Val Jegyzetei

Tárgy: Val Jegyzetei 2019-07-21, 4:27 am

Varázslatok

Gyógyítás
-----------------------------------
Pinnan haavan paraneminen - Felszíni sebgyógyulás
Ahogyan a varázslat neve is kimondja, csak a felszíni, azaz a hámréteget, irhát és bőralját ért sérüléseket képes eltüntetni. Valódi alakban a pikkelyeket és a szőrt is regenerálja. Izmokat és csontokat ért kárt nem képes helyreállítani.
A varázslat víz alapú.

Ártalmatlan
-----------------------------------
Erës zël taameude
Egy viszonylag vastag (azaz nagyjából egy megtermett kétlábú testét elbíró) jégtábla, amely két másodpercre a levegőbe emelkedik és fel lehet jutni vele fára vagy háztetőre. Jég és szél alapú varázslat. Alkalmas nehezebb tárgyak megemelésére is.

Lämmin lähtea - Távozz, hőség
Aurához hasonló gömb jön létre a test körül, amely részben kirekeszti a meleget, úgy, hogy belül szemnek láthatatlanul apró jégkristályok hűtik a levegőt. Máson is használható, inkább csak kényelmi varázslat. Tűztámadás ellen nem használható.

Laryss hieno säteily hänen - Laryss apró csillagai
Apró csillámló jégpelyhecskék, amelyek táncolnak a levegőben. Kedveskedő (avagy udvarló) szándékon túl semmi jelentősége nincs, azon kívül, hogy naplementében és teliholdkor rendkívül gyönyörű látványt nyújt.

Általános parancsok
-----------------------------------
Leijaillä - Lebegés
Mágiával megalkotott jégre és létező tárgyakra is használható utasítás. Szél/levegő alapú varázslat, az előzőhöz hasonlatos. Kétlábú formán és más kétlábúakon is használható, például támadás elől való kitérésre.

Lenttää - Szállj
Másfélszeresre meggyorsítható egy eldobott tárgy vagy a repülés, futás sebessége. Másokon is alkalmazható. A varázslat szél alapú, egyszerű hajtóerőt generál.

Luuminen - Alkoss
Különféle tárgyak és formák képzésére szolgál jégből. A Jää- előtaghoz hasonló hatású, de a két szó nem minden esetben működik ugyanolyan jól.

Ranta sade - Elhajítás
Mágiával megalkotott jégre és létező tárgyakra is használható utasítás. Utóbbi esetben akkor hasznos, ha saját kezűleg nem kivitelezhető a művelet. (Például ha az említett testrészek bilincsbe vannak foglalva Very Happy

) Erőssége szabályozható.

Tönäistää - Lökés
Szél/levegő alapú varázslat, mellyel akadályt képező tárgyat, megalkotott jeget vagy személyt/élőlényt lehet eltávolítani az útból, mérettől függő távolságra. Ez a távolság a közegtől, annak ellenállásától és a környezettől/tereptől is nagyban függ. Iránya (esetekben az erősség rovására) többé-kevésbé változtatható. Erőssége szabályozható.

Védekezés
-----------------------------------
Iho kylpii - Bőrpajzs
Lemezkékből álló jégréteg a test felületén, amelyek láncingként kapcsolódnak egymáshoz, így nem akadályozzák a mozgást. Tömegük van, tehát lassítják a sebességet annak megfelelően, mennyire vastagok. Optimális méreteik kétlábú alakra nézve gyöngy vagy borsó (kissé lapított, hegyes változatban természetesen Very Happy

) és a darna között változnak. Sárkány alakban ezek a méretek a pikkelyeknek felelnek meg, nagyjából két karomnyi vastagsággal, így használhatók arra, hogy az elvesztetteket pótolja vele. Az osa szót alkalmazva a varázslat bizonyos testrész(ek)re koncentrálható.

Pholustä kylpii - A pajzs védelmébe vesz
Lebegő és irányítható kör vagy ovális alakú falszerű jégréteg, ami véd a gyengébb fizikai támadások ellen. Önmagában lebeg, a leijaillä kifejezést nem szükséges használni.
Eldobható a ranta sade kifejezéssel, de ekkor már támadásnak minősül a varázslat.

Rinnen kohoaminen - Fal emelkedik
Jégfal képződik a használó előtt, amelynek vastagsága és magassága a méretétől függ - ennek értelmében pedig minél nagyobb, annál több varázserőt igényel, így mindkét testi formára megvan az optimális méret, amely többnyire éppen akkora, hogy elfedi. Vastagsága változtatható, ezáltal a használó különbözőképpen veszít erejéből.

Rinnen kohoaminen teltta - Jégsátor
Négy-nyolc jégfal állítható elő vele, annak megfelelően, mennyi mágikus erő áll rendelkezésre. Formájuk téglalap vagy sokszög alapú sátor, ezáltal az egész testet védi, a tér bármelyik irányából.

Támadás
-----------------------------------
Jääkeihas - Jégdárda
Alakja és mérete, mint a hagyományos fegyveré, s használni is ugyanúgy lehet.
Eldobható a ranta sade kifejezéssel.
Lebegtethető a leijailla kifejezéssel.

Jääneula - Jégtű vihar
Apró, vékony jégdarabkák, amik úgy vágnak, mint a papír, ebből következően a támadás inkább zavaró és kellemetlen, mint súlyos. A sárkányok valódi alakját közel nem is sebzi.
Eldobható a ranta sade kifejezéssel.
Lebegtethető a leijailla kifejezéssel.

Jääsurpaale - Jégszilánk
12-20 darab éles nyílhegyhez hasonló jégszelet, amelyek kard- vagy tőrvágáshoz hasonló sérüléseket okoznak, valamint zavarnak célzásban, koncentrálásban.
Eldobható a ranta sade kifejezéssel.
Lebegtethető a leijailla kifejezéssel.

Lamaantua esine - Fagyj
Egy tárgy felszíne megfagy/odafagy valamihez vagy valakihez. Előbbi jég, utóbbi jég és víz alapú varázslat, amely a levegőből kinyerhető nedvességet használja "ragasztóanyagként", ebből következően idővel magától elolvad és a rögzítés megszűnik. Bizonyos mértékű felszíni fagysérülés keletkezhet élőlény esetében.

Lamaantua osa - Fagyj
Valakinek egy adott testrészén felületi fagyás/fagysérülés keletkezik. A sérülés kizárólag felszíni. Jég/víz alapú varázslat, a gyógyítás ellentéteként működik. Varázserő-szükséglete az adott felület méretével egyenesen arányos.

Luuminen sapeily terä - Alkoss kardot
Egy egyszerű jégkard keletkezik, kinézete hasonlatos a jégtőréhez, azaz csaknem áttetsző, enyhén kékes szín kíséretében, sima felszínnel.
Eldobható a ranta sade kifejezéssel.
Lebegtethető a leijaillä kifejezéssel.

Luuminen thur - Alkoss tőrt
Eredményeként egy áttetsző, sima felületű jégtőr keletkezik, amely szúr és vág, akár egy fémből készült tőr. Nem törik el könnyen, de meleg szobában vagy egy melegvérű élőlény testével érintkezve könnyen olvadásnak indul. A varázslatot használó kezében ez nem lép életbe.
Eldobható a ranta sade kifejezéssel.
Lebegtethető a leijaillä kifejezéssel.

Rankka tuuili alkaen - Kis fergeteg
Apró szélörvény, amely piszkot és/vagy havat szór az ellenfélre. Tereptől függően egyéb tárgyakat is felkaphat, például gallyak, levelek, papír, madártoll, szőr. Átmenetileg a látást is nehezíti.

Tárgy: Note To Self 2019-08-04, 6:42 pm

Varázslatok*

... avagy hogyan is készül

Finn és ómagyar szótárt használok hozzájuk, némi kiegészítéssel/változtatással. Egyes szavak megmaradnak eredeti alakjukban és jelentésükben, míg másokat teljesen különböző értelemben szerepeltetek. Egy szó mint száz, sem egyik, sem másik nyelvnek nem felel meg teljesen a végeredmény, így végül ki kellett találnom egy kiejtési és írási szabályzatot, ami segít összefésülni a kétféle rendszert a fantáziámmal.

Hangok:
----------------------
• a, aa, ä, ää, u, uu = á
• ae = áe
• e, ë, i, y = i
• e, ei = e, é
• eei = é
• eu, o = o
• eeu, ö = ö
• ua = a, á
• u, ui = u
• u, uui = ü

Szabályok:
----------------------
• A megduplázott karakterek a magán- és mássalhangzók esetében is módosíthatják a hangok hosszát, hangzását és kiejtését
• A h mássalhangzó, ha rövid magánhangzó után áll, azt hosszúvá alakítja
• Egyes szavaknál a kiejtés rendhagyó
• Az e hang a szavak végén többnyire néma, míg az y nem

(Folyt. köv., ha szükséges lesz Very Happy

)

Tárgy: Re: Val Jegyzetei 2019-08-22, 2:34 pm

Pengeélű Jégvirág

710 évvel az éj-hasadéki csata után

A barlanghoz vezetett útja.

Laryss tudta már, épp elég jól tudta, ha a tisztáson nem lelte a sárkányt, abban a sötétben kellett tapogatóznia, amely rendszerint megóvta őket leleplezéstől, hóvihartól, s néhanapján a búcsúzástól egyaránt. Már kötötték emlékek ahhoz a helyhez, fontos, kínos és nagyon kellemes darabok is, azonban egyet sem bánt, mert minden, de minden csak erősíteni volt képes azt a köteléket, amely a sárkányéhoz bilincselte a szívét. Az a bilincs nem vasból volt, vagy ha mégis, a leglágyabb, legkellemesebb rabságnak tűnt az elf leány számára, amelyet valaha tapasztalt. S éppen emiatt sietett olyan nagyon - aznapra beszéltek találkozót, s már hosszú-hosszú hetek teltek el azóta, hogy elváltak egymástól. Valturaan családja, bár nem tudott róluk túl sokat, nem kifejezetten nyerte el tetszését, bármennyire is próbálta megérteni azt, ami tetteiket vezette. Akkor kezdett aggódni, amikor a fehér teremtmény testén megjelentek a sebek, mint valamiféle intő égi jelei annak, hogy tilosban járásuknak meglesz az ára. Mintha egészen idáig nem fizettek volna éppen eleget. És nem fizettek. De Laryss nem bánta, erős volt és temperamentumos, ha kellett. És aggódott, amikor kellett, ezért lépett be a fénytelenül tátongó szájba, mely alkonyi éggel keretbe foglalt végtelen gödörként emelkedett ki a fennsíkot magán hordozó hegy falából. A sziklameredélyek könyörtelen árnyékai által sötétbe száműzött képződményt hosszú évek óta használták rejtőzésre, megpihenésre, s környezetét is úgy alakították ki, hogy legkevésbé váljék szembetűnőnek a létezése. Hagyták szaporodni, nőni a fenyvest, amely körülvette, rendszeresen eltüntették ottlétük nyomait, s az oda vezető utakat is igyekeztek álcázni, amennyire csak tudták.

Laryss lágy hangzású fényvarázslatot kántált, mely csaknem ugyanolyan kellemes világosságot eredményezett körülötte. Nem akarta bántani sárkánya szemét a legkevésbé sem, azonban neki szüksége volt némi derengésre ahhoz, hogy lépni tudjon. Ezek a lépések aztán egészen halovány visszhangot vertek a barlang falán és mennyezetén, s néhány percig e különös szimfónia magányosan zengte be a teret. Egyetlen társa a leány lélegzése volt, mint valami távoli sóhaj, azonban a kanyar után e sóhajnak más kísérete is akadt - egy sokkalta lassabb, erősebb ritmus, mely azt jelezte, a kétlábú nincs egyedül. Hamarost ki is bontakoztak előtte a hószín körvonalak, akár ha szellem kelt volna életre az ürességben, mely a Hold áldását hordozta magán. Laryss-nak nem kellett soká pásztáznia őket, a hozzájuk tartozó fej hirtelen felemelkedett, a hatalmas, fénylő, jégszín szemek reátapadtak, a következő pillanatban pedig már a jól ismert puha sörényben találta magát. A sárkány megölelte őt. A meglepően gyengéd, mégis rendkívüli horderejű érzelemkavalkádot magában foglaló esemény ellen egy szóval sem tiltakozott, inkább viszonozta a gesztust, ahogyan mindig is tette, mióta hozzászoktak egymás dolgaihoz. Hiszen nem tette volna, ha nem szereti, s nem bízik benne, ahogyan látni sem engedte volna magából lényének sebezhető részét.

Laryss kiszabadította fejét a bundából, úgy vette szemügyre, ezúttal hogyan érkezett a hím. Az eredmény nem különbözött jelentősen a legutóbbitól: Valturaan tekintete gyötrődésről, lelki viharok szüntelen hadáról, álmatlanságról és harag keltette elhatározottságról árulkodott, de ő mégsem mutatta dühét felé. Nem őt hibáztatta azért, amin keresztülment, s egyszerűen csak annyira vágyott, hogy érezhesse az elfnőstény közelségét, melytől némi megnyugvást remélt a nehéz napok után. A pikkelytelen is ellazult, hallgatta Valturaan lélegzését, s engedte, hogy megtartsa őt mellső lábai között. Ha abban a pillanatban valaki őt nézte volna, tudta volna, mit lát, s mit nem. A párját látta, kihez életét kötötte, s nem a ragadozót, amely bármelyik percben elvehetné azt, hiszen tudta, hogy nem fogja - nem akarja. Sokáig ült a hósárkány, s engedte, hogy az elf a mellkasát simogassa, miközben ő az illatát igyekezett magába szívni - azt az egy Csupasz-szagot, amelyet nem tartott kellemetlennek. Sokáig honolt körülöttük némaság is, mire véget vetettek neki.

Valturaan lassan leeresztette Laryss-t, aztán minden további nélkül visszafeküdt korábbi helyére, csak éppen nem húzta össze magát, s hagyta, hogy a leány helyet foglaljon mellette. Az ibolya szemek kérlelhetetlenül vetültek reá, s nem is kellett kimondania, mire gondol, mert a másik így is értette őt. Hiszen annyiszor feltette már azt a kérdést.

"Mikor lesz már vége?"

De nem tudta rá a választ, mert még nem érett meg benne a döntés, amelynek meghozatala egyre csak sürgette, és ez egyedül tőle függött. Nem állt rá készen és Laryss tudta ezt. Val könnyűszerrel maga elé tudta képzelni a feddő hangvételű kérdést, talán túlságosan is élénken, ám a mellé társuló, fagyos tekintettel fűszerezett aggodalom egyszerűen csak mosolyra késztette. És az elf nem rettent meg attól a mosolytól ezúttal sem.

- Bolond. - érkezett a szűkre szabott válasz a ragadozó arcmimikáját, valamint a hozzá tartozó ragadozót is véleményezvén ezzel.

A sárkány erre csak csendben, lassan pislogott egyet, majd kényelmesebb pozícióba tornászta magát, mintha meg sem hallotta volna.

- Te is az vagy. - vágott vissza azután elégedetten, igyekezvén most már magába zárni megpróbáltatásait, melyeket családja és a kolónia többi tagja mért rá - És túl sokat vártam rád. Majdnem el is aludtam.

Laryss nem engedett. Szemei immáron nem csupán fagyosan, hanem még sértetten is fénylettek, jóllehet, a már gyakorlott fiatal hím könnyedén kiolvasta a mögé rejtett aggodalmat, mely válaszul szolgált a sajátjára. Hagyta, hogy a fehér elf hanyatt vágja magát, s az oldalának dőljön egy hatalmas sóhaj közepette. Érezte rajta, csaknem ugyanolyan fáradt, mint ő, így aztán nem rejtette véka alá tovább, letette a fejét és valamelyest kiterítette a szárnyait is. Úgy szemlélte a kellemesen meleg fény játékát a barlangfalon, mígnem ismételten Laryss törte meg a csendet.

- Egyedül érzem magam.

Azok a szavak idegenül csengtek a barlangban, s szintén idegenül, hidegen simultak a sárkány szívéhez is. Észrevételét leplezni kívánva döntött úgy, hogy nem veszi komolyan teljességgel, s ennek értelmében hangzott el a következő két mondat is.

- De nem vagy. Ha nem tűnt volna fel, rajtam fekszel.

Persze valamelyest sejtette, hogy nem szó szerint kellett azt érteni, így aztán nem fűzött hozzá semmi egyebet, csak tekintetével jelezte, hogy figyel rá. Laryss azonban úgy tűnt, kissé zokon vette.

- Igen, így van. És holnap majd kenyérsütés közben átkiabálok a szomszédnak, hogy megvitassuk, melyikünk sárkány jegyese a kényelmesebb! Mi sem egyszerűbb.

A faji jelzőt alaposan megnyomva tálalta a probléma tárgyát, mialatt metsző tekintettel jutalmazta társaságát, melytől azt várta, hogy eredményre vezesse a beszélgetést.

- Tudom, hogy mire gondolsz. - mondta neki Val, immáron teljesen komolyan, miután a tréfa utolsó morzsáját is könyörtelenül elhervasztotta magában.

- Nem tudod! - csattant fel egy kissé a fehér elf - Hátrahagysz, mert fontos csatát vívsz, de közben nekem is ugyanúgy harcolnom kell, és kezdek beleőrülni, hogy nem beszélhetek erről senkivel.

A senki szó hallatán, s a leány arckifejezését elnézve nem kellett túl sok sütnivaló, hogy a sárkány megfejtse a hirtelen felindulás valódi értelmét, s célját. Nem valakiről vagy valakikről beszélt a hegyes fülű, sokkal inkább egyetlen személyről, aki szándékosan kerülte ezt a témát, amióta csak elkezdődött ez az egész. Amióta elvesztette családja bizalmát. Ez nem olyasminek minősült, amiről könnyen kiöntötte a lelkét, főképp nem a leánynak, aki szégyenszemre jobban aggódott miatta, mint azt valaha is kimutatta irányában - és aki sajnálatos módon túl jól ismerte már ahhoz, hogy ne találja ki, mi végről viselkedik úgy, ahogy tette.

- A kolóniád nem csak neked okoz fájdalmat, úgyhogy nagy szívességet tennél vele, ha nem fojtanád mindig magadba, ami történik, és beszélnénk róla!

A fehér sárkány érezte, ahogyan torka egyre jobban és jobban összeszorul. A hóarcú lány ismételten sarokba szorította őt, s arra kényszerítette, hogy szembenézzen a saját maga elé gördített akadályokkal. Ez nem tetszett neki, s ami még fontosabb, nem ezt tartotta a legalkalmasabb pillanatnak arra, hogy bármit is megbeszéljenek. Hosszú utat tett meg idáig Jégkarom-csúcsról, ahol a repülés okozta megterhelés többszörösét mérték rá, mielőtt egyáltalán felszállhatott volna, lelkileg, s testileg egyaránt. Ellentmondást nem tűrően nézett hát az elfre, jóllehet, az áthatolhatatlannak tűnő pajzson utat tört magának a fáradtság, így mondandója végül nem kapott kellő nyomatékot.

- Laryss, nem. - felelte így hát, a legkevésbé sem olyan határozottan, mint ahogyan tervezte.

- Valturaan, de igen! - kontrázott rá a leány szinte azonnal, s metsző, jeges ibolya tekintetét az övébe mélyesztette.

Akárcsak két hideg kés... - gondolta a sárkány. A felemelt hangsúly ellenére azonban némi figyelmeztető pillantásnál nem adott számára több jelzést, sőt, még óvatosan közel is emelte hozzá a fejét, majd meghajtotta előtte, hogy a lány hozzányomhassa a sajátját. Békét kért tőle. Csak akkor szólt, amikor Laryss homloka már a hosszú, rugalmas pikkelyekkel borított orrnyereghez simult.

