Savanti - A vizek városa

*Lysre néz már várta őt, s nem kételkedett a lányban. Belül valami megsúgta hogy nem ez lesz életük utolsó kalandja sem neki sem a lánynak. Már messziről kiabált a lány, mi sok szempárt vonzott rájuk. Félve bár de átölelte a lányt, attól, hogy Alex beforrasztotta a sebét még nem nagyon lehetett ugrálni. S rendesen fájt is az oldala, majd mikor a lány hozzá ért kissé felszisszent majd egy másik szinte pont ugyanilyen hang követte a háta mögül.
-Mit mondjak erre... azt, hogy remekül? A fontosabb kérdés, hogy te - végig néz a lányon- jól vagy e? Bár ha szemem nem csak megmaradsz.
*Mosolyodott rá a lányra, majd válaszolt a következő mondatra is amit nem igazán tudott hova tenni. Kétsége nem volt afelől, hogy ebben a kutyaszorító helyzetben vadalan s lanuriai együtt fog küzdeni vállt vállnak vetve.
-Nem eszik azt olyan forrón drága... amíg van kezed addig nem ereszted el az életed nem igaz?

//Mese: A régi-új világ//

*Szóval a pusztitás és a templom elpusztulása miatt vár ránk itt ennyi őr remélem nem lesz semmi gond. Most vesszem csak észre, hogy egy vízfelületen landolunk és a helyiek pallokat hoznak a léghajókhoz. De amikor kilépek a hajóból a többiekkel együtt a tömegfelől nagy morajlás hallatszik még jó hogy a harcosok feltartják a tömeget. -Úgy látszik itt sem lát mindenki szívesen minket!- Jegyzem meg többi kalandornak. Tiszt hozzánk szól és az mondja, hogy várjunk itt amíg ő elmegy beszélni a lenti tisztettel. Egy kis idő után visszatér és azt mondja hogy az uralkodó fogad minket és hogy kövessük őt.
Egyből elindulok a vadalani után nem sokkal később körbe vesznek minket a katonák, hogy védelmet nyújtsanak nekünk az út közben, sokkal nyugodttabban érzem magam mint korábban. Menet közben szemügyre veszem a a váróst és annak éllenére, hogy pusztítás történt itt a város csodálatosan nézett ki, de biztos hogy sokkal jobb látványt mutattatna, ha nem lett volna ez a pusztitás. Hamarosan észre veszek egy várat ami a víz közepén áll és ahogy áttom az a uticélunk. Az öbölben látom, hogy léghajok horgonyoznak és nagy a sürgölödés az egyik körül mintha idulásra készülnének. *

Balál meglepetve pillantott a mágusra, majd a szikrára. Lassan félmosolyra húzódott az ajka. Felhúzta a szemöldökét, és vigyorogva állapította meg, hogy Malagarnak hűlt helye van, és a pappal együtt szellemi lények lepik el a kis templom területet, bizonyára, hogy a Tüzet fenyegető veszélyt akadályozzák. Balálnak gyorsan kell cselekedni, nincs idő sokáig mérlegelni. A szikrára pillant, és koncentrálva próbálja útjára indítani, ami mágikus lanuriai szavakból fakadó mágia folyásával valóban szállni kezd nem nagy meglepetésére egyenesen az imént még a pappal beszédbe elegyedő öregasszony feje felett lebegve megáll egy hosszú percre, majd észrevétlen keringeni kezd a helybéliek feje felett, egyre nagyobb, és nagyobb köröket téve, az aprócska szikra észrevétlen keringve a lanuriai mágia határtalan hálójába kerülve. Jelezve, hogy talán többek is árasztanak valahol a közelben ilyen erőket magukból, de talán mégsem eléggé közel. Később lehetséges, hogy útjára indul még a kicsi szikra?
Balál látja, hogy Malagar megjelenik az öregasszony mellett a tömegben.
A vadász leveszi a válláról a vásznat, és marokra szorítja. Sóhajtva húzódik még mélyebben a búvóhelyére. Nem kapkodhatja el a dolgát. Most nem szabad.
Türelmesen lapul meg, mint aki csapdát állított az áhított vadnak. Ki kell várnia, míg Malagar, és a lanuriai mágus cselekednek.

