Lanuria - A regény!

Sydney Hall
~
Lanuria

Az ősi Főnix templom főtornya komoran mered a távolba. Még ma is körüllengi az egykor pusztító méreteket öltő háborúk folyamán használt varázslatok mágikus illata. Már csak az öregek meséiből lehet hallani azokról az időkről, amikor Lanur seregei megvetették lábukat a Remény tengerének partján. Mágikus lények ezreit űzték ki a földekről, és az erdőkből. Az űzött népek szerteszéledtek a világban. Némelyek a betolakodók közelében maradtak, és halálos varázslatokkal védték megmaradt otthonaikat az emberi hordától. A mágikus teremtmények közül néhányan visszatértek ősi erdeikbe, de olyanok is akadtak, akik más földeket oroztak el a gyengébbektől. Az ősi legendák szerint mágikus lények ezrei éltek a Főnix völgyben, a Hajnal völgyében, és a Sárkányok völgyében.
Mindez csupán legenda, mítosz, mert ember sosem tette lábát Lanuria ezen baljóslatú földjeire.
A letűnt korok legendáin elmélkedett Sol, az erdei nimfa, és lelki szemei előtt megelevenedtek a lángoló főnixek, a színpompás sárkányok, vörös-, kék-, és arany sárkányok. Elmélkedése azonban félbeszakadt, mert váratlanul egy férfi hangja hatolt tudatába, a tenger mindent elsöprő erejével.
- Sol! Sol! - ez visszhangzott elméjében miközben a világ is megpördült körülötte.
Érezte, már nem képes megállni lábain. Hófehér köpenyes teste megroggyant, s ő arccal zuhanni kezdett a szemeit elvakító márványkövezet felé. Még néhány pillanat, és teste hozzáütődik a hideg, merev kövekhez. Aztán valaki megragadta, visszarántotta, és talpra állította. A világ lassan, ismét gyökeret verve, megállapodott eredeti helyén.
- Sol, már megint a fellegekben jártál. Ne álmodozz állandóan!
Sol egyenesen megszólítója szemébe nézett. Egy feketeköpenyes, fiatal mágussal nézett farkasszemet. A férfi gúnyos arckifejezését látva arca lángba borult a dühtől.
- Negan, napról napra durvább vagy velem. Elképzelni sem tudom, mi késztethette Kalaran mestert arra, hogy maga mellé vegyen egy ennyire… ennyire... - hirtelen nem is tudta, milyen jelző is illene a még most is kajánul vigyorgó, beképzelt, arrogáns fickóra.
- Ennyire barbárt? - fejezte be a nimfa kérdését közönyös hangon.
- Én nem ezt a szót használnám rád, de ez is elég találó. - közölte Sol, majd lenézett a toronyerkélyről, és beleborzongva a mélység látványába még hozzá tette: - Le is zuhanhattam volna, te ostoba.
A nimfa szinte biztosra vette, hogy ekkora barmot még nem hordott a hátán a világ. Sértődötten sarkon fordult, és elviharzott a toronyból levezető lépcsők irányába. Még az ajtóig sem ért el, amikor Negan hirtelen előtte termett.
- Mit akarsz még? Nem kínoztál még eleget? Egyébként is, Kalaran szigorúan megtiltotta a varázslást a templom területén.
- Nem számít, mert épp ő küldött érted. Gyere velem!
Mielőtt a nimfa reagálhatott volna, a férfi durván magához rántotta, de úgy hogy levegőt is alig kapott. A másodperc töredékéig fekete, ködszerű árny burkolta be őket, s mire Sol újra látott, már a templom nagytermében álltak Kalaran előtt.
- Épp időben Negan, épp időben. Gyertek ide az asztalhoz!
A nimfa arcvonásai ellágyultak az öreg mágus láttán. Apjaként tisztelte annak ellenére, hogy a mágus nem tartozott a nimfák népéhez, ember volt. Lényeges, és szembeötlő különbség volt a két faj között: a fülük. A szépségükről méltán híres, könnyed, kecses nimfákhoz hegyes fülek tartoztak.
Nézték, ahogy az öreg elővesz a fiókból egy megsárgult pergament. Tűzpirosan vibráló pecsét őrizte a benne rejlő ősi titkot. Évezredes titkok lapultak Lanur mágikus pecsétjének védelmében. Oly régiek voltak, hogy már az istenek is megfeledkeztek tartalmukról.
- Amint látjátok, ez egy nagyon régi üzenet. Lanur hagyatéka. Senkinek nem sikerült még kinyitnia. Még nekem sem. Pedig elhihetitek, minden tudásomat latba vetettem. - tájékoztatta őket Kalaran.
- Tényleg kifogott rajtad? Már ezért megérte ide jönni. – incselkedett a nimfa, ám közben elképedve bámulta a különös pecsétet. Nem értette, hogyan fulladhatott kudarcba Kalaran minden próbálkozása.
Negan biztos távolból szemlélte a pergament. Esze ágában sem volt közelebb menni a pecséthez. Bár az öreg mágus nem láthatott még efféle mágikus tárgyat, Negan emlékeiben még élénken élt Lanur félelmetes hatalma. Ő még emlékezett erre az ocsmány varázslatra. A tűz átka – mert ez volt a pecsét neve – sárkányok százaival végzett egyetlen pillanat alatt. Szinte most is érezte az orrfacsaró bűzt, a mindent elborító húscafatok kesernyés szagát, és a sárkányok belsősége beterített mindent, amíg csak a szem ellátott. Ezért, tartotta hát a biztonságosnak vélt távolságot a pecséttől. Kalaran kérdő tekintete térítette vissza a jelenbe. Valószínű, hogy a mágus kérdezett tőle valamit, de ő meg sem hallotta az iszonyat emlékein keresztül. Végül kinyögte azt, ami elsőként eszébe jutott:
- Elképzelésem sincs, milyen varázslat lehet.
- Csak nem félsz közelebb menni? Vigyázz Negan, neked ne ugorjon az a kis pecsétecske. – súgta Sol gúnyolódva a mágustanonc fülébe.
Negan nem látta annyira viccesnek a helyzetét, hogy visszavágjon egy elmés megjegyzéssel. Rémálmai legfélelmetesebbje vált valóra Lanur pecsétjének megjelenésével. Fogalma sem volt, hogyan kellene cselekednie. Biztos volt abban, hogy csak a véletlen szerencséjének köszönheti az öreg, hogy eddig még nem borították be maradványai a nagytermet. Végül, nyugalmat erőltetve magára, mesteréhez lépett.
- Mi a terved mester?
- Terv? Hát persze, a terv. Hova is tettem azt az átkozott papírt? – törte a fejét az öreg, majd kisvártatva Negan kezébe nyomva egy lepecsételt borítékot folytatta: - Szóval, terv az nincs. Viszont a Tanács kéri a tekercset a további vizsgálatokhoz. Tehát, a pecsét már a főmágusok gondja. Neked annyi a dolgod, hogy átadod Onoria papnőnek a Remény templomában.
- Értem. Mikor induljak mester? – kérdezte Negan, hangjában némi sürgetéssel.
- Csak semmi kapkodás Negan! Van még egy feladatom számodra, és ez neked is szól lányom. – fordult a nimfához.
Sol szíve hevesebben kezdett verni az izgatottságtól. Végre feladatot bíznak rá. Már égett a vágytól, hogy ő is segíthessen az idős mágusnak valamiben. Nem beszélve arról, hogy lassan halálra unja magát a templom falai között.
- Holnap reggel karaván indul Tarsisba a Tavaszköszöntő ünnepre. Narin, Telar úrnője tiszteletét óhajtja tenni az ünnep idején tartandó nemesi találkozón. Negan, te fogod biztosítani az úrnő zavartalan utazását. Sol, te pedig az úrnő kísérője leszel. – közölte Kalaran, majd lélegzetvételnyi szünet után folytatta – Legfőbb dolgotok azonban az lesz, hogy eljuttassátok a pergament Onoria papnőnek. – mondta, és közben átnyújtotta a tekercset tanítványának.
Negan köpenye belsejébe süllyesztette a pergament, meghajolt mestere előtt, és szó nélkül távozott a teremből.
Sol azonban nem volt hajlandó elhagyni a helyiséget. Kétségbeesett arcot vágva fordult idős nevelőjéhez.
- Miért pont én? Nem elég annak a kígyónak, ha a kedvenc mágusa kísérgeti?
- Sol! Viselkedj! – dörrent rá a mágus.
Kalaran összehúzott szemöldökkel figyelte Sol arcának egyértelmű jeleit. A nimfa megsértődött. Pont úgy nézett rá, mint kiskorában, amikor megtiltotta neki, hogy a toronyban játsszon. Gyengéden végigsimított a duzzogó nimfa arcán, majd kedvesen megszólalt:
- Sajnálom kincsem, de fontos, hogy Negan mellett legyél, ha eljön az ideje. Ő megvéd téged.
Az öreg mágus olyan hirtelen hallgatott el, és fordult sarkon, hogy Solnak arra sem maradt ideje, hogy megkérdezze, kitől kellene őt megvédeni. Mire kinyögte volna az első szót, Kalarannak már hűlt helye volt. Szótlanul nézte azt a pontot a padlón, ahol az előbb még a mágus állt. Semmit sem értett az egészből. Dühítette, hogy nevelője fogta magát és magyarázat nélkül teleportált. Az is bosszantotta, hogy Negannal kell tartania. De, minek kell neki azzal az őrült mágussal lennie? Ráadásul annak a hárpiának is el kell viselnie a rigolyáit, egészen Tarsisig. Te jó ég, hiszen az több napos út. Kizárt, hogy túlélje a Narin biztosította szisztematikus kínzásokat. Köztudott volt, hogy az úrnő ki nem állhatta a nimfákat, és ennek már számtalan jelét adta Solnak. A sok megalázás, a folyamatos megszégyenítések miatt nem lopta be magát Sol szívébe, aki most kétségbeesetten törte a fejét egy hihető kibúvón. Mérhetetlenül hálás lenne az isteneknek, ha még ma történne vele valami baleset. Mondjuk, nem venné rossz néven, ha ráomlana a főtorony, vagy Negan – persze puszta véletlenségből – az Éjhasadék legmélyebb pontjára varázsolná. A csodás, végtelen szakadék. Ott biztos nem találna rá Narin úrnő. Viszont az sem lenne rossz megoldás, ha száműzné magát a Tűzmágia erdejébe. Mindegy, csak ne kellene azt a beképzelt libát kísérgetnie. De tudta, hiába minden próbálkozás, mert Negan pillanatok alatt rátalálna, és gúnyos vigyorral a képén hozná vissza a templomba. Nincs mit tenni. Szembe kell néznie élete eddigi legnagyobb kihívásával.




Már rég átadta helyét a Nap az ezüstös árban úszó Holdnak, amikor Sol megjelent a Főnix templom ajtajában. Némi várakozás után kisétált az éjszakába. Borongós hangulatban sétált el saját kezűleg ültetett rózsái mellett. Még a holdfényt tükröző vízcseppek fényjátéka sem keltette fel az érdeklődését. Mint ahogy azt sem figyelte, hogyan virul ki minden növény a közelében. Most semmi sem tudta lekötni figyelmét. Vonzotta, mint fény a lepkét, a templom kertjét határoló erdő egyik virágba borult fája. Szinte eszét vette a virágok mézédes, mámorító illata, és egyre jobban megiramodott a virágba borult fa irányába. Végül, a több évszázadot megélt fa előtt megállt, és ájultan zuhant a szirmokkal borított földre. A virágzó fa kábító csapdájában fekvő nimfa mellett egy sötét alak jelent meg. Csuklyája alól vörösen izzó szempár tekintett le a földön fekvőre. Tudta, hogy minden pillanat számít, egyszer sem hibázhat. Egyetlen hiba, és mindketten halottak lesznek. Letérdelt a nimfa mellé, tenyerét a homlokára tette, és halkan ismételgetni kezdett egy ősi igézetet, melyet halandó évszázadok óta nem hallhatott.
- Unes daren geroen zolean! – ezt kántálta a mágus.
Több évezredes igézet volt ez. A lélekigázás igézete, mely arra kényszerítette Solt, hogy lelke távoli erdők, és városok fölött száguldjon keresztül, majd megállapodjon egy félelmetes hasadék fölött. A nimfa azonnal felismerte az Éjhasadékot. Minden porcikája tiltakozott a mélybe ereszkedés ellen, de az ismeretlen erő vasmarokkal tartotta fogva akaratát. A következő pillanatban már a hasadék alján állt. Kétségbeesetten igyekezett visszaszerezni az uralmat saját akarata fölött, de ellenállásával egyidejűleg a varázslat ereje is növekedett. Végül a nimfa térdere ereszkedett, kezeit a talajra helyezte, és suttogva hívni kezdte a világot egyensúlyban tartó természeti erőket.
Iszonyatos szélroham rázta meg az Éjhasadék falait. Eső, hófúvás, és jégverés felváltva ostromolta a hasadékot, jókora darabokat szakítva ki a nimfát körülvevő falakból. Azután, a természet ősi ereje feltépte a hasadék alját. Fekete örvény jelent meg a kövek helyén, mely egyre csak terebélyesedett. Minden másodpercben villámok százai sújtottak le a megelevenedett, örvénylő sötétségre.
Sol reszketve figyelte a fekete örvényben megjelenő vörösen izzó szempárt, majd az azt követő milliónyinak tűnő vöröslő szempárt. Maga volt az iszonyat, ami készült Lanuria világára törni. Aztán megpillantotta az első szempár tulajdonosát. A hatalmas fekete sárkány szinte kirobbant a sötétségből, és üvöltve a magasba emelkedett. Sol sikoltozva, puszta kézzel próbálta bekaparni az örvénylő iszonyatot, de tehetetlen volt, hiszen nem testi valójában volt jelen. Végül, a tehetetlenségtől csak sírni volt képes.
Néhány perc múlva az örvény betöltötte az egész hasadékot, és láthatóvá vált négy, az előzőhöz hasonló fekete sárkány, nyomukban rengeteg, sokkal kisebb sárkánnyal. Vörös-, kék-, és arany sárkányok követték a feketéket. Sol lelkébe örökre beleégett az őrjöngő sárkányok látványa. Tudta, Lanuria ősi ellenségei igyekeznek kiszabadulni lassan bezáródó börtönükből. Minden élőlény ellenségei, akik leigáznak vagy megsemmisítenek minden ellenálló népet. Bömbölve küzdötték magukat egyre magasabbra, de az átjáró olyan gyors ütemben szűkült, hogy a már kiszabadulton kívül, több sárkány nem fért át rajta. A feketén örvénylő átjáró forgása hirtelen leállt, aztán ellentétes forgásba kezdett, és egy sötét felvillanás után eltűnt. Az átjutott fekete sárkány egy szempillantás alatt eltűnt az égen gyülekező viharfelhők között.




Lanuria kietlen pusztájában csak egyetlen hely szolgált a megfáradt, kalandvágyó vándorok, és kétes kinézetű alakok mentsváraként, hol nem volt okuk járőröző katonáktól tartani. Ez a Pirkadati fogadó. Az utolsó emberlakta hely a Hajnal völgyét rejtő mágikus erdő szélén, melyben sötét titkok, és halálos csapdák lapulnak. Ember fia nem született egy sem annyira balgának, hogy akár egyetlen lépést is tegyen a félelmetes erdő fái között. De valami mégis történik a sűrűben. Sötét árnyak gyülekeznek a Hajnal völgye felől.
Természetellenes sötétség borult a fogadóra, és környékére. Arel, a fogadós, a tornácon állt, és homlokát ráncolva fürkészte az eget. Rossz érzése volt a hírtelen jött felleg miatt. Egyszer csak mozgást látott a fák között. Fejét vakarva figyelte, amint három barna köpenyes alak kilép az erdőből. Nem fért a fejébe, hogy ép eszű emberek, mit kereshettek abban az átkozott erdőben. Már az emberek is kiszámíthatatlanok. Egyik nap még mindenkit kiver a hideg veríték az erdő puszta gondolatától is, másnap meg úgy sétálnak ki-be az erdőbe, mintha az a világ legtermészetesebb dolga volna. De hát, ki érti őket? Főleg a mágusokat. Na, azok aztán tényleg értelmetlen dolgokat művelnek. A minap is betért egy feketeköpenyes mágus a fogadóba, kért egy kis tűzliliom magot, meg egy kis szénport, aztán elviharzott a hegyekbe. Érthetetlen. Aztán ott volt az a fura barna csuhás fickó. Hogy az mekkora baromságokat csinált. Kisétált az erdő szélére, kapart egy kis üreget, amibe beleszórt valamit, majd jó fél napig kántált az üreget körbeugrálva. Szürkületkor meg vihogva bevonult az erdőbe. Na, az se jön ki onnan többé. Még senki nem tért vissza a bemerészkedők közül. Biztos lidérclakomaként végezték. Mindenesetre az események azt mutatják, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Szinte nap, mint nap térnek be hozzá bolondabbnál bolondabb emberek. Végtére is neki teljesen mindegy, mit művelnek azok az ütődöttek, míg darnában fizetnek mindenért. Ez egy kicsit elviselhetőbbé teszi számára ezt a helyet. Az sem zavarja, ha minél több őrült járkál erre. Végül úgy is az ő erszényét töltik meg. Hiába no, az üzlet virágzásnak indult. Gondolataiból éktelen csörömpölés szakította ki.
- Mit művelsz Sen? A hátadon egyengetem ki a söprűt, te ostoba! – kiabált be Arel.
Kócos, maszatos arcú, hegyes fülű kislány jelent meg az ajtóban, kezeit tördelve idegességében.
- Bocsánat Arel bácsi. Csak a kanalakat ejtettem el tisztítás közben. Többé nem fog előfordulni, ígérem.
A csöpp lányka fejét lehajtva nézte a fogadós hordó nagyságú hasát. Nem volt számára megengedett gazdája szemébe nézni.
- Ha eltörsz valamit, veled fogom tisztára törölni a padlót, te átkozott kölyök! Tűnj a szemem elől, és készíts elő egy asztalt vendégeinknek. – utasította a gyereket miközben fejével a jövevények felé bökött.
Sen szó nélkül megpördült, és apró termetét meghazudtoló gyorsasággal elillant a konyha irányába. Ugyanekkor a három idegen elért a fogadóig, felléptek a teraszra, és mozdulatlanná merevedve megálltak a fogadós előtt, aki rögvest hajbókolásba kezdett.
- Legyenek üdvözölve a fogadómban. Csak kérniük kell, és én máris teljesítem a kívánságaikat. Ha netán szórakozni szeretnének, ajánlom figyelmükbe zsenge szolgálólányomat. Még érintetlen a kicsike. Ha gondolják… - suttogta közelebb hajolva a fogadós.
- Nem gondoljuk! Hozz inni, aztán hagyj magunkra!
A válasz oly fagyos volt, hogy Arel bajsza deres lett tőle. A fogadós gyorsan visszavonult a pult fedezékébe, és előkészítette a három italt. Sen épp ekkor ért a pult mögé. A fogadós vetett rá egy pillantást, majd a hideget árasztó alakokra nézett. Egy pillanatra sem volt hajlandó többé a közelükbe menni. Úgy döntött, inkább a kölyök vesszen oda, ne ő.
- Vidd ki ezeket a vendégeknek! – utasította a gyereket.
Sen ügyesen felnyalábolta a korsókat, és az asztalhoz egyensúlyozott velük. Amazok a gyereket észrevéve elhallgattak, és csendben vártak, míg az ital eléjük került. Sen ment volna a dolgára, de egy karjára kulcsolódó kéz visszatartotta. Ijedt arccal fordult feltartójához.
- Hozhatok még valamit önöknek? – hangja zavarában szinte cincogássá halkult.
A férfi tenyerébe fogta apró kezecskéit, és mélyen a szemébe nézett.
- Hamarosan eljön érted valaki, aki kiszakít ebből a hozzád méltatlan környezetből. – mondta a férfi a szél susogására emlékeztető hangon.
Mondandóját befejezve elengedte Sen kezét, és társaihoz visszafordulva, hangosan csak annyit mondott: - Másra nincs szükségünk.
Sen lelkét melegség járta át, míg az idegen a kezeit fogta. Azt kívánta, bár soha ne engedte volna el. Az idegen szavai a remény halvány sugarát ültették gyermeki szívébe.
Arel ez alatt fürgén törölgette a pultot. Bosszantotta, hogy egy szót sem hallott az imént elhangzottakból. Majd belepusztult a kíváncsiságba, hogy vajon adtak-e valamit a kölyöknek, míg a kezét szorongatták. Piszkos kölke! Úgyis megemlegeti, ha megpróbálja őt becsapni. Ha darnát kapott, azt úgy sem merné eltitkolni. Mégiscsak ő eteti, és ruházza. Amit kap, azt át kell adnia, amiért ő olyan jó szívvel befogadta, amikor egy fonott kosárba téve rátalált a fogadó teraszán.
Az idő szinte vánszorogva haladt előre. Arel nem értette, mire várhatnak még vendégei. Már legalább három órája iszogatták azt az egy-egy korsó italt, amit még érkezésükkor kértek. Talán várnak valakire? Csak ez lehet az oka. Mi másért ücsörögnének még itt. Most az egyszer nem bánná, ha helyettük inkább száz mágus ugrálna, és kántálna körülötte. Azok legalább bőségesen esznek, isznak, és még bőségesebben fizetnek. De ezek? Bosszúsan fordult el a pulttól, hogy szolgálólánya után nézzen, mit művel ennyi ideig.
Odakint vihar tombolt. Falevelek százait hordta a teraszra a szél. Hallani lehetett a mágikus erdő öreg fáinak kínlódó recsegését. A félelmetes hangok miatt az ember azt hinné, hogy a következő pillanatban tövestől csapódik valamelyik fa a fogadóba, de ez nem következett be. A fák rendíthetetlenül kapaszkodtak évezredes gyökereikkel a föld mélyébe.
Arel épp csak visszatért a pulthoz, amikor irdatlan mennydörgés, és villámlás közepette kivágódott a fogadó ajtaja. Eső verte szürke köpenyes férfi lépett a fogadóba, több tucat szél kergette falevél kíséretében. Morgolódva betette az ajtót, és minden lépésénél kis tócsákat hagyva maga mögött, megindult a pulthoz. A fogadós megkönnyebbülten sóhajtott fel az újabb vendég láttán. Már előre erszényében érezte a sok-sok darnát. Az újonnan érkezett a fogadós előtti pultra támaszkodva körbenézett, majd Arelhez hajolt.
- Fogadós, hozz nekem egy italt, és intézkedj, hogy senki ne zavarhasson meg bennünket. – mutatott hátra az asztalnál ülőkre, miközben egy kisebb zacskó darnát szórt a pultra.
Arel szemei felragyogtak a csillogó darna láttán. Sebtében markába söpörte, és az oldalán fityegő erszénybe gyömöszölte.
- Úgy lesz jó uram. Egy lélek sem fog zavarni benneteket. A legjobb szobát bocsátom rendelkezésetekre. – mondta lelkendezve Arel.
- Helyes, hát intézkedj! – ezzel megfordult és az asztalnál ülőkhöz sétált.
Amazok felálltak és kissé meghajolva köszöntötték az érkezőt.
- Mesterem jókívánságokkal teli üdvözletét hozom nektek. Remélem, problémamentes volt utatok. – szólt a szürke köpenyes.
- Nagy öröm számomra, hogy újra találkozhatunk Rubins. Azonban, legnagyobb sajnálatomra nem lehetünk jó hírek hozói. Akit mestered keres már eltávozott ebből a világból, és nem hagyott hátra semmit, amiből következtethetnénk az általa küldött megfigyelő terveire.
- A megfigyelőről mit tudtok? – kérdezte aggodalmas hangon Rubins.
- Már csaknem két éve nyomát vesztettük. A mi mágiánkkal nem leltünk rá. Talán más népekkel kellene próbálkoznotok.
- Ha ti képtelenek voltatok rálelni, nem hiszem, hogy volna valaki ezen a világon, aki képes lenne rá.
- Keressétek fel a Hajnal völgyének népét. Ők az utolsó esélyetek. – suttogta Rubins füléhez hajolva, majd felegyenesedve ismét megszólalt – Ha lehet, a továbbiakat zárt ajtó mögött szeretnénk megbeszélni.
Már befejezték a beszélgetést, amikor Sen megállt mellettük.
- A szobát előkészítettük. Legyenek szívesek utánam fáradni! – szólt halkan a kislány.
A négy vendég szótlanul követte az emeleti szobáig. Sen megvárta, hogy bemenjenek a szobába, és az ajtóban állva megkérdezte, kérnek-e még valamit. A korábban vele beszélő férfi most hozzá lépett, és kedvesen rámosolygott.
- Mondd kislány, mi a neved? – kérdezte leguggolva.
Sen megilletődve nézte a hozzá szólót. Még soha senki nem volt kedves vele. Mindenkitől csak azt hallotta, hogy Sen takarodj abrakoltatni; Sen menj ide vagy oda, olykor olyat is hallott, hogy kotródj innen te fattyú. Még véletlenül sem voltak hozzá kedvesek. Egyébként is, fogalma sem volt arról, mi az a fattyú. Talán így csúfolják azokat, akiknek hegyes a fülük. Csak találgatni tudott. Hogyan is érthetné meg egy öt éves gyerek a felnőttek gondolkodását. Legalábbis ő nem értette. Erre, most itt van ez a kedves idegen, aki másképp bánik vele, mint a korábbi vendégek. Ő reményt adott neki, a változás reményét.
- A bácsikám Sennek hív. – hangzott a félénk válasz.
- Nos Sen, szeretném, ha elfogadnál tőlünk egy ajándékot. – azzal átnyújtott egy csillogó kristály medált.
Sennek nagyon tetszett a színesen csillogó medalion. Lassan kinyújtotta apró kezecskéit a csillogó tárgy felé, de félúton olyan hirtelen visszarántotta, mintha villám csapott volna bele. Nem merte elvenni a kristályt, félt a fogadós haragjától. Úgysem tarthatná meg. Arel mindent elszed tőle, és Sen nem akarta, hogy az idegenek ajándéka is a tulajdonos csillogó érméi között végezze.
- Fogadd csak el nyugodtan. Megígérem, hogy ember soha nem láthatja meg nálad. Vedd el! Ez csak a tiéd. – bíztatta közelebb hajolva.
Sen remegő kezébe zárta a medált, és bájosan elmosolyodott. A boldogságtól egyetlen szót sem bírt kinyögni. A férfi belenyúlt köpenye belsejébe, és előhúzott egy csillogó nyakláncot.
- Ezen hordhatod a medálodat. – fűzte még hozzá, miközben a láncra akasztotta a medaliont, majd a kislány nyakába tette.
- Köszönöm. Kincsként fogom őrizni, amíg csak élek. – fogadkozott a lány a szívéhez szorítva ajándékát.
- Ebben biztos voltam. És, most hagyj magunkra Sen!
Sen kisétált de, mielőtt bezárhatta volna az ajtót, az ajándékozó még egyszer hozzá fordult.
- Örülök, hogy megismerhettelek Sen. Még találkozunk.
A kislány rámosolygott, és bezárta maga mögött az ajtót. Kivirult arccal szaladt le a lépcsőn.
Arel gyanakvó tekintettel méregette egy darabig, végül kiüríttette vele a köténye zsebeit, hogy megtudja, rejteget-e valamit. Mivel nem lelt nála semmi hasznosat, dühösen odébb taszította a gyereket.
- Eredj a dolgodra! Van még munka a konyhában, nem? – dörrent rá Arel.
- Már mindennel végeztem Arel bácsi.
- Akkor hordd el magad a szobádba! Holnap korán kezdesz.
- Értettem bácsikám. Jó éjszakát. – motyogta Sen.
A fogadós türelmetlenül nézte, ahogy a kislány elsomfordál a szobájába. Most az egyszer nem bánta, hogy hamarabb engedte lefeküdni a gyereket. Így legalább kettesben lehetett csodás erszényével.
Az éjszaka gyorsan elszállt. Sen már javában talpon volt, mire Arel méltóztatott megjelenni. A férfi az egyik székre roskadt, és töltött magának egy kis bort.
- Menj föl, és kérdezd meg a vendégeket, mit szeretnének reggelire. – dörmögte álomittasan.
- Megyek. – válaszolta Sen, majd fölszaladt az emeletre.
A szobához érve halkan bekopogott, de nem kapott választ. Ismét kopogtatott, de erre sem reagált senki. Végül résnyire kinyitotta az ajtót, és bekukucskált. Senkit sem látott odabenn. Kitárta az ajtót, és belépett az üres szobába. A vendégeknek híre, hamva sem volt. Mintha soha nem is jártak volna ott. Ijedten markolta meg medálját, de megnyugodott, amint tenyerében érezte a hűvös kristályt. Már majdnem azt hitte, álmodta az egészet, de megtörtént, hiszen a medál a nyakában van. Azt azért sajnálta, hogy nem köszönhetett el tőlük. Nézte az érintetlen szobát, és csak állt ott, nem értve, hogyan mehettek el az idegenek, hisz az este ő maga csukta be a fogadót. Ráadásul a szobában ablak sem volt, így azon keresztül sem távozhattak. Hihetetlen, de eltűntek a vendégek!

