Lanur-hegység

/ryn/
*A börtönben hamarosan egy sötét elf jelenik meg. Gonosz vigyorral arcán, majd halkan elkacagja magát. S ujjával megérinti a cella ajtaját s az kinyílik. S ő közelebb lép a lányhoz, mikor már a közelébe ért a lánynak érezte annak mágikus kisugárzását.
- A nevem Zaricse, én vagyok Ekorin helytartója. Szeretem a csinos nőket, főleg azokat kik hordozzák magukban a mágiát.
*S ha valamivel próbálkozna is a lány, ha képes a bot nélküli varázslatra, akkor is csak egy falba ütközne a varázslat.
- Több esztendeje művelem már jó magam is ezt a csodálatos erőt. Hamarosan eljön hozzád a nagyúr, s ítéletet mond feletted. Harcos leszel vagy szajha. Élsz vagy meghalsz... Addig is érezd magad otthon... Kis vörös...
*Mutat körbe kezével a cellában, hol szalma ágy s egy takaró fogadta. Mellette egy tál, mindenki tudja mire való. Viszont tiszta mint a patyolat.
- Küldetek neked élelmet, ha jól viselkedsz még a holnapot is megélheted... érintetlenül, ha nem bedoblak a férfiak ketrecébe...S ők nagyon nagyon sokan vannak... Világosan fejeztem ki magam?
*Nem is várja meg mit felel a lány, máris távozik. Ha minden rabbal ennél több időt töltene már régen belehalt volna az unalomba, nem válaszol nem is figyel rá csak maga mögött behúzza a rácsot majd halk bűbájt szór rá.
- Ha rávarázsolsz, azt nagyon meg fogod bánni...
*Majd ujjával a zárhoz ér, s otthagyja külön személyre szabott cellájában, mi varázslat esetén rettentő erővel vág vissza.

Ha úgy gondoltam, már nem lehet rosszabb, akkor tévedtem! Nagyon nagyot tévedtem! Minden nappal egyre kimerültebb és elgyötörtebb lettem. Minden porcikám fájt, sajgott, nyillalt és lüktetett.
Minden nappal nehezebben tudtam kivonszolkni magam, de nem lehetett lazsálni, mert kirugdaltak az ágyból, aztán a nyakamba sózott sötét elf meg alaposan eltángált, kihasználva azt, amit egyfolytában hangoztatok, nem vagyok harcos. A kezem tele vízhólyaggal, ami még elkeseredettebbé tesz, hiszen legfőbb munkaeszközöm vész kárba. Egyszerűen agyam nem fogja fel, hogy talán mégis Nawa-nak lesz igaza és itt fogom végezni, az ő „szolgálatában”.
Csak az utolsó pillanatban tudom elkapni a kis üvegcsét, amit a „nagy” Hossin odadob nekem, mert izmaim erősen tiltakoznak a hirtelen mozdulatok ellen.
- Kösz! – rándul meg az arcom és most ellenkezés nélkül hajtom fel a löttyöt, hiszen mi értelme lenne mást adnia nekem, ha meg akar ölni vagy más módon ártani, bármelyik percben megteheti.
Tényleg sokkal jobb utána, bár kissé tompa leszek tőle, így már sokkal vidámabban hallgatom, ahogy a többiek sem maradnak ki a jóból, bár jó lett volna azt hinni kivételez velem mégis, hiszen így társaim, akikkel együtt élek most és akik árgus szemekkel figyelnek, ez olaj lehet a tűzre.
A fájdalomcsillapító hatása ellenére azért nem rohanok, hogy beálljak a sorba, csak megfontoltan indulok az étkező felé, ahol már jókedvű morgás fogad a menü hallatán.
Azonban az ork hadak hallatán megtorpanok. Hogy mi majd nekimegyünk egy agyaras seregnek? Hát ez őrültebb, mint gondoltam! Egy csomó ostoba újoncot küldene a halálba……velem együtt persze.
Egyszerűen képtelen voltam felfogni a dolgot és máris azon törtem a fejem, mikként bújjak ki alóla, de egy időre kiment a fejemből minden más gondolat, mikor meglátom kinek a páncélját és fegyvereit hozzák ki.
- Csak nehogy a torkunkon akadjon ez a troll. – mormogom az orrom alatt halkan.
Azok a fafejű félállatok, nem igen „szabályozhatók”, hiszen még ahhoz is ostobák, lehet pont akkor fordul majd Nawa ellen, ha a legkevésbé számít rá és még fegyvert is ad a kezébe.

