Nie otthona

Hozzászólások száma : 1520 Character sheet Nép: NJK

A hatalmas, kéklő folyó egyik oldalágában elrejtve fekszik egy aprócska szigetet.
A ház a fák árnyékában áll szinte észrevehetetlenül, teteje olyan zöld, mint a fölé boruló fák lombja, falai olyan halványbarnák, mint a sziklák, s ablakai, oszlopai olyanok, akár a fák törzse, amelyek sűrűn állnak mögötte, s az észak felől érkező hideg szelektől védjék az otthont.
A Hajnal ott hömpölyög a rézsű végében, amely enyhe lejtéssel indul a ház előtt, s végződik az acélkék hullámok előtt. A varázslat, amely a folyásirány felől érkezők elől rejti el az otthont, csak néha vet fodrozódásokat. A színek és a formák megválasztásával oly otthont építettek, amely pontosan illik az aprócska szigetre. A barna kő olyan, mint ami a sziget túlfelén szinte függőleges sziklafalat, egy természetes akadályt alkot, meggátolva abban mindenkit, hogy a folyó, az erdős ligeten túlról érkezve lepje meg az itt élőket. Ablakai és ajtajai, s az emeletet és a födémet tartó oszlopok a sziget fáiból készültek, s akár a ház mögött növekvő fatörzsek „testvérei” is lehetnének. S hogy a látvány teljes legyen, a tetőt fedő zöld pala pont olyan halvány smaragdszínű, akár a lombhullató, széles levelekkel díszlő fák közé keveredő fenyők tűlevele, hogy még a havas és szürke téli napokon se tűnjön ki a szigetet elfedő szürke ködből.
Az alsó szinten 4 kisebb helyiség van. a legnagyobb – az, amelybe a bejárati ajtó is nyílik – lesz a fogadóhelyiség, amiben elfér egy méretes asztal is, pótolva ezzel egy külön ebédlőt. A téglalap alakú szoba két rövidebb falán ablakok nyílnak a ház két oldala, így a fák felé. Mégis elég világos, hiszen a fényes, szürkés-barnás fatörzsek kissé messzebb állnak, s a lombozat sem vet rá árnyékot. Az egyik hosszabb oldalon 1, míg a másikon 3 ajtó vezet a további szobák felé. Az egyetlen, a folyó felé lejtő, part felőli oldalon álló ajtó egy félköríves teraszra nyíló szobába vezet, ez a kényelmes vendégszoba. A vendégszobával szemközti falon nyíló ajtók közül a középső egy fürdőt található, s a szobán egy jókora dézsa egy praktikus szekrénnyel, amelyben puha törülközők sorakoznak és amelyen 2 méretes kancsó állt, hogy pótolni lehessen az elhűlő fürdővizet. Az egyetlen, magasan elhelyezett és aprócska ablak miatt a helyiség kicsit sötét.
A fürdőtől balra későbbi a konyhába lehetet jutni, amelyben egy kisebb kamra is helyet kapott. Ott található egy beépített tűzhely is. Bőségesen elfér benne egy masszív asztal és elférnek benne a magas polcok is, amelyek a nagy ablakokkal szembeni falon vannak, s amelyeken dobozok, üvegek és zsákocskák sorakoznak mindenféle élelmiszerrel.
A fürdő túloldalán egy – a konyhához hasonló méretű másik – szobába nyílik az ajtó, amelyben egy kisebb kőkandallót áll. Régi térképek függnek a falon, kisebb-nagyobb tárgyak állnak a polcokon, s a tekercseket rejtő, alacsony szekrényeken. A szobában áll egy kényelmes karosszék, mellette kicsiny asztalka, az íróasztal, székekkel.
A legbarátságosabb rész odafent valt, az emeleten. Egy hatalmas hálószoba, amelynek a földszintinél kisebb erkélye ugyanúgy a folyó felé nyílik s amelyhez tartozik a lenti kamránál alig nagyobb fürdő és egy gardrób is. Az elf bútorok Olassië mestereit dicsérik, halványbarna színük az épület árnyalataiba illik, ahogyan a finom fehér, szürke, halványkék és zöld kelmék is, amelyek Norlan kufáraitól származnak. A lámpák és gyertyatartók ára néhány valian-i régiségkereskedő vagyonát gazdagította.
A hatalmas ágy, a karcsú heverő, az asztal, a polcok mind-mind a helyükön állnak. A takarók hívogatóvá, otthonossá változtatja a fekvőhelyet, s az ágy végében álló kanapét, a függönyök megszűrik és megszínezik a kintről jövő fényt, tompítják a folyó morajlását és a fák zúgását. A fürdőbe lépve virágszirmok és az észak citrusos illatát árasztják az olajok, amelyek a helyiség legnagyobb részét elfoglaló kád melletti szekrénykén álltak egyszerű, kristályüvegekben.

