Nyugati szeglet

Elhal a széllel szálló énekszó. Ritkán, nagyon ritkán adom fejem a dallamok szövésére, kedvem lelem benne, de a sok hitetlen és ámuló tekintet, kocsányon lógó pillantása irtózattal tölt el. Most azonban minden hallgatóságom a mezők gaz-nemes füvei, fényes hátú és csikósgúnyás bogarai, kóbor vándor énekesei, akik röptükben szórják a hangicsákat. Egy lélek sincs, ki szólna, szavakból mondatokat alkotna, traktálna hosszú harcban és hőstettben dús mesékkel. Bánom és nem, megvagyok magamban is. Lám énekelgetek, virágot tépve körbetáncolom léptemet, mintha a kibújt volna belőlem a kislány, az, akit megróttak, hagyták esni, fájva sírni, viaskodni a tüskés bokorral. Most egy sincs a közelemben, mintha megérezték volna, csak égnének, nagy lánggal, fehér füstöt hordva a tiszta égre. Egy felhő sincs, egy cafat se, sejtelemnyi foszlány és a szél úgy kódorog, mint a gazdáját vesztet öleb, hontalan, bágyadtan, magányosan.
Lankad a figyelmem, túl nyugodt minden. Derűs és szép az idő, ilyenkor ruccan össze a család figyelik gyermekeiket, hogyan fonnak virágkoszorút, amivel egymást ajándékozzák meg. Nekem is menne? Mármint ajándékozni és virágkoszorút kötni. Nem, nem hiszem. A hímzőtű is veszélyesen állt a kezemben, akkor egy annál ártatlanabb dologból mit lennék képes kihozni. Kacagok, nyíltan hangosan, mert ugyan ki hallhatná, itt a semmi közepén. Senki. Tovább lépek, legyűrve a késztetést, hogy rohanjak, ahogy csak lábaim bírják és vessem magam a dús fűbe, hemperegjek, szívjam tele magam a füvek keserédes illatával. Mekkora butaság, mekkora eszetlenség, mekkora gyerekesség!
Megállok a lankában magasodó alig domb tetején, lehangol a látvány, minden zöld és sárgában játszik, sehol nem akad szemem a hegyek cakkos szürkéjébe, megtornáztatva elmémet, mik járhatják az elvadult hegyi ösvényeket. Hiányolom a taréjokra fagyott hósapkákat, amik felélesztik küzdő énemet, hogy szárnyra kapva megmérkőzzek a tél zuhatagával. Minden olyan lapos, szálfák, tömött bokorpamacsok és végeláthatatlan mezőségek és egy széles, csillámló szalag. Érzem frissülni lelkem, ahogy hunyorogva mélyedek el a távoli habokban. Egyszer le kell mosni az út porát, s oly távolból mit számít az a suhanó folt, őz talán, vagy egyéb erdei állat. Gyomrom azonban nem panaszkodhat, ehetett nyerset is és sültet is, köszönet a sikeres vadászatnak.
Közelebb és közelebb, fogy a táv és így válik egyre kirívóbbá a patak túlpartján mozgásba lendülő folt, elvesztve állatias alakját, mint inkább emberibbé válva. Ember hát, de lehetne elf is, mert még nem találkoztam azzal sem, vagy netalántán nimfa? Kiléte tehát megmarad az ismeretlenség homályában, illata ugyan is, az enyémmel együtt illan, rohan arra, amerre a patak vize is. Gondolatban formálom a kérést, egyszerű parancsot, hogy forduljon az alig szellő, elhozva elém az idegen illatát. Mi idegen, de ismerős esszenciával árad szélt köröttem. Mitha csak kegyesek lennének hozzám az istenek, újabb lehetőséget teremtve meg számomra és ezzel nem is vagyok rest élni.
Óvatosan járok hát el, maga egészen közel nem érek, sárkányszemmel távolabbról is tökéletesen láthatom és ő –talán- nem feltétlen fedez fel rögtön. Letelepszem a domboldalba, beburkolózva semleges szürkeszínű köpenyembe, kámzsáját is mélyen a szemembe húzva, néhány kóbor fehér tincset engedve csak láttatni. Vajon ő is öregasszonynak fog hinni, ahogy sokan mások ez eddig? Mint egy ember alakú kő, ami eddig nem volt ott, adhatja ezt a sejtést. A fémveretes díszek, köpenyegem szegélyein csillanhatnak fel időnként, figyelmet felhívóan, de míg fel nem fedez. Tekintetemmel szinte iszom mozdulatait, lesve tanulok, rosszindulatúan hibát keresve a látszatra, kis híján tökéjre fejlesztett sorokban. S intek, szelíden, ha tekintete felém vándorol.