*Zavart tekintettel néz, a katonára a kérdést illetően. Ő maga nem igazán tudta hova tenni ezt a dolgot s arról sem volt sok fogalma, hogy mégis kit keres avagy ki iránt érdeklődik ilyen lelkesen. A lányra pillant, vállat von s kérdő tekintete vissza fordul a katona felé.
-Nem tudom ki iránt érdeklődsz... mágussal még csak nem is találkoztam.
Majd az erősített katonai felügyelet fogja meg tekintetét, kik Alexet mint hatalmas pincsi sereg állja körbe. Mire önkénytelenül is elmosolyodik.
-Alex nem érzed magad úrnak? Ekkora katonai kíséretet otthon csak nagyurak hurcolnak magukkal. A végén még irigyed leszek.
*Majd a parancsnokra pillant vissza nem érti miért ez a hatalmas félelem a sárkánytól. Hisz, egész eddig nem tett kárt senkiben.
-Fő az óvatosság nem igaz? De mire fel e kíséret ha a fiú ha akarná egy kézzel tépné szét ezt a kis bagázst.
*A szó megáll s Aden maga elindul a lány kezét fogja s ha az nem indul meg vele egyszerre elengedi azt. Megfontolandó az ispotály, hisz ha már alkalom van rá megnézeti a sérülést.
- Mit is mondott merre vannak a gyógyítók?