Tárgy: Re: Nie otthona 2022-09-05, 9:07 am

~ Maga előtt látta a Házat. A sajátját. És a helyet is... A hatalmas, kéklő folyó egyik oldalágában elrejtett aprócska szigetet.

A ház a fák árnyékában állt szinte észrevehetetlenül, teteje olyan zöld volt, mint a fölé boruló fák lombja, falai olyan halványbarnák, mint a sziklák, s ablakai, oszlopai olyanok, akár a fák törzse, amelyek sűrűn álltak mögötte, s az észak felől érkező hideg szelektől védték az otthont.

Az otthonát.

Mert újra volt otthona. Nem olyan, mint a szikrázóan fehér, elegáns ház, amelynek ablakaiból egy elképzelhetetlenül gyönyörű városra látott. De nem is olyan, mint az aprócska lakás Valian piacától nem messze, amely csak arra volt jó, hogy ha már végképp nem bírta ébren a következő órákat a könyvek és fóliánsok között, hát legyen hol aludnia, s ahol nem igazán kereste soha senki.

Ez a mostani egyikre sem hasonlított, mégis talán ez volt az, amelyről elmondhatta, hogy mindent megadhat neki, amit a többitől is megkapott. Mert ez csak az övé volt, s olyan volt, amilyenre vágyott. S mielőtt végleg elfoglalta, s belakta az eldugott és békés földdarabot, néha már álmodott is róla.

Azóta bukkant elő álmaiban, amióta megtalálta ezt a helyet, de Telar pusztulását látva és átélve, szinte minden nap újra és újra megjelent. A szigetre jól emlékezett, pedig csak egyszer jártak ott Al-lal, aki felfedezőtársa volt ebben a kalandban. Csak megpihentek néhány órára a lakatlan, mégis otthonos földdarabon, amikor Artanis megbízásában délre indultak. Csak rövid időt töltöttek a fákkal borított szigeten, amelynek folyásirányba eső oldala lankásabb volt, s a folyó homokos hordalékával borított fövenyen túl, a fák felé éppen egy akkora védett tisztásra leltek, hogy a T alakot formázó ház, s a Fehér Város mércéjével mérve sem túl nagy kert elférjen rajta úgy, hogy az egyszerű épület hátát, s oldalait védjék a sziget fái, míg tornácáról zavartalan kilátás nyíljon a Hajnal folyóra. Akkor, az első alkalommal nem ment fel a kőlépcsőkön, nem merészkedett beljebb, nem nyitotta ki a vastag faajtót. Nem kutatott lakók után, hiszen a ház elhagyatottsága oly nyilvánvaló volt, hogy nem volt erre szüksége ahhoz, hogy bizonyosságot szerezzen arról, hogy már nem lakik ott senki. Ahogyan az is látszott, hogy nem harcok áldozatául esett az épület, s lakói nem azért hagyták magára. Nem, a ház sértetlen volt, falait nem lepte korom, nem csúfították el karom-nyomok. Palacserepei és gerendái is épek voltak, csak zuzmó telepedett meg az eső és szél ostromolta tetőn. Már akkor úgy érezte, a hely varázslatos, s hogy egyszer visszatér ide.

Akkor még senkinek sem beszélt róla.

De ez a terv eszébe jutott később is. Amikor megtörtént, akkor úgy érezte, sokkal, talán életekkel később. A Könyvtárban. S mert a sziget volt talán az egyetlen, amelyet csak alig szennyezett bánat és fájdalom, s mert nem korlátozták őt a keresgélésben, ideje pedig volt bőven, hát kutathatott a hely után. És meg is tette. De semmit sem talált. Vagyis pontosabban semmi olyat, amely útját állta volna terveinek. A szigetnek nem volt gazdája már hosszú idő óta. És Nie hiába próbált rájönni, hogy miért, ez – bármennyire igyekezett is – nem sikerült. Mert a közelében nem voltak városok korábban sem, csak Stern hatalmas sziklavára emelkedett a magasba egynapnyi járásra és Olassië fái törtek az ég felé vagy négyszer ekkora távolságra. Csak aprócska falvak voltak arrafelé, s a lány el sem tudta képzelni, vajon egykor hogyan kerülhettek elfek arra a vidékre, s építették meg a házat, amelyre szemet vetett. Mert kétsége sem volt afelől, hogy „rokonainak” köszönhette új otthonát. S erre gondolva talán mégis magyarázatot lelt. A hely túl eldugott volt, s túl magányos azok számára, akik nem keresték magányt akarattal. Vagyis azok számára, akik a közösség erejéből fakadó kényelmet, védelmet tartották nagyra. Mert azok számára biztosan nem lett volna jó választás ez a hely.