Érzem feltámadni a szelet, bel belekap köpenyegembe, egyengetve az anyagán gyűrve bele újabb ráncokat, meglebegtetve az a pár tincset, mi merészen előkandikált. Tudtam mit tesz a természet, önnön akaratából válik árulómmá, de nem bánom. Nem kell az után néznem, hogyan elegyedjek vele szóba, ugyan elnéztem volna még a mozdulatokat. Mert szeretem és örömöm lelem az újszerű elemekben, találok benne kedvemre valót. Igen, mondhatom, hogy inspirálót is, noha nem szívesen látom be, de csendben, magamban még elnézhető.
Gesztusát követve állok fel és indulok meg, nem sietve el egyetlen lépést, mi közelebb visz a meghajlott talajon. Markomban ide-oda himbálódzik vándorzsákom, hű társam eme útón. Zörög és csörög, amit belépakoltam, elnyomva az ékszerek fonom csendülését. Lezúdul mindez a földre, ahogy elérem a folyó partján, nem vele szembe, az olyan egyszerű lenne, ezért hát feljebb tőle alig néhány lépésnyire. Most veszem csak észre, hogy vándorbotom valahol elhagyott, amúgy is csak az est beálltáig kísért volna, hiszen nem szántam neki, csak egy feladatot. Égjen, meleg fénykörbe vonva éjszakára. A váratlan viszont új szerepet adna neki, de nincs itt és nád sem nő a közelben, talán túl köves a meder. Csak futó pillantás mivel a rohanó habokat illetem, hiszen a pataktól nem várok ellenséges cselekedetet, nem úgy, mint a sárkánytól, aki talán éppen úgy játszik, mint én most. Levetem bakancsaim, mintha mit sem törődnék a jelenlétével, de aztán…
♪Először halk, nagyon halk a finom dallam, mi megszületik ajkaim mögött, hiszen csak dúdolom. Nem öntöm szavakba, mert átfordítva e világ nyelvére, már más hangzással szól és szívemnek, így kedvesebb. Meghajolok az idegen felé finoman, kecsesen, pontosan úgy, ahogy azt sok éven át tanították a templomban. Kinyújtom kezem, úgy formálva ujjaim, mintha hívó kézbe tenném finoman és lépek, a pajkos hullámok elsimulnak, megtartva. De nem lesz szép táncom a sötét kelmében, így míg meglépem a következő keringő lépést, kioldom és elengedem a nehéz anyagot, erősen, de lágy mozdulattal taszítva a biztonságos partra. Minden lépésem gyűrűt vet a vízen, összeérnek, egyé forrnak és remegővé teszik fehér, aranyveretes kelmébe bújtatott alakom. Szoknyám lebben, mint a fehérre festett lángnyelvek, a hímzés díszes szikrákat szór, megcsillanva az őszi Napon. De nem nézek rá, szúrós tekintetem még elrejtem előle, hiszen tudom mikor ér majd mezítelen talpam kemény földet. Kilépek, felé vetve karjaim elsőként és lépve előre, de már az ég felé nyújtózva, képzelt fehér galambot engedve szabadon, markomból. S mielőtt elveszne tekintetem mozdulattól lebbenő tincseim között, még megajándékozom pillantásommal és ahogy, hogy az utolsó néhány ritmus elé vezessen. Hiszen itt jön a finálé! Az utolsó lágy forduló, melyben már selyemfátylat húzók kezeimbe fogva, de elfogytak a meg nem formált szavak, csak egy maradt, mint szinte hangtalan súgok: Hajnal!
Örök rejtekem, a kő, diszként kézfejemen, mi gyengéd fénybe ölelve adja kezembe díszes hüvelyében pihenő kardom kardom, mit rendeltetése ellenvalón fogok forgatni. Hiszen hosszú, kellemesen vaskos, megfelel egy harci botnak, most az egyszer, a játékom kedvéért. Célom talán már a férfi számára is nyilvánvaló, a mozdulatomnak kellő ereje van, minek íve alapján nyakát találnám el, ha nem védekezik, ha nem lép el. Ám, ha marad, mit szinte kizártnak tartok, akkor sem ütöm meg. Szándékom is nyilvánvaló, ajkaim sejtelmes mosolyt festenek arcomra, mit aquamarin, szúrós pillantásom tesz egésszé, hiszen kihívás helyet, ez egy kis ízlelgetés. A többi viszont rajta áll, de egálban vagyunk, láttam egy szeletet a tudásából és én is adtam neki a sajátomból.