//Mese: Régi-Új világ, az összeomló toronyban (?)//

- Há..hát nem tartom elképzelhetetlennek, bár eddig még egy hatalmassal sem találkoztam. – „Szűkszavúra” mért bólogatást követően, eme szavakkal járult hozzá, hogy ha nem is kész tényként, de nagyon is helyt álló feltételezésként megmaradjon. Mire lehetnek képesek az ősiek? Tudatosan és tudat alatt is birokra kelt már ezzel a kérdéssel, őszintén szólva, eddig azonban kevés kivétellel mindig azzal végződött a gondolatmenet, hogy fel tette egy újabb kérdést. Tényleg meg akarja tudni erre a választ? Erre pediglen már nem az ész érvelései aták meg a választ, inkább szíve s annak lakója, a lelke. Nem, mindaddig járhat boldogan, míg nem tudja meg milyen roppant hatalom igazgatja népét, a a sárkányokat. Most azonban nem csöppen bele eme gondolatgombolyag boncolgatásába, ráér azzal foglalkozni, mikor nem lesz sürgetőbb dolga és szívesen megsürgetné e kék népség főmágusát is, de az a bizonyos valami belé fojtja a szót. Megremeg, hogy ő e vagy maga az építmény? Biztos választ jelen pillanatban, de talán a következőben sem tudna adni. Sou ösztönösen húzza magát kisebbre, feszült most másfajta várakozással teljes tekintetét a padlóra vetve, alig néhány pillanattal előbb, minthogy a falak ténylegesen is megmozdulnának. Nem tudhatta, még sosem volt része, hogy milyen egy éppen megroppanó házban lenni. De elméje felvési emlékezetébe a jeleket és legközelebb a dermedtség hamarabb feloldódik benne és talán tudja majd, hogy hogyan is reagáljon.
Ismerős! Döbbent rá, ahogy reccsenve megtört a fal és aláhullva összezúzott mindent, ami az útjába került. Nem, nem az aréna repedései, messzebbre nyúlik vissza az emlék, egy kastélyhoz, innen nagyon távol, a havas hegyek csúcsai közé. ~ Össze fog roppanni! ~ És ő nem akar itt lenni! Egy pillantás futotta az ablakra, olyan hívogató volt a mögötte elterülő szabad, ám egyre csak sötétülő égbolt. De a következő visszahúzta a szobába, hiszen a lába elé esett és onnan a felpúposodott vonalat magára hagyva, Merulára. A mágusnő felé nyújtotta a kezét, hogy megfoghassa és ha marad talpalatnyi darab is, ahol megállhatnak, azon megosztozhassanak. Ösztönből cselekedett, a teste nem kért parancsot az akaratától, csak megtette, de nem érte el a nő karját, hanem csak ruhájának valamely részét. A csekély szövetdarab, amit megmarkolt, pont olyan gyorsan szakadt el, mint amilyen sebesen tűnt el a padló nagyobb része. Míg Merula lefelé, addig Sou hátrafelé esett, még volt hová, szerencséjére legyen mondva. Nem ütötte meg magát, de kellet egy kis idő, hogy újból nekifusson. Nem próbált meg felállni, inkább hasra fekve nyúlt a nő karja után, hogy megfogja, megtartsa. Ám, egy nem először előforduló probléma most is felüti fejét.
- Nehéz vagy. – Ezt szóvá is tette. Noha, a nőket illetően a koruk mellett pont a súlyuk jelenti az ingoványos talajt, de talán ezekben a pillanatokban kegyesen szemet lehet hunyni e felett. A tényen viszont nem változtat, Sou nem lesz képes felhúzni Merulát, megtartani viszont .. nos, talán azt sem sokáig. – Igazán tudnék örülni egy teleport varázslatnak. – Osztja meg „vágyát” és egyben jelzi is a mágusnak, hogy az arénában véghez vitt kis akciója után még nem képes megfelelően varázsolni. Pontosabban, kettejüket nem lenne képes innen biztonságos távolba juttatni mágiával, megpróbálni sem áll szándékában. Merula az, aki eddig bármelyik helyzetben inkább az eszére, lehet a megérzéseire is hagyatkozott és nem az erejére, ezzel, ha többet nem is, annyit elért, hogy Sou nem hagyja meghalni.
A lélegzetét is visszafojtotta, de így rosszabb volt, jobb lett volna, ha a „fújtatása” elnyomja a halkan ciccenő és határozottan reccsenő hangokat. Nem nézett oda, de lelki szemei előtt látta, ahogy a megviselt padló maradéka szép lassan adja meg magát a ránehezedő súly alatt. Kósza gondolatként, rögtön az után hogy félredobta a varázslás lehetőségét, a szellemek jutottak eszébe. Meg tudják őket tartani? Képesek rá? Lenne hozzá elég erejük? Ebben a helyzetben viszont nem veti el annak a lehetőségét, hogy felfedje valódi kilétét. A levegőben biztonságban lennének, a falon is van akkora rés, hogy könnyűszerrel átfér rajta. De még vár. Viszont, ha a helyzet megkívánja, akkor késlekedés nélkül lép. Határozottan, két karral fog rá Merula karjára és szinte rögtön utána, egészen körbelengi a nőt az megfoghatatlan köd, ami végül egy fehér sárkány alakjában szilárdul meg. Sou hátsó lábaival löki el magát. Ki onnan! A falon túl késlekedés nélkül, szárnyat bontva emelkedik a magasba, karjai között erősen, de nem fullasztóan szorosan tartva a főmágust. A magasból néz végig az építményen, majd a városon és kénytelen konstatálni, hogy a sok riadalom után, most még rátesz egy lapáttal. Frissen hullott hó színét idéző „gúnyája” ugyan is, még véletlenül sem olvad a környezetébe.
- Hová vigyelek?

//Mese: Régi-Új világ//

*Egy hídon kellünk át, amin átjutunk a palótába az útban álló katonák félre állnak az útunkból, amikor átérünk meg láttom milyen csodálatos a palota belülről. De nem sokáig csodálkozhattam benne, mert egy pap elénk siett és int a katonáknak, hogy nyissanak ki egy kaput amin túl egy terem van ahol az uralkodó van papokal katonákkal és mágusokkal tele.
A minket kisérő pap meg is hajol az uralkodó előtt és bele kezd a szokásos szövegbe amiben dicsőiti az uralkodott. ~Nem hinném, hogy az uralkodó parancsól a földnek, a vizeknek, erdőknek, mezőknek, mert ha parancsólt volna most nem lenne ilyen helyzet a földjén!~ Gondoltam magamban, és meg vártam a pap szövegelését csak azután szólaltam meg, de előbb meghajolok elötte. -Üdvözlöm vadalan urát a nevem Lothár Von Falkenhausen, köszönjük, hogy fogadott minket!- Tartok egy kis szünetett, majd folytatóm. -Ha lehetséges láthatnánk azokat az lényeket akik elöttünk érkeztek szeretnénk tudni hogy jól vannak-e?- Kérdeztem az uralkodótt és várom, hogy mit válaszólnak rémélem mások is megszólítják őt.*

