Teljesen biztos vagyok abban, hogy a jégelf nem kockáztat és inkább mellém fog állni a nemessel szemben, arra gondolva, hogy majd később megmagyarázza neki, hogy ezzel csak a többieket védte. Az emberek legtöbb esetben megjuhászodnak az erősebb előtt, mint a birkák, ahogy megpillantják a maguk felett köröző sárkányt! És Nienna már megtapasztalta, hogy milyen is az! De mielőtt még megszólalhatott volna és elküldhette volna, a bátorságát összeszedő lovagját, az ezt nem várta meg, amivel még becsületét megőrízve elhordhatta volna az irháját, hanem folytatta. Ezt persze nem hagyhattam szó nélkül, ezért el is kezdtem a levegőt a tüdőmbe szívni, hogy –na, nem, nem készültem lángot okádni, - csak leüvölteni a fejét….. De mielőtt elborította volna a vörös köd az agyamat, felfogtam, hogy mit mond és körülnézve azt is láttam, hogy már lassan mindenki minket néz és a mágusok is közeledtek és a szemükben komor ígéret csillant. Rá kellett jönnöm, hogy ezek a nemesek gyávábbak, mint gondoltam, vagyis túlbecsültem a jégelf ficsúr lovagját, még arra sem képes, hogy férfias, becsületes párbajban védje meg a nőjét. Egy jeges ígérettel teli pillantást vetettem a karjaimban tartott elf nőre, aztán elengedtem, a lovagja felé. - Még életben van, nem? Ha ismerné az előzményeket, tudná, hogy már ez is elég „úriemberi” tőlem. – léptem most a „férfi-hez” közelebb, tekintetem az övébe fúrva. – De az én köreimben, az „úriemberek” nem mások háta mögé bújva szájalnak. – intettem a környezetünkre és pillantásomban titkolatlan volt a megvetés.
Nie
Hozzászólások száma : 963 Munkahely : Könyvtárossegéd
//Azt mindig éreztem, hogy mennyire imádsz // /És csak azért, hogy ne vádolhass azzal, hogy nem kaptál egy esélyt! Persze nem tőlem /
*Súlyos és fenyegető szavak, és egy szorítás, ami fogva tartja a kezét. ~ Nem, nem fogja elengedni! ~ Aztán egy felelet rá, amely híján van a félelemnek és a rettegésnek. És a lány reményei újra élednek. De csak egyetlen pillanatra. Csak amíg meg nem hallja Raven "ígéretét".
- Még életben van, nem? Ha ismerné az előzményeket, tudná, hogy már ez is elég „úriemberi” tőlem.
*Az elf nem hiszi el azt, amit hall. Nem érti, a sárkány hogyan lehet ilyen végtelenül öntelt. Hiszen éppen most "vallotta be", hogy pusztán úri szeszélyből hagyta őt életben. És amikor a két-alakban-létező folytatja, hiába engedi el az eddig szorosan tartott ujjait, Nie-nek már kétsége sincs afelől, hogy Raven Back nem felejti el az ifjú nemest és így örökre a félelem láncolja majd hozzá.*
– De az én köreimben, az „úriemberek” nem mások háta mögé bújva szájalnak.
*Talán máshol és máskor mást tenne. Talán ha nem bámulják annyian, megpróbálja meggyőzni a fenyegető alakot. Talán ha nem fél annyira a következményektől, ha nem tart attól, hogy most helyette Elmiron lesz majd célpontja egy olyan figyelemnek, amely semmi jót nem ígér, akkor megkérdezné az ifjút, hogy miért nem várt, hogy miért nem bízott benne. De mert itt és most történik minden, Nie azt teszi, ami a legmesszebb viszi mindentől és mindenkitől. Csak egyetlen szót szól a feléjük közeledő házigazdának, mielőtt kifelé indulna a teremből a társaság kitüntető, ám cseppet sem kellemes figyelmétől kísérve. És ez a szó nem csak neki szól, hanem Elmiron ven Gondornak és egy kicsit talán Raven Back-nek is. Aki - ha kiváncsisága és bosszúvágya nagyobb, mint haragja, amit az északi nemes iránt érez - talán követni fogja.*
- Sajnálom...
Roober Istenség
Hozzászólások száma : 520 Munkahely : Sárkányistenség
*A sárkány készült volna felemelni a hangját, ám még időben jutottak el füléhez a nemes szavai. A célját elérte, Nienna szabad, s ő, ha felé mozdulna, hát biztonságot nyújthatna neki. A sárkány szavai epések, a játszmát veszített, természetes, hogy a halandó sárkány nehezen viseli ezt. Bosszúvágy is van benne, azonban ez már megvolt találkozásuk előtt is, nem gondolja, hogy ő növelte tovább. Isteni lényéhez képest messze áll a sárkány dühe, miként messze állnak szavai is.* - Ebben az esetben nem a megfelelő körökben mozgott eddig. Némi jó modor ragadt volna magára, s neveltetés, mi megóvja ártatlan hölgyek bántalmazásától, s rémítgetésétől. *Néz ezúttal olyan pillantással a sárkány szemébe, mely egyértelművé teszi, ha kell, képes beleállni viadalba is. Nem tart a közelebb lépőtől, miként nem tart a közeledő mágusoktól sem. Hadd jöjjenek, rajta nem múlik, hogy elmaradjon a harc, s a mágusok is megteszik majd a magukét, ha a sárkányt meg kell gátolni abban, hogy verekedés törjön ki. Azt meg Elmiron tudja csak, hogy ellene e lénynek esélye sincs. Épp azért nem árulja el, hogy ki is ő valójában, hogy a távozó nőt óvja. Ott áll Ravennel szemben, határozottan állva a közelben álló férfi megvető tekintetébe. Büszkén, és egyenesen, mint egy szálfa. Eközben lényének másik fele Nienna után mozdul, ám mindez láthatatlan. Nem kell érzékelhető valójában is jelen lennie ahhoz, hogy vele maradjon. Azzal természetesen nem számolhatott, hogy ott hagyja mindkettőjüket, az ő lelkébe nem látott bele. Épp ezért izgalmas számára, mert képes meglepetést okozni, ellentétben azzal a fajjal, melynek istene.*
// Egy halandót hamarabb ki lehet hozni a sodrából, mint egy Istent //
Szándékosan igyekszem provokálni a nemes ficsúrt, ami biztosítja, hogy méltóságomat megőrizve távozzak a bálról, ha már nem voltam elég türelmes és hidegvérű ahhoz, hogy megpillantva a jégelf némbert kimenjek és valahol – kíváncsi tekintetek követése nélkül, - csapjak le rá, örökre megoldva a problémát, amit túlélése számomra jelentett. Haragom meggondolatlanná tett és most kénytelen vagyok visszakozni, ami lehet, azt sugallja a lánynak, hogy megnyerte a második csatát is velem szemben. Erre a gondolatra kis híján tényleg lángot köptem! Viszont ennek hiányában most csak lángoló tekintetem követi a teremből kifelé igyekvő elfet. ~ Még találkozunk és azt már nem úszod meg! ~ Most viszont mielőbb ki kell jutnom nekem is, hogy ne a bosszús tekintetű mágusok kezei tessékeljenek ki és ennek egyetlen módja van, ha már a megvető szó sem sarkallja tettre az előttem álló „nemesúrat”. - A kihívást azért csak felismeri! – csaptam kézháttal arcon a férfit, még ha nem is lendülettel, mielőtt még a védelmére siető mágusok megérkeztek volna. A vérét a kinti párbajban akartam venni és ezzel a kijutás is megoldódna és Nienna is elszenvedné az első veszteségét.
Nie
Hozzászólások száma : 963 Munkahely : Könyvtárossegéd
*Úgy siet, hogy a köpenyéről is elfeledkezik és csak a kinti hideg ébreszti rá erre. De már nem fordul vissza, inkább karjait összefonva indul a piac felé. Nem néz semerre, lehajtott fejjel igyekszik minél távolabb jutni a díszes épülettől. Ruhája így is feltűnést kelt, és miközben végigsiet az odakint mulatozók között, szívélyes invitálások csalogatják a máglyák mellett üldögélők közé. De ő minden pillanatban azt várja, hogy a két-alakban-létező állja el az útját, így nem fogadja el egyik meghívást sem, csak próbálja kikerülni a székeket és padokat, a táncolókat és az iszogatókat. Közben az istenekhez imádkozik, hogy Elmiron ven Gondornak odabent ne essen baja. De miért is esne, hiszen - mint minden bálozó nemest és vendéget - őt is védi az Udvarház őrsége, a mágusok serege. S azt is tudja, ha ő nincs Elmiron közelében, az ifjú sincs akkora veszélyben és a lány - ennek tudatában - bátrabban nézhet szembe Raven Back-kel.
