Nyugati szeglet

*Volt időm sokat gondolkodni, amíg Jeremy távol volt. És volt is min törni a fejem, mert súlyos kérdések merültek fel, miközben az ügyeit indult intézni.
A tej is szépen elfogy, mire visszaér, és amikor leül velem szemben, nem túl könnyen böki ki, hogy mire jutott.
Nagy pénz, messze menne, és sokáig.
Egyrészt, másrészt azért belegondoltam, hogy amiért sokat fizetnek, és titkos, az biztos nagyon veszélyes is.
Nem kell ehhez más, csak józan paraszti ész, az pedig megvan nekem.
Amit én gondoltam át, az az, hogy valóban ilyen életet élő emberhez akarom-e kötni magam?
Nem tét a szabadságom, de ott van a másik oldalon, hogy egyedül járni a világot nem valami felemelő.
Ha letelepszünk, akkor azt olyan kellene, ahol van jövőnk, ahol nem sodor el mindent a háború, de ha most nem biztonságos sehol, hol alapozhatnánk meg egy életet?
Mernék esetleg gyerekeket szülni egy olyan világba, ahol orkok, és még ki tudja, milyen sötét lények pusztítják el a békés földműveseket, asszonyaikkal, gyerekeikkel együtt?
A legutóbbi háború a sárkányokkal talán pár évig húzódott, nem vagyok idős, annyit még várhatok.
De ha meg nem telepszek le, akkor, bármennyire is nem zavar (na, jó, veszélyes, így egyre jobban zavar) Jeremy foglalkozása, én nem szeretnék azzá válni.
Úgy érzem, nem az én világom.*
- És utána? Ha visszajössz, mi lesz utána?
*Teszem fel a lényeges kérdést. Ez az, ami foglalkoztat most.

Nekem is volt időm gondolkozni míg visszafelé tartottam és pontosan ezért tartottam a lány válaszától. Furcsa volt maga az érzés is, hogy azon aggódom, mit fog ehhez az egészhez szólni valaki, hiszen eddig soha nem kellett törődnöm mással, csak is kizárólag önmagammal, hogy miként éljek meg, hogy miként éljek túl, most meg azon agyalok, hogy miként oldjam meg a problémát, amit akarok is meg nem is.
Egyik felem a rövid ismeretségünk ellenére is foggal-körömmel ragaszkodna ehhez a kapcsolathoz, amelyben megismertem a szeretet, a gyengédség, a boldogság édes pillanatait, másik részem pont a kötöttségek miatt menekült volna belőle, hiszen már most is azon rágódom, miként lehessen megoldani, hogy bár magára hagyom mégis biztonságban legyen.
Ráadásul bár melengeti a szívem a gondolat, hogy lehetne egy társam, félek, hogy az életem, a múltam akaratom ellenére belerángatná olyan dolgokba, amit nem szeretnék, mert tudom, hogy Fela nem ezt érdemli. Valóban meg tudnék változni? Valóban tudnám túrni a földet és azon aggódni elviszi e a szárazság, vagy a fosztogatók? Mit tennék, ha éhezne és nekem csak egy-két mozdulatomba kerülne, hogy pénzünk legyen?
Hogy visszajönnék-e? Abban biztos vagyok! De, hogy mi lenne?
- Kereshetnénk egy békésebb vidéket és letelepednénk….gondolom. Akkor már megteremthetnénk…..megpróbálhatnám. – néztem az asztalt magam előtt, ahol elmélyülten piszkálgattam egy kiálló szálkát.
Végül a szemébe néztem, mert megérdemelte.
- Nézd Fela, nem tudom! Soha nem próbáltam és nem akarlak hitegetni sem. Annyit ígérhetek, hogy megpróbálnám. – mondom halkan, de nyíltan.

