahogy dübörögve dobog a szívem. Mást semmit.
Csak egy értelmeset bírok kinyögni.
- Mágusom, keressük meg a lovad!- Lihegem. A szemembe könny tolul s végre fel tudnék állni, de csak mellé roskadok. A kérges kézfejét keresem, erőszakkal beletemetem az enyimhez képes óriás tenyérbe a saját, apró kézfejemet. Lehelek valamit az orrom alá...~ Majd felébredsz!~ Elhagyott az utolsó erőm. Alig tudom a szemem résnyire nyitni.
- Igaza van, aludni kell! Aludni kell...- súgom nagyon erőltetve a torkom, hogy azért jól hallják s aludjanak.

//Köszönöm szépen a mesét mindenkinek! Nagyon szuperkirályság volt, bár Markus szíve most nagyon fáj...

Elbúcsúzni nem tudok, azt látom, lesz itt még írás, vagy sírás!    //

// Mese - Sendel romjai közt //

*Sikerült eljutnom a sárkányhoz, de megint át kellett vágnom a mérgező gázon és már elkezdek émelyegni és a szerencsémre két újabb ellenféllel kerülök szemben, de már nem tudok rendesen harcolni és egy újabb skorpió tart felénk. De a sárkány szerencsére lefoglalja a skorpiót amíg azzal a két kis döggel harcolok. Csak az a gond, hogy már nem tudok rendesen harcolni, de legalább a páncélom felfogja a támadásaikat, de én már csak csapkodok feléjük, hogy távol tartsam magamtól, ezeket a dögöket. De nem sokkal később egy remegés történik, ami miatt a földre esek és egy kissé elkezdek pánikba esni, mert most kedvezőtlen helyzetbe kerültem emiatt.
Megpróbálok minél előbb felkelni, de ekkor jött egy újabb térhullámok jelennek meg, amely majdnem elrepít, de megtudok kapaszkodni egy rom épület falán. Szerencsémre sikerült kapaszkodnom, addig amíg az örvény az égen el nem tűnik a burával együtt és minden dög is eltűnt a romvárosból. Mikor fel állok földről és vissza veszem a fegyvereimet, akkor elkiáltom magam. -Túl éltük! És végre eltudom hagyni ezt a helyet.- Már nem törődve a többiekkel, elindulok kifelé a városból minél gyorsan, mert nincs semmi kedvem itt lenni. Ezek után jó hosszú eddig kerülni fogom ezt a helyet.*

//Köszönöm a mesét//

*A lény újra támad, s nem igazán marad időm megosztani a képességemet a lánnyal. Kénytelen vagyok magamra gondolni, s látszólag egész jól elboldogul. Ha csapásai erőtlenek is, de megvédi magát. A lény nekem ront, én kitérek a csapás elől. A testem még nem szedte össze régi erejét, így jóval lassabb vagyok most mint az ellenfelem. Végig kell kísérjem minden egyes mozzanatát. S más nincs mint, hogy hárítsam a lény ocsmány farok nyúlványát, az ezüstös fegyverrel. Ahogy a farok oldal irányból érkezik, a három részre válik szét a fegyver s azt magam köré tekerem mintha csak egy köpeny lenne. Aminek köszönhetően a farok rész csak a fémet találja el. Ami viszont engem is oldalba üt, s a lény most jóval erősebbnek tűnik mint legutóbb, bár biztos vagyok benne, hogy ez az én gyengeségem. Térdre ereszkedem, szapora lélegzetvétellel tekintek föl a lényre. De ekkor valami megváltozik, mintha egy erős lökés érne mindent s mindenkit. Majd elkezd magába szívni egy őrvény, mindent amit csak a szemem lát. Markom erősen szorítja a fegyvert, ki most ismét az eredeti állapotába áll össze. S a földbe szúrom, majd szólok hozzá.
- Ne mozdulj.
*Érzem ahogy a szél felemel s szívna magába, nem tart soká talán csak pillanatok voltak míg az örvény mindent elnyelt. Hullákat, köveket, a ház korhadó fa részeit. Még szerencsés voltam, hogy semmit sem húzott az arcomba. Ahogy vége lett a szélnek talpam ismét a földhöz ér. S elengedem a fegyvert, körbe tekintek. Nem látok egyetlen bogarat sem akik eddig ezrével voltak jelen. Veszélyes ellenfelem is eltűnt. S csak embereket látok mindenfele. Térdre ereszkedem, majd egy nagy levegőt veszek s hosszasan fújom ki azt. Ez a fellélegzés, a csata végén jól esik kicsit kiadni a terhet magamból. Most csak egy hajszál választott el a haláltól, s tudtomon kívül ezzel nem csak én vagyok így. De nincs vesztegetni való időm, hisz táskám még mindig valamerre hever, amiben benn van néhány szer ami segíthet talpra állni. S a keresésére indulok, viszont előtte még Nemelyrre pillantok. Oda biccentek felé egyet, majd elindulok Sendel maradéka között, hogy felleljem a táskámat. Amit kisvártatva meg is találok egy fadarabon himbálózva, szerencse, hogy nem szívta magába az örvény. Sok becses gyógyszerem veszett volna kárba.
-Remélem a vén medve jól van...
*Majd indulok Balál keresésére, akit a fehér hajúval találok meg. S elég ramaty állapotban leledzik. Oda sétálok hozzájuk majd Lysanorra nézek. S oda sétálok Balál mellé majd letérdelek.
- Vén medve... jól kikészítetted magad hallod e? S most ideje lesz felkelni...
*S csak reménykedek benne, hogy barátom meghallja mondataimat s nemsokára vissza tér az élők közé.

