Argelioni kaldera

Hozzászólások száma : 1520 Character sheet Nép: NJK

A Nagy Vihar után, amikor a főnixek és az istenek varázslata egymásnak feszült, oly erővel, mely csaknem széttépte egész Vadalant, számos gyengébb pontja a földkéregnek felhasadt.
Így ébredt újjá az Argelion melletti kaldera is.
Valaha, a régmúlt időkben ez működő vulkán volt, melynek egy gigászi kitörésekor egész csúcsa lerepült, s ami megmaradt az a kürtő alapja csupán. Idővel e helyet benőtte természet zöldje, s akkor, a vihar után szakadt be újra a kaldera, hogy ismét kitörjön a mélyben a föld tüze.
Az események elcsendesedésével a kaldera is lenyugodott, már nem pöfékelt vulkáni hamut a levegőbe, s olvadt kőzetekkel sem árasztotta el tovább környezetét, ám az erdők, melyek közelében voltak megsínylették hirtelen ébredését. Manapság még mindig gőz és füst száll fel a kráter mélyéből, de kitörés nem várható.
Közelítve hozzá messziről érzik a kénes bűz, melyet magából áraszt, és kopár, frissen kihűlt vulkáni kőzet borítja környékét.

Tárgy: Aldo újra Vadalanon 2015-11-08, 9:55 pm

//Folytatás a Savanti Territoriumtól//

*Mikor magához tért, egy ismeretlen álldogált előtte pár méterrel. Szó nélkül ült fel, majd egyenesedett ki, s kissé leporolva kabátját lépett előre. Az idegen mindvégig háttal állt neki, talán épp a lenyugvó nap utolsó fényeiben gyönyörködött, még akkor sem fordult meg, amikor Aldo megszólította. Mágusunk rövid ideig tétovázott, hogy mitévő legyen. Valami megmagyarázhatatlan bizonytalanságot érzett magában, valahányszor újra megakarta szólítani.*
~Nem tudom mekkora erejű mágiatudó lehet, vagy mit akarhat, de most nincs kedvem újabb kalamajkába belekeveredni. Jobb, ha lelépek. Keresek egy fát, amin elalszok, aztán holnap addig megyek, amíg nem találok egy lakott területet a szigeten.~
*Hátat fordítva az ismeretlen szituációnak lépett néhányat, amikor az addig némán álló alak hangja úgymond megállásra kényszerítette.*
- A nevem Constantine. Segíteni jöttem neked.
*Először arra gondolt, hogy semmibe véve a másik szavait tovább áll , de hát ha már valóban "segíteni érkezett", akkor legalább hadd nézzen a szemébe, kiféle, miféle szerzet lehet.*

Tárgy: Re: Argelioni kaldera 2015-11-15, 2:23 pm

*A név hallatán lelki szemei elé vetült néhány kép a múltjából, mely hozzá kapcsolódott. Hiszen amnéziája csak a tengeren történtekig nyúlt vissza.*
~Constantine? Így hívták Álomfalván a vámpírok vezetőjét, aki mellesleg átváltoztatta testvéremet. Emlékszem, párszor én is használtam e nevet Evolyranon, főleg amíg én is vérszívó voltam...~
*Egy különös, régen elfeledett emléke is felszínre bukkant. Evolyranon egy varázsiskolából csalogatott ki egy fiatal lányt, hogy vacsoraképpen elfogyassza, de aztán a dolgok úgy alakultak, hogy egy jégszoborrá válva állt több órát az erdő közepén...
Végig futott hátán a hideg, talán az emlékektől, talán a hűvös esti széltől, de ezzel eldobva emlékeinek hálóját, újra a jelenbe tekintett bele. Egyenesen a vele szemben álló szemébe.
Külsőre hasonlított hozzá, fehér haj, hasonló kabát, csak sötétebb színekben. Azt meg, hogy mágiatudó, már az előbb megérezte a kisugárzásából.*
~Vajon mi lehet az igazi szándéka? Valóban segíteni jött csak úgy a semmiből a semmi közepébe?~
-Mond csak, mióta követsz? Egyáltalán mi ez a hely? Hol vagyok?
*Előbbi bizonytalanságának hangot adva kérdésekkel lepte el az illetőt. Szinte mind olyanokkal, amiket önmagának is feltett ittléte alatt. Talán végre most választ talál rájuk.*

