Stern

Elég kutyaszorítóban vagyok ahhoz, hogy minden lehetséges módot megpróbáljak a kijutásra és ebbe beletartozik az, hogy eltakarítsam az útból a két agyarast, akik ennek az útjában állnak.
Nagy valószínűséggel azonban eddig csak feldühíteni sikerült őket, de az akit megszúrtam a tőrömmel azért volt annyira „okos”, hogy nem maga akarjon elsőnek lerohanni, inkább a társát küldte, aki bár óvatosabb volt, azért sikerült bekapnia a nyilamat.
Sajnos nem volt az a tökéletes lövés, ami most igen csak jól jött volna, mert ahelyett, hogy összeroskadt volna ott helyben, csak kirántotta magából a vesszőt, mintha csak valami kellemetlen kis szilánk lett volna és még a szemének szánt döfésem is mellé ment.
Azt nem látom, hogy mennyire lehet súlyos a sebe, de egyelőre úgy néz ki, hogy nem könnyebbedett meg a dolgom, sőt…..
Az elsőnek megsebesített ork elég hangosan ordít fel ahhoz, hogy felszisszenjek, tudván, hogy elég sok társa nyüzsög a környéken, hogy ezt meghallhassák.
Az előbbi ütés miatta előre lendültem, de ahogy megindulnak felém, ismét hátrálok és előhúzom a kardomat, most már úgy látszik nem kerülhetem el, hogy összecsapjak velük, testközelből.
Nem sok időm van megállapítani, hogy sajnos ezek eléggé összeszokott párost alkothatnak.
Azért nem vagyok olyan jó kardforgató, hogy két ellenféllel is sokáig álljam a sarat, de az egyszerre felém közeledő pengék még a rövid távú ellenállás illúzióját is elsöprik.
A lábamat igyekszem elsőnek menteni, mert ha egyszer esélyem lesz futni szükségem lesz rájuk, de így kevéssé tudok ügyelni a mellkasomra irányuló csapásra, csak valahogy próbálom kicsavarni magam, hogy ne találjon telibe, ezért az oldalam bánja, amibe élesen hasít a fájdalom.
Ám gondolkodás nélkül kaszálok magam előtt szélesen a pengémmel, ami remélem sikeres találatot visz be, hiszen elég közel vannak.
- Tisztuljatok előlem, ha nem akartok meghalni! – fenyegetőzöm, hátha erősebbnek hisznek, mint vagyok.

Nem áll szándékomban feladni, így természetesen mindent elkövetek, hogy távoltartsam vagy megfutamítsam őket, de ha mégis elbuknék, akkor legalább megnehezítsem a dolgukat.
Azonban ezek az agyarasok harca lettek tervezve, így persze nem csoda, ha egyrészt nem futamodtak meg, másrészt gyakorlottan támadtak, még sérülten is.
Most már én is sebesült vagyok és a nyelvemre harapok, hogy ne görnyedjek össze az oldalamba hasító fájdalomtól. Érzem, ahogy a vér sebesen megindul és átáztatja a tunikámat, majd a nadrágomat és valószínűleg a csizmámig meg sem áll, ami megint csak eggyel több elbizonytalanító tényező, ha nem állok biztosan a lábamon.
A visszatámadásom dühös és elég egyszerű, de hatásos, hogy ne tudjanak lerohanni és még meg is sebzem újra a lábán már megsérült orkot és ez talán lelassítja annyira, hogy az ő oldalán kicsusszanjak majd.
Számítok rá, hogy most mindketten a testre fognak menni, így egy guggolásból előredöfő mozdulattal igyekszem egyszerre elkerülni az ő támadásukat és a széles mozdulattal lecsapó agyaras karja alatt felfelé szúrni, a gyomrán át a szívébe, hátha ez már elég lesz a leterítéséhez.
A guggolás nekem se esik jól, hiszen a seb széjjelebb nyílik az oldalamon, így nem is igyekszem felállni gyorsan, mert ez talán nem is sikerülne, viszont a szúrás után lendületből vetem neki a lábsérültnek, pont a lábára, abban bízva, hogy lesodrom a földre.
Nem akarok időzni, ha felszabadul az út, hanem rohanni próbálok felfelé, ki innen.