- Egy férfi sosem lesz annyira kecses, mint egy nő. – Tanítóm szavai ezek, ezt is jó volt hallani, még akkor is, ha nem az a reszelős hang hallatta. – Mh! Egészen pezsdítő. – Hogy mi, az maradjon egyenlőre az én titkom, meghagyva a szavak között az élcet.

//ezzel egy kicsit elszötyögtem ^^//

Nincs elismerés gesztusaimban, sem meglepettség. Ezek feleslegesek, csak azoknak kell, akik hibázni akarnak, akik egyetlen pillantással adják át a győzelem kulcsát ellenüknek. Egy könyv, minek míves fedelét feltépve lehet titkait olvasni, de egy nyitott könyv, az maga adja minden benne foglalt rejtély megoldását és én nem ilyen vagyok, titkaimat vastag kötés fedi és fémpántok ölelik. Ahogy a velem szemben álló férfié is erős lakat mögött vár. Már csak az a kérdés, az nyitja e ki, aki erre rendeltettet vagy elcsenik becses kincseit?
Karom nem rezzen, nehezebb fegyvert forgatva tanultam és így gyerekjáték megtartani kardom, amit könnyeden magam mellé engedek, midőn az idegen felemelkedett. Távolabb lépek, alig féllépésnyit, egy tincset utasítva a hátam mögé széles mozdulattal. Egy pillanatra lehunyom szemem, elrejtve a csalódott mosoly csillanását bennük, de felidéződik előttem tekintette. Néma és csendes, simára csiszolt, akárcsak egy zafír valamely drága nyakékben, de nem több egy tükörnél, mi nem mutat se többet se kevesebbet, csak azt, ami tükröződik benne. Nem zavar, sajátom is ilyen és még oly sok jó ismerősé, mind ugyan olyan, csak a színe változik így téve hozzá egy kis plusz, amivel játszhat tulajdonosa.
- Hiba. – Rövid és tömör, de messze nem kioktató. Csak egy megjegyzés részemről, mit, ha kérné se lennék hajlandó elmagyarázni, mindenki jöjjön rá maga. Csak egy apró táncot látott tőlem, de látta a mozdulatok mögött húzódó lehetőséget is? Szeretném tudni. Látta, vajon tényleg látta hogyan húzóm ki a képzelt hajtűt a kontyból s vetem áldozatom nyakába, miként akasztom le nyakékem penge vékony korongjait és simulva a körültáncolt lényhez vágok rajta eret, avagy vékony tűkért hajolok combomhoz, hogy tovább osszam a halált?
Követem tekintetét. Nekem még mindig túl békés és nyugodt az ég. Borús fellegekhez, kavargó örvényekhez vagyok szokva, szeretem, mikor minden megvadul, amikor a természet is ősi haláltáncát járja. Megvívva és egybeforrva. De csendes minden, elülnek gondolataim, kardom mint puha homok pereg ki ujjaim közül, visszatérve rejtekhelyére. Sosem kedveltem azt az időszakot, mikor oldalamon fityeget, időnkét elakadva bokrok ágában, a lovak szerszámában, ahogy háton keresztbevetve sem kényelmes, hiszen kettő van. Gyönge női karok, s még is két vékony vasat forgatnak. Ez mindig is mulattat, ahogy az ilyen botor szavak mindig is felszították haragomat.
- Tény. – Dallamot szövő finom hangom új gúnyába bújt, goromba és mély, talán érdes is egy kicsit. – Csak a gyenge akaratúak irigykednek, a többiek cselekednek, bár az kérdésként marad. Miként? – Ellépek mellőle, ezúttal a vízbe merítve lábaimat. A hűvös víz gyengéden mossa körül, üdítve, frissítve a menetben eltiport csontokon, hiába nem kedvelem a lábbeliket. Félig visszafordulok, hiszen tekintetem kereste, de pont ezért nem néztem rá és időt is hagyni akartam, had ízlelgesse szavaim, de most határozottan nézek rá, egyenesen a szemébe, ha nem fordult még el.