/Ryn & Jeremy/
*Lehet Jeremynek fel sem tűnt mikor én magam is a tömeggel tartottam. Bár nem voltam éhes mégis követtem őt. Hallom ahogy orra alatt dörmög valamit. Csak elvigyorodtam, s máris oda értünk az ebédosztáshoz. Jeremyt továbbra is hagyom miután megkapta ételét megvárom hova is ül. Egyszerűen össze eszkábált asztalok a szekerekből voltak összerakva ahogy a padok is minden deszka egy igazi kincs volt idefent. Lépteimet kísérte még két emberem, majd ha Jerry végül letelepszik intek hogy magamra hagyhatnak. S én oda állok Jerry mellé, ekkorra ha volt is mellette valaki hamar félre húzódott. S én helyet foglaltam mellette saját adagommal.
- Na milyen érzés? Szeretsz a többiekkel lenni? Élvezed a hátad közepén a jelet?- Hajolok közelebb- Sokat töprengesz azon hogyan szökj meg?
*Majd elkacagom magam.
-Ha mégis úgy gondolod, hogy van esélyed rá... maradj csak velük. Éld csak az ő életüket. S halj is meg ahogy ők, karddal a kezedben...
*Majd elé lököm az adagom.
- Edd meg, valamiért úgy érzem szükséged lesz az erődre... Mert nem hazudok- Állok fel az asztaltól- Elég szarul nézel ki.
*Ekkor éppen készülnék elmenni az asztaltól mikor helytartómat megpillantom, s ő pont hozzám jön.
- Hossin - dönti meg fejét s én viszontzom.
- Mond csak barátom.
- Már megint vele? - Mutat Jerryre
- Hmm- vállat vonok- Látok benne lehetőséget, de valószínű gyalogként fog meghalni, úgy érzem túl nagy benne a szabadság vágy, elvégre egy tolvaj mitől félhet mástól mint a börtöntől.
- A haláltól, talán kicsit rosszabb mint a börtön...
- Lényegtelen majd feltámasztjuk.
*Majd elnevetjük magunkat s Zaricse végül rátér amiért felkeresett.
- Nos elfogtunk egy lányt, egyedül kószált a területünkön, nem tudom eldönteni tudta hogy hova jön vagy csak nem volt szerencsés napja...
- Hmm megnézem magamnak.- Bólintok egyet majd a cella felé indulok
/Ryn része/
*Először én majd barátom lépünk be a folyosóra. S ahogy oda érek a rácsokhoz s meglátom a lányt, elkacagom magam.
- Ezt nem hiszem el!
- Mi az Hossin?
- Tegnap éjjel, pont erre gondoltam. Mintha valamit fontosat elfelejtettem volna.
- Mégis miről beszélsz?
- Ez a lány! - Kacagom el magam, majd hírtelen komorba váltok- Pontosan tudta hol rejtőzünk, s tudtam, hogy akkora szerencséje lesz, hogy túléli majd.... Filnoren támadását. Egy igazi kis túlélő.
- Ezek szerint el kellett volna tenni láb alól.
- Pontosan, de hát nem így történt.
*Nem is figyelünk a lányra, bele feledkeztünk a beszélgetésbe, majd rá pillantok. S intek Zarinak hogy nyissa ki.
- Óvatosan Hossin, egy mágus.
- Pontosan tudom, s azt is tudom hogy ő tudja mire vagyok képes, hisz látta már elszabadulni a bennem lakozó démont.... Vagyis engem...
*Ördögi vigyorom felkerül arcomra, s én közelebb lépek. Zaricse már felkészült ha mentenie kéne pillanatok alatt elmormolna valamit amivel kihúzhatna a legnagyobb vészből is. S már emeli is kezeit s szája szóra nyílna. Én viszont egyre közeledek a lányhoz.
- Tudja, ha akarnám már nem élne... Ha aznap nem mentem meg...Ambaronban... Már réges régen nem lenne igaz?- Nyúlok fejemhez miközben becsukom a szemem. S mire letérdelek hozzá kinyitom s a vöröslő pillantásom vetül szemébe- Ryn...
*Szólalok meg hidegen keresem a lány szemében a félelmet, biztosra veszem nem igazán értheti a helyzetet s biztos vagyok benne hogy olyan lépést fog tenni amire senki nem számít... Kiabálni fog, s puffogni mint egy gyerek. De ez engem hidegen hagy hisz éppen eleget beszélgettem vele, meg sem hallgatom. Már kelek is fel előle. S kisétálok a rácsokon kívülre, Zaricse vissza zárja. Talán azt hiheti nem is halljuk ha beszél is hozzánk.
- Nos Hossin mi lesz vele?
- Hmm nem tudom, hagyjuk rá a döntést?
- Ejj Hossin!
- Mivan?
- Talán tetszik ez a kis vörös boszorkány.
- Hmm- vállat vonok- Sok vörös van rajta kívül is, talán inkább maga a gyermek, a gyámoltalansága, az hogy függ másoktól... Talán az hogy tudom, hogy az élete attól függ hogy hogyan viszonyul majd hozzám. Bár elgondolkodtató, mert tényleg nagyon szép, jó pár katonám megérdemelné hogy kedvét lelje benne...
- Meglehet, a ki mit talál övé alapon?
- Én is pont erre gondoltam. Indulhatunk?
*Zaricse bólint s magára hagyjuk a lányt.
- Ha kérnéd tőlük Hossin még az életüket is oda dobnák érted, nem hogy egy szajhát...
- Tudom, nem kételkedek a testvéreimben, viszont nem akarok önző lenni... Elvégre mi mindannyian testvérek vagyunk.
- Előbb utóbb utódot kell majd adnod a népednek... Te sem maradsz örökké fiatal... S nekem is lehet le kéne telepednem egy fekete szépséggel....
- Te Zari? Mióta is lettél te a szívem ügyeinek intézője is?
*Elneveti magát, s meglök kicsit ahogy megyünk kifelé az ajtón.
- Azóta mióta a testvéred lettem, egy sokat élt halandó sokat tud mesélni.
- Egy sokat élt halhatatlan még többet...
- Hossin... Ha mi meghalunk, úgy hogy nincs ki tovább vigye a tudásunk egész eddigi életünk kárba vész... Ezt gondold át, meséltél nekem arról milyen volt régen... De ha mindig a múltba kapaszkodsz sosem fogsz a jelenben élni. Márpedig itt vagy s itt is kell élned, ebben a testben. Ezekkel az adottságokkal... akármelyik asszony szíves örömest szülne neked gyereket s ülne melléd a trónon...
- Na pont ez az... Olyan vagyok ezen a térem mint az a hulladék öcsém, nekem mindig az kell amit nem kaphatok meg...
- Ezzel remélem nem a fekete sárkányra utalsz?
- Pff nem tudom valamiért tetszik az a sötétség ami a szívében van.... emlékeztet a sajátomra.
- Igen értem viszont Hossin nehogy azt hidd hogy üresség lakik a szívedben, remek barát vagy. Vaskezű viszont igazságos vezető. Tudod jól hogy az a tolvaj el fog árulni mégis életben hagyod...
- Igen, egy ideig. Viszont ha választanom kell akkor az ő élete fog eltűnni.
- Ebben nem kételkedek, mégis segíted... Ez viszályt szül... a közkatonák között...
- Jól tudod, hogy csak parasztok, viszont ez a kölyök jó tolvaj, akár egy robbanó rúnát is elhelyezhet Onoria ágya alatt... Ha megteszi, feloldom a pecsét alól. Ha nem boom!
- Hossin te meglepően gonosz tudsz lenni... Ilyenkor biztos vagyok benne, hogy eredetileg egy kígyó voltál.
- Természetesen, állok szolgálatodra...
- Na most a lány mégis hogy döntöttél, láttam amit láttam...
- Tudod mit mondanak? Az az ágyas amelyik gyűlöletből fekszik melletted akármelyik éjszaka a szívedbe márthatja a kést.
- Ezek szerint ő...
- Hmm?
-Semmi...
- Annyira gyűlölöm imkor elkezded s nem fejezed be...
- Na mindegy hagyjuk hova tova a börtönből?
- Szokásos, jel nélkül nincs szabad járása a birodalmamban, majd legfeljebb nem robbantod fel. Akkor most azonnal?
- Természetesen, éppen van rá tíz percem. Neked?
- Belefér, de továbbra is jönnek Mardan felől az orkok, meg kell szerveznem a védelmet.
- Rendben akkor küldess valakit érte, azt rendezzük ezt le. Amúgy is mindenki az első nap megkapja a saját jelét, így a legbiztonságosabb. Hozassuk.

