* Örömmel veszem tudomásul, hogy Axis is egyet ért velem. Általában nem húzódok el a megpróbáltatások elől, hiszen nagyszerű élményekkel szolgálnak, de úgy érzem a mai napra jutott számomra elég belőle. A sárkány kérdése meglepetésként hat, van egy olyan érzésem, hogy hármunk közül ő az, aki legjobban tudja, merre kellene mennünk, hogy mihamarabb kijussunk innen, mégis ő teszi fel a kérdést. Mikor meglátom Edward tekintetét, majd ég felé fordított fejét, már sejtem, miért is tette fel a kérdést a sárkány. Egy kis mosolyt elfolytok magamban. Korábbi megnyilvánulásai alapján nincs a legjobb hangulatban Edward, és nem szívesen haragítanék magamra egy olyan elfet, aki egy sárkányt is földhöz szögezett.* ~ Remélem, nem tévedünk el. Nem szívesen bolyongnék egy sort ebben az erdőben. * Bár gondolkodok azon, hogy közbeszólok, és az általam helyesnek vélt irányba mutassak, de mikor ezt megtenném, Edwardnak is sikerül elhatároznia magát. Egyáltalán nem tűnik túlságosan megfontoltnak a döntése, de mivel én is nagyjából abba az irányba indultam volna el, ezért nem is fejezem ki túlságosan aggodalmamat. Edward még egyetértésemet se várja meg, mit gondolok az irányról, már el is indul. Kicsit szaporábbra veszem a dolgot, hogy beérjem a hírtelen jött lemaradásomat.* - Remélem jó irányba megyünk. * Jegyzem meg egész halkan, de azért elég hangosan ahhoz, hogy Edward is hallhassa. Figyelmemet ekkor Axis felé fordítom, remélhetőleg rajta látni fogom, hogy a társaság hírtelen jött vezetője, milyen irányt választott nekünk. A társaság ugyan nem tűnik túl bőbeszédűnek, mégse unalmas számomra a sétálással töltött idő. Akárhányszor hatalmába kerítene ez az érzés, tekintetem mindig Axis felé vetődik, aki bár nem biztos, hogy tudatosan, de mindig szolgáltat valami nézni valót, akár csak a föld felett lebegést, akár egy fán történő áthaladás tekintetében. Rövid életem alatt még nem voltam sose, tudatosan, ennyi időt egy szellem társaságában, ráadásul még egyik se nyerte el ennyire a tetszésemet, mint ez a fehér óriás.* ~ Ismét át kell gondolnom a sárkányokról kialakított képemet, vagy csak a szellemlét változtatta meg? * Nehéz dolog ennek a kérdésnek az eldöntése, hiszen Axist nem ismertem fizikai formájában, csak annyira, amennyit saját maga által keltett látomásban mutatott. Miközben fogaskerekeim ennek a furcsa kérdésnek, na és persze az ebből adódó többinek, a válaszát keresi, észre se veszem, az erdőt átjáró hangulat elkezdi elveszíteni hatását. Csak akkor döbbenek rá erre a változásra, mikor már megpillantom az erdő utolsó fáját is.* ~ Kiértünk??? * Nehéz elhinni ezt a tényt, főleg miután végiggondolom, mi minden történt velem az erdő mélyén. * - Merre indulsz innen? Velem tartasz a következő településig, vagy itt elválnak útjaink? * Ha Edward nem tart tovább igényt társaságomra és más irányba indul, akkor elköszönök tőle, Axishoz is odamegyek.* - Örülök, hogy megismerhettelek. Csak remélni tudom, hogy több hozzád hasonló sárkánnyal is összehoz sorsom. * Egy fejbiccentéssel jelzem irányába tiszteletemet. Végezetül még kezemmel megérintem szellem testét, hátha sikerül a korábbihoz hasonló kapcsolatot létrehozni vele. Közben erősen gondolok a következő szavakra, majd a szavak után Edward képére.* ~ A türelmedért külön elismerést érdemelnél. * Egy kis mosoly keretében távolodik el kezem a szellemtesttől. Csak remélem, hogy sikerrel jártam. Egy utolsó búcsúval el is indulok saját utamon.*
// Bocsi a késésért. Amennyiben elválnának útjaink, köszönöm a játékot. Remélem még találkozunk . //
Edward Dylan Sötét elf
Hozzászólások száma : 612 Életkor : 43 Munkahely : váltás alatt
//Gylnar, élveztem a veled való játékot, igazán nagyon jól írsz, és szívsen folytatnám is, csak.... nem Dylan XD.//
*Szép csendben menetel a csapat. Elöl mogorván adja a nem kicsit gyors tempót Dylan, utána Gylnar, és a vidáman ballagó oriás. Hát persze, hogy észreveszi az ember fürkésző tekintetét, de nem adja tanújelét mindennek. Csak kuncog magában a férfi kiváncsiságát és egyre növekvő bizalmát látva, mégha ő maga nem vallotta be magának. Dylannel nem foglalkozik, azaz hagyja hadd egye a méreg az elviselhetetlen tudatlanságban. Ugyan egyáltalán nem látszik a hadúron, de a sárkány már túl jól ismeri őt ahhoz, hogy átverje. Felettébb mulatságos ahogy a tündét majd szétveti a düh, és az ahogy mindezt eközben művészien igyekszik palástolni. Az ember talán csak a véletlen "rohanást" veheti észre, de ezt sokmindennek be lehet tudni. Legfőképp annak, hogy jobb lenne sötétedés előtt kiérni ebből az erdőből, azonban annak a legkevésbé, ami valójában az oka. Nem tud rájönni, hogy történhetett meg ez vele... pont vele!... és pont egy ember előtt... Hát erre fel a nagy vidámság, talán Gylnar nem tudja hova tenni, de a világért sem adná ki. Megbántani azért nem akarja Lovasát. Végül ki is érnek, jól mondta a hadúr, a közelben még egy folyó is van, viszont a sárkány ugyanolyan fapofával követte volna Dylant a rossz útra is. Úgyhogy hiába Gylnar részéről a mustrálás, csak azt vehette le, hogy Axis majd kicsattan jókedvében. Hát ennyi, vége a veszedelmes megpróbáltatásoknak. Eljött a búcsú ideje. Gylnar ahogy kell is, feléajánlja, hogy tartasanak vele, azonban a hadúr csak a homlokát ráncolja a gondolatra.* -Nem, innentől elválnak útjaink. Nekem terveim voltak még a mai nappal, jobb lesz mielöbb elindúlnom. *Nem néz egynesen az ember szemébe, nem mintha kerülné a tekintetét, egyszerűen csak fárasztónak tartja. Közben hűsítő szelő járja át a helyet. Tehát különvállnak, nagy kár. Most a sárkányhoz fordúl a harcos és elbúcsúzik. Axis szépen megvárja, hogy elfordúljon a férfi és csak azután szólal meg minden nehézség nélkül Gylnar fejében.* -Nem csak, hogy remélem, de biztos is lehetsz benne! Talán egy nap még Lovas válik belőlled! *A kis beszélgetést nem lehetett figyelmen kívűl hagyni, Dylannek is muszály volt látnia. Meglepetten és kissé féltékenyen húzta fel a szemöldökét.* ~Ezek beszélgetnek? ... -Gyere már, vagy itt maradsz? *Szól rá a sárkányra jó hangosan, mire Axis felszegett fejjel utána szökkel. Vidáman, gondtalanul, mintha csak egy teadélutánon lettek volna. Gylnar kérdéseire, ha voltak is, nem fordított különösebb figyelmet, sőt! Csak törje a fejét még, hogy mi is lehet az a Lovas! Közben azok a szavak jutnak eszébe amit az ember sugallt neki, nem is rossz eredménnyel.* ~Edward?...hmm Nem nem, Edward, még a formálhatóbb fajta...