- Köszönet illetné a szép szavakért, de mindig is többre tartottam az egyenes beszédet. – Fura kettősség, hogy másokkal szemben elvárom, de magam viszont kedvem szerint formálom, olykor hazugságot bújtatva az igazság álarca mögé.
– Repüljünk! .. Ha úgy jobb, magasan, ahol nem érnek el a halandó tekintetek. – Nem félek, még itt sem sárkánynak vallani magam. Talán mindig is ez volt velem a baj, várom, vagy kiprovokálom az okot, hogy másokat bántsak, nem, hogy ráébresszem őket önnön ostobaságukra. Azt viszonzom, amit felém nyújtottak. Ezért is hívom őt most a szabad égre, nem bántott és én még is szavai nyomán .. belémartam? Engesztelés, egy újabb lépés saját célom felé.

Oly mély az a tekintet, bárki elveszhetne benne, ó igen a szép szavai nyomán egy naiv lány, egy túlbuzgó ifjú inná minden szavát, kétkedés nélkül. Különös a lélek, melynek ilyen tisztán csillog tükre, de benne a repedések teszik kristállyá, amiben megül a kiismerhetetlenség. Jó? Rossz? Olyan fogalmak, amiket ember és minden faj állít maga elé, pedig nincs eredendően jó, sem pedig gonosz. Én sem vagyok ártatlan, de bűnös sem, mert ez a kettő összefolyik, egy egyedi természetet adva. Csak az elvárások igazítanak sorokba, gyűlölnek, megvetnek, vagy az egekig marasztalnak. Ezt a gondolkodást nem értettem meg soha, s nem értem, hogy ő miért követi ezt, ha tényleg követi s nem orromnál fogva akar vezetni.
- Talán csak a szavak szövik a beszédet? Egy pillantás, az arc legeldugottabb szegletének rándulása is beszél. – Hangom illékony, könnyen tűnik el, mintha nem is ejtettem volna ki, a halk szavakat. S nem engedem el tükreit, sokan nem mernek a másik szemébe nézni egyenesen, nyíltan, mert félnek, hogy képtelenek állni a őszinte látványt. Nem félek, látni akarom, mi rejtezik a kék ékkő mögött és cserébe, hagyom, hogy bolyongjon a hideg, égetően élénk szín kavalkádban, amit saját pillantásom nyújt. Hideg, mert nem érzek kötődést irányában. Szúrós, mert kétkedéssel fogadom minden szavát, minden mozdulatát. Nem adtam bizalmam számára és talán titokzatos is kissé, ahogy minden nő pillantásában ott lapul a kihívás, kacéran imbolygatva meg az íriszekben csillanó fényt. Mosoly pedig épp oly hamis, mint az övé volt. – Mindazonáltal, minden hölgy örömmel fogadja a bókokat. – Csak éppen odavetett szavak, hogy a kérdés megválaszoltassék, ha csak felszínesen, szűkszavúan is.
Figyelem, ahogy mozdul, mélyet lélegezve szívom be kavargó illatát és mintha változott volna esszenciája, lehunyt szemmel mosolygok, ezúttal csak magamnak, az alattam rohanó patak vízének, mi elmossa hullámzó tükörképemet. Nem követem szemmel, csak hallásomra támaszkodva számolom lépteit, jegyzem fel útközben meglépett tetteit. A bot, mely finoman hevert el a fűben, nem közönséges, érdekes sárkány alakra faragott mintájával, de nem fáj utána a fogam és aláhulló kelméje még úgy sem érdekel. Unottan lépek még egyet előre, belekapva ruhám felhasított szalagjaiba, de meggondolom magam, még sem emelem ki őket vízből, még ha attól nehezekké is válnak. Csípőmön feszülő övhöz nyúlok inkább, kihúzva egy díszét, hosszú és hegyes, rejtett fegyver, most még is kontyba fogott hajam dísze és megtartója lesz.