- Ne kiabálj velem. - mondta, korántsem fenyegető hangon, majd nem sokkal később kimerülten eresztette vissza fejét a földre.

Inkább hangzott úgy, mintha kijelentette volna, semmint felszólításként, s az elf most már tudta, hogy hagynia kell. Nem akarta felbőszíteni, sem pedig megbántani, ráadásul úgysem lehetett becsapni. Látta a hósárkányt, nem pedig nézte, ezért is fordult bal oldalára, hogy újból hozzáérinthesse arcát a fehér pikkelyekhez, amelyek szempillantás alatt elvagdosnák a bőrét, ha tulajdonosuk úgy akarná. De ő csak az izmos mellkas mögött meghúzódó óriás szív dobbanásaira koncentrált, lehunyt szemmel, csendesen. Be kellett érnie ennyivel. Még.

- Jó... - suttogta megadóan, majd ismételten sóhajtott, ezúttal sokkalta lágyabb testbeszédet mellékelve hozzá - Ne haragudj. Féltelek, Val, ugye tudod?

Valturaan érzékelte a hangjában megbúvó leplezetlen törődést, mégis sokkalta később felelt neki, mintha gondolkodnia kellene.

- Tudom.

Laryss magát is féltette, amit a hósárkány teljes mértékben képes volt elfogadni. Fordított helyzetben talán az ő elképzelt védelmező jégburka is repedezni kezdett volna a nyomás alatt, mely mintha nagyobbnak tetszett volna még a sajátjánál is. Elvégre az ő markában volt némi irányítás, de Laryss... ő csak sötétben tapogatózott, közben pedig arra várt, hogy egy nap majd belép az ajtaján és azt mondja, soha többé nem megy vissza oda. Csakhogy az a bizonyos oda igenis az otthona volt valamikor, nem is olyan sok idővel ezelőtt. Ilyesmit nem lehet egykönnyen elfelejteni és ezt a nőstényelfnek is tudnia kellett. Nem is kételkedett benne, azonban a leteremtést, azt bizony nehezen tűrte tőle. Mindenkitől nehezen tűrte.

A leány értette a magányosan árválkodó szó valódi, szövevényes tartalmat - legalábbis annak jó részét -, s sóvárogva tekintett a nap felé, amikor majd véget vethetnek ennek. Akkor lehetett csak biztos benne, hogy az elkövetkező években is együtt fekszenek, együtt kelnek majd, de addig nem. Nem, mert nem bízott Valturaan családjában és úgy érezte, erre minden oka meg is van - fehér elf mivolta ide vagy oda. Savanyú arckifejezéssel nézett ismét a sárkányra, a kék tekintetben keresvén enyhülést tehertől sajgó lelkének, s elméjének, azonban a jégszín szemeket egyre gyakrabban hosszú pislogások rejtették el előle. Valturaan az álommal küzdött, mely végleg erőt venni látszott rajta, ő pedig nyögéshez hasonlatos morgás formájában adott hangot nemtetszésének, s már csak egy egészen kis ideig sikerült az elf arcát fürkésznie.

- Semmi baj. - nyugtatta a lány, mellé pedig még kellemesen el is mosolyodott, ezúttal teljességgel fagy-mentesen.

Megérintette a rendezetlenül leomló sörénnyel borított mellkast, mielőtt végleg nekidőlt. Örömmel töltötte el, hogy végre ismét együtt lehetnek, még ha várnia is kellett annak elmesélésével, mely az alatt történt vele, hogy külön voltak. Leírhatatlan érzelmektől duzzadó szívvel feküdt, s nézte, ahogyan a fényes szemek megkönnyebbült sóhajtás kíséretében lecsukódnak, azután hallgatta a megnyúló, mély, ritmikus lélegzést.

Tárgy: Re: Val Jegyzetei 2019-11-02, 9:44 pm

Varázslatok 2.0

Avatä - Nyílj

Egyszerű nyitásra használható varázslat ajtókhoz, lakatokhoz, zárakhoz. Minimális koncentrálással egyszerre nyitható vele a zár, és utána maga a tárgy vagy nyílászáró ajtaja is. Alapja megegyezik a mágusok által használt hétköznapi alapvarázslatokéival.

Liekki - Lángocska

Rendkívül gyenge tűzgyújtó varázslat. Ahogyan a neve is mutatja, egy mindössze néhány centiméter magas láng jelenik meg az idéző ujj utolsó percénél, amely mágikus erő ellenében fenntartható önmagában, éghető anyag jelenlétében pedig valódi tűzgyújtásra is alkalmas. Limitált mérete miatt melegedésre nem ajánlatos használni tüzelőanyag nélkül.

Luukitä - Zárulj

A nyitásra használható alapvarázslat párja. Ugyanolyan módon működik, csak éppen az ellenkező hatás érhető el vele. Szintén nem igényel sok varázserőt, egy nap többször is használható.

Luumisade - Havazás

Ugyanazon elven működik, akár a valódi havazás. A levegőben, a talajhoz közeli rétegekben fellelhető vizet és annak bármely formáját képes felhasználni, így párás helyeken vagy esős időben kevesebb mágikus erőt igényel. Maximális kiterjedése a varázslat használójától/a varázslat célpontjától számított öt méter (vízszintesen). A függőleges minimum két méter, a maximum szintén öt. Sebző hatással nem rendelkezik, kellemetlenségeket azonban annál inkább okozhat. Sűrűsége két egyszerű, általánosan használható paranccsal módosítható: Vahvistää - Erősíts; Hëikentää - Gyengíts. Nem keverendőek össze a sebességet befolyásoló parancsokkal, melyek csak bizonyos varázslatok esetén nyernek értelmet: Nopëuttää - Gyorsíts; Hidastää - Lassíts

Mahlä lähtea - Távozz, nedv

Nevével ellentétben csupán a vizet képes eltávolítani, és azt is kizárólag növényekből, amely kategóriába a gombák nem tartoznak bele. A folyamat során az azt elszenvedő organizmus minden egyéb alkotórésze hátramarad, hasonló formában, mint amelyet szárítás után kapnánk. Nagyobb méretű egyedeken erő- és időigényes végrehajtani, így egy fiatal, edzetlen varázsló jobb, ha megmarad az egyszerű lágyszárúaknál, s csak szükség esetén próbálkozik meg hasonlóval.

Märkä vähennys - Távozz, nedv

Víz eltávolítására szolgál, ruhából, hajból és bőrről is egyaránt. Olyan szövet is megszárítható vele, amelyet nem viselnek éppen. Tisztításra nem alkalmas varázslat, és a tiszta vízen kívüli folyadékot sem tünteti el teljes egészében: annak száradt maradványa ugyanúgy fog viselkedni, akár egy régi, kimosatlan folt némi szőttesen, azt már nem is említve, hogy a bőr esetenként még ragadhat is tőle.

Paraantua - Gyógyulj

Általános parancs, mely a sérülést egészében hivatott eltüntetni, így hosszadalmas műveletnek számít a használata, ezen kívül pedig komoly megfontolást és becslést igényel a seb vagy sebek méretétől, súlyosságától függően. Minden szövetet egyszerre gyógyít, a folyamat sebességét növelheti a fokozott vízfogyasztás és a pihenés, alvás. Amennyiben máson alkalmazzák, a kezelt személy varázsereje nem csökken, amíg ebbe ő bele nem egyezik, s ha ezt megteszi, állapota hatékonyabban javul. Megszakítása nem javasolt.

Paraantua liha - Gyógyulj, hús

Megkülönböztetett alvarázslat, melyet abban az esetben kell használni, ha nincs elég idő vagy nem áll rendelkezésre elég mágikus erő ahhoz, hogy a teljes, csontokat is érintő sérülés kezelésére sor kerüljön. Akkor is célszerű alkalmazni, ha több seb közül egyet kívánunk gyógyítani, mert jobban koncentrálja a varázslat erejét, mint az általános parancsszó. Akkor is ezt ajánlott választani, ha az alkalmazó gyógyítási képességei nem túl kiemelkedőek, hiszen irányítani is könnyebb, s megszakítható.

Paraantua luu - Gyógyulj, csont

Fenti párjával ellentétben használata kockázatos, koncentrációt igényló, rendkívül nehéz, és több varázserő is szükségeltetik hozzá, így nem minden esetben javasolt használni. Végtag nem pótolható vele, azonban a repedések, törések gyógyulási folyamata meggyorsítható, ha helyesen alkalmazzák. Szintén megszakítható varázslat, így komoly baj nem történik, még akkor sem, ha a művelet közben a használó minden mágikus erejét elveszti.

Särkyä - Törj

Ez a varázslat képes széttörni/szétrobbantani, darabjaira zúzni a jeget, mely lehet természetes és mágikus keletkezésű is. Nem kimondottan támadó varázslat, azonban az éles törmelék okozhat némi gondot az esetleges ellenfélnek, a nagyobb szilánkok pedig akár veszélyesebbek is lehetnek.

Tyentää vësi - Távozz, nedv

Állatból és állati eredetű részekből távolít el vizet. Fontos megjegyezni és megérteni, hogy kizárólag a nyers, érintetlen részek tartoznak ide. Azon maradványok és anyagok, amiket ember, más kétlábú vagy sárkány átalakított, már egy korábban részletezett, más természetű varázslat felhasználásának kategóriájába tartoznak. Ezzel ellentétben az imént említett fajok tagjaiból is ugyanezzel az igével vonható ki víz, amely mérettől, s tömegtől függően, a növényeknél leírtakhoz hasonlóan, akár tetemes mennyiségű mágiát is igényelhet. Használata sokrétű lehet, s igen megfontoltan kell eljárni vele, ugyanis nem éppen a leggyorsabb módszer, melyet valaki vagy valami megölésére terveztek.

Vaatelika häivy - Tisztulj

Ruhatisztításra használt varázslat, mely egyszerű, gyors és nem igényel túl sok varázserőt. Nem csak saját, viselt kelmék tisztíthatóak vele, és másokon is elvégezhető a művelet. Bármely foltot eltávolítja, de az anyagokon esett sérülést, a belőlük hiányzó részeket nem pótolja.

Vedenalainen - Lélegezz

Víz alatti lélegzést lehetővé tevő varázslat, melynek alapja légmágia. Hatásossága szabályozható, így ha csak a természetesen odalent tölthető idő meghosszabbítására használják, sokkal kevesebb varázserő kell hozzá, mint abban az esetben, ha tényleges búvárkodásra adja fejét a mágiahasználó. Bizonyos mélység alatt tilos alkalmazni.

Tárgy: Re: Val Jegyzetei 2019-11-05, 3:50 pm

Varázslatok*

... avagy az erőről dióhéjban

Általános elmélet

Vannak olyan természetű igék, melyeknek használata többféle erősséget, sebességet és kivitelezést enged meg. Ilyen varázslatok alkalmazásánál használójuknak meg kell becsülni a kiindulási értéket, amely rendkívül nehéz feladat, sok gyakorlást igényel és még több rálátást. Természetesen léteznek rá bevált módszerek, s olyan kevesek is vannak, akik hamar ráéreznek a művelet titkaira. A kiindulási erő és sebesség eldöntése a kimondás pillanatában véglegesen eldől, azonban megfelelő parancsszavak ismeretében bármikor módosítható, finomhangolható bizonyos keretek között.

A becslés

Legelterjedtebb módszerének kiindulási értéke a mágiahasználó saját testsúlya és/vagy maximális sebessége. Ezt az értéket viszonyítjuk a célponthoz, s becsüljük meg annak értékeit a matematika törvényeit betartva. Egyes (ritka kivételnek tekintett) varázslók egy vagy több, maguktól különböző alapértéket választanak maguknak, amellyel számukra könnyebb és gyorsabb dolgozni, azonban akinek ez természetesen nem adatott meg, a vele való kísérletezés akár évszázadokban mérhető tapasztalatot is igényelhet.

Olyanok is léteznek, akiknek egyáltalán nincs érzékük a becsléshez, annak egyik formájában sem. Az ő részükre egy teljesen más alapokon nyugvó, ugyancsak ősi, ám jól bevált eljárás vált elterjedtté a gyakorlatban.

A fentiekben foglaltak kizárólag a Taikohoää nevű ősi hósárkány mágiaágra vonatkoznak.

Tárgy: Saját Idővonal 2019-11-09, 10:27 pm

Idővonal

ie. 10649 - Frvaia párja, Grisaal megszületik a mai Eronia területén.

ie. 10675 - Frvaia megszületik a mai Eronia területén.

ie. 9917 - Frvaia első gyermeke, Ilzyha kikel a tojásból.

ie. 9790 - Frvaia második gyermeke, Frvassa napvilágot lát.

ie. 9765 - Frvaia harmadik gyermeke, Ennröth megszületik.

ie. 9633 - Frvaia griffmadarait Aanitsi és Taerhul csapata lemészárolja, mire a nőstény sárkány több fajtársával is végez. Frvaia elesik a bosszúhadjárat során, melyet később Aanitsi indít ellene, ezután vándorszellemmé válik. A harcban Grisaal és Ilzyha is életét veszti. Frvaia megmaradt két gyermeke, néhány támogatójukkal egyetemben elmenekül, s új otthont indul keresni magának. Megalakul Jégkarom-csúcs a Lanur-hegység északnyugati részén.

ie. 1589 - Megszületik Eilidh Vennala, Laryss édesanyja.

ie. 1594 - Amyas Orowennë, a grifflovas kiképzőmester megszületik Orod Opelë-ben.

ie. 623 - Därur világra jön Jégkarom-csúcson, a Lanur-hegység közép-északnyugati részén.

ie. 406 - Kilime megszületik Eronia szigetén.

ie. 267 - Tuldryd világra jön a Sárkány-hegységben.

0 - Tuldryd apja, a kiváló és hűséges harcos kék sárkány az Éj-hasadék fogságába kerül.

109 - Melfyomer és Kilime ikergyermekei, Zaeya és Zandros napvilágot látnak, az ősiek seregétől távol.

188 - Noldar, Tuldryd féltestvére megszületik a Sárkány-hegységben.

287 - Kilime, az ősiekhez hű katona megkezdi munkásságát a fehér elfek városában.

288 - Därur kétlábú-alakját használva átveri és elrabolja Kilime-t Orod Opelë-ből, hogy utódjai anyja lehessen.

289 - Kilime harmadik gyermeke, Niveria kikel a tojásból Jégkarom-csúcson.

621 - Eilidh Vennala életet ad Laryss Orowennë-nek.

627 - Uldrilda Skvindhelgr, a szenvedélyes harcos, de legfőképpen végzetesen kíváncsi és bátor hegyi törpe asszony megszületik.

645 - Eilidh halála, mely egy eléggé kevesek által ismert baleset folytán következik be. Amyas egyébként sem kellemes viselkedése megváltozik.

679 - Kilime negyedik tojása megreped Niveria barlangjában, Valturaan születése Jégkarom-csúcson.

700 - Valturaan és Laryss először találkoznak a Lanur-hegységben, Orod Opelë-től nem messze.

Három hét múlva újra látják egymást.

705 - Valturaan és Laryss fehagynak egymás üldözésével, a harcok helyett inkább a békés beszélgetések kerülnek előtérbe.

Valturaan felfedi fehér elf alakját a gyógyító leány előtt.

709 - Valturaan és Laryss kapcsolatára a sok feszültség végleg rányomja bélyegét, előbb eltávolodnak egymástól, végül felfedik mélyen rejtegetett érzéseiket egymás iránt.

710 - Jégkarom-csúcs lakói gyöngysárkányokba botlanak járőrözésük közben a Lanur-hegységben. A különös jelenséget (helytelenül) Valturaan etűnéseivel kapcsolják össze, ez pedig végül elvezet az ifjú fehér sárkány és az elf leány szerelmének lelepleződéséhez. A ragadozó ezután arra kényszerül, hogy maga mögött hagyja otthonát és Laryss-hoz költözzön, az apja házába.

711 - Kilime ötödik gyermeke, Panu megszületik Jégkarom-csúcs vezetőségéhez tartozó anyja barlangjában.

713 - Uldrilda családja életét veszti Mardan védelmezésében, amikor a város ostrom alá kerül. A nő nem lel megnyugvást ezután, elhagyja Mardan-t.

714 - Orod Opelë ostroma alatt és után harc bontakozik ki Jégkarom-csúcs sárkányai, Laryss Orowennë és Shuga Melfyomer között. Valturaan mit sem tudva magára marad, miközben anyja, Kilime harmadik gyermekét mentve apjuk karmai közül Laryss-t is magával viszi. Menekülésükben Tuldryd, Noldar és Shuga fontos szerepet töltenek be. A nehéz pillanatokat Frvaia (titkos) megjelenése és (először elutasított) ajánlata zárja.

Valturaan Mardanba megy, hogy ott keresse tovább Laryss-t, majd amikor nem jár sikerrel, Valianba repül. Itt találkozik egy vándorló (és tengeri beteg) hegyi törpével, Galin Dargeroth-tal.

715 - Frvaia szövetségre lép az eroniaival. Kilime és csapata elfoglalja Jégkarom-csúcsot, bujdosó-költözés jellemezte életmódjuk véget ér.

Valturaan utazásai Telarhoz vezetik el, a Vén Kujon nevű különös hírű fogadóba, ahol szerencsésen (vagy inkább szerencsétlenül) belekeveredik a Mágustanács és a Valiani Nagykönyvtár ügyeibe. Itt találkozik először a vérelf dalnokkal, Arnelian Kyrath-tal, a félvér Jeremy Talbot-tal, a fehér elf Nie-vel és a barnaköpenyes Shuga-val. A ragadozó Nienna segítségét kéri Laryss keresésében, melyre már-már ijesztő ajánlatot kap az embermágustól - amit pontosan annak gyanús volta miatt utasít el.

716 - Nol egy tévedés folytán Jégkarom-csúcsra viszi Uldrildát, aki ezután maradásra kényszerül, s később egyre kevésbé bánja a dolgot.

718 - Valturaan, miután továbbra sem adta fel Laryss keresését, ismét Tarsisban köt ki, ahol tapasztalatlansága miatt egy Ahrol nevű árulóvadász vörös sárkány támadja meg. A helyzetből Kain Namelyr menti ki, akinek szavai nyomán az ifjú Gwaith-dúr-ba megy, hogy ott kutasson tovább eltűnt kedvese után.

Gwaith-dúr átvizsgálása sikertelenséggel zárul, s az elhagyásakor még Niveria is Valturaan útjába akad. A találkozásból nem kerül ki épségben, végül Olassië-től nem messze húzódik meg, hogy elkeseredésében megváljon saját életétől. A szemét Nie, Laryss egy régi barátja nyitja fel, s biztatására a sárkány annyira felülkerekedik félelmein, hogy rögvest Valianba utazik.

Narráció Jeremy Talbot-nak: Az Ezüstládika

A fővárosban az ifjú sárkány Shugát keresi fel, a különös mágust, aki túl sokat tud róla, s akiről kiderül, nem csak róla, valamint az is, hogy történetesen több személy egy testben - egy démonlény, egy ember, és Kilime egykori bajtársa, Melfyomer. Az ifjú megtudja, Jégkarom-csúcs a több ezer éves szellem, Frvaia védelme alatt áll, s rengeteg titkot rejteget Lanuria többi része elől, beleértve Laryss Orowennë-t is.

Látogatás Olassië erdejébe, Amyas Orowennë titokzatos sorsának nyomában.