//Szívós egy kurafiak vagytok //

Mindenre elszánt vagyok, bár azzal számolok, hogy két nálam nagyobb és jobban harcra képzett agyaras meghaladja egy tolvaj képességét és alul maradok, de ha egy mód van rá, nem fogom feladni, mert a legrosszabb rémálmom sem ér fel azzal, hogy mit művelnének velem, akkor már inkább halálig harcolok.
Alig hittem el, hogy el tudtam kerülni mindkét ork kardját és az én szúrásom meg tövig hatolt az ellenfelembe, de az idő nem nekem dolgozott, így mielőtt még tudhattam volna, hogy halálos-e a sebesülése, már neki is vetettem magam a másiknak, aki megint csak a terveim szerint dőlt el, ám az esés mér nem volt ennyire szerencsés, mert némileg alá szorultam.
Fülemben csak a zihálás és az acsarkodás hangjai zakatolnak, már nem tudom megkülönböztetni, ki hol van, csak a vágy hajt, hogy szabaduljak és magam mögött tudjam ezeket.
Kétségbeesetten igyekszem lerugdosni, eltolni, levetni magamról és egy pillanatra úgy érzem sikerrel is járok, aztán …….felordítok, ahogy a vállamba hasít a kín.
Nagyot rántok magamon és érzem, ahogy reccsenve szakad a ruha és…..a bőr és a hús. A bűzös lehetelt szinte a fülemet birizgálja és a félelem megsokszorozza a maradék csekély erőmet, hogy olyan gyorsan másszak arrébb, ahogy csak tudok.
Alig látok a fájdalomtól, így párszor nekimegyek a falnak, ahogy tántorogva a feljáró sötét négyszögét veszem célba és szinte négykézláb mászok felfelé, hangos zihálással szedve a levegőt.
Az összes istenhez imádkozom most. Csak ki akarok jutni!
A kardom valahol elejtettem, de ezt most fel sem fogom……….

Annak a borzalmas halálnak a képeit, ami akkor várna rám, ha megadom magam a gyengeségnek, olyan élesen játszódnak le előttem, hogy akár valóságnak is elmenne, ezért aztán a lélegzetem nem csak azért olyan szaggatott, mert a harc az orkokkal és a sérülésem lefárasztott, hanem mert a félelem is a szívembe hasít.
Sosem gondoltam volna, hogy ez ennyire elhatalmasodhat rajtam és a gondolkodásomat is összezavarja, pedig épp most van arra a legnagyobb szükségem, hogy észnél legyek. Persze nem megy, elhatalmasodik rajtam a pánik, hogy kijussak innen.
Hallom magam mögött a sebesült agyarasok hörgését, neszezését, ahogy minden erejükkel utánam lódulnak és tudom, hogy még egyáltalán nem szabadultam meg tőlük, pedig hányszor megsebeztem őket.
A falnak tántorodom, ahogy a fülembe csapnak az ork szavai és én csak reménykedem, hogy ennek az ellenkezője igaz, mert én igenis végeznék velük, igy is-úgy is.
- Ha követsz, agyartalanná teszlek. – sziszegem vissza, persze ez üres fenyegetés, mert egyrészt az erőm sem lenne meg hozzá, na meg annyira nem szeretnél közel kerülni hozzá.
Sejtem, hogy ő sem lát többet, mint én és a szerencsén múlik, hogy én előbb találom meg a kiutat, mint ő engem.
Menekülök!

A falnak támaszkodom egy pillanatra, mert az erőm valahol a pince mélyén hagytam jórészt, miközben próbálom megértetni ezekkel a makcs és vérgőzös orkokkal, hogy nem jó ötlet utánam jönni. Egyszerűen nem hallgatnak rám, pedig én mindent elkövettem, hogy helyben marasztaljam őket, de az egyikük különösen kitartó és hallom, ahogy közeledik, még ha nincs is jó formában a hangokból ítélve, amik kísérik.
Sejtettem, hogy a fenyegetésem ezek után süket fülekre talál, de a remény hal meg utoljára.
- Ennyire ostobának nézel agyaras? Megvárom míg utolérsz, bár erre kevés az esélyed, ahogy hallom. - vágok vissza, már nagyobb fel sem véve amit mond, hiszen a szókincse és korlátozott képzelete kimerült a kibelezésembe vetett hitében.
Míg kellő távolságot tarthatok tőle, addig jó nekem, de ez nem tarthat sokáig, így a feljáró megtalálása kezd sürgetővé válni.
Talán a fohászkodásom talált meghallgatásra, mert hirtelen gyenge légmozgást érzékelek és elfként ösztönösen találom meg a levegő irányát, aztán már a lépcsőfokokat tapogatva mászom felfelé, próbálva ezt tenni minél hangtalanabbul, igaz a vérem illatát semmivel nem tudom elrejteni és ha az ork nem nyúlik ki odalenn, tévedhetetlenül utánam tud jönni.
Egy fél pillanatra azonban megmerevedek a mozgásban mikor eszembe jut, hogy azt a nyomorult könyvet odalenn hagytam. Hogy a fenébe fogok kijutni!?
A nyelvembe kell harapnom, hogy ne csússzon ki a káromkodás az ajkaimon hangosan.
Ez jobban aggaszt, mint az, hogy valószínűleg ez a két agyatlan nem egyedül jött, ám ha eddig nem jöttek a segítségükre, talán szerencsém lenne?
Hát az biztos, hogy minden nagyon hamar kiderül.