- Szerinted tévedek? – Halk kacaj fodrozódik ajkaimon, de nem vagyok hajlandó szembefordulni vele. Egy sárkány, annyival több .. tehát ő nem az, a mosolyomnak mélysége lesz, hiába egy vad vagyok, egy sárkány, ezen a földön sokak által rettegett bestia. – Akkor mond meg nekem, az ember tud repülni? Képes tüzet köpni? Heteken át üres gyomorral akár sikeres harcot vívni? Magad vagy bolond, ha igennel felelsz. – Nem hagyom szóhoz jutni, mert kérdéseim csak költőiek voltak. – Igen, egy sárkány több egy embernél, aki él talán egyszáz évet. És lám, már majdnem tiszta őszinteség cseng a hangodban. – Megfordulva indulok meg, nem zavartatva, hogy búcsúzik. Azt hiszi, hogy csak így elmehet, hiszen most lépett egy igen ingatag területre, talán úgy hiszi, ennyiben hagyom, intek s útjain ketté válnak? Vagy pont abban reménykedik, hogy harcias kakas módjára neki esem? Lépteim lassúak, mozdulataim tiszták, hogy engedje, könnyebben maga mellé ereszen, s ha enged, finoman nyújtom kezem, alig érintve állát, pontosan azokba a kék ékekbe nézve. Csak figyelem egy hosszú percig, majd hátrébb vezetem kezem, nyirkos tincsei közé fúrva ujjaimat, csak lassan figyelve engedi e, hogy hozzá simuljak, vállának hajtva fejemet.
- Ez a világ magába itta az ellentéteket, nekem te ember vagy, akinek egy mozdulattal kitéphetem a gerincét, de tudod miért nem teszem?... Nagyon egyszerű, mert tudom milyen nagyszerű dolgokra vagytok képesek, dalokat szőtök, megformáljátok a fémeket, termővé teszitek a talajt, segítségére vagytok egymásnak és még is képesek vagytok mindennek az ellentétét is megalkotni. Értékesek vagytok és éppen úgy kelletek, mint a sárkányok. Folytassam? – Búgom szelíden a szavakat, aztán elhúzódom tőle, elhagyva személyes terét, újból csak figyelve őt. Vajon hogyan, mennyire cáfoltam rá velem kapcsolatos elképzeléseire, hiszen nyíltan merem mondani, halandó szemmel mért és nem sárkánnyal.

//én inkább meg sem szólalok, bocsánat, de éppen kezdek kimászni a göthösségből -.- //

Ölni. Tényleg csak ennyire kenne képes? Kétkedve cseng a gondolat, pedig könnyedén elfogadhatnám, de, mert az esetében létezik az a „de”, nem érzem benne azt a lángot, azt a hajthatatlan vágyat, ami csak a vért vágyja. Hajtja, üldözi kiéhezve, mint egy veszett kopó és sosem el nem ereszti. Vöröslő forrást fakaszt mindenkiből, énekként gondolva a sikolyokra, mennyei mámorban úszva, minden kínba torzult arc láttán, hogy végül csalódva a halálban keressen újabb játékszert.
Mosolygom, még mindig és vajon még meddig mulattatnak majd szavai? Ismeri egyáltalán magát? Harcban élt, ez világos talán harcban születet és abban is nőt fel, eszét még sem ragadta el halál imádata, az őrület, amely megszüli az igazi véreskezű lelkeket. Talán ő is azon az úton jár, amelyen minden harcban edzett lény és mint ilyen, felismeri majd, nem csak arra jó. Én is megtettem, szívem harcban edzett, elmém hűvös vágyakkal teli, lelkem szelíd békére áhítozik, ez maga a káosz, az összhang nélküli létezés, de egyszer kiforr és ott állhatok majd a hatalmasok sorai között, elmondva: én is tettem valamit azért, hogy világunk jobb legyen. Naiv eszmének mondaná, ha elé tárnám leghőbb vágyam, talán szép ívű ajkai végre őszinte mosolyra fordulnának, ám nem kívánom látni.
Lehunyom szemem szemérmesen, ahogy egészen közel ér, bőrömet megcsapja meleg lehelete, érzem eloszlani, de csak mikor, megszólal nézek fel rá. Az, az alig mosoly arcomon újra alakot formál, ahogy halkan nevetek, alig hangot ejtve. Megérintem, ha engedi újra az állát, talán kedvesnek tűnően simítva meg az arcát. Nem értjük meg egymást, ez talán az én hibám is, de inkább az övé, aki elhatározott valamit és akkor is azt mondja, amikor valami mással van dolga. A tett gesztusa, a sajátom, csak az ő részéről természetes, számomra ez tanult, másoktól elsajátított értelmekkel. Ez most túl közeli, mély, ami sokszor annyit jelent „kívánlak”, de nekem üres, megérintettem, mert fontos része a rávezetésnek.