Az ezüstös fényű Hold lassacskán elkezdte átadni helyét az aranyló Napnak, mikor Sol rémülten felült ágyában. Zihálva kapkodott levegő után a rémséges álomképek emlékétől. Megpróbálta erősíteni gondolataiban azt, hogy csupán álom volt, és csak álmodta a sárkány kiszabadulását. Ő nem lenne képes kiereszteni azt a fenevadat. Vele ilyen nem történhet meg. Lassan a beszűrődő fénysugárra emelte tekintetét, és nyugalmat próbált erőltetni magára. Muszáj lecsillapodnia, hiszen hamarosan útnak kell indulnia Negannal, és azzal a hárpiával. Amúgy sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy az a beképzelt mágus kiborulni lássa. Nem szerez neki ekkora örömöt. Ez volt az a pillanat, mikor végre visszanyerte nyugalmát. Most már bátran szembenéz akár Narin úrnővel is.
Nem sokkal később, Sol épp csak rálépett a templom utolsó lépcsőfokára, amikor Negan szenvtelen hangon megjegyezte, hogy már ideje volt lebotorkálnia a szobájából. A nimfa megtartotta véleményét a mágus modortalanságáról, és szó nélkül nyeregbe ült. Nem számított, mennyire ellenséges vele a férfi, úgysem óhajtott a társaságában lenni. Egyébként sem bízott benne. Erre már Kalaran figyelmét is igyekezett felhívni, de nem, az öreg mágus soha nem vette komolyan a kétségeit. Volt valami a férfiban, ami elővigyázatosságra sarkallta vele szemben, de még nem jött rá, mi az. Egy dologban azonban őszinte, abban hogy utálja a nimfákat, és ezt éreztette is Sollal.

A kelő nap sugarai vidáman játszadoztak Telar ódon kastélyának ablakain, melyeken a szivárvány minden színe megtalálható volt. Közel tíz méter magas, erős fal ölelte körül a várost, elrettentve minden támadást fontoló hadat. Duplaszárnyú kapujában egy kisebb sereg katonái is elférnének egymás mellett. Az udvar központjában monumentális szökőkút, körben álló, vizet fújó sárkányokkal. Arany-, vörös-, és kék sárkányok fantáziadúsan kidolgozott alakjainak szájából hullt alá a víz.
Mint nyüzsgő hangyák, igyekeztek az udvari szolgálók dolgukat végezni. Felfegyverzett vértezetben feszítő katonák strázsáltak minden ajtónál, és zsoldos őrszemek rótták útjukat a falakon belül körbe-körbe. Solt mindig lenyűgözte az udvari népség sertepertélő hada. Mégsem élvezhette sokáig a látványt, mert észrevette a kastély uralkodónőjét az egyik ajtón kilépni. Narin úrnő megjelenése a komorság álarcát kényszerítette a nimfa arcára. Undor fogta el a páváskodó nő látványától. Ennek ellenére tisztelettel meghajolt az úrnő előtt, és illedelmesen köszöntötte.
- Atyám üdvözletét hozom neked úrnő. Mélységesen sajnálja, hogy ő maga nem teheti tiszteletét előtted. – mentette ki az öreg mágust a nimfa.
- Ó, Sol. Jó, hogy itt vagy. Olyan unalmasak az itteniek. Senki nincs olyan szórakoztató, mint a nimfák. Örülök, hogy velem tartasz Tarsisba. – szónokolt páváskodó mozdulatok kíséretében.
- Megtisztelsz úrnő, hogy szórakoztathatlak utad során. – alázkodott meg Sol.
Sol jól tudta, vághat akármilyen közömbös arcot, úgysem fogja tudni sokáig távol tartani magától ezt a vérszomjas piócát. Az is bosszantotta, hogy a nőt körüldongó, ostoba férfiak a végzet asszonyát látják benne. Hát mindenki vak itt? Igaz, Narin szépsége mellett elhomályosultak vagyont érő ékszerei, de az érzékien bájos arc, a bársonyos bőr, a legújabb divat szerint készült ruhák egy érzéketlen, gátlástalan szadistát lepleztek.
Narin a mágushoz sétált, csábítóan billegetve formás csípőjét. Érzéki teste oly lágyan ringott, mint nyári szellőben a búzaszál. A mágus leszállt lováról, és kézcsókkal köszöntötte a nőt.
- Megtiszteltetés, hogy Telar legszebb, és legértékesebb kincsét bízták védelmemre.
Sol arca szinte megnyúlt a döbbenettől a mágus viselkedését látva. Hányinger kezdte kerülgetni a számára gyomorforgató látványtól. Hova tette Negan a szemét? Hát, tényleg senkinek nem tűnik fel, hogy ez a nőszemély egy kígyónál is rosszabb? Egy mágus nem dőlhet be ilyen olcsó trükköknek.
Narin könnyed flörtölés közepette a mágus kíséretében elvonult egy nagyobbfajta, fényűzően berendezett kocsihoz, amely néhány napig a szállását fogja jelenteni.
- Kedves mágusom, mindig le tud venni a lábamról a kifinomult modorával. Jó tudni, hogy egy kis udvariasság is költözött a Főnix templomba az ön érkezésével. Örülök, hogy a közelemben tudhatok egy ilyen erős mágust.
- Boldoggá tesz, hogy védelmezhetem. Nem is bíznám másra a védelmét hölgyem.
- Negan, más úgy sem lenne alkalmasabb erre a feladatra.
Negan meghajolt, és visszatért a megszaporodott létszámú kocsikaraván élére. Sol, hányingerét elfojtva csatlakozott a mágushoz.
- Nem vagy valami jó színben. – jegyezte meg a férfi a nimfához fordulva.
- Talán azért, mert hányingerkeltő dolgok vannak a levegőben.
Negan, nem reagálva az elhangzottakra, megfordult, és kezének felemelésével jelezte az indulást a karavánnak. Néhány pillanatig zűrzavaros kurjongatás harsogott a kocsisoron, végül lassan megindult a karaván. Sol lopva Neganra pillantott, de már nyoma sem volt az előbb Narinnal mosolyogva cseverésző férfinak, helyét a sziklaszilárd, rideg mágus vette át.
A kocsisor áthaladt a város déli kapuján. Telar udvarházának csaknem fele kivonult, hogy Tarsisba érve részt vehessenek a Tavaszköszöntő karneválon. Sol még utoljára visszanézett a Főnix templom eget ostromló főtornyára, majd tekintetét az ezüstösen csillogó Hajnal-folyó fölött átívelő óriási hídra függesztette.
A völgyet erdőségek borították ameddig a szem ellátott. A karaván méltóságteljes pompában vonult a Norlanba vezető, végtelenségbe vesző homokúton. Jobbjukon a fürge folyású Hajnal-folyó, legelőkkel, és örökzöld erdőkkel tarkított partja volt. Baloldalon csak porlepte pusztaságot láthattak, hol szellő alig lengedezett, és eső sem frissítette fel a cserzett talajt. Élet és halál különös kettőse volt ez a táj. A terméketlenség átka ült a szikkadt földön, amit a Nagy háborúban öldöklő ősi sárkányok emésztő tüze okozott. Nem is járt azon a földön egy lélek sem. Még a lidércek is messziről elkerülik ezt a helyet. A karaván igásállatai idegesen pillantgattak a kietlen pusztaságra, és ösztökélés nélkül is teljes erőből húzták a kocsikat. Minél hamarabb el akarták hagyni az átkozott földet.
Sol tátott szájjal kapkodta a fejét hol jobbra, hol balra, ami annak volt köszönhető, hogy még sosem járt a falakon kívül. Lebilincselte a táj diszharmóniája. Kész paradoxon volt neki az, hogy egy ilyen bővizű folyó mellett, ennyire lepusztult lehet az egyik part.
- Mitől ilyen kopár ezen az oldalon a föld? – kérdezte Negantól anélkül, hogy egy pillanatra is elszakította volna tekintetét a pusztáról.
- Mert halott. A Nagy háborúban véres csata helyszíne volt ez a part. Sárkányok támadtak az itt állomásozó katonákra, akik csatlakozni készültek Lanur seregéhez. Sok ezren vesztették életüket a küzdelemben. Az emberek nagy veszteségek árán, de legyőzték majdnem mindet. De, csak majdnem, mert a sárkányok között volt négy sebezhetetlen is. Négy ősi sárkány, akiken nem fogott a halandók fegyvere. Minden katonával végeztek. Még hírmondót sem hagytak. Ennyi a történet.
- Hogyan vált sebezhetetlenné az a négy ősi sárkány?
- Nem tudom. Mi vagyok én, két lábon járó könyvtár? – kérdezte felhúzott szemöldökkel a mágus.
- Ha az volnál, magam ajánlanálak fel egy kiadós könyvégetésre. – közölte Sol szenvtelen hangon, majd minden további nélkül megfordította lovát, és a karaván végére ügetett.
Negan megállította hátasát, és homlokát ráncolva nézte az utolsó kocsi mögé behúzódó nimfát. Egy kis morgolódás után előre fordult, és folytatta útját. Nem igazán okozott neki fejfájást, hogy a nimfa egy szál magában kódorog a sor végén. Egyébként is jobb, ha minél távolabb van tőle, mert előbb utóbb úgy is ellátná a rakoncátlan nimfa baját. Amúgy sem bírják sokáig elviselni egymást. Kullogjon csak hátul, ott nem zavar túl sok vizet.




A karaván minden nehézség nélkül jutott el Norlan városhatáráig. Már a határnál láthatta minden utazó a város négy, kristályos fényű tornyát, melyek az ég felé meredezve, messze szórták csillogó fényüket. A nap felkelőben volt. Aranyló vörös fénnyel vonta be az egész várost. Harangok zúgása szállt a pirkadati fényben, jelezve az újabb nap kezdetét.
Sol a karaván elejére lovagolt, majd felvágtatott a várost takaró domb tetejére. Onnan nézte, mint szórja szikrázó ezüst fényét a négy torony a négy égtáj minden irányába.
Norlan, Lanuria egyik legszebb, és legismertebb városa volt. Védelmező tornyai közé nem léphetett be akárki. A Lanur vezette Nagy háború vége óta némely nép sarjainak tiltva lett az áthaladás a tornyok mágikus gyűrűjén. Ha mégis megpróbálnának bejutni, a mágikus tornyok könyörtelenül végeznének velük. Senki sem tudja, mi történik a behatolókkal, mert még egy sem tért vissza, hogy elmondhassa.
Negan, Sol mellé lovagolt, és csöndben várt egy kicsit, hogy a nimfa el tudja vonni figyelmét a látványról.
- Szép látvány, igaz? – szólította meg a mágus.
- Csodálatos, lenyűgöző, elképesztő, és más szó most nem is jut eszembe, amivel leírhatnám ezt a látványt. – áradozott Sol.
- Milyen kár, hogy te nem nézheted meg belülről. – közölte a mágus, és a nő értetlen arcát látva, kárörvendő hangon folytatta – A nimfák is a tiltott népek közé tartoznak.
- Mi történik, ha megpróbálok bejutni? – érdeklődött a nő.
- Meghalsz. – hangzott a rövid, de annál ridegebb válasz.
- Gondolom, nem lennék nagy veszteség számodra. – állapította meg Sol, ellenségesen pillantva a mágusra.
- A vesémbe látsz. – mondta, és faképnél hagyta a nimfát.
Sol szomorúan nézte, ahogy a napfény visszaverődik a tornyokról. A harangok némaságba burkolóztak, csak az emberi nyüzsgés hangjai szűrődtek ki. A nimfa komótosan megfordította hátasát, és Negan nyomába eredt. A domb alján elállta a mágus útját, és érdeklődést színlelve megszólította.
- Hogyan tovább? Én nem mehetek Norlanba, te pedig nem hagyhatsz magamra. Gyanítom, Kalaran nem repesne az örömtől, ha itt hagynál a pusztában.
- Annyira azért nem vagyok bolond, hogy kivívjam mesterem haragját. De, ki tudja? Egyszer még ennek is eljöhet az ideje. – válaszolta kaján vigyor kíséretében, majd elkomorodva folytatta – Most viszont kénytelen leszek a kikötői fogadóban megszállni veled.
Gondolatban azért még hozzá tette, hogy a Sárkány hegység legmagasabb csúcsáról is ledobná a nimfát, minden lelkiismeret furdalás nélkül. Főleg ilyenkor, amikor olyan ügyesen érezteti vele Kalaran mesterrel szembeni kiszolgáltatottságát, hogy kedve lenne egy gyors varázslattal eltörölni a nimfát az élők sorából. De, ez az állapot nem tart már sokáig. Hamarosan fordul a kocka, és akkor Solnak nagyon labilis lesz a helyzete.
Negan felemelte a kezét, és a karaván megállt. Narin úrnő bosszúsan lépett elő lefüggönyözött, díszes kocsijából. Értetlenül nézett a közeledő mágusra. Negan leszállt lováról, a nő előtt meghajolt, és tájékoztatta a mágikus tornyok miatt fennálló problémáról. Az úrnő lebiggyesztette szépen ívelt, telt ajkát, és megvetően végigmérte a nimfát.
- Legyen, ahogy akarod mágus. De, holnap pirkadatkor tovább akarok indulni. A nyugati kapunál találkozunk. – közölte ellentmondást nem tűrő hangon a nő.
- Úgy lesz úrnőm. Ha probléma adódna, a Tűz fogadóban leszek. – válaszolta mély meghajlással Negan, aztán sebesen távozott.
Narin szótlanul nézte a távolodó mágust. Olyan szerencsétlennek érezte magát, amiért még annyi öröme sincs, hogy az a naiv, ostoba nimfa besétáljon a tornyok közé. Lényeges problémától szabadulhatott volna meg. Többé nem lett volna láb alatt az a senkiházi kis nimfa. Ráadásul a mágust is magával csábította abba az átkozott fogadóba. Narin nem értette, miért nem számíthat ebben az esetben egy aprócska kis segítségre az istenektől. Azon kezdte törni a fejét, miként szabaduljon meg a Sol jelentette tehertől. Gondterhelten nézett a nimfára, és támadt egy végzetes ötlete. Magához hívatta leghűségesebb szolgáját, Naxart, aki minden kérését örömmel teljesítette.
- Naxar, feladatom van számodra. – kezdte a nő, és a férfi füléhez hajolva, suttogva előadta kívánságát.
Elégedetten mosolyogva huppant párnás székébe, amint befejezte, majd egyetlen intéssel szolgája tudtára adta, hogy távozhat. Naxar eltorzult mosollyal a képén, mélyen meghajolva, távozott úrnője kocsijából.