//azért zárd le te, kiváncsi vagyok még az utsó reagodra ^^ és köszönöm a játékot! //
* Miközben a következő falu felé tartok, már nem élvezhetem Edward társaságát, ami nem jelent túl nagy különbséget, testi jelenlétének hiányától, viszont Axis más lapra tartozik. Ő se volt az a kimondottan bőbeszédű utazótárs, de mégis szellem és sárkányléte adott társaságának egy olyan hangulatot, melyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Kicsit furcsa is ennek hiánya. Így elég gyakran terelődnek vissza gondolataim. Ilyenkor mindig felmerül bennem Axis utolsó mondata, melyet fejemben hallottam.* - Talán egy nap még Lovas válik belőled! ~ Mit akarhatott ezzel mondani? … * Hírtelen jött értelmezése, annyira nem illett a helyzethez. Zavart is ez a tény. Egészen addig fejtörést okoz számomra, míg eszembe nem jut az a fontos tény, hogy ő máshonnan származik, és ott, mint ahogy azt tapasztalhattam, olyan dolgok is megtörténhetnek, amik Lanurián még nem történtek meg, vagy csak én nem tudok róla.* ~ Csak nem …. !!! * Jön a felismerés. Futólag már korábban is gondoltam erre, de akkor csak egy bolond gondolatnak véltem.* ~ SÁRKÁNYLOVAS ??? * Nem csoda, hogy első alkalommal bolondságnak tartottam, hiszen tudomásommal, még soha senki, nem ült meg sárkányt Lanuriában, mint lovas. Ez azonban nem jelenti azt, hogy máshol ne lehetne ilyen, mint ahogy egy Axis és Edward közti kapcsolathoz hasonlóról se hallottam ezt megelőzően. Mondani se kell, igen csak meglep, hogy egy sárkány ezt gondolja.* ~ Még a lovakkal se vagyok teljesen kibékülve. Már pedig azok könnyebben kezelhetőnek tűnnek. Ráadásul, egy rossz pillanatukban nem velem fogják csillapítani étvágyukat. * Utolsó gondolatomra, némi zavart mosoly fut végig arcomon, amint elképzelem ezt a szituációt. Külső szemlélőként megvan a maga iróniája, de nem akarok én lenni, aki így jár.* ~ De meg kell hagyni, jó oldalai is lehetnek. * Miközben ezeken gondolkodok, megérkezek a faluba. Meglepetésemre igen sok fej fordul felém, mikor meglátják merről érkezek. Még némi sugdolózásra is felfigyelek. A jelek szerint idegen meglehetősen ritkán érkezik ezen az úton. Nem is igen tudom, hogy kellene ezt a fajta érdeklődést kezelni, ezért inkább abbahagyom a gondolataimban történő elmerülést. Érdekes tettekhez vezethet a bizalmatlanság, ezt pedig szerencsémre, vagy inkább szerencsétlenségemre már volt szerencsém megtapasztalni.*
//májusi küldetés- 5. küldetés - Banditák// *Mindent Beterített a fenyves illata átjárta Aden testét lelkét, békés volt a nap s a levegő is simogató volt lágyan cirógatta arcát mát ami kilátszott a maszk alól. Szemét behunyva mély lélegzetet vett. Majd körbe pillantott mindehol tüskés táj a szűrős kis tűlevelek lepték a földet s az úton kívül ahogy a szekerek s az ember jártak mindenütt érintetlen volt. Elpillant egy öreg fenyves tövébe hova éppen hogy csak befér a nap s valamiért oly kedélyesnek látja azt az öreget mintha csak hívná magához, hogy gyere fáradt utazó ezer tövis véd meg téged alattam. Hát beadta derekát majd az öreg alá ért. Kesztyűjét levette majd hófehér keze az érdes fához nyúlt. Megsimította azt mintha csak hallaná ahogy beszél hozzá, pedig csak a szél játszik tüskéi között. Leül hát tövében majd táskájába pillant, elővesz belőle egy kis darab szárított húst. Nemrég vadászták le az állatot, még barátjával. Szép emlékek ütöttek szöget a fejébe. Majd beleharapott a húsba, s elkezdte majszolni azt.
//májusi küldetés- 5. küldetés - Banditák// *Aden befejezte az ebédet mi talán már későre is járt hisz a dél már rég tova szállt s helyébe a négy óra lépett. Szemét rávetette a napra mi a fák között surrant be hozzá. Maszkját levette hagyta hogy a napsugarak játszanak arcán hátha kis színt kölcsönöz hófehér bőrének e tavaszi napsütés. Jó idő volt ahhoz képest hogy még csak tavaszodott, melegnek nem lehetett nevezni de egy szál ingben is ki lehetett már bírni odakinn egész este is akár. Furcsán melegen indul ez az év lehet hogy ennek majd a nyár adja a visszajáróját méghozzá duplán. Bár Adennek ezen sem fájt a feje inkább szerette a jó időt s a napot mintsem a zord telet. Szemeire álom vert tanyát s megpróbálta lecsukva tartani azokat. Majd neszt hallott mintha valaki járna itt, szeme felpattant mintha csak rugók rántották volna fel, keze Mambáért nyúlt megmarkolta azt s várt. A léptek egyre hangosabbak lettek közeledtek felé. S ő csak ült s számolta a zajokat. ~ Egy, kettő, három... tíznél is többen vannak...
//májusi küldetés- 5. küldetés - Banditák// *Már hallotta a hangjukat, beszéltek valamit nem értette ahhoz még messze voltak, Mamba már tocsogó kék lével itatta be magát s várta a pillanatot mikor gazdájának segítségére kelhet. A léptek közelebb s közelebb értek a fiúhoz majd megálltak. Halk suttogás vette kezdetét, érezte hogy észre vették. Nem volt oly vastag az öreg hogy teljesen eltakarja. Biztos hogy semmi jóban nem sántikálhatnak az idegenek, ráharapott ujjára miből kiserkent a vér. S csöpögni kezdett belőle. Nem akart ostoba lenni az is lehet hogy csak tőle ijedtek meg azok kik tartottak fel. Talpra állt majd lehúzta szeméről a kötőt s eltűrte haját hogy mindent lásson mit látnia kell. Tényleg sokan voltak s szándékaik nem lehetnek békések ahhoz nem kell a kard sem a szabja mit mindegyikük kezébe lát. ~Franca már megint... Ki se lépek a városból de már megtalálnak. Miért mindig én akadok össze a banditákkal... Akárcsak aznap középvidéken... Mondjuk az lega... *Majd gondolatát sem tudta befejezni egy ember mögé lopózva próbálta meg fejét nyakától elválasztani. Aden csak annak köszönheti életét hogy az öreg tüskéi halk roppanó hangot hallattak mikor a férfi rájuk lépett s így le tudott hajolni a szabja elől. Ami a fába vágódott s a férfi erőnek erejével sem volt képes kihúzni belőle.