//Kitartó egy agyaras! //

Sok mindenre hajlandó voltam a munkám miatt, még ilyen őrültségre is, hogy betörjek egy orkok által uralt várba, de azért mindennek van egy határa és azt hiszem most értem el hozzá. Lehte, hogy az a könyv fontos volt, de az életem még fontosabb. Még ha csak simán megöltek volna, ha elkapnak, de számíthattam a pokol minden kínjára, amiből a mögöttem hörögve közeledő agyaras már izelítőt adott. Így a könyv nélkül kell kijutnom, ám még mindig nem lehettem biztos abban, hogy a ház védelmi mágiája kienged, de valahogy az orkok is bejutottak......
Újra mozgásba lendültem és felfelé indultam, most már ügyelve rá, hogy minél halkabban tegyem. Ha vannak még orkok odakinn, meg kell próbálnom elsurranni mellettük.
A sötétben persze nem láttam túl jól, ezért különösen ügyeltem az árnyékokra amik veszélyt rejthetnek.
Mikor mát a friss levegő átjárt, tudtam, hogy felértem a lépcső tetejére. Meggörnyedve kerestem az ablak világosabb négyszögét, hogy kiugorjak rajta.

Én sem vagyok gyors, de azért nem küzdök annyi sebbel, mint az utánam mászó ork, akit remélem végre magához hív az Istane, akárki is az, mert már nagyon idegesít, hogy még mindig nem adta fel azt, hogy végez velem és csak jön és jön és jön.
Én viszont végre úgy néz ki, hogy felértem a lépcsők tetejére és a betört ablakokon keresztül a tüdőmbe friss levegő tódul, ami azt is jelenti, hogy közel a szabadulás.
Tudom, hogy ha ki is érek az utcákra, még nem jelenti azt, hogy el tudok menekülni, de minden esetre úgy vélem, sokkal könnyebb dolgom lesz, mint egy zárt helyiségben.
Mivel eddig csak ezzel a két nyomorult agyarassal kellett szembe néznem, feltámadt bennem a remény, hogy sikerül elillannom a kis korcsok orra elől.
A tetőkön keresztül talán van esélyem, főleg ha összekapom magam és a mágiámat is igénybe veszem, mellyel lépteim minden neszét elveszem.
Óvatosan a felsejlő ablakhoz kúszom, aztán kis hallgatózás után, amibe zavaróan belerondít a felfelé mászó ork nyögdécselése, kivetem magam, aztán ismét a falhoz lapulok.
Ha szerencsém van, egy ork sem vár ott és nem rajta landolok.

//Nem muszáj kímélned, ha úgy véled nincs esélyem //

Hatalmas a megkönnyebbülésem, amikor nem vicsorgó agyarasokba és főleg nem a fegyvereikbe botlok, habár sejtésem szerint eléggé felhergeltem őket, hogy két kézzel akarjanak széttépni és nem túlságosan finomkodnának, ha elkapnának, jó példa rá a még sebesülten is a sarkamban loholó ork, akinek még mindog hallom ziháló, szörcsögő lélegzetét és ......még másét is, tehát mégis csak igazam volt és többen vannak. Még jó, hogy időben kiugrottam.
Ideje hát nyúlcipőt kötni, most, hogy már kinn vagyok.
Az ám, csak, hogy alig teszem pár óvatos lépést az utca felé, máris morgást hallok és leguggolva egy gyors kipillamntást megengedve magamnak látom, hogy orkok közelednek és nagyon figyelnek, gondolom engem keresnek ők is.
Az ellenkező irányba egyelőre csak messzebbről érkeznek zajok és bár elszomorít, de el nem rettent, amikor emberi maradványok között kell átsurrannom, akik között aár magam is lehetnék, ha nem menekülök meg időben.
Talán most is szerencsém lesz, ha valamelyik Isten megsegít.
Igyekszem arra menni, ahol a falon lévő résre emlékeztem, mivel az agyarasok nem nagyon foglalkoztak a holtak összeszedésével, talán még kardot is találok, amire most nagy szükségem van, ha orkokba botlom, persze próbálok elbújni, de természetesen, amennyiben már nem tudom elkerülni, akkor hadakozva igyekszem oda eljutni.