*A cella ajtaja kinyílik, Ryn talán az eddigi egyetlen nő aki ennyi embert kapott kísérőként. Öten mentek elébe s tisztában is lehet ki az az öt aki érte ment. Még a rácsokhoz sem értek már egyikük falat emelt köréjük, s ekkor lépnek be.
- Mi vagyunk Ekorin legjobb mágusai... Az elit Hossin nagyúr személyes kérése volt, hogy mi vezessünk hozzá. Még sose volt ennyire megalázó küldetésem, hogy idegenvezetőt játsszak... A saját lábadon akarsz jönni vagy levágjam őket s a hajadnál fogva hurcoljalak el hozzá?
- De... Hossin meghagyta, hogy ne legyél vele kemény...
*Rátekint a társára.
- Hát... ha kemény lennék saját magának kéne elvonszolnia véres csonkjait Hossinhoz...
- Te sosem változol testvérem...
- Egy gyilkos vagyok voltam s leszek is... Indulj!
*Förmed rá a lányra. S ha az megindul, egyenesen a lakrészembe vezetik ahol ő is végig járhatja a folyosót a festményekkel s a legvégén Zaricse s én állunk pontosan az ajtó felett. Mi közben a túloldalon tárgyalunk.
- Ezek szerint az orkokat ha tovább jönnek itt állítjuk meg?
-Igen tíz kilóméter nem sok, négy mágus könnyedén elteleportálja a trollt odáig az ötödik meg őket vissza hozzánk...
- A csapdák?
- Itt és itt állítjuk fel a gödröket, ezen a ponton felrajzoljuk a mágikus kört, ami a könyvekben volt látható. Sokkal könnyebben küldjük őket a másvilágra, ezzel a varázslattal...
- Jéggé fa....
*Ekkor lép be a lány az ajtón s Zaricse eltávolodik tőlem, pontosan az üres szék mögé.
- Ülj le!- Mutatok a székre- Most...

A férfi egy cellába vitt, bezárt és otthagyott. Dühösen róttam a köröket a kis térben, mint a csapdába jutott tigris. Mégis mi ez az egész? Mióta van itt város? Hiszen én azt hittem, hogy ezt a helyet csak Nawa és én ismerjük…de úgy néz ki tévedtem. Valaki kihasználta a kínálkozó lehetőséget. De vajon ki ez a Hossin akit emlegettek? Jó vagy rossz? Mik a szándékai… és mit akar velem? Hiszen én nem jelenthetek fenyegetést, ezt az a mágus is érzékelhette. Mikor újra léptek zaját hallom megállok és a rács felé nézek. A mágus visszatért, de nem egyedül.
- Nawa? – kérdezem meglepetten, aztán megkönnyebbülés fut végig a testemen.
- Te jó ég! Mondd mi ez az egész? Az a férfi olyan komolyan hurcolt el, hogy már majdnem meg is ijedtem, de ha tudtam volna hogy te vagy az! Tudtam, hogy te is túléled az ostromot! Hát persze, neked nem sokan tudnak ártani. Jajj de jó! – csacsogtam vidáman, miközben a fiú felém sétált, aztán egyenesen a szemembe nézett. Rögtön tudtam hogy valami nem stimmel. A szeme megint vörös volt és nem kék. Annyi időt már volt szerencsém együtt tölteni vele, hogy tudjam, ha ilyen a pillantása, akkor kegyetlen.
Úgy beszélt hozzám mintha idegen lennék és emlékeztetett rá, hogy megmentett Ambaronban.
- Tudom, és hálás is vagyok érte hogy segítettél. Mindazonáltal, nem tudhatjuk mi lett volna, ha nem mentesz meg. Lehet hogy akkor is túléltem volna. – vontam meg a vállaimat. A szemembe nézett, mintha kutatna valamit. Sok mindent láthatott: megkönnyebbülést, kis örömöt, bizakodást, talán egy cseppnyi értetlenséget és meglepettséget is. De félelmet nem fedezhetett fel.
Aztán a két férfi úgy kezdett beszélgetni mintha ott se lennék és amit hallottam az letörte a lelkesedésemet. Nem szólaltam meg, mert kíváncsi voltam meddig mennek el. A katonák ágyasa? Na nem! Ezt Nawa talán csak egy rossz tréfának szánta. Ezt biztos nem tenné meg.
És valóban, nem sokkal később újra jöttek értem. Az egyik férfi azt hitte hogy nagyon kemény, de nem igazán tudott megijeszteni. Én már annyiszor voltam életveszélyes helyzetben, hogy egy ilyen idióta fenyegetőzései már nem tudtak meghatni.
- Elég primitív vagy…- jegyeztem meg lesajnáló pillantást vetve a fenyegetőzőre, aztán hátradobtam a hajam, kihúztam magam dacosan és elindultam. Egy ajtóhoz vezettek, amin belépve egy szobában találtam magam. Ott volt Nawa és a fószer aki ide teleportált. Azt mondták üljek le. Toppantottam egyet aztán Nawára néztem.
- Na most már aztán elég volt ebből a buta viccből! – mondtam dühösen.
- Nem ülök le sehova! Tudom hogy megmentettél, és hálás is vagyok ezért, de ettől még nincs jogod így bánni velem. Én barátként tekintettem rád, és te motiváltál, hogy erősödjek meg. Erre most így viselkedsz! Van fogalmad róla hogy mekkora csalódást okozol ezzel? – kiabáltam dühösen. Aztán felemeltem a kezem és fáradtan simítottam végig az arcomon.
- Annyi mindenen keresztülmentünk együtt és ezek után te képes vagy így bánni velem? – suttogtam.
- Úgy viselkedsz mintha az ellenséged lennék..de tudhatnád hogy nem vagyok az. - néztem rá úgy mintha valami teljesen evidens dolgot nem értene. Úgy is gondoltam. Hogy gondolhat így rám?
- Ráadásul mi ez a katonák ágyasa dolog? Annyira már ismerhetnél, hogy tudd akkor inkább a saját két kezemmel ölöm meg magam! - tettem hozzá összeszűkülő szemekkel.