//májusi küldetés- 5. küldetés - Banditák// *Aden vérző ujjal arcához kap végig keni az S alakot, majd ahogy fordul meg a férfi lábfejébe állítja tőrét. Tőrét amire az hatalmasat ordít, s nem is kellett több társainak megindultak felé mint akárcsak az anyamedve ki bocsának segítségére siet. Nincs vesztegetni való idő. -Végső lépés Önfeláldozás. *Aden bal szeme lecsukódott s most már csak jobbja volt nyitva a szem mi mindent s mindenkit látott, a szem ki őrület határára sodorja azt ki ezt a technikát beveti. S ez itt csak is végső esetben alkalmazható, mert társak között csak kártékonyabb lenne mint amennyi hasznot hozna. De nem volt ideje teketóriázni máris egy kard csapott felé, játszi könnyedséggel ugrott el előle de kése még mindig a bandita lábában volt. -A tánc első két lépése... *Aden most nem használta a jeleket mit szokott ehhez a technikához nem kellette ilyenkor maga a kígyó volt az ki a testet vezette, s ezt addig tette míg ellenséget látott.
//májusi küldetés- 5. küldetés - Banditák// *A kígyó körbe tekint nincsenek is oly sokan mint azt Aden gondolta, s az az egy kinek lábába állította a Mambát már nem sokéig lesz az élők világában. Mamba nem arról volt híres hogy szelíd mérgeket használ. Egyik támadója már éppen fejét vette volna mikor eltűnt előle a préda, odébb gurulva hárította a támadást. Majd egy érkezett szemből, nem sokáig időzhetett a földön gyors talpra állt s most már felkészülve várta támadóját ki oldal irányból indította kardcsapását miből Aden is kapott egy keveset. Bal vállánál a ruha elszakadt s alóla az áspis vére csordogált. Miután a csapás célját csak részben találta el, a célpont vissza vágott egyenesen támadója gyomorszájába. Mire az térdre rogyott majd megpróbált levegőt kapni, bár erre halvány esélye sem volt hisz azzal a lendülettel két kéz kapta el fejét majd egy határozott mozdulattal törte ki annak nyakát. A földre huppant s nem mozdult többé.
//májusi küldetés- 5. küldetés - Banditák// *Nem volt sok ideje a fiúnak öröm mámorba esnie hisz még voltak épp elegen kik a vérére pályáztak s most hogy látták mire képes a vándor kevésbé voltak meggondolatlanok. Megpróbáltak szervezetten mozogni már ahogy azt egy ilyen csőcselék kivitelezni tudta. De ezután sose támadták egyedül a fiút. Mambához az út most nyitva állt, csak pár lépésre volt az öreg minek a tövében még mindig ott állt a bandita ki kardját szorongatta de tekintete már a halottaké volt. A kígyó körbe néz jobbról ketten érkeznek s egyetlen szándék vezette őket. Benyúl combjához majd két dobótőrt kap ki onnan s elhajítja feléjük. Az egyik célt tévesztett s kettejük között elrepült a másik éppen hogy csak megkarcolta az egyiket de ez már több volt mint elég. A kígyó oda ugrott tőréért majd kirántotta azt a halottnak a lábából végre a küzdelem egyenlő esélyekkel kecsegtetett s most már csak a játék része volt hátra.
//májusi küldetés- 5. küldetés - Banditák// *A kígyó kezébe vette méregfogát s innentől kezdetét vette a móka. Furcsán tartotta a tőrt mintha csak egy fog lett volna mint egy kígyó méregfoga. Pontosan úgy ívelt a Mamba ahogy a fog. Egyik támadója a földre esett, majd remegni kezdett a mellette álló társ rápillantott s lehajolt hozzá majd szólongatni kezdte s kezével rázta őt. Mire felpillantott Kígyó már mögötte állt s a fenevad szemével nézett farkas szemet. -Harisss de la hass (mosolyogj kedvesem) *Szólalt meg egy ismeretlen nyelven a fiú majd késével az előtte térdelőnek mosolyra húzott ívet vágott a nyakába fültől fülig, majd eleresztette fejét s ő rábukott haldokló társa hátára. Innen már biztosak voltak a banditák is, hogy rossz fát tettek a tűzre. De még mindig náluk volt a sokaság ereje. Hisz voltak még hatan, két fiatal kölyök volt köztük kik talán még Adennál is fiatalabbak lehettek arcukon még a szőr se serkent s szemükben kiült a félelem. Mikor a Kígyó szeme rájuk nézett kardjukat eldobva rohanásnak eredtek az erdő közepe felé. A három ki ott maradt egymásra pillantott tudták más esélyük nincs csak ha közös erővel egyszerre támadják meg a prédát. Lassan közeledtek felé, körebe fogták de ő nem mozdult mint kőszobor állt ott s nézte őket. A három férfi még nem volt túl koros de a negyvenet már tiporhatták, egyiküknek szakálla ősz volt már. A háta mögött álló felkiáltott kardját csapásra indította, majd a szemben álló is így tett. A kardok a földet érték s senkit sem találtak el.Ott állt mellettük harmadik társuk kinek a szó ajkaira fagyott. Csak kardja volt elemelkedve a földtől s azt is hamarosan kiejtette kezéből. Tüdején keresztül hatolt a méregfog, s ezzel elnémította örökre. Aden kilép a férfi mögül majd a szem az idősebbikre vetette ki halált hozó tekintetét. Meglepő volt de jó harcosnak találtatott a bolond levédte a támadást mit Aden intézett egyenesen gyomorszájának. A kígyó elmosolyodott tudta hogy kit kell utolsónak hagynia hogy a játék élvezetes maradjon. Még egyszer vágott egyet oda tőrével a banditának aki ismét csak levédte azt. Majd abban a pillanatban egy bal kéz érte el szakállát s haladt tovább álla felé, balszerencséjére pont ellenirányból kapta az ütést mitől földre terült. S társa már rohant is volna segítségére s sújtott felé a fiúnak szablyájával, mi éles fémes csattanásba csapott át. Majd a szabja a tőr alá került minek íve nem hagyta azt felfelé szabadulni. De a penge mi felfelé nézett már meg is találta célpontját s ketté hasította annak állkapcsát s a koponyában akadt el. A tőr mintha csak vajból kéne kihúzni úgy hagyta el a fejet. Az öreg még mindig ott feküdt állát tartva kezével. Talán elszámolta magát s túl nagy volt az erő amivel megütötte. Ránézett a férfira kinek állkapcsa eltörött s csak keze tartotta helyén. De a kígyó sose kegyelmez a prédának. Jobb lába lendült arcon találva a férfit aki hátára feküdt a rúgástól. Majd egy térd telepedett rá mellkasára keze messze volt kardjától s a fiú is szorította lefelé a földnek. - Csssss - Rakta elé ujját szájának miközben sziszegett mintha csak egy kígyó lenne. *Majd a Mamba behatolt a bőr alá, a férfi kiáltani akart de egy kéz befogta száját. S a kés tovább hatolt befelé a húsba. -Hiereszt mit denera taul hitulas? (Csodálatos egy tőr nem igaz?) *Majd a férfi szeme felfelé nézett a kés elérte célját, átszúrta szívét. A kígyó megfordult emlékezett még két kölyökre akik egérutat akartak nyerni. Vigyora gonosz volt s aki látott már ilyen arcot tudta hogy nem hagyja őket meglógni. Futásnak eredt , mint a szél úgy szelte át az erdőt. Majd megtorpan a földre néz most másik szemét nyitja hogy pontosan lássa a nyomot. Kezével megérinti még friss volt.Alig pár perc múlva meglelte a menedékükbe rejtőző két tacskót. S halálsikolyok vették kezdetét hosszú perceken át, míg egyszer csak minden elhallgatott. S a Mamba vissza csúszott a tegezbe ahol eddig is aludta álmát. Aden a fejét fogta mikor kilépett a barlangból ahol a két fiú volt, térdre rogyott majd az a finom hús mit nemrég falatozott ugyanúgy jött kifelé ahogy bement. Szemét törölte meg kulacsához nyúlt pár korty vízzel kiöblítette száját majd köpte oda a földre. -Anyám... Még sose csináltam ezt ezelőtt de többet nem fogom csak ha nem visz rá a kényszer. Félelmetes volt, láttam mint egy külső szemlélő ahogy... úristen. *Aden talpra állt majd visszament az öreghez kielött még mindíg állt a bandita. Meglökte őt s az eldőlt mint egy zsák krumpli, Aden minden erejét beleeadta hogy a kardot kihúzza a fából mi egyből elkezdte engedni nedvét. -Ha nem haragszol öreg viszek belőle kicsit. S köszönöm a segítséget. *Majd miután mindent megkapott mit akart tovább sétált az úton s eltűnt a fenyvesben.
