Kietlen puszta

*Útitársam felesleges mozdulatokkal érkezett a hajóra, szerencséje van, hogy a megbizatásunk egyazon cél vezérli, s ez most lényegesebb minthogy kitépjem karját a helyéről miközben ő megpróbált elragadni magával. Annyi baj legyen előbb utóbb meg fogja tanulni velem nem jó a kekeckedés. Én magam is követtem őt a hajóra, ami szinte rögvest megindult.
Nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan végig ér a városon. Aminek utcái zsúfolásig vannak emberekkel. S ahogy elindúlt a hajó megint csak értéktelen információkkal látott el a férfi. Itt nincs alku tárgya, az elfogott rabnak. Ha nem jön szépszerével, elvonszolom magammal kékre zöldre verve. Ez van ezt kell szeretnie. De úgy érzem belül, hogy valamit mégis meg kell beszélnem ezzel a beképzelt majommal. Legfőképpen azt ha ezt még egyszer megpróbálja bejátszani megölöm. Szedem össze a gondolataimat. Mégis hogyan fogalmazzam meg anélkül ezt a tényt, hogy bele is haljon az illető. Mély levegőt veszek, majd belekezdek.
- Nos ezt még egyszer próbáld meg, hogy a semmiből elragadsz. Nem lesz jó vége... legalább is a számodra nem. S az alku tárgya? Milyen alkuról beszélsz? Itt nincsenek ajánlatok amiket vissza utasítson a személy. Vagy jön vagy levágom a lábait s a véres csonkjaival együtt hozom őt Onoria színe elé.
*Ingatom meg fejemet, ezen a bolond emberen. Túl sokat enged meg magának, de meglátja ennek nem lesz jó vége. Ha átlépi a határt vízbe vetem, hogy felfalják a cápák.
Végre vége lett a hajó útnak is, ismét száraz föld a talpam alatt. Ideje volt már, éppen kezdtem unni a sok ringatózást. Ahogy partot értünk ugrok ki a fedélzetről. S megérintem a talajt, poros kiégett száraz. Ezek a jellemzők amiket fel tudok sorolni az érintés alapján. Beleszagolok a levegőbe, hátha valami ismerős illatot hoz felém a szél. De nem Furia nem jár erre még nem. De ha az ő birodalmukba megyünk biztos össze fogunk vele akadni. Elképzelhetetlen, hogy ne. S akkor, sandítok hátra a férfire mögöttem.
~Te akkor meghalsz drága barátom...

Kéretlen barátom szavaira nem sok minden jutott eszembe, amit mondani akartam. Utálom a városokat. És egyértelművé tettem neki már a kapuban, hogy Tarsis különösen nem tartozik a szívem csücskéhez. Viszont jogos elvárásnak tartottam, hogy a terveimről felvilágosítsam.
-Nos, szerintem nézz szembe a tényekkel, hogy Onoria nem az erőd miatt bízta rád ezt a feladatot. Az udvarban százával állnak a katonák szűk körébe tartozó elitek. Jelenleg majd' minden nagy hatalmú mágus feljött vidékről. És nem is beszélve a kocsmákat elárasztó fejvadászokról, ki gyakorlatilag állandó berendezései a fővárosnak is. Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de egy kellemetlen vita két szemtanúját meghalni küldte északra.-az elf szavai teljesen közömbösen csengtek. Látszólag lehiggadt a vágtázástól, az emberek ijedt félre ugrásától. No meg persze, hogy végre elhagyhatja ezt a Poklot, amit sok vidéki nemes fruska A Városnak hív csak.- Van terved, hogy kit vigyünk elé?- kérdezte- Örülök, hogy ezt a részt is rád bízhatom.
Már másfél napja haladtak fölfelé a sodrással szemben Hajnal-folyón, mikor elérték a Kietlen-puszta határát. Komor táj mellett hajóztak el, de ez nem sok mindenkit viselt meg. A Nagy Háború az emberekre és a sárkányokra tartozik. Az surranó legénység nem adott az ilyen romantikára... és az elfet kísérő sem tűnt olyannak, mint akit komolyabban foglalkoztat a múlt. Viszont ideje volt megállni. A Nap épp delelt. Így a legénység örömmel nyújtóztatta ki végtagjaikat és Szaurus is már örült, hogy nem imbolyog a világ körülötte. A legénység elkezdték a hordozható konyhát kirakni és elkészíteni a kaját.
Egy szembe jövő tutajt figyelt a Beebebrox, ahogy egy ripacs módjára öltöző kormányosa hol ide hajlik, hol oda. Mint aki lusta két lépést megtenni, hogy normálisan lehajoljon a kötélért, inkább a külvilágnak pallérozza egyensúlyérzékét és ügyesnek vélt mozgását.
Az övéből most megint kivette a tekercset és már századjára kihajtotta a papír tetejét, majd látszólag az első pár sort elolvasva csak újra visszatette az övébe. Eddig nem sokat beszélgettek az út alatt. De most Zaken oda ült mellé a folyópartra. Valami azt súgta, kérdezni akar valamit.