A Tűz fogadótól pompás kilátás nyílt az öböl szikrázó vizére. A kikötőben két nagy hajó, és néhány kisebb, lélekvesztőnek beillő halászhajó horgonyzott. Solnak pillanatnyilag eszébe sem jutott a négytornyú város. Minden figyelmét lekötötte a kikötői forgatag. Amerre csak nézett emberek kínálták portékáikat az arra járóknak. Megszámlálhatatlanul sok matróz igyekezett a hajókra. Némelyek méretes hordókat, és útiládákat cipeltek a fedélzetre. Voltak, akik hatalmas hordókba borongatták a halakat a hálókból, majd serényen nekiláttak a halászhálók átvizsgálásának, és javításának.
Sol tekintete a kikötői piacra tévedt. Vágyakozva nézte a piaci nyüzsgést. Negan követte a nimfa tekintetét, és fölajánlotta, hogy később elviszi oda, ha akarja. Sol gyanakvóan, de beleegyezett. Nem volt számára kétséges, hogy a férfi azért lett ennyire segítőkész, mert valami dolga van itt. Milyen kár, hogy nem láthat bele a mágus fejébe. Miben sántikálhat? Jobbnak látta, ha nem téveszti szem elől a mágustanoncot. Nagy nehezen elnyomta feltörni készülő kérdéseit, és engedelmesen a mágus nyomába szegődött, aki megindult az egyik fogadó irányába.
A Tűz fogadó igazán népszerű volt a vándorok, csavargók, bűnözők, és szerencsevadászok körében. Nimfák, mocsári törpék, és megannyi Norlanban nem fogadott utazó, és kalandor kereste benne átmeneti menedékét.
Negan lépett elsőként a fogadóba. Szempillantásnyi idő alatt felmérte a csapzott külsejű alakokat az asztaloknál, akik érdeklődve pislogtak a nem mindennapi párosra. Ritkaságszámba ment, hogy egy nimfa együtt utazzon egy ember mágussal. Nem igazán szoktak a nimfák emberek társaságában mutatkozni. Pláne nem egy mágussal.
A mágus határozott, magabiztos léptekkel a pulton könyöklő fogadóshoz ment. Amazt nem foglalkoztatta a különös páros. Látott már ezt, azt élete során. Talán túl sokat is.
- No, mi kéne? – kérdezte kurtán az érkezőket.
- Egy szoba. – felelte Negan.
- És meddig maradnátok?
- Reggelig.
- Remek, épp megüresedett egy szobám. De nem lesz olcsó. – mondta, miközben sokat sejtetően végigmustrálta a nimfát.
Kaján vigyora egyértelművé tette, mire gondol. A nimfa majd felrobbant a dühtől, de a mágus, megelőzve a nő kitörését, a fogadós markába nyomott egy zacskó darnát. A fogadós elgondolkodva nézett a mágus veszedelmesen összeszűkült szemeibe, és jobbnak látta elvezetni őket a szobájukhoz. Nem hiányzott neki, hogy egy őrjöngő mágus hamuvá égesse a fogadóját.
- Ezt nevezed te szobának? – kérdezte becsmérlően a nimfa, az ajtót épp bezáró mágushoz fordulva.
- Ez fogadó, nem udvarház. - válaszolta Negan a szomszédos szobába lépve.
Fontosnak tartotta ellenőrizni, mennyire védhető, és támadható a szoba. Soha nem lehet tudni, miféle alakok tanyáznak odalent az italukat vedelve.
- A belső szobában alszol. – döntötte el a mágus.
- Komolyan azt hiszed, van olyan balga valaki, hogy megtámadjon egy magadfajta mágust? Kétlem. – hitetlenkedett a nimfa.
- Te kételkedj, én őrködöm. – szögezte le a férfi.
- Ha ettől jobban érzed magad. – mondta szárazon, vállát megvonva Sol.
A nimfa besomfordált alkalmi szobájába, és elégedetlenül szemügyre vette az ágynak nevezett fekhelyet. Minden olyan kopott, poros, ápolatlan volt a szobában, hogy a nimfának belegondolni sem volt kedve abba, hogy ott kell éjszakáznia. Igaz, az sem nyugtatta meg, hogy Negantól csak néhány lépés választja el, és egy olyan ajtó, ami valószínűleg már attól is darabokra esne, ha a mágus csúnyán ránézne.
- Pihend ki magad. Két óra múlva elviszlek a kikötői piacra. – szakította ki az önsajnálatból Solt.
- Hogy lehet ilyen helyen pihenni? – zsörtölődött a nő.
- Ne morgolódj! Végtére is az igazi nimfák nem élnek luxus körülmények között. Tudod, erdők… hegyek… tavak nimfái. Ismerős, otthonosan csengő helyek? – szurkálódott a mágus.
- Útállak, te érzéketlen tuskó! – kiáltotta a nimfa, és sértettsége jeleként becsapta a szobáikat elválasztó ajtót.
- Csak nem honvágyad van? – élcelődött a férfi.
Sol, válasz helyett, duzzogva felkuporodott az ágyra, és mereven maga elé nézve igyekezett nem tudomást venni a mágus létezéséről. Szeretett volna minél messzebb lenni a mágustól, mert lassan megőrül az örökös piszkálódásától. Nem bírt rájönni, mit követhetett el, hogy ennyire gyűlöli Negan. Azt hitte lesz egy kis nyugalma, hogy Narin nincs a közelben, de már kezdte belátni, hogy az undok mágussal lenni sem örömteli. Törte a fejét, mitévő legyen, és a többi nimfa vajon mit tenne az ő helyében. Nehéz erre választ találnia, hiszen őt nem nimfák nevelték, hanem Kalaran, a mágus. Eszébe jutott Narin is. Ő biztos bevetné a bájait. Talán ezen a téren kellene keresgélnie a megoldást? Végül is a nimfák nagy csábítók hírében állnak. Lehet, hogy el kellene csábítania Negant? Már csak azért is megérné, hogy lássa az úrnő arcát, amikor rájön, hogy egy nimfa elcsavarta kedvenc mágusa fejét. Mosolyogva képzelte el a jelenetet, de le is hervadt arcáról a káröröm jele, amint végig nézett egyszerű ruháján.
- Esélyem sem lenne. – jegyezte meg magának.
Amúgy sincs szüksége olyan ocsmány praktikákra, mint az úrnőnek. Elhessegette borongós hangulatú gondolatait, és inkább a hamarosan elkövetkező piaci sétájára gondolt. Izgatottan várta, hogy életében először vásárolhasson valamit. Egy kis gyümölcsöt, meg egy szép apróságot, ami mindig emlékeztetné az első utazására.
A két óra leteltével Sol belépett a mágus szobájába, és türelmetlenül noszogatta, hogy induljanak végre. Negan, kisebb ösztökélés után végre hajlandó volt elindulni a piacra.
A kikötői piac visszhangzott az egymást túlkiabáló kofák hangjától. Mindenki igyekezett az egekig magasztalni a maga portékáját. Mindenütt szemet gyönyörködtető ruhák, csecsebecsék, ékszerek, gyümölcsök, sok-sok édesség, és még ki tudja, milyen holmik tömkelege. Sürgő-forgó árusok dongták körül a szép nimfát, aki élvezte, hogy most ő van az érdeklődés középpontjában.
- Szépséges nimfa, szeretne egy nyakéket, hajdíszt, esetleg egy csodaszép gyűrűt? Úrnőm, jöjjön, és nézze meg közelebbről. A piac legjobb minőségű áruit találhatja meg nálam.
Sol megbabonázva nézte a szeme elé tartott csillogó nyakéket. Aztán tekintete lejjebb siklott. Az árus mögötti asztalon lévő ékszereket kezdte fürkészni. Egy gyűrűt pillantott meg, ami elhalványodni látszott a körülötte lévő ragyogó ékkövek fényétől. Távolról sem tűnt annyira értékesnek, mint a többi ékszer. Mégis, szépsége valahogy mindet fölülmúlta a nimfa szemében. Az árus észre is vette, hogy megakadt a nimfa szeme az egyik portékáján.
- Azt a gyűrűt szeretném megnézni. – mutogatott izgatottan Sol.
Negan rápillantott a gyűrűre. Azonnal felismerte a nimfák finom munkáját a gyűrű díszítésén. Rúnák csillogtak a gyűrűn egy aprócska, halványan izzó tűzkristályt körbefogva. Negan észrevétlenül biccentett a kofának, aki rögvest a nimfa elé emelte a gyűrűt.
- Ó, a tűzkristályos gyűrű. Jó választás. Látom, kegyed kiváló szakértelemmel ismeri fel a rejtett szépséget. – hízelgett az árus, miközben próbára nyújtotta a gyűrűt.
Sol óvatosan az ujjára húzta, és gyönyörködött benne. Ide-oda forgatta a napfényben a nimfák apró remekművét.
- Mennyibe kerül? – fordult a kofához.
- Önnek olcsón megszámítom szép hölgy. Kecses kacsóját ékesítheti a gyűrű potom száz darnáért.
Solnak kis híján a szíve is megállt, míg Negan szemei dühösen megvillantak az arcátlanul magas ár hallatán. A nimfa diszkréten félrevonta a mágust.
- Mi a baj? Nem tetszik a gyűrű? – kérdezte halkan a mágus.
- Ó, dehogy nem, csak az ára nem nyerte el a tetszésemet.
- Sol, piacon vagyunk, itt szokás alkudni az árból. Bár, megjegyzem, hetven darnánál nem ér többet az a gyűrű.
- Akkor, ajánljak érte kevesebbet? – érdeklődött a nimfa, még most sem értve a piaci szokásokat.
- Inkább majd én. Még a végén, hagynád, hogy kifosszon ez a fickó.
Negan a nimfa ellenkezésével nem törődve lépett az árushoz, és baljóslatú, sötét szemeit a mellette eltörpülő férfira szögezve elővette erszényét.
- Mi az utolsó ár? – a mágus neki szögezte a kérdést a kofának, aki kezdett elbizonytalanodni a fekete mágus közelségétől.
- Kilencven darna nagyuram. – nyögte a mágusnak.
A kofa fölé tornyosuló mágus haragosan felhördült.
- Ötven darnát kapsz érte, és örülhetsz, hogy nem sújtalak átokkal az arcátlanságodért! – sziszegte a mágus, miközben szemei sárgás fénnyel felizzottak.
Több se kellett a kofának. Majd megállt a szíve rémületében. Remegő kézzel elvette a túlságosan is alacsony fizetséget, és bemenekült az asztal mögé. Onnan nézte végig vásárlói távozását. Még hetekkel később is felállt a szőr a hátán, ha visszagondolt a mágus szemeire. Nem emberi szemek voltak azok, abban biztos volt. Csak az istenek tudják, hogy miféle fajzattal volt dolga. Szívesen mesélt volna a mágusról a barátainak, de nem volt értelme. Ki hinné el neki, hogy sárgán izzó szemei voltak? Rajta kívül nem láthatta senki, annyira közel hajolt hozzá a mágus. Vajon az a nimfa, akivel volt, tudja, miféle teremtménnyel mászkál? Egy darabig még nézett távolodó vásárlói után, azután újabb potenciális vevő után nézett.
Sol, menet közben rosszallóan tekintett a mágusra.
- Nem volt tisztességes, amit tettél. Nem kellene az erőd fitogtatásával másokra kényszerítened az akaratodat. – korholta a nő, s közben ujjára húzta a gyűrűt.
- Az emberek csupán jelentéktelen porszemek a szememben. Egy pillanatig se gondold, hogy megértést vagy irgalmat tanúsítanék bármelyikkel szemben is. Még álmomban sem. – közölte a mágus megvetően.
- Meglep a hozzáállásod, hisz te magad is ember vagy. Furcsa nézeteid vannak. – csodálkozott a nimfa.
Negan szótlanul lépkedett a nimfa mellett. Dühös volt, mert egy röpke pillanatra megfeledkezett magáról. Szerencsére a nimfát nem foglalkoztatta tovább a dolog. Kis híján elárulta magát. Óvatosabbnak kell lennie. Még nem fedezhetik fel kilétét. Nem tudhatja meg senki, hogy az emberi külső csupán álca.
Órákon át bolyongtak még a kofák között, mielőtt visszatértek volna a fogadóba.
Sol, a mágus szobájának egyik foteljében ücsörgött. Negan szótlanul tanulmányozta a rá bízott pergament.
- Te nem először látsz ilyen pecsétet, igaz? – tudakolta a nimfa, és kíváncsian figyelte a mágus reakcióját.
Negan felkapta fejét a nő kérdésére, de aztán az érdektelenség látszatát keltve eltette a tekercset.
- Ostobaságokat beszélsz. Ez a vacak már legalább ezer éves. – tért ki a válasz elől.
- A nagyteremben halálra rémültél, amikor Kalaran megmutatta. – erőlködött tovább a nimfa.
Negan kifejezéstelen tekintettel nézett a nimfára.
- Nem tudom, miről beszélsz. – állította, szúrós tekintettel a férfi.
Sol felállt, és határozottan a mágus elé lépdelt. Negan a tekintetével követte a nimfa minden mozdulatát. Kezdte nagyon kínosan érinteni ez a beszélgetés. Sejtelme sem volt arról, hogy Sol észrevette, mit váltott ki belőle azaz átkozott pecsét. Az is zavarta, hogy nem teszi azt, amit most meg kellene tennie. Már az első kérdése után meg kellett volna ölnie. De nem tette, és most sem igazán akaródzott neki megtenni. Talán attól tart, hogy nem tudná kimagyarázni a halálát Kalaran előtt? Nem. Nem ez tartja vissza. Ezzel tisztában volt, de arra nem jött rá, miért nem akar végezni a nimfával. Lehetséges, hogy túlságosan megszokta az örökké lábatlankodó, rakoncátlan nimfa jelenlétét? Meglehet. Mindegy. Holnap sem lesz késő megölni, ha továbbra is faggatni fogja a nimfa.
- Negan, tudom, hogy titkolsz valamit. – erősködött a nimfa, és a férfi előtt a szőnyegre huppant.
- Úgy van. Azt, hogy alig várom, hogy békén hagyj. – súgta a nimfa fülébe.
- Nem hagylak békén, amíg el nem árulod, mit hallgatsz el.
- Figyelmeztetlek, ne játssz a türelmemmel! Ne akard, hogy bajod essen! – tanácsolta fagyos hangon a férfi.
- Fenyegetsz? Nem hinném, hogy bármiféle veszélyt is jelentenék rád nézve. – Sol hangja csalódottságról árulkodott.
- Ha nem hagysz békén, leráncigállak a fogadó ivójába, és az első utamba eső fickó nyakába sózlak! Ne akard, hogy megtegyem! – ajánlotta, mindenre elszánt pillantást vetve a nimfára.
- Miből gondolod, hogy egy holtrészeg alaktól megijedek? – Sol a kérdése közben feltérdelt, és a mágus székének karfáira támaszkodva farkasszemet nézett Negannal.
Negan a nimfa egyik karját megragadta, és karcsú testét magához húzta. Solnak a lélegzete is elakadt a férfi közelségétől, és attól, hogy érezte bőrének melegségét.
- Talán jobban is járok azzal, ha nem félsz a lenti férfiaktól. Miért is tennél azoknak a kedvükre, amikor az enyémre is tehetsz. – a mágus halkan beszélt, és Solt egyre erősebben szorította magához.
A nimfa kipirult arccal próbált kiszabadulni az ölelésből, de a férfi erősebb volt nála. Annyi esélye volt a mágussal szemben, mint halászhálóba gabalyodott halaknak a túlélésre.
- Eressz el Negan! – követelte a nő.
- Ugyan minek? A java még hátra van. – tudatta a nővel, aztán hevesen csókolni kezdte remegő ajkait.
Negan vadsága megrémisztette a nimfát. Fejvesztve menekülni akart a közeléből, de moccanni is alig tudott. Soha nem volt ennyire közel egyetlen férfihoz sem. Egy része szerette volna hagyni, hogy a mágus befejezze, amit elkezdett, de a másik része kézzel, lábbal menekült volna ebből a helyzetből. A sírás is kezdte kerülgetni eredménytelen szabadulási kísérletei miatt.
Negan, kezét lassan a nimfa blúza alá csúsztatta, és felváltva simogatni, cirógatni kezdte formás melleit. Élvezte előnyös helyzetét. Szája a nő nyakára vándorolt, azután egyetlen gyors mozdulattal a szőnyegre fektette a reszkető nimfát.
Sol idegei pattanásig feszültek. Bőre szinte lángra gyúlt a mágus érintésének nyomán. Ellenállása kezdett szertefoszlani. Ajkaik még egyszer találkoztak, mielőtt Negan hirtelen elhúzódott tőle.
- Mára elég belőled. Ideje aludnod. – közölte szárazon a mágus, miközben visszaült székébe.
- Hogy merészeltél hozzám érni? Mit képzelsz magadról, ki vagy te? Azt hiszed, te büntetlenül megtehetsz bármit? – kiabálta indulatosan, magából kikelve a nő, miközben felkelt a földről.
- Csak nem meg akarsz büntetni? Hidd el, már a puszta jelenléted is az istenek csapása számomra. Ettől nagyobb büntetés csak az lehetne, ha valóban az ágyamba kellene vinnem téged. – világosította fel, ellenségesen méregetve a szavaitól ledermedő nőt.
Sol tett egy lépést előre, és a következő pillanatban meglendítette kezét. A mágus elkapta a levegőben a nimfa kezét, és erősen megszorította csuklóját.
- Gondolkodj, mielőtt cselekszel! – a férfi halk figyelmeztetése közben felegyenesedett, és elszántan a nő szemébe nézett.
Sol minden porcikája azt üvöltötte, hogy fújjon visszavonulót, amilyen gyorsan csak lehet. Nem akart továbbra is egy helyiségben tartózkodni egy ennyire brutális, kegyetlen, erőszakos barbárral.
- Javaslom, menj a szobádba, és ne is gyere elő holnapig. – javasolta a férfi a kezét kiszabadítani igyekvő nőnek.
- Gyűlöllek. Miért kell itt lenned? Nincs szükségem rád. – dohogott a nimfa.
- Márpedig kénytelen leszel elviselni a társaságomat holnapig. Most viszont pihenni szeretnék.
- Nagyszerű. Már csak fél napig kell elviselnem téged.- megkönnyebbülten belépett a szobájába, a kilincsre tette kezét, és a mágusra visszapillantva még hozzá tette: - Egyébként, egy alkoholtól bűzlő csavargóval is hamarabb megosztanám az ágyamat, mint veled. – azzal bezárta az ajtót.
Negan szitkozódott egy sort, míg lefeküdt az ágyára. Nyugtalanul mocorgott még jó darabig, mert sehogy sem sikerült kivernie a fejéből a nimfa szavait.
- Hogy mer ez a bestia egy koszos csavargótól is hitványabbnak tartani? – morgolódott halkan a mágus.
Dühítette, hogy ennyire lekicsinylően beszélt róla. Ráadásul az is idegesítette, hogy miközben meg akarta leckéztetni a nimfát, a saját vágyain sem volt képes rendesen uralkodni. A nimfa remegő teste, forró bőre, és puha ajkai felkorbácsolták a vágyait. Ha nem ereszti el az után, hogy a szőnyegre teperte, akkor később már nem lett volna képes félbehagyni, amit elkezdett. Ilyen még nem fordult elő vele. Még nem találkozott olyan nővel, aki iránt ilyen őrjítő vágyat érzett volna. Negan mély sóhajtás kíséretében becsukta szemeit, és próbált elaludni.



A Sárkány hegységet dús füvű legelők, tarkálló rétek választják el az örök sötétségben élő fenyvestől. Természetellenes sötétség honol a fekete fenyők között, egy tőlük is sötétebb gondolatnak adva otthont.
Egy juhász feküdt a bársonyos fűben, míg nyája a közelben legelészett. Nem volt sok jószága, csupán tizenhét bárány, és két fürgelábú terelő kutya volt minden vagyona. Házát, és az állatok menedékét az erdő fáinak letöredezett ágai alá rejtett, földbe vájt kunyhó jelentette. Nem is háborgatta őt senki. Ki is mehetne hozzá, hiszen közel, s távol egyetlen lakott település sincs. Még egy ócska kis fogadó sem.
A juhász egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valami sötét dolog mozdul a fák között. Alaktalan árnyék suhant el a fák tövében. Azt gondolta, farkas ólálkodhat a közelben. Jobbnak látta utána járni a dolognak. Feltápászkodott, és magához parancsolta hűséges kutyáit. Kíváncsian indult el az erdő felé. Remélte, sikerül a farkast megfogatnia a kutyákkal. Jól jönne végre neki egy új lábbeli. Gondolataiból újabb mozgás rángatta ki. Az árny elsuhant két fa között. Gondolta, jól megtermett dög lehet. Talán még egy bunda is kitelik majd belőle. Tovább haladva megint mozogni látta a sötét valamit. Kutyái ebben a pillanatban megálltak, és lábuk közé húzott farokkal, reszketve lecövekeltek az árnnyal szemben.
- Na, mi a fene ütött belétek? Büdös dögök! Hát ezért tömöm a beletekbe az ételt?
Folytatta volna tovább is a szidalmazást, ha nem terelte volna el figyelmét egy gigantikus árnyék, ami közvetlenül fölötte állapodott meg. Tétován felemelte fejét, és akkor meglátta, amit eddig csak rémmesékben hallhatott. A gigászi szörnyeteg egy túlméretezett fekete sárkány volt. Igaz, a méreteket illetően nem volt viszonyítási alapja, hisz emberemlékezet óta nem látott senki egy fia sárkányt sem.
A szörnyeteg lenézett a halálra rémült emberre, majd eddig csapkodó szárnyai leálltak, és a sárkány lebegő alakja mozdulatlanságba dermedt. Ez csupán néhány pillanatig tartott, azután izzó fekete gömbbé változott, és mint olvadt fekete nap rázúdult az alatta állókra.
Izzott a mező, izzott a juhász, és állatainak maradványa. Úgy tűnt, mintha az éjtől is sötétebb fény egy pillanatra kioltotta volna a lenyugvó nap fényét. Végül, a felperzselt táj közepén ismét testet öltött a szörnyeteg. Az ember maradványaihoz lépett, bal mellső lábát a részben olvadt csontokra csapta, és dühöngő orkán erejével emberi szavak hagyták el száját:
- Lanuria népe! Visszatértem! A végpusztulást hozom nektek!
Bömbölt még egy jó ideig, majd egyetlen szárnycsapással a fák csúcsai fölé emelkedve elrepült a Lanur hegység felhőkbe vesző csúcsainak irányába.
***
Negan ismerős érzésre figyelt fel. Székében előrébb hajolt, és feszülten figyelt. Valami megzavarta. Vele egy asztalnál ülő társa, egy csavargónak látszó férfi, komor csöndbe burkolózva, nyugtalanul feszengeni kezdett. A mágus megértette a másik reakcióját. Tehát, ő is érzi, gondolta. Tisztán érezték a mágia ősi, zabolázatlan erejét. A legnagyobb erők egyikét érezték. A sárkány varázst.
A mágus elképzelni sem tudta, ki vetemedhetett arra, hogy ilyen erős varázst használjon. A vele szemközti széken ücsörgő porlepte csavargóhoz fordult, hogy elmondja további utasításait.
- Gorem, vidd az üzenetemet Menionba, Sedarnak. Majd értesítelek a következő találkozónkról. Most utána kell járnom valaminek. – utasította a csavargót, majd felállt, és szó nélkül távozott.
Gondolataiba mélyedve ballagott fel a szobájába. Hangtalanul a nimfa szobájának ajtajához lépett, erősen fülelt, aztán fekete ködbe burkolózva egy szempillantás alatt eltűnt a helyiségből, hogy pár másodperccel később megjelenjen a Sötét fenyvesnél. Értetlenül vizsgálta a felperzselt földet. A letarolt kör közepére sétált, és lábával megpiszkálta a néhai juhász maradványait. Egyértelmű volt számára, hogy ez az ember nem jelenthetett veszélyt egy varázstudóra nézve. Már csak azért sem, mert a megboldogult halandónak egy fikarcnyi varázsereje sem volt.
Míg nézelődött, három sárkány tűnt fel az égen. Egy vörös-, egy arany-, és egy kék sárkány. A Sárkányok völgyéből tartottak egyenesen Negan irányába. A mágus rezzenéstelen arccal fordult feléjük. A vörös sárkány lassan kinyitotta száját, amiben izzó tűzgömb kezdett növekedni. A mágus arcán gonosz mosoly suhant át, miközben a szárnyas fenevadak magasságába emelkedett. Mire mindhárom támadója célba vehette volna, a mágust már vibráló, lila energiamező vette körül. Tüzes permetként csapódtak vissza a tűzgömbök a mágus energiapajzsáról. Tisztában volt azzal, hogy ellenfeleinek nem hagyhat időt az újabb támadásra. Ha három irányból érkező támadással kellene felvennie a harcot, nehezebben tudná tartalékolni az erejét. Végzetes csapást kell mérnie támadóira, míg nem válnak külön.
A következő támadás sikeres hárítása után védelmet nyújtó pajzsát megszüntette, - támadói legnagyobb örömére - és védtelenül lebegett szemmagasságukban. A kék sárkány, nyomában két társával, üvöltve indult a védőmezőjét vesztett mágus ellen. A kék lecsapott, de karmai akadálytalanul siklottak át a mágus testén. Ismét támadott, de ez alaklommal sem járt sikerrel. A mágus lebegő alakja vibrálni kezdett, majd semmivé lett. A kék sárkány bömbölve vette az irányt a fenyves pereme felé. Ráébredt, hogy ellenfelük becsapta, azonban már elkésett a felismeréssel. Csapott néhányat szárnyaival, de láthatatlan falnak ütközött. Oly fájdalmas tapasztalat volt ez, mintha hegyet próbált volna összezúzni testével. Ekkor látták meg csapdába ejtőjüket. Negan az ezüstösen fénylő, áttetsző energiagömb elé lépve figyelte a három bestiát.
- Eressz ki mágus, és szavamat adom, hogy sértetlenül távozhatsz. – ígérte a vörös a férfi elé libbenve.
- Mielőtt alkudozni kezdenénk, válaszolni fogtok a kérdéseimre. – szögezte le a mágus.
- Az attól függ, mit kérdezel varázsló. – szólt a kék sárkány.
- Ki tette ezt? – tette fel a kérdést Negan a felperzselt földre mutatva.
- Mit számít az? Engedj ki, és ősi titkokat árulunk el neked. – próbálkozott a vörös.
- Még egyszer megkérdezem, ki tette ezt?
- Varázsló! Eressz, különben darabokra szaggatunk! – sziszegte az arany sárkány, miközben karmaival megpróbálta átszakítani a burkot, persze sikertelenül.
Negan a gömbre helyezte tenyerét, minek hatására villámok csaptak a sárkányokba, mély sebeket szántva vastag bőrükbe. Hátborzongató üvöltésükbe a fák is beleremegtek. A mágus visszahúzta kezét, és ismét feltette előző kérdését:
- Ki tette ezt?
- Egy fekete sárkány. – nyögte ki a választ a vörös.
Negant a hideg is kirázta a fekete sárkány gondolatától. Az egyetlen sárkányfajta, mely halhatatlan. A fekete sárkányok, ősi sárkányok. Az istenektől kapták halhatatlanságukat. Halandók fegyvere sebet sem képes ejteni rajtuk, nemhogy elpusztítani. Hétszáz éve, a Nagy háború végén sikerült bezárni mindet az Éjhasadékba. Az idők végezetéig száműzték őket ebből a világból. Csupán párszáz halandó sárkány élte túl a végső ütközetet. Ők visszavonultak a Sárkányok völgyébe, és idáig elő sem merészkedtek. Legalább is a többségük így tett.
Negan tudta, ha tényleg rászabadult egy fekete sárkány a világra, akkor előfordulhat, hogy az idáig rejtőzködő sárkányok egy része csatlakozni fog hozzá. Azután, az ősi sárkány vezetésével módszeresen leigázzák Lanuriat, hogy bosszút állhassanak legyőzőik utódain, és azokon a fajtársaikon, akik elárulták őket. Ez nem történhet meg. Ha kiszabadultak az ősi sárkányok, akkor az ő neve az elsők között fog szerepelni az üldözöttek listáján.
Kezét ökölbe szorítva nézett maga elé. Kezét lassan felemelte, és megérintette a gömböt. Tűzorkán, és villámok százai szaggatták, perzselték a három sárkányt, míg végül megsemmisültek. A gömb szertefoszlott, és a sárkányokból megmaradt hamut elfújta a szél.
A mágus vetett még egy pillantást a helyszínre, aztán ismét fekete ködbe burkolózva eltűnt a tisztásról, hogy megjelenhessen fogadóbéli szobájában. Kevés ideje maradt pirkadatig, és nagy szüksége volt pihenésre. Amint lefeküdt mély álomba merült.