A sárkány gondolatától - vagy talán inkább a folyó felől érkező jeges szél érintésétől - megborzong, és megszaporázza a lépteit. Elmaradnak mögötte a mulatozók és már egyedül igyekszik a főtértől távolabbi, kihalt utcán. Most, hogy már nem védi a tömeg, már nem bízhat abban, hogy ha újra találkozna önjelölt táncosával, bármi vagy bárki is visszatartaná Raven-t attól, hogy beváltsa rémséges ígéretét. Így néhány méterenként megáll és szétnéz, hallgatózik néhány pillanatig, mielőtt tovább indul. Egyre szűkebb utcákon halad és csak reméli, hogy vendéglátója még nem ért haza, hogy még odakint mulat a többiekkel. Hogy nem kell vele találkoznia, amikor átöltözik és útnak indul...*
Roober Istenség
Hozzászólások száma : 520 Munkahely : Sárkányistenség
*Hogy, hogy nem, az arcon csapás ezúttal elmarad. A nemes úr keze csaknem láthatatlan sebességgel kulcsolódik a sárkány csuklójára annak megemelése előtt, s szorítja meg oly erővel, mivel az még nem találkozhatott. Az istenség jeges pillantása úgy vetül a sárkányéba, mintha egészen a veséjébe látna. Elmiron ven Gondor szemeit igaz valójában csak Raven láthatja, a környezők nem. Mondhatni, az istenség ezúttal részben belülről hat a halandóra, kinek belső lényegében ő maga is ott van, mint minden sárkányban. A pofon nem történhet meg így, hisz a másik kezét éppúgy lefoghatja.* - Hallgasson a jó szóra, fiatalember! Még azelőtt hagyja el a termet, mielőtt kidobják innen, vagy valaki feljelenti a hatóságoknál, mert ártatlan nőt mert bántalmazni! *Nincs szándékában kinti párbajt kezdeni, miként bentit sem. A mágusok is odaérnek addigra, s neki sietősebb a dolga, hogy mielőbb az elf nyomába eredhessen. Ha Raven megérti, hogy ezúttal oly hatalommal áll szemben, mivel még nem találkozott, hát hátráljon ki a harcból, mert ha kakaskodik, az időközben megérkező mágusok nem az ő pártját fogják állni. Annál is inkább, mert a táncosok is látták a rémült lányt, s azt is, amint a nemes védelmére kelt. Nem egy tanú áll közte, s bosszúja között. Ha a sárkány távozik, az istenség sietve indul el a fehér elf után. Megtalálja, ebben biztos, hamarabb, mint azt a lány hinné, ám ehhez az kell, hogy a sárkányt ne borítsa el teljesen a düh.*
Lelki szemeim előtt már ott látszik a nemes ficsúr vérben fetrengő képe, amivel nem csak a dühömet élném ki, hanem a dolgok állása szerint a jégelf szukán is üthetnék egyet………hiszen megígértem neki és az ígéretet illik betartani…… Ám döbbenten bámulok aztán azokba a………- szívem több ütemet kihagy, - azokba a végtelenséget tükröző szemekbe, amik minden bizonnyal nem egy nemes emberfi-hez tartoznak! Csuklómra, amit még az ütéshez megemelni sem tudtam, csak a gondolat indult el bennem a mozdításához, olyan iszonyú béklyók szorultak, hogy biztos voltam benne, hogy csontomat töri, ha nem engedi el hamarosan. Egy sárkány csontját! Szédülten álltam a jeges tekintet célpontjában, miközben döbbent gondolataim ide-oda pattogtak a fejemben és olyan bénultnak és tehetetlennek éreztem magam, mint soha annak előtte. Mintha kifordítottak volna belülről. Bár hallottam a szavait, még sem azok voltak azok, amik meggyőztek, hogy jobb, ha megfogadom a javaslatát és távozom önként, hanem a saját bensőmben okozott zűrzavar, a sejtés, hogy valami olyasvalakivel hozott össze a balszerencsém, akiről csak a legendákban hallottam. - Ki……mi vagy te? – bukik ki belőlem, de szinte hangtalanul, bár ő biztos hallotta. Ha válaszolt, ha faképnél hagyott, akkor is pár pillanatig még mozdulatlanul álltam ott, aztán a közeledő mágusokra és az engem figyelő párokhoz fordultam és hideg, gúnyos mosollyal meghajoltam feléjük, bár a dühtől szét tudtam volna robbanni, hogy Nienna kicsúszott a kezemből……….ismét! - Magamtól is kitalálok! További kellemetlen szórakozást! Azzal kisiettem a kúriából, mielőtt bármit csinálhattak volna. Fognak ezek a férgek még kegyelemért csúszni-mászni előttem!
Nie
Hozzászólások száma : 963 Munkahely : Könyvtárossegéd
*Senki nincs körülötte, de óvatossága arra inti, a szűk utca fölötti égbolt vékony sávját is fürkéssze. Látja a gomolygó felhőket és reméli, ha Raven Back odafent kutatja a nyomát, hát neki sincs könnyű dolga.
Aztán odaér a régi házhoz, amely a többi környező épülethez hasonlóan csak egy nagyobb szobányi szélességű, de az egymás fölött sorakozó emeletei kényelmes lakóhelyet, üzletet és műhelyt rejtenek az itt lakók számára. És a legfelső emeleten, közel a csillagokhoz egy vendégszobát is, amelyet elérni igyekszik a lány.
De még mielőtt belépne, a háztól kicsit távolabb még megáll, és újból szétnéz, hallgatózik, aztán az árnyékba bújva oson a bejárathoz és a kapott kulccsal jut be a földszinti üzletbe. Odabent sötét van, úgy tűnik, reményeiben most nem csalatkozott és a ház üres. Lakói boldogan szórakoznak még valahol odakint, a városszerte gyújtott máglyák valamelyikénél, ünnepelve Télközép Napját. Nie örül, hogy így érkezhet, észrevétlenül, hogy a félhomály rejtheti el alakját az odakint esetlegesen figyelők elől. Nem gyújt fényt, a kandallóban még parázslik a tűz, s az éppen elég számára, hogy eljusson az emeletekre vezető lépcsőig.
S ha senki sem állítja meg, úgy felfelé indul, a korlátba kapaszkodva igyekszik a szobája felé a halkan recsegő lépcsőkön, és már az induláson jár az esze.
De előtte kötelezettségei vannak. Mert tudja, még meg kell írnia két levelet. Az elsőben magyarázattal kell szolgálnia házigazdájának, hogy miért is kelt útra az éjszaka közepén anélkül, hogy elbúcsúzott volna tőlük, megköszönve vendéglátásukat.
A másodikban...Nie nem is tudja, mit írjon az ifjúnak szánt levélben. Hogyan magyarázhat el egy levélben valamit, amely alapjaiban változtathatja meg a fiatal nemes életét? ~ De mi lenne, ha nem szólna neki a két-alakban-létezőkről? Azt nem teheti! ~ Hiszen akkor hallgatnia kell a veszélyről, amelyet ezen túl nem vehet semmibe Elmiron ven Gondor sem. Mert ma talán biztonságban van, de holnap...
Végül eléri az utolsó lépcsőfordulót, s tanácstalansága miatt elkeseredetten nyitja ki szobája ajtaját. De aztán némileg megkönnyebbülten látja, hogy nála is van még a meleget adó zsarátnokokból. Hát a vastag szőnyegre kuporodik, a narancsos fények mellé és kezeit a kandalló rácsa felé nyújtva kezdi melengetni áthűlt ujjait... Hogy ha átmelegedett, hozzáfoghasson az íráshoz... *
Roober Istenség
Hozzászólások száma : 520 Munkahely : Sárkányistenség
*Elmiron tehát elhagyja a báltermet, a távozó sárkányt, a mulatozást folytató nemeseket, vendégeiket, sőt, sietve ott hagyja a pórnépet is, kik az udvarház közelében búcsúztatják a legsötétebb éjszakát. Siet a fehér elf után. Természetes, hogy óvatos, ha netán követnék, azzal is tisztában van, sőt, a városban jelenleg lévő összes sárkány jelenlétével. Azzal is, hogy hol találja Niennát, hisz egy része vele tartott. Gyerekjáték ez, és a sárkányok istene már nem gyerek, bár néha még úgy viselkedik. Ha a többi istenség tudná – bizonyára tudják is páran – hogy mennyi időt tölt a halandók között, akadnának, akik nem néznék jó szemmel. De ő nem kavar bajt, s nem is fordít az életük fonalán, hogy Ritaleánál húzza ki a gyufát vele. Csak megismeri őket, azt az izgalmas szikrát, mely mindőjükben benne van, s kihasználja, hogy halandó látszatát keltve ismerkedhet velük. Nem sokára már ott van, s az ablak alatt, mely mögött Nienna ül a szőnyegen, ujjait melengetve a tűznél. Az első egy apró kavics, mely az ablakon koppan. Ha Nienna nem jelenik meg, hát újra koppan, s komótos lassúsággal újra és újra. Tudja, hogy fent van, várja, hogy választ kapjon.*
Nie
Hozzászólások száma : 963 Munkahely : Könyvtárossegéd
*Az első apró koppanást az üvegen talán meg sem hallja. A gondolatok kötik le, amelyek olyan sürgetők. Indulnia kell, hogy ne hozzon már ennél nagyobb bajt senkire. Sem a házigazdáira, sem az ifjú nemesre... El kell mennie úgy, hogy soha ne keresse Elmiron ven Gondort többé... S ha a ma éjszaka elkeserítő volt a számára, akkor ez a gondolat messze a legelkeserítőbb minden történés közül.
De aztán meghallja a zajt... És újra hallja... Néhány pillanatra az ijedtség lesz rajta úrrá, de az ablak oly kicsi, hogy Raven Back rémséges alakja sosem jutna be az aprócska szobába. Aztán eszébe jut, hátha az ajtóban hagyta a kulcsot és vendéglátóit kárhoztatja odakint fagyoskodásra. Hát felpattan és - bosszankodva feledékenységén - lélekszakadva rohan lefelé a sötét lépcsőkön, hogy aztán a lassan elhalványuló parázs gyenge fényében nyissa ki az ajtót... És pillantsa meg az odakint álló ifjút...*
- Elmiron...
*Nem hiszi el, amit lát... Nem meri és nem akarja elhinni... Csak áll az ajtóban, hófehér ruhája halvány derengés.*
~ Ő nem lehet itt... Nem szabad itt lennie... ~
*A szíve majd' kiugrik a helyéről, de végtagjait jeges rémület köti gúzsba. S amikor végre képes megmozdulni, Elmironhoz siet és - ha a férfi nem tiltakozik - a karja után nyúl, hogy a biztonságosnak vélt fedél alá vonja. Csak amikor már az ajtót is becsukta, akkor mer megszólalni ismét. S szavaiban az önvád és a féltés ölt testet. *
- Mondja, hogy kerül ide? Nem szabad itt lennie! Miért nem maradt az Udvarházban? Hát nem érti meg, hogy csak bajt hozok magára?