//Megkérek minden kedves játékost, hogy a továbbiakban vegye figyelembe, a fenyvesben azt, hogy nem egy sima fenyőerdőről van szó, hanem Hëmyl, a fekete boszorkány által elátkozott, sötétség borította fenyvesről. Nem idilli, nyomasztó sötét borítja és bármikor feltűnhet a boszorkány, hogy megtámadja az arra tévedőt. (Aki nem teszi, fennáll a veszélye, hogy maga a boszorkány fogja megtámadni, s ebben az esetben harcrendszer használatát is kilátásba helyezzük ) Köszönöm:
*Olassië falai és biztos erdeje, mely égig érő fákkal óvja újjáépült városát az erdei elfeknek messze háta mögött maradt már. Ilsa, alvezére gondjaira bízta az elf várost. Thalion nagyúr most oly helyre tart hű hátasa, Amarton nyergében, hova ép elméjű tünde nem teszi a lábát. A Sötét fenyves sosem hozott jót számukra, noha a történetek mesélnek Elsga pusztulása után oly elfekről, kik várost alapítottak e fenyves rejtekében. Ritka e történet is, mint a fehér holló, ám mégis van, s ha a szóbeszédek igazak, az ott élő klánok szövetsége fontos lehet még a közeljövőben népe számára. Pusztán az kérdés, hogy mily erős e nép, hisz a fenyves boszorkánya, Hëmyl nem tűr meg élőt magán kívül a fenyves sötét mágiától bűzlő erdejében. A ló a sötétség folytán nem épp jó kedvvel léptet be az erdőbe, ám nincs más út, s a tündék erőskezű ura, éles elf pillantását jártatja körbe az erdő mélyét kutatva. A nagyurat szokásos homokszín köpenye takarja. Nincs egyedül, noha társasága messze nem egy nép vezérének kíséretéhez mért külsőségekkel bír. Oly csapatot nem kívánt maga köré szervezni, hisz titkon indult ide is, miként Mardanba, a hegyi törpék csodás városába. Célja is hasonlatos, s e cél csupán az emberek, s főképp Onoria elől kell, hogy rejtve maradjon. Társai is egymás nyomán érkeznek be a fák közé, s haladnak is utána mélyére. A vezér leszáll Amarton hátáról, s leguggolva az avarba markol, felemelve, s szúrós pillantásával alaposan szemügyre véve azt. Homlokát ráncolja, s úgy egyenesedik fel. Visszaszáll lovára, s letér az ösvénynek sem nagyon nevezhető útról. Társai éppoly szótlanul követik vezérüket. Más, a boszorkányétól elütő mágia nyomait keresi, s úgy érzi, talált is ilyet. Elf mágia, még ha szokatlanul más is, mint mit ő, s akár a nyugati szeglet, akár a erdei népe, vagy az északiak használnak.*
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Immáron itt vagyok, a Sötét fenyves bejáratánál. Majdnem tíz éve, hogy nem voltam itthon, ám most szükségem van néhány információra a könyvtárunkból. Furcsa felfedezést tettem a "mágusomnak" köszönhetően, így tudom kell, hogy hol lelem azt a nagyobb hatalmú elf mágust. Éjsötét lovam kissé fáradtan vágtat a fenyves felé, majd ügetésre vált, végül megállítom őt. Leszállok róla, és úgy vezetem a fenyves fái közé, és amint beérünk, néhány fányit, ránk omlik a mérhetetlen sötétség. Hémyl-től nem félek, vérelf lévén bizonyára nem támadna meg engem, de hát ki tudja. Egy lágy fénygömböt idézek meg magunk elé, hogy azért lássunk is valamit, majd csendben lépdelve, fülelve sétálunk egyre beljebb, megkeresve az ösvényt, mely haza, a városomba, Lumel'Auvreába vezet. Érzékeny elf fülem hallja, hogy valakik vannak a közelben, még hozzá nem is egy ember. És talán nem is ember. Lovakkal vannak, de lépteik halkak és csendesek, mintha elfek lennének. Elcsodálkozok, hogy talán kíséret jön értem? Persze, üzentem apámnak, hogy a napokban érkezem, de nem hiszem, hogy ennyire pontosan tudnák, hogy mikor is érkezek meg a fenyves határára. Erőltetem érzékeny szememet, majd lágyan előrébb küldöm a fénygömböt, mely megvilágítja az utat. Habár én még nem látom az itt lévőket, hogyha elfek, bizonyára már kiszúrták a fénygömböt, mely talán meg is világít engem és a lovamat...
*Nem Thalion úr szeme észleli előbb a fényt, akad csapatában más éles szemű tünde is, ki az apró, lágy fényforrást észlelve a maga csendes módján jelzi azt. A nagyúr maga fordul vissza, s teszi meg, lován ülve az utat a fényforrásig. Társai állásban maradnak, s néha ő is, ám íjak idege feszül, s tünde nyilak állnak a harcosok kezében, s az íjak idegén is, hogy sebesen szeljék át a levegőt, ha Thalion úrnak szüksége lenne segedelemre. Ám az elfek vezére nem gyáva, csupán óvatos, s óvatosságát követve, alig hallható elf szavakat mormol maga elé, miközben újra elindul Amarton hátán ülve. Ő nem használ fényt, miként társai sem. Nem kívánják felhívni magukra a figyelmet, hallva elegendőt a fenyves boszorkájáról. A szúrós tekintet a homokszín köpeny csuklyája alól keresi a fényforrást, s annak gazdáját is, ki csupán varázstudó lehet. A felsejlő női alak láttán közelebb léptet ő is, s így tán messziről is látható lovas sziluettjéről néhány apróság. Nemes tartása még rejtőzködő ruházatából is süt, s mozgása elf mivoltát is elárulja, miként az, hogy e sötétben is jól lát, s biztos mozgása tán enged következtetni erdei mivoltára. Thalion úr most közel áll meg. Hangja csendes, ámde határozott, midőn szóra nyitja száját.* - Eme hírhedt erdő nyomasztó sötétjében mily hölgy törhet utat a fenyves mélye felé?