És talán akkor, amikor rátalált, még a lány számára sem volt. Hiszen akkor még annyira más volt az élete. Akkor még csak a hely szépsége és különlegessége ragadta meg a figyelmét. De akkor még ott volt a családja, Falqualion fehér lovasainak összetartó közössége, ott volt Al és ott volt a város, Orod Opelë, ami a világot jelentette számára. De ez nem maradt mindig így, s amikor minden elveszett, és csak az emlékek maradtak, akkor már miattuk kutatott a sziget után, keresgélt a térképek között és a tulajdonjogokat nyilvántartó hatalmas könyvekben. Ehhez persze jól jött apja „öröksége”, az, hogy könnyen eligazodott a tavakat, folyókat, dombságokat és hegységeket ábrázoló rajzokon, s kitartása okán könnyen és gyorsan talált meg mindent, ami a földdarab megvásárlásához kellett. Így hát az övé lett a zöld-barna sziget, s ez örömmel töltötte el még akkor is, ha a vásárlást követően sokáig nem is járt arra.

Talán azért, mert akkor még nem sejtette, hogy egyszer nem csak boldogságot, hanem menedéket is jelent majd neki az a hely. De ezen senki sem csodálkozna. Mert hogyan is sejtette volna azt, hogy a Két-alakban-létezők egyszer majd biztonságát és az életét fenyegetik? És hogy nem csak rá jelent majd veszélyt egy ember- vagy elf-bőrben rejtőző sárkány, hanem mindenki másra is, aki kedves volt valaha számára. Hogyan sejthette volna, hogy egyszer a magány és az elszigeteltség, a rejtőzködés lesz számára a legbiztosabb ellenszer a bajok ellen? Hát így, ezekkel a gondolatokkal lelt választ akkor arra is, hogy bárki más miért élte életét ezen az elhagyatott földön. Lehet, sorstársa, vagy sorstársai keresték és találták meg a biztonságot ezen a helyen.

Így történhetett talán, s most neki is menekülnie kellett a városok, települések látszólagos védettsége elől, amely most számára veszélyt és kockázatot jelentett. Nem csak azok elől menekült, akik megtalálni igyekeztek, hanem azok elől is, akikre Nie maga hozhatta a bajt. Így lett az egyszerű szeszélyből megoldás egy rémséges helyzetre. Hiszen arról a helyről senki sem tudott rajta kívül és azon a hivatalnokon kívül, aki kizárólagos jogát a földre még évekkel ezelőtt bejegyezte. S mert Nie óvatossága okán - a tulajdonról szóló igazolás kiadása után - ebben a bejegyzésben is olvashatatlanná tétette a nevet, s csak az látszott tisztán, hogy 5000 évig senki sem veheti meg, birtokolhatja, vagy nyerheti el a Hajnal-határolta földdarabot, így bizton reménykedhetett abban, hogy senki sem talál majd rá a Házra. És így rá sem, ha nem akarja…

Senki sem…~

A verandán ül, amikor felriad a gondolataiból. A vesszőkből font hatalmas karosszék szinte elnyeli karcsú, hófehér alakját. Édes virágok illata száll fel a kezében tartott vastagfalú cserépkorsóból miközben a folyó felé pillant és feláll. A Hajnal ott hömpölyög a rézsű végében, amely enyhe lejtéssel indul a háza előtt, s végződik az acélkék hullámok előtt. A varázslat, amely a folyásirány felől érkezők elől rejti el Nie otthonát, csak néha vet fodrozódásokat a lány által önkényesen kijelölt határon, amely elválasztja az „odakint”-től az „idebent”-et, s zavarja meg így néha hullámzásával a fenséges folyó látványát.