*Nem egészen biztosan válaszol a kérdésemre. Pedig most arra lenne szükségem, hogy meggyőző legyen.
Egy biztonságot adjon, amiért érdemes rá várnom.
De a „gondolom” és a „megpróbálhatnám” nem túl meggyőző.
Az egész teste, minden mozdulata arról árulkodik, hogy nem biztos az egészben. Nem gondolja, hogy egy nőnek nem csak a háztartás vezetése lehet az, amit tud?
A gyógyítás, a varrás, a szövés, mind olyan dolgok, ami rám ragadt még a faluban, ahonnét származom.
De nem erőltetem én ezt.
A szemeim Jeremy szemeiben néznek.*
- Az ember mindig fél a jövőtől. Én csak azt tudom, hogy nem akarok úgy élni egész életemben, hogy járom a tájakat. És nem ítélem el azt, ahogy te élsz, tudom, hogy mi vezetett oda.
De…az ember tud változtatni az életén, ha akar. Már nem gyerek vagy, és én se. Néhány év múlva nekem már gyerekeket kell szülnöm, ha családot akarok. A testvéreimnek már mindnek van.
*Én is őszinte vagyok, mert megérdemli, hogy az legyek vele.
Tudom, hogy sokat jelent neki, és ez kell ahhoz, hogy mindketten jól tudunk dönteni.
Talán holnap, talán ma megy el, és nem bocsájtanám meg magamnak, ha elszalasztanék egy lehetőséget arra, hogy helyesen döntsünk.*

Tudom, hogy valószínűleg nem ezt akarja hallani és legszívesebben én sem ezt mondanám, hiszen a hazug szavak máskor olyan könnyedén csúsznak a nyelvemre, de vele nem……nem tehetem meg, hogy áltassam, hogy csak azért ígérjek meg neki mindent, amire a szíve vágyik, hogy megvárjon és aztán? Valószínűleg tényleg megtenném, amit most elhatározok, hogy keresnék magunknak egy nyugodt helyet és még földet is vennék, házat is építtetnék, de, hogy meddig maradnék a fenekemen? lehet életem végéig, de ez volt az, amit nem mondhattam biztosra.
Érzem, ahogy fürkésző pillantása rám siklik és pillantásunk összekapcsolódik, a szívem összeszorul, ahogy látom benne a további kérdéseket, hogy ez nem elég és egyáltalán nem hibáztatom érte.
- Nem úgy képzelem el az életem én sem, hogy ezt csinálom. – rázom meg a fejem, miközben pír lepi el az arcom.
És igazat mondok, hiszen igazából semmit nem képzeltem el. Soha nem gondolkodtam el még, mi lesz később, ha megöregszem és már nem leszek ilyen fürge, bár a legtöbb magamfajta úgy sem éri meg azt, hogy ez komolyan aggassza. Fela-nak teljesen igaza van, hogy nem egy ilyen emberrel képzeli el jövőbeni életét.
- Nem, nem vagyok már gyerek….- sóhajtottam nehezet két malom között őrlődve. – Azt tudom, hogy veled szívesen megváltoznék. – döntöttem végül, elhatározva magam hirtelen.
Önző voltam. De talán képes leszek rá, azonban ha nem ezt mondom, akkor esélyem sem lesz.
- Legkésőbb reggel indulnom kell. – mondom ki aztán nehezen, mert nem vagyok biztos benne, hogy sikerült meggyőznöm, de közben azon morfondírozok, talán pont azzal teszem azt, hogy ha el akarom kötelezni.

*Jeremy tiltakozására komolyan nézek rá.
Remélem, hogy ő is komolyan gondolja.
Úgy látom, hogy végül mégis határozottabban dönt. Elmosolyodok.*
- Köszönöm.
*Elhiszem, hogy nehéz döntés neki felhagyni ezzel az élettel. Biztosan tele van izgalommal, csodás tájakat, gyönyörű kincseket láthat, egész életében. Szabad, mint a madár, senki másnak nem tartozik felelősséggel az életéért, csak saját magának.
Ha így akarna élni, nem állíthatnám meg, de én nem akarok egész életemben vándorolni.
Most még jó volt, de olyan, mintha egy burokban éltem volna.
A falu békéje és már idillinek tűnő, nyugodt élete, teljesen más, mint az, ahogy most élek.
Tele van veszéllyel, és egy magamfajta lány nehezen boldogul.
Megbánni azonban nem bántam meg. Úgy érzem, sokat tapasztaltam, és ha családom lesz, ezeket a tapasztalatokat, majd tudom használni. Az elfektől még tanultam is.
Lehajtom a fejem, nem mondok semmit rá, amikor megjegyzi, hogy reggel el kell legkésőbb indulnia.
Nem tartóztathatom, ez az ő döntése, és lehet, hogy tényleg szüksége van a pénzre, nincsenek barátai, rokonai, akik segíthetnének neki felépíteni egy házat, kihasítani a vad mezőkből egy darabka földet.
Ha együtt tesszük meg, csak én leszek neki.
Talán haza kellene menni a Déli-dombságba, messze a háborútól, orkoktól, ahol ott van a családom, akikre számíthatnánk.*
- Mit szólnál délhez, ahonnan jöttem? Ott lehetne segítségünk is…