*Az ebéd már készülőben volt, ez kissé szívet melengető érzés. Bár sokkal jobban szeretem ha magam ejtette állatot eszek. Nem is tudom olyan felemelő érzés, hogy megkűzdöttem azért amim van. Elvégre ebből állt az életem. Az elf szavai cseppet sem borították fel amúgy is borús hangulatomat. Valamiért úgy érzem többszőr is megjártam már a halál mezsgyéjét mint azt gondolná akárki más. Feküdtem már a saját véremben, haldokolva egy fekete sárkány előtt. Bár hálával tartozok neki, mindhiába, hogy majdnem átküldött a túlvilágra. Leheveredek a férfi mellé aki a parton ül. Ránézek mondanék neki valamit de nem igazán tudom mit is mondhatnék. Majd szóra nyílik a szám.
- Fogalmam sincs kit kéne odavinni, sárkányt vagy embert. Nem érdekelnek a hatalmasok csatái. S ez a feladat is csak épp annyira foglalkoztat mint akármely másik küldtés. Ha baj van el fogok tűnni a balfenéken. Ez van...
*Hallgattam egy darabig majd ismét megszólaltam.
- S neked van terved? S mi az a papír amivel állandóan játszadozol?

Vogont meglepte társa érdeklődése. Remélte, hogy egész úton megmarad köztük a kevés kommunikáció. Épp elégé szenvedett a kapitány folytonos kedveskedni vágyásától. De tudott róla ezt-azt. Jó ember volt arra, hogy messze az északi határvonalakon túlra szállítsa. Nem bízott benne soha, de idővel egyre több okuk lett nem fecsegni arról nyilvánosan, hogy a másik miket szokott csinálni Tarsis törvényein túlra érkezve.
-Látod, ebben hasonlítunk. Egy Beebebrox sem avatkozik bele a hatalom játékaiba. Pártatlan kereskedők vagyunk. Ha van árud, akkor beszélünk az áráról. Mindegy hogy szerezted. Ha valamit venni szeretnél, MINDENT be tudunk szerezni. Csak pénz kérdés.-mondta halk, nyugodt hangon. Pár pillanatig csendben nézte a folyó hömpölygő hullámait. És béke szállt a szívébe, hogy Szaurus sem szenved egy kis ideig a hajófenékben.- A tervem még csak egy enyhe sejtés. Van fent északon, az itteni törvényeken túl egy rabszolgakereskedő. Speciális rabszolgákra szakosodott. Az egyik szakja „Onoria rejtett titkai” táblát tart. A másik „A Sötét Mágia Torony titkai”-t. Van „von Haussen hálószobája” és „Nawarean amit soha nem mondana el neked” rabszolga.-az utóbbi kimondása közben széles vigyorral fordult a férfi felé- Komolyan! Aggódom egy kicsit. A családom egyik ősi mondása szerint: „Ne keress vevőt, ha nincs nálad áru.” Ideát a te értéked épp úgy 2 darna körül mozog rabszolgaként, mint az enyém. Odaát olcsóbb az élet. Utána akartam járni, hogy egy történetnek lehetnek-e sárkány szálai. De a listát, amit kölcsön akartam kérni Onoriától, nem sikerült megszereznem. Megtudtam az Udvarház portásától, hogy kinél van az eredeti példány. De nekem nem az kell. Számos másolatokat őriznek a mágusok erről és minden torony kapott belőlük. Ha fent északon végeztünk, újra meg kell próbálnom valakivel megszerezni az egyik olyan rendtől, aki nem érintett az ügyben. De ha egy sárkány is benne volt esetleg, akkor jól jött volna egy példány belőle nálad. Az információ többet ér tizenkilencünk életénél.-nézett körbe a kicsit távolabb serénykedő útitársaikra is.- Kiválthattál volna engem, talán, ha elfognak. De ha találunk értékes rabszolgát, akkor az ő élete sem ér többet annál, hogy a sárkányok értesüljenek, mennyit derítettek ki a katonák a csínytevésükről.