Roober Istenség
Hozzászólások száma : 520 Munkahely : Sárkányistenség
*Várnia kell, ám reménykedik. Mind tovább várakozik, annál türelmesebb, hisz tudja, hogy a nő már elindult érte. Már lent áll az ajtóban, vékony alakja csupa aggodalom, csupa megbánás. Ő ellenben a megtestesült nyugalom, a higgadtság élő szobra, s bár halandó teste jól rejti, az istenség e pillanatban szánja a nőt. Nem tiltakozik, hagyja, hogy behúzza őt a fehér elf a házba. Ő maga jól tudja, nincs félni valójuk, s tán nem is érzi át egészen a nő érzéseit. A sárkányban is benne van, mint minden fajtársában, hisz istenségük, s ilyenképp neki nem árthatnak, miként más sem. Halhatatlanságában néha nehezen érti meg a halandók félelmeit. Tán épp ez vonzza bennük, hogy véges életükben minő értékeket képesek létrehozni, s mennyivel élőbbek, tartalmasabbak, mint bárki odafent, a Főnix-völgyben. Elmiron, miután a nő behúzza a házba, karjaiba vonja Niennát. Melegség, nyugalom árad belőle, s hangjából is, amikor megszólal.* - Nincs mitől félnie. Az az agresszív alak nem fogja bántani. S látja, én sem félek, ám aggódtam, hogy baja esett idekint, a hidegben. Oly gyorsan tűnt el az udvarházból, hogy nem lehettem biztos benne, nem esett-e baja idekint! *Ha Nienna nem vonja ki magát biztos öleléséből, engedi, hogy a belőle áradó nyugalom érzése átáradjon a fehér elfbe is. Ha kivonja magát, magabiztos pillantása a nő kék szemeibe mélyed, hogy lássa az azokban megbúvó érzelmeket.*
Nie
Hozzászólások száma : 963 Munkahely : Könyvtárossegéd
*Úgy állnak ott, mint ha az idő kereke visszafelé járna és nem MOST lenne, hanem egyetlen évvel, de talán egy örökkévalósággal korábban. Elmiron a karjaiban tartja, ő pedig hozzásimul, fejét a férfi mellkasán pihen. Elfelejti a tiltakozást, az önvádat, a kétségbeesést. Csak szeretne hinni a nemesnek. Szeretné elhinni, hogy odakint nem léteznek két-alakban-létezők. Hogy a férfi bátorsága, amellyel megnyugtatni igyekszik őt, nem tudatlanságból fakad. Bár ebben reménykednie oly hiábavaló. De most a pillanat legyőzi a múltat és a jövőt és ő belekapaszkodik abba a békébe, amit a férfi közelsége jelent. Mert hallja nyugodt szívverését és tudja, Elmiron ven Gondor valóban nem fél. Egy cseppnyi félelem sincs benne.
Hát csak áll ott, míg csukott szemhéja mögül egy könnycsepp gördül elő. *
~ Egy félelem nélküli élet! Ki ne vágyna erre és kinek ne lenne manapság elérhetetlen mindez? ~
*A sóhaj a belenyugvásnak szól, s ő óvatosan fordul a férfi felé, kivonva magát annak karjaiból, de nem néz rá, homlokát támasztja meg ott, ahol eddig a szíve dobbanásait hallgatta. Hogy letörölhesse azt az árulkodó könnycseppet.*
- Nem védhet meg mindentől és én sem védhetem meg önt. De megpróbáltam legalább TŐLE megvédeni . Nem akartam mást. El kell hinnie... Attól rettegtem, hogy kudarcot vallok ebben... - Nie nem folytatja, hiszen miért is mondaná el, hogy Raven Back halállal fenyegette őt és mindenkit, aki kedves számára, s a félelme annak szólt, hogy az ifjú nemes eshet áldozatul a sárkány bosszújának. - Csak magát féltettem. És féltem most is...
*S amikor felpillant, az éjfekete tekintet körbeöleli.*
- De nem esett baja és már látja, hogy én is jól vagyok - próbál mosolyogni, hogy megnyugtassa az előtte állót. - Így kérem, bocsásson meg, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam. És hogy aggódnia kellett miattam annyira, hogy éjnek évadján utánam jött, és megtalált végül... Bár elképzelésem sincs, hogyan bukkant a nyomomra... - a lány hitetlenkedve rázza a fejét. - De tudja mit? Nem is fontos... Most nem! - jut eszébe hirtelen valami. - Csak azt kérem, maradjon itt reggelig! Ne induljon vissza a sötétben, az árnyak közé... - kéri kétségbeesetten, de aztán rádöbben saját merészségére, és elkapja a pillantását az oly kedves arcról. - Vagy ha mennie kell, engedje, hogy én vigyem vissza... Mert nem gyalogolhat végig a városon egyedül! Ugye, tudja? - nyújtja a kezét Elmiron felé, hiszen kész arra, hogy egyetlen pillanat alatt teleportálja őt vissza az Udvarházba. A biztonságba...
Roober Istenség
Hozzászólások száma : 520 Munkahely : Sárkányistenség
*Elmiron öleli az elfet, míg lehet. A nyugalom, melyet átad, némi könnyebbséget adhat a nőnek, s már csak ezért is megérte utána jönnie. Nem mondhatná el, hogy ő ezen lényeknek, kiktől úgy retteg, istene, s egy csettintésével eltörölhetné mindet akár. Miként hatással is lehetne rájuk, ám azon pillanatban örökre beavatkozna életükbe, nyíltan, tudatosan szembeszállva az öreg istenek által oly nagyon erőltetett be nem avatkozási törvénnyel. Nem teheti, el sem tudná képzelni, miféle büntetést mérnének rá, hisz Haleran, a káosz szőke üstökű ura csupán némi apró bajkeveréssel Dremer öleli karjai közé jutott, s nem akarja tudni, hogy a halál arctalan ura milyen büntetést mért rá saját uradalmában. Tisztában van a könnycseppel, ha tehetné, letörölné, de jól tudja, nem mehet túl messzire a halandók életében. Amikor Nienne kibontakozik öleléséből, figyeli, ahogy rejteni igyekszik a könnycseppet. Bizony, egyenesen a fehér elf szemeibe néz, amikor az szavait követően felpillant. Karcsú alakja, miben nem is sejteni, miféle erő lakozik, magabiztosan, büszkén áll ott most is. Pillantása azonban melegséget áraszt.* - Tőle nem kell védenie. Vannak nála sokkal nagyobb hatalmak is, mik előtt neki is meg kell hajolnia. *Amikor megfogja a nő a kezét, az úr meleg fogása rászorul az ujjakra. Egyelőre elengedi füle mellett, hogyan is talált Nienna nyomára.* - Ha úgy biztonságban érzi magát, maradhatok ezen éjszakára. Az árnyak, miktől úgy retteg, ezen éjszakán el fogják kerülni e házat, s még az is lehet, később is így lesz. Mindentől nem védhetem meg, ám ezen éjen meg fogom. *Oly magabiztossággal állítja ezt, mint kinek tényleg hatalmában áll mindez, még a sárkányok távol tartása is a háztól, mit Raven, ha akarna, bizony ezen éjen gát nélkül rombolhatna le – az istenség távollétében.*
Nie
Hozzászólások száma : 963 Munkahely : Könyvtárossegéd
~ Miért tudja Elmiron ven Gondor, hogy mit kell mondania és tennie ahhoz, hogy múljon a félelem? Miért érzi azt, hogy régről ismeri őt? Miért hiszi el kétségek nélkül a szavait? Miért tűnik a fenyegetés, amelyet Raven Back ígérete jelent számára, most olyan nevetségesnek? ~
*És mert saját kérdéseire nem adhat választ, hagyja, hogy az érzések átjárják és tegyék könnyebbé a lelkét. És mert így tesz, inkább ezekre gondol, és elfelejti a holnapot, amely aztán végérvényesen elválasztja majd őket. Mert tudja, hiába hiszi, hiába hiteti el magával azt, hogy az ifjú nemes megmentheti őt az árnyaktól, azt is tudja, hogy ez hamis remény lenne.
De most megelégszik azzal, hogy a férfi ma éjjel marad, s amíg a nap felkel, nem találhatja meg a két-alakban-létező. Utána meg majd az Udvarház biztonsága óvja meg, amíg a városban marad. Aztán pedig...
Idáig jut és a kellemes gondolatok a biztonságról tovaszállnak, és a lány újra kelepcében érzi magát. Mert hogyan is kérhetné rá, hogy eztán majd élete végéig óvakodjon Raven Back-től bármilyen alakjában, ha Elmiron nem tudja, hogy miért is kéri erre. Mégis hogyan mondhatná el neki, hogy ki, hogy MI volt az, akitől megóvni igyekezett? Hogyan változtathatja meg az életét örökre annak, aki oly kedves számára? De ha nem mondja el neki, akkor - ha az a rémség megtalálja - cseppnyi esélye sem lesz ellene!
Csak nézi az ifjút, erejéből próbál bátorságot meríteni önmagának is. S amikor végül elhatározásra jut, viszonozza az övébe fonódó ujjak szorítását, mielőtt megszólalna.*
- Elmiron... El kell mondanom valamit... Csak arra kérem, ne gondoljon őrültnek... - vonja ki a kezét a férfiéből, hogy az ajtót kinyitva óvatosan nézzen körül, majd újra becsukva azt, kulcsra zárja, s a kulcsot a kandalló párkányára tegye. - A szobám odafent van... De ezt már tudja...
*Egy mécsest vesz el az ajtó mellől és gyújtja meg, hogy a halvány fényénél induljon felfelé, mutatva az utat, mert reméli, az ifjú követi majd. S ha így lesz, Nie nem szól, amíg fel nem érnek, s be nem csukja maguk mögött az apró szoba ajtaját. Oda ül le, a halványan pislákoló tűz elé, ahonnan Elmiron zavarta fel. S ahol akkor is arról töprengett, mit is írjon neki búcsúzóul. ~ Mennyivel könnyebbnek tűnik most az a lehetőség! ~
S ha az északi nemes mellé telepszik, a lány óvatosan nyúl a kezéért, de a fejében még kergetik egymást a gondolatok. Csak lassan formálódnak a mondatok, amelyekkel nem tudja, mit okoz majd.*
- Tudnia kell valamit... Arról az alakról... És másokról... Ő Raven Back... És nem az, akinek, vagy aminek látszik... Tudom, hogy látta rajtam a félelmet, amit a megjelenése okozott. De higgye el, sosem félnék egy embertől, vagy bármely más halandótól, ki ilyen alakot visel. - halkan lélegzik néhányat, hogy legyen ereje a folytatáshoz, és ha Elmiron nem szakítja félbe, hát belekezd. - De őt más alakban is láttam... S abban az alakjában ragadott el egy útszéli fogadóból, s próbált megtudni valamit, ami számára oly fontosnak bizonyult, hogy ezért az információért bármit megtett volna.