* Zaricse szinte rögvest fellángolt még én is éreztem a mágikus erőt amit felszabadított. S ra vetettem tekintetem.
- Nyugalom...
- Mégis ki ez a porszem aki így mer beszélni veled?
- Hallottad, valamikor a barátja voltam. Kérlek Menj s nyugodj le majd Folytatjuk utána.
*Bólint egyet majd kisétált a lany mellett hűvös tekintetet vetve rá.
- Na akkor újra kezdem. Kerlek Gyere ide és ülj le... Bort?
* Tolom Közelebb a másik székhez egy tálcán a kupával s a kancsoval.
- Meglepően harcias vagy... Ahhoz képest hogy mindig elbújtál valaki mögé. A csalódások jönnek-mennek látod én is azt hittem majd egyszerűen teszed amit mondok. Az idehozatal meg hát a bevett procedúra alapján történik. Na kérsz?
* Majd kitöltöm magamnak s ha kér neki is.
- Nem harapok...
*Vigyorodok el majd neki kezdek a mesének.
- Ez itt a birodalmam, én vagyok élet halál ura idebent. S mi rejtőzve készülünk a háborúra... Mellette ajánlom is hogy erősebb legyél. Különben ugy jársz mint minden más nő idebent... Szajhaként eléd le az életed... Én nem az a Nawarean vagyok akit te ismersz.
* Állok fel a szememből
- Az én nevem Hossin Ekko...

Senki nem ellenkezik és már mostanra mindenki megtanulta, hogy jobb, ha teszik, amit a sötét elf „testvérek” parancsba adnak, különös tekintettel Hossin utasításaira, amire mindenki ugrott, még közvetlen társai is. Így most is rendezett sorok állnak az ebédosztásnál, ahov a magam kis véleményformálása után érkeztem. A tál étellel egy félreesőbb padot választok, de ahogy árnyék vetül rám rossz érzéssel és feszült izmokkal néztem fel.
- Nawa? – fürkészem idegesen a mögötte álló két kőarcú testőrt, akik azonban a férfi kurta intésére felszívódnak.
Azt állítja nem kivételez velem, de állandó figyelmét minden egyes nap érzem a hátam közepén és nem csak a rám helyezett jel miatt és amivel eléri, hogy a többiek is ferde szemmel nézzenek rám, miközben tényleg nem élvezem semmilyen előnyét.
Rövid idő múlva már mindenki távolabb húzódik és Nawa mellém telepszik, ami további kényelmetlen érzésekkel tölt el.
Kérdésére már szólásra nyitom a számat, hogy elküldjem valami melegebb éghajlatra gunyoros szavai miatt, de még időben visszafogom magam.
- Szerinted? Te jól éreznéd magad a helyemben? Eleven bombaként? A többiek meg csak arra várnak, embereid mikor fordítják el a fejüket és belevernek a földbe. Szóval jól megvagyok kösz a kérdést. – vonom meg a vállam a szökésre vonatkozó megjegyzésére nem reagálva és most már nem törődve a jelenlétével enni kezdek. -
Természetesen nem akartam nyíltan a szemébe mondani, hogy ezzel kelek és ezzel fekszem. De türelmesen meg kell várnom, amíg megtalálom a módját, hogy elaltassam az éberségüket és levehessem magamról valahogy a jelet.
- Majd meglátjuk. – rándul meg az arcom a nevetésére. – Majd meglátjuk „nagyúr”. – nézek fel rá visszafojtott dühvel az arcomon és rá se nézek az elém lökött ételre. – Ne félj, nem fogok elpatkolni……..~ Nem míg van esély, hogy keresztbe tehetek neked. ~
Már indulna, mikor megérkezik a jobb keze, aki talán még rosszabb, mint Hossin maga és égő vörös szemem ráirányul, aki inkább tárgynak tekint minket, mint embernek.
Most is úgy beszélnek rólam, mintha ott sem lennék, bár ezt lehet, hogy egyszer még megbánják.
Rezzenéstelenül hallgatom, ahogy megtárgyalják mit gondolnak jövendő sorsomról és egy újabb szerencsétlen fogolyról, de mikor menni készülnek szinte késztetést érzek egy kis „tréfára” és „véletlenül”meglököm a padot, ahogy felállok én is és amire Nawa letette a tányérját, ami így Zaricse csizmája mellé borul, némi zsírral beszennyezve azt.
Én addigra már messze járok, ha minden jól ment.

