Az Aréna nézőtere

//Mese: Régi-Új Világ ... rossz fát tettem a tűzre? -.-//

Úgy járt a sereghajtók között, mintha ő is ide született volna és úgy menne ebbe a különös kék épületbe, mint haza. Szíve azért a torkában dobogott, végtére is ez számára egy teljesen idegen helyzet, nem számíthat segítségre, illetve akiktől számíthatott volna, azokat csúnyán magára hagyta. Csak reménykedni tudott, hogy mindkettejük élt a pillanatnyi zavar adta lehetőséggel és ha megtették, akkor sikerrel is jártak. De most van fontosabb dolga! Ezért is igyekezett nyugalmat erőltetni magára és közben némi tempót is adni álcájának. Így, ha csak kicsivel is, de beljebb keveredett a sokadalom tömegében. Legalább azon nem kellett aggódnia, hogy ha túlzottan lemarad, akkor elveszti az útirányt. Jó, ott az orra és a hallása, de nem mindig köteles ezekre az érzékszerveire támaszkodni. Haladt hát a tömeggel, amit kicsit fel is tartott, mikor is lecövekelt az elébe táruló akadály előtt, ami ama egyszerű nevet kapta, hogy lépcső. Lassan csoszogott felfelé, bőszen kihasználva botjának támaszát, noha akadt ott legalább egy-két felkínálkozó erős kar is. De ezeket a lelkes ifjúkat csúnya mogorvasággal hajtotta el magától, pontosan adva a kötözködő és mogorva öreg szerepét.
Felérve rögtön végignézett a hosszú lelátó sorain, itt egy magafajta fehér bőrűnek nem szinte, hanem ténylegesen is lehetetlen lenne észrevétlen maradnia. Előrébb bicegett, az ülőhelyeket véve szemügyre, de aztán nemes egyszerűséggel belekapaszkodott a korlátba és lenézett. A homokkal felszórt tér most már eloszlatta a hely irányában, azaz rendeltetésének mibenléte feltételezéseit. Ez itt, egy aréna! Ujjai megfeszülnek, még nem volt balszerencséje ilyen helyre betévedni, de eleget hallott ahhoz, hogy jó messzire el akarja kerülni. És. Mindezt megkoronázta, hogy a sokat látott téren nem is egy barátjának vonásait véli felfedezni. Kain mellett ott van Cloud is és mintha a véletlen törekedne a hármas együttállásra, még egy ismeretlen hölgy is osztozik barátai sorsában. Az őszinte aggodalom jócskán kiül az arcára, de szerencséjére a legtöbb kékes bőrű lénynek háttal van, de ha akadna olyan, aki fel is fedezi nem egészen odaillő viselkedését .. hát, van annyi gátlástalanság benne, hogy rendre utasítsa az alkalmatlankodót.
Csak percek telnek el, de többet is megtud a helyzet állásáról. A lelkes közönséget csak néhány pillantásra méltatta, érdekesebb volt az, aki a vezetőjük volt és meg is mutatta magát. Könnyen jön a gondolat, hogy csak őt kéne fogságba ejteni és talán általa megtörhető lenne az egész nép. De, mert mindig kell lennie egy eme szócskával kezdődő mondattal. Kevés esélyt lát arra, hogy az olyan könnyen menne és valahogy távol áll tőle az ilyesfajta fenyegetés, e mellett még azt sem tudja, hogy beválna vagy sem. Inkább más lehetőségek keresésére fordítja elméjét, pedig nehéz, hiszen tekintetét szinte odaforrasztaná a küzdőtérre. Azzal viszont, hogy csak bámulja az eseményeket nem fog elérni semmit. Ezért is néz a lehetőségeihez mérten tüzetesen körbe, éghető holmikat keres, fa és lobogó zászló lenne az, ami jól jönne számára. Meg persze ’forrás, fáklya, vagy bármi más, amivel tüzet csiholhat mágia nélkül. Ha megleli a megfelelő gyújtó pontot, akkor megkockáztatva azt, hogy elveszti álcáját, onnan emel el lángokat. Könnyű burába zárva a tucatnyi gyertyalángnyi tűzdarabot, „lebegteti” olyan helyekre, ahol azok megkapaszkodhatnak és végezhetik ösztönös dolgukat. Pusztíthatnak. Azonban ennek hiányában, néhány - pontosabban maximum három, helyet kiválasztva, igyekszik olyan melegre felhevíteni egy tenyérnyi helyen a levegőt, hogy először füst, aztán éhes tűz születhessen. Célpontjai mindkét esetben olyan helyek, amit oltani nehéz, de az aláhulló darabok könnyen tovaviszik ennek a halálos elemnek gyermekeit, újabb és újabb tűzfészkeket gyújtva. ~ Ha nem is ezt, azt a másik tüzet tisztelik … talán jelnek fogják fel. Talán. ~ Abba már bele sem mer gondolni, hogy mi lesz, ha pozitív jelnek vélnék, de persze ez előtt még ott van, hogy vélik e, vagy rögtön megtalálják a bűnöst?