Surranok faltól-falig, árnyéktól-árnyékig, miközben a hideg futkos a hátamon, hiszen minden felöl az agyarasok karatyolását hallom és még abban sem lehettem biztos, hogy jófelé megyek és megtalálom a rést a falon.
De hamarosan feltűnik előttem a várfal és már csak azt a kis nyílást .......kell ...... megtalálnom, ami a szabadulásomat jelenti. Amikor meghallottam a pincébe lejutó orkokat, nem hittem volna abban, hogy élve kijutok és most.....már csak egy karnyújtásnyira van tőlem a túlélés.
Már meg is pillantottam a sötét árnyékot, ami a rést jelezte, így sietősen, óvatlanul fordultam be az utolsó sarkon és......
Jó pár orkkal néztem farkas szemet egy rövid ideig, amíg a meglepetés ereje tart és mindenki mozdulatlanná vált.
A legrondább, aki elől áll, ő ócsúdik elsőnek és hangja megtöri a bénultságomat és oldalra ugrom, hogy a mellette álló testőrt, egy nem rég talált fejszével legázolva, eljuthassak a résig.
- Nem kapsz el agyaras! - zihálom, miközben a szívem majd kiesik a helyéből.

És milyen jól tettem, hogy magamhoz vettem azt a fejszét! Persze nem ez az én kezemhez való fegyver, nehéz és esetlen az elf kardhoz képest, de a szükség törvényt bont és arra pont jó, hogy teljesen kecstelenül ugyan, de jó mélyen a még mindig csodálkozó agyaras mellkasába mélyedjen, így megnyitva elöttem az utat, hogy a méh mindig tétlenül állók mellett eliramodjak a rés felé.
A kétségbeesés és a szabadulás alig karnyújtásnyira lévő reménye szárnyakat ad és teljes erőmmel futok, reménykedve, hogy a meglepetés elég időt ad nekem.
Hallom ugyan a suhogást, de persze nem nézek hátra, hogy azzal időt veszítsek, de még mielőtt megérezném, hogy valami a bokámra tekeredett, már ki is rántja valami erő a lábam és a lendületem úgy vág a földhöz, hogy egy pillanatra elsötétül előttem a világ.
A következő pillanatban már, mint a szalamandra az áldozatát, úgy ránt engem is hátrafelé valaki.
Minden erőmmel próbálok belekapaszkodni valamiben és lerugdosni magamról a pányvát, de annál jobban szorítja a bokám.
Megpróbálok lenyúlni és kiszabadítani magam, de valahogy érzem, hogy erre már nem lesz időm.
Ahogy le akarnak fogni, természetesen mindent bevetek mindent, hogy megnehezítsem a dolgukat.

Legszivesebben vicsorognék, ahogy az orkok szoktak, hiszen csak egy kicsi kellettvolna még, egy kis szerencse, hogy megmeneküljek.
~ Ennyit az Istenek jóindulatáról! ~ fut át még az agyamon, mire odaérnek annak a rohadt korbácsosnak az emberei és nem sokat teketóriáznak.
Most már bánom, hogy nem szereztem egy tőrt magamnak valahonnan, mert úgy vélem úgy járnék a legjobban, ha elvágném a nyakam, mint, hogy a kezükbe kerüljek a történtek után.
Gondolom nem kell sokat várnom és kitartó üldözőm is megjelenik, hogy beváltsa ígéretét a kibelezésemre.
Ám, ha mégis szerencsém van, akkor előbb vernek halálra....
Először még próbálom visszaadni amit kapok, aztán már csak összegömbölyödve igyekszem védeni a fejem és a puhább és fájdalmasabb szerveimet.
Aztán már a levegőbe rántanak és miközben többen vasbilincsként szorítják a karom, valaki a vesémbe vág, amitől megroggyanok, csak az orkok tartanak meg, majd egyik tásuk kárörvendő ronda mosollyal sorozza meg a gyomromat. Még szerencse, hogy rég ettem már, így csak vad öklendezés a jutalma, ahogy a légszomj lecsap rám.
Elharapott számmal vért köpök a szemben álló képébe, aztán hátracsapom a fejem, remélve, hogy betörök legalább egy orrot és megrántom magam, hogy eleresszenek, de a kapott alapos verés után, azt hiszem elég szánalmas menekülést csapok, a lábam alig akar engedelmeskedni, ahogy a rést céloznám meg.
De talán valaki hátba lő egy nyillal és akkor hamar vége lesz...........A szemem a menekülés keskeny csíkját látja csak.......

