Kietlen puszta

// Mese: Véráztatta földek //


Megkönnyebbülés, vagy csak a zajok hiánya a szinte mardosó füstgomolyagok éget húsról ragacsos szaga hiánya véget, de szabadabb nak érzem magam. Nem mázsásnak tűnő terhek tűntek el, csak az uralkodó félelem szerű zönge, hogy egyetlen rossz mozdulat, amelyek megsérteni a kényes sárkány érzés ember témában, elég, hogy veszélybe sodorjam a szívemnek kedves lényeket.
Nincs örömujjongás a felszín alatt, mer már jönnek, szinte itt vannak megsegítőink, a csönd. A csönd, amelybe Kék köpeny sietsége sodort, az: csalódott. Igen, leginkább az és így a módszer sem hoz izgalmat, amivel igazolja hovatartozását és végtére, az enyémet is. A mélyre süllyedt levegő elmondhatatlanul nagy sóhajkénk kéredzkedne a felszínre, de nem engedhetem meg magamnak, hogy a kelletlenség titka nyílt legyen. Elnyelem az áporodott levegőt, hogy kis kortyokra osztva szabaduljak meg tőle, ha már az önként vállalt feladattól, lám, nem sikerül. Mehessünk újra öldökölni?
Követem hát, akit követnem kell. Gyenge döccenőkkel bicegek zúgolódást, ellenérzéseket engedve, hogy elinalhassanak, mielőtt a megveszekedett emberevő súlya alatt maradéktalanul elpusztulnak. Úgy, ha nem is teljesen úgy, ahogy tette végét lelte ez a nincstelen föld. Meddő, ahogy gondolatoktól mentes elmém csak issza a "látványt", de nem vetve nyugodott vízén fodrot, elengedi, el engedem a múlt tanulságos árnyait, mert semmi nem okult belőle a nagy egész és a jelen képe csak a várhatót mutatja.
Az engedelmesség felszínessége elég, hogy ne vessek gátat a gyógyítók munkássága elé, legalább is, így vélem. Teszem, ahogy igazítani, de lehetőség adódik rá, megengedték magamnak, hogy leheveredjek. A fáradság elfeledhető, legyűrhető, de csak egy ideig és lehet bármilyen jó, sőt kiváló a sok hókusz-pókusz, az igazi gyógyír, a pihenés. Még sem ennek engedelmeskedve teszem amit, hanem mert próbálok előre gondolkodni. Erőt gyűjtök, míg lehet és közben helyezkedhet úgy, hogy kevéssé akadályozzam a gyógyító dolgát. Éppen csak nedvedző orromat szárnyam tövének alsó felén növő új, puhább tollakba törlöm, teljesen természetes mozdulattal és ennek ellátását vélem egyedül feleslegesnek. Ezzel talán a gyógyító sem lesz másként. Hiányos, ténylegesen lyukas orrcsontom közelről eléggé látványos, régi, már begyógyult seb helyét hirdeti, ahogy pikkelyes bőr, kevés hús és izomszál emelkedik és süllyed a légvételnek megfelelően.
- Köszönöm! - csendes, de élő tisztelettel ejtem ki a szót. Mással nem honorálhatom egyelőre segítségét, kötelesség tudatát a gyógyítónak, kinek munkája nyomán biztosra vehetem, elmúlik az eddig is létező, de figyelmet nem kapó, égő lüktetés a karomban. Azt, noha eddig meglehetős felszínesség környékezett ez ügyben, de szárnyaim halott tagokból egyre élőbbé válnak. Időnként korholt létünket, jogossá teszi az egyszerű öröm, hogy nemsokára újra szárnyra kaphatók.
- Mi történik városszerte? -teszem fel kérdést halkan, talán mielőtt dolga végeztével távozna, talán előbb. Tudom nem tiszte a hírmondó szerepét is magáénak tudni, de mert akad sebesült, általuk tágabb képet kaphat és így talán én is. Mert nekem nincs meg az a posztom ebben a seregben, ami kellő tudással ruházna fel és márpedig arra szükségem lesz, ha vissza kell mennem. Erre pedig több, mint kevesebb esélyt látok.