Hiszen ez is egyike volt a sziget, s a ház „előnyeinek”, hogy csak egyetlen irányból kellett illúziót keltenie, azért, hogy lakhelye észrevétlen maradhasson. Mert a szigeten évszázadokkal ezelőtt megtelepedett fák óvón körülölelik és vigyázzák, s a ház – úgy tűnik - maga is igyekszik belesimulni a tájba. Mert akik építették, legyenek bár mágiával bírók, vagy varázstalanok, kihasználták azt, amit a természet nyújthatott nekik. A színek és a formák megválasztásával oly otthont építettek, amely pontosan illik az aprócska szigetre. A barna kő olyan, mint ami a sziget túlfelén szinte függőleges sziklafalat, egy természetes akadályt alkot, meggátolva abban mindenkit, hogy a folyó, az erdős ligeten túlról érkezve lepje meg az itt élőket. Ablakai és ajtajai, s az emeletet és a födémet tartó oszlopok a sziget fáiból készültek, s akár a ház mögött növekvő fatörzsek „testvérei” is lehetnének. S hogy a látvány teljes legyen, a tetőt fedő zöld pala pont olyan halvány smaragdszínű, akár a lombhullató, széles levelekkel díszlő fák közé keveredő fenyők tűlevele, hogy még a havas és szürke téli napokon se tűnjön ki a szigetet elfedő szürke ködből.

Ahogy ott áll, azt érzi, amit már oly sokszor. Hogy a ház is elfogadta őt új „gazdájaként”.

Akkor érezte először, amikor belépett az ajtón. Akkor járt ott hosszú idő óta először, nem sokkal az emberek városának pusztulása után. A zárban még megtalálta az öreg, fémből készült kulcsot, amelynek fején - amikor megtisztogatta – egy szépen rajzolt madár alakot talált. Az is meglepte, hogy a ház mennyire „tiszta” volt. A szó minden értelmében. Nem maradtak emlékek, bútorok, tárgyak, illatok, vagy érzések a régi tulajdonosoktól. A ház üres volt, akár egy festetlen vászon. Olyan, mint ha sosem laktak volna benne. Nem voltak nyomok a falakon, a padlón, hogy jelezzék, hol függtek képek korábban, vagy álltak bútorok, nem volt egyetlen ott hagyott korsó, vagy edény, amely bármilyen nyomott szolgáltatott volna az előző „földbirtokosokhoz”. Minden száraz volt, csupán a port kellett eltakarítania.

Az alsó szinten járta körül először új otthonát. 4, kisebb-nagyobb helyiséget talált ott, amelyek egy ötödikből nyíltak, aztán indult felfelé a szépen faragott lépcsőkön. A felső szinten még három szobára lelt, így a ház több, mint elég nagy volt a számára. S az épület maga mutatta meg azt, hogy melyik szobát mire is használhatna.

Nyilvánvaló volt, hogy a legnagyobb – az, amelybe a bejárati ajtó is nyílott – lesz a fogadóhelyiség, amit nappal használhat majd, s amiben elfér egy méretes asztal is, pótolva ezzel egy külön ebédlőt. A téglalap alakú szoba két rövidebb falán ablakok nyíltak a ház két oldala, így a fák felé. Mégis elég világos volt odabent, hiszen a fényes, szürkés-barnás fatörzsek kissé messzebb álltak, s a lombozat sem vetett rá árnyékot. Az egyik hosszabb oldalon 1, míg a másikon 3 ajtó vezetett a további szobák felé. Az egyetlen, a folyó felé lejtő, part felőli oldalon talált ajtó egy félköríves teraszra nyíló szobába vezetett, s Nie először azt gondolta - amíg nem járt a felső szinten -, hogy ez lesz a hálószobája. De aztán - az új lehetőségek ismeretében - kényelmes vendégszoba lett belőle, mert nem, nem mondott le arról sem, hogy egyszer majd - talán hamarosan - megoldást talál arra, hogy a varázslattal és a természet által őrzött szigeten a barátait is biztonságban tudhassa, ha meglátogatnák.
A vendégszobával szemközti falon nyíló ajtók közül a középső egy fürdőt rejtett, s a szobán egy jókora dézsa osztozott később - amikor már birtokba vette a helyet - egy praktikus szekrénnyel, amelyben puha törülközők sorakoztak és amelyen 2 méretes kancsó állt, hogy pótolni lehessen az elhűlő fürdővizet. Az egyetlen, magasan elhelyezett és aprócska ablak miatt a helyiség kicsit sötét volt, de pontosan ezért választotta ki Nie erre a célra, ahogyan a háza maga is sugallta neki.