Nem igazán vagyok magamnál, mert sok mindenben felületesek az agyarasok, de ezt nem mondhatnám el a péppé verésemre, azt nagyon is céltudatosan teszik.
A vesémbe nyillalló fáájdalom szinte elviselhetetlen, minimum eltört pár bordám, tele vagyok zúzódásokkal és vérző vágásokkal, így már egy kis agyrászkódás nem ronthat a helyzeten és nagyon szeretnék némi fájdalmat visszaadni, mielőtt kinyírnak.
Aztán a fejelés jobban sikerül, mint vártam, mert az ork elenged és én bár némileg tántorogva és nem túl eltökélten, vagyis eltökéltnek eltökélten, csak épp gynegécskén vágok neki csökönyösen a résnek. Nem adom fel, még ha tudom, hogy ilyen népes ork társaságban, az ostoros fickóval az élükön sosem érem azt el.
Reszelősen felnevetek, ahogy meghallom az utánam kiáltott szavakat.....
Talán le kéne harapnom a nyelvem, vagy valami, de a gondolatok nem nagyon maradnak a fejemben, kissé szédülök.
Már majdnem kézzel megérinthetem a falat, mikor érzem, hogy ott vannak mögöttem, szinte érzem az agyaras lehelletét a nyakamban, bár mikor meghallom a nyíl jellegzetes suhogását, reménykedem, hogy elkésik.
Normál esetben félre próbálnék ugrani, de most inkább fogcsikorgatva maradok, ahol vagyok és várom a becsapódást. Persze ha akarnék sem igazán tudnék mozdulni, úgy vélem el fogok ájulni, de........
Felkiáltok és hideg félelem jár át.
A karmok még az orkoknál is rosszabbat jelenthetnek és ez nem az én napom........
Az erőm a végét járja, de azért próbálok vonaglani és lefejteni a karmokat magamról, bár a vállam azt jelzi, hogy jobb, ha nyugton maradok.
Vért pislogva ki a szememből igyekszek felnézni, hogy lássam, mi vár még rám.

//Ki hitte volna, hogy egy orknak van szíve..... //

Gondolataim össze vannak zavarodva, a testem ólomsúllyal húzna le, ha nem markolná valami oly szorosan a vállam, hogy ha normálisan magamnál lennék, biztos kiabálnék a fájdalomtól. De most tompa vagyok és már rég megadtam magam a halálnak.
Aztán pont ez a fájdalom térít magamhoz, a látásom és az elmém tisztulni kezd, mintha csak valami felhő távozna rólam és a fülembe jutnak a vérfagyasztó hangok. Dühös rikoltások, szárnycsapkodások, a kín sikoltásai, amiket cuppogó, reccsenő rémes hangok kísérnek, tompa puffanások. Harc, halál, vér vesz körül, ahogy megrándulok a karmok között magamhoz térve.
Szemembe könnyszökik és ez most nem a fájdalom könnye, hanem a bánaté, a lelkiismeretfurdalásé, amiért felismerve, hogy kik, mik mentettek meg, a megkönnyebbülés söpör végig rajtam, miközben körülöttem jó pár griff és lovasa válik a sárkányok martalékává.
Miattam vállakták a kockázatot........
Felmerül bennem a nő és gyermeke képe, akik az én nyilam által haltak meg és megreszketek. Őket kellett volna megmenteni a lovasoknak, nem engem, aki a veszély teljes tudatában vállaltam a küldetést, hogy jó pénzt kaszáljak.
De nem tehetek róla, bár pár perccel ezelőtt még kiegyeztem volna a gyors halállal, most mégis örülök, hogy élek és egyre csak távolodom a véremre szomjazó agyarasoktól.
Képzelem micsoda csalódás lehet nekik, hogy kicsúsztam a kezeik közül.......
A sárkányok lemaradnak, ahogy a grifflovasok távolodnak az erődtől, én meg összeszorított fogakkal, vérezve csüngök ég és föld között.....nem tudom mi lesz, ha megérkezünk, talán ki kéne találnom valami jó magyarázatot, különben hamar valami sötét és nyirkos helyen találhatom magam. Nem hiszem, hogy örülnek majd, hogy egy enyveskezű tolvaj miatt halt meg jó pár értékes katona.......

//De látom, azért vettél némi revansot //
//Én is nagyon köszönöm, igazán élvezetes volt ez a játék, még úgy is, hogy végül is szegény Frikk jóformán szóhoz sem jutott és sajnálatos módon nem ölhette meg a pimasz félelfet sem. //
//egyébként, ha nem tiltja valami szabály és te is hajlanál rá, tőled is szívesen venném a folytatás mesélését, szuperül megy neked //