// Mese: Véráztatta földek //

Minden a saját módján és irányában halad tova, nekem pedig nincs más dolgom, mint sodródni. Engedni annak, amit részleges kiszolgáltatottságot megkövetel és bár ez nem bűn, még is elégedetlen kedve mordul bensőm büszke lénye és bűnösnek mond.
-  Ezért! Ha csak elkoptatott szóval, de elismerést érdemel munkásságod és társaidé. - mintha csak jó szándékú emlékeztető volna, úgy kapok hangra szavai után. Mert, ha természetesnek vesszük és megfeledkezünk értékének megbecsüléséről, akkor már inkább elvárjuk. Mert jár! Mert mindig erejüket áldozták - nem csak a gyógyítók- és eztán is így kell tenni, ez a viselkedés pedig látjuk hová vezet. Gyűlölet áradathoz, melyben elvész az egyén akarata és csak a rideg lehetőségeket nem ismerő választás marad. Hogyan is fogalmaztak? Aki nincs velünk,  az ellenünk van!? Egy pillanatra, semmivel sem hosszabb időre behunyom szemem. Jól esik a sötétség nyugalma, akkor is, ha lázító gondolataim nem kavarnak fel. Az első hó leple elfed, titkokat őriz puha, fagyos leple alatt, ám hogy óv vagy az elódázhatatlan véget hozzá, sosem lehet tudni.
Felnézek a tisztán csillanó szemekbe, még ha sajátom mindig változó szivárványos tükre nem képes ilyen módon visszaadni az ártatlan tudatlanság érzetét. Még fejemet is megingatom, ám bár szinte nincs is az a mozdulat, amivel jelzem, hogy: nem, nem tudom. Bizonnyal észrevehette, de mivel tovább folynak szavai, minden egyes pontját a tervnek, még ha az érzéseim szerint, csak szűk kivonata is az egésznek, értő bólintással fogadok. Ahogy a távolba int, követem mozdulatát és tekintetben ott ragad, mintha a távoli felleg beszippantaná,  követelve minden figyelmemet. Érzem, ahogy a nyugtalanság újra felüti fejét sekélyes érzéseim között. Borzongató, akkor is, ha testem rezzenéstelen tűri és nem hódol borús gondolataim követelésének. Értem már oly lélekhez, melynek tébolyában fényt csak mások szenvedése hozott és elcsitítani, meglelni békéjének igaz kulcsát, nehéz volt. Most százak, ezrek, kik túlélték a hasadék fogságát törnek a világ új rendje ellen. Elégtételért! Hét évszázados szenvedésük jogán vajon megbékélnek egyetlen város, vagy minden ember lakta föld és lakóik elpusztításával? Vagy mindenki bűnös lesz, ki hagyta ily hosszúra nyúlni szenvedésük? A bizalom, az melyet nem vagyok képes feléleszteni és nem azért, mert annak amúgy is híján vagyok.
-  Korom okán nem tudom az milyen volt. - fordulok a gyógyító felé, aki talán nem is tudja milyen ritka kincs rejlik szavaiban és ezért tisztelem mind nagyobbra nőtt irányába. - Viszont ... az áldozat megéri, hogy megismerhessem milyen, mikor nem kell álcában sunnyogni, minden szárnyalással eltöltött időben tervezni azzal, hogy vad lehet a vadászból. - tudom, hogy megcsendesített szavaimban átsejlik a szikra, vágy és tenni akarás. De a gondolat még nem egész.
- Ám minden vágy, akarás és tudás, mit sem ér majd, ha nem fogadjuk el és értjük meg a múlt hibáit. - tekintetben az eddig őszintén, de csak érdeklődéssel fürkészett kék szemekről a halott földre siklik. Egyensúly, ahogy ő mondta és helyesen, az erre való törekvés lehet a jó út, amit itt minden népnek járnia kéne. Elfogadás és temérdek kompromisszum árán még meg is férhetnénk egymás mellett, talán egymásért is. Hiszen a béke csak egy űzött vad, pillanatnyi állapot csupán, amely elillan még mielőtt révbe érhetne és ezzel a körforgásban csak egy újabb ívet ír le.