Magasan járt a nap, mire Narin úrnő, és szolgálói felébredtek Norlan városában. Két férfi aludt az úrnő ágyában. Egyikük Golich volt, az úrnő testőre, de a másikról fogalma sem volt, ki lehet. Narin úrnő feje zúgott az éjszakai tivornyától, és a másnaposságtól. Nem mondhatni, hogy nemesi származásának megfelelően viselkedett. De mit tehetett volna? Annyira magával ragadta a mulatozás, hogy egyre többet, és többet akart belőle. Nem számít. Lényeg, hogy fantasztikusan érezte magát az éjjel.
Golichot letaszigálva az ágyról felállt, felvette selyem köntösét, és kisétált az erkélyre. Szinte vakította a tengerről visszaverődő napfény. A korai hűvös levegőtől kissé megborzongva húzta összébb magán köntösét. Eszébe jutott, hogy a mágus, és az a mihaszna nimfa hamarosan várni fogják a karavánt a nyugati kapunál. Csak remélhette, hogy a nimfa egy percig sem érezte jól magát a fogadóban. A mágus eszes, tudja, kivel érdemes összemelegednie. Legalábbis remélte, hogy vele igencsak összemelegszik majd egyszer. Biztosra vette, hogy Negan csak púpnak érezte a hátán, azt a szánalmas nimfát. Megfordult, és az ágyon ébredezőkre nézett. Átkozta balszerencséjét, amiért nem volt képes Norlan urát becsábítani ágyába, és átkozta a város urának ágyasát, mert béklyóként láncolta magához a férfi szívét. A bájos Rania, akit körülrajong a helyi nemesség, és a rangos katonák. Narin sosem bírta elviselni a szűzies viselkedésű nőket. Felháborította, hogy Rania megjátssza az ártatlant, amikor tagadhatatlan a viszony közte, és Norlan ura között. Amilyen naiv még képes azt hinni, hogy a férfi egyszer elveszi.
Gondolatmenetét Golich szakította félbe, aki hangos csörömpöléssel leejtette kardját a padlóra. Narin felszisszent az éktelen zajtól, és megrovó pillantást vetett a férfira.
- Bocsánat úrnőm. – kért elnézést a nagydarab, izmos férfi.
- Golich, készíttesd elő a karavánt az indulásra. A mágus hamarosan várni fog bennünket a nyugati kapunál. Intézkedj! Én addig megköszönöm vendéglátóinknak, hogy elszállásoltak mindenkit. És tüntesd el őt a szobámból! – mutatott a másik férfira, aki hullarészegen visszahanyatlott az ágyra.
- Ahogy parancsolod úrnőm.
Golich pilleként hajította vállára az alkoholmámorban úszó fickót, és diszkréten elhagyta úrnője lakosztályát.
A nő magához rendelte szobalányait, két utazóládányi ruhával egyetemben, és nekilátott az öltözködésnek.
Hamarosan búcsúzásra került sor. Narin tettetett búskomorsággal szállt be kocsijába. Megható gyengédséggel szorongatta a szép Rania kezeit, és még egy könnycseppet is sikerült kipréselnie szemeiből. Mélabúsan mélyesztette tekintetét vendéglátói szemébe.
- Drága Rania, szívembe zártam önt, és udvaruk egész népét. Meg kell ígérnie, hogy hamarosan meg fognak látogatni Telarban. Megígéri Rania? – nézett rájuk epekedve Narin.
- Ön annyira kedves hozzánk, hogy is mondhatnék én nemet ilyen kedves meghívásnak? Örömmel fogjuk teljesíteni óhaját. – ígérte Rania.
- Hálás leszek érte. Most pedig ég önökkel, és ne feledkezzenek meg a meghívásomról! Az istenek oltalmazzák városukat.
Narin addig integetett, míg apró ponttá nem zsugorodtak a város urai. Már kezdte kerülgetni a rosszullét, a gyomra felfordult a túláradó kedvességtől. De ezen túl kellett esnie. Kebelbarátnőként kell kezelnie az ágyast, ha Norlan urának kegyeit, és ágyát el szeretné nyerni tőle. Hát igen. Norlan ura. Mennyire jóképű, erős, és mindenekelőtt mérhetetlen vagyon tulajdonosa. Onash a neve. Onash… Már nevének kiejtése is tűzbe hozta testét. Mindent elsöprő vágy ébredt benne Norlan ura iránt. Rania, jól vigyázz! Hamarosan új úrnője lesz Norlannak, és felesége Onashnak. De az ara csakis egy valaki lehet: Narin úrnő Telarból. Na persze, Telar úrnőjének előbb meg kell özvegyülnie. Ez az apróság nem jelenthet számára akadályt. Hiszen ott az a sok váratlan, halálos baleset, ami előfordulhat egy-egy vadászat közben. Szegény férje, milyen korán fog megtérni ősei közé.
Narin csavaros esze messzemenő terveket dédelgetett jövőjéről, így arról sem vett tudomást, hogy kedvenc mágusa, és a gyűlölt nimfa, szó nélkül csatlakoztak a karavánhoz. Ki a sor elejére, ki a sor végére.
Negan futólag vetett egy rosszalló pillantást az utolsó kocsi mögé besoroló nimfára, aztán figyelmét az útra fordította.

A Lanur hegység csúcsairól lavinák tucatjai indultak meg, amikor a legmagasabb csúcsra telepedett fekete sárkány iszonytató üvöltése végig zúgott a hegyek fölött. Vörösen izzó szemei a Mágikus erdő melletti apró fogadót kémlelték. Nem látott mozgást odalent. Egy erő vonzotta oda, de nem bírt rájönni, mitől vagy kitől származik az. Ősi sárkányerő lengte körbe a fogadót, mégsem érezte egyetlen fajtársát sem a közelben.
A Pirkadati fogadó ajtaja kinyílt, és előlépett egy dühödten ordibáló férfi, aki egy ficánkoló kislányt rángatott maga után. A sárkány most minden eddiginél erősebben érezte az erőt. A gyerekből áradt.
- Arel bácsi, ne! Esküszöm, egyetlen darnát sem kaptam a vendégektől. – visította Sen rémülten.
- Hazudós dög! Láttam, hogy a mocskos kezeidben szorongattad. Hova rejtetted? A tíz körmöddel kapartatom elő, ha muszáj!
A fogadós meglendítette a gyereket, és lehajította a teraszról. Sen apró, törékeny teste hangos nyekkenéssel ért földet, porfelleget kavarva maga körül. Feltápászkodott, és felhorzsolt karját magához szorítva hátrálni kezdett a közelgő fogadós elől.
- Hova dugtad kölyök? Add elő vagy esküszöm, porrá zúzom a csontjaidat! – mondta vészjósló hangon Arel.
- Nem adom. Azt én kaptam. Az enyém! – motyogta félelemtől elsápadva a kislány, miközben markába szorította a fogadós számára láthatatlan medált, majd kicsi lábain nekiiramodott.
A jócskán túlsúlyos fogadós csak pár percig bírta követni. Aztán csak állt, kapkodta a levegőt, és vadul nézte az egyre távolodó, menekülő gyermeket.
- Hálátlan kölyök! Megnyúzlak, ha a kezeim közé kerülsz! – üvöltötte Sen után.
Felháborította, hogy ilyen hálátlan kis patkányt nevelt idáig. Hová fajult a világ? Az ember csak rosszat kap a jóért cserébe. De, talán jobb is, hogy meglépett. Ki tudja? Talán egyszer arra eszmélt volna, hogy kifosztotta a mihaszna csitri. Arra azért kíváncsi lett volna, mit dugdosott előle. Talán soha nem fog erre választ kapni. Morgolódva fordult vissza a fogadó felé. Lábai sajogtak, lüktettek a szokatlan terheléstől. Menet közben próbálta kimasszírozni a fájdalmat combjából.
- Ó, hogy veszett lidércek zsigerelnének ki, te fruska! – dörmögte az orra alatt a fogadós.
Zsörtölődve vánszorgott a teraszhoz. Megmarkolta a korlátot, és felvonszolta magát az ajtóig. Bement a fogadóba, szitkozódva bevágta az ajtót, és lehuppant a pulthoz egy üveg bor elé.

Sen futott, míg a lábai bírták. A fogadót már rég maga mögött hagyta, de csak most vett magán annyi bátorságot, hogy megálljon, és meggyőződjön arról, követi-e még a fogadós. Üldözőjét sehol sem látta. Fújtatva rogyott a fűre. Egy pillanatra sem eresztette el a nyakában lógó kristályt. Csak szorította, és szorította, míg a vér ki nem serkent apró ujjacskái között. Lassan körbe nézett. Tekintete a szemközti hegyen akadt meg. Azt hitte, az imént mozdulni látta a hegycsúcsot. Azután a hegy megint mocorogni kezdett. Tehát nem a szemei csapták be. Tátott szájjal figyelte, amint a kopár fekete hegy felemelkedik a felhőkig, és száguldani kezd feléje. Még sosem hallott repülő hegyekről, de ez a látvány lenyűgözte. Ámulva követte tekintetével a közeledő hegyet. Aztán meglátta, hogy a fekete hegynek szárnyai, vörös tűzben égő szemei, és félelmetes agyarai vannak.
Sikítva pattant talpra, és azonnal menekülőre fogta a dolgot. Tüdeje már szúrt, a levegőt is egyre nehezebben vette, de ő tovább futott az életéért.
Lábai már-már felmondták a szolgálatot, amikor egy közeli fa mögül előlépett egy zöld köpenyes nő. Egy nimfa volt. Bár, fajtájától eltérően, haja lángvörös zuhatagként omolt vállaira. Sen nem gondolkozott azon, melyikük lehet számára veszedelmesebb. Pillanatnyilag a furcsa küllemű nimfát bizalomgerjesztőbbnek látta.
A nimfa lehajtott fejjel állt egy kis ideig, majd a közelgő repülő rettenetre nézett. Bal kezét a lecsapni készülő sárkány irányába tartotta, és megszólalt:
- Sárkány béklyó!
Hangja lágy búgásként szállt a gyermeket üldöző sárkány fülébe, hogy utána a legvadabb viharok erejével végigdübörögjön a tájon. A nimfa hangjának szertefoszlása után ősrégi gyökerek, és indák vágódtak ki a földből, megcélozva a szörnyeteget. Vasmarokként kulcsolódtak a meglepett fekete sárkány lábaira, szárnyaira, és nyakára. A sárkány próbált szabadulni a növények szorításából, de a következő pillanatban magatehetetlenül csapódott a földbe. A föld megrázkódott a becsapódás erejétől. Bele telt néhány percbe, míg a felvert por leülepedett.
Sen dermedten nézte végig a jelenetet. Már nem is volt olyan biztos abban, hogy a vörös hajú nő jó választás. Épp futni kezdett volna, de a nő a karjánál fogva visszatartotta. Leguggolt az apró kislány mellé, és bátorítóan rámosolygott.
- Tőlem nem kell félned. Azért küldtek, hogy megvédjelek. – nyugtatgatta a nő.
- Ki, és mi vagy te? – kérdezte bizalmatlanul, s közben tekintete a nő vörös fürtjei közül kikandikáló hegyes fülekre siklottak.
- Riana a nevem, és nimfa vagyok, ahogy te is. – mondta a nimfa a kislány hosszú fekete haját a füle mögé simítva, majd még hozzá tette: - Az küldött, akitől a kristálymedált kaptad.
- Te látod? – csodálkozott Sen.
- Még szép, hiszen az én népem készítette. – mondta a nő a medált kezébe véve, majd elengedte, és folytatta – Nagyon vigyázz rá! Amíg a medál nálad van, a segítségedre siet a bajban a Hajnal völgyének minden teremtménye.
- Miért segítenének nekem?
- Mert valamikor, nagyon régen esküt tettek a medál viselőjének megóvására.
- Ugye megtarthatom?
- A tiéd, amíg csak élsz. Senki sem veheti el tőled, amíg én életben vagyok. És elhiheted, nem könnyű tőlem megszabadulni. – válaszolta az őrület határára sodródott sárkányra mutatva – Mindjárt elviszlek innen, de előbb beszélek a sárkánnyal. Maradj itt!
Sen beleegyezően bólintott, és leült a fűbe. Riana felegyenesedett, és a leigázott fogolyhoz ment. A sárkány őrjöngve igyekezett lazítani élő bilincsein. A vörös nimfa magabiztosan állt meg a gigászi fej vöröslő szemei előtt.
- Risan, egyezzünk meg valamiben. Te visszatérsz a földedre, én pedig életben hagylak. – súgta közelebb hajolva a nimfa.
- Nem ismerlek, te mégis tudod, ki vagyok, és még fenyegetőzöl is. – mordult föl a sárkány.
Risan idegesen mocorgott. Eddig még soha nem terítette le senki. Erre most mi történik? Jön ez a kis nyeszlett, vörös boszorka, és pillanatok alatt földre kényszeríti. Hová irányul ilyenkor az istenek figyelme, hogy hagyják így megalázni egy halandótól. De, most már mindegy. Talán annak is be kellett következnie egyszer, hogy valaki leterítse, mint vadász a prédáját. De, hogy ez a csenevész kis nimfa vadássza le? Micsoda szégyen. Valahogy ki kell szabadulnia. Majd móresre tanítja az ostoba hegyes fülűt. Lassú halált szán neki. Nagyon, nagyon lassú halált. Mert minél tovább szenved, annál jobb.
Végigmérte a nimfát, hogy egy életre megjegyezze magának, majd smaragdzöld szemeibe mélyesztette tekintetét.
- Próbálj végezni velem! Meglátjuk, mire jutsz. Mert, ha kiszabadulok, végzek veled, és a vakarccsal. – súgta Risan, gonoszan megvillanó szemekkel pillantva a fűben kuporgó kislányra.
A nimfa sóhajtva húzta elő kardját köpenye alól. Ez nem az a Risan, akit ő ismert. Ráadásul, úgy tűnt, nem emlékszik rá. Talán arra azért még emlékszik, hogy a felügyeletére bízta Lanur kardját a Nagy háború vége előtt. De, erre hamarosan választ kap.
- Ugye, nem kell bemutatnom neked a kardomat? Végtére is te magad ragadtad el a Nagy háború idején Lanur kezéből. – mondta, a sárkány szemei közé irányítva kardját.
- Hogy került hozzád? – érdeklődött csodálkozó hanggal Risan.
- Az őrzőtől kaptam.
- Lehetetlen! Én vagyok az őrző! – bömbölte tajtékozva a dühtől.
- Tudom.
A fekete sárkány már végképp nem értett semmit. Ráadásul, méltatlan helyzete sem derítette jobb kedvre. Gyalázatos dolognak tartotta, hogy ki van szolgáltatva egy nimfának, aki valamiképp hozzájutott Lanur kardjához. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy ő adta volna át neki. Inkább darabokra tépte volna, amint a kard közelébe merészkedik.
Gondolataiból elviselhetetlen fájdalom szakította ki. Rögtönzött börtöne egyre szűkebbnek bizonyult. És, mintha ennyi nem lenne elég, a nimfa továbbra is támadásra készen tartotta szemei előtt a fegyverét. Rá, aki seregek százait morzsolta szét pillanatok alatt. Rá, aki előtt a legnagyobb királyok is remegő térddel hódoltak a háború alatt. Mi lehet ebben a nimfában, hogy képes volt ilyen könnyedén elbánni vele?
- Vedd el azt az ócska bökőt, te ostoba nimfa! – dörrent rá, miközben megpróbált lábra állni.
A gyökerek megfeszültek, és a sárkány teste görcsbe rándult szorításuk alatt. Fájdalmas üvöltése visszhangzott az erdő fái között.
- A helyedben én nem próbálkoznék az elszakításukkal. Még a végén össze találják roppantani a tested. – élcelődött Riana.
Risan zsörtölődve adta meg magát bilincseinek. Mogorván végigmérte a nőt, majd engedékenyen megszólalt.
- Kössünk egyezséget. Mivel kezd igen csak kínossá válni a helyzet, javaslom, mindketten távozzunk innen úgy, mintha nem is találkoztunk volna. – Risan nem akarta elhinni, hogy tényleg olyan mélyre süllyedt, hogy rimánkodik ennek a csenevész kis vörösnek.
- Lássuk csak… - morfondírozott a nimfa – Ez valóban nagyon kínos lehet neked. Engem viszont szórakoztat.
- Nagyszerű! Legalább egyikünk jól érzi magát. Nézd el, ha nem élvezem a helyzetet. – morgolódott a sárkány.
- Ugyan Risan. Mindketten tudjuk, hogy nem tudnálak megölni. Tisztában vagyok azzal, hogy az ősi sárkányok közé tartozol, miképpen azzal is, hogy halandó sebet sem képes ejteni rajtad.
- Okos nimfa. Akkor azt is tudod, hogy néhány percen belül megtöri az erőm a varázslatodat. És amint ez bekövetkezik, még az istenek sem mernének a haragom útjába állni. De gondolom, ezt már akkor is tudtad, amikor megtámadtál.
Riana pajkosan megveregette a sárkány fejét, de csak rövid szünet után szólalt meg.
- Igen, tudtam. Hidd el, nem áll szándékomban megvárni a szabadulásodat. De, értsd meg, nem hagyhattam, hogy megöld a gyereket.
Riana határozott mozdulattal eltette kardját, és a sárkány elé guggolt. Gyengéden megérintette Risan fejét, és szomorkás hangon megszólalt.
- Hogy süllyedhettél ennyire mélyre? Hagyd a gyermeket! Felejtsd el, hogy létezik!
- Miért tenném ezt? – kérdezte egykedvűen a sárkány.
- Mert nincs semmi kihívás egy gyerek megölésében. – válaszolta, majd csöppnyi habozás után folytatta – Egyébként sem azt a kislányt lenne kedved most széttépni. – mutatott Senre.
A fekete monstrum csöndben nézte a nimfa szomorú arcát, s közben mélyen belélegezte a nő bőrének édeskés virágillatát. A szagából érezte, hogy a nimfa titkol valamit előle. Emlékezetébe véste egész lényét, végül megvetően a gyerekre nézett.
- Soha! A kölyök lesz a desszert! – üvöltötte idegesen.
A nimfa szó nélkül megfordult, és magára hagyta a dühöngő sárkányt.
- Azonnal gyere vissza! Ne merészelj megfutamodni, te fruska! Nincs a világon olyan hely, ahová elbújhatnál a haragom elől! Vadászni fogok rád! Hallod? – kiabálta a nő után.
Sen megkönnyebbülten figyelte a visszatérő nimfát.
- Nem fog utánunk jönni? – kérdezte a kislány, aggódó pillantást vetve az acsarkodó fekete monstrumra.
- Most nem, de hamarosan kiszabadul, amit nem szeretnénk megvárni, igaz? – nyugtatta meg a gyereket – Ezért, ideje távoznunk. Aki érted küldött, azt akarja, vigyelek el a Hajnal völgyébe, amint tudlak. Ott vár rád.
Sen felhőtlen mosollyal nyugtázta a nimfa szavait. Riana magához ölelte a gyermeket. Zöldesen gomolygó köd vette körbe őket, utána eltűntek Risan szeme elől. Nem sokkal eltűnésük után elpattantak az indák, és a gyökerek, szabadon engedve a magát porig alázottnak érző sárkányt. Villámló tekintettel nézte újdonsült ellensége hűlt helyét.
- Megtalállak, akkor is, ha a sarkaiból kell kifordítanom a világot! És, ha megtalállak, végtelenül sokáig foglak kínozni, mielőtt végzek veled! Átkozott nimfa!
Risan úgy vélte, a nimfának elment az esze, ha azt hiszi, hogy visszakullog az övéi közé. Nem! Nincs visszavonulás. Ez még csak meg sem fordult a fejében. Sokkal inkább ízlelné meg annak a vörös bestiának a húsát. Az elmúlt perceket személye elleni hadüzenetnek tekintette. Nem menekülhet a bosszúja elől az a bosszantó nőszemély. Vadászni fog rá. Vadászni… minden eszközzel a cél érdekében. Nem elégszik meg a puszta halálával. Annyira meg fogja kínozni, hogy a végén könyörögni fog a halálért. Azt a fogpiszkálónak való vakarcsot meg a nimfa szeme láttára fogja lenyelni, egészben.
Veszedelmesen villogó szemekkel emelkedett a magasba, és repült a fogadó irányába. Egyetlen jól irányzott szárnycsapással bezúzta a Pirkadati fogadó tetejét, azután köddé vált.
Panaszos reccsenéssel indult meg a plafon a pultnál iszogató fogadós feje fölött. Halálra rémülve pattant fel székéről, és mindent szétdobálva törtetett a kijárathoz. Lélekszakadva tépte fel az ajtót, és rohant ki a szabadba. Biztonságos távolból nézte végig, hogyan dől romba élete munkája, jövőjének álma.