//Mese: Régi-Új világ //

~ Erre számíthattam volna. ~ Lemondó sóhajjal toldotta meg a gondolatát és közben végignézte hogyan fullad meg az egyik tűz a rázúduló mérhetetlen homok súlya alatt. Közben pedig semmit sem ért el, legalább is egyenlőre úgy néz ki, ennek a népnek sokkal fontosabb az, ami odalent zajlik, minthogy valaki esetleg az életükre tör. Bár ebben megegyeznek, neki is fontos mi történik odalent, a bátya és eddigi utazásai során a legfurább emberbarátja van bajban. A tehetetlenség érzése megkörnyékezi, de legendákba illő makacssága most is kellő képen kisegíti, így szinte lesi a lehetőséget. Nem az első varázshasználó lenne, aki egy másik mágus varázslatát készül a saját javára fordítani, de nem is reménykedett benne, hogy az egyik ennyire a kezére játszhat. Tekintete a bőkezűen aláhullatott esőcseppeken időzött, hosszasan s pontosan addig és egy kicsit tovább is talán, mikor észlelete, hogy a testét ölelő illúzió percek, vagy pillanatok múlva darabjára esik.
~ Bölcsebb lett volna meghúznom magam,.. több mágussal szemben, aligha lenne esélyem, de a beválik rajtam kívül is lesz kikkel foglalkozniuk. ~ Egy illuzionistának fontos, hogy képes legyen másokat megtéveszteni, de fogalmazhatunk drasztikusan is, átverni. Ezek a megtévesztések pedig néha képesek önálló életet is élni, akárcsak egy rosszindulatú átok. Most is erről van szó. A vízcseppek közvetítővé váltak, alkalmasak rá, szinte tökéletesek, hiszen az élet alapfeltételét képezi ez az ősi elem és maga a varázslat, azaz ebben a minőségben kiérdemli az átok elnevezést. Ahogy felissza kicsit is a nézőközönségbőre, akárcsak egy vírus fejti ki a hatását. Feltéve, ha minden jól megy. De ha igen, a vizessé vált vadalanok egy rövidke idő után észrevehetik, hogy bőrük, sajátjuk avagy társaiké is olyanná válik, mint a vihar szülötteié. Ez azonban még nem minden, a „megfertőződöttek”, ha feltekintenek az égre az éppen ugyan csodálatosnak és fenyegetőnek láthatják, mint mikor a vihar kezdődött. Lélegző tűztenger. Rejlik egy trükk is az átkában, a varázslatának hallucináció képző hatása, annál erősebbé válik, minél jobban éli át az élményt az adott személy.
De érzi már, hogy bajban van. A legkézenfekvőbb menekülési út felé pillant, ahol fel jött és ez még kapóra is jönne neki. Bőven lesz még annyi ereje, főleg, ha menekülés nem fog többet kivenni belőle, hogy próbára tegye a falakat, mennyire is állják meg a helyüket, ha elvesztik a merevítésűket és egy kevéske darabot még innen-onnan. Ezért is lett volna jó, ha nézők ijedtükben inkább elhagyják a lelátott. Előbb azonban legyen túl a második „szökésen”. Szembe fordul a nagyközönséggel, vagy is leginkább csak azokkal, akik mögötte voltak, meglepett és dühödt-elszánt tekintetekkel találkozott össze.
- Megfiatalodtam! – Kiállt fel és ha van lehetősége magasba löki a kezében tartott botot, talán lesz néhány pali madár, aki annak útját követi. Vet még egy utolsó pillantást a nézők soraira, hiszen inkább tart a mágusoktól, mint a lapátkezű férfi vadalanoktól. Előlük meg tudna szökni, egy varázstudó azonban már más tészta lenne. Hiszen már így megeresztettek irányába egy bűbájt, ami talán el is jut hozzá, még ha egy tiszta elemi hatalom után, valami sötét és zavaros erőhöz nyúlt. De volt egy bot. Nos, az a természet törvényeinek engedelmeskedve, elérve a csúcspontját a kevéske lendületének, újra a föld felé fordult. Viszont állapotát tekintve már köze sem volt egy fához, saccolva két tucatnyi mérges kígyó formájában hullott le, a legfélelmetesebb és gyönyörűbb jószág formáját ölve. Ám mind közül a legnagyobb ágaskodott csak fel, kitárva elképesztő mintázatú csuklyáját. A többi a szélrózsa minden irányába iramodott meg, még lefelé is, könnyen véve a lépcső fokait, az egyik ilyen kis sikamlós lény álcájában igyekezett Sou is elillanni. Ez a mutatvány azonban a vásári mutatvány kategóriába tartozik, látványos, de teljesen ártalmatlan, de talán így legalább a tribünről eltűnhet és ezzel egyetemben megkezdheti a kutatást, ahhoz a hatalmas ajtóhoz vezető út irányában.