719 - Laryss Orowennë, egy szörnyűségekkel teli és fáradságos év után, talán valami még annál is szörnyűségesebbre adja fejét: úgy dönt, szembenéz múltjának egyik legrégebbi, és legfájdalmasabb darabjával; Nie-vel, ráadásul mindezt Agare sivatagában, egy démonmágus expedícióján, ahol többek között jegyesének ebédjét elorzó tolvajok, és magukat járatosabbak elől is felettébb mesteri módon elrejtő sárkányok is fellelhetőek.

720 - Mese: Véráztatta földek...

Folyamatos módosítás alatt...

Tárgy: Re: Val Jegyzetei 2019-11-11, 7:40 pm

Varázslatok*

... avagy honnan jön a víz?

Általános elmélet

A jég-, hó- és gyógyító varázslatok egyik alapfeltétele a környezetben és/vagy a a célszervezetben jelen lévő nedvesség, az élet alapja, azaz a víz. Egyes igék magukban foglalják ennek összegyűjtését és hasznosítását, mely a rendelkezésre álló források számba vételét teszi szükségessé - egyrészről a lég nedvességtartalmát kell felbecsülni, valamint a végrehajtó vagy célszemély testében lévő nélkülözhető folyadékmennyiséget. Az ész dolga eldönteni, mennyire biztonságos sivatagi levegőt felhasználva jégdárdát készíteni az adott helyzetben a mágus birtokában lévő varázserő szoros függvényében. Amennyiben a mágiahasználó elég óvatos, megfontolt, gyakorlott és elővigyázatos, nem mellesleg pedig rendszeresen edzi magát, könnyen túleshet a nehézségeken, főképpen akkor, ha ismeri az ősi fortélyokat is. Például, ha az említett száraz sivatag azon pontján, ahol a műveletet végrehajtani kívánó személy áll, található nyílt vízforrás, egyszerűen abból kell meríteni a cselekvés végrehajtásához. Ha az nincsen, pozsgás növény, kaktusz vagy bármiféle más élőlény, melynek víztartalma fokozottan nagy, szintén megfelelő lehet: azt kinyerve akár még jégfal is emelhető a tikkasztó hőség ellenére is. Azonban érdemes vigyázni - e segédforrások használata cseppet sem biztonságos, ha nem hozzáértő végzi. Épp, mint a majdnem azonos eredményt hozó kiszárítás esetén, úgy itt is érvényesülnek a méret és mennyiség szigorú szabályai. A segédforrásokat legkönnyebben a Väärentää paranccsal lehet használni, melynek erőssége s célpontja előre meghatározandó a becslés kapcsán kifejtettek alapján.

Väärentää

E varázslat, mely csaknem szó szerint azt jelenti: telj meg vízzel, legtöbb esetben magára a varázstudó környezetében fellelhető levegőre vonatkozik. Azt telíti nedvességgel, ha használója úgy tartja jónak, s ajánlatos egy közvetlenül vagy nem sokkal előtte elhangzott varázslathoz kapcsolni, annak hatékonyságát növelni, esetleg létrejöttét lehetővé tenni. Könnyen belátható ezek után, hogy a segédforrásnak meghatározott távolságra kell elhelyezkednie a mágiahasználóhoz képest, máskülönben könnyedén sokszorosára növekedhet a mágikus erő, melyet e folyamat elfogyaszt. Még bonyolultabbá teheti a helyzetet, ha célpont vagy egyéb, nem a mágiahasználóval egyenlő alany is szerepel az egyenletben, azonban megfelelő odafigyeléssel e technika elsajátítása lehetővé teszi, hogy száraz, netán meleg helyeken is életben maradjon a mágus - vagy egy társa.

Tárgy: Re: Val Jegyzetei 2019-11-14, 9:47 pm

Fogságban a szabadság
Első rész: Nem lehet másként

712 évvel az éj-hasadéki csata után
Orod Opelë - Orowennë-ház

Szigorú, mindenféle érzelemtől mentes tekintet pásztázta végig Laryss testét, akár egy szúrós, kellemetlen, zavaró varázslat - csakhogy e tekintet apjához, Amyas-hoz tartozott, ki a bejárati ajtóban állott, vele szemben, arra készülvén, hogy betegye azt maga mögött, ha megfordul. Előtte azonban még vetett egy pillantást leányára és annak mögötte magasodó választottjára, azonban figyelme egyelőre csak gyermekére irányult.

- Vigyázz magadra. - mondta komoly hangvételben, s Laryss ebből tudta, hogy valóban aggódik.

Ilyen volt az ő aggodalma, saját utódjának féltése, régóta ilyen, alaposan elrejtve, s alaposan megcsonkítva. Megcsonkítva, mert az nem váltotta be hozzá fűzött reményeit, s megcsonkítva azért is, mert Nienna fejlődése sokkalta jobban érdekelte, még ebben a pillanatban is - ebben, amelyben egy időre utoljára tarthatta szemmel a Kilime nevezetű áruló sárkányasszony nyomorult fattyát. Amyas máig sem gondolta valóságosnak egymás iránt táplált érzéseiket, ámde mindeddig hiába várt arra a napra, amikor majd Laryss is ráébred erre. Az nem jött el, s ő nem ölhette meg ezt a sárkányt, hogy véget vethessen mindennek. Ezt az egyet nem, pedig már két éve minden áldott hazatérésekor az a különös jégszínű tekintet fogadta. Meg kellett osztania vele otthonát, s hagynia, hogy azt tehessen benne, amit csak óhajt - ez szülte meg elméjében, szívében a bosszút, melyet sem az az úgynevezett Kilime, sem pedig Shuga Melfyomer nem róhatott fel neki; s melyet már jóval ezelőtt életbe léptetett, hatását pedig minden egyes alkalommal élvezettel szemlélte. Mára azonban elég volt a nézelődésből.

- Vigyázok. - felelte Laryss, s Amyas, miután kimért bólintással megerősítette a válasz helyességét, valamint sokat mondó tekintettel az ifjú sárkányra nézett, végül megmarkolta az ajtókilincset.

- Te is vigyázz rá, Drest. - tette hozzá a kiképzőmester, mélyen legbelül undorodván még a ténytől is, miszerint beszélnie kell egyhez azok közül az átokfajzatok közül, kiket jobbára csak akkor viselt el, ha már halottak voltak.

De ezt az egyet, bármily könnyű is lett volna kivégezni, még egyedül is, mialatt az csillapíthatatlan, kínzó éhségétől szenvedett minduntalan, nem tűzhette kardvégre. Ezt az egyet nem csak néznie kellett, hanem meggyőznie arról, hogy semmit sem sejt. Meggyőznie arról, hogy kedveli, s elfogadja, mint leánya jövendőbelije. Meggyőznie arról, hogy nem fenyegette meg senki - hogy nem szorították sarokba, s arról is, hogy soha nem is akart kezet vagy fegyvert emelni rá - Valturaan-ra, mert így hívták a sárkányfiókát... így nevezte az a szörnymágus. Az a teremtmény, melyhez hasonlót egész életében nem látott, s nem is akart többet, azonban nemcsak ő volt az egyetlen, kinek ábrázatát nem kívánta viszont látni egy ideig. Amyas Orowennë még egyszer utoljára ráemelte hideg tekintetét az otthonában maradókra, végül elfordult tőlük, majd pedig betette az ajtót maga mögött. Így hagyta ott őket saját házában. Így hagyta ott őket minden egyes alkalommal, amikor hosszabb időre elszólította otthonról kötelessége, s szenvedélye: a grifflovasság.

Az elf leány végigsimított a vékony és sebezhető Csupasz-bőrbe bújt sárkány felkarján. Ezzel jelezte felé, már nem kell úgy tennie, mintha minden rendben volna - s Valturaan nem is tett: válla megrogyott, tagjait átengedte a lesújtó ólomnehézségnek, mely napjait kísérte végig az elmúlt időszakban, végül pedig sóhajtott egy nagyot, s követte a fehér elfet, egészen a konyháig. Az a helyiség is különösen megnyugtató látvánnyal rendelkezett, legfőképpen a délutáni félhomályban gyújtott arany lángú gyertyák fényében, bár egyébiránt sem lehetett volna barátságtalannak nevezni. Valturaan jégszínű, halovány szemeiben inkább tűnt annak a külvilág, az összes többi fehér elf, beleértve Amyas-t is; de ez a ház valahogyan cseppet sem adta vissza a maguknak való, titokzatos és rideg népség kisugárzását, már akkor sem, amikor először betette ide a lábát, valamikor a hétszázötödik évben. Legjobb emlékezete szerint már akkor is csaknem ugyanígy állott minden: a folyvást nyikorgó bejárati ajtótól egészen a ház legtávolabbi zugáig igen sötét, kopott padlódeszkák sorakoztak, fölöttük megannyi vastag, kékes-tarka szőnyeggel, melyekben hagyományos mintákat vélt felfedezni, miután rávette magát, hogy jobban megismerkedjék az ibolyaszemű kultúrájával. A két ablakkal körbevett ajtó mellett kellett hagyni a lábbeliket, egy azoknak odahelyezett, könnyen takarítható, vastag és lapos falécen, melynek szabálytalan szélei voltak, s ha valaki lábakat készített volna rá, akár még egy rendkívül rövid pad is válhatott volna belőle. A puha szőnyegek szolgáltattak különféle ösvényeket továbbhaladásuknak, amelyek a ház központjaként szolgáló helyiség csaknem összes pontját beborították, hol szabályosan, hol pedig kevésbé úgy fekve egymáson. Rengeteg kelme és szövet borított mindent, s Valturaan egyszerűen lehetetlennek tartotta, hogy a kiképzőmester dolgozott volna rajta. Amyas, ha otthon tartózkodása alatt nagy ritkán voltak is neki, vendégeit sohasem engedte beljebb ennél a szobánál, így aztán megannyi ülőalkalmatosság kapott helyet benne, néhány alacsonyabb faasztallal, valamint rengeteg könyvvel telerakott polccal. Egy csakugyan régi, bár akadálymentesen működő kandalló is húzódott a fal mentén, jobb oldalt, aközött a két ajtó között, melyek közül az első Amyas régi dolgozószobájába vezetett, a második pedig a kiképzőmester ritkán használt hálószobájába, ahová igen sokáig még Laryss-nak is tilos volt a bejárás. Mára e helyzet persze jelentősen átalakult, köszönhetően annak, hogy a grifflovas mindössze néhány éjszakára érkezett haza, s tulajdonképpen nem is lakott már ott egészen. A baloldali falban is két ajtót helyeztek el, melyek a két legmagasabb, legtömöttebb könyvszekrény két oldalán helyezkedtek el, s mindkettőből hálószoba nyílott. Az elülsőt évtizedekkel ezelőtt, még Eilidh Vennala, Laryss édesanyjának halálát megelőzően vendégek használták, most pedig az ifjú sárkány számára szolgált háborítatlan pihenőhelyül, legfőképpen a nappali órákban. A második az ibolyaszemű leányhoz tartozott, ennek ellenére azonban igazán keveset tartózkodott benne, miután tanulmányait a régi dolgozószobába helyezte át. Többnyire csupán gondolkodásra használta az eltelt két év során, főképpen azóta, mióta az ifjú fehér sárkány állapota romlani kezdett. K

A ragadozó korábban rendszeresen merészkedett Orod Opelë-n kívülre, hogy éhségét csillapítsa, s gyakran magával vitte Laryss-t is, azonban igen hamar elvágták tőlük e lehetőséget, onnantól kezdve pedig Valturaan élelemforrásai jelentősen megcsappantak. A fiatal hósárkány, hogy gyanútól, lelepleződéstől megkímélje az elf leányt, az éhezés mellett döntött, melyet kitűnő egészsége ellenére is csak úgy volt képes elviselni egy idő után, hogy jelentősen lefaragott éberen-öntudatánál töltött óráiból. Igen gyakran merült különösen mély álomba, amiből nem lehetett egykönnyen felkelteni, még akkor sem, ha saját éhsége növekedett elviselhetetlenné; Laryss pedig nem tehetett mást, minthogy elfogadta döntését, s a kezébe helyezett élet súlyos felelősségének ellenére megpróbálta támogatni őt.

Most is ezt tette, s nem érdekelte a kínzó nyomás, mely reá nehezedett. Érzelmek viharának esőjétől túlcsordult szívvel vette észre, hogy lépteit követi a hím talpának ól ismert, tompa dobogása, s így összetalálkoztak a konyhában, egészen a kemence előtt. Laryss megfordult, halovány ibolyaszínű szemei megcsillantak a gyertyafényben, ahogyan felnézett a sárkányra, s felmérte annak állapotát. Némi hideg szigor sugárzása után aztán, amikor biztos volt benne, hogy az ál-kétlábú ezúttal nem fog ellenkezni, óvatosan megragadta annak kezét, s megvárva a beleegyező tekintetet, csaknem elhúzta maga után Valturaan-t, aki engedett neki, engedte magát irányítani, s engedte azt is, hogy sötétbe burkolt alvóhelyére vezessék. Csendesen, lassan, s szó nélkül tette le fejét Laryss mellkasára, aki mögé telepedett, fel, egészen a párnákhoz, maga is azzá válva. Az elf leány előrenyújtotta karjait az ifjú sárkány válla felett, hátulról átölelve őt, s megfogva kezét, mellyel amaz szorosan körbefogta az övéit. Az ibolyaszemű úgy maradt, akkor is, amikor a ragadozó felnézett reá, hátát a párnáknak támasztva, szeretettől és szerelemtől színültig telve várván azt, hogy a másik végre álomba merüljön. Várt is, végtelennek tetsző türelemmel, talán egy órát is, hüvelykjének ujjbegyével simítva egyet olykor a meleg, erős kézfejeken. Abbahagyta, amikor látta, hogy a jégszínű szemek lecsukódnak. Valturaan gyomra kordult egyet... hangos volt, de ő nem mozdult meg, sőt, légvételei egyre csak megnyúltak, s Laryss érezte, ahogyan a sárkány teste ellazul. Horkolt az ifjú, nyugalmasan és halkan, ám nem sokkal azután még mélyebbre süppedt az álomban - olyan mélyre, hogy légzését sem lehetett hallani többé. Laryss ekkor felemelkedett mögötte, elhagyta az ágyat, lassan leeresztette a hósárkány fejét, csókot nyomott a sápadt orcára, végül alaposan betakarta őt. Nem tette be maga után az ajtót - nagyon jól tudta már, hogy ilyenkor lehetetlen volt megzavarni, annyira távol járt már. Legelőször persze csaknem halálra rémült miatta, de aztán, amikor harmadjára hallgatta végig az állapot legpontosabb leírását, méghozzá magától az elszenvedőtől, valóban megnyugodott - hiszen az nem volt több borzasztóan mély, álomtalan álomnál, hová a bőven fejlődésben lévő szervezet menekítette magát. S bár Laryss szemét minden egyes alkalommal benedvesítette a fájdalom, mikor öntudatlan kedvesére nézett, mégis örült a szíve... boldog volt, hogy vele lehet, s boldog volt, hogy megtalálták egymást azon a különös napon. Még akkor is, ha azon a napon mindketten árnyékai voltak csupán azoknak, kikké mára egymást tették.

Tárgy: Re: Val Jegyzetei 2020-07-31, 6:07 am

Fogságban a szabadság

Második rész: Csak a kínok árán

712 évvel az éj-hasadéki csata után

Orod Opelë - Orowennë-ház

Ha a hó és jég könyörtelen birodalmában léteztek volna tücskök, zengzetük bizonyosan betöltötte volna a fagyos éjszakákat - azt az éjszakát is, amely egyesek számára többet tartogatott puszta megérdemelt pihenésnél, másokat pedig egyenesen megfosztott attól. E szóban forgó éjszaka azonban első látásra, s avatatlan szemeken át, nem különbözött túlságosan az összes többitől. A sötétségbe vesző égbolton egyetlen felhő sem éktelenkedett, hogy jelenlétével eltakarja a metszően éles fényű pontocskák által alkotott megannyi képet, s történetet; a Lanur-hegységre pedig végtelennek tetsző csend borult, mely mintha lepelként tetszett volna körbeölelni a fehér elfek városát, Orod Opelë-t. Volt valami egészen különleges nyugalom e gyilkos hideg uralta, pihenni tért tájban, mely ott rejtőzött minden egyes szegletében, háborítatlanságát pedig a fogyó Hold lágy, fehér fátylai vigyázták szakadatlan. A hatalmas, fehér égitest már nem láthatta a bőséges hóesést, mely e vidéket sújtotta, ugyanis az még felkelte előtt felhagyott a betemetett föld értelmetlen ostromlásával, s megelégedett annyival, hogy újfent, megszámlálhatatlanul sokadjára eltörölt minden lábnyomot, betemetett minden betemethető tárgyat, elhullott állattetemet, avagy különféle okokból született vérfoltokat. Mindent megtámadott, minek fizikai létezését lelte, lett légyen jó, avagy rossz, hasznos avagy teljességgel haszontalan - egyedül azon nem talált fogást, melynek teste, s alakja sem volt, így pedig megkönyörült a fájdalmon, s a szereteten is; öntudatlanul átadván nekik az Éjjel Pódiumát, hogy gondosan begyakorolt darabjukat rajta bemutathassák. S azok így is tettek.

Felismerhetetlen, csalhatatlan külsejű, mégis egészen egyszerű teleportkapu kezdett manifesztálódni az egyik fehér szőttes felett, melybe számottevő, egyenként elkülöníthető kék színnel jellegzetes fehér elf motívumokat munkáltak valamikor, talán még Eilidh Vennala halálától is jóval régebben. Ebből egészen egyszerűen belátható, hol is lehetett pontosan az a szőttes, noha az már igencsak kevésbé, miért érkezett valaki az éjszaka kellős közepén Amyas Orowennë grifflovas kiképzőmester házába, s miért éppen a mágia útján tette ezt. Ám senki nem volt, ki megtudakolhatta volna, s arra sem akadt képesnek látszó személy, hogy megállítsa a hívatlan behatolót; ki, amint kilépett az örvényből, rögvest szembe is került tettének következményeivel. De hogyan is akadt volna, ha szándékosan azt az időt választották, mely leginkább sikerrel kecsegtethetett? Hogyan is akadt volna, ha a különös érkező számításai szerint a tünde férfi még mindig házon kívül tartózkodott, s azzal is pontosan tisztában volt, hogy egyetlen, félárván maradt leánya, Laryss immáron két éve borzasztóan elfoglalt, s bizonyára lélekjelenléte sem maradt már olyasvalamin törni a fejét, hogy egész éjszaka tehetetlensége felett virrasszon. S ha mégis úgy határozott volna, ezt teszi, s ma éjjel teszi; akkor sem kerülhette volna el az elkerülhetetlent - akkor sem birtokolt tudást avagy megfelelő felkészültséget arra, hogy megállítsa a lassacskán teljes önuralmát, s jól-létét visszanyerő betolakodót. Azt a teremtményt, mely hátborzongatóan eltorzult formájú, valamivel alaposan megtömött vászonzsákkal a bal vállán, látszólag néhány egyszerű pillantással képes volt felmérni a hosszú-hosszú hónapok óta jól ismert terepet; ezután pedig minden egyéb, késlekedésnek minősülő cselekedet nélkül Valturaan hálóhelye felé vette az irányt.