// Sendel romjai közt című mese után- Markus, Gomora, Aden és akit még éppen ott érek. Egyúttal szeretnélek megkérni titeket, hogy játsszuk ki ezt az eseményt! Köszi!  //

Balál szellemét Dremer egyetlen világraszóló fuvintással emeli a végtelennek tetsző útra. Ideje alig van felfogni, hogy végig száll Lanuria tájai felett, látja a Sendelből sietve távozókat és a romok között körötte állókat, térdelőket. ragyogó életteli fény lebeg bennük, köröttük, mindegyiké más színekben pompázik, talán a szellemük lehet az. Egy parányi, halványan pislogó kis fény mutatkozik oldalt, egy apró kis batyúszerű csomagocska, amiben alig érezhetően pislákol a szellemi erő, az élet. Mintha éppen kihunyni készülne az ereje, vagy csak nem akarná megtartani az aprócska testet az élet. Leheletnyi, fáradt lélek, még fáradtabb testben, egészen az őhozzá kuporodva.
Csak egy szemvillanás, hogy fájdalmat érez, hogy elnehezült testét fullasztja a méreg utolsó hatása, de jó jel, hogy a sebeit s izmai fáradtságát is érzi.
Kínlódva, nehézkesen felköhög. Erőt kell kifejtenie, hogy kinyissa szemeit, s a segítőire nézzen. Ismerős elf lány és Aden térdepelnek csendes türelemmel fürkészve az arcát.
Nyakához kap, majd megnyugodva veszi tudomásul, hogy a rúnakő sehol. talán rossz előjel, hogy így eltűnt, de nincs még elég ereje ezen gondolkodni...
Az oldalához gömbölyödő ragacsos, földes kis alakot veszi szemügyre,  mielőtt bármit szólna. Nem hisz a szemének, Markus az, akit tudomása szerint ott hagyott, inasnak. Tenyerével megszorítja, majd meg is rázza a kicsi kezet. Másik kezével a koszos szürke hajcsomót simítja, rázza meg.
Nagyot nyel, szemébe értetlen döbbenet költözik.
- Markus, hogy kerülsz ide? Markus! Mi van veled? Megsebesültél, te gyerek?
De hiába szólongatja, Kétkedve néz Adenre, Lysanorra, idegesen felül, majd egészen feltérdel, mintha már jól lenne. Talán így is van, nem törődik sokat vele, mit szólnak a többiek.
- Remélem, csak alszik? Mondjátok, hogy alszik!!!
Közben csak szöget üt a fejébe a gondolat, ki vette le a követ a nyakából.
- Aden, Lys, jó látni titeket! Az onix kő...a nyakláncon az egy rúnakő. Az egyik legveszélyesebb, amit ismerek. Halálos. Melyikőtöknél van?
Örömmel,de kétkedve végigméri őket, mire lenne szüksége egy ilyen különleges méregkeverőnek, vagy egy tündének az életelszívó kőre. valahogy nem hiszi, hogy eltették. Aden karjáért nyúl, hogy felálljon, majd imbolyogva bár, de felemeli a pehelykönnyű, koszos kisfiút.
- Add a táskámat, barátom!- Kéri Adent. Ha az segítve vállán átveti a táskát, elindul a levegőre az ajtón át.
Odakint nyoma sincs a borzalomnak, a rovarok, a búra, mintha minden felszívódott volna. Megtorpan az ajtón kívül, ölében az elernyedt kicsike testtel.
- Mi történt itt?Hol van Luna?

*Barátomra tekintek, s elmosolyodom mikor meglátom ahogy szemei kinyílnak. Bár a megszokott módon nem habozik egy pillanatig sem, s máris egy idegennek a létéért aggódik, pedig csak most tért vissza Dremer kebléről.
- Téged is drága barátom. De fogalmam sincs mire gondolsz, tudod nem értek a mágiához.
*Majd a következő kérésének eleget téve segítek neki, s felállítom. Majd kitámogatom az ajtón. S már jön a következő kérdés.
- Nem ismerem. De talán megtalálhatom.
*Szemeim vörösbe fordulnak s embereket kémlelek vele. Ha látóhatáron belül van akkor a szemem ki fogja szúrni őt.