//Mese:Régi-Új világ és ...öhm és ... ^^//

Az egyik kígyó ügyetlenül bucskázott le a lépcsőfokon, de ha akad volna egy hidegvérű, avatott szem, akkor észre is vehette volna, hogy az ügyetlen esés és gurulás, pont olyan ütemű, mintha valaki hármasával tudná maga mögött a fokokat. Mert hát, erről volt szó. Nem is törekszik eme rejteket továbbra is fent tartani, de azért kellő körültekintés után bújt elő a parányi kép mögül emberi valójában. Ugyan mielőtt nekivágott volna a hosszúnak tűnő folyosónak, még vetett egy pillantást a plafonra. Nem lát át rajta, de ami igazán aggasztja, hogy nem hallja a nagyobb mérvű kavarodásra jellemző hangzavart, pedig reménykedett benne, hogy legalább ezzel el tudja vonni ezeknek a kék lényeknek a figyelmét. De ha nem, hát nem. Ezen nem tud segíteni és jelen pillanatban nem is akar, fontosabb lenne ugyan is végre valami olyan módot találni, amivel késleltetheti a küzdelem lefolyását. A mágusok miatt a közönséget úgy látszik csak valami meg nem akadályozható természeti katasztrófa lenne képes kitessékelni innen, vagy még az sem. Persze újra és újra megfordult a fejében, hogy talán az uralkodót kéne jobb belátásra bírni, de ha már a nézőtérre ily módon ügyelnek, akkor a vezetőjüket még ennél is gondosabban védhetik, egyedül ostobaságnak tűnik megpróbálni. Meg senki sem garantálja, hogy egy olyan lelket, aki mindenféle előzetes ismeretség nélkül a halálba küldené, vagy is küldi is az idegenek, meggondolja magát.
Sou nincs gondolatok híján, de van is min elmélkednie bőven. Egy valamit azonban kénytelen nem figyelmen kívül hagyni. Időnként ugyan is kénytelen megállni és nem csak azért, hogy egyes ajtók környékén és a választott folyosóhoz csatlakozó más folyosók nem rejtenek számára veszélyt. Hanem azért is, hogy szusszanjon is egy keveset. Elfáradt volna? Korábban ismerte korlátait, ám az újakat még nem volt alkalma kitapasztalni és ezért csak magát okolhatja, de majd később és akkor majd azon is elmerenghet, hogy mit kellet volna megfontoltabban tennie. Már ha lesz rá még alkalma, de a remény hal meg utoljára, nem igaz?
A vak szerencse, vagy a sors viszont, mintha csak kárpótolni akarta volna a nézőtéren tett sikertelen kísérleteiért, útja során nem akadt egyetlen kellemetlenkedő kékes bőrű alakba sem, ajtó sem igazán zárta el előle az utat. Egy bizonyos dolog pedig még segítette is a választott céljának, a kapunak az elérésében, ez pedig nem más, mint a mágia. Megismerte, még fentről is érzékelte, de egyre jobban ki tudta venni az irányt, amerre erősödik. Ugyan akkor említést kell tenni egy másik érzetről is, megállásai alkalmával kereste is ennek forrását, mert határozottan az volt az érzése, hogy figyelik. Az a bizonyos tarkót perzselő érzés mikor megállt nőt, de mikor gyorsabb iramot diktált egy leheletnyit távolodott. Valószínűleg más már megfejtette volna a talányt, de Sou még életében nem találkozott kereső bűbájjal –ha emlékezetem nem csal -, így joggal tart ettől a láthatatlan erőtől. Vajon csak ráakad, elárulva a helyét, vagy még meg is gátolja a cselekvésben? Ez az a kérdéscsokor, amire később derül ki a válasz.
Az utolsó kanyarnál valamivel óvatlanabbul járt el, lába és köpenyének egy nagyobb része lendült át a fal által nem takart területre, de talán még időben visszahúzódzkodott és nem vették észre. Ha így esett, akkor már óvatosabban lesett ki fedezéke mögül, hogy szemügyre vegye az ajtónállókat. ~ Persze, hát miért is nem valami apró lények óvják ezt a behemót ajtót. ~ Meg is jegyezte magának a dolgot és ezzel kilátásba helyezte, hogy nem lesz könnyű dolga. Miközben körbetekintet, azt is szemügyre vette, hogy miket tudna felhasználni, ládák, zsákok, fáklya, kötél vagy lánc és hogy mekkora terület áll a rendelkezésére, egy esetleges átváltozást is kilátásba helyezve. De valódi természetét szeretné utolsóként felfedni.
~ Közelebb kéne jutnom. ~ Remek gondolat, csak hát a hogyan egy még remekebb megoldandó probléma. Hátát a falnak támasztotta és ahogy amióta elhagyta a nézőteret, most is csak érzékeire támaszkodik. Fontos, hogy jön e valaki, ahogy az is váltanak e egymással szót az őrök. ~ Lehet nem lesz más választásom és innen kell megpróbálnom. ~ Jelenlegi helyét nem tartja tökéletesnek, de ha számításba veszi a jelenlévő mágiát, könnyen lehet jobban jár, ha nem közvetlenül mellette fog varázslásba.