Még csak ajtót sem kellett nyitnia, s csendes, csaknem nesztelen léptei úgy múltak el a kényelmesre koptatott, öreg padlódeszkák felett, akár a fagyos légfuvallat. Fényre sem volt szüksége - jól látott a sötétben, s erőszakos érkezésével ellentétben mozgása, viselkedése mégsem arra adott okot, hogy az alvók megzavarását feltételezzék róla. Mert ketten voltak... egyikük az ifjú sárkány, ki aléltan, s mozdulatlanul feküdt, egészen azóta, hogy a kiképzőmester néhány napja elhagyta a házat. Mozdulatlanul, azonban cseppet sem magára hagyván: a leány vigyázott reá; az ibolyaszemű gyógyító-tanonc, kinek a válságos állapotban lévő hósárkány közelsége nélkül aligha adatott nyugalma, s egészen úgy festett, mintha épp most is harcolna érte. Ölelte az ifjú ragadozót, s egész testével hozzásimult, mintha csupán aprócska, védtelen állatkölyök volna, ki sosem volt anyjánál keres menedéket; ám nem lelte azt. Áradt belőle a kétségbeesés szaga, ahogyan a kínzó lassúsággal emelkedő-eső mellkason nyugvó hosszú ujjakat szorongatta, s bár látványára felszínes, képlékeny béke telepedett, a jövevény tudta; tudta már, hogy nem tart sokáig. Mindössze addig, míg a reggel eljő.

Kilime óvatos, gyakorlott mozdulattal tette le terhét az ágy mellett, miután úgy vélte, eleget nézte már őket. Eleget tűnődött azon, mit kellene még megértenie, mit fogadott el ezidáig, s mi vár még reá, míg végre minden megrázó, felháborító, különös, páratlan, s gyönyörködtető részletében átélheti mindazt, mi előtte terült el, eltakarva a világ elől, melybe réges-régen élt elődeik könyörtelenséget nemzettek. Nem lelte a választ, mégis óvón hajolt a Csupaszbőrű felé, s lassan nyújtotta ki karjait is, hogy két hüvelykjével végigsimíthasson a lehunyt ibolya szemeken. Átható tekintete felfénylett egy pillanatra, azután a leány egyenletes, halk szuszogása tompa, alig-életű nesszé változott, s ő esélyt sem kapott arra, hogy felébredjék, s felfedezze a nőstény sárkányt, kinek frissen szerzett, kérészéletű szabadsága megannyi kockázatot rejtett magában. Ugyanis míg ő könnyed mozdulattal lefejtette gyermekéről a hófehér kezeket, s a fekhely másik felére emelte a gyógyító ernyedt testét, hogy jobban hozzáférhessen az ifjúhoz; addig Jégkarom-csúcs egyik legmagasabban fekvő barlangrendszerében egy, még Valturaan-nál is sokkalta sebezhetőbb, aprócska élet várta hazatértét, kinek feltétlenül sem szabadott volna nemzőapja karma ügyébe kerülnie. Ha az megtörténik... félő, hogy Kilime sosem kapja vissza, legrosszabb esetben pedig sosem látja már viszont, azt pedig nem hagyhatta megtörténni. Soha. Soha többé nem akart hátat fordítani gyermekeinek, még ha apjuk gyomorforgató szagát is viselték.

Azóta látogatta e házat újra és újra, hogy Panut, a csaknem egyéves fiókát magára lehetett hagyni némi időre. Azóta, hogy biztosítani tudta védelmét, mert nem volt szükség arra, hogy többet tegyen ennél. Járt már itt, így még csak repüléssel sem kellett értékes időt vesztegetnie; s egyszerűen csak idevarázsolta magát, álmot bocsájtott Laryss-ra, azután élelmet diktált a szívszorítóan festő ifjú sárkányba, méghozzá anélkül tévén ezt meg, hogy ő egyáltalán magához térhetne, s felismerhetné. Azt mindenképp el akarta kerülni, így ezúttal is akképpen járt el, ahogyan máskor: először is megszüntette a fagyasztó varázslatot, mellyel a hozott ételt tartósította, a kiolvadt hús és belsőség nedveitől tocsogó zsákot pedig felemelte az ágyra; majd saját maga is letelepedett. Mozdulatai ekkor már elvesztették rendezettségüket, s mintha tétováknak is tűntek volna, azonban nehéz lett volna biztosan megmondani. Senki sem ismerte Kilimét igazán, már senki, s talán senki nem is érthette volna meg fájdalmát, mely több sorban meredező, hegyes fogakkal marcangolta lelkét, lélegzetnyi időt sem hagyván a megkínzott nősténynek. Láthatatlan vére folyt, láthatatlan sebből, mely a mellkasa közepén tátongott, miközben ő gyengéden, igazán lassan tenyerébe fektette gyermeke fejét, s emelni kezdte azt, míg mágiája átjárta az éhezéstől meggyötört testet. Amikor a fürkésző szemek fénye elhalt, a jégszínű tekintet visszatért a végtelen homályból, s Valturaan kiüresedett elmével, magáról mit sem tudván meredt anyja arcába - abba az arcba, melyen mintha valamiféle görcsös rándulás hullámzott volna végig. Kilime nem bírta tovább. Hirtelen húzta magához a holtfáradt, éhségtől elgyengült ragadozót, s erősen homlokához érintette a sajátját. Előbb a fejét fogta, mintha nem volna biztos abban sem, hogy megtartja magát; azután a hátán simított végig, hogy azzal próbáljon enyhíteni saját szenvedésén... ámde hiába remélt feloldozást, s a varázslat hatása alatt mozdulatlan, tehetetlenül lógó kezek látványa is nehéz súllyal húzta a föld felé. Nehéz súllyal, mert tudta; ha feloldaná az igét, azok a kezek minden bizonnyal habozás nélkül ellene fordulnának.

A nyers, feldarabolt hús nedve eláztatta a meleget biztosító kelméket, s végigfolyt a nőstény karján is, ahogyan a párnák által megtámasztott ifjú sárkány szájához emelte az elsőt. Az élelem szaga maradéktalanul betöltötte a lég minden szegletét, Valturaan mégsem mutatott semmiféle érdeklődést iránta - mintha egyáltalán nem is állana szándékában táplálékot magához venni; ám Kilime tudta, a varázs okozza ezt. Tudta már, amint a táplálék gyermeke sápadt ajkához ér, az felismeri majd saját szükségletét, s jóllakása nem igényel majd erőszakot. Így is történt: a két éve Orod Opelë falai közt fogságba esett hósárkány különös módon nyögött fel, amint érzékelte az ételt, s mintha nekilátott volna, hogy küzdjék a következő, tenyérnyi darabkáért, melynek birtokában azonban nem tűnt mohónak, sem pedig túlságosan éhesnek. Eltompult, kifakult valóját hagyta hátra anyja mágiája, s csak annyit őrzött meg tudatából, hogy táplálkozni képes legyék. Annyit, s nem többet. Sohasem.

A nőstény félt. Nem engedte, hogy Valturaan a maga ura legyen, mert rettegett tőle. Ő, a Csúcs vezetőségének egyetlen ily' fiatal tagja, ki képes lett volna átverni Därur minden felállított csapdáját; s ki csak a megfelelő alkalomra, s menedékre várt, hogy megtehesse azt; félt oly' sok évvel ezelőtt magára hagyott gyermekétől. Félt annak haragjától, gyűlöletétől, s megvetésétől, így hát titkon szerette őt; mélyen magába temetvén mindent, mit valaha is iránta érzett. Félt, s ettől csupán még inkább szenvedett; egyre jobban és jobban, a percek pedig csakhamar óráknak, s olykor napoknak tűntek, bárhol legyen is - akár odahaza, Panu oldalán, s akár itt, Valturaan mellett. De kínjait nem öntötte szavakba soha. Ezekre az alkalmakra várt, hogy kiűzhesse magából mindazt, mi már nem fért el bensőjében többé. Várta az éjeket, melyeket itt tölthet, álmatlanul, tettei gyümölcsével szembesülvén minduntalan; s etette az ifjú sárkányt, amíg az enni bírt - amikor pedig egyetlen darabkánál sem tudott többet belé diktálni, néhány pillanat alatt feltakarította a mocskot, vért, nyákot, s minden kárt, mit érkezte óta okozott; azután pedig a jégszín szemekhez érintette hüvelykujját, s lélegzet-visszafojtva figyelte, amint az visszasüpped a rémületes látványt nyújtó öntudatlanságba.

Akkor.

Akkor szabadult e világra egy szív keserédes dala egy anya bánatáról, melybe a legfinomabb aranyfonállal szőttek törődést, s gondoskodást megannyi éven át. Akkor hasította fel az Orowennë-házra borult, hátborzongató csend-fátylat a csillapíthatatlan, reményvesztettségről, s borzalmas bűntudatról árulkodó, hangos zokogás. Kilime sírt - hosszasan, s magányosan tudatván a feneketlen sötétséggel, ő maga is tudja; hiába öleli gyermekét. Hiába simít végig orcáján, hiába szorítja magához szakadatlan; az nem rejt semmiféle feloldozást. S mégis, az ifjú bocsánatáért sem esedezett senki. A nőstény tudta, nem kérheti tőle, s még akkor sem hagyták el ajkait a szavak, amikor ráeszmélt, amaz úgysem értené őket. Csak ült, vállain saját hibáinak súlyával, s ölében ringatta eltaszított vérét, míg el nem apadtak a könnyei - bármily' sokára is történt meg. S azután ült tovább, ült az ágy szélén, az ifjú fejéhez hajtván az övét; és hallgatta az egyenletes szívdobogást.

Maga sem tudta, hogyan, s miért hagyta figyelmen kívül az árulkodó zajokat, a léptek hangját, ruhák suhogását. Talán többé már nem volt fontos Amyas közeledte - egy ideje már nem volt, s a nőstény egyáltalán nem menekült előle. Hagyta, hadd jöjjön, hadd lássa meg, hadd nézzen végig könnyáztatta arcán, s hadd kérdezze meg magától, miért üldözik mindenütt e teremtmények. Hagyta, hadd találkozzon hűvös, gyilkos komolyságtól felhevült tekintetük, s mozdulatlanságával igyekezett jelezni: nem tágít, amíg úgy nem kívánja. Hagyta... s megvárta, míg a rendíthetetlen, tökéletességet hajszoló lovas kemény fegyelemről árulkodó alakjában félelem kezdi felütni fejét. Mélyen, Amyas bensőjében, képtelenné tévén őt arra, hogy megpróbálja kiemelni onnan, míg nem késő. Míg el nem veszít mindent, melyről azt gondolja, az építi fel, s nem több. És Kilime nem félt. Akkor sem, amikor a kiképzőmester szólásra nyitotta száját, s dühtől csöpögő figyelmeztetés hagyta el azt.

- Ha egy ujjal is a lányomhoz érsz, megölöm a fiadat.

Nem mondott egyebet, a fehér nőstény árnyékokba burkolt alakja pedig sokáig néma maradt. Elfordította fejét a tünde férfiról, s békésen pihenő gyermekén nyugtatta azt, míg úgy nem érezte, Amyas félelme lehetőséget adott számára, hogy iménti szavait menten át is gondolja. Akkor szólott hozzá, s akkor is csupán megerősítvén, mint elvárt tőle. Megismételvén mindannak a magját, amelyben annak idején megegyeztek. Hűvösen beszélt, hangsúlyozás nélkül, már-már diplomatikusan, akár valamiféle vezér - és a Csupaszbőrűt ekkor olyasvalami kerítette hatalmába, mintha közönséges Kétlábú volna, s elhatalmasodott volna felette a hideglelés.

- Minden intézkedésem azért volt, mert Te veszélyeztetted a fiam életét. Ha azt gondolod, hogy bármelyik pillanatban ostoba és felelőtlen mészárlásba kezdek, akkor csak menj, és légy boldog a hamis valósággal, amit alkottál magadnak.

Amikor végzett, visszaemelte fényes tekintetét a Csupaszbőrűre, s addig nézte őt szótlanul, amíg ő sarkon nem fordult, hogy dolga után nézzen, bármi is volt az, miért ideje korán újfent hazatért. Nézte, ahogyan vesztes voltával vív elvesztett csatát, azután pedig ült tovább, ott, ahol ezidáig is, Valturaan-nal a karjai között - míg a hajnal közeledte véget nem vetett kéretlen látogatásának.

Tárgy: Re: Val Jegyzetei 2021-02-04, 3:41 pm

Megolvad a jég I.
A vég kezdete, a kezdet vége

714 évvel az éj-hasadéki csata után

Kilime nem varázsolt fényt és nem is gyújtott tüzet. Nem adhatta jelét ottlétüknek - a rájuk leselkedő veszély korántsem múlt el, s ha meglelik őket, minden eddigi tette, a sok álmatlan éjszaka, a megannyi terv-kovácsolással töltött nappal, a rejtőzködés… a sárkányok körében egyébiránt is nehézkes titoktartás értelmét vesztené. Amikor úgy érezte, elég mélyre húzódtak már, lefektette a kezében cipelt alakot - amelyet egészen idáig úgy vitt, mintha csupán egy zsáknyi tollpihe volna - a barlang kövezetére, ő maga pedig törökülésbe helyezkedett felette, és éberen őrködött, a legapróbb neszre is rejtekében meglapuló ragadozó módjára készenlétben állván. Mellőle erőtlen lélegzés hallatszott, amelyből sötétben látni képtelen is megállapította volna, hogy tulajdonosa minden bizonnyal megsérült; a nőstény sárkány azonban egyelőre nem tett semmit ez ügyben - nem okozott több szenvedést az elfnek, noha enyhíteni sem óhajtotta fájdalmát. Ott akarta folytatni, ahol abbahagyták, ahhoz pedig társaságának veszteg kellett maradnia, máskülönben még újfent megpróbálna elmenekülni, s akkor talán az egész elölről kezdődne. Nem várta meg, míg az elf ismét erőt gyűjt a beszédhez, inkább megelőzte az abból származó problémákat, s maga kezdett bele saját mondandójába, úgy, ahogyan ő akarta. Feleslegesnek és hátráltatónak tartotta a reá zúdulni készülő, rettegés szülte menekülésí kísérlet hozadékát, még úgy is, hogy erről a rejtekhelyről senki másnak nem volt tudomása, így aztán akkor sem hallották volna meg őket, ha az elf teli torokból kezd segítségért üvölteni. Beszélt hát, hosszan. Halk suttogásnál aligha több, mégis tiszteletet parancsoló hangja rekedtesen visszhangzott a jeges falak között, mialatt Kilime maga az elf leány arcához közelített, s úgy maradt, akár egy hideg, fagyos kőszobor.

Régen volt már, amikor Jégkarom-csúcsra került. Csaknem négyszáz éve. Valahogy úgy eshetett meg, ahogyan most ő tett szert a fehér elfre, mindösszesen azon a napon ő volt az üldözött, üldözője pedig Därur, az egyik legerősebb hím az egész elrejtett kolóniában. Kilime a frissen keletkezett jég makulátlanságával emlékezett a fájdalomra, amellyel Niveria és Valturaan nemzője karon ragadta őt Orod Opelë falai között; a következő pillanatban pedig minden elfeketedett előtte, akárha éjsötét árnyék fogadta volna magába. Amikor észhez tért, egy jégbe vájt, majd pedig mélyebben kőben folytatódó üregrendszer egyik részében találta magát, egyes-egyedül, s képtelenül arra, hogy áthatoljon a mágiától duzzadó védőmezőkön. Nem értette, miért vitték oda - akármerre is legyen -, azonban nem volt olyan helyzetben, hogy megengedhesse magának a késlekedést. Kém volt, aki eredendően Eroniában látta meg a napvilágot, nem sokkal később azonban már esze ágában sem állt ott leélni az életét. Aktívan része akart lenni az erőnek, amely átformálja Lanuria világát, így aztán az ellen belülről való bomlasztását választotta, kalandra éhesen és mérhetetlenül kíváncsian a két-lábon-járókra, különösképpen pedig a fehér elfekre - avagy inkább a belső, lassú elpusztításuk legélvezetesebb formájának felkutatására. Munkája, tekintve a fentieket; valójában nem volt valami hosszú életű; noha éppen elég alkalmat szolgáltatott számára, hogy a kelleténél kuszább és kibogozhatatlanabb lélekszál-csomókat alakítson ki csaknem-állandó tettestársával: a vörös sárkány Melfyomerrel, avagy, ahogyan másfelé ismerték: a Sziklaféreggel. Olyannyira kioldhatatlanokat, hogy egy, még csak össze sem forrott; felelősségtelenség, meggondolatlanság, s mégis-tudás melegágyán kicsírázott család-kezdeményt szakított szét velük. Titoktartása tehát nem az ostromot megelőzően kezdődött - annál sokkalta korábban: akkor, amikor elsőszülöttjeit, s Melfyomer Ikersárkányait - a szórakozott, éles elméjű és ravasz Zaeya-t, és az erőnél kevés hatalmasabb fogalmat ismerő, szorgalmasan gyakorló, elhivatott Zandros-t - akarattal, s kényszerből megfosztotta nemzőik felvigyázásától, azért, hogy életüket, s jövőjüket védje vele. Akkor kezdődött az első elme-harc, a tévedésnek helyet nem hagyó megtévesztés, mely évszázadokon át kísérte Kilime útját, akárcsak egy második árnyék - s rettentő terheket mért reá.

Talán ha harmadik hónapját kezdte a fehér elfek városában, amikor elrabolták, ki tudja, mi végről - ez a vég pedig nemsoká olyasvalamivé vált a nőstény számára, amelyet jobb lett volna, ha sosem ismer meg. Ellenkezni persze nem állott módjában. Därur, akkoriban még jóval erősebb lévén nála, tulajdonképpen azt tehetett vele, amit akart, s ezek között a legkevésbé sem akadt hely olyasminek, mint szabadon engedni őt. Ennek ellenére nem nevezhette volna sanyarúnak a sorsát, elvégre fogságban élt ugyan, mégis mindene megvolt, amit akart, s csak egy szavába került, hogy a hím teljesítse, amit kér. Bármit. Bármit óhajthatott, a lakhelye részleteitől kezdve a legkülönlegesebb táplálékokon át… egészen varázslatok tanulásáig. Mindennek azonban nyomós oka volt: Kilime nem sokkal érkezte után már magában hordozott egy tojást, a fejlődő életet pedig mindennél jobban óvnia kellett, mert ez volt a parancs - az egyetlen, amelynek eleget kellett tennie mindazért cserébe, amit kapott. Azt akkoriban még nem tudta, miért volt erre szükség, hisz' vajmi keveset látott a menedék életéből és lakóiból, azonban amikor elhagyhatta börtönnek aligha nevezhető lakókörletét, rögvest eléje tárult a válasz: Jégkarom-csúcs lakói ugyanis olyan kevesen voltak, hogy valószínűleg ezúton igyekezték elkerülni a kihalást.

Ám a nőstény nem szándékozott utódokat nemzeni az elzárkózott közösségnek. Szabadulni akart, s életében először sietve visszatérni Enionba, ahonnan küldték, eme célját pedig minden rendelkezésére álló eszközzel megkísérelte elérni - s mint utóbb kiderült, mindezt felesleges erőfeszítésnél többnek aligha lehetett volna nevezni. Därur minden tervét meghiúsította, s minden alkalommal egyre szigorúbban fogta őt, ha szabályt, avagy fogadalmat szegett; ha veszélyeztette saját testi épségét, s ezzel meglévő, és majdani utódai túlélését is kockára tette. Olyankor elvettek tőle, mintsem adtak volna, s a fogság nélküli fogság egyre valódibbá, egyre elviselhetetlenebbé nőtte ki magát, ahogyan telt az idő. Hisz’ egyre inkább olybá tűnt, többet vesznek el, mint adnak - a védelem, a biztonság, az elrejtettség mind-mind hamis látszat, s csak kifosztják, kirabolják őt, s lelkét… életét. Ha tette lázadásnak minősül, sötétségbe zárják, elméjét ostromolják, akaratát, józan eszének megőrzését teszik próbára. Egymás után lopják el érzéseit, szíve minden apró rezdülését, mígnem létezése fakó, nevetséges utánzata marad csupán, mely még csak gyűlölni sem képes Därur-t, s a vérét, mely összefolyt az övével, s testet öltött elkanászodott, elérhetetlen távolságokba került leányában.