Egyik matróz oda hozta nekik a két tányért, amiben... leginkább mindentbele tuti-haminak nézett ki. De az elf sosem panaszkodott még a surranó gasztronómiára. Nem érdekelte, mit eszik, amíg a gyomra meg tudja emészteni. Sokkal boldogabb volt egy békés domb oldalában vagy épp egy folyó mellett pár falat kásával, mint egy fogadóban elfogyasztott három fogásos ebéd mellett. Ha sokat fizetsz az ételért, mindig jönnek oda kedveskedni és megzavarják a gondolataidat. Ha kevesebbet, akkor meg oda égetik az egészet és melléd ül egy részeg alak, avagy egy olcsó szajha. Utálta a várost, a sok emberrel, akik úgy érzik, hogy bárki szívesen elkezd velük beszélgetni, mert ők is épp társaságra vágynak.
-Tudod, te furcsa ember vagy. Nem hasonlítasz a többiekre. Ha azt mondom nekik, hogy rabszolgakereskedő vagyok, akkor folyton megkérdezik, hogy hány lány van az otthonomban. Ki nem állhatom a fajtársaidat. Egyszerűen el sem éritek a nagykorúságot. A legtöbben közületek képtelen értelmes, összeszedett kérdést feltenni. De folyton jön valamelyikőtök kérdezősködni.-bal kezét maga mögé támasztva kacagva az elmondottakon- Te legalább nem beszélsz folyton. És ha kérdezel, akkor lényegesebb dolgokra kérdezel rá, barátom. Bár ugyan úgy sietsz meghalni nagykorúvá válásod előtt, mint a többi ember.
-Ha mindenki megebédelt, következő állomás Gwaith-dúr, a kapu két világ között. Először benézünk pár helyi kocsmába, megiszunk pár pohár bort, hátha olcsón megússzuk ezt a kalandot. Jó lesz haza menni, bár több, mint 60 éve egy valaki miatt nem mentem vissza.-nézett messze fölfelé a folyón, mely most még szem által láthatatlan tájon kanyarog.

*Csendesen hallgatom végig a választ, bár jelentősen sok volt benne a fölösleges információ azért akadt szép szerével ami megfogta gondolataimat. Sárkányok rabláncon elég érdekes lehet ez a felállás. Egy alig két méteres ember egy jó ötven méteres lényt nehezen hajthat rabigába. Bár ki tudja mire képes a mágia azon felül amit én láttam. Talán még csak kispályás vagyok ezekben a dolgokban s a tűzlabdák és a vérrel való játszadozás még csak közel sincs az igazi erejükhöz. De a félelem távol áll tőlem, ha a szavaik bennük ragadnak mágiájuk fabatkát sem ér.
- Értem...
*Rövid tömör a megszokott válasz. Mi más jellemezhette volna jobban az információ felvételét. Majd meglepetésemre a férfi egy teljesen másik monológba kezdett. Aminek az elején rávillantottam felettébb borús tekintetem. Azért végig hallgattam majd elgondolkoztam. Nem szeretnék túl sokat fecsegni magamról nem hozzám illik.
- Első dolog amiben tévedsz már a mondandód elején bekerült. Nem vagyok Ember... ezért nem is hasonlíthatok rájuk... A nagykorúság ott kezdődik ahol a néped választja... az enyém nyolc évesen megkezdődött. Azóta felnőttként kezeltek, a kiképzésem nem gyermeknek való. S már talán említettem de egy fehér elf gyermeke vagyok... csupán az apám volt ember.
*Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam szusszanás képen.
- A halál elkerüli azokat akik jó szolgálatot tesznek neki. S én elég jó szolgája vagyok Dremernek ahogy láttad ott a faluban. Egy lény volt eddig képes arra, hogy maga alá utasítson... azóta űzöm őt mint ahogy a vadat szokták... hajtás idején.
*A fejadagom elfogyasztom elég undorító volt, bár az íze nem volt olyan rossz mint kinézete. S ebben a pillanatban megszólalt a férfi. S én már álltam is fel mellőle. Indulásra készen állok csak érjünk már oda.