* Kis csapatom gyorsan halad a cél felé. Volt időnk feltérképezni a hegyeket. S elég sokat barangoltam jómagam is e hegyekben. Emberfeletti gyorsaságommal hamar beértem a csapatot, kik már látóhatárba értek. Több száz sárkány pusztította Opele városát. S az elfek mint a patkányok a süllyedő hajót úgy hagyták el városukat. Mardan felé menekültek, a mágus felhúzta az illúzió falat. Az én szemem eszre vette volna ezt a csapatot, viszont más csak a hegyeket látta. Köveket amik mögöttünk voltak. Egyértelműen a menekülők elé vágtunk. A legtöbben kik gyorsan kezdtek iszkolni civilek voltak. A csapat megáll megfelelő helyre értünk. Kezemmel jelt adok, ijjak kerülnek elő, vesszők sokasága mártódik méregbe. S én várok, megvárom a megfelelő alkalmat majd kezem int egyet. S egyszerre száz vessző hull alá az égből. A civilek még csak látni se látják honnan érkezik e égi áldás. Sorban hullanak el, s a vesszők mint megannyi halálmadár csapnak le arra ki élő s arra is ki már holt. A vesszők fogytával megálljt parancsolok. Arébb vonulunk, a következőket kik utánuk érkeztek célzott vesszők vették célba. S magam is kaptam egyet. Zaricse feltűnően figyelmes volt, kaptam egy személyre szabott testőrt, egy védelmi mágiát használó varázslónak személyében ki volt oly kedves s elhozta nekem a fegyverem. Arcomra hideg vigyor ül ki mikor vesszőm egy elf nőt talál el, majd utána küldöm gyermekét is ki rá borul anyja tetemére. Majd halk cserregés valaki jelzi közülünk katonákra számíthatunk. Az elsők akik nyakukba kapták lábukat s elinaltak. A vérfürdő meg csak most következett. Hisz két kardomért nyúltam.
- A gyors...
* S ahogy elég közel értek rájuk rontottak. Lovas és lova s a gyalogosok szinte mind egyazon pillanatban estek össze. A vér csöpögött le ezüstös pengéimen.

/ Furi/
* Nem igazán volt időm elemezni a helyzetet, viszont mintha egy másik dimenzióban utaztunk volna. Mélyet lélegzek a friss levegőn.
-Rendben van. Hamarosan üzenek érted úrnő.
* Azzal a fekete sárkány ahogy jött úgy ment. S én rögvest utamra eredtem.
/ Köszönöm a mentést és a játékot Furuja/

/Regélő nem nem gondoltam csak már hiányzott egy kis csetepaté /
* Ahogy megérkezik az erősítés kezem jelet ad. Egy magusom aki súlyos sebet kapott viszont még életben van sebét fogja a Földön. Rögvest húsz emberemet látom a porban feküdni. Nem érdekel hisz ezek mind csak szolgák voltak. Kik kiállták a próbáim, eme szent pillanatban a maradék csapat mintha csak a köd nyelné el őket ugy tűnnek el. Felkapom mágusomat vallamra, neki eredek ahány ember annyi irányt választottunk. S a végén mind egy helyen értünk célba. Majd a mágust a Földre rakom egész óvatosan nem szeretném ha elhullna.
- Szép rajtaütés volt fiúk. Hányan vesztek oda?
- Harminc ember. Egyetlen perc alatt.
- Nem is rosssz, a rejtek ösvényen megyünk. Indulás haza. Otthon nagy mulatságot csapunk.
* Majd lehajolok a mágushoz s beveszek egy adag gyógyszert. S beinditom a pecsétet.
- Élet pecsétje...
* Vágom meg kezem majd sebére engedem folyni a vérem. Ami nemsokára hatni is fog, megmarad az a lényeg.
- Majd én viszlek.
* S elosontunk egész Ekorinig. Ha követtek is, amit elég erősen kétlek mivel volt elég bajuk a mögöttük cikázó sarkanyhaddal, hamarvást csapdába is ütköznek s ki nem figyel gyorsan egy gödör mélyén találhatja magát egy lándzsával mellkasában.

/ Szia Frikk időszerű lett egy látogatás /
*Jeremyt magára hagyva helytartómhoz vezetett az utam, két szekérnyi ellátmányt rakattattam össze vele s tíz jó harcosomat hívattam magamhoz. Szabotőrök voltak hajdanán, jól képzett elit harcosok, egytől egyig emberek voltak. Az orkok jó fél napra táboroznak tőlünk, s mi elindultunk feléjük. Zaricse közben a mérgező bombák előállításával foglalatoskodott átvéve a helyemet. S ama szavakkal indított útnak, hogy nem bizonyos, hogy nélkülem készen lesznek addigra mire a nap lebukik a horizont alá. Ami nem volt mérvadó hisz jó hat nap lesz az utunk középvidékig, ez a pár óra különbség már nem számított. S a szekerek elindultak élükön én álltam s a legközelebbi pihenő már csak akkor jött el mikor az orktanya a szemem elé került. Itt megálljt parancsoltam, egyedül kívántam az ork vezér elé járulni. Még magam sem tudtam eldönteni hogy milyen kimenetelt várok el ettől a találkozótól. S embereimet sem akartam a halálba vezetni. Egyre közelebb értem a táborhoz s mikor láttam, hogy az őrszemek kiszúrták érkezésem megálltam. Magam sem vagyok ostoba nem megyek közelebb mint muszály. S vártam mikor értesítik a vezért jöttömről. Köpenyem a szél cibálta, pont úgy mint a hatalmas fehér zászlót amin a kígyó jele volt. Fehér alapon vérrel mázolt kígyó. S most csak várnom kell, míg felbukkan a vezér.