- Mily kedves és .. – Lassan emelkedem lábujjhegyre, hogy néhány centivel nőjön magasságom. - .. gyöngéd. Ám egy valamit nem értek, te több vagy egy egyszerű halandónál .. vagy ahogy itt mondják, embernél, akkor te is felsőbbrendű vagy? Érveid alapján, annak kéne lenned, mert „több vagy”! – Idézem oly sokszor elejtett szavainkat, immáron nyomatékosan. Váratlan döntök úgy, hogy hátat fordítok neki és finoman testének dőlök, mintha valóban régi, nagyon régi és nagyon jó barátok lennénk. Mindezt azért, hogy érezzem szívének ritmusát, meginog e, vagy szilárdan állja a szavak próbáját, tovább ütve az ősi ritmust.(?) Az enyém csendesen dobban, tovább keringetve a szikrázó égboltra vágyó véremet, kivívta haragom egy elenyésző szeletjét, de többet álltam már ennél hazám márvány templomában. Szavak, mily gyűlöletes foglalatok, de e nélkül nem értjük egymást, pedig érthetnénk, ahogy mindenek kezdetén.
- De ne tévessz össze egy haladóval és ne is hozzájuk mérj! – Játszom a hangommal, eddig is tettem, ahogy most is hűvössé formáltam hangzását. Mindössze annyi szándékkal, hogy érezze, nem hasonlíthat össze e földrész bestiáival, hogy meg e dühödöm érte, ha még is belőlük meríti a rám kényszeríteni kívánt ideákat. Mh, mindenképpen. Mondandómat azonban oldottabban folytatom. – Sárkány, ember és még megannyi nép, mindegyik más, az egyikük egy kicsit több másoknál, a másikuk kevesebb, de hanem így lenne, mind egyformák lennénk. Te azt mondod felsőbbrendű vagyok? Én pedig azt, hogy elhatároztál valamit és abban nincs közép út, emberként mérsz fel, emberi szabályokhoz igazítasz és a ként ítélsz is el. – Ellépek, de ha meg is fordul a fejében, hogy megragad, képtelen lesz, mert emberi testem szétfoszlik, akárcsak a sós víz marta kelmék, hogy belőle testet ölthessen a kristálypikkelyekbe öltözött igaz valóm. A távolság viszont, ha el nem hátrált, pont azaz egy lépésnyi maradt közte és jobbom között. Nagy gonddal hajlítom végtagjaim, hiszen alig ér a könyökömig, ahogy a patak medrét eltorlaszolva, mindkét partját igénybe véve leheveredem, csupán, hogy ne tornyosuljak oly nagyon fölébe. A hosszú és hajlékony, de masszív nyak előnyeit élvezve lehajtom fejem, oldalról közelítve meg, úgy szólalok meg.
- Most pedig néz rám sárkányként. Hozzád képest hatalmas vagyok, de egy egérhez képest te is óriási vagy. Ezért lennék talán felsőbbrendű? Talán kérkedőnek érezted, hogy összeroppanthatnálak? Csak mérd fel kettőnk közt a különbséget és ragadozó vagyok ezt sem feledheted. Meglehet ezért lennék talán felsőbbrendű, vagy azért, mert nem tekintelek tápláléknak? – Goromba, kemény és érdes a hangom, hiszen sárkánytorkom messze nem képes olyan finom hangzásokat előcsalni. Tekintettem, mi már az acél hűvösébe öltözött, számon kérően tapad alakjára. Más szándékkal hívtam fel figyelmét, ám az most már változott, tudni szeretném, miért ítéli el ez a világ ennyire a sárkányokat.

//hű, a reag elejének megírása eszembe juttatta egy utálatos karakterem *.* | merész reag volt *.*//

Meghallgatott, s most csendesen vár, bennem még is megmaradt, azaz érzés, hogy külön látja ezt és a másik formát. Az álcát itt és praktikus testet a hazámban, meglehet ez adja mindennek a gyökerét, minden olyan érzelem magját, ami éket ver a népek közé? Nem tuják s talán elképzelni sem bírják, hogy a mögött a hűvös szempár, szép arc, sudár alak mögött valami egészen más munkálkodik. Egy ösztön hajtotta szív, amely a magasba szólít, ha derűs, avagy éppen borús az ég, pusztán élvezve a szél és az ég szabadsága. Nincs különbözőség, az ég egyformán fogadja azokat, akik bodros hullámai közé vetik magukat. Vagy a puszták felett vitorlázva a tájak bújva, házak, emberek, szökkenő szarvasok, a vadász, amely válogat.