//Regélő - mindenütt jó (na jó a sivatagban annyira nem, zöld erdő mmm) *.*//

Nem csak a gondolatok tengernyi rengetege sarkalta hallgatásra, változott is. Próbálta megtalálni önmagában azt a valakit, akkor volt, akkor még, amikor Kainnal először találkozott és sok más még mindig kedves, de nagyon rég látott baráttal. Az idő, a magányos vándorutak, a sok-sok rövid ismeretség, az eddig előtte nem ismert titkok meglelése felőrölték. Még is, igyekezett megtalálni azt a higgadt, előrelátó és nyitott szívű lényt, aki volt és még részben most is az. Ambaron veszte azonban megmutatta számára, hogy még nem érte el a célját. Ingatag, tehetetlen és hamar hoz rossz döntést. Nem mer. Fél is. De e gondokat véletlenül sem kötné Ezmot orrára, nem csak azért, mert nem bízik meg az idős sárkányban, mert nem, nem bízik benne, még most sem. Még is, miként mérettethetnék össze az ő apró-cseprő dolgait azzal, ami Ezmot, a többi békére, vagy éppen bosszúra vágyó sárkány gondjaival, az emberekével, akiknek talán már túl korai felkészülni… Megrázta a fejét, igyekezve elűzni végre ezeket a gondolatokat. Sikerrel járt, de talán csak azért, mert a változó táj, növő komorsága rá is hatással volt és az ég kékje sem erősített jobb kedvre derülésének az esélyeit. Valahányszor merült el az előtte komótosan bicegő öreg alakjában, annál inkább növekedett benne egy nem túl kedves hasonlat bizonyossága. Nem szándékozta Ezmotot senkihez sem mérni, savanyúsága még is egyre inkább emlékeztette Níbére, akit pedig még mindig nagyon szeretne elfelejteni. Ezt pediglen végkép nem akarta megosztani a másikkal, így nem lévén egyetlen épkézláb fogódzkodója bármiféle semmiről sem szóló diskurzushoz, hát, poroszkált, szép csendesen. Időnként elmerengve a táj sivárságán, szemlélte a tájat, céltalanul, semmit sem keresve, valamit még is találva. Még is hallgatott. Sosem szelete még át, legalább is gyalogosan nem eme pusztát. Elkerülte, de nem azért mert ismerné, akár csak hallomásból is a keletkezésének történetét, csak egyszerűen inkább választotta a hosszabb, a jóval hosszabb, de élettel telt utat. A nap még is inkább elsuhant vele, mint sem kínos lassúsággal haladt volna és az alkony közeledte valahogy, könnyített rajta. Talán a nagy hallgatagság tette, vagy az, hogy végre tudva, hogy szólhat valakihez, megrághatta a gondolatait, végül segítség nélkül. Míg Ezmot letelepedett, addig ő kihasználta a kis magaslat előnyeit és gyönyörködött abban, aminek szépségét, még ez meddő föld sem képes elvenni. Ha azt nézi, amit nyert az évek alatt, akkor az, hogy megszabadult a tűztől való félelmétől igazán örvendetes, mert most nem lenne képes így élvezni a látványt.
- Rendben! – nyugtázta lelkesen Ezmot határozatát, de nem fordult az öreg felé, még. Ahogy halványodni kezdett a táj izzása, elfordult a Nap felől és néhány lépésnyire a kék sárkánytól ő is letelepedett. Tarisznyáját ösztönös mozdulattal rakta maga mellé, de köpenyétől nem vált meg, hideg éjszakát sejtett és még tüzet sem gyújthatnak, e fedezék nélküli tájon pedig, Ezmot nem feltétlenül, de ő biztos célpont lenne sárkányként.
- Enni? – kérdezett vissza mosolyogva. A kis tartalékát útközben felélte és mér belátta, hogy bizony ildomos lett volna megfogadnia az öreg bölcs tanácsát, addig vadásszon, míg lehet. Akkor azonban úgy vélte, hogy Ezmot így rázhatja le őt a legkönnyebben, már kevésbé hiszi ezt. – Ahhoz vadásznom kéne. – közölte a nyilvánvalót. – Márpedig itt nem sok minden élhet meg. Keselyű, talán, de akkor inkább éhen halok. – nyújtózkodva egyszerűen hátradőlt. – Teleportálni nem szeretek, felkavarodik tőle a gyomrom. – ennél őszintébb vallomást aligha tehetett volna, még a szemét is lehunyta egy pillanatra. – Repülhetnék is, de … akik napközben fel-feltűntek nem biztos, hogy eléggé távol vannak. – elhallgatva nézett Ezmotra. Biztos volt abban, hogy az öreg is észrevette azokat az alakokat, lovasokat talán, de Sou kíváncsi volt, hogy ennek jelét is adja e. Ugyan akkor, nem siránkozott, tudott volna enni, de nem érezte úgy, hogy muszáj.