//Mese: Régi-Új világ - Kaphatok puskaport a következő akcióhoz? *.* azzal könnyebb lenne //

Világossá válik Sou számára, hogy mágia nélkül és, vagy eredeti alakját mellőzve nem fog megbirkózni azzal a két marcona ajtónállóval. Inkább meg sem próbálja, szépen vissza is húzódzkodik a fedezékül szolgáló fal közepe tájékára. Szeme azonban a szemben lévő fal sarkára helyezett fáklyán csüng, onnét nem fogja tudni csak úgy elemelni és annak a lehetőségét, hogy újabb álcába bújtassa magát, már korábban elvetette. Egyenlőre a világosságot adó fa a helyén marad, ellenben leguggolva és elnyújtózva ujjai közé csippenti a lánctöredéket. Tényleg kegyesek voltak hozzá az istenek, egy hajszállal kerülte csak el, hogy rálépjen az igen is csörrenő, csilingelő kovácsolt szemekre. Óvatosan tekergeti fel kezére a hideg vasat, bár még mindig nem tudja, hogy mire fogja használni, de ha ne adj isten’, valakivel ökölre kéne mennie, akkor csupasz öklén kívül valami keményebbel is szolgálhat és nem utolsó sorban, ez még előnyére is válhat. Nem egy szép szál legény, aki egy malom követ is úgy rak odébb, mintha csak a kicsiny sámliját utalná a sarokba.
~ Hát. .. Nem tűnnek annyira ostobának, hogy megdobálom egyiket a másik nevében és fordítva, aztán szépen egymásnak esnek. ~ Visszaóvakodott a fal pereméhez, de mire a gondolata véget ért, már döntött is. Visszább lépett, hogy még véletlenül se táncolhasson az árnyéka olyan helyre, ahol megláthatják. Kezében vékony kis kés ölt formát, aminek pengéjét összeszorított foggal nyomja másik keze tenyerébe, nem túl mély sebet ejtve. Megsebzett tenyerét úgy tartja, hogy kis „öblében” összegyűljön a vörös folyadék, ami néhány pillanattal később megmozdul és alig egy perc elteltével a falon már ott díszeleg az aréna vázlatos rajza. Önteltség lenne azt tervezni, hogy az egész épületet alapjaiban képes lenne megrengetni -bár nagyon szívesen a földel tenné egyenlővé ezt a helyet, ezért is koncentrál a közeli területekre.
A vérrel írt vonalak lassan, gyorsan fakuló betűkké válnak, Sou ezzel szeretné elérni, hogy a varázslat ne kívülről, hanem belülről hasson és mi jobb közvetítő, mint mágiával átitatott vére. Meg ebben is elrejthet egy kis turpisságot. Még mindig nincs tisztában az itt őshonos népség mágusainak képességével, gondolkodásmódjukat sem ismeri, de ügyesek és értik a dolgukat, ezt a következtetést le tudta vonni. Kiderül, hogy ezzel hogyan boldogulnak. Mindkét tenyerét a falnak támasztotta és bár nem bölcs dolog, nagy levegőt véve a szemét is lehunyta. Csak arra koncentrált, hogy a kellő helyen elég erőt legyen képes összesűríteni. Nem hangzottak el a falra írt szavak, de az a csodálatos láthatatlan folyamat már kezdetét is vette. A képzelet egyszerűen becsempészte a parányi légbuborékokat a falat alkotó elemek közé, amik sebesen egy összefüggő repedéssé álltak össze. Először talán a hatalmas ajtót tartó keret körül, aztán, mint az ezerágú villám a környező falakon és a plafonon is végigszaladtak. A távolság talán amerre elnyúltak cikkcakkos póklábaikkal alig a kétszerese Sou jelenlegi helye és a hatalmas ajtó közötti távolságnak. Messzebbre már merész és fölösleges megterhelés lenne. Ó, igen. Ha netalántán akadna olyan, aki szeretné ezeket eltüntetni, megteheti, mert miért ne. De az eltűnő repedések kétszerese bukkan fel aztán, hosszúkat és szélességüket is gyarapítva. Nem kellemes, ha az ellenfél más varázslatából felszabaduló erőt nem kimondottan használja, csak nem hagyja kárba veszni.
Ami az őröknek is feltűnhet, hogy a helyiség úgy viselkedik, mintha egy hatalmas levegőt venne, pont ahogyan Sou tette és utána? Utána ezt kis is fújja, méghozzá süvítve egy hurrikán erejével, hogy kiszakíthassa az előre meggyengített faldarabokat, amik talán szép számban akadnak. A szélroham nem csak a pajzzsal védett harctér felé röpíti a törmeléket, bőkezűen szórja a szélrózsa minden irányába. Talán, éppen az ajtót is viszi őreivel egyetemben.
A varázslat nem éli fel a hatalmát, lenne ott még kiaknázható manna, de gyönge teste már nem bírná el. Lassan a fal mellé roskadt, talán a gondosan megtervezett rúnák védvonala legalább attól megóvta, hogy saját fejére szakítsa az őt körülvevő falakat. Elmondható, hogy majdnem mindent egy lapra tett fel, de végiggondolta… vagy is hát, fogjuk rá, hogy megtette.
- Meg kéne nézni a művem… - Motyogta az orra elé, de megbánta, mert ha mást nem is ért el. A padlón megülő port tisztességes mennyiségben sikerült felkavarnia. Köhögve próbált odébb mocorogni, hunyorogva és tapogatózva, látszólagosan figyelmen kívül hagyva gyengeségét.