//Mese: Véráztatta földek //

Figyelmem egy egészen rövid ideig osztatlan függ a gyógyító alakján és lassú munkával engedi megemészteni a hallottakat. Nem ítélek hite felett, csak azért, mert én bízni nem tudok. A bizalom számomra érték, érdem, mit nem osztogatok hatalomért, pusztán azért, mert valaki többre hivatott nálam és világrengető hatalom nyugszik szívében. Mit is hihetnék az ősiek felől? Egy maroknyi közülük sértet embergyerekként tombol, mert nem úgy lett, ahogy ők akarták és százakat, ezreket rántanak bele halálos játszmájukba. Hát nem elbuktak? Hogy oszthatta meg e gyenge nép a köztünk és a többi nép közötti egyensúlyt, ha ők olyan ... hatalmasok, tökéletesek, mindenhatók és még megannyi magasztos hírnév, mit tisztelet címén viselnek? Igen bántja a szemem, hogy ilyen fölénnyel élnek, de nem az irigység savanyú íze facsarja ezeket az érzéseket, mind inkább az, amit érdektelenségnek neveznék. Ők élnek, mi meghalunk, értük, vagy ellenük az a végét tekintve, mindegy.
Vértlázító gondolataimat elnyomom, lehunyt szemem pedig eltakarja a mogorván izgága vádak vetette hullámokat. Hallgatok. Hallgatom a szavait, mint aki érteni vágyja a miérteket és közben válaszok helyet a kérdések halmaza gyarapszik csupán. Talán érzi, hogy nincs áhítat, sem megnyugvás bennem és még a pillanatnyi izgalom is kihuny, lassan. Nem bánom! Mind mások vagyunk, én is a saját szám íze szerint ítélek és ezért sem lenne szabad, hagyni, hogy kényszer terhe alatt ugyan azt a véleményt kántáljuk és aki nem tesz, az majd a dögevők eledeleként végzi?
- Köszönöm! - csak a szavait, érzéseinek szeletnyi részét, melyek ízükben oly nagyon eltérnek sajátjaimtól. - Noha most talán még több kérdésem lett, megelégszem ennyivel. - meghajtom felé fejem. Érzéseim, noha nem csalhatatlanok, azt súgják: hallgatag szerzet és minthogy ismerek egy néhányat, értékelem készségességet, hogy egy balga, vénülő fióka kedvéért bőlére engedte szavait. Hálám pedig egyszerű, megtartom magamnak a véleményemet. Lassú szusszanással kúszik vissza tekintetem a város egyre- egyre csak közelítő veszedelem felé. Hiába próbálom, a látvány által keltett érzéseket, meglehet hiányosságaim véget, képtelen vagyok szavakba önteni. Még is kérdeznem kellene? Hogy ne hulljon porba a beszélgetés fonala, elmém azonban megtagadja a szavakat, csak figyel, hogy a megértés csírája megfoganhasson. Mit számít az, hogy észrevétlen múlik a fájdalom és lassan eliszkol majd a zsibbadtság utolsó, szurkáló rianása is? Noha lélegzetem nem bántja ártó mágia, még is, szinte levegőt sem veszek, ahogy testem minden porcikája aprólékosan belesimul a nesztelen, moccanatlan figyelésbe.

// Mese: Véráztatta földek //

Tekintettem még húzza a látvány, erejét még így távolról is érzem. Ott ül bennem, trónusán pöffeszkedve a kellemetlen tudat, hogy hiába hagynék fel a bámulásával újra és újra visszafordulna érdeklődésem. Mert megbabonáz a látvány, piszkálják a félelem libabőrszerű hírnökeit, izgalmat szít, ahogy bizseregni érzem a levegőt. Kék köpeny szavának sincs elég hatalma, hogy képes legyen megtörni ezt a ki nem mondott varázslatot és így alig időzik alakján tekintetem, vagy kíséri a távozó gyógyító alakját.
- Kétség kívül igazad van. - ezen tagadni való nincs. Nem is ellenkezem, még bólintok is helyeslően és még is. Egy mélyebb szusszanás, mely gyenge morgássá lényegül át, talán képes érzékeltetni, hogy van ott egy "de".
- Ez az igazság azonban nem nézi mit teremt, csak azt, mit akar elérni. E kettő között pedig rengeteg eshetőség sűrűsödik össze. Így látom én, aki a holtak legmélyebb kívánságát keresem és teljesítem be. - hogy mit akar szavaimból megérteni, az teljesen rajta múlik. Azonban ügyelek hanghordozásomra, melyben a semleges érzelmek uralkodnak, ha már olyan foglalatot választottam gondolataimnak, amik, ha csak burkoltan is, de kétségeket fejez ki a módszer miatt. És, nem csak azt! Finom bírálat is egyben. Áldozunk, vért, életet és mindaddig kellemesen hősszerű a hűség, míg azt vállalhatjuk szabad akaratból. Azt derékba törte, az ígéret: "aki nem velünk, az ellenünk van". Ezzel eltiporta az odaadást is, ami így vagy úgy, de elkötelezte volna a most még hezitálókat a nemes ügy mellett. E helyett, most van félelem, zúgolódás és düh, ezek pedig nem mind szólnak már az embereknek. Túl sok azok száma, akik szívükben már árulók és már csak egy szikra kell, hogy tettekben is azzá váljanak. Legyőzöm a megbűvölő látványt és Kék kö.. Erindor felé fordulok.
- Az adott szavamat megtartom. - nem csak őt, saját magamat is emlékeztem, hogy mit ígértem. Belesétáltam, szinte önként, de ha mindig ódzkodva elódázom a pillanatot, hogy teljesíthetném az Ő vágyát. - Feltéve, hogy tervezel még velem?