* Enyhén előre dőlök, köszöntve a vezért.
- Értem... Azért bemutatkoznék... Hossin Ekko vagyok... Ideje volt már hogy eljöjjek hozzád hisz elég közel tanyáztok városomhoz.
* Hatra fordulok majd intek a szekereknek, s azok megindulnak felénk s amint Közelebb érnek bolintok nekik. Mind egyszerre köszönti Frikket. Éppen úgy mint én tettem.
- Ellátmány gyógyszerek bor... Lásd el csapataidat, ha kívánod enyémek is maradnak, remek Harcosok.
*Mérem vegig a fegyvereit Frikknek.
- Ha tudod ki vagyok azt is tudod mik vagyunk mi Ekorinok. Bergyilkosok szabotőrök... Ha kell valami egyébb indulj el a hegyeknek azon irányban.
*Mutatok Ekorin felé.
- A helytartóm a segítségedre lesz ha kell valami...
* Tekintek oda a mágusra. Majd vissza Frikkre.
- Szükséged van a csapatra vagy sem? Az időm vége közel van s még a másik ork csapatot is utól kell érnem hogy a nekik szánt csomagom is időben eljusson hozzájuk még mielött csatába bonyolódnak...

* Elvigyorodok a bizalmatlan hangra, majd halkan megszólalok.
- Értem... Ha meg akarnálak ölni azt nem igy tennénk.
* Hátra pillantok az emberekre, majd intek egyet s megszólalok.
- Tegyétek amit mond... Ehyetek s igyatok mindenből amit hoztunk, nehogy valaki is rossz szájízzel távozzon közülünk.
* S az embereim megteszik perceket várunk miközben Frikken tartom a szemem.
- Ennél több időm nincs... Engedelmeddel távozunk...
* S megpörgetem ujjamat a levegőbe mutatva.
- Indulunk....
* Enyhén előre dőlök mellkasomhoz téve a kezem majd ha Frikk nem mond semmit elindulunk vissza Ekorinba.

L* Bolintok egyet az ork válaszára.
- Érthető...
* Majd Frikk ismét megszólal s én embereimre tekintek s megszólalók.
- Várjátok meg míg lepakolnak... S induljatok vissza Ekorinba.
* Fordulok vissza az ork felé.
- Ha felénk vonultok, küldjetek magatok előtt egy előőrsöt. Ekorin körgyűrűén csapdák vannak, embereim figyelik határunk, de azért jobb az óvatosság. Nem szívesen küldeném át sereged százait Dremerhez. S ha megengeded- Veszek elő egy térképet, kinyitom s Frikk elé tartom Ekorin körül vörös csíkok.- Ezeken a területeken seregek ellen vannak felállítva a csapdák, itt óvatosan közlekedjetek. Ha lehet kerüld ki őket.
* Nyújtom kezem Frikk felé.
- A csend legyen veled...

* Bolintok egyet az ork ajánlatára.
- Nagylelkű tőled, s köszönöm.
* Hallgatom Frikk beszédét majd elvigyorodok rajta.
- Eképpen gondolom én is, egy új korszak kezdődött el... Viszont kívánom a sikereket. S most indulok... Kevés az idő de oly sok még a tennivaló.
* Hagyom ott embereimet s vissza indulok a városba.

/ Köszönöm a játékot /

//A háborút követően//

Tán már hetek telhettek el azóta a bizonyos nap óta. Szégyenteljes bukás volt a javából, és emésztette Mordont. Ugyan a sámán nagyon jól tudta hogy ez nem az ő hibája volt, de akárhogy nézte a dolgokat, bizonyos szinten részesének érezte magát ennek ennek bekövetkeztében. Még mindig nem volt elég erős. Nem volt hozzá meg az ereje hogy úgy tegyen miképp szeretne. Ő volt a szarka aki többet akart elemelni mint amennyit elbírt, a hordó amit nem lehet jobban megtölteni mint azt lehetséges. Ezek a kételyek furkálták napok óta Mordont, mialatt rendíthetetlenül haladt a tábor felé vezető úton, ahonnan annak idején még az ork sereg indult, nyomában pedig két, még élő tanítványa szedte a lábait várva az útbaigazítást mesterüktől, aki csak morogva és nyögdécselve baktatott a rejtett utakon, kerülve mindenféle találkozást orkokkal vagy a gyűlölt szerzetekkel akikkel szemben olyan sok rossz tapasztalatot szerzett. Mordon és kéretlen társasága hamar megszokták egymást. némán tűrték az út viszontagságait, ha a tanítványok nem szóltak mesterükhöz, az sem szólt hozzájuk. Ha megálltak enni, akkor a hegyi vadakból vagy az eltévedt utazók húsával csillapították éhségüket. Bár a kis társaságnak voltak olyan igényei, melyeket az út alatt aligha lehetett kielégíteni. Hogy mifélék, azt csak ők maguk tudhatták, ez pedig nem volt más, mint a tudás és hatalom utáni csillapíthatatlan vágy, melyből a tanítványok mesterük tudása, az pedig a még ismeretlen, hasznosabb tudások után sóvárgott. Egy ideális világban persze mindenki megkapta volna amiire vágyott, de egy efféle, háború szabdalta vidéken mint Lanuria, nem mindig kapta meg az ember amit akart, ha csak nem küzdött meg érte kemény munkával, vagy ontott érte elég vért.
Mordon célja elérésében sosem volt megtörhetetlen, maximum kicsit elbizonytalaníthatták vagy a körülmények játszhattak össze ellene, de ha tudta, véghez vitte a terveit. Most viszont tán mindennél határozottabb volt. Megvoltak a maga sötét szándékai a jövőt illetően és bármire képes volna azért hogy meg is valósítsa azt, ebben viszont többre volt szüksége Frikknél vagy pár esetlen sarlatántanoncnál. Neki egy olyasvalaki kellett aki ismeretes a sötét tanokban és volt egy sejtése hogy az a hegyi szellem aki kevés híján megölte, tán rendelkezik afféle tudományokkal, melyekre maga is szomjazik. Ez volna hát oka Mordon terve. Na viszont az más tészta, miképp dönt a szellem. Mindenesetre a sámán részéről megvolt a kellő elhatározás a terve véghezviteléhez. Az utat ugyan is különösebb panasz nélkül tette meg a néha spártai körülmények között egészen a hegyekig, melyek között a sereg bujkált a csapásig. A sámán hunyorogva pillantott fel a hegyekre, tudta hogy megérkezett és hogy tán sokat kockáztat azzal hogy próbára teszi a szerencséjét.
A csapat egy bozóttal és fákkal benőtt üreget választott táborául, ahol szedett-vetett felszerelésüket elhelyezték. A sámán úgy érezte, itt az idő. Szólítja a kötelessége. Megszabadult buzogányától, varázsbotjától és végül vértjétől, felfedve maga rút valóját, a csontokra feszülő bőrével egyetemben. Csupán a tőrét és palástját hagyta magán és így hagyta el az üreg oltalmát.
-Maradjatok itt! Őrizzétek a tanyát és a holmit!- Intette nyugalomra kísérőit, akik beletörődve a dologba huppantak vissza helyükre ahonnét majdnem elindultak, magára hagyva  a sámánt, aki elindult Urgaroth barlangjába.
Mordon továbbra is elszántan rótta az utat a veszélyes lejtőn fel, a barlangba. Menetelését csupán egy rémült mekegés zavarta meg, mely egy hasadékból visszhangzott a hegyek között. A beleeséstől tartva, odakúszva vette tudomásul hogy csupán egy kecske volt az, mely elkeseredésében mekegett annyira. Erre válaszol Mordon elkapta a jószág egyik szarvát és annál fogva lassan elkezdte kiemelni azt. No, nem mintha a jó szándék vezérelte volna, de megtette, a mit sem sejtő állat pedig még a lábaival is lükte magát előre, egyenesen Mordon irányába, de amint az állat szaladt volna a dolgára, a sámán elkapta az állat hátsó lábait és maradék kötszere nagyjával megkötözte a jószágot, amit aztán a nyakába vett és ekképp folytatta útját a barlanghoz, amit elérve, letette az állatot és leült mellé, megpihenni. Tudja hogy gyalogszerrel nem érdemes a szellem keresésére indulnia, így más választást nem ismervén kísérletet tesz annak megidézésére.
Miután kellőképp megpihent, felállt a hideg kőről és elővette tőrét.
-Mammon Urgaroth! Gyere elő!- Üvöltötte torka szakadtából, a barlang sötét mélységébe, mely visszhangozni kezdte a sámán szavait, de a válasz sehol.
-Mammon Urgaroth! Gyere elő!- Ismételte meg Mordon az imént elhangzottakat hasonlóan hangosan, de a válasz amit várt, továbbra sem volt sehol. Végül Mordon letérdelt a kecske mögé, melynek fejét megemelve hangos mekegés rázta meg a barlangot. Ezt követően Mordon a kést a kecske nyakához illesztette.
-Dremer nevére! Mutasd magad előttem Urgaroth!- Szólította még egyszer a kísértetet, majd egy határozott mozdulattal elvágta a kecske torkát, mely végül elhallgatott, s vére lassan kanyargott a barlang mélyedéseiben.