Kilime - minden, melyet e név, s az általa megjelölt teremtmény magába foglalt - kiüresedett. Elpusztult. Elhalt. Megsemmisült. Nem létezett többé abban a formájában, mely Melfyomerrel az oldalán feladatokat teljesített Enionnak. Nem létezett többé a feketéknek, a seregnek, nemzőinek. Nem létezett Jégkarom-csúcs kolóniájának, s fészekrabló erőszaktevőnél nem többre minősíthető vezetőjének; és ő sem létezett többé számára. A nőstényben megállott az idő, megállott az élet, s vele együtt a körülötte lévő világ is színeit, formáit, mozgását vesztette. Az sem keltette volna fel érdeklődését, ha a mindenség egyszeriben alkotóelemeire bomlott volna, s feledésbe merül. Nem érezte volna a halált, azután pedig a létezés végét sem. Nem érezni most, s nem érezni akkor - nem talált volna többé különbséget közöttük, mintha nem tudná, mit veszített, mit feledhetett el. Mintha észre sem vette volna a változások bekövetkeztét.

S vajon észrevette-e egyáltalán?

Akkor még nem. Nem tudott volna rámutatni egyetlen egyre sem, s nem is akart. Nem maradt reá ereje, s ha akadt is némi figyelme, az menten elporladt, amint megértette, éppen mit akarnak tőle. Egyen, pihenjen, igyon, tisztítsa meg magát - noha jobbára ezeket sem ő végezte el. Därur töltötte vele idejét, vagy másokat bízott meg, hogy viseljék a nőstény gondját. Nem nyugodott volna addig, amíg Kilime egy hímet is teremt neki, így hát életben tartotta, s életben tartatta. Helytelen lett volna azt állítani, csupán azért teszi, mert kevés fehér nőstényt szereznek maguknak - hatalma volt az eroniai felett, melynek tudása élvezetet kölcsönzött, s mások szemében újfajta tiszteletet is. Hiszen senki sem tudta, mit művelhetett az erőteljes, vasakaratú nősténnyel, hogy megtörje - hogy összetörje -, s a látvány néhányukban félelmet keltett. Az eredmény magáért beszélt, és ahogyan az mindig is volt, mindenki hallgatott. Egyetlen ellenző vélemény sem látott napvilágot, mintha egyáltalán nem is törődtek volna az idegen lassú pusztulásával, mely igencsak különbözött attól, ahogyan más elrablottak viselték lakókörülményeik, rangjuk, feladatuk megváltozását. Talán volt, akinek elméje elködösült, azonban egészen biztosan voltak, akik tudatlanságukba, s Kilime állapotába nyugodtak bele, akárcsak a napkeltékbe, s napnyugtákba szokás. Hogy e belenyugvást mi okozhatta, arra sokáig nem derült fény, azonban megléte később alappillérévé vált az eroniai újjászületésének. Ha nem törődtek vele, akkor bizonyára az sem zavarja majd őket, ha megfordítja sorsa folyását, vélte. Vélte? Maga sem tudta, honnan, s hogyan tett szert elég erőre ahhoz, hogy felismerje helyzetét, hogy Därur szabályai, rendelkezései, s tettei újra őrjítően fájjanak… de egyszer csak fájtak. Égették a húst, marták a pikkelyeket, s tépték a nőstény lelkét, elméjét, mely soká tartó fulladozása végéhez közeledvén, lég után kapkodott a homályba vesző, rideg, s zavartalan, lágyan ringó hullámok között. Mintha a felszín alatt megbúvó káosz olyannyira romlott lett volna, hogy saját pusztítása vált semmivé, s hegyeket felépítő, éles, egyenetlen, súlyos kősziklák nehézségével egyengette ki a tajtékzó habokat. A csend, s zavartalanság vészjósló volt, s kiábrándító. Arra sarkallta a nőstényt, hogy számba vegye fájdalmát, testi és lelki sebeit, veszteségét, s mindent, mi megmaradt magából; hogy azután mérlegre helyezze azokat, s visszavegye, ami az övé.

Ha megtévesztették, hát ő is megtéveszt majd. Ha homályba taszították elméjét, lett légyen mágia avagy pusztán szavak, hát ő is köddel burkolja be magát.

Nem sokan mondhatták el magukról, hogy kívülálló voltuk ellenére előkelő helyet kaptak a vezetőségben. Nem értették, Kilime hogyan csinálta, ám ahogyan az lenni szokott: teljességgel belenyugodtak, s látták a nőstény igyekezetét, rátermettségét, biztos irányítását. Egyikük sem kérdőjelezte meg titulusát, hatalmát, szabadságának fokát, ahogyan egyikük sem vonta kérdőre őt, amiért születésekor saját fiát utasította el, s ítélte arra, hogy mindenhol, s végtére is sehol sem nevelődjék. Maga Därur sem ellenkezett - saját varázslatait, saját csapdáját használták ellene, noha kezdetben nem tökéletesen. A fehér hím tudtán kívül veszélyes fegyvert teremtett maga ellen, mely jóval többnek bizonyult holmi bosszúszomjas nősténynél, kit ezerszer, s még annyiszor, kínok között meggyaláztak, amíg arra csaknem képtelen teste be nem fogadta az élet magvát. Az a nőstény ugyanis előbb a hatalma egy részét vette el tőle látatlanul, és önnön nemtörődömségével, akaratlanul, s később egyben akarván is, oly’ irányba terelte fiát, mely messze vitte őt apjától, míg végül teljesen elveszett a hím szemében, s a Csúcs törvényei szerint. Teljesen, s visszavonhatatlanul. Mindenki elvesztette - s talán egyesek nem bánták -, ugyanakkor a fiú is elvesztett mindenkit maga körül.

Kivéve egyetlen, makacs, öntörvényű, rémült, s egyúttal bátor, furcsa fehér elf nőstényt; ki ott feküdt a letelepedett nőstény előtt, s kinek tudtára kellett volna adnia, miféle sorsa lesz, mielőtt elalél, vagy hirtelen támadt őrületében szökni készül. Mindkettő lehetséges volt Shuga Melfyomer elbeszélései, s maga Kilime tapasztalásai alapján, ám mindezek nem bizonyultak elégnek ahhoz, hogy a hűvös, súlyos tekintet megjósolhassa, melyik következik be előbb. Beszélt hát, annak reményében, hogy végül - ezúttal - egyiket sem teszi a leány.

- Nem gyógyítalak meg. - kezdte - Ha azt hiszed, kegyetlenség vezérel, tévedsz, Laryss.

A zavarodott, vértől vörösre festett nőstényelf összerezzent neve hallatára, mely kihegyezett dárdaként hatolt be hánykolódó elméjébe, miben nem jelentett többé biztonságot az a „Keresni foglak”, az utolsó érintés, az utolsó pillantás sem. Semmi nem volt biztonságos többé, semmi nem volt ugyanaz, s Laryss Orowennë csupán vesztét érezte azóta, hogy az ifjú fehér sárkány magára hagyta őt. Az elkerülhetetlent, melyet ők mégis el akartak kerülni - melyet Valturaan bármely úttal elkerült volna, ha teheti, amelyet csak választani tudott. S talán a legrosszabbat választotta azzal, hogy elvált az Ibolyaszeműtől - az ő világa attól kezdve vérré, gyilkolássá, s félelemmé változott. Úgy tetszett, mintha azért küzdenének, kié legyen a megtiszteltetés - ki legyen az, ki eltörli e föld színéről a gyűlölt Csupaszbőrűt, s a Szégyenfolttá vált ifjút - s e sötétségben még a győzedelmeskedett ál-alakja arcát sem láthatta. Csak a hang maradt meg neki, s a bőrét érő ritmusos lélegzet. A győztes ott volt vele, rejtekébe vitte őt, s Laryss egészen biztossá vált benne, hogy az ezidáig átélt szörnyűség és fájdalom nem készítette fel eléggé arra, mi előtte áll.

Minden izma megfeszült, ahogyan a nőstény folytatta, noha mindössze annyit tehetett, hogy fátyolos tekintetét a végeláthatatlan sötétségbe hagyja veszni.

- Ha visszaadom az erődet, a szellemed megtelik élettel, és ellenkezni fogsz. Nem érted, hogy mi folyik körülötted; azt hiszed, még mindig túl kell élned, és készenlétben állsz. Látom, és nem hibáztatlak. Azt hiszed, azért vagyok itt, hogy végezzek veled.

A gyógyító-tanonc lélegzete el-elakadt. Nem mert megmozdulni. Kilime szavának egészen más üzenete volt számára, egészen mást jelentett, mint ami valójában kellett volna, s az elf leány tehetetlensége, rettegése még jobban megnövekedett. Ha nem végeznek vele, akkor fogva tartják, s kínozzák majd, vagy valami attól is borzalmasabbat készülnek tenni vele - s ő nem volt kész arra, hogy megtudja. Nem… egyáltalán nem állott készen. A nőstény rezzenéstelen, koncentrálásról, s feszültségről árulkodó arca a leányét vizsgálta, a megváltozott kétlábú-szagot, s a szapora szívverést. Ám a sárkány látszólagos érdektelensége mást rejtett magában, s valójában azon munkálkodott elméje berkein belül, hogy véget vessen Laryss szenvedésének, s ne halállal tegye. Azon… s azon is, hogy rejtekhelyük felfedezetlen maradjék, hisz’ rendkívül nagy kockázatot készült vállalni. Várta valaki jöttét, tűkön ült már, s mégis higgadtságot erőltetett magára. Előbb ez a feladat igényelt tőle megoldást, s gyorsan.

- Számtalan alkalmam lett volna rá, hogy megtegyem. Jártam a városban, az apád házában, a szobádban… Rengetegszer, Laryss. - folytatta a nőstény, s eközben még mindig erősen összpontosított - Neked hány alkalmad lett volna bántani a fiam? Hányat használtál ki?

- A fiad… - nyögte a leány élettelenül, halálra rémülvén a felismeréstől - …Kilime?

Még mindig nem értette, s még mindig féltette életét. Az övét, s immár az ifjúét is sokkalta jobban. Elkeseredés társult a rettegéshez, s könnyek gördültek le a hófehér bőrön. Laryss szenvedett, s a nőstény ezt látván mintha kissé elvesztette volna eddigi rendezettségét. Ugyan egyelőre még nem tartotta volna jó ötletnek megérinteni a Csupaszbőrűt, félelme, vívódása és kétségei elborzasztották őt, s saját érzéseire emlékeztették. Mérhetetlen aggodalmára, nyughatatlan elméjére, s a bensőjét görcsbe rántó iszonyatra, mely olykor minden porcikája felett diktált, akár egy kíméletlen vezér. Hűvös ujjak érintették a gyógyító homlokát, s kézfejét, éppen úgy, mintha ezúttal is altató varázslat hatása alatt állott volna, hogy a tilosban járó nőstény ápolhassa fiát. A mozdulatok könnyűek voltak, s mintha anyai oltalmazás áradt volna belőlük. Ám Laryss semmit sem értett.

- Igen. - válaszolta türelmesen - Biztosan megemlített. Nem tudott rólam jót mondani, ezért csak még jobban rettegsz. Ha azt mondom, hogy nem kell, nem hiszed el. De én eleget láttam, és eleget hallottam Shugától. Megbízom benned, és ezt bizonyítani is fogom.

A nőstényelf körül újra fordult egyet a világ Shuga nevének hallatán. Ő volt az, ki folyvást beengedte az ifjúhoz, hogy segítsen rajta, s hatalmas kockázatot vállalt ezzel; mégsem akadt más választása. Valturaan-nak komoly baja eshetett volna, ha nem gondozzák tornázatlan izmait, ha magára hagyják… ha hagyják, hogy étlen-szomjan, újra és újra napokra álomba merüljön, s egyedül maradjon, teljes leépüléssel fenyegetvén ezzel valódi testét is. Laryss először árulást érzett, s félelmet. Kilime nem eresztette el, gyötrődését látván óvatosan végigsimított az Ibolyaszemű homlokán, megérintette a fejét, s mire az észrevette a hátborzongató suttogást, a fehér nőstény már végzett. Begyógyította a tanonc összes sebét, minden aprócska karcolást; mindent, mit kő, fegyver, karom okozott. S Laryss megkönnyebbült. Feloldozták a fájdalom alól… ám egyúttal utat engedtek félelmeinek. Immáron kevésbé elködösült elmével vizsgálta meg helyzetét, s egyre csak az ifjú alakját látta maga előtt a sötétben. Azét az ifjúét, akinek édesanyja itt ült mellette, s lassú, megfontoltnak, mégis biztosnak tetsző mozdulataival a rejtekhely falához ültette őt, hogy megtámaszthassa hátát.

- Segítettél. - mondotta az elf leány percekkel később, amikor végre képes volt megformálni azt az egyetlen szót, még mindig hitetlenül meredvén a sötét semmiségbe.

- Amikor tudtam, igen. - felelte Kilime, ki nem volt egészen bizonyos abban, hogyan kellett volna értenie, amit mondtak neki; s ekkor felállott.

Nem folyamodott mágiához, még ekkor sem. Nem azért, hogy a leány kedélyét befolyásolja vele, melyre az elf később ráébredhetne, s a tudás éket verhetne kettejük közé. Az elkövetkező időkben arra lett volna a legkevésbé szükségük, így aztán a leány nem részesült semmiféle megnyugtató mágiakoktélban. Az eroniai elfordult tőle, s szótlanul, csendesen két szabálytalan kőfalat húzott fel körülöttük, s igyekezte olyan természetesre formálni őket, amennyire csak módjában állott. Aprócska termet hozott létre, mely magába fogadta őket, s amelyben immár fényt gyújthatott. Úgy vélte, Laryss idegeinek tajtékzó hullámait talán kissé csendesíthetné, ha látna valamennyit, s ha látná, kivel áll szemben - még akkor is, ha tudta, mágiája nem hibátlan, s a leány azonnal ráébred majd, nem álomkép volt a különös alak, mely varázslat, s ébrenlét határmezsgyéjén elméjébe költözött olykor-olykor. Amikor készen állott, fénygömböcskét teremtett - lágy, kellemes világosságot a fekete mindenség után -, s hagyta a gyógyítónak, hogy végigmérje őt. Hagyta, hadd legyen övé a felismerés, s reménykedett, hogy hamarosan nyugodtabbá válik majd.

És Laryss nézte őt. Nézte a hosszú, egyenes hajjal keretezett szögletes, vékony arcot, a halovány tekintetet, a különösen széles csípőt, az izmos, vastag combokat és lábszárat. Kétsége sem maradt afelől, hogy Valturaan-nak igaza volt. Hogy nem tévedett, amikor azt mondta, mintha az anyját látta volna, s a szagát is érzi még. Hogy nem álom volt, s nem állapota űzött vele térfát. Az a tünde nő létezett, valódi volt… s ott volt velük, megannyiszor. Ott volt, s egyetlen ujjal sem ártott nekik. És most itt állott előtte, visszanézett reá, tekintete pedig félelmet tükrözött. S Laryss nem értette, mitől félhet.

- Val… - kezdte hirtelen, s bár bátorságát szegte a félelem, egyúttal erőt is adott, hogy folytassa - Val hol van?

- Nem tudom. De vigyázunk rá, Laryss, ezt el kell hinned nekem. Nincs olyan szövetségesem, aki a halálát akarja. Csatlakozni fogok hozzájuk, de előbb a másik fiamról kell gondoskodnom. - mondta, meg sem lepődvén a kérdésen, s jelentőségteljesen a leányra nézett, azután újból arra figyelt, vajon érkezik-e valaki.

Így tette hasznossá e pillanatot is, egyúttal pedig elrejtette görcsös fájdalmát, melyet a név említése keltett mellkasában. Mélyen magába szívta a gyógyító hangján táncra kelt szavakat, s az általuk felszínre hozott mérhetetlen bűntudatot, miközben sokadjára győződött meg afelől: a leány gyermeke iránti törődése csaknem határtalan.

Laryss mostanra már egészen beleveszett a történések tengerébe. Aligha lephette volna meg valami ezek után, így aztán cseppet sem tulajdonított túl sok figyelmet Kilime jelző, s már-már utaló pillantásának. Aggodalma nem hagyott alább, azonban bíznia kellett - nem volt más választása, ha azt akarta hinni, hogy az ifjú fehér túlélheti az odakinti szörnyűségeket az említett szövetségesek segítségével. Cseppet sem érdekelte e percben, hogy nem volt tudomása több testvérről Niveria-n kívül - nem haragudott már, ha Valturaan-nak titkai voltak előtte, hisz’ megbízott benne. Beengedte az otthonába, amikor nem volt hová mennie, s ő reábízta az életét. Oka lehetett tehát annak, ha nem beszélt, s egyébként sem tartozott kedvelt témái közé hátrahagyott családja, mely elüldözte őt. Laryss nem kételkedett az ifjúban, s e különös helyzetben ebből merített magának erőt. Ez volt az, mitől még ülni, gondolkodni tudott, s csendesen várt a feszült nősténnyel. Körülöttük tovább lebegett a fénygömb, melyet Kilime felengedett.

A fehér nőstény nem számolta, hány perc telt el. Csak arra összpontosított, hogy a fal másik oldaláról jövő zajokat meghallhassa, akárkitől is érkezzenek. Már hallgattak egy ideje, amikor Valturaan édesanyja felfigyelt a közeledő léptekre. Semmit sem tett, nem is állott szándékában felfedni magukat, amíg meg nem bizonyosodott róla: az érkezett, akit várt.

- Itt a vége, nem tudunk tovább menni… Tuls! - hallatszott egy hang, elhalóan, s tétován, azonban Laryss így is érezte a benne rejlő idegességet - Kilime nincs itt!

- Ne legyél olyan biztos benne. - érkezett egy mélyebb hang felelet gyanánt, s ekkor igazán erős kopogás hallatszott a kőfalon túlról - Üreges.

Kevesebb is elég volt a nőstény számára, hogy azonosítsa az érkezetteket - a két kék sárkányt, kik megannyi évvel ezelőtt a Hegységből szegődtek hozzájuk, s börtönöztettek be örökre -, ám mielőtt beinvitálta volna őket, még hátrapillantott a leányra. Tekintete továbbra is félelmet tükrözött, s Laryss sem tűnt nyugodtabbnak, azonban Kilime nem akart várni tovább. A kőfal egy részét egyszerűen megsemmisítette, s amikor a két, kissé zilált és megviselt férfialak meglátta őt, azonnal be is siettek a rögtönzött ajtón - Laryss legnagyobb döbbenetére pedig egyikük Kilime másik fiát cipelte a kezében. Legalábbis minden bizonnyal ő lehetett, hiszen kicsi volt, fehér, s olyasféle szőr borította, akárcsak az ifjút. Egészen gyermek lehetett még. Anyja jelenléte és illata azonban menten életet rázott belé, s a pillanat tört része alatt szabadult ki a magas, sötét hajú férfialak kezéből - hogy aprócska, ügyetlen ugrással a nőstényre vethesse magát; aki ekkor alaposan megszorította őt, s addig nem szentelte másnak figyelmét, amíg meg nem győződött róla, hogy fiókája sértetlen. A másik kettő eközben már Laryss-ra figyelt - mintha elemeznék őt valamiféle okból.

- Ah! - jelezte fájdalmát a magasabb, s megdörzsölte a ruháját ott, ahol a sárkánygyermek belé rúgott, hogy eleressze; ettől eltekintvén azonban továbbra is az elf leányt nézte - Kilime, ne haragudj. Nem bírok vele.

- Mindent úgy intéztünk, ahogy kérted. - szólott a másik, egészen úgy, mint ahogyan Laryss a grifflovasoktól hallotta korábban.