//Mese: Véráztatta földek - elnézésed kérem, hogy kimaradttam és köszönöm, hogy megvárttál, bár nem sok vizet zavarok a történetben //

Csak a képzelet csalfa látványa lenne, ahogy a kék hím vonásain elmúlt évszázadós kísértet vonul át? Sértettség lenne? Ne érzem a gondolat leghalványabb ízében sem az igazság nektárját, hát nem fürkészem tovább, de a viharra sem emelem tekintettem. Mintha nyugvó pontot kínálnék, magamnak, hogy legyen időm kellő érzéketlenséggel fogadni a válaszát, hogy nem remegjen bele bensőm a távol dúló indulatok ide is elérő, mert elérnek idáig. Mesterségem nyitottságot követel meg, olyat, amit legszívesebben el is felejtenék, hogy képes vagyok rá. Mert megsebez, mert elkeveri saját tudatom egy részét a másokéval. Talán? Meglehet, ha nem volna részem a bosszúszomj kezes báránnyá idomuló vonzása, már beletörtem volna a világ zűrzavarába. A “talánok” pedig gyorsan szaporodó népsége elég eledelt adnának egy egész életnyi okfejtésre, frázisok megszületéséhez, tervek, intrikák kiteljesedéséhez. Ebbe a kellemesen zagyva gondolati zsivajba ejti Erindor a szavait. A válaszát.
Fejem legapróbb mozdulata nélkül nézek rá, mi csupán annyiból érezhető, hogy a színörvény centruma elmozdul. Nem hitetlenség kavarodik íriszemen több halvány zöldet és harmatos rózsaszint keverve a kaotikus egyvelegbe, hanem meglepettséget izzó tengerkékje villan fel. Feloldoz! Ezzel együtt tör előre a gyanakvás, mint valamiféle sebzett vadkan. Ugrásra kész merevséggel húzom tagjaimat kissé magam alá, mert olyan hihetetlen, a városban mutatott vehemenciájával oly nagyon ellentétesen hat. Nem tudok mást tenni, mint nem bízni benne. Aztán, nem kell egy szívdobbanásnyi idő, hogy egyfajta jellegtelen mosoly meg ne húzná ínyem vonalát.
- Megértettem. - veszem ezt inkább úgy, hogy nem volt elégedett a tettimmel, nem pedig úgy, hogy csapdát állít, amibe az ingoványban járót kívánja elsüllyeszteni. Nem hiszem azt, hogy árulónak tart, de nem ringatom magam abba az ál biztonságba, hogy nem feltételez kétes érzületeket. Lassan oldódik a mielőbb hírtelen jött feszültség test szerte és csak úgy, újra próbát teszek a szárnyaimmal. Felszabadult e már a bénaság súlya alól?
- Akkor …. nincs más csak várni? - csak halkan csendül a hangom, nem kívánom megtörni az áhítat mámorát, amivel a vihar szemléli, aminek most én is telhetetlen pillantással adózom. Pikkelyeim alatt, ha csak képletesen is, de feszít azaz érzés, hogy tehettem volna többet fajtám győzelméért, hogy tehetnék még és ennek feszül neki a korábbi gondolatok aranypáncélos hada. Helytelen, így és most, már nem jogos százak, ezrek halálát okozni, kívánni. Lehunyt szemel hajtom lejjebb a fejem, elűzve a kegyetlen vádakat élesztő gondolatokat, maradjunk itt, a puszta valóságos, meddő talaján.