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Az én tünde szemem is igen erőteljes, és hamarosan már érzem és hallom is az élőlényeket. Beleszimatolva a levegőbe furcsa illatot érzek, és sejtem, hogy elfekkel van dolgom. Lassan tovább haladok, kicsit még előrébb küldve az aprócska fénygömböt. Remélem, hogy nem találkozunk a boszorkánnyal, ugyanis semmi kedvem harcolni vele, hiszen fáradt vagyok,éhes is talán és jó lenne már otthon lenni. A sötétben lassan kibontakozik egy lovas, nemes tartással, lágy mozdulatokkal és innen már tudom,látom, hogy elffel van dolgom, méghozzá egy igen nemes elffel, habár a ruházata nem ezt jelzi. Megállok a lovammal, majd a fénygömböt feljebb emelem, így már nagyobb teret látok be. Látom az elfet a lován, és felsejlik a mögötte lévő néhány harcos is. Hangja határozott, és valahonnan ismerős. Látom, hogy ő is megáll, ajkamra pedig egy lágy, kissé gonoszkás mosoly húzódik. - Thalion Nagyúr, ha nem tévedek. -hajtok fejet az elfek vezére előtt, azonban a szemem kissé gunyorosan csillan meg. Mindig is féltékenyek voltunk a zöld elfek vezérére, és soha nem értettük, hogy miért nem tőlünk, harcias és erőteljes vérelfek közül került ki az elfek vezére. Érthetetlen és habár nem szeretjük a zöldeket, szinte bájosan, túúl kedvesen fogadjuk őket. Nem tudtam, hogy idelátogat az elf vezér, de biztos vagyok benne, hogy apám már tudja és kellő tisztelettel és gúnnyal fogja fogadni az elf férfit. - Apám már biztosan tudja, hogy jöttök. Bizonyára nagyobb szenzáció lesz a ti jelenlétetek, mint az, hogy egyetlen lánya hazaérkezik. - vigyorodom el és ismét fejet hajtok a férfi előtt, majd felülök a lovamra. Lassan megindulok az ösvény irányába, melyet talán csak a vér elfek láthatnak a sötétben, és intek Thalion-nak, hogy kövessen.
*Határozott hangja hatására, a vérelf feljebb emeli a fénygömböt. Thalion úr nem hajtja hátra homokszín köpenye csuklyáját, ám szigorú arcéle így is láthatóvá válik. Tán ennyi elég is, mert, noha a nagyúr nem emlékszik e vörös hajú elfre, ő már láthatta, hiszen felismeri, s nevén szólítja őt. Amarton fejét lejjebb hajtja, mikoron a fénygömb e sötétet elűzve gazdájához emelkedik. A vezér is meghajtja fejét, hiszen a tünde lány üdvözölte őt, s nem hordja oly magasan orrát, hogy ne fogadja méltón az üdvözlést. A vörös haj, s a külső elárulta számára, hogy vér tündével van dolga. Noha nemigen ismer közülük egyet sem, van leírás róluk. Thalion kezével megsimogatja Amarton nyakát, s eközben hallgatja a lányt, kiről közben sem vette le szúrós pillantását. A háta mögött álló harcosok biztosítják a helyet, ám még mindig bizalmatlanok az idegen tündével szemben. Noha nem sötét elf, ekképpen tán nem kellene oly nagyon tartaniuk tőle. Uruk meg tudja védeni magát.* - Részemről a szerencse, hogy épp Lumel’Auvrea urának lányát üdvözölhetem benned. A család fontosságát sosem becsülném alá, hisz Elsga óta népünk szenvedése összeköt mindenkit. S kivel lehetne szorosabb e kötelék, mint vér szerinti gyermekeinkkel? *Válaszol a vezér. Ám annak mindenképp örül, ha számítanak rá, s nem, mint ólálkodó tolvajt fogadják majd városuk falai között őt, s szűk kíséretét. Thalion úr kezét felemelve int harcosainak, kik végre leengedik fegyvereiket, s a vezér után fordulnak rá a vér elf által mutatott, jól rejtett ösvényre. A nagyúrt társaihoz, s lovához hasonlatosan is nyomasztja a fenyvest terhelő éjsötét átok, ám nem mutatja. Homlokának ráncai, s komor pillantása, kik ismerik ők, tudják, sokkal inkább népe sorsa iránt érzett felelősségének, s az átélt csapásoknak köszönhetők. A város, melybe tart, zártabb, mint a nyugati szeglet baráti, rejtőzködő elfjeinek udvarházai, vagy az északi, fehér elfek falvai a hegyek mély völgyeiben. Ellenben talán nem kell oly tartózkodó fogadtatásra számítnia, mint a hegyi törpék között. Ebben bizakodik, hiszen népéhez tartoznak ők is.*
//Wyerre *Jó ideje nem jártam már erre, még halványan benne van koponyámban az itt eltöltött idő ami igazából egy jó tanúlság volt számomra. Sose legyél semmiben sem biztos. Főleg nem abban, hogy teljesen egyedül vagy. Akkor is csak vérengzés lett a vége s talán most sem sül el másképpen. Információim szerint egy boszorkány birtokolja ezt a környéket, lehet nem kéne vele össze akadni. De talán kevéske segítséggel szolgálhat a keresett személyről. Elvégre egy hatalmas sötét mágusnak vannak befolyásai a világra nézve. Ha meg nem tud segíteni azt sem bánom. Elég régóta keresgélek már lanúriában ahhoz, hogy a csüggedés ne kebelezzen be. Vannak dolgok amiken már rég túltettem magam s vannak olyanok is amik talán egész életemben kísérteni fognak. Ezt betudom emberi mivoltom gyengeségének. De egy isten nem lehet gyenge, nem mutathatja ki a fájdalmat. S egy isten sohasem vérzik. A fenyő az út szélén ismerősen hat. Már találkoztam vele egykoron, mikor Salamont hívtam segítségül. Milyen vicces, hogy azóta már szinte a barátság küszöbén állunk. Elvégre sokat megéltem már vele. Röpke húsz év mi az! Abból is csak az utolsó hónapok azok amiket számba lehet venni. Halkan roppan az ág a lábam alatt, s én erősen szorítom fegyverem. Tudom itt sosem vagyok biztonságban. Résen kell lennem s résen is vagyok. Vöröslő tekintetem pásztázza a tájat, csak állatokat látok semmi mást. De ami nincs a szemem előtt az már mögöttem van. Ezért lehajtom csuklyámat a fejemről, hogy a hallásomat ne gátolja. Nem szeretem a meglepetéseket bár érhetne valami kellemesen is. Egy kupa víz nagyon jól tudna esni most. Kulacsom már éppen hogy csak kotyog. De inkább vigyázok mit kívánok ezen a helyen, ki tudja nem e olvasnak már a gondolataim között. ~ Nawarean... elkalandoztál egy kicsit nem? ~ Hmm igazad van Sala, kissé már eltávolodtam innen... ~ Nem felejtkeztél meg közben figyelni? ~ Soha! ~ Helyes... *Rövid kis kitérőt tettek a gondolataim s már már készültem volna vissza közéjük mikor egy ismerős illatot hoz felém a szél. A saját vérem szagát, vajon kin is hagytam nyomot? Töröm a fejem, az akit keresek talán épp erre jár. Ideje volna megtalálni, ha már felébresztette szolgáját.