Alacsonyabb volt ugyan társánál, ám testalkata sokkal zömökebbnek, erőteljesebbnek látszott. Kék szeme, s gesztenyeszín haja alapján közönséges embernek is tűnhetett volna, ha a gyógyító nem sejtette volna, hogy Kilime szövetségesei egészen biztosan nem emberek; erre való tekintettel pedig kevésbé viselte jól érkeztüket, mint a nőstény.

- Senki sem állt az utunkba, nem vették észre.

- Helyes. - felelte a nőstény kissé szigorúan, ugyanakkor lerítt róla, hogy egészen megkönnyebbült - Laryss… a bizalmam a tiéd. Vigyáztál Valturaan-ra… Biztos vagyok benne, hogy Panu-ra is épp olyan nagyon fogsz vigyázni.

A leány csak ült ott, három kétlábúforma sárkánnyal körülvévén. Mind őt nézte, s ennek következtében egyáltalán nem érezte magát biztonságban a kő rejtekében. Az a kettő - azok, kik az aprócska gyermeket hozták -, azok az emberférfiaknak tűnő hímek még a nevüket, céljukat, ittlétük, s ártalmatlanságuk okát sem említették; s mintha számára egészen láthatatlan jeleket értelmeztek volna, melyek minden bizonnyal Kilimétől érkezhettek feléjük - s melyek keletkezésére sem szó, sem pedig mozdulat nem utalt. Mintha előre megbeszélték volna, hogy nem ártanak a fehér elfnek, és véleményük szerint is sokkalta nagyobb biztonságban lesz vele a nagyasszony gyermeke, mintsem közülük őrizné tovább valaki.

A valóság talán nem különbözött jelentősen Laryss elméjének szüleményétől. Noldar, a magas termetű ál-alak birtokosa, s testvérbátyja, Tuldryd tudatában voltak a két-lábon-járó elkerülhetetlen felbukkanásának, s noha nem egészen értették, hogyan képes bárki is ily’ különbözőségekhez vonzódni - hova tovább, ennyire őrült, s felelősségtelen módon tévén azt. Elfogadták volna? Sokat jártak-keltek a hártyás, vékony bőrű népek között, ám ez nem ruházta fel őket megfelelően kielégítő válaszokkal. Számukra, s Kilime számára is elég volt annyi, hogy nem óhajtották eltérőségükért megítélni a különféle életeket, így pedig, e közös nevező alatt, s a nősténybe vetett hitük erejével egyesültek a nemesebb célok érdekében. Egyesültek, hogy maguknak, s másoknak új esélyt teremtsenek - szabadságot, ha úgy tetszik. Távol Därur elmerombolásától, s távol a beszűkült látókörűek sorvasztó, kegyetlen világától. Távol a felesleges, önző hatalmaktól. Vágyaik azonban nem bizonyultak volna elégnek ahhoz, hogy a fehér nőstény bizalmat szavazzon nekik - tenniük kellett érte, küzdeniük, mely időbe került; az övékbe, és Kiliméébe is. Tudták azt is tehát: ezúttal is időre lesz szükségük, s amellett, hogy teendőik sürgetik őket, annak sem volna semmi értelme, ha halálra rémítenék a fehér elf leányt.

- Kint megvárunk. - mondotta az idősebb, s alacsonyabb, majd pedig anélkül, hogy maga után kellett volna rángatnia öccsét, arrafelé indult meg, amerről érkezett.

Vissza sem nézvén távoztak a helyiségből a falban lévő lyukon át. A gyógyító néhány pillanat elteltével hallotta őket beszélni a távolban, azonban úgy érezte, jobb, ha egyelőre a nőstényre koncentrál. Úgy érezte, félelme csupán növekedne, ha az idegenek szándékait próbálná felfesteni képzelete vásznaira, s mi tagadás, már e percben is remegett, s úgy, tehetetlenül szemlélte, ahogyan az eroniai sietvén letérdel mellé, s némi simogatással arra igyekszik ösztökélni fiát, hogy felnézzen reá. S hogy a gyógyítót mégis mi tartotta vissza attól, hogy rettegve elfussék? Látta a vonallá szűkülő szembogarakat, a félelemtől lüktető, hullámzó lelket - látta az élőt a lenni-kész-szörnyeteg csalóka megjelenése mögött. Látta az egyre apróbbá, egyre sebezhetőbbé változó fióka félelmét, s látta azt is, hogy nagyobb, mint a sajátja. Hogy az a kis fehér, szőrös teremtmény, bár erejével, éles, hosszú, fénylő karmaival, s tűhegyes fogacskáival komolyan árthatna neki; de még csak reá sem meri emelni meleg, csillogó tekintetét, s rémülten igyekszik minél jobban édesanyjába kapaszkodni, hogy nála védelemre leljék az ismeretlen elől. És a tanonc, kavargó érzései közepette hirtelen azon kapta magát, hogy sajnálja őt. Megszánta saját elkeseredett helyzetében, s ismerős emlékeket keltett benne. Olyan leckék jutottak eszébe, melyek ezúttal nem engedték, hogy bármi is megtévessze. Megakadályozták, hogy hamis, terméketlen földből emelkedő ítéletet hozzék, s meggondolatlanul cselekedvén, mindenütt kendőzetlen, rettegett gonoszság, s enyészet melegágyát lássa maga körül. Ott, ahol mindössze egy anya próbálta védeni gyermekét, s e rendkívül fontos feladata ellenére őt is megfürdette figyelmében - oltalmában.

- Laryss nem fog bántani, píëni. - mondta a nőstény az övéi nyelvén.

Kilime megölelte gyermekét, majd pedig a gyógyító kezéért nyúlt, hogy az elf illatát közelebbről is megmutathassa neki, s ráébressze: a leány egyáltalán nem jelent veszélyt. A kis Panu még egyáltalán nem beszélt más nyelven saját népéén kívül, s három rövidke életéve alatt minden védelem ellenére különlegesen erős félelmet nevelt fel magában, így aztán, amint a fehér elf keze egy kissé közelebb ért hozzá az elviselhetőnél, azonnal tiltakozni próbált.

- Nem! - sírta, s erősebben simult anyja mellkasához - Nem! Nem!

- Mennem kell, Panu. Laryss vigyázni fog rád. Majd meglátod.

A gyógyító ugyan értett valamennyit a sárkányok nyelvén, azonban ezúttal túlságosan rémült, zavarodott, s kimerült volt ahhoz, hogy saját szavaival támassza alá Kilime állítását. Mindössze annyit tehetett, hogy magához szorította a fiókát, amikor édesanyja lefejtette válláról, s derekáról az éles karmokat; s az bármennyire is szabadulni igyekezett, bármekkora fájdalmat okozván közben, ő csak szorította, ölelte, s ki nem mondott érzésein keresztül igyekezte megértetni vele, hogy sajnálja őt, s esze ágában sem áll ártani neki. Az eroniai nem szólt többet - csendesen gyógyulásra bírta az elf leány sebeit, s amíg még tehette, eltávolodott… végül egyetlen, utolsó, gondterhes, késlekedés átkában fürdő pillantást követően kilépett a fényből, s beleveszett az odakint árnyékaiba, mígnem a fal ismét egésszé vált, az Ibolyaszemű pedig magára maradt a fénygömb alatt, s mindössze annyit tehetett, hogy érintésével, s szíve egyre lassabb és lassabb dobogásával vigasztalta a hátrahagyott gyermeket, aki, egy idő után egészen úgy kapaszkodott belé, ahogyan édesanyjába, s a percek múlásával egyre kevésbé találta borzasztónak a Csupaszbőrű szagát. Olyannyira kevésbé, hogy hamarosan kimerültségét is megérezte - hiszen megijesztették, felzavarták, s idegen helyre vitték, távol mindentől, melyben ezidáig élt -, s ugyan maradt még némi ereje küzdeni az álom ellen, Laryss nem hagyta abba a fióka puha szőrének simogatását. Különös érzés volt a teremtmény súlya a mellkasán. Egészen más, mint Valturaan közelsége - az ijfúé, kinek illata áthatolhatatlan felhőként vette körbe őt, s megengedte a sárkánygyermek számára, hogy nyugalmasabban viselje újdonsült felvigyázója jelenlétét. Érezte, hogy a vér közös, s a felfedezés, a megállapítás, hogy a leány szoros közelségbe került egy családtagjával, bizalommal töltötte el a csöppséget. Emlékezett édesanyja szavaira, s szótlanul, ellenkezés nélkül állotta, hogy Laryss Orowennë újra és újra végigsimítson rajta. Talán rettegtek - de együtt tették. Magukra hagyták őket, de egymással. S ha egyikük sem akart ártani a másiknak, akkor hát mégis biztonságban voltak - távol a Fehér Város vérvörös hanyatlásától, s távol feljebbvalóság által megrontott nemzők karmaitól.

Tárgy: Re: Val Jegyzetei 2021-02-04, 3:51 pm

Megolvad a jég II.

Meghallgatni, s meghallgattatni

714 évvel az éj-hasadéki csata után

Mintha lyukat ütöttek volna odabent valamivel.

Mintha… mintha súlyos, fájdalmas kínzó sérülés érte volna, mely nem gyógyíttatott be korábban, s az most megbosszulni igyekezett volna a róla való elfeledkezést. De hol, s hogyan tett szert efféle sérülésre? Már harmadjára merült fel benne e kérdés, miközben aludni próbált - megadni a megérdemelt pihenést elnehezült tagjainak, s tompa, zavaros, nyugtalan elméjének, mely egyre és egyre csak vészt jelzett. Bajt. Hatalmas bajt. S a fehér elf leány olykor-olykor nem hitt önnön emlékeinek. Nem engedett a vérfagyasztó, gyomorforgató ostrom, s pusztítás rémképeinek; csak szorított egyet-egyet ölelésén az aprócska, mélyen alvó sárkányfióka körül.

Panu nem érzett magában késztetést arra, hogy anyja eltűnése ellen tiltakozzék. Nem, azután, hogy megértette, mennie kell, neki pedig maradnia az idegen, puha bőrű, fehér sörényű, meleget árasztó lénnyel. Elöltött némi időt azzal, hogy annak szívdobogásából eldöntse: békés, avagy rémült, azonban hamarost feladta próbálkozását; Laryss Orowenne mellkasa mélyéről ugyanis hol lassú, a pihenőkéhez hasonló, hol pedig kétségbeejtő, lüktető ritmus távozott, s a sárkánygyermek nem értette, mit érezhet. Mit gondolhat. Egyedül testbeszédére támaszkodhatott ez ügyben, noha csupán néhányszor volt alkalma megfigyelni azt édesanyja, s mások által. A sápadt, törékeny arc idegen volt neki, hiába tekintett fel rá, amikor elég bátorságot érzett magában. Idegen volt a felhős mosoly is, mely különös tettét fogadta, s melyet újbóli simítások követtek. Az érintés hasonlított Kilime másik formájához… minden hasonlított Kilime másik formájához, egyúttal pedig minden merőben más volt, s a kis Panu mindössze annyit tehetett, hogy elfogadta az ismeretlen szeretetét; elfogadta az ölelést, sűrű bundája simogatását, s végül elfogadta azt is, hogy a leány jelenlétével kell beérnie. Egyelőre. Ráhajtotta hát fejét a fehér elf vállára, s kényelmesebben elhelyezkedett annak ölében. Nem kellett hozzá sok idő, s a gyermek különös lélegzése hangossá, egyenletessé változott, s Laryss érezte, ahogyan karjaira még több súly nehezedik. Hálát adott a tündék istennőjének, Eclair-nek azért, hogy nem állva kell megtartania a csöppséget.

Akkor döbbent rá, mennyire egyedül maradt.

Akkor.

Akkor költözött elméjébe minden kétely, nyugtalanság, s bűntudat, melyet elnyomott a túlélésért folyó, láthatatlan harc súlyosan beterítő, mégis nevetségesen könnyednek tetsző hulláma. Túl gyorsan terjedt szét a gyógyító körül, miután Valturaan magára hagyta - túl gyorsan történt, aminek történnie kellett; túl sok volt az iszonyat, a vér, a mészárlás, a kegyetlenség, és… túl sok volt belőlük is. Most először, igazán túl sok. Minden sok volt, mit a várossal, s vele tettek. Minden, s e minden oly’ hatalmas volt, hogy egyetlen egyet sem akart volna megtűrni maga körül többé - még a kis fiókát sem. S ha a mellkasára, vállára nehezedő, éberség nélkül védtelen, kiszolgáltatott pikkelyes test ottlétének tudat-folyama képes volt az elf leány borzasztó gondolatainak csíráját öntözni, vajon mit tett volna, mi foglalkoztatta volna elméjét, ha e percben kedvese állott volna előtte, s ő nyújtott volna társaságot számára? Hogyan pillantott volna a jégszín szemekre, s mit lelt volna a ragadozó-tekintet mélyén? Hová tűnt az a mindent betöltő, az a láthatatlan támpillérként szétterpeszkedő „Keresni foglak!”? Laryss Orowenne nem tudta, nem értette, s nem volt ura önnön gondolatainak sem. Csupán a csontjai mélyére törő, hús-szaggató iszonyatot érezte; a történések, hangok, képek és képzetek tengerét, melynek erőszakos hullámai felkorbácsolták vére folyamát is. Az éltető nedv háborús dob zajaként dübörgött a gyógyító fülében, s ő kínjában megszorította a mit sem sejtő fehér teremtményt. Ám Panu mozdulatlan maradt - kétlábú-csecsemők mély, nyugalmas álmában részesült, ahogyan annak lennie kellett -, Laryss pedig magára maradt az elméjében lévő káosszal, mígnem teljesen kimerült belé.

Így történt hát, hogy elzárta szíve, s tudata elől a szörnyűséget, ezzel együtt pedig aggodalmait is lelke mélyére süllyesztették az erőtlenség és legyőzöttség nehéz kövei. Nem volt már képes élesen látni az ostrom emlékeit, ahogyan félelmeit, fájdalmait, s bűntudatát sem engedte felszínre jutni. Pedig rettegett volna a fehér elf leány… féltette volna apját, a kiképzőmestert; s féltette volna Valturaan-t is. Gyűlölte volna önmagát, s döntését, mellyel kudarcot vallott népe szemében. Elmenekült a harcok, a halál elől. Elmenekült, hogy életét, jövőjét mentse; és a négy éve szabadon-raboskodó, elgyengült ragadozót, kinek utolsó esélye a megváltásra éppen Laryss utolsó esélye is volt. Az utolsó arra, hogy hű maradjék neveltetéséhez, s az övéihez. Az utolsó arra, hogy megpróbálja megvédeni őket, ezzel viszonozván azt a kilencvenhárom évnyi biztonságot, s védelmet, melyet feltétel nélkül neki ajándékoztak. Feltétel nélkül? Egyetlen feltétellel. Olyannal, melyet ki sem mondottak soha, elvégre hogyan is gondolhatták volna, hogy valaki; bárki is őértük árulja el, s hagyja sorsára saját népét?

Őértük?

Őérte.

Évszázadokra való idő is eltelhetett volna, akkor sem érzékelte volna múlását. Pihenni próbált, hallgatva a sárkánygyermek hangos szuszogását, s igyekezett nem tudomást venni a gyomra közepében tanyát vert borzasztó érzelemgomolyagról. Azonban a percek már elszálltak, s a gyógyító nem rejtegethette maga előtt örökké mindazt, mi megesett vele. Szembe kell majd néznie vele, efelől teljességgel meg volt győződve; s ahogyan azon munkálkodott, hogy egyre inkább elodázza a hálátlan, rettenetes feladatot; újra és újra erősebben izzottak fel a bensője mélyére temetett felelősség-parázs-darabkák. S nem csupán tettei - és a ragadozó-gyermek - súlyát érezte… abban is egészen biztos lehetett; az ütközet bármely résztvevőjénél kevesebbet kockáztatott döntésével, s kevesebbet fizetett - hiszen nem kényszerült vért ontani. Mégis, a gyógyító leány számára olybá tűnt, ebben a csatában ő - a tétlen, a kimentett, a menekülő - vesztette el a legtöbbet. Mindent.

***

A Fehér Város megszűnt fehérnek lenni. Sötétség szállt alá reá, s e sötétségben bíbor lepte be az egykori béke, s nyugalom elrejtett szigetét. Orod Opelë elveszett, s bár az ifjú gyógyító-tanonc nem akarta látni a pusztulást, a vért, a holtakat - amikor őrzői magukkal vitték, el onnan, el a csont- és lélek-morzsoló kínokat keltő hegységből; ő kényszerítette magát, hogy lenézzék. Kényszerítette magát, hogy örökre eszébe vésse azt, mit elveszített, s azt, mi véget ért; hogyan foszlott semmivé… azért, hogy ne feledhesse. Azért, hogy örökre emlékezzék rá, álmában, s éberen. Azért, hogy a látvány minduntalan megértesse vele: Laryss Orowennë is elveszett a népe számára, nem csupán fordítva. S tudta a leány; nem kérhet tőlük megbocsátást. Nem kérhet azoktól, kiknek élete elvétetett, és nem kérhet azoktól sem, kik megmenekültek. Nem kérhetett, ha saját magának sem tudott megbocsátani, s nem kérhetett, mert részben helyeselte döntését. Helyeselte, mert megfutamodásával visszaadta egy sárkány szabadságát. Visszaadta, amit elvett tőle, s nem állott már módjában újra megmondania neki, hogy nem így tett volna akkor, ha tudja, mit tudnia kell. Egyikük sem így tett volna. Ám az ifjú ragadozó nem volt ott, hogy emlékeztesse, bármit megtenne érte. Bármit megismételne.

Az ostrom nem tartozott a nagyasszony érdekeltségei közé. Nem úgy, ahogyan a támadó fajtájabélieknek, legalábbis, így pedig nem döntött, s nem harcolt senkiért. Nem két oldalt látott, hanem hármat, s az a harmadik az övé volt - az övé, és bajtársaié, akik azon dolgoztak, hogy az ostobaság következményeit tizedeljék meg, ne pedig seregeket. Azon dolgoztak, hogy megmentsék Valturaan-t, határokat állítsanak fel Därur számára, azután pedig életeket mentettek. Életeket mentettek, hogy végül saját útjukra engedjék őket, távol annak a bizonyos harmadik oldalnak a veszélyeitől. Így történt hát, hogy harcoltak ők is, és mégsem tették. Oly’ dolgokért kezdték meg a küzdelmet, melyek láthatatlanok maradtak, még azok számára is, kik nekik köszönhették életüket, noha nem egészen így történt. Melfyomer Ikersárkányai belépést nyertek Olassië erdejébe, ahová másokkal egyetemben magukkal vitték a gyógyító leány édesapját is, ki a Sziklaféregnek köszönhette, hogy csupán olyan árat fizetett, amelyet idővel részben visszatéríttethet magának. A Sziklaféreg megkímélte őt, ahogyan Valturaan nemzőjével is ugyanezt tette azon a napon. Kilime mindkettejüktől elvett valamit, melyet nem kívánt visszaszolgáltatni, s azt sem éppen érezte, hogy közös ügyeiknek ezzel vége szakadt. Azonban volt, mire figyeljék; volt, mi hullámzó, tépődő lelkét foglalkoztassa, s végül megfutamodott. Meghátrált, s elhitette magával, hogy nem is óhajtja köreikben tudni száműzetett fiát; azután pedig megparancsolta a démonmágusnak, hogy keresse meg, s vigyázzék reá, mint önnön gyermekeire - s mint saját magára. Zaeya és Zandros nem voltak hajlandóak visszatérni anyjukkal a barlangba, miután amaz apjukat elküldötte. Senkihez sem szóltak egyetlen szót sem, csak köddé váltak, eltűntek, s hetekig még csak elő sem kerültek. Kilime aggódott értük, noha sejtette, hová mentek, azonban nem ismert ellenvetést, nem hallgatta meg a hátramaradó Tuldryd szavait sem - akkor, aznap, csak fiókájához igyekezett, s gondoskodott róla, hogy az elcsigázott, nyugtalan Laryss melegben maradjék, amíg pihennek. Magához vonta őt, szárnya jótékony takarásába, s álmot bocsátott reá; de talán akkor is ezt tette volna, ha az Ibolyaszemű nem kérdezi meg tőle újfent, hol van a fiú. Ha nem kell szembenéznie mindazzal, amit tett, s elrontott.