//Mese: Régi-Új világ, a leomlott torony pincéje//



Majdnem az utolsó pillanat. Ha Sou egy régi baráttal, vagy újjal élte volna meg az elmúlt pillanatokat, most biztos nagy boldogan, mosollyal arcán róná fel az illetőnek, hogy a megfelelő pillanatot várta, vagy külön élvezte e az éles helyzetet. De így csak szolidan elterül az új-ismeretlen hely padlóján, szusszanva, de még mindig markolva Merula karját. Csak egy pillanat kell, hogy a lehetőségeihez mérten megnyugodjon és ezzel egy időben elengedje a mágusnőt is. Felszabaduló kezét pedig a másik mellett állítja szolgálatba, ahogy ülő helyzetbe tornássza magát és nem tovább, ugyan már nem környékezi a kimerültség szülte szédülés, de akkor is jobb így. A falak közelinek, nyomasztóan közelinek tűnnek számára és ha megkérdezik, még meg is esküdött volna, hogy azok a moccanatlan „kőhalmok” össze akarják roppantani. Sosem kedvelte a zárt és szűkös helyeket, de kellemetlen érzésként sosem jelentett számára többet, arról pedig könnyedén meg is tudott feledkezni, de most. Most valahogy nem tudta olyan könnyedén túltenni magát a dolgon, valószínűleg a megmagyarázhatatlan fenyegetés számlájára róható fel. A kísértetek felbukkanása ösztökélte arra, hogy szemügyre vegye valamivel tüzetesebben, nem csak úgy futólak, mint a mielőbb, azt a helyet, ahová került. ~ Biztos, hogy ez a megfelelő hely? ~
Kétkedés hangján csendült elméjében a gondolat, de figyelmét már Merula kötötte le, így szóvá nem tette, legalább is, egyenlőre. Éppen csak biccentett a köszönet nyilvánításra, ennek nem akar nagy feneket keríteni, nem azért tette, hogy köszönetet várjon érte. Ha belegondol és belegondol, valahol talán nem puszta ösztönös tett volt, talán tényleg húzódott benne nem is kevés számítás. De nem fog visszaélni a helyzettel. Igazán nem is tudna, mert, ahogy tovább folyt a szó, úgy hozta zavarba Sout. Tagadólag emelte maga elé a kezét és egy visszafogott mosolyra is futotta tőle.
- Nem, egyáltalán nem kell. Csak ne ilyen karokra bízd magad. – Balja jobb karján pihent, egy lemondó sóhaj közepette pedig vetett egy pillantást a túlvilági párosra. Ha helyi szellemet nézni, minden bizonnyal sikeresen maga mellé húzta volna a főmágust, de több mint valószínű, hogy a rész, ami őt még elbírta, a volt harcossal(?) már nem lett volna ilyen „kegyes”. „Megmentettél” Erre szóra fordítja vissza tekintetét, Merulára emelve azt és hallgatta, csendesen, egyetlen közbeszólás nélkül. Pedig lett volna mondanivalója, az ami már kikívánkozott belőle, csak talán most más köntösbe bújtatva és annyi kérdést zúdítana a nőre, de inkább csendben maradt. Még mindig lenne fontosabb dolgok, nem? És mikor csend telepedne rájuk sem ragadja meg az alkalmat, hogy tovább gördítse a beszélgetést, csupán feláll, még mindig Merulán nyugtatva tekintetét. Fura, hogy egy idegen világban kell ráeszmélnie mennyire fárasztja már a kétszínű élete. Ember a sárkányok között. Sárkány az emberek között. Melyik is pontosan? Most sem úgy esik megítéltetése, ahogy eshetne, bár könnyen lehet, hogy a jelenleginél is rosszabb kategóriába tartozna, de legalább önmaga lehetne. Önmaga..
Fény, vakító fény tör be az alkonyathomályos szobába. Váratlan eseményekben úgy látszik még mindig nem fogyott ki ez a mai nap. Az ablak felé fordult, hunyorognia kellett, sőt karját is megemelte, hogy elviselhetőbbé tegye a látványt. Majd, mikor már fakulni kezd a fényesség, leereszti karját, ajkai azonban nem ismétlik el újra a néma kérdést. Mi történt? De, mintha fellélegezhetne. Az a kellemetlen nyomás, ami menekülésre ösztönözte, a fénnyel együtt tűnt tova.
- Merula. … Nem mehetnénk máshová? Ha torony nem bírta, nem hiszem, hogy itt biztonságosabb. – Végül nem tudott belefogni, akárhonnét is nézte, mindig úgy látta, hogy bűnét akarja kisebbíteni. Pedig nem. – Az uralkodód miért nem elégedett meg az első vérig tartó küzdelemmel? Miért kockáztatta meg egy ismeretlen világ szülötteinek haragját? 