//Mese: Régi-Új világ - Folyosón -.-//

A felállással meg sem próbálkozott, már az is megerőltető volt, hogy falnak támaszkodva térdein csússzon előrébb és előrébb, meg még egy kicsit. Egy karnyújtásnyira lehetett a fal végétől, de nem tudta pontosan megsaccolni sem és nagyon időt sem hagytak eme tevékenységre. Különös alak jelent meg előtte, már ki tudta venni a bíborruhás magas alakot a mögötte sötétszürkén ásító fal előtt. Volt is egy futó gondolata, hogy elkapták és ez nem csak hol mi elme játék volt, mert egy másik ismeretlen, akinek jelenléte fel sem tűnt, meg is ragadta. Ösztönös volt a mozdulat, amivel a hirtelen jött fogság ellen tiltakozott. Saját mozdulata is túl hirtelenre sikerült, koppant is kobakja a falon és egyben túlságosan is ösztönösre. Aki megragadta érezhette is, hogy amibe belemarkolt ujjaival, az nem teljesen szilárd, sőt egészen légnemű. Egy másik helyzetben és ami a leglényegesebb, fitten, nagyon is jó ötlet és tudattalan „mozdulat” lett volna. Most azonban ellenei számára kedvezett ezzel.
Elfáradt, nagyon elfáradt. Tettre készen megfeszült izmai még jóval a mágus varázslata előtt elernyed és mivel már nem képes megtartani magát, akárcsak a precízen kivágott fa, szépen eldől oldalra. Normál esetben, mint bárki más fia, jó előre nyújtaná kezét, hogy megvédje magát az esés fájdalmától, de ez a fajta reakció is hiányzik és nem csak ez. Nem fájt az érkezés sem, pedig a padló nem lett puhább az ő kedvéért. ha mágusok eztán is szükségesnek látják a varázslatot, mivel kimerültsége folytán amúgy is ólomsúlyúnak érzi minden porcikáját, aligha veszi észre. Ha csak, am formában, amit annak köszönhet, hogy szervezete valamivel érzékenyebben reagál, mind a saját, mind pedig az idegen erőkre. Kellemetlen.
Tévedés ne essék, nem veszítette el az eszméletét. Habár szemei csukva vannak, mert egészen beleszédült abba a sötét és villódzva kavargó világba, ami körül veszi. Látna, hiszen hallani is hall. Méghozzá minden egyes lépést, most lehetne az a világ legnesztelenebb lépte is, akkor is tompa dübörgéssé hangosodna Sou számára. Valóban zavaró. A topogások moraja egyre inkább összekeveredik saját szívének lassú és szabálytalan ütemével, pedig verhetné gyorsabban is a megszokott ütemet. Legalább az egyik „neszről” tudhatná biztosan mi is az. De hát a többiről is tudhatja, mágusok, talán pont azok, akik nagy hatékonysággal oltották el az alig parázsnyi tüzeit odafent. Egy sóhajjal felelne erre, de eszébe sem jut, megelégszik a fáradt, el elhalkuló pihegéssel.
Más is megfordulhatna a fejében. Bár kínkeservesen, de egy-egy gondolat fel is bukkan, feltéve, ha addig azokat valami módon szét nem zilálják. Ilyen például a varázslatának eredményessége, amiben kevés optimizmus húzódott meg, valahogy érezte, ha sikerült is rést ütnie, azt egy csettintéssel helyrehozzák. Dühítő volt, leginkább magára volt dühös, hogy csak ilyen apró, jelentéktelen dolgokat tudott megtenni és mindezt a semmiért. A másik a küzdőtéren lévőkkel foglalkozott, aggódott értük és akaratlan is rémkép született a fejében, a számára fontos két személy meggyötört halott testéé.

Teleportálva az aréna nézőterére meglepetéssel konstatálta a nézőtéren csoportosuló harcos kék bőrű lényeket. Mágusokkal és egy fehér emberrel szembe találta magát.
- Zolfar! Szólj hát, ismered-e lényt?
- Nem ismerem, de biztos, hogy Lanuriáról került ide. Merula kérdezd meg tőle honnan származik.
Ha a fehér bőrű ember is ugyanúgy mondja el idekerülését akkor meg tudnák menteni azokat kik még veszélyben vannak.