Azt mondotta a gyógyítónak, Valturaan nem akart csatlakozni hozzájuk, s ő nem tehetett mást, minthogy utána ereszti a barnaköpenyest, s bízik abban, hogy sikerrel jár, s meggyőzi az ifjút.

***

715 évvel az éj-hasadéki csata után

Az eroniai csak szemlélte az eléje táruló látványt néhány percig - mintha még sohasem vehetett volna szemügyre ahhoz foghatót -, s csak azután helyezte a kezében tartott fatányért a rögtönzött ágyon lévő kelmére, mely a fehér elf leányt volt hivatott melegen tartani éjjelente. Kenyér volt rajta, szeletelt paradicsom, apróra vágott saláta, és némi hús; utóbbi különösen fűszeres pácban kisütve: azaz Laryss Orowennë kiadós reggelije, melyet ezalkalommal kénytelen volt lehozni számára a föld alatt kialakított, sokadik, mégis átmeneti menedékbe; ahelyett, hogy a leány majd odafenn gondoskodjék magáról. Ezúttal nem hagyta volna - nem hagyhatta -, hiszen késő volt, már majdnem délelőtt; az ő ideje véges, az Ibolyaszemű pedig cseppet sem volt ébren még. De hogyan is lehetett volna, ha egyes túlbuzgó, mozgékony, fáradhatatlannak tűnő fiókák nem hagyták idejében lepihenni?

Kilime már ismerte legifjabbik gyermekét. Túl jól ismerte ahhoz, hogy ne feltételezze róla: békén hagyja a gyógyítót, ha ő leemeli róla óvó, figyelő tekintetét. Nos, mert… nem hagyta. Sohasem hagyta békén, ha egyedül, s elhanyagolva érezte magát - olyankor, s gyakorta más indíttatásból is; sok időt töltött a fehér elf társaságában, és ahogyan telt-múlt az idő, egészen megszokottá vált számára, hogy vele is aludjék. Igen, az ágyában. Azon a kelmékkel megpuhított kőlapon, amit Laryss-nak emeltek ki a földből varázslattal, hogy ne csupán csak úgy odalent, s legfőképpen ne sárkányok társaságában kelljen pihennie. Úgy festett, az erre való közös törekvésük a minap is kudarcot vallott, ugyanis az oldalán fekvő, nyugalmasan szuszogó nőstényelf mellett Kilime meglelte ötödik gyermekét. Meglelte a kis fiókát, alaposan bebugyolálva, s ahogyan az némi ideje már lenni szokott: a tanonc gondoskodó ölelésében. Nem volt már a régi a nagyasszony, s nem restellett nem-a-régi-lenni, ha eme állapot azt jelentette, szíve-lelke is beleremegett az eléje tárult látványba. Megérinteni is vonakodott az elf leányt - inkább csak elnézte volna őket, míg a többiek megérkeznek, s neki végül mennie kell. Igen. Szemlélte volna őket, ahogyan Valturaan és Laryss álmát vigyázta a kiképzőmester házában titkon; s örvendett, hogy a keserédes érzésnek létezett sokkalta kellemesebb változata is.

Megérintette hát a gyógyító vállát, s nem szólott semmit. Nem tudott volna - így hát, amint a nyúzott, kissé megviselt arc feléje fordult, s az ibolya tekintet Csupaszbőrű-alakját leste zavarában; Kilime engedte, hogy lénye meleg kedvességet árasszon. A fehér tünde leány felé nyújtotta elkészített reggelijét, s megvárta, amíg az feltápászkodik, hogy az ölébe helyezhesse azt. Legalábbis, oda akarta helyezni, amíg a biztonságot nyújtó karoktól megfosztott, izgága fióka vissza nem nyerte izgágaságának egy töredékét, s úgy döntött, nem különösebben kedvére való, mi körülötte történik. Rögvest át is fordult a hasára, s a takarót maga után húzván, belesüllyesztette vekni nagyságú, pihés fejét a gyógyító ölébe. Onnan leste anyját szomorúan, míg végül amaz megsimította a feléje került karmos lábacskákat - akkor pedig a felemás-színű, élénk, meleg tekintet szeretetteljessé változott, s a gyermek torkából búgó-perregő, bizsergető, mindent betöltő hang tört fel boldogsága jelképeként.

Panu dorombolt.

Az Ibolyaszemű eközben már elvette a tányért, azonban még nem fogott hozzá az evéshez. megvárta, intézne-e valamit Kilime a fiához, ahogyan máskor szokott… némi dorgálást, rendre utasítást… azonban a sárkányasszony csendes maradt. Ő maga is elgondolkodott azon, megtegye-e, mit tennie kell; s éppen ezért jutott arra a következtetésre: amit kell, az talán mégsem ez volna. Hisz’ örülnie kellene, hogy tervének folyama megfelelő mederben halad, s fiókája egyre jobban és jobban kedveli a kétlábút; egyre inkább kötődik hozzá, és sokat óhajt vele lenni. Hát nem ezt akarta végső soron? Nem volna merő ostobaság letorkolni a fiút azért, amit tulajdonképpen elvárt volna tőle? De igen. Így igaz. Ostobaság lett volna, így aztán a fehér nőstény csendben maradt, s addig cirógatta aprócska vérét, amíg a gyógyító evett. Addig, s tovább nem, ugyanis a megfelelő megoldás végül megszületett elméjében, és akkor nekiláthatott, hogy gyakorlatba is ültesse azt.

- Nem bánom, ha ezt akarod. - intézte szavait fiához - az övéi nyelvén, hiszen a leány az idő múlásával egyre jobban értette azt -, aki még mindig a - jóllakott - fehér elf ölében nyugtatta fejét - De mindennek megvan a helyes módja, és a feltétele: hagynod kell Laryss-t pihenni, és tanulni, ha elalvás előtt még tanulni akar. Ne akadályozd a dolgában. Kérdezz, és fogadj segítséget neki. Mert ő is segít neked… és itt mi mind…

- …egyenlőek vagyunk. - válaszolta némi várakozás után a kissé megszeppent fióka, ám nem kellett sok idő, hogy hirtelen, aprót felsóhajtson, s ezzel jelezze társasága felé: megértette a leckét - Most mit tegyek? Hogy jóvátegyem.

Laryss szelíden, nyugalmasan nézett le reá, miközben letette a tálat, s megdörgölte szemét, hogy végleg kiűzze belőle az álmot. Régen megfejtette már Kilime törekvésének okát, és célját. Tudta, miért engedi őt fiókája közelébe, s több volt ez holmi megbízhatóságnál. A nagyasszony azt akarta, hogy fia ne úgy nőjön fel, mint a többi sárkánygyermek. Azt akarta, hogy szeresse, s tisztelje a Másokat; hogy megláttassa vele, nem is olyan Mások tőle. És Laryss boldog volt, hogy ezt mind felismerte; boldog volt, hogy hinni tudott az igaz szándékban. Kilimére pillantott, mielőtt válaszolt, s a megengedő bólintást követően újból letekintett a gyermekre.

- Hoznál nekem vizet? Szomjas vagyok, most, hogy már ettem. Tudod, hol van a kulacsom?

- Igen. Hozom! - felelte a fióka, s hagyta, hogy kitakarják, majd pedig feltápászkodott, hogy feladata végére járjék.

Leugrott az ágyról, s nagy elánnal vetette bele magát, hogy teljesítse az elf kérését - mert szerette őt; s mert vele akart maradni ma este is, hogy az gondoskodásában megfürdesse őt. Szétnézett hát a föld alatti kicsiny „szobában”, melyben csupán az ágy állott, s egy láda; benne némi ruhaneművel, s csupa olyan dologgal, melyről azt gondolták, Laryss-nak szüksége lehet rájuk. A többi holmi a falba mágiával vájt polcokon foglalt helyet, a kőlépcső mellett, mely a felszínre vezetett. Gyorsan kialakított, s gyorsan megsemmisíthető menedéke volt ez a leánynak, melyet azért hoztak létre, hogy fedél legyen a feje felett, amíg újabb, hosszabb időre megfelelő búvóhelyet nem találnak mindannyiuk számára. Addig, a csapat többi tagja szétszéledt, kerestek, s készültek a közelgő költözésre, közben pedig felváltva őrizték a gyermeket és a gyógyítót; s csak akkor zavarták őt, amikor viharos, esős, szeles idő tombolt odakint. És olyankor - továbbá bármikor máskor is - az Ibolyaszemű készséggel osztotta meg velük, amije volt, s kötelezte őket arra, hogy vele; biztonságban maradjanak.

Nem lelte a gyermek szeme a bőrből készült víztárolót. A lépcsőt választotta hát, hogy átkutassa az odakintet, ám még mielőtt elhagyta volna a helyiséget, félig megfordult, s egyensúlyozván a fokokon; hátranézett anyjára és a leányra.

- Laryss, - tette hozzá ekkor - nem haragítottalak magamra. ’Säiti¹. Téged sem.

A gyógyító-tanonc erre már csak elmosolyodott. Hozzászokott már ahhoz, hogy körülötte mindenki lélegzését, s szívverését vizsgálja, nemcsak tekintetét és testbeszédét. Értette Panu különös közlési módját, mellyel jobbára inkább csak magának konstatálta: még minden rendben van. Értette, s nem szólalt meg, amíg nem szóltak hozzá. Amikor fia távozott, Kilime kikérdezte a leányt, mit művelt a fia, amíg ő pihent; és Laryss mindent elmesélt, miután megköszönte reggelijét. Elmondta a gyermek éberségének aggasztó jeleit - hiszen tudta, ezt kéri tőle az asszony. Megbeszélték már korábban, valami nincs rendben a fiókával - túl mozgékony, figyelme túl csapongó, s olykor hajlamos volna bajba keveredni kíváncsisága, s megfékezhetetlensége miatt. Mégsem tilthatta édesanyja, hogy felkeresse az elfet; s meghagyta a testvéreknek is, ne akadályozzák; eresszék a gyógyítóhoz, s csak akkor avatkozzanak közbe, ha a dolgok levetik magukról az irányítás áttetsző kelméit. Ám Noldar és Tuldryd a minap nem voltak jelen, Kilime pedig nem ment volna szembe saját parancsával - csak félálomban elkönyvelte magában utódja megkérdőjelezhetetlen biztonságát, s éberen pihent tovább, amíg tehette… Most pedig megtudakolta, mit meg kellett - azután hagyta, hadd öltözzék a leány, s hadd vigye neki a gyermek a vizet. Hagyta őket, addig pedig gondoskodott a fióka élelméről, hogy ne akadjon dolga, mire eléáll a fehér elf.

S amíg Panu nem messze tőlük, egy általa pillanatok alatt összehordott-összekotort fű- és avarkupacon fekve az éhségét csillapította; Kilime és Laryss nyújtottak, azután birkózásba kezdtek egymással. Pusztakezes harcba, melyben egyikük sem használt mágiát, s nősténynek még úgy is igencsak vissza kellett fognia magát, hogy ne ártson az elfnek. A gyógyító ügyesen mozdult, figyelte ellenfele taktikáit, s büszkén viselte szerzett zúzódásait, akkor is, ha mindent elkövetett, s úgy sem volt képes győzelmet aratni. Hálás volt a reá fordított időért, hálás volt a tanításért; a jégkard-megidézésért, hogy a vívást is gyakorolhassa, és értékelte a fehér sárkány beléje vetett hitét is. Azóta gyakoroltak így együtt, amióta Kilime felfedezte, hogy a leány valóban tehetséges, ám szégyenszemre élettelen tereptárgyakon edzett, amióta otthona, városa megsemmisült; s ő elválni kényszerült tanítóitól, kikhez olykor Valturaan-t is készséggel vitte okulni. És Laryss akkor kezdett igazán hosszasan elgondolkodni a nőstényről. Akkor látta őt valójában, s nem csupán nézte. Akkortájt értette meg azokat az üzeneteket, melyeket nem mondtak ki számára, s melyeket mégis meg kellett hallgatnia ahhoz, hogy megértse megmentőit. Hangtalan szavakat hallgatott, s egy időre nem is sejtette, hogy viszont is ezt teszik - vele is ezt teszik. Őt is érteni akarják; jobban, mint ezeddig; jobban, mert már valóban szólhatnak hozzá, valóban megtapasztalhatják, miért, s hogyan is adta szívét olyasvalamihez, melyet el kellett volna pusztítania azon a különös napon, tizenöt évvel ezelőtt. Mindenki érteni akarta egymást, még ha nem is foglalták hangok megkönnyítő köntösébe, mit tudni, s tudatni akartak. Mégis, egy idő után mindannyian meghallgattak, s meghallgattattak egymás színe előtt - olyannyira, hogy képesek legyenek együtt élni, együtt létezni tovább.

Ezért tartotta fontosnak Kilime a gyakorlást, még a költözés előtti napon is. Ezért szakított időt a leányra - mert értették egymást, amennyire ezidő-múltával csak érhették. És a fióka, tűkön Laryss már nem érzett dühöt magában - nem annyit, mint azelőtt. Már értette, miért nincs velük a jégszemű ifjú, noha nem mondták el neki - egyedül találta meg a magyarázó, gondosan elrejtett jeleket. Egyedül ébredt rá Kilime elfojtott fájdalmára, azonban nem kérdezett. Nem mert kérdezni, csupán tudomásul vette korábbi ítélete elhamarkodottságát, s igyekezett megszabadulni a haragtól, melyet a nőstény és csapata irányában táplált az első időszakban. Muszáj volt megértőnek lennie, hiszen két oldala volt az éremnek; sőt… kevesen beszéltek róla, azonban annak vastagsága is akadt, ezáltal pedig pereme; így tehát ott is kellett lennie valaminek. És ő nekilátott, hogy megtöltse a másik oldalt és a peremet, s hamarosan megtapasztalta, vele is éppen ezt teszik a többiek. Őt is megfejteni igyekeznek, noha keveset beszélgettek vele. Mégis, a leány többre értékelte a szükségletei biztosítását, és az edzést. A jóllakott gyermek éberebben, mint valaha, s tűkön ülve bár, de megvárta, amíg ők ketten befejezik feladatukat; amíg elkerülnek a fegyverek, s amíg végre elindulhatott a leány oldalán az erdőben, amelyben meghúzták magukat. És Laryss vigyázott a gyermekre, amíg az idősebbek megérkeztek, s értekeztek a halaszthatatlan dolgokról.

Tudta, ha elérkezik az idő, őt magát is bevonják majd, amibe kell; addig pedig élvezettel, szabad-szárnyú lélekkel szemlélte a futkosó, mindent-megszaglászó, fára kapaszkodó, izgága sárkányfiókát, s olykor még fogócskázott is vele, ha tudta tartani az iramot. Hagyta magát eldőlni, amikor a gyermek reánehezedett, s hagyta, hogy Panu különleges formájú leveleket, érdekes köveket és ki tudja, mennyi minden mást helyezzen az ölébe, avagy a hátára, ha már elfeküdt a fűben, hogy kipihenje a gyakorlás fáradalmait. A más-szemű gyermek vadászásnak hívta ezt az időt, noha apró rágcsálókon, s néha-néha egy-egy madáron, nyúlon kívül nem sikerült többet elejtenie nyughatatlansága miatt. Azonban amikor kifárasztotta magát, hálásan kereste fel ismét a gyógyító társaságát, s beszélt neki érdekes felfedezéseiről, valamint újabban azt is gyakorta kérte: hadd tanulja meg Laryss nyelvét… hadd legyenek még egyenlőbbek. És ekkor az Ibolyaszemű szavakat mutatott neki lassú sétáik közepette.

Az elf leánynak mostanában igazán ritkán kellett főzéssel múlatnia idejét. Mintha egyre inkább figyeltek volna reá; vagy talán attól tartottak, túlságosan egyoldalúan étkezik - több alkalommal szereztek, vagy készíttettek neki élelmet közeli, kétlábú-lakta helyeken, de Kilime attól sem riadt volna vissza, hogy egyszerűbb dolgokat maga is elkészítsék. Mindössze ideje alig akadt rá e bujdosással, nyom-eltakarítással és gyakori költözésekkel telő hónapokban. Mire a sétának vége szakadt, Laryss-t e napon is meleg étel várta, valmint Nol… aki, úgy festett, ezúttal is neki szánt szerzeményekkel érkezett vissza a táborukba.

- Nézd. - nyújtotta át neki az apró edénykét, kétes érzelmek uralta arckifejezéssel - Datolya. A látványa elég… - sóhajtott; látszólag meglehetősen undorkeltőnek találta - De biztos, hogy úgysem ettél még ilyet. Én; nyilvánvalóan nem kérek, úgyhogy az egész a tiéd.

A fiatalabbik kék sárkány igazán könnyen és sokat beszélt már egy ideje a leány körül. Attól sem ódzkodott, hogy egy helyiségben tartózkodjék vele, ha ő volt a soros őrizni a gyógyítót és a fiókát. Egyszerre kívánt közel lenni másokhoz, s távolságot tartani tőlük; a maga útját járni, s mégsem egészen egyedül tévén azt. És Laryss egészen kedvelte őt. Fordítva pedig, nos… a gyógyító jobb társaságnak minősíttetett Noldar szemében, mint a szigorú fehér nőstény, vagy Tuldryd, a feladat-orientált, kissé unalmas testvérbátyja. De az ikrektől… tőlük aztán végképp kellemesebbnek tartotta a kétlábúval való beszélgetést, így aztán, amint eszébe jutott, hogy minden költőzés előtti napon várható Melfyomer gyermekeinek hirtelen felbukkanása is; úgy azonnal lecsapott a lehetőségre, hogy elfoglalt legyék, s ne kelljen velük szóba állania. Szóba? Inkább az útjukba. Zaeya és Zandros ugyanis nem sokat beszéltek, ám annál kevésbé tolerálták, ha valaki akadályozza akár legjelentéktelenebb tervüket, avagy elgondolásukat is. Így aztán, amikor megérkeztek a táborba, ő mentette, ami menthető, s az ebédelő tündeleány mellett keresett menedéket, miközben arról beszélt, legutóbbi kétlábúak-közötti-útján mifélék estek meg vele.

A gyógyító lehelyezte maga mellé megmaradt élelmét, s a kövön ülve a háta mögötti fatörzsnek dőlt. Úgy vette kezébe a dobozkát, s nyitotta fel, hogy megnézze magának a sosem látott, furcsa, feketés, nyújtott gömb formájú, aszalódott, édes illatú gyümölcsöket. Még nem végzett ebédjével, azonban nem volt rest kipróbálni őket, s nem rejtette véka alá szórakozását sem, amikor a hímsárkány, a leány élvezetét látva fintorogni kezdett, s félreemelte tekintetét.

- Szerintem remek. De mielőtt megköszönném… - folytatta, ám ekkor felfigyelt rá, hogy a kék hím még jobban elfordult - Ugye nem loptad?

- Nem. - érkezett a mogorva, kissé talán dacos válasz - Már egy ideje nem veszek el semmit a kétlábúaktól. Megdolgoztam a pénzért.