// //

- Így jártam. – megvonja a vállát. Nem érzi tragédiának a dolgot és minthogy nem olvassa a gondolatok, Ezmot reakciót sem volt ideje a nagy nyújtózkodás közepette figyelni, így arról nem tudhat, hogy mennyire furcsa is az ő bogyóevészete. Az lehet még furább lenne, hogy még jóllakni is képes tőlük, sárkánygyomor ide vagy oda és még csak az erejéből sem veszít, már amennyire erősnek számít egy gyöngysárkány. Ahogy régen volt, még most is inkább a gyors, mint erős hírnévre tehetne szert, ahogy fajtája közül bárki. Jó is lenne repülni, nincs is jobb, mint a hűvös éjszakai eget szelni, úgy, ahogyan éppen kedve tartja. Vágyakozva kémleli a lassan meghatározhatatlan színűvé váló eget, de nem sokáig kémleli, jobban érdekli az, amit mellette Ezmot tesz. Fel is ült, ahogy a varázsszó elhangzott, mert kétség sem fér hozzá, hogy az volt. A fényjelenség nem zavarta látását és hamar megcsapta arcát a meleg is, amit annak is köszönhet, hogy négykézláb közelebb húzódott.
~ Ő? ~ Szó mi szó, megfeledkezett a korábban tett utalásáról, pedig mintha látott volna valamiféle reakciót az idős arcon. ~ Ezek szerint ismeri. ~ Valamiért nem töltötte el ez a tudás jó érzéssel, de tudta magát türtőztetni és nem nézett abba az irányba, ahol talán még utoljára megpillanthatta volna a „láthatatlan” kíséretet. Elhelyezkedett közben, de az érdeklődése egy cseppet sem lohadt az ismeretlen és bandája iránt. Csendesen élvezhette volna a felszálló meleget, bár még nem érezte a hűlő levegő csípősségét, de akkor is kellemes volt.
- Már találkoztál vele, azaz velük? – hiába próbálta olyan köntösbe bújtatni a kérdését, amire nem lehet egy hümmögéssel válaszolni, de nem igen sikerült. – Bevallom, kíváncsi lettem, még is mit akarhatott mutatni? – érdeklődött. – De még inkább, mit keresnek ezen a kihalt tájon? Valahogy nehezen képzelem el, ha ez bárkié is lenne, tehát biztos nem őriznek valamit. – fejtegette gondolatait hangosan. – Vagy haramiák? – találgatott, de aztán arra törekedett, hogy hagyjon lehetőséget Ezmotnak a válaszadásra. Nyíltan, érdeklődve fürkészte a kék szemeket és az árulkodó vonásokat. Emlékezett arra a tettrekészségre, amivel a bárdolatlan lovasokat, ott a folyó partján képes lett volna eltörölni. Tehát ez máskor miért ne lett volna meg benne, akkor, amikor azokkal futott össze és ez sok mindent kérdőjelessé tesz. Még sem a rossz oldalát boncolgatná, simán kíváncsi, bár nem számít bő válaszra.