Eltitkolni az igazságot már régen megtanultam, hiszen szükségem volt tá, így most sem esett nehezemre, hogy a bizonytalanságomat, határozottabb szavakba öntsem, ami meggyőzhette Fela-t, hogy teljesen elhatároztam magam.
Végül is nem volt ez olyan hazugság, amiket máskor mondok, magam is úgy gondoltam, hogy meg fogom tenni, de egy kis hang a lelkem mélyén sötét suttogásba kezdett és ezt muszáj volt elhallgattatnom. Meg fogok változni! Meg fogok tudni változni!
Kiűztem a kételkedő gondolatokat a fejemből, hogy arra tudjak koncentrálni, ami előttem áll majd.
Itt kell hagynom Fela-t és messzire kell utaznom, ahol lehet már nem ilyen békések a körülmények. Valószínűleg nem lesz ez sem sokkal veszélyesebb, mint egy-két másik rázósabb munkám, de most ott lesz a háttérben a lány emléke, az aggodalom, hogy mi lesz addig vele.
- Nekem kell megköszönnöm, hogy egyáltalán velem tartottál azok után is, hogy megtudtad, mit csinálok és esélyt nyújtasz nekem a változásra. – fogom meg a kezét az asztal felett.
Tudom, hogy mennyire más lehet neki ez az élet, mert láttam mennyire megviseli és hiába voltak az oktatások, nem voltam benne biztos, hogy valaha is tudna bántani valakit. Nem! Ez az élet nem neki való! De vajon a békés élet meg nekem való?
- Nekem bárhol jó lesz, ahol neked jó! – biccentettem, mikor arra utalt, hogy talán ott kezdhetnénk új közös életet, ahol a családja él, hiszen elmondta, hogy onnan jött. – De megbocsátanának neked
~…….És elfogadnának engem? ~
Ha már nem tudtunk többet mondani egymásnak, már csak egy éjszakát adhattam neki.
- Ha nem tudnál megvárni, hagyj üzenetet, megtalállak. – simítok végig ében bőrén.

- Nem ítéltelek el és most sem ítéllek el azért, ahogy élsz, mert tudom, hogy miért kezdted el.
És megismertelek…tudom, hogy a szíved jó és a lelked is.
*Válaszolok őszintén.
Nem húzom el a kezem, én is megfogom az övét. Talán felkészületlenül léptem ki a világba, és Mumbasa volt a leginkább kiváltó ok.
De ha visszagondolok, a kószák meséi a varázslatos, izgalmas nagyvilágról már kislányként is csillogást csempésztek a szemembe.
Igazán nehéz hát megmondani, mi is vezetett erre az útra. Talán mindig is más voltam, mint a többség, engem nem csak a szaladgálás, a pancsolás a patakban érdekelt, és nem csak a házimunka, meg, hogy családom legyen, él álmodoztam a sárkányokról, álmodoztam a messzi tájakról, a hósipkás hegyekről, hatalmas városokról, ahol a falak olyan magasak, és vastagok, amelyeken ember nem tud átmászni, s a tornyok a hegycsúcsok fölé emelkednek.
Szilaj lovakról, akik átugratják a bokrokat, sövényeket, s néha még az embereket is.
A tengert, ami olyan nagy, hogy ameddig a szem ellát, csak víz terül el, s a madarak abból halásszák ki a napi betevőt.
Mindezt látni akartam és titkon megélni is.
Ehhez kellett Mumbasa és a szüleim meg nem értése, de tudom, jó emberek ők, csak a falubeliek véleménye is számít, s ők az erőszakos Mumbasát szelíd földművesként ismerik.*
- Talán igen….hiszen végül férfit, párt vihetek haza, ahogy akarták, még ha az nem is Mumbasa lesz…de hát hozzám illő! Szeretnek ők engem, s biztos lehetsz bene, hogy hazavárnak, s a testvéreim is.
*Megfogom a kezét, amikor megsimítja a bőrömet és elmosolyodok.
Tudom, hogy már csupán ez az éjszakánk van, mielőtt elmegy. És a szívembe aggodalom mar, vajon visszatér-e, túléli-e a veszélyt?*