~ NEM! Ez nem elég! Tudom, hogy tudsz valamit! Ennél sokkal többet és, ha egyenként kell letépnem ahhoz a végtagjaidat, hogy beszélj, megteszem! Nem dacolhatsz velem! ~
*Eszébe jutnak a sárkány szavai és önkéntelenül is összerázkódik, hogy aztán megpróbálja befejezni az, amit elkezdett. Csak reméli, hogy nem nézi majd örültnek a "rokonlélek".*
- S csak a szerencsén múlt, hogy nem tehette meg azt, amit akart. De volt egy másik ígérete is. Hogy mindenkit elpusztít, aki számomra fontos. És attól féltem, hogy ezt az ígéretét ma beváltja. Hogy ma ön lesz az, aki áldozatul esik a bosszújának. Hogy ma ön lesz az, akivel végez az a... két-alakban-létező sárkány. Egy közülük...
*Már nem néz az ifjúra, csak az ujjait nézi a kezében, ha eddig nem vonta el tőle. Nem szól... Várja, mint mond a másik... Várja, hogy felpattanjon és elmeneküljön az eszeveszett feltételezés elől... Hogy elfusson előle... Végleg...*
Roober Istenség
Hozzászólások száma : 520 Munkahely : Sárkányistenség
*Hosszas a hallgatás, s az istenség tisztában van a vívódás mikéntjével. Nem, nem élvezi azt, ám mindig elámul azon, mennyi érzelem szorult a röpke életű halandókba, legyenek azok, évszázadnyi, vagy több évezredes élettel megáldva. Hagyja, hogy kitekintsen az ajtón a nő, hisz tudja, nincs ott senki, hagyja, hogy bezárja, majd elinduljon a mécsessel felfelé a lépcsőn. Követi is, szótlanul, figyelmesen, egészen fel, a tűz előtti helyig, s mellé is telepészik. Közel helyezkedik a tűz melegéhez, s a magában vívódó nőhöz is. Pillantása a tűz lángjaiba mélyed, egészen addig, míg Nie a kezéért nyúl. Akkor, csak akkor, pillantása a fehér elfre téved, keresve annak szemeit. Némán hallgatja, hagyja, hadd szedje össze gondolatait. Amikor a lány összerázkódik, a férfi meleg keze megszorítja Nienna ujjait bátorításképp. A történet, mit felfed előtte, bizonnyal tele van rémülettel, dühvel, gyűlölettel, mivel a másik sárkányban ez tombol most és ez tombolt akkor is. Elmiron ven Gondor, az északi nemes azonban nem fut el. Arca komorrá válik, hisz jól tudja, mily háborút folytatnak a sárkányok, érzi a gyilkolásukat, átfut rajta a harcokban mesebesülő, elesett sárkányok fájdalma, haláltusája, s az egyesekben fortyogó gyűlölet is. Szomorúsággal tölti el, mit halandó „védencei” végeznek e világban, s ő, bár nem a Végzet szálai vannak kezében, mint az isteni Ritaleának, sejti, mily vége lehet e világot dúló történésfolyamnak. Raven ennek csupán egy aprócska szereplője, nem több.* - Sosem becsülje alá saját népeink találékonyságát, s magát a szerencsét se, kedves Nienna! *Pillant fel a fehér elfre.* - Én nem félek egyetlen sárkánytól sem, akkor sem, ha azt hiszi, árthat esetleg az önnek kedves embereknek. *Barátságos, melengető a hangja, de szünetet tart.* - Hallottam már erről, suttognak az udvarházban, róla, hogy vannak olyanok, kik fel tudják ölteni külsőnket, s köztünk járnak. Én láttam északon, mire képesek, s túléltem. Itt is túlélem és kegyed is túl fogja élni. *A végét már határozottan állítja, mintha bizonyos volna benne.*
//Ne haragudj, hogy eltűntem!//
Nie
Hozzászólások száma : 963 Munkahely : Könyvtárossegéd
*Nie csak ül és nem néz Elmiron-ra. Nem mer feltekinteni az éjszakánál is feketébb szemekbe. Nem akarja benne látni a zavart, a megvetést vagy a sajnálatot. Nem, nem feltételez semmi rosszat az ifjúról. Nem gondol semmi olyat róla, amelyet ne tudott volna elképzelni néhány évvel ezelőtti önmagáról sem. Mert biztosan érzi, ha neki mond hasonlót bárki Orod Opelë falai között, ő is hitetlenkedéssel vegyes rosszallással tekintett volna egy ilyen ostoba nézetet vallóra. De ahogy ő változott, talán mások sem ugyanolyan tudatlanok már többé a világ dolgaival kapcsolatban. Reménykedik, bár először azt gondolja az ujjait szorító alak nem értette meg, nem fogta fel azt, amit mondani akart. Azután mégis nyilvánvalóvá válik, hogy a lány téved Elmiron megítélésében.*
- Hallottam már erről, suttognak az udvarházban, róla, hogy vannak olyanok, kik fel tudják ölteni külsőnket, s köztünk járnak...
*S a bizonyosság, amellyel a folytatás elhangzik, arra bírja rá a lányt, hogy végre felemelje a pillantását. Hogy az északi nemes is tudja, áldja őt a nyugalmáért és magabiztosságáért. Mégis óvatos, amikor végül megszólal. Nem azért, mert nem bízik a másikban, inkább azért, mert abban nem bízik, hogy képes lesz érzéseit uralni a másik előtt.*
- Sosem voltam boldogabb egy "suttogás" miatt, Elmiron. És sosem hittem eddig, hogy Ön hitelt adhat ilyesminek. De most hálás vagyok azoknak az ismeretleneknek, hogy mégis így történt. S annak is örülnöm kell, hogy éppen emiatt nem hisz olyannak, ki indokolatlan félelmekkel viseltetne "kitalált" lények, és elképzelt lehetetlenségek iránt. De arra kérem, ha eddig úgy vélekedett, hogy pusztán szóbeszéd, amely ilyet képes állítani, most el kell hinnie, hogy ez nem mendemonda. Ők léteznek, s egyikükkel éppen most hozta össze a sorsa Önt is. Rettegtem attól, hogy mit tesz majd, ha megtudja az igazságot. A két-alakban-létezőkről... Kérem, ne gondolja azt, hogy azért nem mondtam el, mert gyengének tartom, vagy hogy gyávának vélném... Távol álljon ez tőlem. De azt tudom, hogy az én életemet is megváltoztatta ez a tudás alapjaiban. Nem, azt sem szabad hinnie, hogy ez a felismerés csak félelmet és fájdalmat hozott... Hiszen köztük is vannak... - próbál formát önteni a gondolatainak. - Vannak olyanok, akik nem úgy vélekednek rólunk, mint Raven Back. Nem prédának, zsákmánynak hisznek bennünket... Mert vannak, akik elfogadnak és egyenrangúnak gondolnak magukkal... Akik pontosan olyanok, mint mi... S ha eddig féltettem attól a titoktól, amely oly keveseknek került a birtokába, most már ettől sem kell tartanom. Megnyugtatott, ahogyan mindig teszi, amikor csak találkozunk. - húzza ki az ujjait a másikéi közül és helyezi óvatosan tenyerét a másik karjára és egy halvány mosollyal ajándékozza meg a mellette ülő alakot. - Ugye nem bántom meg, ha azt mondom, Ön olyan számomra, mint egy fivér, vagy egy jó barát, aki tanácsaival, gondoskodásával és törődésével akkor is támogat, amikor senki más nem teszi. Kérem, mondja, hogy nem sértettem meg ezzel! - sürgeti a másikat, de aztán időt sem hagy neki a válaszra, mert zavarában magyarázatot akar adni a másiknak. Késlekedés nélkül. - Szégyenkeznem kellene, hogy ilyeneket mondok, anyám biztosan meg is róna miatta. De ugye nem haragszik? Ha vannak testvérei, nem akarom őket sem megbántani ezzel, s a barátai helyét sem akarom elfoglalni a szívében! El kell hinnie ezt! - futja el halvány pír az arcát, s próbálja "véleményét" még kétségbeesettebben védeni. S azt mondja, amivel mindig győzködi magát, ha az ifjúról van szó. - De hiszen Ön mondta, hogy rokonlelkek vagyunk...