//Mammon és Mordon//

Csend és nyugalom. Tán ez a két szó írhatta le a leginkább Mammon második életének monotóniáját amibe a múltban egy magát sámánnak valló ork hozott némi nyugtalanságot. Ó, de hol is van már az? Hisz kísértetként, két világ között rekedve ugyan mit számít az idő, amit a halandók oly sokszor pillanatra pontosan kiszámolnak és aszerint élik az istenek által nekik elrendeltetett időt. Semmit. Egy kísértetnek ugyan ez már mit sem jelenthet, hisz jóval Lanúr népei után is lesznek olyanok, akik arra lesznek kárhoztatva hogy élet és halál mezsgyéjén járva bolyongjanak árnyékéletet élve, sóvárogva a dicső napok után, siratva a múltat és egyöntetű monotóniával tekintve a jövőbe.
Hogy egy kísértet mivel múlatja az örökkévalóságot, amit oly sok élő áhít és tán még több bolyongó lélek megvet? Nos, ez leginkább a kísértet múltjától és korától függ. Azok, kik még fiatalnak mondhatók és túlléptek a kesergésen, általában az élőket figyelik és régi emlékeiket felidézve elfantáziálnak azon milyen is volt egy jóízűt falatozni a különféle húsokból, a friss cipóból és milyen pompás érzés újborral vagy épp mézsörrel leöblíteni azt. Más kísértetek, kik ezen túlléptek, vagy nem tartották sokra a finom falatokat, más, kényesebb szükségletek felelevenítését választották maguknak, mint például a fiatal szerelmesek pásztoróráinak figyelését. Persze mindig is akadtak olyanok akiknek ezen egyszerű, ám megvetésre semmiképp sem kárhoztatnivaló örömök nem okoztak akkora örömöt mint ezen élmények átélése harmadkézből. Voltak kik addig mentek életük újraelevenítésével, hogy megszállva az élőket nekiláttak a féktelen szórakozásnak, mintha második fiatalkorukat élték volna, halmozták az élvezeteket, ezzel sok kínos és fájdalmas percet okozva szerencsétlen élőknek, kik teste és lelke kivetette a betolakodót. Ezen néha kínos, máskor egész mulatságos momentumokat, melyek a fiatal kísértetek létét üdítő színfoltok voltak, a vánszorgó évek végül tönkretették. Miként a testet, úgy a lelket is megőrlik az idő vasfogai. Ha ezek után a kínzó emlékek után marad valaki is aki sóvárog az élet szépségei után, azok leginkább a nagy hatalmú emberek közül származtak, akik megszokták hogy úgy lesz ahogyan akarják, de persze ezek is előbb utóbb megtörnek és elnyeli őket a fáradt árny-lét.
Viszont kevesen válnak csak igazán olyan savanyú és teljesen magába forduló, a gondolataiért és nyugalmáért élő lénnyé mint Mammon, a lanur-hegységi szellem, akinek a néma hallgatáson és a barlangjának háborgatóinak rémisztgetésén kívül nincs is jobb dolga. Ami azt illeti, talán nem lett volna másként a mai nap sem, ha nem lett volna egy hang, ami megszólította őt a távolból. Ismerte a hangot. Nagyon is ismerte és nem kért a gazdája társaságából. Azt hitte épp elég gondot okozott az a pár átok a sámánnak ami a barlangon ül ahhoz, hogy ne láthassa többé, de nagyot tévedett. Már indult volna, mikor mintha egy ismeretlen hatalom bábként rántotta volna magához az anyagi tárgyakon át, fel a barlang bejáratához, a sötét mélységből. Teljesen kiszolgáltatva az őt irányító erőknek sodródott a sámán irányába, míg végül kiemelkedett a felgyülemlett vértócsa fölé, melyet a Mordon által ontott vért tartalmazta. Mammon érzékelte a sámán jelenlétét és a kimúlt állat friss vérét, mely oda hívta őt. Ahogy annak idején, most is megvetéssel tekintett az orkra, de most már óvakodott is tőle, hisz nem akarta lebecsülni úgy, mint első találkozásuk alkalmával.
-Mit képzelsz hogy így megzavarsz orkfajzat?! Nem kérek a társaságodból!- Hangzott fel kapásból Mammon gyűlölködő, elhalt hangja a barlang félhomályában.