//eheh, még nem tudom, hogy szeretném e Ezmotot ébresztőórának //

~ Ez igaz, a legtöbb esetben, de.. ~ Kénytelen Ezmot elsőként elhangzó szavaival egyet érteni, azonban az ő gondolataiban megfordulnak azok is, méghozzá szép számmal, akik nem a hatalomvágy tart fogva, mikor fegyver kerül a kezükbe. Félelem ez, de nem az fajta, ami a vész idején fogja marokra az életét féltőt. Ez a félelem a szerettek épségét reméli, erőt, amivel megvédheti azokat, akik kedvesek neki. ~ Akkor ez a valaki inkább olyan, mint egy szerény jótevő. ~ Elmosolyodva biccenti oldalra a fejét, elidőzve egy kicsit Ezmot vonásain. Nem tudná szavakba önteni, még akkor sem, ha ez a szűkszavúság igen ismerős a számára, mit is érez az öreg felől. Talán azt, hogy ennyit szánt magyarázatnak. Ismerős, ez is, de nem arra emlékezteti, akiről most még is megemlékezik. Sajogni érzi a mellkasát, képzelgés csupán, olyasmi, amit egy rég látott barát, nem is, testvér hiánya kelt. Az ég felé emeli tekintetét, reménye, csak az maradt és ehhez makacsul ragaszkodik, igazából nem is érti miért szomorú, hiszen Ezmot még keresi Kaint, tehát, élnie kell.
- Értem. – ennyi, meg egy bólintás, amit hozzáfűzött a hallottakhoz. Tudta volna ragozni, hogy talán szívesen lenne egy ilyen ember segítségére, talán példának lehetne venni a tetteit, de nem akart belebonyolódni. Megint egy nehéz beszélgetés, újra felhánytorgatni, megborzolni azt, ami már egy kicsit leülepedett. Nem fűlött hozzá a foga és mi tagadás, így a tűz mellett üldögélve és nem egészen jóllakottan, érezni kezdte az álló napi menetelés fáradalmait. Elheveredett, oldalára dőlve. Feje alá húzta tarisznyáját, a miért előtte csal lustán elnyújtózott és még némi búbájt is bevetett, hogy elérje. Köpenyét is eligazgatta, összehúzva magát, hogy egész testével élvezhesse a meleg szövet védelmét.
- Nyugodalmas jó éjszakát! – szólt oda még Ezmotnak, mielőtt lehunyta volna a szemeit. Ami hiábavalónak tűnt, mert sokáig nem jött álom a szemére és aztán, talán a közelben settenkedők ténye, a szűkszavú nap kesernyés utóíze végett később sem volt túl mély az alvása. Nem mocorgott, csendes volt, még akkor is, mikor érzékei riadót fújtak a léptek hallatán. A „rúgásra” viszont nem éppen álmatagon reagált, keze lendült elsőként és csak kis híja volt, hogy a szélrohamot, ami nem ölte volna meg, de igen messze sodorta volna Ezmotot, rá nem zúdította.
- Hah! A frászt hoztad rám… - morogta, nagyot fújva és cseppet sem sajnálta az öregtől a szemráhányó, még inkább rosszalló pillantást. Nem pazarolt sok időt a pufogásra, még inkább semennyit sem. Körbekémlelt, hogy saját maga győződjön meg róla, volt e valami oka a szokatlan ébresztésnek, ha nem talál semmit, amit akár fenyegetésnek érezhetne, akkor bizony beharangozza, hogy a mai nap már más lesz, mint az elmúlt.
- Elég lett volna, ha szólítasz. – jó tanácsnak szánta. – Ritkán alszom annyira mélyen, hogy ne ébredjek fel a hangokra. És amúgy is, az ilyesmi általában valami rosszat jelent… Szóval… - elhallgatott és kivételesen a nyújtózást mellőzve, felállt. Bánthatta volna Ezmotot, úgy, hogy a kék sárkány nem is adott okot rá és ez azért egy kicsit bántotta. Leporolgatta a köpenyét, lenyúlt a tarisznyájáért, majd a vállára akasztotta és ezzel tulajdonképpen készen is ált, csak a félbehagyott mondatát nem tudta hogyan is folytassa.
- Mennyi idő, míg átérünk a pusztán? – érdeklődött inkább és hagyta, had találjon értelmet a korábbiaknak Ezmot.