Fojtott hangú szitkozódás hagyta el a mocsári törpe száját, amikor jobb kezét megpróbálta kiszabadítani a torzan vigyorgó sellő szorításából.
Két különös szerzet viaskodása volt ez. A sellő, az oldalából kinyúló, erőteljes szorítású csápok segítségével igyekezett berángatni prédáját a tóba. A törpe bal kézzel kaparászott maga mögött, minek eredményeként tenyérméretű kő keveredett a kezébe. Rögvest csépelni is kezdte vele ellenfele fejét.
Így ment ez jó ideig. A törpe lesújtott, a groteszk sellő feje megremegett az ütés erejétől, majd még eltorzultabb vigyorral, elszántabban húzta befelé áldozatát. Aztán stratégiát váltottak: a mocsári törpe csapott, és rúgott, a sellő pedig, minden őt ért támadásra ellenfele arculcsapásával válaszolt. Nem volt mindennapi látvány, ugyanis a sellő a farokuszonyát használta a pofozkodáshoz.
- Eressz el, te ocsmány giliszta! - sziszegte horkantás kíséretében a felbőszült törpe.
- Gyere! Gyere! – ismételgette két fejbe verés között a sellő.
Nem mintha szerencsétlen képes lett volna bármi mást is mondani. A tavi sellők ugyanis csak ezt az egy szót sajátították el, hogy magukhoz csalogathassák a gyanútlan vándorokat. Most sem történt másként. A sellő folytonos hívogatására csapdába sétált a rendkívül kíváncsi törpe.
- Gyere, te tepsibe való undormány! – rikkantotta a törpe, és hirtelen megfontolással beleharapott az egyik csápba.
Visítva próbálta lerázni a sellő, de nem volt képes megszabadulni ideiglenes koloncától.
Sikeres akcióján felbuzdulva a törpe, most a vállába mélyesztette fogait, mire a sellő, vinnyogó hangon elhadart valamit saját, érthetetlen nyelvén.
Ez volt az a pillanat, amikor a törpe mögött, zöldesen derengő, ködszerű képződmény jelent meg, és előlépett belőle egy tűzvörös hajú nimfa, egy kislány társaságában.
Az egymást csépelő felek döbbenten néztek az érkezőkre, majd a sellő, kihasználva a törpe figyelmetlenségét, berántotta prédáját a tóba. A nimfa értetlenül bámulta a fodrozódó víztükröt. Ideje sem volt végig gondolnia, mi történhetett, mert a vízfelszínen prüszkölve, krákogva, átkozódva felbukkant a törpe, hogy kievickéljen a partra.
- Ostoba giliszta! Legközelebb nyárson sütöm meg a bestiát. – fogadkozott a törpe.
Épp kiért volna a partra, amikor a sellő üvöltve utána hajította azt a követ, melyet ellenfele használt előzőleg. A törpe megpördült az éles hangra, így a kődarab pont homlokon találta. Egy szitokra azért még futotta elvágódása közben.
A nimfa megragadta a letaglózott törpét, és kihúzta a partra. Persze biztonságos távolságra a diadalittasan ugrándozó sellőtől. Nem kellett sokáig várni, hogy a sellő ráunjon a ficánkolásra. Mivel nem látott esélyt arra, hogy zsákmányát belátható időn belül visszaszerezze, hát távozott, arcán a győzelem mámorával.
- Raman! Nyugodtan kinyithatod a szemed. Már elment a sellő. – szólongatta a nimfa a mozdulatlan törpét.
- Meghalt? – kérdezte ijedten a gyermek.
- Ugyan… - várt egy kicsit, aztán figyelmeztető hangon megszólalt – Raman, magam doblak vissza, ha nem kelsz föl!
És lám, csodák csodájára gyógyultan ugrott talpra a törpe. Érdeklődőn pillantott a gyerekre, majd szemrehányón a nimfához fordult.
- Mi tartott eddig? Már azt hittem, belülről tanulmányozod valamelyik vadállat gyomrát. – dohogott a törpe.
- Ismersz, nehezen emészthető vagyok.
- Meglep, hogy egy gyerekkel érkeztél. – közölte a gyerekre nézve.
- Engem sem lepett meg kevésbé, mint téged. Csak annyit mondott a megbízóm, hogy keressem meg a medál tulajdonosát, és vigyem el hozzá.
- Neve is van ennek a bájos lánykának? – lépett felhúzott szemöldökkel a kis nimfához.
- Sen vagyok. – válaszolta halkan a kislány.
- Csalódottnak tűnsz. Mi történt? – fordult vissza Rianahoz.
- Akadt egy kis problémám út közben.
- Milyen probléma?
- Egy ősi sárkány.
- Mi? Ne mondd, hogy felbőszítettél egy ősi sárkányt! – könyörgött elkerekedett szemekkel Raman.
- Bőszíteni? Őrjöngött, amikor ott hagytam. Vadászni fog rám. – közölte szomorú tekintetét Ramanra emelve.
- Istenek segítsetek! Vehetjük úgy, hogy halottak vagyunk. – sápítozott a törpe.
- Ne dramatizáld túl a helyzetet! Nem leszel veszélyben, mert te visszamész Lanur tornyába, és magaddal viszed Sent is. Ott biztonságban lesztek, míg kitalálom, hogyan rázhatom le azt az őrült sárkányt. – magyarázta a nimfa, nem tájékoztatva a törpét arról, hogy az a bizonyos ősi sárkány Risan volt. Már csak azért sem mondta el, mert nem akarta még jobban megrémíteni a már ijedt mocsári törpét. Ha megtudná, hogy Risan vadászik rá, akkor képes lenne visszamenni a tóhoz, hogy inkább a sellővel etesse meg magát, mint egy ősi sárkánnyal. Riana ezért nem akarta feleslegesen terhelni Ramant, így azt a tényt is megtartotta magának, hogy Risan még csak fel sem ismerte a találkozásukkor.
- Ennyi? Húzzam meg magam a toronyban, míg te esetleg meghalsz? Ezt, hogy képzelted?
- Nyugalom, nem óhajtok meghalni. De, te semmi esetre sem jöhetsz velem. Valakinek vigyáznia kell Senre. – a kis nimfához fordult, és térdre ereszkedve folytatta – Menj Ramannal! Ő fog rád vigyázni, míg vissza nem jövök. Rendben?
- De, azért visszajössz, ugye? – kérdezte ruhája szegélyét zavarodottan gyűrögetve Sen.
- Hát persze. Három nap múlva veletek leszek.
Riana mondani akart még valamit, de nem maradt rá ideje. Suhogó hangra lett figyelmes. Árnyékként siklott át a fák fölött egy kék sárkány, hogy landoljon a társaságtól körülbelül tíz méterre. Egy lépést sem tett feléjük, csak türelmesen fürkészte őket.
- Vajon mit akarhat? – suttogta Raman.
- Fogalmam sincs, de megkérdezheted tőle, ha annyira érdekel. – tréfálkozott a törpére kacsintva a nimfa.
- Riana, félek. Meg fog minket enni? – kérdezte reszkető hangon, a nő köpenyébe kapaszkodva Sen.
- Dehogy, azt nem hagyom. – válaszolta a gyereket ölbe véve.
- Talán varázsolhatnál egy kicsit. – javasolta Raman, idegesen figyelve az őket mustráló sárkányt.
- Nahát, pedig biztos voltam benne, hogy majd meghalsz egy kis ökölharcért. – incselkedett a nő.
A törpe válasza csupán egy méltatlankodó felhördülés volt. Nem szeretett volna közelebbi ismeretséget kötni a szárnyas fenevaddal. Még akkor sem, ha ez a példány halandó, és alig fele akkora, mint egy ősi sárkány. Egy sárkányban sem bízik meg annyira, hogy a szája közelébe menjen. Bőségesen megelégedett azzal, ha biztonságos távolságból szemlélhette az eseményeket. Az utolsó sárkány, akivel akaratán kívül testközelbe került, vacsorának nézte, és megpróbálta egészben lenyelni. Az emlék hatására, szája gúnyos vigyorra húzódott. Nem igazán tartozik az ominózus incidens a sárkány sikeres táplálkozásai közé. Ugyanis a törpe fennakadt az éhségtől lesoványodott, legyengült sárkány torkán. Ez persze annak volt köszönhető, hogy Raman annyi éles, általa fegyvernek minősített kacatot kötözött a derekára, hogy a legtöbb fenevadat jobb belátásra bírta már a puszta látványa is. Tette mindezt azért, hogy ne kelljen védtelenül végigmasíroznia Lanur tornyáig, mely Riana lakhelyéül szolgált. Nos, a fegyverre csöppet sem emlékeztető ócskaságok tucatnyi horogként vájódtak a sárkány ínyébe, torkába, és nem utolsósorban a nyelvébe. A torokban lógó törpe, és lomjai annyira kitöltötték a vaskos torkot, hogy a sárkány levegőt venni is képtelen volt. A szerencsétlen pára nem is húzta sokáig. Rövid ideig tartó görcsös fuldoklás után holtan rogyott a földre. Ramannak jó néhány órájába beletelt, mire sikerült kikászálódnia a bűzös, ragacsos nyálkával megtelt hatalmas szájon át. Az eset után ki is kiáltotta magát a mocsári törpék első, és egyetlen sárkányölőjének. Azt persze véletlenül sem említené senkinek, hogy az úgynevezett csata után napokig kellett kerülni mindenkinek a felőle terjengő, iszonytató bűz miatt.
Tehát, Ramannak nem állt szándékában közelebb menni a behemót lényhez. Kézen fogta a kislányt, és a nőhöz fordulva épp szóra nyitotta száját, amikor a sárkány fehéren felfénylett, és pillanatok alatt emberi alakot öltött. A sárkány helyén egy magas, szőke férfi állt. A mocsári törpe tátott szájjal nézte a feléjük induló alakot. A férfi láthatóan fegyvertelen volt, és nem tűnt ellenségesnek.
Riana úgy vélte, ha a sárkánynak szándékában állt volna támadni, akkor már rég megtámadta volna őket. Azért a biztonság kedvéért energiapajzsot idézett maguk köré.
A férfi megértően tekintett a lila védőmezőre. Mélyen a nimfa szemébe nézett miközben pecsétes borítékot tartó kezét felé nyújtotta.
- Mit akarsz? - kérdezte gyanakvóan a nimfa.
- Üzenetet hoztam. – hangzott a közönyös válasz.
- Ki küldött? – tudakolta kétkedő hangon Raman.
- Nem társalogni jöttem. – közölte a férfi, a földre helyezve a levelet.
Felegyenesedve megvetően végigmérte a mocsári törpét. Azután újra felfénylett, és sárkánnyá alakulva, néhány szárnycsapással a magasba röppent. Még visszapillantott a bizalmatlan társaságra, aztán sietősen távozott.
A kékség távoztával Riana letette a kislányt, megszüntette pajzsukat, és ideges pillantással méregette a lába előtt heverő levelet.
- Vajon ki küldte, és mi állhat benne? – gondolkodott hangosan Raman az üzenet fölé hajolva.
- Ezt azonnal megtudjuk. Mondta a nimfa a levelet kézbe véve. Feltörte a pecsétet, majd figyelmesen végig olvasta az üzenetet.
- Na… ki írta, és mit? – türelmetlenkedett a törpe.
A nimfa válasz helyett csak zavartan mosolygott.
- Ne kínozz Riana! Fontos hírek? – faggatózott a nő ruháját ráncigálva a törpe.
- Tarsisba kell mennem. Onoria papnő magához kéret. – tudatta Riana, majd sietősen folytatta: - Raman, most azonnal induljatok a toronyba, és tájékoztasd Mogant a történtekről!
- Csapdára számítasz? – tudakolta aggódva a törpe.
- Nem tudom, mire számítsak Raman. Onoria papnő, szokása ellenére egy sárkányt használt küldöncként. Ráadásul bármikor bele botolhatunk az ősi sárkányok bármelyikébe, ha mind kiszabadult az Éjhasadékból.
- Ha itt vannak, akkor valaki kiengedte őket.
- Igen, és én azon leszek, hogy kézre kerítsem a kiszabadítójukat. De, ha velem történne valami, akkor neked kell elvinni Sent a Hajnal völgyébe.
- Nos, ezt a verziót kihagynám, ha nem gond. Jobb volna, ha élve látnálak viszont.
- Remélem, hamarosan megszerzem neked ezt az örömöt.
- Ajánlom is, hogy így legyen!
Riana gyengéden megsimogatta Sen arcát, majd lelkére kötötte, hogy fogadjon szót Ramannak. Bíztatóan a mocsári törpére mosolygott, utána zöldes ködben eltűnt a tópartról.
- Vissza fog jönni, igaz? – szipogta Sen.
- Eddig mindig sikerült ép bőrrel megúsznia a kalandjait. Bízzunk benne, hogy most sem lesz másként. – felelte a törpe.
Raman megfordult, és Sennel együtt elindult az erdő fái fölé magasodó toronyhoz, ami nem lehetett messzebb két kilométernél.



Negan gondterhelten járkált fel-alá a kocsisor mellett. Nyugtalanul szemlélte a Tarsis felől közeledő katonákat. Már csak az őrség hiányzott a nyakára. Türelmetlenül fordult a szolgákhoz, akik az úrnő kocsiját igyekeztek megemelni, hogy helyére tegyék a kiesett kereket. Annak azért örült a mágus, hogy Narin úrnő jobbnak látta bevonulni Tarsisba. Ha még az ő parancsolgatásait is hallgatnia kellene, akkor végképp elfogyna a türelme. Legszívesebben faképnél hagyná az egész társaságot. Ráadásul a nimfa is felszívódott, és ha nem kerül elő hamarosan, kénytelen lesz a nyomába eredni. Sejtései szerint, talán kedve szottyant egy kis erdei sétára. Már az út előtt biztos volt abban, hogy előbb vagy utóbb előtör a nőből a nimfa. És tessék, az a felelőtlen fruska lelépett, pedig csak egy pillanatra vette le róla a szemét. Itt ért véget a türelme. Csak kapja a kezei közé. Elveszi a kedvét a kószálástól.
Végül, figyelme a kocsit tartók egyikére terelődött, akinek lábai megroggyantak a szokatlanul nagy súly alatt. Néhány pillanattal később a férfi elgyengült végtagjai felmondták a szolgálatot. Az úrnő kocsija oldalra billent, majd irdatlan robaj kíséretében gurulni kezdett a lejtős úton a közelgő katonák felé. Lett is nagy riadalom. Emberek ugráltak félre a fékevesztett szekér elől. Néhány gyermek azonban nem figyelt fel a szokatlan lármára. Lelkesen ugrándoztak egymás hátára, és ujjongva paskolták átmeneti hátasaikat, hogy gyorsabban fussanak velük. Sikongva rótták a köröket, nem észlelve a halálos veszedelmet.
Halálra vált asszonyok visítása kényszerítette vissza a valóságba a gyerekeket. A nagyobbacska fiúk, és lányok rémülten rebbentek szét. Viszont a kisebbek dermedten álltak továbbra is a dübörögve közeledő kocsi útjában. Némelyikük, tehetetlen bénultságában keserves sírásba kezdett, míg a többi szájtátva várta az elkerülhetetlent. A kocsi éles sivítással elért a gyerekekig, és már föléjük tornyosult, amikor váratlanul megtorpant a sikítva földre kuporodó kicsiktől alig fél méterre.
Néhány másodpercbe beletelt, míg ráébredtek, mi is történt. A rémült felnőttek Neganra tapasztották szemüket. A mágus előre tartott kézzel, mozdulatlanul állt. Lassan megmozdította kezét, minek következtében a szekér a homokút fölé lebegett, és lassan földet ért. Az anyák megkönnyebbülten ölelték magukhoz szipogó gyermekeiket, magukban hálát adva az isteneknek a mágus nagylelkűségéért.
Tucatnyi szolga támasztotta meg a kocsit, míg sikeresen vissza nem került helyére a kiesett kerék. Ekkor már a lovasok is odaértek melléjük.
- Óvatosabban emberek! Csúnya vége lett volna a figyelmetlenségeteknek, ha nincs egy mágus köztetek. – korholta a szolgákat a katonák vezetője, aztán a mágushoz fordulva folytatta – Az úrnőd küldött, hogy kísérjünk benneteket Tarsisba.
A mágus, fürkészően vizslatta a kocsik között téblábolókat, de a nimfát még mindig nem látta. Magában szitkozódva lépett az őrség parancsnokához.
- Kísérjétek a karavánt a városba! Az úrnőnek üzenem, hogy hamarosan csatlakozni fogok hozzájuk, de akadt előbb egy kis elintézni valóm.
- Ahogy gondolod mágus. A karavánnal nem lesz gond. – egyezett bele a katona, és megindította a kocsisort.
Negan sem tétovázott. Lóra ült, és elvágtatott a közeli erdőség irányába.

Sol egy elágazásnál ácsorogva, tanácstalanul pillantott hol az egyik, hol a másik útra. Már órák óta gyalogolt, de még mindig nem jutott ki az erdőből. Mostanra biztosra vette, hogy eltévedt. Szörnyen ostobának érezte magát. Nem értette, hogyan tévedhetett el. Szidta magát, amiért képes volt elveszni egy nyamvadt erdőben. De nem adhatta fel. Valakinek majdcsak feltűnik a hiánya. Biztosra vette, hogy Negan már felfedezte az eltűnését, és mostanra már nagyon mérges lehet. Talán jobban járna, ha nem a mágus indulna a keresésére. Arra jobbnak látta nem is gondolni, hogy mit fog ő kapni ezért a mágustól.
Hirtelen zajt hallott. Valami megmozdult a közeli bokorban. Óvatosan megindult a zaj irányába. Odaérve, lassan széthúzta a szeme előtti ágakat, és kikukkantott köztük. Nem akart hinni a szemének. Sosem látott fák sorakoztak egy csillogó tó körül. A számára ismeretlen fák ágai fátyolként lógtak a kristályos vizű tóba. A tóparton a szivárvány minden színében pompázó virágok tarkállottak.
Sol ámulva lépkedett a lábait cirógató virágok között. A tónál megállt, és lenyűgözve csodálta a buja növényzetet.
Aztán megint zaj ütötte meg füleit. Riadt őz fürgeségével pördült meg saját, képzeletbeli tengelye körül, és nyugtalanul fürkészte a bozótost. A bokrok közül előlépett Naxar, Narin úrnő szolgája egy sötét köpenyes alak kíséretében. A nimfa semmi jót nem nézett ki a váratlan társaságból. Aggasztónak tartotta azt is, hogy nem volt hova hátrálnia. Egyetlen lépés, és a vízben találja magát.
- Mit akarsz Naxar? – kérdezte fenyegető hangsúllyal a nimfa.
- Mit is akarjak? Mit is? – elmélkedett gúnyos vigyorral a képén a szolga, majd gonoszan csillogó szemekkel folytatta - Meg van! Az életed.
- Gyere, és próbáld meg elvenni! – hangzott a nimfa vészjósló válasza.
- Ó, nem. Azt nem kockáztatnám meg. De, hogy kiegyenlített legyen a küzdelem, a lehetőséget átengedem mágus barátomnak. – mutatott gáláns mozdulattal a mellette álló, termetes alakra.
- Nekem mindegy. Amint végzek vele, te fogsz következni Naxar!
- Varázsló, tedd a dolgod! – utasította Naxar a megtermett mágust.
A köpenyes szó nélkül engedelmeskedett. Kezét a nimfára emelve mormogni kezdte már rutinná vált igéit. Kéken pislákoló energiagömb jelent meg kezében, ami azonmód meglódult a nimfa felé. Sol az utolsó pillanatban elugrott a gömb elől, ami sercegve becsapódott a mögötte lévő tóba. A nimfa, fejét csóválva jelezte, hogy nem nyűgözte le az előbbi teljesítmény. Úgy vélte, küzdőfele vagy nem lát jól, vagy sántikál valamiben. Elképzelhetőnek tartotta, hogy az utóbbi lehetőségre kellene szavaznia. Nem tartotta valószínűnek, hogy egy kétbalkezest béreltek fel ellene. Lekicsinylő pillantást vetett Naxarra, miközben védőpajzsot idézett maga köré.
A tagbaszakadt mágus a pajzs elé lépve hátratolta fején csuklyáját, mely eddig arcát rejtette. A látványtól földbe gyökerezett a nimfa lába. Hal, és polip keverékére emlékeztető lény állt előtte. Azonnal felismerte, mivel áll szemben. Ellenfele egy sabatti volt. Egy lidércfaló. A sabattik kegyetlensége minden halandóén túltesz. A Nagy háború alatt sokan tévedtek a területükre, és szinte senki nem élte túl a velük való találkozást. Már a látványuk is iszonytató, és félelmet keltő volt.
Sol undorodva nézett a kocsányos szemekbe. Egy újjal sem hajlandó hozzáérni ehhez a gusztustalan döghöz. Ez járt az eszében, amikor a tó felszínét simogató, bársonyosan puha ágak nekilódultak. Arra sem maradt ideje, hogy a suhogó hang irányába nézzen. Érezte, amint a nyakára, aztán egész testére rátekeredik valami. Mozdulni sem tudott a fák szorításában. Most már biztosra vette, hogy neki itt, és most véget ér az élete. Narin talpnyalója gonosz csapdába csalta, és Sol nem látott ebből kiutat.
Naxar, fanyar mosollyal arcán, a nimfához lépett. Megtapogatta a nőt foglyul ejtő növényt, és elégedetten elvigyorodott.
- Hamarosan lidércek fognak lakomázni a testedből.
- Imádkozz, hogy úgy legyen, mert ha véletlenül kiszabadulok…
- Hú, reszket minden porcikám. – vágott szavába csúfolódva a férfi, majd kacagva a sabattihoz fordult – Végezz vele!
A lidércfaló egyetlen újmozdulatától a tó fölé lebbent, majd a vízbe merült a nimfát fogva tartó növényburok. Sol próbált kiszabadulni az ágak gyilkos szorításából, de képtelen volt bármiféle mozgásra. Tüdejéből a levegő iszonyatosan hamar elillant. Utolsó gondolata a légbuborék varázslata volt. Nehezen, de sikerült kimondania az idéző szavakat, és áttetsző, fehér buborék jelent meg teste körül. Ennek köszönhetően legalább szabadon lélegezhet egy darabig. De, csak kis ideig, mert a burok nem tart sokáig. Maradt néhány perce, hogy kiötöljön valamit, de egyelőre semmi használható nem jutott eszébe. Tehetetlenül feküdt az ágak halálos ölelésében.
Naxar kíváncsian kémlelte a tó sötétre változott felszínét, de sehogy sem bírta kivenni, hol lehet a nimfa. Türelmetlenül lépett a sabatti mellé.
- Megfulladt már?
- Még nem. Légbuborékot idézett meg. – tájékoztatta a varázsló.
- Ez mit jelent? Ki fog szabadulni? – tudakolta aggodalmas hangon a szolga.
- Nem. Csupán tovább fog tartani a szenvedése.
Naxar, miután hiába nézegette a sötéten csillogó víztükröt, unottan az egyik fa törzsének támaszkodott, és várta a további fejleményeket.
Bezzeg a nimfa nem volt ilyen tétlen. Elméje vadul keresgélte a megfelelő varázslatot az emlékeiben. Törte a fejét, mit is tehetne saját életéért. Egyszer csak felötlött benne egy gondolat. Emlékezett egy igézetre, ami megidéz valakit, aki képes legyőzni ellenfelét. Bár nyugtalanította az egyre fogyó levegő gondolata, de tudta, ez az utolsó esélye. Néhány hónapja, amikor Kalaran mester könyveit tanulmányozta, rábukkant egy régi igére: az ellenerő idézésére. Ezt a varázst kellene most használnia, ha túl szeretné élni a mai napot.
Lehunyta szemét, és koncentrálni kezdett az igézet szavainak helyes kiejtésére. Nimfa nyelven szálltak a mágikus szavak. Olyan halkan, hogy még a holtak lelke sem halhatta. Csupán egyetlen erőt keresett a varázs. Sol még egyszer elsuttogta az igét, azután elvesztette eszméletét.
A lidércfaló megvárta, hogy a buborék elenyésszen, utána elégedetten engedte szabadon a nimfa ernyedt testét.
- Vége. – közölte egykedvűen a sabatti.
- Nagyszerű. Akkor végre mehetünk a dolgunkra. – nyugtázta örömmel Naxar.
- Eleget tettem úrnőd parancsának. Ez volt az utolsó szolgálatom számára. Már nem tartozom neki. Többé ne keressetek, különben meghaltok! – tudatta szárazon.
- Úgy lesz barátom. Többé színünket sem fogod látni. – ígérte a férfi.
Épp távoztak volna a helyszínről, amikor a semmiből előttük termett egy vörös hajú nimfa. A sabatti habozás nélkül menekülőre akarta fogni a dolgot, de a nimfa egyetlen szóval megdermesztette. A vörös nimfa tudta, a sabatti felismerte. Felismerte Rianat, a Hajnal völgyének nimfáját. Évezredes mendemonda kelt életre a sabatti szeme előtt, a vörös nimfa személyében. Még egy lidércfaló sem úszta meg ép bőrrel a Hajnal völgyének lakóival való találkozást. A Nagy háborút lezáró vörös nimfáról hallott már, de soha nem hitte el igazán, hogy létezett. Egészen mostanáig.
Naxar értetlenül nézete végig a sabatti megdermesztését.
- Ne bánts! Nem ártottam neked. – esdekelt a férfi Riana lábai elé vetve magát.
- Valaki megidézett. Gyanítom, nem ti voltatok. Hol van az idéző? – szögezte neki a kérdést a nimfa.
- Kicsoda? Nincs itt senki, rajtunk kívül. – állította a szolga.
A vörös nimfa csalódottan mérte végig őket. Rövid töprengés után halkan beszélni kezdett. Tűzörvény keletkezett mindkét alak feje fölött. Naxar menekült volna, de már ő sem volt képes mozogni.
- Hagyj életben, és elmondom, hol van a nimfa. – ajánlotta kétségbeesetten Naxar.
- Arra semmi szükség. Már tudom, hol van.
A tűzörvények alja ereszkedni kezdett, végül körbe fogták leendő áldozataikat, hogy pár másodperccel később csupán két kupac hamut hagyjanak a gonosztevőkből.
Riana a tóra emelte tekintetét.
- Rasham aramet! – a vörös nimfa hangja szabályosan felhasította a vizet, méteres, habzó hullámokat kelteve az addig tükörsima vízfelszínen.
A tó közepe megnyílt, és Sol teste kiemelkedett a habokból. Egy fehér tarajú hullám a hátára kapta, és a partra sodorta a halál küszöbén álló nimfát.
Riana a nimfa mellé térdelt, elővett egy kis erszényt, mely tartalmának egy részét a földön fekvő testre szórta. Csillogó por lepte az öntudatlan nimfát. Újfent mágikus szavak hagyták el a vörös nimfa száját. A por felizzott, kis ideig fényes lángnyelvként ölelte át a testet, végül elhalványodott, és eltűnt.
Sol köhögéstől fuldokolva tért magához. A tüdejét égető érzés előbb enyhült, majd teljesen megszűnt. A csurom vizes nimfa hálásan nézett megmentőjére.
- Tehát sikerült megidéznem. – könyvelte el magának Sol.
- Igen. Az utolsó pillanatban érkeztem.
- Hol van az a hitvány Naxar?
- Halott, és a sabattinak is vége. – közölte a hamvakra mutatva.
- Köszönöm, hogy megmentettél. Sol vagyok. Kinek tartozom az életemmel?
- Riana vagyok, és nem tartozol semmivel.
- Hatalmas varázsló lehetsz, ha ilyen könnyedén végeztél a sabattival. – csodálkozott Sol.
- Csak szerencsém volt, mert meglepetésszerűen tudtam támadni. Egyébként, hogy kerültél ilyen helyzetbe? – váltott témát Riana.
- Sétáltam az erdőben, míg egyszer csak el nem tévedtem. Képtelen voltam kikeveredni innen.
- Eltévedtél? Még nem hallottam olyan nimfáról, aki valaha is eltévedt volna egy erdőben. – jegyezte meg kuncogva.
- Ne is mondd! Tudom, a nimfák szégyene vagyok. – búslakodott Sol.
- Ó, dehogy. Nincs mit szégyellned. Olykor a legjobbak is követnek el hibákat. Ha tudnád, mennyi balgaságot művelek néha. – említette kacarászva.
- Csak ugratsz, igaz? – kérdezte meghökkenve.
- Eszemben sincs. Egyszerűen arról van szó, hogy mindketten halandók vagyunk, és mint minden halandó, hibázni is szoktunk. Ebben nincs semmi szégyenletes. De, most ideje indulnom. Már várnak rám.
- Már engem is biztosan keresnek. Csak azt nem tudom, hogyan fogok visszatalálni a Tarsisba vezető úthoz.
- Kövesd az ösztöneidet! – tanácsolta Riana, de az ázott nimfa értetlen arcát látva gyorsan hozzá tette: - Csak tréfáltam.
- Még szerencse, mert ha az ösztöneimre hallgatnék, egykettőre a hegyekben végezném.
- A kijutást nyugodtan rám bízhatod. – közölte Riana, majd egy újabb varázsige elmormolása után megjelenő, előttük ide-oda ugrándozó, sziporkázó szikrára mutatott – Majd ő mutatja neked az utat, egészen az erdő széléig.
- Miféle mágia ez? – érdeklődött Sol, próbálva megérinteni a ficánkoló fényességet
- Ő nem mágia. Ő, egy tündérfény, és Szikra a neve.
- Fantasztikus. Még sosem hallottam ilyen lényekről.
- Mert nem ide valósiak. – volt a szűkszavú válasz.
- Értem. Most már akkor indulhatok is vissza a karavánomhoz. Még egyszer köszönöm, hogy segítettél. Ég veled, Riana. – búcsúzott el a vörös nimfától.
- Ég veled Sol, és kerüld a bajt! – szólt Riana a távozó nimfa után.
Riana hamarosan magára maradt a tóparton. Kimerülten nézett végig kissé megviselt öltözékén. Lemondóan legyintett, és inkább néhai ellenfelei maradványaihoz lépett. Elégedetten hátat fordított nekik, lehunyta szemeit, és mire megint kinyitotta, már Tarsis szélesre tárt kapui előtt állt.
Riana vetett egy pillantást a város fölé tornyosuló templomra, aztán elindult, hogy szembe nézzen Onoria papnővel.
Az a tudat, hogy teljes felelősséggel tartozott a sárkányok kiszabadulásáért, nem kecsegtette semmi jóval. Részben hibásnak érezte magát, mert szabadulásukkor nem tartózkodott őrhelyén. A történtekről is csak Risan megjelenése árulkodott számára. Még szerencse, hogy korábban indult a kislányért, mint azt tervezte. Az őrhelye elhagyásáért azonban felelnie kell. Sok jóra nem számíthat, hiszen a papnő sohasem bízott igazán a hűségében. Akkor sem, amikor mindent feláldozott, ami fontos volt számára. Igen, mindent feláldozott. Ahogy Onoria akarta. Mindent. Akkor is, ha ezzel saját lelkét döntötte romokba. Persze a papnő szerint tartozott a világuknak ezzel az áldozattal, amiért szövetségre lépett egy halhatatlan sárkánnyal. Egyetlen bűne volt csupán. Az, hogy halandó létére bele szeretett egy halhatatlanba, Risanba. Soha egyetlen szóval sem adta jelét érzéseinek, de belepusztult volna, ha nem kerül valahogyan a közelébe. Olyan élénken éltek még benne emlékei, mintha csak tegnap történt volna:

Hónapokig bolyongott az ősi sárkány földjein, mire sikerült vele találkoznia. Risan tajtékzott a dühtől, amiért egy halandó merészkedett a földjére. Azonban, Riana szerencséjére, nem tartotta őt méltó ellenfélnek. A hatalmas fekete sárkány lábának egyetlen dobbantásával leterítette a mellette eltörpülő nimfát, aztán csak állt ott, értetlenül mustrálgatva a halálra rémült nimfát.
- Eredj innen nimfa! Ez alkalommal elengedlek, de ha még egyszer meglátlak a földjeimen, akkor megöllek. – bömbölte a sárkány.
A nimfa megszólalni sem mert félelmében. Risan vetett még egy utolsó pillantást a földről felkecmergő, reszkető nimfára, majd elégedetten távozott.
Riana, minden félelme ellenére, továbbra is a sárkány földjén téblábolt. Sőt, mi több, már nem elégedett meg a határvidékkel. Egyre beljebb, és beljebb merészkedett a szárnyas fenevad birodalmába, míg rá nem lelt egy hatalmas vízesésre. Tátott szájjal bámulta a soha nem látott méreteket öltött, buja növényzettel átszőtt tájat, és a végtelen mélységűnek tetsző vízesést. Érezte, tudta, hogy megtalálta a fekete sárkány otthonát. Néhány órányi várakozás után, a zuhatagon átrepülve megjelent a gigantikus méretű sárkány. Azonnal megérezte a nimfa édeskés virágillatát. A sárkány a meleg nyári szellőtől ringatózó fűre ereszkedett. Fejét elfordítva fürkészte a terepet, majd tekintetét egyenesen a nimfa riadt szemeibe fúrta. A sárkány teste körül a levegő fehéren felizzott, majd a gigászi test eltűnt, és helyén egy emberi alak öltött testet. Riana döbbenten nézte végig az átváltozást. Azt tudta az ősi sárkányokról, hogy olyan erőkkel rendelkeznek, amikről még csak álmodni sem merne egy halandó, de arra sosem gondolt volna, hogy képesek az alakváltásra is. Az emberré változott sárkány, a nimfára függesztve tekintetét megindult birtokháborítója felé.
Riananak inába szállt a bátorsága, és riadtan futásnak eredt. A férfi száján fölényes mosoly suhant át. Néhány ugrással a menekülő előtt termett, megragadta a nimfát, és a mellettük lévő fa törzséhez nyomta.
- Mondtam, hogy menj a földemről. Nem mentél, hát meghalsz! – közölte a férfi, fagyos pillantással nézve a nimfa smaragdzöld szemeibe.
- Nem fogsz megölni. – közölte bátran a nimfa.
- Ugyan, miért kímélnélek meg pont téged? – Risan összeszűkült szemekkel próbált olvasni a nimfa szemeiből.
- Mert már régen megtehetted volna, ha annyira akarnád. Minden lépésemről tudsz, amióta csak betettem ide a lábam. Halandó létem nem jelenti azt, hogy ostoba is vagyok. – mondta Riana, összeszedve minden bátorságát, és állva Risan szúró tekintetét.
- Pedig elég ostoba lehetsz, ha ennek ellenére eljöttél ide.
- Miért nem kérdezed meg, miért jöttem?
- Mert nem érdekel.
- Ó, de még mennyire, hogy érdekel. Izgat téged a gondolat, hogy egy nimfa érdeklődést mutat irántad. Igaz? – lehelte a férfi arcába.
Risan felmordult a pimasz megjegyzés hallatán, és a nimfát, torkánál fogva, erősebben préselte a fához.
- Vigyázz, mit beszélsz nimfa! – ajánlotta vicsorogva a férfi.
- Nehéz is… úgy… beszélni… hogy… a kezed… a nyakamon… van. – nyögte majdnem szavanként a nimfa.
- Nem csak ostoba, hanem bolond is vagy, hogy olyankor pimaszkodsz, amikor egyetlen szempillantás alatt végezhetek veled.
Riana nem válaszolt, csak pajkosan csillogó szemekkel nézett a férfi vörös színűre változott szemeibe. Risan lassan elengedte a nimfa nyakát. Riana, sajgó torkát masszírozva figyelte az őt vizslató férfit.
- Abból, ahogy rám nézel, lerí, hogy imponál neked a merészségem. – fecsegett a nimfa.
- Ne hergelj!
- Én nem… - kezdte Riana.
- Elhallgass! Adok neked egy utolsó esélyt. Ha, most azonnal elhagyod a földemet, életben hagylak. Te döntesz. – állította választás elé Risan.
- Rendben. Akkor most elmegyek, és majd holnap visszajövök. – a nimfa vállrándítással jelezte, hogy neki mindegy, és unottan elsétált döbbent kiutasítója mellet.
- Ne játssz a türelmemmel! – rivallt rá Risan, elállva az útját.
- Azt hittem, azt akarod, hogy elmenjek. De, a jelek szerint meggondoltad magad. – mosolygott sejtelmesen a nimfa.
- Az én földemen állsz. Itt én parancsolok. És, ha én azt mondom, hogy nem jöhetsz ide, akkor neked messze el kell kerülnöd ezt a helyet! Különben meghalsz! Felfognád végre? – Risan olyan közel hajolt a nimfához, hogy az még úgy is meghallotta volna, amit mond, ha csak suttog.
- Hát persze. Végül is, miért ne mehetnék át egy másik helyre, ha itt nem lehetek.
- Na, végre. – lélegzett fel megkönnyebbülten a férfi.
- A vízesés túloldalán úgy is szebb a növényzet. Majd megleszek ott valahogy, ha már itt nem maradhatok.
Risan nem akart hinni a fülének. A nimfa bolondot csinál belőle. Még nem volt ilyen pimasz vele senki, még a saját fajtája sem. Nem értette, mi késztethette ezt a kis bugris nimfát arra, hogy ennyire közel merészkedjen az otthonához. Ennél közelebb már csak akkor lehetne, ha átsétálna a vízesésen, jól elrejtett világának kapujáig. Abban viszont igaza volt a kis hegyes fülű nőszemélynek, hogy érdeklődik iránta, a vakmerő viselkedése miatt. De akkor sem hagyhatja, hogy ilyen közel merészkedjen hozzá egy halandó. Még akkor sem, ha a halandó nem más, mint egy csábos nimfa. Egy különös nimfa, akinek tűzvörös hajfürtök keretezik arcát. Egy olyan arcot, melynek smaragdzöld szemei incselkedően csillognak még most is, amikor a nimfának veszélyben kellene éreznie magát.
- Te ostoba! Meg akarsz halni? – kérdezte Risan fenyegető hangon.
- Már miért akarnék meghalni? – nézett rá csodálkozástól elkerekedett szemekkel.
- Mert másra nem számíthatsz tőlem.
- Valóban?
- Ahogy mondtam. Másra nem!
- Mégis, mire gondolsz? Nem világos számomra, hogy mit értesz MÁS alatt. – tette a tudatlant, ártatlan arcot vágva a nimfa.
- Hogy figyelmeztesselek, közlöm, már rég átlépted a tűréshatáromat.
- Ha így volna, már halott lennék. De, mivel még élek, az azt bizonyítja, hogy távolról sem áll szándékodban végezni velem.
- Ebből elég! – kiáltotta felindultan a férfi, majd nyugodtabb hangon folytatta – Hagyj békén! Nincs kedvem az idegesítő fecsegésedhez.
- Miért hagynálak békén, hiszen te jöttél ide hozzám, és nem fordítva.
Risan kezdett valóban a türelme végére érni. Elképesztőnek tartotta a nimfa arcátlan viselkedését. Ennek ellenére, még sem akarta megölni. Zavarba ejtőnek tartotta, hogy valami megmagyarázhatatlan belső késztetés miatt hagyta, hogy ennyire közel kerüljön a lakhelyéhez ez a halandó. Gondolkodóba ejtette saját tétlensége. Nem először találkozik nimfával, de azokat olyan hamar megölte, hogy megszólalásra sem maradt idejük. Jobbnak látta hát, ha minél hamarabb távozik a furcsa nimfa közeléből. Távozása előtt azonban szerette volna kideríteni, ki ez a halandó, és mit akar tőle.
- Miért jöttél ide? Mit akarsz tőlem? - tudakolódott Risan.
- Taníts meg az ősi sárkányok varázslataira.
- Elment az eszed? Honnan veszed, hogy bárkit is tanítanék, főleg egy halandót? Egyébként is, már az első igézetbe belehalnál. – közölte, és hajthatatlansága jeleként hátat fordított a nőnek. Pár másodperccel később, az emberi testet körül ölelte a ragyogó fehérség, és ismét sárkánnyá változott.
- Akkor kezdd az alapoknál! Abba csak nem halnék bele. Ha kell, éjjel-nappal tanulni, és gyakorolni fogok. Csak taníts! – kérlelte a nimfa a szárnyait kitáró sárkányt.
- Nem! – hangzott a kíméletlen válasz, s azzal föl is emelkedett a gigászi lény a magasba, és néhány szárnycsapás után eltűnt a nimfa szeme elől, a mélybe zúduló vízfüggöny mögött.
Így kezdődött hát Riana ismeretsége Risannal, az ősi fekete sárkányok egyikével. Egy olyan halhatatlannal, akibe végül bele is szeretett. Súlyos teherként nehezedett a vörös nimfára múltjának ezen időszaka. Még a nimfák népe sem emlékszik arra az időre szívesen. Főleg arra az egy bizonyos nimfára nem akarnak emlékezni. A vörös nimfára. Rianat okolták a Nagy háborúban odaveszett sok százezer ember, törpe, és nimfa haláláért. Mindaddig, míg Onoria papnő rá nem kényszerítette akaratát. Azt az akaratát, hogy a Risan mellett szerzett tudással kaput nyisson egy olyan világba, ami képes akár az istenek erejét is megtörni. Olyan börtönt akart a papnő, ahonnan nincs visszaút, hogy örök időkre száműzzék a halhatatlan sárkányokat, és azok csatlósait. Riana nem akarta Risant csapdába csalni, de Onoria papnő ráébresztette arra a szomorú tényre, hogy Risan megtorolná a halandókon társai bebörtönzését. Valamint arra, hogy bosszúja előbb-utóbb a nimfákat is elérné, és akkor már vele sem lenne kíméletes. Riana gondolkodási időt kért, mert viszolygott attól, amire a papnő kérte.
Közben a sárkányok még több vért ontottak a halhatatlan fekete sárkányok vezetésével. A kisebb, és halandó sárkányok közül néhányan saját fajtájuk ellen fordulva segítették Lanuria népét, de ez távolról sem volt elég. Naponta több ezren haltak meg az egyenlőtlen küzdelmekben. Míg már annyi vér szennyezte a világot, hogy a vörös nimfa elérkezettnek látta az időt, hogy teljesítette feladatát.
Alaposan megtervezett csapdát készítettek elő Risannak. Lanuria teljes haderejét, és szövetségeseit az Éjhasadékhoz gyűjtötték, ahol áltámadást indított néhány arany-, és kék sárkány az Éjhasadék peremére szorult Riana ellen, aki láthatóan igyekezett védeni magát a túlerővel szemben. Nem kellett sokáig várni az ősi sárkányokra. Így Risan sem váratott magára. Őrült üvöltéssel vetette magát Riana támadóira. Már majdnem átverekedte magát a vörös nimfáig, amikor Riana mögött megjelent egy feketeköpenyes mágus, aki karon ragadta, majd a nimfát a mélybe taszítva elillant a szikláról.
Risan kétségbeesett üvöltése még visszhangzott a hasadék sziklafalai között, mikor Riana a sziklás talajra tette mindkét kezét, és halkan elmondta a sárkányokat bebörtönző dimenzió kapuját megnyitó ősrégi igézetet. Ekkorra, Lanuria népe elkeseredetten próbálta a hasadék közelében tartani ellenfeleit. Égen, és földön egyaránt érezte mindenki, a hasadék aljából feltörő erőt. Sötétség telepedett a harcolók fölé. Az ősi sárkányok értetlenül bámulták az ősi erőt árasztó hasadékot. Risan azonban hamar felocsúdott. A mélyben csak egy olyan személy volt, aki képes szabadon engedni ezt az erőt. A vörös nimfa jól ismert illatát érezte a hasadékból. Risan még soha nem érzett a bensőjében akkora fájdalmat, mint abban a pillanatban, amikor ráébredt, hogy Riana elárulta őt. Izzó szemeit a sötétségbe vesző hasadékra szegezve pillantotta meg a túloldalon megjelenő nimfát, mellette azzal a feketeköpenyes alakkal, aki az előbb a szakadékba lökte. Szélsebesen indult meg az áruló nimfa felé. A sötét varázsló a közeledő sárkányra mutatott botjával, amiből vakító fény tört elő, lerohanva az eget dühödt fúriaként hasító fekete óriást. Egy röpke másodpercig semmit sem látott a nimfa a vakító fehérségtől, aztán a fényből kitört a sértetlen sárkány. A roppant szörnyeteg, karmait a rémülten sipítozó mágus húsába mélyesztette, majd a fekete mélységbe vetette magát zsákmányával együtt. Riana dermedten nézte végig a jelenetet. Lábai, nem engedelmeskedve akaratának, gyökeret vertek a sziklaperemen. Szíve oly hevesen vert, majd kiszakadt a mellkasából. Életében nem félt még ennyire. Látta, Risan szemében, hogy már az őrület határára sodródott, mielőtt magával rántotta a mágust. Elbírta képzelni, mi következik, ha Risan visszatér. De, nem is maradt több ideje a gondolkodásra, mert meglátta a szakadékból kiemelkedő sárkány sötéten derengő sziluettjét.
A sziklaperem porrá zúzódva robbant szét, amikor az üvöltő, fújtató sárkány a sziklaszirtet lerombolva nekirontott a remegő nimfának. Riana képtelen volt megmozdulni. Biztos volt benne, hogy itt, és most véget ér evilági pályafutása. De ez nem következett be. A sárkány, pár centivel a nimfa feje fölött elsuhant, majd visszafordult, és leereszkedett elárulója elé. Néhány pillanattal később, a nimfa által jól ismert emberi alakká változott. Riana összetört tekintettel nézett a férfira.
- Sajnálom. Nem volt más választásom. – mondta a nő lehajtott fejjel.
- Mindig van választási lehetőség. Mint ahogy most is. Két lehetőségem van: az egyik az, hogy megöllek; a másik az, hogy elengedlek. Melyiket válasszam Riana? – Risan hangja metsző volt, és közben közömbösen nézett a vele szemközti zöld szempárba.
Riana reszketése egyre erősödött. Nem a félelemtől remegett, hanem tettének tudatától. Attól a lelkét mérgező tudattól, hogy elárulta azt, akit az életénél is jobban szeretett. Risan megosztotta vele népének legféltettebb titkait, amit most sikeresen kijátszott ellenük. Egy ostoba varázslat, egy ostoba döntés miatt, egy még ostobább árulóvá vált senkitől. Ezeket gondolta magáról a nimfa, amikor a férfi közvetlenül előtte megállt. Riana úgy érezte, Risan kutató pillantása lelke legmélyéig hatolt. Bármit megadott volna azért, ha ebben a pillanatban valahol máshol lennének. Mindegy hol, csak távol ettől a világtól.
- Nem tudsz, vagy nem akarsz válaszolni? – rángatta ki Risan hangja a gondolataiból a nőt.
- Megértem, ha megölsz. Rászolgáltam. – súgta elhaló hangon a nimfa.
Risan gyengéden beletúrt a nimfa hosszú, tűzvörös hajába, és egy ideig nem szólt semmit.
- Látod, ezért van választásunk, hogy ne dönthessen más helyettünk. Mint, ahogy te sem dönthetsz helyettem. Mindegy melyik lehetőséget választod, a döntés az enyém marad. – mondta a férfi gyengéden megemelve a nimfa állát, hogy a szemébe nézhessen.
Ekkor a hasadék elviselhetetlen morajlásba kezdett. A harctér minden sárkányát könyörtelenül megragadták az égen terpeszkedő feketeség árnyai, és húzni kezdték a hasadék örvénylő mélységébe. Tébolyult üvöltéssel igyekeztek szabadulni a vadul kapálódzó szörnyetegek a sötétség szorításából, de kudarcba fulladt minden próbálkozásuk.
Risan rezzenéstelen arccal pillantott az örvényben eltűnő több száz sárkányra. Kis idő múlva már csak két fekete sárkány volt az örvényen kívül. Az egyik Risan volt, aki úgy állt a hasadék szélén, mintha nem is hatna rá a varázslat. A másik az ősi sárkányok legidősebbje volt: Anzar, a népek gyilkosa. Anzar szélesre tárt szárnyakkal lavírozott az örvény keltette szélrohamok között. Rá, szemmel láthatóan hatott a varázslat, de még volt ereje küzdeni ellene.
- Tudom, miért teszed ezt. – mutatott a hasadékra a férfi – A papnő meggyőzött, hogy elpusztítjuk a világot, ha nem segítesz nekik. Engem pedig azért árultál el, mert azt hiszed, ha itt maradok, akkor téged is megöllek a népem miatt. Tényleg elhitted ezt a papnőnek? Bármelyik világot el tudnám pusztítani, de téged nem lennék képes bántani.
- Én… - sóhajtotta a nimfa.
- Pszt! – hallgattatta el, ujját a nő ajkához érintve – Te már döntöttél. Most rajtam a sor.
Risan a fekete sárkányhoz fordult, kezét ráemelte, mire a szárnyas óriás görcsösen összerándult, és bezuhant a sötétlő örvénybe.
- Hogyan? – tört ki a nimfából.
- Lényegtelen. Csak az számít, hogy most én következem. Az örvény csak akkor szűnik meg, ha engem is elnyelt. Így lesz teljes a varázslatod.
- Nem akarom…
- Már nem számít, mit akarsz Riana. Az igézetet elkezdted, hát fejezd is be. – szakította félbe a nőt – Ha nem zárod le a kaput, akkor néhány óra múlva ezernyi tébolyult sárkány szabadul a világodra, élükön három, megalázottságtól őrjöngő halhatatlan sárkánnyal.
- Nem akarok nélküled itt maradni. – kiáltotta kétségbeesetten a nő.
- Ha volt merszed megidézni ezt az átkozott kaput, akkor arra is legyen bátorságod, hogy egyszer, és mindenkorra bezárd, te ostoba nimfa! – ordította a férfi, és dühtől izzó szemekkel nézte az elkerülhetetlentől reszkető nimfát.
Risan, Riana tiltakozása ellenére, a szikla széléig hátrált. Állt egy ideig az ijedtségtől dermedt nimfát nézve, aztán tett egy újabb lépést hátra, míg végül csak a keskeny peremen egyensúlyozott. Nézte a nimfát, aki annyira fontossá vált számára, hogy a népét, és saját magát is hajlandó feláldozni érte. Könnyed mozdulattal rugaszkodott el a sziklától. Riana felsikoltott rémületében, Risan után kapott, de ujjai csak a dermesztő sötétséget érezték a hasadékban.
- Ne! – sikoltotta Riana a néma sötétségbe, a szikla szélén erőtlenül térdre rogyva.
Aztán eszébe jutottak Risan szavai: „… ezért van választásunk, hogy ne dönthessen más helyettünk…”, „Mindig van választási lehetőség…”
Riana kénytelen volt elismerni, hogy igaza volt Risannak. Valóban mindig van választási lehetőség. Most szintén két lehetősége van: egyik az, hogy Risan után veti magát, nem törődve a következményekkel; a másik az, hogy lezárja a kaput örökre, ezzel meggátolva a többi sárkány visszatérését, és velük együtt Risan visszatérését is. Risan már döntött, mielőtt levetette magát a szikláról. Most rajta volt a döntés sora. Nem volt tovább min tépelődnie, hiszen már tudta, miként kell cselekednie. Minden porcikájában érezte döntése helyességét. Döntése sziklaszilárdan fészkelte be magát elméjébe. Lezárja a kaput. Örökre. Hogy ebben a világban soha többé ne mehessen végbe ilyen őrjítő méretű pusztítás. Elszántan felegyenesedett, és a sárkányok ősi nyelvén elsuttogta a száműzöttek bebörtönzésének igézetét.
A fekete örvény széle a hasadék fölé emelkedett, fülsértő sivító hangot adott ki, majd iszonyatos morajlás kíséretében fejre állt tornádóként a fellegekig emelkedett, hogy azután önmagába zuhanva eltűnjön Lanuria világából.
Néhány percig még visszhangként száguldozott az idegtépő morajlás az Éjhasadék meredek falai között, azután teljesen elhalt.
Lanuria katonái, és szövetségesei üdvrivalgásban törtek ki, és némelyikük diadalmasan emelte feje fölé az elesett ellenséges sárkányok karmát, és agyarát. Voltak kisebb csoportokba verődött katonák is, akik közös erővel, kurjongatva hordták körbe a csatamezőn a sárkánytetemek levágott fejét. Riana letekintett az esztelen tömegre, és zokogva borult a földre.
Így ért véget a Nagy háború, és vette kezdetét Lanuria harmadik korszaka: a halandók kora.