Mikor megérint, érzem a változást rajta, igen érzem és nem látom, talán sok sárkány eldobta a szaglásának ezt a részét, hogy kiérezze a változásokat. Azonban nem csak a halott szövetek adják hírét annak, hogy hol és mióta leledzenek, az élő éppen úgy árulkodik, izgatottságról, félelemről, betegségről. Az ő esetében valami egészen másról, mintha azzá a hatalmas tengerré válna, ami habjaival körbeveszi az összes szárazföldet, most sekélyen, érdeklődve gyönyörködik az újban, hogy talán fellobbanjon. Üvöltve tomboljon, elveszejtve ezreket. Kellemesen ér ujjainak finom mozdulata, mert bár szilád minden egyes ametiszt kristály, érzem merre jár és mit tesz. Nem intem óva, hogy csak lapján táncoljon ujjaival, mert élei a legpuhább érintésre is felnyesik bőrét, szóvá sem teszem, hiszen nem ritka vad vagyok, ki a bundáját félti.
Ahogy megszólal, tágabbra nyitom szemem, s most én burkolódzom a hallgatás köpenyegébe, szelíden követve, alig mozdulattal az övéit, ugyan meg-megragad tekintetem azon a különös boton. Aztán én is az égre pillantok, a vágy fel is éled bennem: menni, repülni, minél magasabbra, minél gyorsabban. Tüdőm megtelik levegővel, megemeli minden bordám, elcsúsztatva a természet alkotta vértem szemeit, megtörve és szerteszórva a fényt, sötétlilába, halvány feketébe öltöztetve színeit. A szavai itt tartanak, nem szögeznek a földhöz, olyanról ejt szót, amit magam is nagyon jól tudok, láttam, láttam hogyan hullnak porba a hatalmasok, a leggyengébbek keze által. És megül elmém közepén a célom, feladatom karba tett kezű mustráló hírnöke, intve ró meg, hogy könnyelműen csevegek, hagyva elrohanni az értékes időt. A talán értékes időt, hiszen meglehet évszázadokig nem lesz baj és itt is trónol egy de, mert mi történik akkor, ha ősanyánk megébred ezeken a partokon. Elbírja ez a vidék azt a pusztító elemi erőt, hiszen ő alkotónk, itt istennek neveznék.
Lehunyom szemem és nem rejtem el magam, ő készen áll, hogy útra keljen, de én elsüppedek érzéseim viaskodó tömkelegében. Torkomban megrezzennek a szálak, moraj, távoli dörgés talán, mi mélyülve vibrál fogaim között. Az ég felé nyújtózom, mely sötétül, felhőket szülve, szürke vattába csomagolja az egyre fakóbb eget, a szél is végigszáguld a tájon, fűszeres illatába immáron belecsempészve az őszi eső kesernyéjét.
- Mondanivalónk egy, csupán a szavaink különbözőek. – Szólalok meg, lassan eszmélve a változásra. Nem mágia, ez nem az! Csupán a puszta kapcsolat azzal az elemmel, amiből születtem, mert nekem nem volt héjbölcsőm. Lehet, ezért sem ismerek korlátokat, csak szabályokat, ahogy népem minden tagja.
- Kicsit elragadtattam magam. – Emelem hozzá közel a fejem. – De most már engedem könnyezni az eget. – Megemelkedem, újra folyásnak engedve a patakot, kitárom szárnyaim, én érzem még rajtuk a tenger sós ízét, akkor repültem utoljára. Ellépek, lazán magam mellé engedve szárnyaim. – Mind mások vagyunk és mind a saját magunk választotta úton haladunk, létezik a sors és a felsőbb akarat, de minden élőnek részéül jutott, hogy szabadon válasszon. Így, még ha azt is mondják, nincs két lélek, aki ugyan azt az utat tenné meg és … még akik örökléttel átkozottak, nos, az ő útjuk végén is a Halál vár. – Koppantak az első cseppek a pikkelyeimen.

Elterpeszkednek a cseppek pikkelyeimen, hogy összehúzódva ezernyi kisebbre oszoljanak és finom, leheletvékony csíkot húzva legördüljenek. Könnyek, minden víz és szél elemű lény könnyei ezek, édesek és éltetőek, legyenek bármily fájdalmasak is, még sem vész ki belőlük az érzés, most is áthatja a vágy, másoké és köztük az enyém, hogy megfürödhessem bennük, lemosva portól mocskos testem. Az itteniek is vágyják ezt a jelenséget, hogy elvetett növényeik erőre kapjanak, a patak megduzzadjon és az elszivárgó víz megemelje a kút szintjét és így ember és jószága nem fog szomjazni. A természet sem!