Jól esnek Fela szavai és ez bátorsággal tölt el a jövőre nézve, hogy bízzak magamban, meg tudok majd változni, mert nem leszek egyedül majd, hogy megbirkózzam a feladattal.
- Köszönöm neked Fela, ez sokat jelent nekem. – mondom őszintén és szerelmes pillantással mélyedek el a szemeiben a kezét szorongatva.
Tudom, hogy annak ellenére, hogy elhagyta otthonát, biztosan nagyon vágyik vissza. Minden szava, minden elmélázó tekintete ezt árulja el. Neki van családja, vannak rokonai akik visszavárják és lehet, hogy ha vele tartok, akkor én sem maradok egyedül. Mire is vágyhatna egy magamfajta vándor, akinek senkije nincs? Ekkor felmerül előttem öcsém sírástól maszatos arca és rémült tekintete, ahogy szorítja a kezem és én megígérem neki, hogy visszatérek, csak hozok meleg ruhát, majd az, ahogy kétségbeesve keresem, kiabálom a nevét, de soha többet nem lelelem.
Ha letelepszem, sosem fogom megtalálni! De van egyáltalán reményem még ennyi idő után? Lehet meg sem ismerném, még ha látnám is.
A lány szavai ragadnak ki merengésemből és borús gondolataimból és halványan rámosolygok.
- Igen, nem kételkedem benne, hogy téged csak szeretni lehet.
Mivel holnap korán indulok, így szeretném még ezt az éjszakát vele tölteni. Ezért megkérdezem van-e szabad szoba. Szerencsénk van, egy kis padlásszobát még nem adtak ki, így elfoglalhatjuk azt.
Ezen az éjszakán úgy szerelmeskedem Fela-val, mint még soha, egészen késő éjjelig kényeztetem, hiszen bár határozott szándékom visszatérni, a sors útjai kifürkészhetetlenek. A szívem nagyon nehéz, mikor végre elalszom.

*Jeremy megszorítja a kezem és ez jól esik. Talán tényleg hihetek abban, hogy az a jövő, amit most beszélünk éppen, megvalósulhat, ha az istenek is úgy akarják.
Aztán megváltozik az arca. Nem tudom, mik fordulhatnak meg a fejében, de nagyon beszédesen jelenik meg az aggódás, a fájdalom kettőse.
Vajon vannak még titkai előttem, amikről nem akar beszélni? Talán azért, hogy engem védjen?
Nem tudhatom.*
- Ne butáskodj!
*Mosolyodok el önkéntelenül a szavaira. Biztosan nem igaz, hogy engem csak szeretni lehet. Hiszen hány olyan emberrel találkoztam már, mióta elhagytam a családom, akik egyáltalán nem szerettek…sőt!
Az este romantikusan telik. Jeremy kényeztetése ez olyan élet ígéretét teszi mellettem le, amelyre talán mindig is vágytam. Egy olyan férfival, aki megad mindent nekem, ami csak erejéből telik.
Nem elvesz, hanem megad.
Én is próbálom viszonozni a sok kényeztetést, és egészen későig fent vagyok, hogy örüljünk egymásnak.
Valahol ez mégis a búcsúéjszakánk, ki tudja, meddig tart majd a távollét.
Reggel még alszom, amikor felébred Jeremy és ha nem ébreszt fel, akkor még sokáig.
Az éjszaka kimerített annyira, hogy fáradt legyek.
Ha felébreszt, mosollyal az arcomon ébredek, csak akkor komolyodok el, amikor eszembe jut, hogy most búcsúzni fogunk hamarosan.*