//Aden// Hogy mi októl vezérleten jöttem el idáig? Mérlegelendő kérdés, hiszen a józan ész, azt diktálná, messze kerüljem el a helyet. S nem a sötétség taszított, nem is a boszorkány, aki önnön magát ejtette vége szakadhatatlan sötétségbe. Amikor utoljára jártam erre, némely fa még csemete ágainak tűlevelein simíthattam. Azóta rengeteg változás ment végbe, ez is csak egy a sok közül, nem beszélve arról, ami még Lanuria földjeire vár. Zord hideg fogad, mintha ezen pár lépéssel magam mögött hagyott fenyők, összezárulva terelnék tévútra az embert. Sokakat ijesztett halálra, akik meggondolatlan futottak egyre beljebb az életet szipolyozó nőhöz. A legnagyobb kihívás jelenleg az, hogy miként is tekinthetnék magamban erre a személyre. Szánalommal, megvetéssel a nyomorúságos létezésére, esetleg némi belegondolással, efféle elvonult élet képéért. Nem, semmi esetre sem, a hozzáhasonlóknak egy sors ítéltetett. A hosszú évek elegendőek voltak számára, hogy őrületbe tévelyedjen, s késztesse arra, amitől rettegnek az emberek. A félelem nem lehet elegendő indok ahhoz, hogy valamire is vegye őt bárki... ~ Nocsak... - A feltűnt árnyat csak kis ideig láttam a fák közt. Vállal dőlök a terjedelmes fa törzséhez, próbálom felidézni honnan ismerős a pillanatra látott alak. Lejjebb húzom a csuklyát, a megváltozott szélirány, most felém fújja a sötétségben kóborló érkeztét. A sebre tapintok, ami mostanra már beforrt... olyan, akárha ismét felszakadna, ám mégsem látni rajta semmi változást. ~ Túl gyakran találkozok veled, fehér hajú... - Néhány dologban hasonlítunk Hëmyl-el, mégpedig életek szentségtelen kiontása, és a sötétséggel való élés, utóbbi kedvez. Nesztelen húzódok vissza az előbbi sűrűbben eső törzsek közé. Még nem jár közel, számomra pedig érdektelen, most, itt ezen a helyen biztosan.
*Az illat elillant az orromból, valószínűleg a szél változott meg. S igen egy enyhe szellő meglobogtatja kabátom. Oda pillantok ahonnan még az előbbi szél fújt. Nem látok senkit, lehet a levegőben kéne keresnem őt. Pillantok fel az ég felé. De a felhőkön kívül semmit sem tapasztalok odafenn. Néha néha a nap is megvillan. Szemeimmel ismét az előttem lévő utat pásztázom, vajon csak paranoiás lennék. Csak nem ért még el ez a veszély. Elvégre félnivalóm nincs, akárki jön szembe azzal bátran kiállhatok. A hátba támadás amúgy is az én stílusom. Vállat vonok s ismét az út porát gyűjtöm a cipőmre. Majd egy halk reccsenést hallok, furcsa, hogy pont azon irányból jött amerre nézelődtem. Lehetnek itt állatok is, de lehet itt valami teljesen más. Lépteimet óvatosabbra veszem, s nesztelenre amennyire csak lehetséges. S egy óvatlan pillanatba behúzódok az egyik fenyő mögé. Némán fülelek, vajon csak egy állat? Egy ember? Akár a boszorkány is lehet aki a közelemben van. Óvatosan lesek ki a fa mögül. Hunyorítom össze szemem, de nem találom akit keresek. Megszokott érzés mostanában egyre kevesebbszer találom meg azt amit keresek.
Az ellentétes irányban haladtam tovább. A legkevésbé sem volt szükségem egy kéretlen társaságra. Egyáltalán arra, hogy szót ejtsek egy olyan múltról, ami nem is távoli, de oly messzinek tűnik mint a leges legelső megszületésem. A halál közelibb. Gyakran érzem magamhoz közel, még ha a veszély apróbb szikrája sem fenyeget, akkor is. Különös, de ez az érzés inkább megnyugtató, s egyben már növeli bennem a valianban történtek súlyát. Fogom-e még valaha látni, hiszen az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy a sors kiszámíthatatlan véletleneire hagyatkozzak. De lehet csupán egy átmenet, míg él bennem az a kudarcba fulladt ige, mit szánt szándékkal kreáltam meg a hosszabb életért. Ha csak a jövőbeni terveimre gondolok, akkor nem a fenyvesben fogok rostokolni Zakennel. Akadt olyan idő, amikor bárminemű szóváltást mellőzve már a támadást választottam volna. El fog jönni az is, de előbb, ha már errefelé vezetett utam, szedhetek egy ritka, jelenleg épp virágzó növény hajtásaiból. Nemcsak a jövőben vehetem nagy hasznát. Az egykoron üde zöld hajtású, fehér, bársonyos virág az élet szféráját szolgálta. S míg akkor enyhítésként használták a harcban szerzett sérülésekre, mára a sötétség megritkította előfordulását, s hasznavehetőségét is megmásította. Tán egyedül én kacagnák fel, hogy árnyként járunk keringőt a sötét fenyves egyedüli lakója körül.
*Egy kéz éri a vállát a lánynak pont ott ahol a pecsét van. S az egyből égni kezd, a vér megérzi gazdáját. Nem kell erősen megfognia épp hogy csak hozzá ér. S halk hang szűrődik ki a lány mögül. - Mit gondolsz... csak így köszönés nélkül elmehetsz Wyerre? Gondolod, hogy nem érzem meg a vérem szagát? Ez a jel csak arra kerül rá akit ha keresek meg is akarom találni. *Vártam mi sül ki a hírtelen fellépésből, bár mintha a lány már nem az lenne aki volt. De lehez mégis csak rá jellemző, hogy elmenekül előle. Elvégre sosem sikerült megkedvelnie. Túl egyforma a két létforma. Ezt mondtam neki, vajon az ő átka még mindig él? Vagy talán pontosan olyan lett mint Salamon? Az erőm kulcsa, kulcs a zárhoz mi rejtve tartja előlem a feneketlen poklot.
Hiába a nesztelen érkező lábaim összehangolt mozzanata a továbbjutásért. Egykedvű mosollyal viselem a szél, enyhe ágak között kitörő áramlatát. Kéretlen fenntartás az, ami s aki a vállamat éri, aztán szól, akárha értékelnem kellene a mondottakat. Mindez süket fülekre lel, nem hozzám ejtetnek eme szavak alkotta kérdések. Habár haloványan, de emlékeimben él még, mi okból van a férfi ujjak alatt égő bőröm érzete, ámde mozdulatlan hagyom még egy ideig. - Ugyan miért akarnál engem keresni, vagy akár megtalálni? Jelentős az a változás, ami azóta ment végbe, hogy a hóviharban ismételten találkoztam vele. Az én küzdelmem véget ért örökre, ami a belsőt harcot illeti. Az újjászületés napja, s ami azt követőn történt, megváltoztatott minden addigi fogalmat, lényeges dolgokra tett nézetet. - Mond hát, mit akarsz tőlem? Szembefordulok vele, elhúzva vállam, ha még mindig rajtam tartaná kezét. A külső változás tovább halad, tán még a megszokott barna utazóköpeny megváltozásán is, azóta, hogy legutóbb találkoztunk.
*Egyszerűen csak vállat vonok a kérdésre, a véletlen hozott össze minket, nem igazán kerestem a lányt csupán ráakadtam itt a nagy semmiben. - Nem kerestelek de megtaláltalak... ilyen egyszerű ez a dolog. Rég találkoztunk Wye... s te... *Nézek végig a lányon, szokatlan a látvány nem ilyen volt hajdanán de mit is mondjak én sem az vagyok aki régen voltam. Mind változunk valamilyen irányba. - Eléggé megváltoztál mióta nem találkoztunk, ha emlékeimben jól él akkor fenn a hágókon akadtunk össze utoljára... *Nézek rá kérdően, s a vállvonás sem szükségeltetik hisz már kezem rég levettem róla mikor megfordult. - Megvan még? Vagy talán már megszabadultál tőle?