Tárgy: Re: Argelioni kaldera 2015-12-01, 2:04 pm

*Az idegen enyhén elmosolyodott.*
-Itt vagyunk a Vadalan-i kontinensen. Gondolj csak bele, talán úgy néz ki ez a föld, mint Lanuria? Nem követtelek, itt voltam végig. Mondhatni te bukkantál rám. S mivel úgy láttam elkel egy kis útbaigazítás, hát...most itt vagyok.
*Aldo homlokán a ráncok még mindig nem simultak ki, érezte, szinte tudta, hogy valami nincsen rendben ezzel az alakkal. El sem tudta gondolni, hogy mi járhat a másik fejében jelen pillanatban, mégis egy része úgy érezte, mintha valahonnan ismerős lenne.*
~De hiszen ez botorság, fogalmam sincs ki az, mi az. Jobb, ha mégis továbbállok. Ez itt nem az én terepem.~
*Még mielőtt bármi mozdulatot is tett volna, Constantine újra megszólalt.*
-Tudom, hogy nem bízol bennem, hiszen így csak most találkoztunk. De nem kell tarts tőlem, segítek, hogy láss.
~Mi? Miket zagyvál ez itt össze? Ja...van nála egy fáklya, ahogy látom....Most meg merre megy?!~
-Kövess, elvezetlek a legközelebbi faluba, ahol eltöltheted az éjszakát. Reggel majd tovább vezetlek a városba.

//folyatás Új-Argelionnál//

Tárgy: Re: Argelioni kaldera 2016-01-19, 9:17 pm

//Küldetés//

*Micsoda egy unalmas, egyhangú táj, csak füst, por, hamu...és bűz. Nem is tudom miért voltam rá annyira kíváncsi, gondolta Alamaise, majd tett néhány óvatos lépést. Tekintete lassan pásztázta végig e tájat. Minden lépésével felkavarta a felszínt borító finom port, mely hamar rátapadt csizmájára és nadrágja alsóbb részeire.
A kósza szél is bele-bele kapott ebbe a porba, hogy fellegeket varázsoljon az idegen köré. A nap szikrázóan ragyogta be a kietlen földet. Alamaise lehajolt és felvett egy fekete követ, melyet minden valószínűséggel a tűzhányó hányt ki magából, melyben még mindig pislákolt az élet. Megvizsgálta majd messzire hajította. A kő tompa koppanásokkal ért földet a távolban, azonban a koppanásokba alig hallható hangok vegyültek. Mintha valaki segítségért kiabálna.
Az elf gyors léptekkel közelítette meg a kalderát pontosan két lépésnyire állva meg a szélétől. Eztán vizsgáló tekintete a mélységbe tévedt, ahol egy friss sebekkel borított vadalan férfit pillantott meg, aki szemmel láthatóan nem igazán érezte jól magát ott, ahol volt. Alamaise szája kárörvendő mosolyra húzódott a vadalan kétségbeesett arckifejezését látván.*

Tárgy: Re: Argelioni kaldera 2016-01-19, 9:33 pm

*– Miért nem imádkozol szárnyakért az istenedhez? – kérdezte tőle, miközben leguggolt, hogy annyival is közelebbről szemlélje a szerencsétlenül járt kínlódását. Nem ismerte, így aztán nem is fűzték érzelmi vagy netán érdeklődési szálak a sorsához. Különösnek gondolta a vadalan népséget, mivel egyáltalán nem ismerte őket. Nem sokkal akadt dolga eddigi életében.
– Kérlek segíts, jó vándor! – könyörgött a másik, miközben megfáradt, sötét szemeit a sárkányra emelte. Ekkor már a nap homályos fénye is a vadalanra vetült, az elf elé tárva szinte művészi, izmos testét, amit csak egy vékony, koszos ing takart. Alamaise hallott már a vadalanok e természet adta tulajdonságáról, bár csak most először látta.
– Miért segítenék? Nekem csak jó, ha egy haszontalannal kevesebb él a földön – válaszolta félvállról Alamaise. Még hogy én segíteni, gondolta, mi vagyok én, testőr? Vagy valami naiv jótét lélek?
– Kérlek! Nem lehet olyan sötét a szíved, hogy itt hagysz meghalni! – A vadalan minduntalan csak kérlelte a nőt, hogy szabadítsa ki, hol a közös nyelven, hol pedig a saját, furcsa nyelvén.
A sárkány rövid tépelődése után végül megszánta a férfit, és miközben a kietlen, poros földbe köröket rótt, elmormolt egy rövid és egyszerű varázsigét. Nataime odala'him, azaz a porból teremtés igéjét, melyet már elég rég nem használt. Hatására egy gondosan feltekert kötél rajzolódott ki a földből, aminek egyik végét a mélybe dobta.
– Tessék! De tudd, hogy csak azért húzlak ki, mert meguntam a sipákolásod. *