//Az élet mindig előbbre való! De örülök, hogy visszatértél és remélem, minden rendben veled //
Roober Istenség
Hozzászólások száma : 520 Munkahely : Sárkányistenség
*Suttogás valóban létezik, kizárólag a Nemesi udvarház benső berkeiben, nem kívánják nagydobra verni, míg a mágusok tanácsa rá nem jön, hogyan is lehetne megállapítani, melyik emberszerű lény ember, s melyik szörnyeteg. Ezzel is tisztában van az istenség, hisz tölt elég időt a halandók világában. Tudja, mi történik a rá bízott fajjal, s tudja azt is, mi vár rá, igaz, nem teljes részletességében. Az istenek leginkább jövőbe látó tagja, Ritalea sok esetben maguknak az isteneknek sem árulja el végzetüket, s bizton állíthatja, hogy olykor a rájuk bízott halandók sorsát sem, nehogy kísértésbe eshessenek, s megszegjék az Öregek állította szabályokat. Roober, azaz Elmiron épp ezek miatt nem lepődik meg, nem megjátszott a nyugalma, ő maga tisztában van azzal, hogy őt nem érheti sérelem, csak, ha maga is úgy akarja. Azzal is tisztában van, hogy a sárkányok, ahogy Raven is, olykor súlyosan alábecsülik a kétlábúak találékonyságát, szívósságát.* - Nem verik nagydobra, képzelje csak, el, ha egymásban is ellenséget látnánk! Nem lehet biztosan tudni, ki sárkány, s ki nem. *Roober is ismeri azon sárkányokat, kiknek a kétlábúak között töltött idő, egy-egy kétlábú tiszta szíve, jó cselekedetei, vagy épp a sárkány nemes lelke miatt, más véleményük van a népük körében alantasabbnak tartott fajok tagjairól. Ismeri is többet, jóllehet, ezek száma közel sem emelkedett az elmúlt századokban. Nienna zavart szavaira haloványan elmosolyodik az istenség, kinek bőre még mindig egy északi nemesé.* - Távol álljon tőlem, hogy sértésnek vegyem egy tiszta, északi nemes elf hölgy érzelmeit felém. *Kicsit közelebb fordul, s másik kezével is megfogja az övét szorító kezet.*
Nie
Hozzászólások száma : 963 Munkahely : Könyvtárossegéd
*Az érintés, amellyel Elmiron megnyugtatni igyekszik a lányt, máskor talán meglepné Nie-t, most azonban oly természetesnek hat kettejük között, hogy nem vonja ki a kezét a férfi két tenyere közül. S az elf a szavakat is úgy érti, ahogyan azok kimondásra kerülnek. Nem lát mögöttük semmiféle más szándékot, hát biztató mosolya is Elmironé. Talán szomorúbb, mint szeretné és amennyit a másik megérdemelne.*
- Tiszta, nemes elf hölgyek már nem élnek oly nagy számban északon, Elmiron, mint régen. Népünk oly életre kényszerül, hogy a nemesség és a tisztaság helyett a legfőbb erénynek most a türelemnek és a hálának kell lennie. De ezt önnek nem kell magyaráznom, hiszen veszteségei legalább akkorák, mint a mieink. Észak más lett, amióta... Megváltozott minden...
*Halkan sóhajt fel, s igyekszik elhessegetni magától a gondolatokat most, hogy oly meghitt és otthonos érzések kerítik hatalmukba, amelyeket már régen érzett. Nem akar a fájdalmas dolgokról beszélni akkor, amikor nyugalom és béke van a lelkében. Olyan, amilyet talán csak egy évvel ezelőtt, az Udvarház kertjében élt meg, beburkolózva egy éjszín kabátba, a halkan hulló hópelyhek között. S ha már eszébe jutott az az éjszaka, úgy eszébe jut minden más is, amelyet a találkozás keltett életre akkor benne. Még mindig a férfit nézi. Mint akkor. Csak azon az éjjelen alig látta őt a fák árnyai között. Nem olyan világosan, mint most, amikor a tűz fénye vonja aranyszín ragyogásba mindkettőjüket. Elmerül a férfi vonásaiban, már csak őt látja, amikor az érzéseiről beszél. Minden sejtjében arra vágyik, bárcsak visszaforgathatná az idő kerekét. Bárcsak máshol és máskor lennének. Bárcsak valódi lenne az az érzés, amely azt mondatná vele legszívesebben, hogy az előtte ülő alakot hosszú-hosszú ideje ismeri már.*
- Töprengtem sokszor arról, hogy vajon láthattam-e önt korábban, hogy járt-e valaha a Fehér Városban. De ráébredtem, hogy ha így lett volna, biztosan nem felejtem el. Hiszen az elmúlt évben is sokszor gondoltam önre. S bár reméltem, ismerte Észak Csodáját teljes pompában és nem kell az én minden tehetséget nélkülöző leírásomra hagyatkoznia akkor, ha arra a helyre gondol majd, ahol felnőttem, azt kell hinnem, sosem járt ott. De mondja, hogy legalább hallott róla... Mert én nem tudom úgy leírni a várost, ahogyan ön tette a múlt bálon. Amikor az otthonáról és északi égbolt csillagairól mesélt. Mert azt kívánom, bárcsak ott állnánk. magasan a város fölött, a palota égre nyíló ablakai előtt. Télközép éjjelén, egy olyan éjjelen, mint a mai. Bárcsak ismerhettem volna hamarabb... Amikor még kevesebb volt a félelem... Amikor még...
*Nie nem folytatja, mert nem folytathatja... Hiszen maga sem tudja, mit szeretne... Hogy mit akar Elmiron ven Gondortól... Hogy mit akar önmagától... Hogy az erős kezek, amelyek most óvón vigyázzák az ő fehér ujjait, vajon mit adhatnak neki azon túl, amit már megkapott... Hogy tényleg más lett volna minden, ha korábban találkoznak...*
Roober Istenség
Hozzászólások száma : 520 Munkahely : Sárkányistenség
*Elmiron hallgatagon ül. Vannak oly pillanatok, mikor a hallgatás, mások meghallgatása többet ér megannyi szónál. Ez is oly pillanat, s a sárkányistenség tisztában van ezzel. A tűz fénye nem csupán a földi porhüvelyt világítja meg aranyos ragyogásban, hanem a fehér elf tiszta orcáját is, annak karcsú alakját, s a hajat is, mely arcát keretezi. Még fogja a fehér ujjakat két keze között, s úgy érzi, isteni hatalma sem lenne elegendő, hogy eltörölhessen mindent, amin ez a halandó nő keresztülment.* - Nem láttam a fehér várost legnagyobb sajnálatomra, s habár tudom, voltak ott néhányan az ő leírásaik csodálatos városról beszélnek, s hideg lakókról. Miután kegyed megismertem, már tudom, hogy e leírás nem volt igaz, csak a város szépségére vonatkozó, hisz ily tiszta érzelmeket, miket megtapasztaltam, nem tudok oly hidegnek elképzelni, mint amilyet az utazók leírtak. *Elhallgat egy pillanatra, felül lévő ujjai óvatosan megsimítják az elf kézfejét, majd újra megszólal.* - Nem hiszek abban, hogy a múltba nézés az, mi segíthet, abban hiszek, hogy a világ lehet más, s lehet jobb is. Jobbá pedig az olyanok tehetik, akik hisznek ebben. Abban hiszek, hogy nekünk a jelenben kell tennünk azért, hogy a jövő jobb legyen, hisz a múlton úgysem változtathatunk. Én úgy érzem, mintha már régóta ismerném kegyed, mintha mindig is ismertem volna, s úgy hiszem, ezen nem változtatna az sem, ha valóban még a békeidőkben találkoztunk volna. Hálás vagyok Ritaleának, hogy végzetünk fonalai találkozhattak. Talán, eljuthatunk még oda, hogy együtt láthassuk újra a fehér várost, hogy újfent boldog békeidőket élhessünk, s megmutathassa, mit veszítettem, hogy nem ismertük egymást hamarabb.
Nie
Hozzászólások száma : 963 Munkahely : Könyvtárossegéd
//Elmiron, aki nem is tudja, mit szabadított magára //
*Nie a kezet nézi, amely most az övén pihen, hogy aztán a férfi szavaira felpillantson a kedves és nyugodt arcra.*
- Nem, a múltba nézés valóban nem segít akkor, ha csak ezt tesszük folyton, Elmiron. A múltba nézni annyi, mint életben tartani azt, ami erőt és tartást adhat, biztonságot és a valahová tartozás reményét. Számomra Orod Opelë-re emlékezni annyit jelent, hogy nem felejtem el népünk hagyományait, törvényeit, küzdelmeit és a békében töltött korokat. Ha arra emlékszem, ami volt akkor, azokban az időkben, amikor még létezett a Fehér Város, magasan a hegyek és a felhők között, azzal szép emlékekkel fedhetem el azt, ami lett belőle. Ha a a hófehér falakra és ezüstösen szikrázó háztetőkre emlékezem, s a jégszín vízesésekre, akkor kevésbé látom azt, amit…
*A lány csak egyetlen pillanatra hallgat el, csak annyira, hogy egy sóhaj erőt adjon neki a folytatáshoz.*
- Amit tettek vele. Mert ha erre gondolnék, csak a harag és a fájdalom gyűlne bennem, olyan érzések, amelyek nem tennék jobbá ezt a világot, bárhogyan is igyekeznék. És engem sem tennének jobbá. Mert megmérgeznének bennem mindent, mi most még élni akar. De igen, ahogy népünk minden életben maradt tagja, úgy én magam sem tagadom meg a reményt. Hinnem kell nekem is, hogy állhat még a Fehér Város, hogy lehet még élet a falai között, nem csak halál és pusztulás. De ezt hinni talán nem ugyanakkora botorság, mint életben tartani az emlékeket? Nem ugyanolyan felesleges dolog vágyni valamire, ami oly távoli és elérhetetlen? Nem ostobaság hinni ebben, amikor a mindennapok megélése is küzdelmet jelent Falqualion nagyúrnak és mindazoknak, akik most Mardanban élnek azok alatt a hegyek alatt, amelyek évezredekig megóvtak minket minden bajtól? Nem tudom, hogyan birkóznak meg ezzel oly közel a múlt romjaihoz. Nem tudom, látják-e esélyét annak a jövőnek, amelyről Ön beszélt és amelyre vágynunk kellene. Azt mondja, éljünk a jelenben, de a jelen csak a túlélést várja el tőlünk. Csak a létezés üdvét adja a múltért „jutalomként” nekem is. Mégis mit tehetnék mást én azért a holnapért, Elmiron, mint azt, hogy őrzöm a múltat? És mit tehetnek ők, akikhez képest én túl gyáva vagyok, hiszen ahhoz sem volt bátorságom, hogy közösséget vállaljak velük, s osztozzak nehézségeikben, s lássam Orod Opelë üszkös romjait újra. Hát azt teszem, hogy beborítom azokat a romokat az emlékezés hószínű és vastag hótakarójával, hogy elfedjen mindent, ami fáj, csak hogy élhessek a jelenben. Úgy, hogy a jövőt még az álmaimban sem látom. Azt mondja, hinnem kellene a világ változásában, de most csak azt tehetem, hogy azzal, hogy nem engedem, hogy a harag és a gyűlölet mérgezzen meg mindent bennem, nem mutatok rossz irányt ennek a változásnak. Hogy nem engedem, hogy ezek az érzések elvegyék tőlem a múltat és hogy mássá tegyék a jelent. De hogy mi lesz a jövővel, azt nem tudom.