Riana lassan, komótosan haladt Tarsis utcáin. A főút sarkához érve a templom tornyára emelte tekintetét, és egy sóhajtás kíséretében gyorsított léptein. Sietségének oka annyi volt, hogy Onoria papnő elé nem illett késve érkezni. Nem hiányzott a nimfának, hogy még a késésébe is belemagyarázzanak valami számukra gyanús dolgokat. A papnő rávette, hogy mindent feláldozzon Lanuria érdekében, és ő megtette, amit elvártak tőle. Ennek ellenére sem bízott benne a papnő, és soha nem is lesz rá képes. Senki sem bízik meg olyan személyben, aki szövetségre lépett egy ősi sárkánnyal. Valahol nagyon mélyen, azért abban bízott, hogy az eltelt hétszáz év elegendő lesz ahhoz, hogy végre elnyerje bizalmukat. Sajnos nem így történt. Legalábbis Onoria papnő levele nem erről árulkodott. Határozottan parancsba kapta, hogy jelenjen meg előtte. Már pedig utasítás, és kérés között nagy különbség van.
Ezen gondolkodott, miközben határozott léptekkel végig sétált az emberektől nyüzsgő piactéren. Annyira elmerült a múlt felidézésében, hogy az őt körülvevő hangzavar el sem jutott a tudatáig. Azt sem vette észre, hogy egy, az oldalsó sikátor falánál meglapuló, magas, feketeköpenyes idegen, leplezetlen kíváncsisággal szemléli minden mozdulatát. Mint ahogy azt sem, hogy egy csapat ifjú igyekezett átvágni előtte. Egyikük nekiszaladt, és a nimfa meglepetten huppant a fenekére. A galibát okozó fiú sebtében távozott, tudomást sem véve a legázolt nimfa szidalmairól.
Az őt figyelő alak egy szempillantás alatt a nimfa mögött termett, és felkapott a nő köpenye szegélyéről egy címeres medaliont. Mire a nimfa hátra nézett, a köpenyes alak már újra a sikátor árnyékában lapult.
Riana szitkozódva felállt, és próbált megszabadulni a köpenyére telepedett portól. Mivel ez a művelete nem járt sikerrel, morgolódva haladt tovább célja felé.
Az idegen figyelemmel kísérte még egy darabig a nőt, azután szemügyre vette a kezében lévő címeres medált. A medalion egyik oldalán a Hajnal völgyének képe volt, míg a másikon egy név állt: Ven’ Doren. Valószínűnek tartotta, hogy ez a nimfa klánjának a neve. Ismerősnek tűnt neki ez a név. Ven’ Doren. Vajon hol hallotta már? Tudta, hogy jókora sötét foltok vannak az emlékezetében, de sehogy sem bírta felszínre hozni az elmúlt nyolcszáz év emlékeit. Bár neki azt mondták, hogy olyan súlyos sérülés érte a legutóbbi háborúban, hogy örülnie kellene, hogy csak az emlékeit vesztette el, és nem az életét. Ami elég furcsán hangzik számára, hisz ő halhatatlan. Legalábbis a halandók nem árthatnak neki. Kivéve, ha egy isten által készített fegyverrel sebesítik meg. Olyan galád, azonban egyetlen isten sem lenne, hogy egy ilyen nagy erejű fegyvert adjon a halandók kezébe. Azt már kikövetkeztette az utóbbi pár nap alatt, mióta sikerült kivergődnie abból az ostoba örvényből, ahol állítólag már hétszáz éve rostokolt a többi sárkánnyal, hogy ha nem egy halandó keze sebezte meg, akkor csak egy ősi sárkány jöhetett számításba. De vajon melyik? Sok variációt nem tudott elképzelni, mert csak négy ősi sárkány maradt életben a háború végére, és közülük az egyik ő maga volt. Tehát, három potenciális áruló. Áruló? Ez a fogalom is rémlett neki valahonnan, de fogalma sem volt, honnan. De tovább már nem maradt ideje töprengeni, mert a vörös nimfa egyre távolabb került tőle. Szerencsére időben észbekapott, még mielőtt a nimfát szem elől téveszthette volna. Ha tovább merengene a múlton, még kisétálna a látóteréből az a vörös boszorka. A feketeköpenyest ősi mágia segítette, hogy láthatatlanná váljon mindenki számára, így hát észrevétlenül a nimfa nyomába szegődött. Követte őt, míg el nem értek a Remény templomának márvány lépcsőjéig.
Riana gondterhelt arccal nézett a lépcsőkre. Semmi kedve nem volt kettesben maradni a papnővel. Már előre félt attól, hogy megint olyan képtelenségekkel fogja megvádolni, mint régen. Vett egy mély lélegzetet, és fellépett a lépcsőre. Lassan haladt felfelé, nem volt neki sietős a dolog. Próbálta azzal áltatni magát, hogy talán nem is Risan miatt kérette a papnő. A folyosóra érve különös érzés lett úrrá rajta. Furcsamód úgy érezte, mintha nem lenne egyedül. Megállt, figyelmesen körbenézett, de közel, s távol egy teremtett lelket sem látott.
Követője dermedten állt a nimfa mögött pár lépésre. Megesküdött volna, hogy az előbb a nő hosszan a szemébe nézett. Talán megérezte a jelenlétét? Az képtelenség. Az nem fordulhat elő. Csak véletlen lehetett, hogy ránézett. Még a végén üldözési mániája lesz. Még úgy sem hallott paranoiás sárkányról, de nem valószínű, hogy valaha is előfordulhatna ilyen. Azért a biztonság kedvéért kissé lemaradt a nimfától.
Riana bizonytalanul állt meg a folyosó végén lévő nyitott ajtó előtt. Nesztelenül besétált a helyiségbe, és némaságba burkolózva várt. A szoba végében lévő oltár előtt tevékenykedő papnő hófehér ruhája lágyan hullámzott viselője legapróbb mozdulatától is. A nimfa csendben várta, hogy a nő befejezze az oltár gyertyáinak meggyújtását, és csak ezután szólalt meg.
- Köszöntelek Onoria!
- Üdvözöllek Riana! Már vártam az érkezésed.
A papnő simogatóan búgó hangja ellenére sem nyugodott meg a nimfa. Onoria papnő kedvesnek tűnik, de a beszélgetésük még távolról sem ért véget.
- Bocsáss meg a késésemért, de fontos dolgot kellett elintéznem. – magyarázkodott a papnőnek.
- Valóban fontos lehetett, ha elhagytad miatta Lanur tornyát. Éppen akkor, amikor az egyik halhatatlan sárkánynak sikerült kiszabadulnia? – érdeklődött szemrehányón.
A rejtőzködő alak, Lanur nevének hallatán, kis híján hangosan felhördült. Szemeiben gyűlölet izzott. Megvetően pillantott a nimfára. Így már érthető lett számára, miért támadta meg a vörös fruska. Lanur talpnyalóját vélte látni a nimfában. Legszívesebben ott helyben végzett volna mindkét nővel. Aztán eszébe jutott, hogy a papnő Riananak szólította a nimfát, de a név értelmetlenül csengett fülében. Egy ostoba nimfa, ostoba névvel. Mert csak az lehet, ha rá merte emelni Lanur kardját egy halhatatlan sárkányra. Legalább annyit már tudott, mi a neve legfőbb ellenségének. Riana… Riana… teljesen feleslegesen ismételgette magában a nimfa nevét, hiszen ugyanolyan semmit mondó volt számára, mint eddig. Mindenesetre egy életre megjegyezte a nimfa nevét.
Riana közömbös arccal nézett Onoria papnőre. Gondolta, hogy előbb vagy utóbb előhozakodik valami kínos témával. Hát nem tartotta magában sokáig a véleményét a papnő.
- A múltat szándékozod újfent az orrom alá dörgölni? Hétszáz év alatt nem bizonyítottam elégszer a hűségemet? Meddig kell még olyan dolgokat felhoznod ellenem, amik már régen elenyésztek a múlttal együtt? Nem gondolod, hogy épp eléggé megbűnhődtem a háború végén? – emlékeztette a nimfa.
- Az már nagyon régen történt Riana. Az évszázadok alatt meg is gondolhattad magad. Talán túl nagy árnak tartottad az áldozatodat. – firtatta Onoria.
- Úgy gondolod, én vagyok a felelős a fekete sárkány kiszabadulásáért? – tért a lényegre kertelés nélkül Riana.
- Nem tudom, mit gondoljak. Egyszer már elárultál.
- Erről én másként vélekedek. Én csak egy valakit árultam el, és az nem te voltál. Ezért a döntésemért gyűlölhetem magam napjaim minden pillanatában. Hétszáz éve teljesítettem, amire kértél, és ma is ugyanígy tennék, annak dacára, hogy azt kellett elárulnom, aki a legfontosabb volt számomra. És te, még ezek után meg mered kérdőjelezni a hűségemet? – fakadt ki a nimfa, és szemeit a padlóra szögezve folytatta – Mondd el, miért kellett ide jönnöm, hogy végre távozhassak!
A papnő a magából kikelt nimfa vállára tette kezét, és a tárgyra tért.
- Sendel városából napok óta nem kapok életjelt. Időközben futárokat is küldtem oda, de egy sem tért vissza. Szeretném, ha utána járnál a dolognak.
- Megteszem, de szükségem van pihenésre, mielőtt elindulnék. – közölte szárazon a nimfa.
- Legyen. Pihenj, hogy visszanyerd az erődet, de holnap mindenképp kelj útra!
- Úgy lesz, papnő.
Riana meghajolt, és távozott a teremből, láthatatlan kísérőjével a sarkában. A láthatatlan követő számára teljesen érthetetlen volt a papnő ellenségessége. Vajon milyen árulásról beszélhettek? A hallottak alapján, valószínűnek tartotta, hogy a vörös nimfa ismer a száműzöttek közül valakit. Vajon, ki lehet az? Ha a nimfa elárulta egyiküket, akkor az a valaki szívesen szedné apró darabkákra az oktondi kis hegyes fülűt. Erre is meg kell tudnia a választ. Talán módot is találhat rá, amint a kis vörös elér Sendelbe. Majd ő gondoskodik Riana méltó fogadtatásáról. Olyan bánásmódban fogja részesíteni, aminek rémképei még a halálba is elkísérik. Ezek után, már feleslegesnek tartotta a további kísérgetést. A sikátornál megállt, néhány másodpercig még követte tekintetével a nimfát az utcai forgatagban, aztán minden átmenet nélkül eltűnt. Nem vette körbe ködszerű képződmény, se semmi hasonló, csak egyszerűen eltűnt.

Sol tűnődve sétált az úton, szemével a közeli bozótost fürkészve. Hirtelen megtorpant, és összeszűkített szemekkel próbálta kivenni, mi keltette fel figyelmét a sűrű növényzetben. Megesküdött volna rá, hogy az imént mozdult valami a bokorban. Tétován tett néhány lépést a mozgó bokor irányába, és feszülten figyelt. Egy reccsenés, aztán fokozódó mocorgás, végül két bokor közül elősétált egy felnyergelt, barna ló. A nimfa megnyugodva lélegzett fel, ugyanis saját hátasa közeledett feléje, nyerítve a viszontlátás örömétől. Megpaskolta az állat nyakát, és megkönnyebbülten suttogta fülébe, mennyire örül a viszontlátásnak. Az állat méltatlankodva bökdösni kezdte, így adva tudtára, mennyire rossz néven vette, hogy a nimfa magára hagyta.
- Jól van! Tudom, haragszol, amiért ilyen sokat kellett várnod, de most már itt vagyok. Megnyugodhatsz… Szerencse, hogy rád akadtam. Már azt hittem, gyalog kell elbotorkálnom Tarsisba. – duruzsolta a lónak, majd nyeregbe pattant, és laza galoppban elindult a karaván után.
Néhány kilométer megtétele után szembe találkozott Negannal. A férfi komor ábrázatát látva, kedve lett volna azonnal megfordulni, és minél messzebb menekülni a mágus várható kitörése elől. Megfékezte lovát, és bocsánatkérő pillantást vetett a férfira.
Negan legszívesebben lerángatta volna a nyeregből, hogy alaposan megruházza, de jobbnak látta, ha inkább higgadtan kezeli a dolgot. Már kezdett végképp az agyára menni a rakoncátlan nimfa. Szerinte a legegyszerűbb megoldás az lenne, ha a nimfát oda kötözné egy székhez, és ottfelejtené néhány hétre, csak míg lehiggad. Igaz, mostanában ő maga is feszültebb a szokásosnál, és egyre ingerültebben kezdi kezelni a problémáit. A közelmúlt eseményei idézik elő a feszültségét. Mert aggasztó, és meglehetősen rövid jövő elé nézhet, ha az ősi sárkányok mind átjutottak ebbe a világba. A legutóbbi három sárkányból nem sikerült semmi érdemlegeset kiszednie. Muszáj valahogy megtudnia, kik szabadultak ki. Higgadtságot erőltetve magára megállt a nő mellett, és jelezte, hogy kövesse.
Sol épp csak kinyitotta a száját, mire a férfi, mutatóujját felemelve csöndre intette.
- Egy szót se! És ne merészelj elkószálni! – közölte rideg pillantás kíséretében, és további hozzáfűzni való nélkül Tarsis felé fordította lovát.
- Egy szót se! – utánozta a férfit halkan gúnyolódva, de a mágus metsző pillantása elnémította.
Negan nagyon is jól hallotta a nő megjegyzését, de nem szándékozott felvilágosítani átlagon felüli hallásáról. Kisebb gondja is nagyobb most annál, hogy ilyen gyerekes viselkedés miatt kiakadjon. Nem értette, Kalarannak miért kellett a dada szerepét ráosztania. Negan sosem szívlelte a nimfákat. Ostoba lényeknek tartotta őket, akiknek szinte minden gondolata a csábítás körül forog. Legalábbis az erdőkben élőknél ezt tapasztalta. Igaz, Sol az érdeklődés legkisebb jelét sem mutatta még felé. Eleinte ez meglepő is volt számára, de lassan hozzászokott a nimfa látszólagos hidegségéhez. Tőle különösebb nimfával még nem találkozott. Talán az teszi számára érdekessé, hogy nem rohanta le érzelmeivel, és nem kísérelte meg elcsábítani, mint azt a többi nimfa tette. Hálát is adott az isteneknek, amiért nincs rá hatással a nimfák bűbája. Mi több, könnyedén végzett minden próbálkozó kedvű nimfával. Lehettek akármilyen szépséges teremtmények, őt egyikük sem volt képes szerelmi mágiája bűvkörébe vonni. A magukat elbízó nimfák pedig egy marék hamuként végezték a fák tövében, vagy a mezők virágainak szirmain. Viszont, ennek a felelőtlen, és elmondhatatlanul idegesítő Solnak a tetteitől már a haja is égnek áll néha. Az azonban elbizonytalanította, hogy bár oly sokszor fogyott el már a türelme, valamiért sehogy sem akaródzott ártania a nőnek. Erről azonban igyekezett nem venni tudomást. Végül, hogy kellemetlen gondolatait más irányba terelje, elkezdett memorizálni néhány ritkábban használt igézetet. Elvégre sosem tudhatta, mikor lesz valamelyikre szüksége.
Sol eközben észrevétlenül tanulmányozta a mágus időnként megránduló lágy arcvonásait. A nők többsége jóképűnek tartotta az ifjú mágust, sőt, talán a szép szó jobban illett rá. Csak olykor annyira undokul viselkedett a nimfával, hogy Sol puszta kézzel is neki ugrott volna a torkának. Vele mindig durva volt, mint a lópokróc, de ez csöppet sem csökkentette iránta érzett csodálatát. Igen, csodálta. Csodálta az erejét, a kitartását, és azt, hogy még a mestere sem tudott olyan feladatot adni neki, amit ne oldott volna meg gyorsan, és könnyedén. Nem értette, miért bánik olyan kegyetlenül vele a mágustanonc. Bezzeg az úrnővel soha nem goromba. Hogy is lenne, hiszen az a minden hájjal megkent nőszemély az ujjai köré csavarja ahányszor csak találkoznak. Semmi sem ingerelte jobban a nimfát, mint az úrnő jelenléte.
Egyetlen szót sem váltottak, egészen Tarsis kapujáig. Ott viszont, Negan fáradt arcát látva, a nimfának a maradék kedve is elszállt a csipkelődéstől. Ezért, továbbra is néma csöndben követte a lovát lelassító férfit.
Tarsis nemesi udvarháza előtt a mágus megállt, leszállt a lóról, aztán szó nélkül lesegítette a nyeregből a nimfát. Egy lovász fiú lépett melléjük, hogy elvezesse hátasaikat, de gyökeret verve, szájtátva tapasztotta csodálkozó szemeit a szép nimfára. Láthatóan még nem találkozott nimfával, és most ez a találkozás megbénította minden külvilági érzékelését. Nem voltak a világában mások, csak ő, és az elbűvölően mosolygó, csodaszép nimfa. Majd elolvadt a gyönyörűségtől, hogy a tüneményes teremtmény közelében lehet. A mágus morgolódva csuklón ragadta a nimfát, és bevonszolta az épületbe. Más sem hiányzott a napjához, minthogy egy túlfűtött tacskó koslasson a nimfa nyomában. A testőr szerephez nem fűlött a foga. Hosszú folyosókon, és több emeleten vezette végig a nimfát, mire megállapodott egy vörös tölgyből készült ajtó előtt, de a nő csuklóját csak a szobába érve eresztette el, mikor becsukta maguk mögött az ajtót.
- Látom, ismered a járást. – kezdte bizonytalanul Sol, és nem értette, mire vár még a mágus.
Negan a nimfa elé lépett. Annyira közel volt hozzá, hogy Sol azt sem tartotta kizártnak, hogy még a szívverését is hallja. Túlságosan is közel volt. Annyira közel, hogy az arcán érezte a mágus meleg leheletét. A mágust körüllengő természetfölötti erő szabályszerűen magához láncolta a nimfa érzékeit, és ettől egyre kínosabbnak kezdte érezni a helyzetet.
- Soha többé ne tedd ezt! – suttogta a mágus, minden egyes szót kihangsúlyozva.
Negan érezte, hogy egyre erősödő hatással van rá a nimfa közelsége. Érdekesnek tartotta azt a tényt, hogy Sol jelenléte rég nem tapasztalt vágyat ébreszt benne. Talán ideje lesz ágyba bújnia, és kipihennie a mai nap gyötrelmeit. Persze egyedül. Attól függetlenül, hogy minden porcikája lázad a magányos éjszaka gondolata ellen.
- Mit? – szakította ki gondolataiból a nimfa.
- Semmit, ne tegyél semmit! – mondta a mágus egy sóhajtás kíséretében, a nimfához oly közel hajolva, hogy ajkaik csaknem érintették egymást.
- Ne… nem teszek semmit. – dadogta Sol, zavarában kipirulva.
- Helyes. – felelte a mágus, és elhúzódott az egyre csábítóbb gondolatokat keltő nimfától.
A mágus érezte, ha most nem távozik, később nem lesz képes magára hagyni a nimfát anélkül, hogy ne kapná meg tőle, amire vágyik. Már pedig most mindennél jobban vágyik arra, hogy a nimfát megszerezve csillapíthassa a testét, és vérét emésztő lángolást, ami őrületes tempóban kezd eluralkodni egész elméjén. Kényszerítette magát, hogy távolabb lépjen a nimfától. Most vette csak észre, mennyire zavarba hozta a nimfát. Sol tekintete elárulta a mágusnak, hogy mindketten ugyanarra vágynak. Mosolyt csalt arcára a nimfa félénk pillantása. Ösztönösen megérintette a nő arcát, selymesen puha, fekete haján végigsimított, végül megemelte állát, és gyengéden megcsókolta. Az ellenállás eszébe sem jutott a nimfának, az már a mágus első érintésétől szertefoszlott. Negan emlékeiből felrémlett, hogy idáig egyetlen nimfa sem jutott el nála. Egyelőre kérdéses volt neki, hogy nem ez lesz-e élete legnagyobb tévedése. Eltolta magától a nimfát, és igyekezett kifürkészni a rá szegeződő szempár tulajdonosának rejtett vágyait.
- Negan… - suttogta a nimfa.
A mágus, mutatóujját a nimfa ajkához érintve jelezte, hogy ne beszéljen.
- Azt hiszem, ideje mennem. – közölte a férfi, és már kint is volt a folyosón, mire a nimfa felocsúdott.
Éppen időben hagyta el a nő szobáját, mert amint becsukódott mögötte az ajtó, megérezte az ősi sárkányok varázslatát. Minden figyelmét az aktuális problémára koncentrálta. Érzékelte, mint halványul az ősi varázslat. Hamarosan elenyészik, és akkor hiába is keresné az erő forrását. Most vagy soha – gondolta, és azonnal elmormolta a teleportálás igéjét.