Mordon elégedetten konstatálta hogy megvolt a kellő ereje ahhoz hogy a kísértetet magához hívja, habár nem fért a fejébe, mégis hogy hajtott végre ilyesmit. Minden esetre az volt most a fő, hogy a kísértet ott volt előtte és szóba elegyedhetett vele, bár nem épp úgy, ahogy akarta.
-Több tiszteletet, te ocsmányság!- Rivallt a kísértetre az ork, habár egyikük sem volt valami szívet melengetően gyönyörű darab. Az ork fújtatva, haragos morgások kíséretében vicsorgott a kísértetre. Az viszont kétségtelen hogy ez egy rossz indítás volt a célja eléréséhez. Hogy mit is akart? Mammon orkunk szerint bírhat bizonyos ismeretekkel a mágia terén, ami eredetétől függetlenül hasznosnak bizonyulhat számára. Az viszont biztos hogy Mordonnak elő kell vennie a legjobb kártyáit ha a vén kísértetet szövetségesének akarja tudni. Amint tudatosult benne hogy bizony így nem jut messzire a tervével, lecsitult.
-Beszélni akarok veled Urgaroth!- Bökte ki végül az ork, habár beletelt némi időbe mire eljutott idáig. Ezalatt a kísértet nem is kicsit felbőszülhetett.

Mammon szkeptikusan fogadta az ork kelletlen érkezését és kíváncsiskodását. Épp ezt akarta mindig is elkerülni. Halála óta megvetette az élők társaságát, főképp azokét, kikben az értelem csírája benne van és tudásra szomjazik hogy növekedésnek induljék. Hogy törp, elf vagy ez esetben ork, édes mindegy. A tudásszomj minden megvan és a maguk módján mind értelmes. Hogy mit kezd ezzel az értelmi képességgel, határozza meg a faj viselkedését, hogy ellent tud-e állni az ősi ösztöneinek.
Ezen következtetést az élete utolsó perceit követő kísértetként töltött napjainak kesergése során tudatosult benne. Úgy gondolta, hogy gyilkosai annak idején ostoba módon engedtek ösztöneiknek és ahelyett hogy megkísérelték volna megismerni munkásságát, annak sötétnek vélt léte inkább gyilkosságra vette rá őket. Ha több merszük lett volna, mint például a most visszamerészkedett orknak, akkor tán nem végződött volna ily' tragédiával a história. Persze ami történt, megtörtént. Viszont a fentiek nem változtatnak a tényen, miszerint Mordon hívatlan vendég a kísértet rejtekében.
-És ugyan miről!? Egy ostoba ork mit akarhat egyáltalán tőlem, miután orvul a birtokomra tolta ocsmány képét!?- Adta elő sérelmesen, arrogáns hangon. Miután Mordon bizonyságot tett felületes, bár erőteljes mágiaismereteiről, világossá vált hogy Mordon az élelmesebb mint a többi, tucatszám ork, de hasonlóan heves ösztönlény mint társai. Először érdemesnek találta kideríteni az ittléte okát, aztán attól függően cselekedni, ugyanis sejtése sincs mit is akarhat egy efféle teremtmény tőle.

Mordon nem kevésbé érezte magát megsértve, mint amilyen dühös. Elvégre ő egy ork sámán, nem is akármilyen. Teljes vállszélességgel az orkok ügyét szolgálja mióta hűséget fogadott Fikknek. Az hogy a vezér döntéseit ő miképp értékeli és hogy egyáltalán végrehajtja-e azokat, az más dolog. Mordon nagyobb erőt akar magának. Ha már a harcosok nem voltak hajlandóak mindig teljesíteni a parancsait valamiféle kegyetlenkedés ellenük történő elkövetése nélkül, akkor Mordon bizony megoldja hogy ne kelljen csak fegyverforgatókkal körbevennie magát. Úgy is kissé megbízhatatlannal tartja azt a népséget, hisz nincs elég eszük felfogni hogy Mordonnal esélyük van diadalt aratni. Orkul mondva, nem tekintenek rá vezérként. Ahhoz viszont, hogy kompenzálja a ezen hiányosságait, előbb ki kell kérnie egy mágiában járatos lény tanácsát, de akárhogy töprengett, csak egy szóba jöhető lény volt, ez pedig maga Mammon Urgaroth. Ha lenne jobb, akkor megpróbálná, de az általa ismert varázstudók bizonyára mind az orkok elleni hadi gépezetet erősítik. Ennek következtében pedig úgy gondolja meg sem érdemes kísérelnie a velük való társalgást.
-Az ork törzsek hadiösvényre léptek az emberek és szövetségeseik ellen. Elkélne pár segítő.- Tért rá végül Mordon, némi témakerüléssel. Nem akarja közvetlenül segítséget kérni. Milyen is volna ha egy ilyet ilyet tenne. Abszurd. Egy szó mint száz, A kísértet bizonyosan sok mindent tud a mágiáról és azzal a tudással már Mordon is képes volna komoly csapásokat mérni.