Visszagondolva, minden találkozásunk a véletlenen múlt. Mondhatni, amolyan nem várt sorsfordulatok amelyeknek az eseményei és a végkifejlete éppúgy szórakoztató. - Valóban rég volt... - Habár a közelmúltban történhetett, ezek az emlékek halványan élnek, s minden feltörő régebbi emlék fakítja ezt. Annyira nem lehetett fontos ha könnyedén elhajítanám magamtól, legalábbis, ez a legésszerűbb magyarázat minderre. Magam is felmérem az előttem állót eleinte egykedvűn, majd a kérdése feltétele után némi érdeklődéssel. Éppenséggel nem a legideálisabb hely a társalgáshoz, de még csak ahhoz sem, hogy túl soká tartózkodjunk egy helyen. Talán azért nem haladtam még tovább, mert jól mondta... megváltoztam, eléggé... Számtalan dolog történt ami ezt eredményezte, köztük olyannal, mit a józan ész aligha foghat fel. Elmosolyodom. Most már emlékszem, felderengett több részlet arról ami északon történt. Közelebb lépek hozzá, annyira, hogy a fehér haj keretezte arc ciánszín párja, gondolatnyi távra került az ezüstöktől. - Nawarean Soul Salamon... - Igen, ez az a név, amit ennek a férfinak a szájából hallottam. - Mégis kitől kellett volna megszabadulnom? Biztosra vélem, ez csak Zaken kérdése... Salamon, ha igazán erős és tisztán emlékszik arra, aki akkor voltam... Mostanra már érzi, hogy aki vele szemben áll maga az ifjú és az ősi elf 'szülöttje. //Bocsánat a hosszas késedelemért. Remélem tetszett a hsz. //
*A lányra pillantok, elmosolyodom a kérdésén. Talán csak én emlékszek tisztán a hegyen töltött pillanatokra? Lehet, hogy ő maga mér régen elfeledte ezeket az emlékeket. Ki tudja, talán csak ki akarja kerülni a választ. De igazából semmit sem jelent számomra, az ha kitér a válasz elől. - Attól ki benned élt. Bár lehet csak az én emlékeimben él benned egy nő ki meg akart ölni. *Majd elsétálok mellette s vállára rakom a kezemet. - Örülök, hogy ismét találkoztunk Wyerre... *Majd lassan elindulok a másik irányba s folytatom az utam amit az istenek szántak nekem.
*A városba más úton érkezik néhány lovag. Arveleg vezetésével, ki a Fehérló rend egyik alapítója. Onoria, tehát maga a főpapnő küldte őket üzenettel a vesztes Avlanioni csata után Lumel’Auvreába. Egy mágus kíséri őket, az ő segedelmével jutottak el a vér elfekig. Érkezésük előtt távolról még láthatták az orkok hadseregének előörsét, amint a Sötét fenyves felé tart. Két alakba botolhatnak bele. Egy elfbe, ki egy hatalmas, bivalyszerű lényt használ hatásaként, (Daxa Lavenir), s egy másikba, kit a tünde lány segít sietve be a fenyves sötét fái alá. Utóbbi egy kissé tépett állapotban lévő szürkeköpenyes mágus (Kesa Klensbane). Az ork előörs bizony a nyomukban van a fenyves fái felé. A Sötét fenyves nem hazudtolja meg hírnevét. Szinte belépésükkor, mintha valamiféle sötét fátyol hullana szemük elé, borul rájuk a fojtogató sötétség, soha nem tapasztalt, természetellenes gyorsasággal. A halál fojtogató ígérete szorítja össze a belépők torkát. Tán csak a mágus, ki a lovagokat kíséri, s maga Daxa ismerheti a titkot, mivel meglelhetik a vér elfek városát, ha addig Hëmyl, a fenyves boszorkánya rájuk nem lel.
Odakint megjelennek az orkok erőörsei mellett immáron Arash hadai is. Nem egy tagbaszakadt ork, néhol kettő cipel fából készített szerkezeteket a vállán. Eme szerkezetek Malliath és Arash fegyverei, miket a vér elfek erdő mélyi városa ellen terveznek bevetni. Az ork hadban lelhető fel Jeremy, Kana, Kernon, de tán maga Nawa immáron a Malliath adta zacskóval úton lehet a fenyves mélyére, hol majd elkezdheti áldásos, netán átkos – döntse el ki-ki pártállása szerint – tevékenységét.
//Üdvözlök minden kedves résztvevőt a mesében!
Sargon oda érkezhet, ahová gondolja, mivel nem kaptam előzetesen tőle infót, Carnë pedig megbeszélés alapján később csatlakozik majd be. Nill, Merilien Lumel’Auvreába, Arveleg, Daxa, Kesa, Nawa, Arash, Jeremy pedig a fenyvesbe írjon.
*A mi kis négyesünk vár, a sereg mögött várakozunk. Két kard illeszkedik helyére a hátamon, s kaptam egy meglehetősen gyatra íjat is. Tehetségtelen kontár készíthette, avagy csak egy ork keze, nem érdekel viszont az annál inkább, hogyan fog alakulni a harc. Oldalamon ott libeg a kis táska amiben a pór van. - Kernon. - Igen Nagyúr? - Fel tudsz juttatni engem és Jerryt a fák tetejére? - Természetesen, csak szólj. - Jeremy, ragadd meg azt a zsákot- Mutatok a mérgeket rejtő zsákra- Kana te is utánunk jössz, három zsáknyi bomba van három emberre, s mellette te figyelsz arra, hogy az orkok ne kapjanak a füstből. *Egy apró kis szatyor van a három nagy mellett, amit kinyitok s kiveszek belőle négy kicsi fiolát. S mindenkinek a markába nyomok egyet-egyet. - Ha belélegzitek azonnal igyátok is meg, gyorsan ható méreg... *Majd a kis táskát bezárom s a földre helyezem. - Megvárjuk míg Arash elkezdi az ostromot, mi akkor lépünk akcióba. Kernon a föld mágiáddal felemelsz minket a lombokig, Kana ha valamelyikünk leesik akkor te vissza segíted a mágiáddal. Jeremy te végig maradj mellettem, egy tolvaj lábai csak nem csúsznak le a faágakról... Mindenki megértette a feladatát? *Kana és Kernon egyszerre bólintanak, s én most Jeremyre nézek. - Ha megszöksz... ha próbálkozol, vagy éppen a sajátjainkra dobnád ezeket, jól gondold meg, mert te magad is tudhatod mi jár ki elárulja testvéreit... - Nem fogja! - Csattan ki a lány mire komor tekintetem rá vetül. - Nem kérdeztelek Kana...