Mélyet szippantok, élvezve a rothadó levelek kesernyés ízét, erős illatát, amit nem gyengít el az eső, csak hozzávegyíti a volt por, most vékony sár lágy illatát. Ezeket élvezem, talán oly módon, mint az öregek a pipafüvet a verandán, pont egy ilyen délután. Mikor a Nap még élesen ragyog, de a felhőkön át szűrt opálossá teszi a világot. Jó a vihar, de most elrontana mindent. Elég ez a cseppnyi sejtelmesség, ami megüli a tájat, szellemjárta, csodahozó, mesebeli, ahogy párát lehel a föld, hangtalan nyögve a kövéredő vízcseppek alatt. Mintha e két elem buja szerető lenne, akik oly távol kénytelenek létezni és kapcsolatuk szinte állandó rombolásból áll, ilyenkor csak egymást élvezik.
Szerény gondolatok ezek, de nem ütnek vízhangot, elülnek szépen a bennem lappangó mélység fenekéig érve, mert a felszín amilyen nyugodt most, oly háborgó is tud lenni, mint a felkorbácsolt tenger. Ahogy ő megugrik, ellassuló szívem üteme is magára talál, alig rezzen meg testem, ahogy pillanatokat felölelő merengésemből ébredek és immáron követem minden könnyed, egészen légiesnek tűnő mozdulatát. Vele haladok, ágról-ágra, míg nem kell meghajolnom irányába. Tetszik eme leleményesség, ezért hát nem vagyok rest egészen közel emelni hozzá a fejem, a karját sem kell kinyújtania, hogy orromra tehesse tenyerét, de a kósza levél megmutatja mennyire veszedelmesek a kis csillámló képződmények. Lehánt kérget és könnyedén szel, egyenesen darabokat a zöldből. Szavaira finoman ingatom meg a fejem, ó nem, nem készültem indulni, hagyományos értelemben nem, vagy fogalmazzak úgy, hogy nem akartam még itt hagyni. Számomra kellemetlen át és visszaalakulni, fárasztó is, mert nem vagyok hozzászokva és ez a vidék –emlékeztetnem kell magam rá, nem nézi jó szemmel a sárkányt, főként, ha eleven.
- M-m. Vágyom az éget, mint tompa élű penge a fenőkövet. – Az égre emelem tekintetem, fürkészve kémlelem a szürke fellegeket, amik mosolyt szülnek szájam sarkában, cinkosaim most eme borús felhők. Fösvényen terpeszkednek el az égen, sodródva a szélben egyre szélesebben, messzebbre hintve az ősz hűvös cseppjeit. Egy magamfajta elbújhat bennük, mintha nem is lennék, csak a kósza erejét próbálgató menydörgés és a messziről felhőket villámlóvá tevő villámok. Ennyi lennék!
- Itt töltöm az időm estig. – Csak csupán egy egyszerű tényközlés volt a részemről, az előbbi lágy hang helyett, újból üresen adva a jelennek a szavakat. Változom, percről percre mindig más és más oldalamat mutatva meg, így tartva bizonytalanságban a hozzám közeledőt. Miként szóljon? Mit tegyen? Vagy mit ne? Mert robbanok, vagy csendesen tűröm, tán még kacagok is, lágyan, aljasan. Kitárom szárnyaim, felágaskodom, mielőtt ellökném magam még is ránézek, utoljára, vagy talán megvár? Hát, ezt majd ő dönti el, de nem most! Mancsommal nyúlok érte, az egyetlen olyan része ez testemnek, amit nem fednek a kristályok. Az a puha párnácskák és a kiereszthető karmok, amik között helyt kapott. Esélye ugyan van meglógni, de hátha elfogadja a nyers invitálást. Szárnyam megemel, midőn csapok vele és emelkedésem segítve el is rugóm magam a földtől karmaimmal mélyen belemarva, aztán szárnycsapás szárnycsapást követ. Mint a nyíl, egyenesen haladok felfelé, engedve hogy torkomból felszakadjon a szabadság érzése, mély és vad, dobok talán, nagymacskák üvöltése, mennydörgés. Egyikre sem hasonlít és még is közel áll hozzá.