*Nie csak most veszi észre, hogy elragadtatta magát, hogy nem hagyta szóhoz jutni a másikat, s ez elkeseríti. Halvány pír futja el az arcát, ha arra gondol, milyen udvariatlannak hiheti a másik. Szégyenkezik az indulatai miatt, amelyek utat engedtek az érzelem fűtötte szavaknak.*
- Látja, mégis van bennem keserűség, amikor népünk sorsára gondolok, s nem lelem azt a szép jövőt, amelyről beszél. Falqualion nagyúr bölcs, s nem hiszem, hogy híján lenne ő is hitnek és reménynek. Mégis… Mondja, tényleg képes hinni abban, hogy ősi otthonába egyszer még visszatérhet? Hogy újból tűz loboghat abban a kandallóban és gyermekei, unokái békében élhetnek megint? Tényleg hisz abban, hogy eljön az idő, amikor az égre tekinteni nem félelemből fogunk? Mondja, miért biztos abban, hogy létezik ilyen jövő Lanurián mindenki számára?
Roober Istenség
Hozzászólások száma : 520 Munkahely : Sárkányistenség
*Elmiron okosan hallgat, miközben a hölgyből kiszakadnak a szavak. Mintha szívét öntené ki e pillanatban, mintha oly dolgokat adna ki magából, mik már régóta feszítették odabent. A felszakadt sebeket részben bánta, részben nem, hisz e dolgok terhelték odabent a fehér elfet, s jól tudja, könnyebb lehet, ha hagyja, hadd mondja ki őket. Mert a szó gyógyír, kimondani azt, mi odabent nyomja a szívet, megosztani, hogy más is viselhesse a terhet. Végigvárja a szavakat, s közben fogja, melengeti a nő kezét. Az utolsó gondolatokra végül komolyan engedi pillantását, s az abban megcsillanó melegséget Nienna égszínkék íriszeibe.* - Hiszek, őszintén hiszek. Fontos őrizni a múltat, jól mondja, az tett azzá, mik most vagyunk, s emlékezni is fontos, ám nem élek abban. A jelen nem csak az emlékek őrzésére való, hanem arra, hogy a jövendőt készítsük elő, s ha Falqualion nagyúr valóban oly bölcs, mint mondta, ő is tesz azért, készül arra, hogy otthonukat visszaszerezhessék. Hogy olyan lesz-e, mint volt minden? Biztosan nem. De a világ arról szól, hogy minden változik, s arról is, hogy még nem volt oly háború, mi egyszer véget nem ért. A vége után pedig a béke következik, az újjáépítés ideje. Hiszek abban, hogy egyszer még visszatérhetünk északra, s újból tűz lobog majd tűzhelyeinkben, s újból láthatjuk észak csillagait. Én ebben hiszek. Bízok népeink találékonyságában, bátorságában, s jóságában is. Ha tehetném, e hitet átadnám kegyednek is, hogy tovább vihesse, hisz ha már nem hiszünk benne, akkor esélyünk is csökken, hogy megteremthessük magunknak.
Nie
Hozzászólások száma : 963 Munkahely : Könyvtárossegéd
*Most a lányon a hallgatás sora. Nem, nem azért vesznek el a szavak, mert már nincs mit mondania, s az sem lehet a némaság oka, hogy Elmiron gondolatai hidegen hagynák őt. Nem ez történik, éppen ellenkezőleg.
Elgondolkodik azon, amit hallott, s mert a szavak és a mondatok gyökeret vernek lelkében, hát hagyja, hogy lombot, s virágot neveljenek, s hogy ott is élő gondolat sarjadjon az emlékek közül, ahol eddig üresség volt. Mert Nie lelke most nem egész és nem hibátlan. Sok-sok darabot tépett ki belőle a háború, s ezek most is fájó sebként emlékeztetik a veszteségekre. Azokra, amelyeket – úgy hiszi - sohasem pótolhat már semmivel. Hiszen jogosan hiszi azt, hogy senki sem adhatja vissza a családját és a barátait, nem pótolhatja senki az otthonát, ahogy addigi élete, s reményei is örökre odavesztek már.
És eddig úgy hitte, akkor a hite is elhagyta végleg.
De Elmiron szavai rádöbbentették arra, mekkorát is tévedett. Nem lesz öröme nyilvánvaló és nem tünteti el fájdalmát egyetlen pillanat alatt, és a felismeréstől nem válik könnyebbé az élete sem. De talán nem érzi majd olyan elveszettnek magát.*
- Nem adhatja nekem a hitét, hiszen - ha csak az öné lenne - sosem találna otthonra az én lelkemben – néz az ifjúra Nie, s szavai magabiztosabban csengenek. – Ha nekem adná sem gyújtana reményt bennem, s nem ébresztené fel a szenvedélyt, amellyel összekötni vágyom a múltat, a jelent és a jövőt. Ha nekem adná sem lenne semmi haszna, ha nekem magamnak nem maradt volna a sajátomból egy aprócska szikrányi sem… Semmit sem érne, ha nem szunnyadna bennem még mindig a saját hitem – vonja el kezét a férfi ujjai közül. – De látja, pont ezt mutatta meg nekem. Az Ön hitének fényénél láttam meg a sajátomat. Elrejtve, mégis elevenen. Mert rá kellett jönnöm arra, hogy ha nem is hiszek abban, hogy Orod Opelë, vagy az ön otthona újra állhat, de hihetek az emberekben. Hihetek Falqualion nagyúrban és mindazokban, akik kitartanak ott messze, északon. És hihetek magamban is. Megtehetem, mert Önben már hiszek. Hiszek a bátorságában és a kitartásában és hiszek abban, hogy igazat mondott, amikor a háború végéről beszélt. – a mosoly oly halvány az ajkain, hogy talán az ifjú nem is venné észre. - Látja? Nincs szükség arra, hogy lemondjon hite egy darabjáról miattam… Már nincs erre szükség. És el kell hinnie, így is sokat tett értem… Túl sokat, Elmiron… Megvédett és megvigasztalt immár másodszorra… A múltam, az emlékeim és a neveltetésem arra figyelmeztetnek, hogy nem maradhatok adósa semmiképpen… Csak mondja meg, mit adhatok ezért cserébe…
Roober Istenség
Hozzászólások száma : 520 Munkahely : Sárkányistenség
*Elmiron ven Gondor e pillanatban rádöbben arra, mit nagyobb, végtelenbe vesző isteni fele eddig is nagyon jó tudott. Tán beleavatkozott egy halandó sorsába. Nem gyökeresen változtatva rajta, ám felgyorsítva azt, mi eddig lassabban, de ott volt az elf lelkének mélyén. Roober nem adott sokat, épp csupán annyit, mivel változtathatott kicsit a gondolkodáson. Hagyja az ujjakat kihúzni övéi közül, nem erőlteti megtartani azokat, kapta, s visszaadta őket. Az északi nemes mosolya kissé keserédesre sikerül, ahogy meleg, sötét szemeivel egyenesen Nienna kék pillantásában vesz el. Az az energia, ami belőle árad, bizonyára elér az elf bensőjéhez, tán egészen szívének mélyéig.* - Nincs mit kérnem cserébe. Ily csodás személyiséghez, ily csodás jellemhez, s ily szépséges hölgyhöz, mint kegyed, oly ritkán van szerencsém, hogy csak az idő, mit Niennával tölthet Elmiron ven Gondor, elegendő jutalom számomra. *A lángok fénye megcsillan az északi nemes szemeiben, nemes arcélét is megvilágítja, midőn egyenesen Nienna szemeibe néz. Nem nyúl kezéért, nem simít a nő arcán sem, mégis, valahol érezhető, hogy az istenség megérinti a nő szellemét. Roober, ki a halandók között jár, sok esetben a halandókban rejlő izgalmas szellemekre kíváncsi. Arra, mit ő maga sosem tapasztalhat meg. Arra, mit csak a múlandóság ad a rövidke életű halandók számára. A pillanat örökkévalóságát, mit azok lelnek meg, kik értékelni tudják a múlandó időt.*
Nie
Hozzászólások száma : 963 Munkahely : Könyvtárossegéd
*Nem szól semmit, Elmiron szavai halvány mosolyra késztetik. Nyugalom árad szét a lelkében és béke. Jó ideig nem képes elszakítani pillantását a sötét tekintettől. Hogy amikor végül mégis megteszi, óvatosan húzódjon közelebb a nemeshez, s ha az nem tiltakozik, hátát annak mellkasának vesse és így kucorodjon össze a tűz előtt. Nem bánja, hogy finom, hófehér ruhája összegyűrődik, most egészen máshol járnak a gondolatai. Néhány pillanatig csak bámulja a lángokat, mielőtt megszólalna. Könnyebb így beszélnie, hogy nem látja a kedves és megnyerő arcot, s nem érzi, hogy az éjszín szemek lelke legmélyéig látnak.*
- Ön túl nagylelkű, Elmiron ven Gondor és túl elnéző. Személyiség? Jellem? Szépség? Ugyan mire jók ezek a dolgok, ha mindig csak bajba sodrom? Hogy lehetne ez elegendő jutalom minden jóért, amit Öntől kaptam? A múlt évben Jeremy Talbot, most pedig Raven Back volt az, aki összezavart és felkavart mindent. – önkéntelen a kérdése, amelyre talán nem is vár választ. - Vajon egyszer úgy is találkozhatunk, hogy nem kell kihúznia valamiféle slamasztikából? – elkeseredése akkor válik teljessé, amikor rádöbben a következményekre. - De az is lehet, hogy értelmetlen ezen gondolkodnom. Attól tartok, már sosem fogok meghívást kapni a Bálra – Nie arca elkomorul. – De remélem, Önnel nem tesznek majd ilyet. Azt pedig, hogy én nem mehetek, csak egyetlen dolog miatt sajnálnám. Hogy akkor már sosem találkozhatnánk. Soha többet.