//Mese: Régi-Új világ//

Nagyon szívesen rámorogna az őt körülvevőkre, hogy próbáljanak meg már legalább egy percig nyugton maradni. Megtenné, ha képes lenne megmozdulni és ha akarna is megmozdulni. De nem tesz semmit, lényegében a bosszankodása sem tart tovább, mint egy szempillantás. Éber is, meg nem is. Mm, milyen jó is lenne most elnyúlni egy dús füvű, elhagyatott legelőn és hallgatni a szelet, meg a természetet. Sokkal, elmondhatatlanul jobb lenne. Erre mi történik? Új alakok érkeznek és azok már nem elégszenek meg a néma, egymásra vetett pillantásokkal. Nem tudná eldönteni, hogy az kezdeményezte a diskurzust, aki már ott volt, vagy aki éppen érkezett, de ez egy perccel és néhány szóval később már nem is volt olyan fontos. Hallotta a kimondott gondolatokat, de képtelen volt annyira rájuk összpontosítani, hogy ne ezer darabra tört kirakósnak tűnjön az elhangzott mondanivaló. Valami ugyan is megborzongatta. De ez nem annak a hidegnek az érintése volt, amely megkörnyékez minden menedékéből kilépőt a hűs téli hajnalokon és libabőrt csal a karokra és mindenhová amit csak hagynak számára megérinteni. Ez belsejébe rejtette a hideget. Találkozott ő már hasonlóval, de csak azért sem találja fel emlékei között azt az egyet, ami Lanur tornyához, még inkább annak őrszelleméhez tartozik. A megoldástól még sem kerül messze, szellem, bár találgatás íze van ennek az egy szónak, pontos tudásra is szert tehetne, ha felnyitná végre a szemét. Nem is egy szellemet, kapásból kettőt is szemügyre vehetne, egyet az itteni népességből és egyet a jó öreg lanuriai kísértetek közül, arról sem árt elfeledkezni, hogy azt is láthatná, hogy kik is állják őt körbe.
Elhatározásra jut, megpróbálja! Ezzel egyetemben valami furcsaságra is rájön, nem pusztán kimerültsége okán ilyen nehezek tagjai. Miközben azon igyekszik, hogy megnézze magának a környezetét, emlékezik is. Sajgó, apró púpot nevelgető kobakja emlékezteti is őt a „testetlen” kézre és ha már az elhangzottak összerakásával kudarcot vallott, legalább ezt sikerült összeraknia. Fent mágusok voltak, valami érezhetően követte, nyilvánvaló, hogy akik körülállták nem közönséges harcosok voltak, ebből pedig az következik, hogy megátkozták. Eme eszmefuttatás végére végre kinyitotta a szemét, ha nem köpönyeg takarná, akkor egyszerű megállapítással hunyná vissza szemeit, lábak. De így a nélkül teszi meg. A következő próbát viszont nem hagyja sokáig váratni, ám ezúttal ujjait is megpróbálja megmozdítani és moccan, ő legalább is úgy érzékelte, hogy jóval nagyobbat mozdított kézfején, mint amit valójában. A valóság pedig az, hogy éppen csak megmoccant, fejét is igyekezett kényelmesebb pózba fordítani. Zöld íriszei az egykor élők áttetsző testén állapodott meg először, nem tudta eldönteni örül e vagy sem annak, hogy lát egy fehér bőrűt, csak már szellemként. Önkéntelenül is megfordult a fejében, hogy vajon már régóta kísértet vagy most vált azzá? Aztán feljebb vándorolt és megpillanthatta a sok férfi között az egyetlen nőt.