Tárgy: Re: Argelioni kaldera 2016-01-19, 9:36 pm

*A vadalan szinte azonnal megmarkolta a kötelet és mászni kezdett. Már félúton járhatott, amikor a kötél szokatlanul porzani kezdett. Mi a fene…? Alamaise agyán még végig sem futott, hogy mi történik, amikor a kezéből a kötél porrá vált, és ez a porosodás egészen a zuhanó vadalanig kígyózott. Valószínűleg rosszul ejtette ki a rég nem használt varázsigét, így sokkal rövidebb ideig tartott, mint amire szüksége lett volna.
A sárkány szitkozódva a mélybe ugrott, egy varázsszót kiáltva egyik kezével a sziklafalra csapott, másikkal a férfit ragadta meg. Az egyszavas igének köszönhetően nem tudott leesni, sőt még erőlködnie sem, tenyere egész egyszerűen odatapadt.
– Kapaszkodj belém! – mondta, mire a másik felmászott rajta és karjaival nyakába csimpaszkodott – De azért ne fojts meg!
Alamaise elkezdett felfelé mászni. Odalent minden csupa forróság és füst volt, ami a nő számára egyáltalán nem volt szokatlan, ám a vadalan minduntalan krehácsolt tőle, egyenesen megmentője nyakába.
A nő mászás közben azon morfondírozott, hogy még sosem volt ilyen megalázó helyzetben. Gyakorlatilag nem is tudta, miért fáradozik ezért a semmirekellő kétlábú életéért. Ma holnap ez a szerencsétlen úgyis meghal és akkor az örök enyészeté lesz.
Az elf nő kezei nyomán apró kavicsok hulltak le a mélybe, ami után potyautasa vissza-vissza pillantott, aztán még szorosabban közelebb lapult a nőhöz. Közben érdeklődve figyelte, miféle mágia tapasztja oda megmentője kezeit a falhoz, mely úgy tűnt, fogódzkodása nyomán kissé meg is reped.*

Tárgy: Re: Argelioni kaldera 2016-01-19, 9:38 pm

*A cipelés Alamaise számára – sárkány mivoltából fakadóan – nem okozott különösebb nehézséget, de így is beletelt egy kis időbe, míg felértek. A felszínre érve a nő egyből lerázta magáról a másikat, hogy végre véget érjen eme önként viselt megaláztatása. Kifújt egyet, majd kinyújtózott, kezeit lerázta, hogy megszűnjön az eddig használt mágia.
– Köszönöm! Köszönöm! Hálásan köszönöm neked! – esedezett a férfi – Sajnos szegény vagyok, így pénzt nem tudok neked felajánlani ezért a hősies gesztusodért, de imába foglalom a neved, és ha ismét összehoz minket a sors, és bármire szükséged lenne csak hívj! A nevem Mauzhrot. És a tiéd?
A kék sárkány egy röpke ideig elgondolkodott, elárulja-e igazi nevét, de végül arra jutott, hogy nem kell tartania e jelentéktelen kétlábútól. Mélyet sóhajtott, leporolta öltözékét majd így szólt:
– Alamaise, és igazán nincs mit. Hitvány életed ismét a tiéd, és nem a pokol démonaié. Értékeld, amíg csak lehet.
A vadalan ujjongott örömében, majd kissé óvatosan megkérdezte:
– Tudom, hogy az imént mentetted meg az életemet, de mégis… nincs nálad némi étel és víz? – érdeklődött nagy fekete szemeivel az idegen, miközben nyájasan elmosolyodott, hátha ezzel is eléri azt, hogy megszánja őt az idegen.
– Elég régóta sínylődtem odalent – tette hozzá.*

Tárgy: Re: Argelioni kaldera 2016-01-19, 9:48 pm

*– Azért a pofátlanságnak is van határa! – méltatlankodott a sárkány csípőre vágva kezeit, majd ismét kimondott három varázsszót – a vadalan először azt hitte, káromkodik–, azután csizmája sarkával kettőt dobbantott az amúgy száraz, poros talajon.
– Kezdhetsz kaparni ha inni akarsz. Ha meg éhes vagy, rágd le a karod!
Ezek voltak Alamaise utolsó a vadalanhoz intézett szavai, miután hátat fordított és elsétált.
Még messziről is hallotta a férfi hálálkodó szavait. Nem nézett vissza, de jól hallotta ahogy a másik elkezdett kezei ásni. A nő nem verte át, valóban ott volt a víz, ahova dobbantott, bár átfutott az agyán, hogy nem vizet varázsol a földbe, hanem egy nagy mérges pókot. Hamar elvetette ezt az ötletet, mert végtére is akkor minek szenvedett vele ennyit?
Egy jó darabig azon gondolkodott, vajon miért mentette meg az életét, hiszen sosem volt az a jótét lélek az idegenekkel szemben, ám akárhogy is csűrte-csavarta magában a dolgot, végül is jól esett neki a vadalan hálálkodása. Áh, ugyan már, legközelebb nem viszem vásárra a bőröm holmi jött-mentekért, hessegette el magától a kellemesnek tűnő érzést.
Még jó ideig kutyagolt a kietlen pusztaságon, lépteivel felverve a port. Már javában szürkült, amikor már úgy érezte, nem látja senki átváltozott, mancsával beletúrt a földbe, kitárta nagy kék szárnyait és a magasba emelkedett, hogy még közelebbről szemlélhesse a magas ég szikrázó csillagjait.*

//Küldetés vége//