*S a szíve valóban fájdalommal telik meg arra a gondolatra, hogy talán többé nem láthatja majd az északi nemest. Mert hiszen oly sok dolgot vesztett el már az életben, s veszteségei oly fájdalmasak, hogy megborzong a gondolatra, hogy ez ismét megtörténhet.
Maga sem tudja, miért érinti ennyire kínzón a dolog, hiszen még oly kevéssé ismeri a másikat. Nem tudja, hogy miért érzi magát biztonságban akkor, ha az ifjú vele van, s azt sem érti, miért hiszi el azt, hogy megváltozhat minden, ha ő mondja. Nem tudja, miért van rá ekkora hatással egy ifjú ember. S azt sem, vajon engedheti-e ezt? S hogy lehet oly önző?
Hát most csak ül csendben, ujjai szórakozottan gyűrögetik a hószínű selymet. Nem szólal meg, ezernyi gondolat cikázik a fejében, miközben a narancsszín és bíbor lángokat nézi. Nem marasztalja és nem küldi a másikat. Pedig tudja jól, ő maga mire is vágyna. Arra, hogy az éjszaka, amely hozott félelmet és nyugalmat, rettegést és megkönnyebbülést, sose érjen véget. De aztán az ablak felé pillant, s látja, a fények megváltoztak odakint, s tudja, hamarosan itt a reggel.
Hát mégsem az történik, amit szeretne. Az éjjel mégsem végtelen.
És rádöbben arra is, azt nem tudja, a másik mit szeretne. Hiszen az ifjú is oly csendes és tartózkodó. Tisztességes és lovagias. Megnyerő, kedves és… S Nie tudja, sorolhatná jó tulajdonságait sokáig. S éppen ezért nem tarthatja tovább maga mellett Elmiron ven Gondort. Hiszen rá más élet vár. Hittel és reménnyel teli.
Hát addig kell elengednie, amíg képes rá. Amíg nem kerül túl közel hozzá. El kell küldenie... Megint...
S ha az ifjú nem szól, a csendet végül ő töri meg. Hangja könnyed, s talán a másik nem is „hallja” a bánatot. Nem fordul felé, hogy ne is „lássa” azt, amit a lány titkolni szeretne.*
- Elmiron… Másodszor teszem meg ugyanazt, s ezért kérem, bocsásson meg… Másodszor küldöm el… De hajnalodik… Mennie kellene, mert már biztosan aggódnak Önért és keresik… Nem maradhat tovább... Nem maradhat... Maga miatt kérem erre... És miattam...
Roober Istenség
Hozzászólások száma : 520 Munkahely : Sárkányistenség
*Elmiron a hozzá húzódó Niennát némi hatásszünet után átöleli. Nem szorítja, s kerüli, hogy intimebb tájakon érintse, ám karjai így bizonnyal megnyugvást és békét árasztanak magukból, mintha oly védelemben részesíthetné, mit holmi sárkányok nem törhetnek meg.* - E bálban kegyedet mindig szívesen fogják látni, s a meghívót is megkapja majd. Engem pedig nem kell féltenie. Mint látja, most sem vagyok veszélyen, s eddig sem voltam. Ezt pedig kíséretem is nagyon jól tudja. Ám nem ellenkezek akaratával. *Ha eddig nem húzódott ki meleg öleléséből a hölgy, hát most bontakozik ki, ám csak akkor, ha Nienna is kissé odébb húzódik, hiszen hozzá van dőlve, érzi a nő meleg, könnyű testét magán. Karcsú alkata, miben mégis rettentő erő rejlik, csak ezután emelkedik fel, s felsegíti a fehér elf hölgyet is. Szálfa termete, mi mögött egy istenség végtelen hatalma, s világokat átívelő bölcsessége rejlik, egy porhüvely csupán, mit az istenség magának választott. Az elf nem is tudhatja, hogy leginkább azzal sodorhatja bajba a férfit, ha megváltoztatja életét, s e veszélyt mégis Roober maga vállalja, ha így tesz. Nincs halandónak befolyása e döntésre, habár személyiségét befolyásolja a halandók izgalmas lénye. Miként most is azt teszi Nienna, vonzza az istenséget, s vonzza a bálban mozgásra létrehozott férfit is. A sötét szemekben meleg csillogás látszik, mikor a férfi Nienna kézfejéhez hajol, hogy lágy csókot hinthessen rá.*
Nie
Hozzászólások száma : 963 Munkahely : Könyvtárossegéd
*A kézcsók mindig meglepi Nie-t. Az emberek közötti, furcsa szokás mindig kissé idegen maradt számára. Idegen és zavarba ejtő. Most mégsem vonja el a kezét, hagyja, a férfi ajkai addig érintsék hófehér bőrét, amíg az ifjú nemes óhajtja. Engedi, hiszen addig sem válik véglegessé, visszafordíthatatlanná döntése, amelyet szomorúsággal telve hozott meg.
Addig sem kell elbúcsúznia…
Örökre…
Mert bár az ígéret, hogy az új esztendő új alkalmat szül majd a találkozásra, kedvére van, sőt mindennél jobban szeretné azt, hogy így legyen, de tudja, ez a kívánsága nem válik majd valóra. Nem, talán még nem „tudja”… Csak „érzi”, hogy az évek nem hozzák majd el újra és újra az egyetlen – hol csillagokkal teli, hol ködbe burkolózó – éjszakát számukra. nem lesz több szívmelengető vágyakozás. Nem lesz, mert Elmiron ven Gondor hiába bátor, s hiába volt képes bátorságot önteni szavaival belé is, a lány nem fog kockáztatni. Tudja, becsülnie kell az istenek kegyét, s nem hívhatja ki minden egyes alkalommal maga és mások ellen a sorsot. Jelenléte nem lehet „csalétek” Raven Back számára és nem lehet bizonyíték sem arra, hogy a nemes ifjú és a kedves segítő, Anna mennyire fontosak neki. Így nem reménykedik már, nem reméli azt, hogy addig, míg létezik a Rejtőzködő fenyegetése ő itt lehet, s vendége lehet a Nemesi Udvarháznak.
Így ha a ven Gondor ház sarja végül felegyenesedik, Nie még utoljára óvatosan megszorítja a kezet, amely az övébe kulcsolódik. S ezen apró szorítás tán bátorságot ad majd, hogy befejezze, amit elkezdett. S ha végül elereszti a finom ujjakat, a lány az ajtó felé indul. Leplezni igyekszik érzéseit és erősíteni igyekszik önmagát elhatározásában. Hogy folytatni tudja. Mert ha nem történik másképpen, hát halkan, egyetlen szó nélkül lépdel le a lépcsőkön, s maga nyitja az utcára vezető ajtót odalent a neme előtt. Addigra már ura lesz az érzéseinek, arcán nem ül bánat, s ha volt is könny, melyet a búcsúzás okán ejtett, már azt is letörölte észrevétlenül. Talán jobb lenne, ha képes lenne arra, hogy szavai hűvösek és érzelemmentesek legyenek, ám Nie nem tudja ezt megtenni. Ahogyan azt sem, hogy ITT és MOST fossza meg a későbbi találkozás reményétől a távozót.*
- Menjen most és kérem, vigyázzon magára, Elmiron. És ne hagyja, hogy a Back-hez hasonlók megtévesszék. És kérem, bocsásson meg, hogy a ma esti könnyed szórakozását elrontottam. Nem lett volna szabad belekevernem ebbe az egész fájdalmas ügybe, de úgy tűnik, az istenek ma éjjelre mást tartogattak a számunkra a tánc és a szépséges kert helyett. Mert azt sem felejtettem el. És remélem, éppen ezért, hogy jövőre majd minden más lesz, hogy minden jobb és szebb lesz – búcsúzik és ahhoz, hogy útjára engedje végre az ifjút, az adja meg a végső lökést, hogy látja, ahogy a környező üzletekben felgyulladnak a lámpák és emberek jelennek meg az eddig kihalt utcákon. Így talán kisebb a veszély. – Köszönöm ezt az újabb éjszakát, ami annyira más volt, mint az elmúlt évben, mégis hasonló. Hiszen ismét megvédett és ismét megvigasztalt. – aztán az előtte álló karját érinti, küldi, útjára engedi. – Menjen… És ne felejtkezzen el az óvatosságról… Kérem…
*S ha Elmiron is búcsúzna, ha még ő is szólna, hát Nie addig erős marad. Csak addig, amíg az ifjú el nem indul. Addig áll az ajtóban, amíg az ismerős és kedves alak el nem tűnik a szemei elől. Csak akkor lép vissza a házba és siet fel a szobájába. Csak odafent, egyedül képes végleg elbúcsúzni Elmiron ven Gondortól.*
//A búcsúzás könnyes, de időszerű. Köszönöm szépen az év leghosszabb éjszakáját Lanuria legkedvesebb istenének. //
Roober Istenség
Hozzászólások száma : 520 Munkahely : Sárkányistenség
//Nienna, akiért egy bizonyos ven Gondor nemesnek fáj a szíve. //
*Az isteni tudat távolabb lát, mint a porhüvelybe bújt. Érzékeli a nőben megbúvó érzéseket, s a búcsú látszólag könnyedebb hangneme mögött azért ott van az is, hogy talán sohasem látja a bálban. Azonban Roober nem azért istenség, hogy ne találja meg, amikor csak akarja. Ha másképp nem, hát a sárkányok népén keresztül, kik jelen vannak számtalan helyen Lanuriában, s a jövendő sárkányokéban is. A sárkányok istene bizony ott van mindenhol, hol a sárkányok is, s még azon túl is. Éppoly óvatosan visszaszorít, nem kívánván fájdalmat okozni Niennának, s kezének melegsége, szálfa egyenes termete mutatja, megtörhetetlen, s büszke nemes ő. Hagyja előre menni a hölgyet, nem tiszte megrígatni őt. Némán követi lefelé a lépcsőn, s csak az ajtóban áll meg még egy búcsúra.* - Higgye el, nem a bál könnyed, s zajos forgataga adta ennek az estének a boldogságát. Sokkal többet ért, hogy kegyedet láthattam. Én nem tartok az efféléktől, sem tolvajoktól. *Aztán, mikor a nő karját érinti, meleg, barna szemeit egyenesen az égszínkék szemekbe mélyeszti.* - Ha netán úgy hozná a szükség, hogy szorítja a szükség, hát jussak eszébe. Van olyan sárkány is, kinek nem célja népeink elpusztítása, csupán békére vágyik, bármily hihetetlen is ez. Ha a sötétség borítja be, csak gondoljon erre, mindig van az alagút végén fény, s e fényben ott lesz a megoldás is. Az istenek vigyázzanak kegyedre, Nienna! *A könnyed érintést még viszonozza, majd elindul, vissza a Nemesi udvarházba. Oda azonban már nem érkezik meg. Midőn nincs a közelében halandó lény, hát teste úgy oszlik semmivé, mintha sosem lett volna, isteni lénye azonban szabadon szárnyal a hideg, téli égbolt felé.*