Nem akarok most semmi rosszra gondolni, hiszen talán ma utoljára ölelhetem magamhoz Fela testét és töltekezhetek fel a belém vetett hitéből, amíg, ha az istenek is úgy akarják vissza nem térek és megkezdhetjük új életünket.
Ezért elhessegetem komor gondolataimat és inkább a lánynak szentelem maradék időmet.
A szoba magányában sokáig szerethetem gyengéden, amíg mindketten ki nem merülünk és hiába a holnapi nap egyre közeledő eljövetele, amikor csak búcsút kell vennem tőle, valószínűleg elég hosszú időre, végül győz a fáradtság és elnyom az álom.
Szokás szerint csak felületesen alszom, így a hajnal sugara fel is ébreszt.
Jó darabig elnézem a mellettem alvó lány békés, gyönyörű arcát, melyen eljátszadozik a kelő nap fénye és a szívem megtelik szeretettel. Tudom, hogy meg fogom próbálni amit ígértem neki, visszatérek és igyekszem megadni neki mindent, amire vágyik. De nyomasztóan nehezedik most rám a feladat. Sosem tartottam attól, hogy valami nem sikerülhet, hogy kudarcot vallok, de most igen.
Végül csendesen kelek fel mellőle az ágyból és öltözöm fel, készülök az útra. Nem ébresztem, nem akarok búcsúzkodni, így akarok elválni tőle, csendesen. Azt hiszem tegnap már mindent elmondtam, amit lehetett.
Még egy könny csókot leheltem ajkaira, hogy ne zavarjam álmát, majd a fogadóssal rendezve a számlát nekivágtam a megbízásnak.

//Ha megkapom a járandóságom, remélem kitelik belőle a szállás. //
//Nagyon köszönöm a játékot, nagyon klassz volt és remélem egy hosszabb kapcsolat kezdete. //

*Az éjszaka édes-bús fárasztó órái annyira kimerítenek, hogy nem ébredek fel sem a csendes készülődésre, sem a könnyű csókra.
Amikor végül felébredek, nem találom mellettem az ágyban.
Csendesen távozott, a köszönés, ami maradt nekem belőle az előző éjszaka volt és az emlékek.
Megmosom az arcom, felöltözök és elindulok lefelé.
A fogadóban hűvösen, de udvariasan fogadnak.
Megreggelizem, és azon gondolkodok, hogy meddig kell várnom Jeremyre.
Aztán azon, hogy mit fogok csinálni addig.
Telnek-múlnak a napok és bizony, ahogy telik az idő, úgy bizonytalanodok el.
Vajon hol van? Miért nem jön még?
Az ígéret is lassan kezdi súlyát veszíteni. Vajon mennyire bízhatok a szavában, mennyire mondhatom azt, hogy minden körülmények között siet hozzám? Nincs kivel beszélnem és a bizonytalanság lassan úrrá lesz rajtam.
Néhány napot voltam vele, megismertem, de vajon valóban megismertem? Őszinte volt, tanított, törődött velem, de lehet, hogy mégsem tér vissza.
Elfogták, megölték, a háború martaléka lett, vagy inába szállt a bátorsága, és inkább folytatja onnan az életét, ahol abbahagyta.
Komoly vívódások után jutok el az elhatározásra.
Levelet hagyok a fogadósnál, s néhány darnát is, hogy biztosan odaadja majd, ha Jeremy mégis visszatérne. Úgy érzem, tartozom neki ennyivel.*

„Drága Jeremy!

Hosszasan gondolkodtam azon, hogy mi legyen kettőnkkel, s azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozok neked.
A napok, ahogy telnek, egyre többször gondolkodtam el azon, milyen életet hagyunk magunk mögött, s ha most ezeket a sorokat olvasod, az azt jelenti, hogy mégis visszatértél.
Hosszasan vártam rád, kerestem az okokat, hogy visszatérsz hozzám, és amit elterveztünk, azt véghez visszük.
Álmodoztam gyerekekről, akik a te sudár külsőd és az én bőröm színét öröklik, ott futkároznak körülöttünk, láttam a munkától megkérgesedett kezed, amint az eke szarva mellett megtörlöd vele a homlokod és ezt a képet elűzte az érzés, hogy talán vissza sem térsz, hisz olyan soká voltál távol!
Ha olvasod, kérlek, bocsáss meg nekem, hogy nem tartottam ki!
És ha mégis összehoznának az istenek minket, ha Ritalea is úgy akarja, én azt örömmel fogom venni, bár nem reménykedhetek abban, hogy megbocsátasz nekem.

Csókol: Fela”

//Köszönöm én is a játékot, fantasztikusan jó volt! Bocsi, és remélem, lesz még lehetőség folytatni! //