*Lysanor békéje nem sokáig maradt meg. Soha nem tűrte a kioktatást és a lenézést. Pláne nem egy olyan valakitől, aki szinte nem is ismeri. Őnem rosszándékúan mondta, azt, amit mondott. Az ő tapasztalatai nem voltak negatívak e néppel kapcsolatban. Pozitívak sem annyira inkább közömbös egyenlőre. Feláll, odalépett Sydney mellé és kissé mérgesen így szólt.*
- Te engem ne merj lenézni szánalmas kis mitugrász.
* És ezt azért mondta így, mert jelen esetben Cloud az, aki nagyra van magával.*
- És az hogy naiv, nem igaz. Lehet az voltam, de mikor már veled találkoztam rég nem volt igaz ez a megállapítás. Te nem vagy tisztában azzal, hogy nem jó kikezdeni egy elffel. És mellesleg. Erre a fehér ember kijelentésre én a vadalaniak helyében igen mérges lennék. Ilyen alapon én is elf vagyok. Nem ember. Ez esetben te lenézed a többi fajt. Szép kis emberfajzat vagy te. Még nem találkoztam ilyen fölényeskedő ifjonccal. Eddig úgy gondoltam rád, mint egy kedves emlék egy jó kis kalanddal, de ezzel most vérig sértettél. Sajnállak Cloud!

* Mondta, már inkább csendesen és mindent ott hagyva kisietett az ispotályból. Nagyon sietett, mert dühös volt. Már egy ideje mehetett, persze ez az idő azért nem volt sok, amikor egy katonába ütközött. *
- Elnézést.
*Kért bocsánatot, de mielőtt tovább masírozhatott volna, belépett egy másik épületbe. Valami azt súgta oda be kell most mennie.Megpillantott egy elfet. Kedves arca volt. Lysanor képe is felderült, de, amint meglátta a mellette vonuló alakot, még mérgesebb lett.*
- Áh! Kain! És bizonyára te vagy Silarona.
*Szólt oda, de Kainnak is biztosan furcsa lehet, honnan ismeri Silaronát. Elvégre nem tudja, hogy a lány találkozott Furiával.*
- Merre viszik őket? Én most jöttem az ispotályból és egy szemtelen kis szőke vakarcs miatt, inkább elsiettem, noha nem engedték meg. Ezért is elnézést kérek. Akár hova megyek, csak oda az ispotályba ne vigyenek vissza, mert nem állok jót magamért.
*Mondta még mindig dühösen és várt az őr mellett, hogy mi lesz most az ő sorsa. Közben körül nézett, hova is jött. Érdekes volt. Sok katona, papok s egy feltűnő személyiség. Biztosan nagy hatalmú. Talán az uralkodó. Lysanor olyat tett, amin biztosan meglepődtek a többiek. Megrogyasztotta térdeit és fejet hajtott, majd ismét vigyázzba állt és várt tovább.*