A fürdőtől balra a későbbi a konyhába lehetett jutni, amelyben egy kisebb kamra is helyet kapott. Így találta ki a lány, vajon korábban mi célt szolgálhatott. Ebben segítette még valami. S bár Nie ritkán használta a tűzhelyet, amelyet beépítve talált ott, s amely teljesen egyértelműen megmutatta számára a szoba valódi funkcióját, úgy érezte, háza teljességéhez ez is hozzájárul. Bőségesen elfért benne egy masszív asztal és elfértek benne a magas polcok is, amelyek a nagy ablakokkal szembeni falra kerültek, s amelyeken mára már dobozok, üvegek és zsákocskák sorakoztak mindenféle élelmiszerrel. De még az új bútorok ellenére is a konyha világos és tágas maradt.

A fürdő túloldalán egy – a konyhához hasonló méretű másik – szobába nyílt az ajtó, amelyben egy kisebb kőkandallót talált. Így ez a szoba lett az, ahol olvasgatott és üldögélt, vagy leveleket ír, és ide gyűjtötte a szerzeményeit, amelyeket könyvtárbéli munkája alatt vásárolt, talált, vagy kapott. Régi térképek függtek a falon, kisebb-nagyobb tárgyak álltak a polcokon, s a tekercseket rejtő, alacsony szekrényeken, s Nie megpróbálta újból összegyűjteni apja könyvtárát is. Ha meglátott valahol egy-egy általa ismert könyvet, tekercset, akkor vagy másolatot készíthetett fóliánsokról, vagy megvásárolta őket, ha tehette. Mindig szívesen fizetett értük, s jó érzéssel töltötte el egy „új-régi” darab megszerzése, amelyekből mostanra már jó néhány állt témák szerint csoportosítva a masszív polcokon. A szobában álló kényelmes karosszék, mellette a kicsiny asztalka, az íróasztal a székekkel mind-mind a Könyvtáros ajándékai voltak, amellyel a valian-i szobáját szerette volna még évekkel ezelőtt, a megérkezésekor kényelmesebbé tenni. Akkor még nem tudta, hogy ezzel sok gondját oldja majd meg későbbi legkitartóbb és legkedveltebb segédjének, hiszen ezek a bútorok most tökéletesen illettek ebbe a szobába is.

De új otthonának legbarátságosabb része odafent volt, az emeleten. Egy hatalmas hálószoba, amelynek a földszintinél kisebb erkélye ugyanúgy a folyó felé nyílt, s amelyhez tartozott a lenti kamránál alig nagyobb fürdő és egy gardrób is. Minden szinte olyan volt, amilyen egykor a szobája a Fehér Városban. Hiszen így is rendezte be. Az elf bútorok Olassië mestereit dicsérték, halványbarna színük az épület árnyalataiba illett, ahogyan a finom fehér, szürke, halványkék és zöld kelmék is, amelyeket Norlan kufáraitól vett. A lámpák és gyertyatartók ára néhány valian-i régiségkereskedő vagyonát gazdagította, de sosem bánta a darnákat, ha egy-egy különlegesebb darabot talált. Főleg, ha olyat, amely egy régen birtokolt darabra emlékeztette. Csak 1-2 éve kezdte gyűjteni őket, s eddig mind ott lapultak egy méretes ládában, és valian-i „házigazdája” őrizte meg számára hiánytalanul.

A hatalmas ágy, a karcsú heverő, az asztal, a polcok mind-mind a helyükön voltak. A takarók hívogatóvá, otthonossá változtatták a fekvőhelyet, s az ágy végében álló kanapét, a függönyök megszűrték és megszínezték a kintről jövő fényt, tompították a folyó morajlását és a fák zúgását. A ruhái, úti holmijai rendben sorakoztak a kis fülke polcain és fogasain, a fürdőbe lépve virágszirmok és az észak citrusos illatát árasztották az olajok, amelyek a helyiség legnagyobb részét elfoglaló kád melletti szekrénykén álltak egyszerű, kristályüvegekben. A puha szőnyeget, a még puhább törülközőket és köntöst az emberek világában kedvelte meg és most sem mondott le róluk.

Minden világos volt, puha, kényelmes.

És az otthona volt…