//Mese: Régi-Új világ. - "kiskör" és Zolfar//

Leginkább álomittasnak tűnik, nem az ébredők pillantásával szemléli a megszólalót, hanem az elalvásra készülőkével. Le is hunyja szemét, mély levegőt véve. Hiába nem érezni támadó élt a hangban, attól még olybá tűnik Sou számára, mint egy parancs. Mintha nem dönthetné el, hogy választ ad, vagy sem és ez bosszantja. Ezt a dühöt igyekszik lenyelni és mélyen eltemetni magában. Moccanni is alig bír és kétséges, hogy mennyire járna most sikerrel bármely varázslata, ráadásul, ha túl messzi megy, akkor a halálával mit fog megoldani ... tud e majd segíteni. Segíteni. Kain és Cloud ebben a percben is az életükért küzdenek, ezért nem engedheti meg, hogy saját gyengeségének a fogságában feladja. Apránként próbálgatja hát végtagjait, amikor úgy érzi mozognak, akaratának pontosan eleget téve, lassan karjaira támaszkodik, hogy feltolhassa magát a földről. Ugyan megremegnek még eme jelentéktelen súly alatt is, de megtartják gazdájukat, a mozdulatsorban egyetlen egy hirtelenebbet tesz csak, amivel magát a falhoz löki. Így legalább nem kell saját magát megtartania, eme szívességet megteszi most a folyosó hideg és még mindig kemény fala. Ölébe húzza kezeit, halkan csörren is valami, már korábbi mocorgásakor is hallotta, de most hogy szemügyre is veszi, mi is az pontosan. Hihetetlen, de a csuklójára tekert lánc még mindig meg van, ugyan már csak egy hurokkal „kapaszkodik” a csuklójába, de meg van és ez a lényeg. Még mindig nem tudja mire is lesz jó, de jelenleg egyetlen kézzelfogható dolog, ami nála van és akár még fegyvernek is lehet használni. Minimálisan, de ad valamennyi biztonságérzetet Sou számára.
- Miért? .. Miért fontos, hogy ki vagyok, honnan és mi módon érkeztem ide? – Felemelt fejjel, határozott tekintettel keresi fel a főmágusét. Szavai könnyen elárulhatták volna a nyugodtnak tűnő felszín alatt megbújó érzéseit, de még is színtelen volt a hangszín, mintha beletörődött volna a helyzetbe. Pedig, ez koránt sem igaz. – A néped már eldöntötte, hogy az idegenek nem léteznek és nem is létezhetnek, hiszen már ki is szabtátok a halálos ítéleteket. – Pillantása átfut a lanuriai kísértetre. – Talán őt is ti öltétek meg. –Majd megosztva, a két kékbőrű között jártatja, immáron dactól csillogó zöld szemeit, ami végül a megszólalón állapodik meg. - Nincs okom válaszolni, még ha a halállal is fenyegetnél, az életemnél sokkal értékesebbet sodortatok veszélybe. – Fejét is elfordítva néz abba az irányba, ahol a sarkon túl a kapu állott és most a romokat hordják el. Halk sóhajt hallat. Egyvalami mindvégig érződött hangján és ez a fáradság. Ami nem eresztette el karmai közül, de minden perccel egyre nő az esélye, hogy mire .. talán kiderül.
A fel-felkavarodó por kőillata mellett valami mást is hoz számára a természetes áramlat. Gyengének tűnik, de közelsége okán még is tisztán érezni rajta a jellegzetes és jól ismert aromát. Vér. Hogy az egyik őré lenne, vagy, hogy csupán annak frisse is hozzáfonódott a harctérről érkező „szemcsékhez”? Ezen nem gondolkozik el, más jár a fejében. Megtett gesztusa, amivel egyértelműen figyelmen kívül hagyja a környezetét és valami távoli és számára sokkal fontosabbra igyekszik figyelne, megsúgja a kíváncsiskodóknak, hogy jó okkal igyekezett felfordulást csinálni. ~ Mmh! Találj már ki valamit! ~ Utasítja magát, mert minden kimondott szava, csak időhúzás volt. Átgondolta, az engedelmesség helyett, azonban az ellenállást választotta –talán vesztére-, de egyszerűen muszájnak vélte éreztetni, hogy mérges tüskét hagyott benne a kékbőrű nép viselkedésre. Amire nem fogadja el azt a mentséget, hogy „de hát ők úgy nevelkedtek, hogy nem létezik más rajtuk kívül”. Ez nem mentség!

//Mese Régi-Új világ//

Ha nem haragszotok meg balladában írtam mega hszt


Midõn Zolfar állott hús-vér emberek között,
Sou nagy gondban van, halál háta mögött.

Mond meg bátor harcos, ki volt az apád,
Hátha megmenthetjük más házak sarját.

Ne tétovázz elmondtam már én is,
Lanuria szigetérõl jöttem, láthatod ezt te is.

Legyen eszed, többen vannak, halálodat kívánod?
Nem értelek, pusztulásod mért ennyire kívánod?

Zolfar fordul Merula feléje,
És súg egy tanácsot,
Várjatok még, meggyõzöm, ne lépjetek elébe.

Sou, halálos ítéleted elkerülheted,
Csak, mond meg honnan jöttél,
Csatát meg is nyerted.

Jól gondold végig, életünk múlik rajta,
Igaz mondás bölcs erény,
Rossz szálakat varta.