A leány letette az edénykét, s ekkor tovább folytatta ebédje elköltését. Látszólag szeme se rebbent a hangnemtől, melyet vele szemben megütöttek. Sőt - mintha azt is tudta volna, miért volt vele oly’ nagyon őszinte a kék hím. Azért, mert már volt némi gyakorlata a pikkelyes-bőrűek kezelésével kapcsolatban, s mivel több évnyi gyakorlata származott Valturaan megértésből; megszerzett praktikáit nem volt rest másokon is alkalmazni. Noldar tudta, hogyan kell viselkednie, ahogyan Laryss és tudta ezt; így pedig, az egyenlőségük nevében engedniük kellett, hogy a másik tanítsa őket. És most a leányon volt a sor.

- Akkor miért nem nézel rám? Nol. Megint bajba keveredtél? - kérdezte - Megsérültél?

A magas, vékony kétlábú-alak ekkor kissé eltávolodott tőle. Laryss újfent abbahagyta az evést, s feléje fordult, ezt látván pedig a távolabb értekezők, s a szótlan, metsző pillantású ikrek is reájuk szegezték tekintetüket. A kék hímet hamarosan felemésztette a nyomás, s miután a leány túlsó oldalára pillantván, eléggé meggyőződött róla, hogy a fióka biztosan mélyen alszik a gyógyító mellett; végül megszólalt.

- Igen… nem tudom. És nem. Amikor megvettem a datolyát, éreztem Taerhul szagát. Már nem volt Valianban. - mondta, aztán, amikor Laryss nem érkező válaszát várta, észrevette magát, s pontosított - Ő az egyik vezérünk. Vagyis volt. Én már csak Kilime parancsait követem.

Laryss-nak nem kellett sokáig néznie a sárkányt, hogy megértse rejtegetett, elnyomott félelmét. Ugyan nem tudta, ki volt Taerhul, s vajon bántotta-e Noldar-t valamikor is; nem akarta megkérdezni. Belenyugodott abba, amit elmondtak neki, s amíg evett, szótlanul társaságot nyújtott a kék hímnek. Újfent megértette a gyakori költözés, a letelepedetlenség valódi értelmét, s fontosságát; és bárhová is vigyék másnap, elhatározta, hogy nem ellenkezik. Hiszen már régen ellenkezett, bármit kértek is tőle. Látta, ahogyan új lakóhelyük hollétét megtudván, az ikrek ismételten eltűnni készülnek, s látta a hószín tekintetű nőstény hatalmas-mozdulataiban megbúvó féltést feléjük. Mégis útjukra engedte őket, s ő maga is feladatai után nézett a szintén-óriási, vízmély-kék Tuldryrd kíséretében; meghagyván az ifjabb hímnek, vigyázzék a gyógyítóra, míg értük nem jönnek.

És Nol vigyázott. Ezúttal nem vált meg végleg Csupaszbőrű-formájától, hogy kényelmesebb legyen. Azonnal visszavette magára, amint kellőképpen kielégítette szükségleteit, s alkonyatkor csatlakozott az odalent tartózkodókhoz. Nem kívánt egyedül lenni önmagával, és a Csúcs ártó emlékeivel; inkább vett magának egy pokrócot a láda tetejéről, s Laryss ágyával szemben kivarázsolt a földből egy másik kőtömböt. Azt leterítette a kelmével, ő pedig elfeküdt rajta, s a fal felé fordult, egészen úgy, mintha dühös volna valakire. Nem szólott semmit, a leány ezért úgy vélte, nyugovóra akar térni. Halkan beszélt hát a fiókához, s meg sem fordult a fejében, hogy a kék hím haragudott volna.

- Legyünk csendesebben, Píëni². - mondta, s eltette a korábban kapott könyvet, melyből olykor mágiát tanult - Ne zavarjuk Nol-t, nehéz napja volt. Ugye te sem szeretnéd zavarni?

- Nem. Nagyon sok dolguk van. - válaszolta a gyermek, s engedelmesen leheveredett a gyógyító mellé, mialatt amaz egyetlen egy kivételével szétoszlatta a fényt-árasztó-gömböket, hogy még a fénnyel se bántsa a szótlan kék sárkányt - De mi még beszélhetünk?

- Ma alig aludtál, Panu. Nem sokáig.

A leány nem is gondolkodott. Nem kellett; már nem. Tudta, hogy történt valami, s azt is tudta tehát, hogy felvigyázójuknak szüksége van a közelségükre, még ha soha, de soha nem ismerné be azt. Összekulcsolta ujjait a feje alatt, s a sötét mennyezetet nézte maga fölött, mialatt arra várt, hogy valami, amire számít, végre-valahára megtörténjék. S amikor a más-szemű gyermek megszólalt, a fehér elf elmosolyodott.

- Mesélj, Laryss. - kérte szinte suttogván, miután meggyőződött róla, Noldar szívverése, s lélegzése csakugyan lelassult - Nem-sokáig.

- Mit meséljek?

- „Vértörténetét”.

És Laryss mesélt, egészen halkan. Mesélt, nyugtató és kellemes emlékekről, egészen addig, amíg a szokatlanul hosszú sétának, és a délutáni ébresztésnek köszönhetően a fióka végre eléggé elálmosodott. Akkor, tovább folytatván az utolsó mondatokat; megvált alvóhelyétől, hogy mit sem sejtvén betakarja öntudatlannak hitt őrzőjüket; azután visszatért oda, és elhallgatott. Várt, hogy a gyermek is elaludjék, ő maga pedig ismét kezébe vette a könyvet. Azt hitte, ébren kell maradnia, hisz’ reá szállt az őrködés feladata; Noldar pedig nem szólhatott neki, hogy ne tegye. Nem szólhatott, hogy ébren van, hogy figyel rájuk; különben kiderült volna, hogy… hogy ő maga is hallgatta a fehér-elf-eredet-mesét. Hogy azzal nyugtatta meg háborgó elméjét egy borzasztó nap után - mert békét lelt magának a két gyermek társaságában.

---------------------

1. Aedösäiti - Édesanyám.
2. Píëni - Kicsim, kicsikém.

Tárgy: Re: Val Jegyzetei 2021-04-23, 2:46 pm

Varázslatok

Isäkainen - Tisztaság

Nem teremtő erejű varázslat. Már meglévő (vagy előzetesen teremtett) anyagokat alakít át azok legtisztább formájára, legyenek folyadékok avagy sem. Ez azt jelenti, hogy megfelelő fókusszal csakugyan használható ruházat, bőrfelület tisztítására is, akárcsak az erre kimondottan teremtett parancsok, azonban mágia-takarékosság és -logika szempontjából ezek elérésének nem a legjobb módja eme ige kimondása. Legfőképpen étkezési hozzávalóknál, főzeteknél, kenőcsöknél hatásos, azonban mindig szükség van egy fókusz-anyagra vagy -tárgyra, amelyet megtisztítunk, és a többi hozzá képest szennyeződésnek minősül, majd pedig eliminálódik.

Isäkainen vësi - Ősvíz

Azaz "a víz leges-legtisztább formája". Rejtély, hogy miért volt szüksége efféle igékre azoknak, akik jeges leheletüket megolvasztva bármely mágiával teremtett víznél is tisztább és ártalmatlanabb folyadékhoz jutnak. Erre kétféle magyarázat adható:

1. Az ősi Taikohoää (ejtsd: ~ "Takoa/Tekoa/Taikoa") nyelvjárást több ezer évvel ezelőtt nem csak fehér sárkányok beszélhették, használhatták

2. Mivel az első magyarázat erős feltételezés csupán, bizonyára egyfajta kényelmi varázslat lehet

Az előzővel ellentétben ez az ige teremtő is lehet - ebben az esetben fókuszként ajánlatos egy edényt vagy mélyedést megnevezni.

Rasittää - Nyomás

Általános parancs, mágiaigénye a távolsággal és a fókuszált felülettel, tömeggel egyenes arányban növekszik. Többnyire folyékony anyagok nyomását növeli vagy csökkenti és viselkedését változtatja meg legkönnyebben, akár a környezeti tényezőktől függetlenül is. Szolgálhat például az erekben folyó vér sejtes elemei vagy víz-része, és a sejtekben lévő víz alkotóelemeinek egymáshoz nyomására, hogy csökkentse az ér átmérőjét - vagy magukat a sejteket robbantsa szét.

Ebből könnyen megtanulható a nyomás szó többértelműsége, valamint az is, hogy a fókusz megválasztása kulcsfontosságú lépés: szigorúan tilos a saját testméretnél nagyobb területen és belőle következtethető fizikai erőben(!) kifejteni, azonban kevésbé gyakorlottak számára minél apróbb a koncentrálás tárgya, annál kisebb veszély fenyegeti az alkalmazót.

Szilárd és légnemű halmazállapotú anyagok esetén is használható.

Säästuminen lähtea - Távozz, romlás

Természetben igazán hasonló az Isäkainen nevű igéhez. Szennyeződések, mérgek eltávolítására szolgál, a nemkívánatos komponensek azonban kigyűjthetők, extrahálhatók a fókuszált anyagból. Folyadékok, ételek és alkotóik esetén alkalmazható leghatékonyabban, azonban csaknem bármit el lehet vele végezni.

Élőlények testéből azonban semmit nem lehet kinyerni vele egykönnyen. Mérgezés vagy szúrás, marás gyógyítása sokkal inkább fényt, vizet igényel - illetve egy jól képzett gyógyítót. Azonban semmi sem lehetetlen: ha a mágiahasználó elég körültekintő, bármely szándéka sikerre lelhet.

Taleerattää - Tisztulj

A Vaatelika häivy nevű igéhez hasonlatos jelentéssel bíró, azonban mégis egészen más parancs. Nem csak a viselt ruhákat, kelméket, hanem a bőrt, hajat, pikkelyeket, sörényt, karmokat is makulátlanná teszi. Főképpen élő-felületek megtisztítására alkalmas, fürdés- és tisztálkodás-pótló ige. Fókusza másik személy is lehet, azonban egyszerre nem túl sok (<3-4). Vizet, izzadságot, vért, megszáradt foltokat is eltakarít, azonban sérülések gyógyítására, a szervezeten belülre jutott nemkívánatos anyag eltávolításra nem képes.

Tuinalastää - Mutasd a lényegét

Ismeretlen anyagok, tárgyak azonosítására alkalmas parancs. Úgy működik, mintha tettünket egy értelmező kéziszótár kísérné, mely definiálja, megnevezi a kérdéses objektumot, hozzá kapcsolódó fogalmat. Varázslatot nem detektál, azonban megannyi hasznos dolgot annál is inkább - vegyük például egyes neveletlen kamasz pikkelyesek egyik legkedveltebb szokását: ehető gombákat, fűszernek használható növényeket keresni, és aztán el is fogyasztani azokat - herbalista ismeretek teljes hiányában. Tulajdonságokat, neveket, mérgeket kiválóan azonosít, amíg azok lényege nem fonódik össze valamilyen mágiával.

Tárgy: Re: Val Jegyzetei 2021-04-23, 3:37 pm

Laryss Varázslatai

Artanis E'Leinor tanításai nyomán

Agar, avhirio - Ne folyj, vér

Egyszerű és gyors vérzésgátló parancs. Hajszálerek és artériák sérülésein át akadályozza az áramlást a szövetek közé, valamint a külvilágba. A gyakorlottabbak rendszerint ezzel egyetemben, vagy rögtön ezután be is gyógyítják azokat, tegyék igével, fénnyel vagy víz segítségével. A varázslat nem szükséges, amennyiben a használó rendelkezik megfelelő ismeretekkel ahhoz, hogy más, több koncentrációt, azonban talán kevesebb mágiát igénylő módon kezelje a problémát. Az ige mégis létezik, ugyanis háborús, feszült helyzetekben kevés elme képes olyan higgadt maradni, hogy megfelelően, és elegendő ideig irányítsa a fényt szavak nélkül.

Agar, avo hirio - Ne folyj, vér

Az előző parancs egy másik alakja, amely erélyesebb tiltást és felszólítást tartalmaz. Indokolt esetben alkalmazandó, amikor a beteg élete függ tőle. Hangzásánál fogva is megjósolható, hogy több koncentrációt és mágiát igényel.

Berio i nath e-'raw - Védd meg a szövetet

Szemmel láthatatlan, azonban fegyverrel, kézzel érinthetetlen, sérthetetlen védőburok képződik a fókuszált terület felszíne körül, amely követi a vonások irányát, rugalmas, törhetetlen és szakíthatatlan. Többnyire akkor használatos, amikor nem lehetséges vagy kockázatos az azonnali gyógyítás, ezáltal fertőzéstől, további károsodástól óvja a sérült területet. A fájdalmat, vérzést nem szünteti meg. Víz és fény segítségével is el lehet készíteni, akár szavak nélkül is.

Pígo i avras en-naedh - Csökkenj, seb-mélység

Ahogyan a neve is rámutat, nem felszíni sebzárásról van szó. Az fertőzést, idegen anyagokat, vért, szennyeződéseket zárna a bőr alá, amely gyulladást, és akár a beteg halálát is okozhatja. Fokozatosan, mélyről a felszín felé irányultan hozza helyre, kapcsolja össze a szövetet (többnyire a lágyabbakat, mivel a csont efféle helyrehozása igazán nagy feladat, és rengeteg erőt igényel - bár korántsem lehetetlen), ennélfogva pedig bármikor meg lehet állítani, félbe lehet hagyni, anélkül, hogy a még nagyobb kár esne a sérült területben. A varázslat folytatható is egy másik időpontban, onnan, ahol abbahagyták; például pihenés, menekülés, utazás, vagy egyéb kezelések után. Fontos tudni, hogy a fertőzés veszélyét ez sem zárja ki teljesen, így egyéb varázslatok, mágikus és hétköznapi növényi készítmények, alkohollal való fertőtlenítés és vízzel való alapos kimosás fokozottan javallott.

Tárgy: Re: Val Jegyzetei 2021-04-23, 5:27 pm

A nyelvről

A Taikohoää nevű ősi időkbe visszanyúló jégsárkány-mágiaág igazán különös kérdéskört vethet fel az óvatlan tanulmányozóban. Honnan ered? Miért nem használják már? És vajon mire is jó egyáltalán, ha bonyolultsága, nehézsége szinte már páratlan, és ráadásul a gyakorlottabbak számára szavak nélkül, szívből, észből is lehet varázsolni?

Nos, először is, ez valójában nem is mágiaág, hanem egy kihalt nyelv, melyet egyesek szerint sokan beszéltek - ám hogy Eroniában, avagy másutt, az merőben rejtélyes, akárcsak maguk a fehér sárkányok. Biztosan annyit lehetne kijelenteni, hogy Valturaan ősei, Ennröth, és édesanyja, Frvaia idejében már csak távoli tudatban lehetett jelen a létezése, s akkor sem éppen a kommunikáció eszközeként. A varázsszavak nyomait a legbiztosabb források szerint is Jégkarom-csúcson jegyezték le a Tiltott Útvesztőben (egy olyan alagútrendszerben, amelynek bejáratait belépést korlátozó mágiával megtöltött kődarabok jelölték), ahol további rejtett tudást és terveket, valamint megannyi egyebet tároltak, mindaddig, amíg Därur és a hozzá hasonlók agymosással és zsarnokoskodással kikövezett önkényuralma alapjául nem szolgáltak. Nem tudni, ki és mikor, azonban a mágiát, és a hozzá tartozó nyelvet felélesztették hamvaiból, s az, akár egy főnix, kapott újra szárnyra - használták, tanították. Noha nem mindenkinek. Aki kívülről érkezett, mint például Kilime, avagy a szerencsétlen kék-testvérpár; az sohasem érthette meg, tilos volt őket tanítani, így pedig a velük való kommunikáció is a sárkányok általános közös nyelvén volt csak lehetséges és engedélyezett. Előttük, jelenlétükben azonban már előszeretettel alkalmazták, ha titoktartásról volt szó.

Az azonban a legkevésbé sem titok, hogy az elrabolt eroniai, a feltörekvő nagyasszony bizony megszerezte a jogot, hogy érthesse.

Az ott születő utódoknak bevett gyakorlatként oktathatták a nyelvet, s nem egy felnőtt akadt, aki folyékonyan beszélt rajta. Felmerült második kérdésünkre tehát a válasz: mégis használják.

A nyelvet...

És a mágiát is.

Ez tehát két különböző dolog; de mégis egy és ugyanaz. Aki a nyelvet tudja, azt is megtanulja, hogyan és mikor koncentrálja mágiája erejét a megfelelő szavakba, akár beszéd közben is. Hiszen téves elképzelés, hogy a varázslat a szavaktól függ. Éppen ellenkezőleg: akinek vérében, lélegzetében ott van a mágia, annak az irányítását, környezetébe való kijuttatását kell megtanulnia, valamely tetszőleges, testhez álló technika segítségével, nem pedig rögvest leülnie, s hirtelen felindulásból betűket vetnie. Ha tehát nem töltjük meg erőnkkel a kiejtett hangokat, azok csupán hangok lesznek, beszédre, közlésre, kérdezésre alkalmas mondatok, ekképpen pedig bizony nyelvről beszélünk. Sőt, a legtöbben tudják is, hogy előbb volt nyelv, mintsem mágiaág lett volna. Ettől függetlenül azonban e szavakba is erő koncentrálható, amelynek elvétésével, vagy szándékos hiányával nem következik be varázslat.

Ezért hát, igazán nehéz megjósolni, ki és mikor varázsol, még akkor is, ha érezzük azt. Ezért? Azért, mert ami már megtörtént, s nem a jelenben zajlik, hogy láthatnánk; az nem érzékelhető, nem vizsgálható, csupán csak akkor, ha valaki pontosan azt nyomozza-kutatja. Därur legtöbb áldozata maga sem tudja, használtak-e mágiát ellene a tudtán kívül, avagy mindössze beszéddel fordították ki önmagából - hiszen nem olyan lehetetlen az, a Kétlábú népek vezetői is gyakorta csinálják ezt. Sőt, nem csak a vezetők... A szavaknak, az egyszerűeknek is, tagadhatatlan erejük van, akkor is, ha egyetlen cseppnyi mágia sincs bennük. Az elme meggyőzhető, a hazugság elhitethető, s ha valaki töretlenül hisz, az elméjét fogságban tartó hazug kép nem törik össze egykönnyen. Olyan is csapdába eshet, aki úgy hiszi, nem eshet. Aki úgy hiszi, hogy a leánya által elnevezett s felnevelt fia csupán egy hangzatos, túlcicomázott név birtokosa, melyről mindenki tudja, hogy mely szavak összevonásával alkották meg.

Melyről mindenki tudja, mit jelent.

De tudhatják-e igazán?

S vajon, áll-e mögötte mágia?

Tárgy: Re: Val Jegyzetei 2021-07-02, 6:13 pm

Emlékek

2020. 04. 15. 0:58

Hullanak a pelyhek

Aludnod kell, gyermek

Fia a hegyeknek,

Leánya a völgynek.

Betakar az éj is

Betakarlak én is

Vigyázunk mi terád,

Kitől fél a szél is.

━◦○◦━◦○◦━◦○◦━◦○◦━◦○◦━◦○◦━

Nézd

Odakinn Eronia hűs hava fehérlik

Felhőszínbe bújt hegyek orma közt vezérlik

Vad szelek a néhai látogatót.

Nézd

A csillagos éj felettünk ragyog... őrködik

A fénylő Hold selyem felhők közt rejtőzködik

Altatja a néhai látogatót.

Nézd

A messzeséget, hol még a jég is álmodik

Éjszaka nyugalma honol, míg hajnalodik

Kövesd hát a néhai látogatót.

» Kra'h Lur Dazulax titkos jegyzetei
» Merilien Lumel'Auvrea jegyzetei