/Sendel mese folytatása/

A vörös nőstény hitét elhagyva néz utána a még nagykorúvá sem érett kölyöknek, aki úgy ment el mellette az oszlopoknál, mintha senki nem is kérdezett volna tőle egy árva kukkot sem.
~Nos, egy kicsit lehetsz porondmester, tökmag! Lássuk, mutatni akarsz-e nekem valamit... vagy csak azt hiszed, hogy elsétálhatsz innen élve, tettetve azt, hogy meg sem hallottad.
*Így szép lassan lépdelt a nyomában egy pár saroknyira lévő házig, amibe bement az új reménybeli informátor. A sárkány egész végig olyan puha és könnyed mozdulatokkal haladt, amennyire csak vérző, kimerült teste megengedte. Erősen fülelt odakint, hátha meg tud valamit. Az ablakon keresztül úgy tűnt, a halott város maradék védői úgy veszik körbe az egyik mágust, mint a bogarak nem régen az óriás férget. Védőn, óvón gyülekeztek, talán a halhatatlan ősiek sem sejtenék ebben a helyzetben, miféle erők hatására.
Amikor a különös szertartás, mely akár egy baráti üdvözlet is lehetett, de ismeretlen mágus tánc is, véget ért, a hatalmas test a tetőre kapaszkodott fel. Igyekezett olyan helyzetet találni, ahol nem szakad be a mennyezet, de a vezető kifelé tart. És ha tényleg nagy hatalmú varázsló, akkor is jó alkalom lehet még belőle.
~Nil ott van velük és bár nem fogja kockáztatni az átváltozást a szemük előtt, az álcája mögül mindent megtesz majd -remélhetőleg- a fajtársa sikeréért, ha még nem vette el az eszét a ráolvasott bűbáj. Kain és Furia háziállata is vele van, tudni fogják, kinek tartoznak hűséggel.
Nem is sejted, hogy nem egy védő sereget, hanem egy csapdát gyűjtöttél magad köré!
*Amikor kilépett a fényre Balál, elsötétülhetett minden körülötte. Miközben Aden a távolt fürkészte, egy jókora mancs ragadta meg a szürke köpenyest, hogy ha senki és semmi nem állja útját, szárnyait meglengetve a magasba ragadja és nyugat felé repüljön. Ahonnan jött, arra távozik. A ritkán lakott területek felé, hogy Agare földje felett forduljon északnak és érje el úti célját.
~Ha a gyereknek igaza van, ő az egyetlen, aki meg tudja mondani az oszlopok titkát. És el fogja mondani.

// mese: Sárkánytánc //

*Nagy csaták évei ezek, melyek Lanuria földjét sújtják. Persze próbálok minden olyan helyzetet elkerülni mely csata lehet. Most már nem csak magamért felelek. Van egy kicsiny családom, egy kicsiny élet, melyre vigyáznom kell, amíg csak lehet, hisz nekem nem adathatott meg az, ami számára, remélem, mindennapi lesz. Egy szerető család. Így hát, hogy minden lehetséges módon elkerülhessek egy esetleges sárkány sereget, vagy ellenséges hordát, úgy döntök, hogy az elfogyóban lévő gyógynövény készletemet ideje feltölteni azon darabokkal, melyeket nem sikerült a kis fűvész kertben gyökereztetni. És mi a legjobb megoldás arra, hogy gondtalanul, minden bajt elkerülve eljusson az ember A-ból B-be? Egy csipetnyi varázslat, meg persze egy erszény némi pénzzel, mint fizetség. Fel is kerestem egy jó barátomat, aki elfoglaltságra panaszkodva egy ismerőséhez küldött. Némi darna kedvezménnyel egybekötve meg is egyeztünk, hogy hol is van az az oda, ahova el szeretnék jutni.*
- Kicsit izgulok.
*Kezdte meg remegő hanggal a férfiember, s nedves orrát megtörölte.*
- Miért? Tán halasszuk másik napra? Tudom, hogy ez egy nem egyszerű varázslat, várhatunk vele egy két napot.
* Mondtam, hisz igaz ami igaz, egy megfázás is okozhat gondokat.*
- Nem-nem. Menni fog ez. Akkor kezdjük.
*Be is álltam a kijelölt, helyre, s mivel nem akartam a szokásos émelygést érezni, ami valamiért mindig elfogott egy ilyen utazás során, ezért inkább lehunytam a szemeimet. Nem kellett sokat várnom s már hallottam is az ismerősen csengő varázsszavakat, s fellélegeztem, hogy igen, végre megszerzem azokat a növényeket. Hittem én.*
- Sendel……
*Mondta ki a varázslat egyik kulcs szavának a felét, majd tüsszentett egy hatalmasat. A továbbiakat nem igazán hallottam. Hírtelen kinyitva a szememet máris éreztem azt a furcsán émelyítő érzést, ami ilyenkor magával ragadott.*
- Azt ne mondd, hogy….!
*Kiáltottam, vagy csak hittem, hogy kiáltom? Nem is tudtam igazán eldönteni, de amikor az érzés megszűnt valami hiányzott.*
- Hogy az istenek szentségét neki…
*Morogtam, majd egy  női elf kecsességéhez méltóan próbáltam földet érni egy sötét helyen, de az érzés amivel földet értem azt bizonyította számomra, hogy eme landolást egy ork se tudta volna rosszabbul teljesíteni nálam. Tompán sajgó részeim mellett éreztem, hogy van ahol igen csak csípős a fájdalom, és a talaj se olyan amilyennek lennie kell*
- Hova kerültem én?