//Köszönöm a játékot, és elnézést, hogy így megritkultak a végére a hozzászólásaim! Nagyon élveztem, és az adminokkal egyeztetve hagytam némi ajándékot a mesére tekintettel. //
Kalandmester
Hozzászólások száma : 218
Tárgy: Re: Nemesi udvarház 2021-12-24, 8:12 pm
//Bál//
*Évről évre, újra, meg újra, ahogy beköszönt a téli napforduló, úgy kerül megrendezésre a bál is a Nemesi udvarházban. Lehet mondani, hogy a telari csata még elevenen kísért, sőt, a nyugaton megjelenő vadalanok immáron egész Lanuriában ismertté váltak, sőt, immáron jó ideje jelen is vannak, s nem tűnik úgy, hogy a sereg, mi a verinoli csata végén érkezett a partokhoz, távozni készülne. Egyes nemesek eltűntek a bálról, vannak, kiknek családját elsodorta a háború, vannak, kik egyszerűen nem érezték ildomosnak, hogy a vérontás ideje alatt ünnepeljenek. Másoknak épp erre van szükségük, hogy méltó módon búcsúztassák az évet, s köszöntsék a következő évet. Szükségük van arra, hogy visszatérjenek a háború előtti normalitáshoz, s elfeledkezhessenek egy bál erejéig a mindennapokról. A pórnép még vadabbul mulatozik, mint régebben, a mágusok immáron állandó felügyelői az egész rendezvénynek a rendes, megerősített őrség mellett, azonban látszólag más nem érzékelhető a megnövekedett védelmen kívül a megváltozott időkből. Most is vannak, kik odakint, a nyársra húzott, hízott ökrök illata közepette, kissé kapatosan mulatnak vidám zenére, s vannak, kik odabent, puncs, tiszta, déli borok, sütemények, sült kappanok, s egyéb nemesi huncutságok közepette múlatják az időt. Odabent a zenekar kissé vidámabb dallamokat játszik, s a parketten immáron vannak is táncosok. Díszes ruhákban pompázó hölgyek, s elegáns urak táncolnak a zene ritmusára.*
Roober Istenség
Hozzászólások száma : 520 Munkahely : Sárkányistenség
*Elmiron ven Gondor, mint minden évben, most is ott áll a bálon. Nem tudja, hogy az ez évi mit tartogat számára, az is lehet, hogy teljesen más lesz, mint az előzőek. Az elmúlt évben sok sárkány vesztette életét. Sokan sebesültek, rokkantak meg, és ez hatással volt rá is. Roober hatalma természetesen nem a létező sárkányok számától, nem a benne hívők hitétől függ, ha egyetlen sárkány létezne a világon, s az sem hinne benne, éppolyan lenne istenségként, mint most. Természetesen ez a része nem teljesen igaz, ugyanis ennyi sárkány elpusztulása bizonyára hatással lenne rá, azonban isteni mivoltát nem veszélyeztetné. Azonban a halandó kétlábúak is érdeklik, épp, mint ahogy korábban, s ez épp az elmúlt évek történései miatt is fontos. Nem tudja, hogy eljön-e a fehér elf, akivel már többször találkozott a bálokon, többször táncolt is. Ő minden esetre hagyott neki meghívót, s mi tagadás, egy fehér sárkánynak is, a tarsisi őrségnél a bálra, annak is a nemesek által látogatott termeibe. A katonák oda fogják adni nekik, s ők megjelenhetnek, ha akarnak. Mindez, hogy eljönnek-e, azonban a sárkányistenség számára is kérdéses, hiszen nem Ritalea ő, hogy ezeket a döntéseket láthassa előre. Tán jobb is, az a hatalom az, amire sosem tartana igényt. Azt suttogják a Főnix völgyben az istenek, hogy Ritalea még az ő végzetüket is ismeri. Mindezen gondolatok közben Elmiron ven Gondor a szokásos fekete ruhájában feszít a bál egyik dúsan megrakott asztala mellett. Vékony, szálkás alkata lazán támasztja az oszlopot, miközben kezében most ott csillog egy itallal megtöltött kristálypohár. Szemei a táncosokat, a vendégeket kutatják.*
Nie
Hozzászólások száma : 963 Munkahely : Könyvtárossegéd
*Hát újra itt volt. Azaz Val jóvoltából most VOLTAK. Minden ésszerűség és logikus magyarázat ellenére, minden előzetes elhatározás és minden átgondolt érv ellenére, de győztek az érzelmek és győzött a vágy, hogy együtt lássa a két annyira különböző „személyt”. Önmaga sem volt tisztában a dolog miértjével, s míg lassan baktatott a havas utcákon, követve az ifjút, ki most mutatta számukra a jól ismert utat, és akinek jelenléte mégis valósággá tette azt, hogy hova is tartanak, Nie próbált rájönni erre az okra. Próbálta átgondolni, mi is történt egyetlen évvel, vagy egy másikkal ezelőtt, s ahogyan lassan felidézi a múltat, s hallja az északi nemes szavait, talán megtalálja a megoldást.
- Van olyan sárkány is, kinek nem célja népeink elpusztítása, csupán békére vágyik, bármily hihetetlen is ez…
*Igen, akkor is azt hitte, a ven Gondor ház örökösének szava vigasztaló, s bátorító és az ifjú nemes talán maga sem tudja, bizakodása, reménykedése és a békébe vetett megingathatatlan hite mennyire hasonlóvá teszi valakihez. Valakihez, aki most itt gyalogol mellette, kezében a Syllának szánt csomagokkal és oly türelemmel és elfogadással a lelkében, amely „testvérekké” teszi a két annyira kedvelt férfit a lány számára. S ahogyan Nie elképzeli a találkozást, hát a szeretet, amely ezen ünnep napján kellene, hogy ébredjen mindenkiben, szétárad benne, s szavakban keres utat kifelé, mások felé, Val felé.*
- Kedvelem őt, Val, ahogyan kedvelhetek valakit, akivel csak a Bál éjszakáján találkozom, s aki szavaival és tetteivel aztán egy esztendőre szóló bátorsággal és bizakodással tölti fel a lelkemet. Kedvelem, máshogyan, mint ahogy téged, Lar-t, Shugát, vagy akár Syllát – int mosolyogva a dobozokra az ifjú kezében. – De tudnod kell, hogy az idén nem akartam vele találkozni. És azt sem tudtam, tehetném-e. Hiszen már nincs ok a meghívásomra, sőt inkább arra szolgáltattam indokot, nem is egyet, hogy soha többet ne szerepeljen a nevem a vendégek listáján. Az utóbbi két évben csak gond kerekedett abból, hogy itt voltam… - emlékszik vissza, s némi szégyen vegyül a kellemes érzések közé. – Előbb Jerry Talbot, aztán pedig Back… Tolvaj és bajkeverő… De úgy tűnik, Elmiron befolyása nagyobb annál, hogy ezek a dolgok ennyit számítsanak… S azt sem akartam, hogy számodra ne legyen jó az, hogy a Nemesi Udvarház falai között éjszakázzunk… Tarsis számodra nem nyújtott túl jó emlékeket eddig, hát nem szerettem volna, ha ezek csak gyarapodnak – rázza lemondóan a fejét, s a saját tapasztalásával erősíti azt, hogy a sárkány hogyan vélekedhet e helyről. – Az a nap emlékezetes marad a számomra is, de cseppet sem kellemes… És én sem tudok arra gondolni csupán jóérzésekkel… Arnelian és … - most óvakodik kimondani a nevet. – A mágus… Egyikről sem hallottam már régóta… De talán éppen ezért, talán miattuk is fontos a mai este. Talán miattuk is fontos, hogy ma itt legyünk – lassítja meg lépteit végül, s néz fel a díszes épületre, amely előtt megálltak. – A Nemesi Udvarház… - mint ha csak magának jegyezné meg, csak hogy biztos legyen abban, nem tévedtek el, s aztán nyújtja csak át a meghívókat a legénynek, aki a Házat őrző mágusokhoz és katonákhoz lép, s akik a levél „valódiságát” ellenőrizve már nyitják is meg az utat előttük, befelé. S aztán nem szólal meg, csendben követi a folyosókon kísérőjüket, s csak amikor az egymás melletti szobákat összekötő, most éppen nyitott ajtóban állnak, és kísérőjük távozik, akkor jut Nie eszébe valami. Valami, amit Val már említett, de akkor a lány átsiklott a megjegyzés fölött.*
- Val, a Sorsok Asszonyának biztosan tetszett az igyekezetem, s ismét ugyanazt a feladatot adja, mint két évvel ezelőtt. Mert hol szerzünk ruhát megint a Bál estéjén???? Ráadásul kettőt!!!
Tárgy: Re: Nemesi udvarház 
2021-01-05, 6:20 pm
//
//
//
//
//
//
//
//