// Az-az, semmi kétség jutalmul majd jól meg lesz ölelgetve //

Nem tetszett az, amit Ezmot arcán vélt felfedezni, az a mosolyszerű kis játék az ajkain és az elégedettség csillogása a kék tükreiben. Bosszúsan fordította el róla a tekintetét és tévedés ne essék, ez nem az a fajta dac, amit minden felnőtt megtapasztal ifjonti társai révén. Sou ugyan is érezve mi is szülhette Ezmot jókedvét, inkább magára volt mérges, ám ennek nem kívánta jelét adni. Bár, elgondolkodott. Járhatott volna kicsit előrébb. Mire valók a hangok, a szagok, amikből itt sincs kevés? Nem lett volna szabad megijednie és rögtön támadnia. De, nem barát aludt mellette, egy idegen, akinek szándékai ismeretlenek. Ám, ez vajon ösztön e, amit nem tud levetkőzni, vagy az, ami utazásai alatt ragadt rá, lemoshatatlanul?
- Oh, az előbb elmosolyodtál? – pimasz és még elégedett is, ahogy végül újra Ezmotra emeli zöld szemeit. Nem szánt e kérdésnek nagy jelentőséget, pusztán nem hagyományos köntösbe öltöztette azt, hogy észrevette, amit nem is titkoltak előle. – Nem is áll rosszul, megpróbálhatnád kicsit gyakrabban. – ajánlotta, ám most már minden mesterkéltségtől mentesen. Érti ő, hogy valószínűleg semmi derülnivaló nincs Ezmot életében, de ha semmiben nem talál örömöt, akkor… sivár az élete. Részvét, ezek után a gondolatok után igazán ezt kéne éreznie, talán érezte is, de halványan.
- Nekem megfelel a tempó. – oda nem illően, talán már az első lépések megtétele után bökte csak úgy oda. Kainnak szó nélkül felajánlaná egyéb szolgálatait, valamiért Ezmottal nem hajlandó ennyire önzetlen lenni és ezért a „valami” miatt, a bizalom lángját sem képes felszítani. Pont ezért megtehetné, hogy nem pazarolva a szavakat, úgy teljen el ez a nap is, mint a tegnapi. Ám, pont ezért nem szándékozott lakatott tenni a szájára, értékelje a korábbiakat bármilyen módon Ezmot.
- Még is, mi dolgod a városban? – kérdezett rá, csak úgy, mikor egyik elmaradozása után felzárkózott. Látni vélt valamit, ami nagyon hasonlított az elmúlt nap ragaszkodóan, követő árnyaihoz. – Mármint azon kívül, hogy árulókra akadj? – nem felejtette el a beszélgetést. Ezért is nehéz elhinnie, hogy pusztán azokat keresi, akik ugyan abban, vagy legalább hasonló cipőben járnak, mint ő. – Tudom, hogy nem az én dolgom! – szögezi le, bár érezni, hogy ez egy csöppet sem zavarja. – De érdekel. – felsandított Ezmotra, szemeiben olyasfajta kíváncsiság ült, ami már nem egy gyermeké. Korábban árulásról és árulókról hallott, ő, ha nem is nyíltan, de lehetőségét mutatta annak, hogy az elégtételre vágyó sárkányok helyett mást válasszon. Talán pont olyan sárkányokat, akik nem akarnak ölni, elhintve a rettegés magvait, békére vágynak más népekkel, arra, hogy megosszák egymással azt, ami megtartja őket az életben. Mint például a repülés egyszerű örömet… Nem veszi természetesnek, hogy Ezmot válaszolni fog, hogy továbbra is elviseli maga mellett, de ha eddig elkísérte, akkor el megy vele egészen a városig.