// Bocsi Cloud! De hát ha te így akkor én is így. Majd talán lesz máshogy...//

//Alexnek, Syd, Kicsi Clo,rengeteg sérült vadalan között az ispotályban.  //

*Aden kissé visszakozni látszott a katona válaszára. Nem állt szándékában lenézni a harcos erejét, csupán tisztában volt vele mégis mire lehet képes Alex ha kihúzzák belőle azt a bizonyos állatot amit jól elrejt külseje alatt.
-Akármilyen erős legyél katona, nem hiszem hogy képes lennél szembe szállni Alexel. Nem kételkedek erődben s bátorságodban. De te is pontosan tudod ha ő akarná széttépné őket. S nem szándékoztalak megsérteni tévedés ne essék. De a súlycsoportok Alexnak kedveznek.
*Majd Alex válaszára figyelt fel, kissé elmosolyodott a fiú szavain majd felé fordult.
-Mondhatnánk úgy is, hogy fürödtél egy jót. Bár ahogy éreztem már ideje volt. 
*Csettintett egyet ujjával majd ha Alex értette a viccet s nem akadályozta fel elindult az ispotály felé.
 Egy szőke kis mitugrász fogadta, teljes letargikus állapotban. A lányra pillant ő is kiakadni látszik. Majd ott hagyva őt elviharzik, kissé kellemetlen volt a helyzet. S elrohanó párja hátáról elpillantva a fiúra néz. Syd elrohan mellette, odalép a fiúhoz s a szavak erejével próbálta helyre ráznia a fiút. A lány egy lökést érezhetett oldalából majd most vele találta szembe magát. Tenyere egészével betölti a fiú arcát majd egy váratlan lökést érezhet a fiú mellkasában. Ahogy a levegőt éppen vette úgy ütötte meg bordái alatt, hogy a levegő beszorult a mellkasába. Ebben a pillanatban hatalmas fájdalmat érezhet a fiú. Borzalmas kínok kezdődnek ahogy a levegővétel nehézséget okoz. Míg valószínűleg a földön fetrengett a fájdalomtól. Ahogy ez a nagy könyvben meg van írva. Mögé lépet majd hátulról mellkasánál megemelte a fiút. 
-Most megnyugszol..... Átgondolod egy kicsit a dolgokat... És bocsánatot kérsz a barátnőmtől....
*Majd saját testével kiegyenesítette a fiút, amitől a levegő ismét szabadon áramolhat s szinte rögvest elmúlik a fájdalom mit a fiú eddig érzett bár mellkasa még mindig nagyon lüktet amitől lassulni fog a beszéd, s égető érzést érez. Eközben ő leültette a földre, az eset biztos sokkolhatta. Ahogy érezte, hogy képtelen levegőt venni.
-Ne pattogjál itt mint egy nikkelbolha, itt betegek is vannak, nézz már körbe hol teszed az eszed...
*A környezet teljesen irreális volt, egy halom sebesült között.
~Ostoba kölyök ahelyett, hogy befogná s elfogadná a segítséget itt üvöltözik az övéik között. Hát ki ez...?
*Jó érzés lett volna még fejbe vágni a kölyköt de mivel élete első ilyen élménye ez remélhetőleg jól megmarad neki. 
 Elindult az orvosok felé ott hagyva a gyereket a földön üldögélve. Majd megmutatta sebeit az orvosoknak.

//Az én halkításom is hatásos //

//Mese: régi-új világ// 

*A pap gyorsan válaszolt az üdvözletemre és elmondta, hogy már érkezik néhány lanuriai, de vannak olyanok akik lesérültek ezért nem hozzák ide őket. Hamarosan egy mágus odalép az uralkodóhoz és mond neki valamit, aki ezután fel áll és megszólal és kijelenti, hogy két lanuriai már jön az ispotályból. Néhány másodperc múlva ki is nyílnak a kapuk és belépnek a terembe őrök kíséretében. Amikor végig nézek a két lanuriain egyből felismerem azt aki Telarban elvert. -Te hogy kerülsz ide?- Kérdeztem tőle, de közben a pap újból megszólalt és az mondta, hogy helytálltak a bajnokaik ellen, de nem tudják mik a szándékaik. Utána hozzá szólt Kainékhoz ugyanazt elmondja nekik az uralkodóról, mint nekünk. Ezután felénk fordul, hogy elmondja érkezik még egy másik harcos is ide és néhány másikról akik megszöktek és volt aki ölt, de engem nem érdekelt, hogy ölt. -Vadalan uralkodója szeretném megkérni, hogy a lanuriaiak a mi felügyeletünk allá kerüljenek és magam vállalom a felelősséget, ha újabb gondot okoznának!- Fejezem be a mondandóm és remélem beleegyeznek ebbe de a gyilkossal nem tudom, hogy mi lesz nem biztos, hogy elengedik azután amit tett.*