*A sereg egyre közelebb ért. A magas, sok helyen övig érő füvet letaposták. Nem volt okuk tartani semmitől. Lanur tornyának védői ki sem dugták az orrukat onnan. Nem akartak ujjat húzni Arash seregével. Fejük felett egy vörös sárkány repült, aki onnan messzebbre ellátott. A lent feketéllő seregre nem is egyszer lepillantott. Jobb volt itt neki. Soha nem szívlelte az orkok szagát, s ez a szag még mindig ott volt az orrában. Hiába érte el friss levegőt a magasban. Mocskosnak érezte magát tőle. Az ősiek parancs azonban szent, ez alól nem térhetett ki. Arash még Ambaron közelében szerzett magának egy lovat, azon ülve haladt a fenyves felé. Találkoztak néhány jelentéktelen környékbelivel, az előörsök nagy részüket levágták. Lesz az orkoknak hús vacsorára. A lila köpenybe burkolt mágus csuklyáját is a fejére húzta, komor tekintete onnan villogott ki sötétbarna ábrázatából. Gyűrűi most is ott csillogtak ujjain, és a botja is a kezében volt. A ló már megszokta az orkok közelségét, csak a sárkánnyal nem volt kibékülve, de az messze járt. A fegyverek ott jöttek mellette az orkok hátán. Fenyegető külsejük volt, pedig csak ügyesebb kezű katonái faragták. Majd ő megmutatja a sárkányoknak és Zotrethnek is, hogy alkalmas! Itt a lehetőség, hogy megmutassa igazán, mennyit ér!
Arveleg Nemes
Hozzászólások száma : 72 Életkor : 37 Munkahely : Fehérló Rend
* Új nap, új feladat. A Fehérló Rendet ismét kötelességének teljesítésére szólította fel Onoria főpapnő, s egy üzenet hordozásával bízta meg őket. Legutóbb, mielőtt Arveleg átadhatott volna egy bizalmas levelet, végig kellett harcolnia és néznie egy város bukását. A Lumel'Auverába vezető úton csatlakozott hozzájuk valamiféle mágus, ki vezette őket az ismeretlen vidéken. A Tarsis nemesei közé tartozó fiatalember nem szimpatizált a mágiával, mégis örvendett, amiért kísérte csapatát a varázshasználó. Fehér színű hátasát elvesztette Avlanion ostromakor a lovag, hiányolta a szeretett állatot. Persze, ahogyan az a testvérisége szabályai közt fellelhető volt, ismételten egy hófehér paripán ügetett előre. * - Soha nem láttam még ahhoz hasonlót, mint ami ott végbement. Nem gondoltam volna, hogy egy este alatt akkora pusztítást véghez lehet vinni. Sok jó barátomat veszítettem el. * Mesélt Arveleg a mágikus körökből származó fickónak, s az aggodalom erős volt benne. Az ork előőrs, melynek látványával szembesültek a közelmúltban, igencsak nyugtalanítóvá tette kompániájukat. Habár, a sárkányfattyak után tőlük már nem tartott annyira az ifjú nemes, azért azok a bestiák is veszélyesnek minősültek. Körmönfontabbak lehettek Filnoren szolgáinál, a ravaszság pedig nagyon komoly fegyverként szerepelhetett egy csatában. A vér elfeket veszély fenyegette. Még mindig emlékezett a fájdalomra, mely az alkarját mardosta egy ideig, a sebhelyekre és zúzódásokra. Azoknál csakis a rémálmok voltak rosszabbak, amik bizonyos éjszakákon gyötörték. Kíváncsi volt rá, fivéreit is kínozták-e hasonló dolgok? Erről nem beszéltek, mindenki némán és büszkén tűrte a megpróbáltatásokat. Tudták, Avlanion csakis a tánc kezdete volt, a táncé, melynek végezetére jó páran megbotlanak majd, és sohasem állnak többé talpra. Egy bál a halállal. Hirtelen két személyre lettek figyelmesek, egyikük valamiféle bölényszerű lényt irányított, a másik maga is mágusnak vagy vándornak tűnt. Mindketten a gyengébbik nem képviseletébe tartoztak. Az ismeretlen fajt képviselő állat lovasa hullámos, lángolóan vörös haja a válla alá hullott, még a karcsú, szürkeköpenyes leányzót barna hajzuhataggal áldották meg az égiek. * - Hölgyeim! A nevem Arveleg, Lanuria Birodalmának egyik lovagkapitánya vagyok. Segítségre szorultok? Netán baj ért benneteket? * Hangzott el egyben a bemutatkozás és a kérdés a lovag részről. Úgy tűnt számára, mintha menekült volna valami elől a női páros. * - A környéken orkokat láttunk. * Fűzte még hozzá előző megnyilvánulásához. Az erdőben azonban valamiféle megmagyarázhatatlan eredetű erőt lehetett érzékelni, mely azonnali hatállyal szúrta a halálfélelem pengéjét az ember szívébe. Arveleg keze remegni kezdett, hidegnek érezte a testét, minden jóérzést kiszívott belőle a sötétség. * - Miféle gonoszság lappang ebben a fenyvesben?
Most már nem volt visszavonulási út, hiszen egy ork sereg vett körbe minket, bár Hossin arcára amúgy is rá volt írva, hogy élvezi ezt az egészet. Valószínűleg soha nem fogom meg tudni, hogy miért gyűlöli annyira az embereket és elfeket, hogy kiirtásukra szövetkezzen a sárkányokkal, akikbe én személy szerint egy szalmaszálnyit sem bízom. Miért hagynának életben azután minket, hogy ha győztek? Talán csak azért, hogy legyen kire vadászni majd szórakozásból? A fenyves már ott sötétlik előttünk, ahol a vérelfek városa rejtőzik és, amit segítenem kéne elpusztítani. Már jártam erre és tudom, hogy ha belépünk oda, akkor sokkal rosszabb helyzetben leszünk, bár az orkokat vezető mágus és sárkány elszántnak és felkészültnek tűnt. A várost ennek ellenére nehéz lenne megtalálni, ha nincs pontos információjuk. De érezhetően van valami a kezükben. Hossin ne sokat habozik, azonnal cselekvéshez is lát. ~ Még jó, hogy nincs tériszonyom! ~ fintorgok egyet, ahogy meghallom milyen tervei vannak, merről szeretné támadni az elfeket.. Közben persze vadul gondolkozom, hogy miként oldhatom meg, hogy ne tapadjon majd vér a kezeimhez, még ha ez mást aligha érdekelne és nem is vagyok a becsület bajnoka, azért a lelkem nem akarom eladni egy szörnynek. Tudom, hogy a zsákokban méreg van és persze, ha mindenki el van foglalva könnyen megoldható, hogy ne lássák meg, ha én nem dobálok semmit, vagy esetleg nem arra, amerre kéne. A kis üvegcsét persze elveszem, hiszen nem vagyok bolond, az életemet mentheti meg. - Kana nem biztos, hogy tud majd kétfelé figyelni, bár nem attól félek, hogy leesem, velem nem kell foglalkozni. – rázom meg a fejem, mert nem akarom, hogy valaki állandóan szemmel tartson. – Neked meg fontos dolgod van Hossint, jobb lenne, ha Kana mellett maradnék inkább. – javaslom könnyedén. – Mindent tudok, már ezerszer elmondtátok. – bólintok és a lányra nézek nyugtatóan,hiszen ezzel nem mondok igazán semmit, csak tudomásul veszem a figyelmeztetést. – Mindenki nyugodjon meg, elég ha én vagyok ideges. – jelenik meg egy halvány mosoly az ajkaimon és Kana felé éppen csak megrázom a fejem. Ne keveredjen most bajba, valószínűleg szükségem lesz rá. Nálam ott az íjam a vállamra vetve, a kard a másik oldalamon, így a kezem szabad, amivel felemelek egy zsákot óvatosan. - Készen vagyok!
Tárgy: Re: A fenyves 
2011-09-21, 12:35 am
. //
//