//Mese//

*Merula jogos felháborodása elindított egy gondolatmenetet Zolfar lényében.
Ha a Vadalaniak megtámadják a két Lanuriait, biztos a vég, és akkor, azok kik még itt lehetnek azoknak sem kedvez ez a helyzet. Mindenféleképp megoldást kell találni a helyzetre.*
- Fiú! Kérlek, mond meg, nem a vesztünket akarják, csak egyszerű békét. Te sem örülnél neki ha a városodat titokzatos mód lerombolná egy ismeretlen eredetű varázslat, és megjelennének ismeretlen lények emberek szellemek. Itt az együtt működés célravezetőbb, mint a harc. Te sem szeretnél meghalni. Mint ahogy én sem szeretnék még teljesen átkerülni a túlvilágra. Nekem is van még küldetésem.
*Mondata végén ránézett Merulára, hosszasan figyelte a mágus nő reakcióját. Utána végignézett a többi máguson kik még jelen voltak.*

//Mese:Régi-Új világ//

Makacsul néz előre, még csak pillantást sem vet a hozzá beszélők egyikére sem. Vár, bár kevésbé nevezhető tudatosnak eme tette és a látvány emlékezteti arra, hogy minden tettnek vannak következményei, ám ezzel pontosan tisztában volt és vállalta is. A kockázatot vállalták mindketten. Az őr is, azzal, hogy óvta azt az ajtót, noha nem számít dicsőségesnek, egy halom kő alatt végezni. Sou is, azzal, hogy nem talált más megoldást a rend megzavarására, lehet hiba volt, de nem ez lenne az első és nem is az utolsó, vélhetően.
Megtámasztotta lábát, a kezeivel is segített feljebb és feljebb tornászni magát, míg végül megállhatott a saját két lábán. Tekintetével a mágus alakját kereste fel, még mindig mérges volt a helyzet miatt, rá és társaira, talán az egész népre egyaránt. Ha nő nem gondolja végig, akkor miért is mondjon bármit, miért hozza fel az okait. Elege van a magyarázkodásokból. Csendes marad, de akad még így is aki szól helyette és meglehet, hogy a kísértetnek van igaza és bölcs lenne teljes mértékben rá hagyatkozni, eleget téve ezzel a nő kérésének is, maradéktalanul. De olyan megalkuvónak látszik. Már szólna, de inkább beharapja ajkát, mit érne azzal, ha megmondaná, mennyire jogos is a felháborodásuk. Vagy náluk másként járja a mondás? „Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.” Lenyeli, felháborodásának minden egyes szavát lenyeli, csak szemei tükrözik a benne dúló vihar erejét. Értelmét viszont nem látja, hogy szócsatát vívjon, már nem, hiszen csak belelohalnák magukat, csak és kizárólag saját elképzeléseiket szajkózva, míg az erősebb fél ennek véget nem szab.
- Lanuria egy délebben fekvő városának utcáján ért egy különös tűzvihar. Nem olyan, ami megszokott is lehetne a pusztaságokban. Az ég lobban lángra. – Emlékezik vissza az igen csak rémisztő, de még is szemet gyönyörködtető látványra, amit egy egészen új világ képe követett. – Ez kapott fel, ha mondhatom így és lényegében ennek köszönhetően juttatott ide, azaz .. arra a helyre, ahol egy templom állhatott(?), két számomra idegen lélekkel egyetemben. … - Egy lélegzetvételnél valamivel hosszabb időre hallgat el. Nem olyan ügyes még az indulatai megfékezésében, de igazi énje mindig is könnyű szerrel alkalmazkodott, csendes és gondoskodó, de a mindenkinek mosolyt osztó szív, gyakran hideg. Ez alól az egykori bajkeverő sem kivétel, ezért is hányná még mindig a bűntudat legkisebb jele nélkül a kékbőrűek szemére, hogy nem ő kezdet dárdával lökdösődni és bökdösni.
- A nevem Nawara’Sou és … - A portól száraz torka eddig bírta, könyörtelen késztette köhögésre a fiatal sárkányt. De talán mindenkinek jobb is így, hiszen igazat várnak tőle és ahhoz hozzá tartozik, hogy ő egy sárkány és ezt kész volt megmondani. Ahogy csitult az inger, valamivel jobban a falnak dőlt és rájött valamire. Tekintetét a földre vetette, nem ott kívánta folytatatni, ahol abbahagyta, feltéve, ha még hagynak rá lehetőséget. – Én nem értem a néped, kockára tenni saját és ismeretlen népek életét… Nem keresek mentséget a tettemre, tisztában voltam minden kockázatával és ezt vállaltam … Ti mutattátok azt, hogy egyáltalán nem fontos még saját véretek sem. Csak a mulatság? Mi örömteli van abban, ha valaki végez egy másik élővel? Lehet megint nem jogos a kérdés, mert én öltem, de … - De? Annyiszor felmerül ez a parányi szócska és mindig más lehetőséget kínált fel, az a kérdés viszont jóval fontosabb, hogy a jelenlévők megértik e. Lehet, hogy újfent elcsúsznak elképzeléseik egymás mellett, de talán akkor megpróbálja más kép …Vagy még sem? Nehéz lenne jellemezni azt, a fura érzést, ami megkörnyékezte és ami arra késztette, hogy körülnézzem, pont mint aki láthatatlan ellenséget keres. Az állatok éreznek valamit, Sou fülét is megcsapja zavartan ideges hangjuk és ő csak annyiban különbözik ezektől a lényektől, hogy képes más nyelveken beszélni.