Több száz kilométerrel távolabb, Sendel város határánál, magányos lovas tűnt fel. Messziről is jól kivehető volt a lovas karcsú alakja. Minden bizonnyal egy nő közeledett a városhoz.
Riana gyanakvóan méregette az elnéptelenedett várost. Nem erre a látványra számított. Igaz, a nap már lebukott a környező hegyek mögé, de a városban ettől még pezsegnie kellene az életnek. Sendel máskor emberekkel telített utcái, most kongtak az ürességtől. Itt-ott száraz faleveleket hordott magával az esti szél, hogy valamivel odébb kedve szerint szétszórhassa. Az egyetlen zajt a nimfa lovának patái okozták az utca kövéhez érve. Riana ösztönei azt súgták, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Rossz előérzete támadt. A biztonság kedvéért sebtében memorizált egy védelmi varázslatot, hogy szükség esetén azonnal védekezhessen.
- Mi történt itt? – kérdezte magától, lováról leszállva.
Gyeplőjénél fogva vezette az állatot, míg el nem ért két, gigászi méretekkel büszkélkedhető, rúnajeles, hófehér oszlophoz. Világuk végzetéről szóló jóslatokat hirdettek az ősrégi rúnák, melyeket az istenek jegyeztek fel a világ születésének hajnalán. Sokan próbálkoztak a szöveg lefordításával, de hasztalannak bizonyult minden igyekezetük, mert csak egy isten képes elolvasni azt, mit istenek jegyeztek föl. Lanuria földjét évezredek óta nem érintette egyetlen isten lába sem.
Riana végigsimított az ezüstösen csillogó rúna jeleken. Kétségtelenül páratlan rejtvényt adtak az istenek. Figyelmét azonban valami más is magára vonta. Különös fehér fény futkosott a rúnák között. Ezt eddig még nem tapasztalta, pedig már kismilliószor áttanulmányozta a két oszlopot az elmúlt századok alatt. Tekintetével követte a cikázó fényeket, s lassan belépett az oszlopok közé. A fények felerősödtek, lüktetni kezdtek, és tucatnyi apró fénygömb jelent meg a nimfa körül. Mellmagasságban lebegtek körülötte, és a nimfa minden mozdulatát követték. Riana megpróbált kibújni közülük, de azok levakarhatatlanul keringtek körülötte. Röptük minden másodpercben egyre gyorsabb lett, míg végül annyira felgyorsultak, hogy egyetlen izzó fénykarikának tűntek csupán. Már nem lehetett volna megmondani, hogy csak néhány, labda nagyságú fénylő gömb kering őrült iramban a kétségbeesés szélére sodródott nimfa körül. Más ötlete nem lévén, elő rántotta Lanur kardját, és teljes erőből lesújtott a fénykörre. A karddal való találkozástól a gömbök azonnal mozdulatlanságba dermedtek. Lanur kardja, és az összes gömb ezüstösen izzott. Mielőtt Riana bármire is gondolhatott volna, ezernyi villám hatolt testébe kardja markolatán keresztül. A nimfa sikolya betöltött eget, és földet, mielőtt teste erőtlenül porba hullt. A fénygömbök eltűntek, és a kard sem izzott már. Riana a kardjára támaszkodva küzdötte talpra magát. Még látta, ahogy halálra rémült lova eltűnik a messzeségben.
Nem tudta, mit műveltek vele azok az átkozott gömbök. A fájdalmon kívül semmiféle változást nem észlelt magán. Kíváncsi lett volna, mi lehetett a céljuk. Sokáig nem volt módja ezen törni a fejét, mert az egyik sikátorból elősétált egy feketeköpenyes mágus. Arcát nem lehetett kivenni, mert mélyen szemébe húzta csuklyáját. Riana a közeledő ismeretlen felé fordult. A mágus nem úgy festett, mintha veszélyt látna a nimfában. A mágus, a tisztes távolságot megtartva állt meg Rianaval szemben. Lassan hátra csúsztatta csuklyáját, és kárörvendően mosolyogva a nő zöld szemeibe fúrta tekintetét. Riana igyekezett felidézni, hogy korábban lehetett-e már dolga a mágussal. Magas, kissé vékony, de izmos testalkat, gonosz, sötét szemek, tarkóján összefogott hosszú fekete haj, és emberhez mérten feltűnően szép arc… Nem. Nem találkozott még vele. Erre a külsőre határozottan emlékezne.
- Ki vagy, és mit akarsz tőlem? – tudakolta fennhangon Riana.
- Különös, hogy ezt kérdezed, mert legutóbb úgy tűnt, te jobban ismersz engem, mint én téged. – felelte szárazon.
- Ostobaság. Most látlak először. – állította a nimfa, miközben tett néhány bizonytalan lépést a férfi felé.
- Ha közelebb merészkedsz, meghalsz! –kíméletlen hanggal adta a nő tudtára, hogy az életével játszik minden további lépésével.
- Semmi dolgom veled. Eressz utamra! – a nimfa hangjában határozottan érezhető volt az utasítás, és kérlelhetetlenül tovább közeledett a mágushoz.
- Azt nem tehetem. – ennyit mondott csak, mielőtt egy tűzgömb jelent meg a kezében.
A nimfa provokatívan felkacagott a támadó szándék láttán, és elsuttogta saját nyelvén a védelem igézetét. Várt, de nem történt semmi. Elismételte a varázsszavakat, de ezúttal sem történt semmi. Nem jelent meg energiapajzs, hogy védelmet nyújtson a tűzgolyó varázslattal szemben. Végül, a mágus gúnyos kacaját hallva megvilágosodott előtte minden. Hát persze. Azok az átkozott tűzgömbök nem csak fájdalmat okoztak, hanem erejétől is megfosztották. A helyzet kezdett halálos fordulatot venni, és nem az ő javára. Megpróbálkozott néhány támadó varázzsal is, de az sem hozott eredményt. Mágikus erejének szikráját sem fedezte fel magában. Mostantól csak az istenek kegyelmében bízhatott, és a fekete máguséban. Ha nem talál ki valamit sürgősen, akkor pillanatokon belül halott lesz. Egyelőre nem akadt jobb ötlete az időhúzásnál. Talán szóval tudja tartani ellenfelét, amíg kiagyal valamit.
- Felbérelt valaki, hogy megölj? – kérdezte a nimfa higgadtságot erőltetve magára.
- Magam döntöttem így.
- Legalább azt mondd el, mi bajod velem? – puhatolózott tovább.
- Olyasmit tudsz, amit én nem. – adta meg a választ, s közben eldobta a tűzgömböt.
- Micsoda? – hadarta Riana az egyik oszlop fedezékébe vetődve.
Szitkozódva igyekezett megfékezni a lángok terjedését zöld köpenyének szegélyén. Kisebb porfelleget kavart, mire sikerült elfojtania a tüzet.
- A fenébe, ez még új volt! – dühöngött a nimfa.
- Hiába húzod az időt. Itt a vége! Nincs tovább!
A mágus tűzgömbje szándékosan tévesztett célt. Nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy végleg leszámoljon a vörös nimfával. Az azonban meglepte, hogy nem ismerte fel a nimfa. Ezek szerint, csak sárkány alakját ismeri. Elérkezettnek látta az időt, hogy gyarapítsa az arcátlan nimfa tudását. A sárkányok ősi nyelvén elmondta a tűzgyűrű igéjét. Sötét szemei vörösen felizzottak az utolsó szavak kiejtésénél.
Riananak épp csak annyi ideje maradt, hogy a vörös tűzben égő, kegyetlen szempárba nézzen. Lelke beleremegett a felismerésbe. Tudta, ellenfele egy emberi alakot öltött ősi sárkány. Szemei tágra nyíltak a félelemtől. Félt, hogy a mágus nem más, mint Risan. A feketeköpenyes közben elégedetten elmosolyodott, és ezt a mosolyt bármikor felismerte volna. Risan tör az életére. Bár külsőleg nem hasonlít a háború előtt megismert mágusra, de minden kétséget kizáróan ő az.
- Ne tedd! – kiáltotta kétségbeesetten a nimfa.
- Miért ne tenném? – tudakolta felsőbbrendű pillantással, és egyetlen legyintésére tűzgyűrű vette körbe a nimfát.
- Mert vissza adhatom az emlékeidet. – hadarta a köpenyesnek a falként fölé tornyosuló, gyorsan növekvő lángoszlopon át.
A mágusnak többre nem is volt szüksége. Egy újmozdulattal megállította a tűzfal növekedését, és a következő pillanatban már a füsttől fuldokló, földön térdeplő nimfa mögött állt.
- Tehát, mégis felismertél. – szólalt meg Riana hátánál.
A nimfa halálra vált, sápadt arccal fordult szembe a mágussal. Azt hitte, itt a vég. A fullasztó füst sem tette jobbá helyzetét, mert a folyamatos görcsös köhögés egyre jobban megviselte testét. Már a levegőt is csak akadozva tudta belélegezni. Elvégre, nehéz olyan helyen levegőt venni, ahol az nincs. Ha a mágus nem öli meg, akkor a tűzgyűrűben felhalmozódott mágikus füst végez vele hamarosan.
Risan nézni óhajtotta még egy ideig a nimfa kínlódását. A végletekig ki akarta meríteni őt, hogy ne nyerhesse vissza egyhamar az erejét. Mert minél jobban kikészül, annál tovább faggathatja. Persze kiviszi innen, még mielőtt kilehelné a lelkét. De, épp csak a halála előtti pillanatban.
A nimfa tüdeje észveszejtően fájdalmasan égett, és mellkasa többször is görcsberándult.
- Risan! – a férfi köpenyébe kapaszkodva próbálta elmondani, amit akart, de a mágus nevének kinyögésénél többre nem futotta erejéből.
A mágus rezzenéstelen arccal nézte végig, ahogy az eszméletlen nimfa elterül a lábai előtt. A földön heverő nő látványa ismerősnek tűnt neki. Mintha nem először állna így a vörös hajú nimfa fölött. Gondolta, talán megártott neki a hosszú száműzetés, és olyan emlékek sejlenek fel elméjében, amik meg sem történtek. Figyelmét a nő légzésére fókuszálva megállapította, hogy igen nehézkesen, de még lélegzik.
- Valaki nagyon meglepődik majd, amikor felébred. – mondta az ájult nimfának.
Látta az elájuló nimfa szemében a biztos halál gondolatát. Azt hitte, meghal. Természetesen szándékában áll megölni, de nem most. Majd, amikor már nem látja hasznát az életben tartásának, akkor fog végezni vele. Úgy, ahogy első találkozásukkor megfogadta. Gyötrelmes, és nagyon hosszadalmas halála lesz.
Gondolataiból egy, a nimfa oldalánál megjelenő feketeköpenyes alak szakította ki, aki habozás nélkül támadásba lendült. Az újonnan érkezett mágus kezeiből fagyos levegőt árasztó jégvihar tört elő. Risan a támadást olyan közelről szenvedte el, hogy a testébe csapódó energiahullám öt méterrel odébb lökte. Mire ismét talpon volt, a nimfa már támadója karjaiban hevert.
- Ő az enyém! Ereszd el! – üvöltötte őrjöngve Risan.
- Már nem. – közölte ellenfele megvetően, és a következő pillanatban a nimfával együtt köddé vált.
Risan magára maradt. Forrt benne a düh, amiért elvették tőle a nimfát. Magából kikelve üvöltött bele az éjszakába, de ez nem emberi hang volt, hanem egy kétségbeesett sárkány üvöltése. Ilyen még soha nem fordult vele elő. Nem akadt olyan, aki merészelte volna egyetlen újjal is érinteni a zsákmányát. Jelen esetben a foglyát. Nem akarta elhinni, hogy az előbb még nála volt Riana, és most az a pofátlan fickó megszerezte tőle. Pedig már majdnem elérte célját. A nimfa eltulajdonítója egy sárkány volt, nem vitás. De, nem tartozott az ősi sárkányok közé. A fogolybitorló egy halandó sárkány. De, honnan jöhetett? Ki lehet? Egyáltalán, hogy merészelt vele szembeszállni? A megoldandó rejtélyek sokasodni látszottak. Viszont nem létezett a nimfától fontosabb rejtély számára. Köpenye belsejéből előhúzta Riana medalionját, és elgondolkodva markába zárta.
- Ven’ Doren Riana! Bárhol is vagy, megtalállak! És legközelebb nem lesz, aki közbeavatkozzon. Többé nem csúszol ki a kezemből! – sziszegte maga elé.
Annyira szorította a címeres medált, hogy az ujjai elfehéredtek. Gyorsan kell cselekednie, mert a nimfa szervezetébe került füst halálos méreg. Még napkelte előtt meg kell találnia, különben a nimfa halott lesz. Risan az elmúlt napokban minden erejét abba fektette, hogy kitöltse elméjének kitörlődött részeit, és eközben a bebörtönözve maradt Anzar elvárásainak is megfeleljen. Nem válogathat az eszközökben, mert ki kell szabadítania száműzött társait, és a Lanuriat elsöprő támadást is elő kell készítenie.

Raman türelmetlenül járkált föl-alá a szobában, a székben kuporgó kislány előtt. A törpét láthatóan zaklatott lelkiállapot gyötörte. Ennek oka abban gyökerezett, hogy néhány órával ezelőtt Mogan, Lanur tornyának egyik őre, idegesen becsörtetett hozzájuk, és közölte, hogy Rianat kelepcébe csalták Sendelben. Raman a mocsári törpék összes létező trükkjét bevetette, hogy a toronyból kijutva a nimfa segítségére siessen, de minden igyekezete kudarcba fulladt. Mogan megtagadta tőle a védelmet nyújtó torony elhagyását, s mivel a törpének nem sikerült a tornyot őrző vezérszellemet sem jobb belátásra bírnia, hát morgolódva kezdte róni a köröket a szobában. Ez, így ment már másfél órája. A mocsári törpe átkokat szórva csörtézett a vastag, puha szőnyegen, olykor megállt, és öklét rázva mondogatott oda a folyosón strázsáló őröknek, aztán ugyanolyan hévvel folytatta vég nélküli köreit.
Sen már kezdett belefáradni Raman morgásába. Még nem találkozott ilyen méregzsák törpével. Nem mintha sok törpével találkozott volna rövidke élete során. Igaz, ő csak olyanokat ismert, akik a hegyekben éltek. Raman viszont mocsári törpe. A fogadóban megszálló hegyi törpék örökké vidám természete elképesztő mértékben különbözött az örökké zsörtölődő mocsári törpe jellemétől. Tehát, tökéletes ellentétei voltak egymásnak. Ezzel ellenben, nagyon szórakoztatónak tartotta a mocsári törpe ügyetlenségét. Amit a tavi sellővel művelt az kifejezetten mulattatta.
Raman mászkálását, és Sen merengését az szakította félbe, hogy Mogan berobogott hozzájuk, néhány őr kíséretében.
- Ma éjszaka tartsatok zárva minden ablakot! – ennyit közölt velük, utána ugyanolyan gyorsan távozott, mint ahogy jött.
Raman szóra nyitotta a száját, de be is csukta, amint az őrök elhagyták a helyiséget. Úgy érezte, lassan az őrületbe kergeti tétlensége. Bármit megadott volna azért, hogy kijusson a toronyból. Nem bírta elviselni saját tehetetlenségét. Most nem. Most, amikor a nimfa a segítségére szorulna, képtelen ölbe tett kézzel várakozni.
- Sen, maradj itt, míg Riana után nézek! – mondta a kis nimfának, és kirontott a folyosóra, tovább nem tűrve tudatlanságban tartásukat.
A folyosókon minden ötödik méternél strázsált egy marcona katona. Raman ügyet sem vetve rájuk robogott el előttük. Ő, Mogant akarta megtalálni. Tőle megtudhatja, mi történt a nimfával, és hol találhatja meg. Apró termete ellenére meglepő gyorsasággal mozgott a dohogó őrök között. Időnként feltűnt előtte egy-egy foszlányos öltözékű, áttetsző kereső szellem. Borzongató külsejüktől lúdbőrözött a háta. Utálta ezt a helyet. Elképzelni sem tudta, miféle kórság vehette rá annak idején Lanurt, hogy ezekkel az ocsmány szellemekkel lépjen szövetségre. Tudta, jelenlétük egyetlen dolgot jelenthet: a háború elkezdődött. Élettelen szemek pillantása kísérte a törpe útját. Raman vegyes érzelmekkel nézett az előtte átsuhanó irtóztató lényekre. Soha nem lesz képes megbékélni a jelenlétükkel. Hiszen olyan átkozottul nem evilágiak. Szerencséjére nem kellett sokáig kajtatnia Mogan után. Egy szinttel lejjebb összeütköztek. Szó szerint egymásba rohantak. A törpe megtántorodott a váratlan karamboltól, de a termetes őr egy rosszalló horkantás kíséretében megragadta mellényénél, mielőtt padlóra kerülhetett volna.
- Mit koslatsz itt? Nincs szükségem arra, hogy láb alatt legyél. Így is elég nagy már a felfordulás. – feddte meg az őr.
- Tudni akarom, mi van Rianaval! – támadt neki a törpe.
- Nem tudom… elvesztettük. – válaszolta, idegesen hajába túrva.
- Hogy érted azt, hogy elvesztettétek? – kérdezte, s közben vicsorogva markolta meg az őr díszes mellényének alját, és mindenre elszánt tekintettel várta válaszát.
- Singarme nagyúr mindeddig sikeresen szemmel tartotta, de Sendel határánál nyomát vesztette. Nem rég kereső szellemeket küldött Sendelbe, de valami gátolja őket a felderítésében. Valami történik a város központjában, ahová a holtlelkek nem tudnak bejutni, de elképzelésünk sincs, hogy mi.
- Oda kell mennem. Vitess oda Mogan! – dirigálta az őrnek.
- Azt csak a nagyúr teheti meg. – emlékeztette, és lefejtette ruhájáról a türelmetlen törpe kezét.
- Valóban. – suttogta valamivel higgadtabban – Singarme! – a törpe türelmetlen kiáltása visszhangzott a folyosókon.
Singarme nagyúr haragosan villogó szemekkel öltött testet az őr mellett, és vészjóslón nézett le hívójára.
- Úgy kurjongatsz, hogy a holtak is meghallanák. Mit akarsz? – kérdezte recsegő hangján, és felháborodva hajolt a mocsári törpéhez.
- Vigyél Sendelbe! – Raman eltökélten állta a szellem lélekdermesztő pillantását.
- Az a csöppnyi eszed is elment, ami volt? – a meghökkent szellemvezér még közelebb hajolva mustrálgatta a konok törpét.
- Ne foglalkozz vele, csak vigyél oda! Most! – az utolsó szót annyira elszántan mondta ki, hogy a nagyúr hirtelen felegyenesedett, és eldöntötte, enged az akaratának.
- Legyen hát! Odaviszlek. – tudatta döntését.
Raman megkönnyebbülten lélegzett fel. Érezte, amint vállára nehezedik a kísértet összeaszalódott, csontos keze. Furcsállta, hogy súlya lehet egy szellemlény kezének, de tovább nem agyalhatott a dolgon, mert Singarme teste ismét áttetszővé vált, és fehér köd kezdett belőle kiáramlani, ami egyre inkább magába zárta a törpét. Az egyik pillanatban még látta Mogan savanyú ábrázatát, aztán Sendel egyik sikátorában találta magát. A nagyúr sietősen átnyújtott neki egy fehéren foszforeszkáló, kavicsra emlékeztető tárgyat.
- Ha bajba kerülnél, csak morzsold szét, és újra a toronyban leszel. – a tántoríthatatlan törpére függesztette pupilla nélküli, fehér szemeit, és fehér ködjével egyetemben eltűnt.
- Mikor nem kerülök én bajba? – morfondírozott magában, és a város felderítésére indult.
Hasztalan keringett az utcákon, semmi nyomát nem lelve a nimfának. Aztán kiabálásra, és fülsértő üvöltésre lett figyelmes. Futásnak eredt a hangok irányába. Az utcasarkon megállt, és kitekintett a főtérre. Egy feketeköpenyes fickó üvöltött, a tér közepén lévő oszlopok között állva. Raman fontolóra vette, mekkora esélye lehet arra, hogy a köpenyes nem szaggatja apró darabkákra, amint megszólítja. A férfi indulattól feszült arcát látva, azonnal elvetette a szívbéli jókívánságokkal teli fogadtatás lehetőségét. De muszáj valahogy közel férkőznie a fickóhoz, mert egyhelyben ácsorogva sosem leli meg a nimfát.
A házak árnyékos oldalához lapulva közelebb lopakodott, és a két oszloptól alig pár méternyire lévő, keménypapírból készült tároló dobozok között meglapulva jobban szemügyre vette az ingerült mágust.
A férfi ökölbe szorított kézzel nézett maga elé. Risan fekete köpenyéről por, és hamupernye szállt föl, amikor megmozdult.
Raman akármennyire is tekergette a nyakát, a nimfát sehol nem látta. A mágus eközben síri csöndben dekkolt többnyire mozdulatlanul. A törpe nem tudta eldönteni melyik látvány a vérfagyasztóbb: az ész nélkül üvöltöző mágus, vagy a halálos csöndbe dermedt mágus. Aztán döntött. Mivel Riana nem volt sehol, ajánlatosnak látta elsompolyogni a kiszámíthatatlannak tűnő mágus közeléből. Már majdnem elindult, amikor észrevette, hogy a férfi elmélyülten tanulmányoz valamit a bal kezében. De nem volt eléggé közel ahhoz, hogy ki tudja venni, mi is az. Egy icipicikét közelebb kellene osonnia, hogy megtudja, mi az. Tüzetesen körbe nézett. Tekintete a mágus jobbján álló épület virágládáin állapodott meg. Pont ilyen fedezékre van szüksége. Nesztelenül lopakodott át a legközelebbi virágládához.
Risan nem adta jelét, hogy észlelte volna a törpe jelenlétét. Csupán azért, mert nem állt szándékában elijeszteni a kíváncsiskodót. A jövevény kiváló rejtőzködő képességei felcsigázták érdeklődését, mert csak akkor fedezte fel a betolakodót, amikor megérezte a szagát. Hangtalan a kis pimasz, és nagyon leleményes - gondolta. Előző kudarca után kifejezetten üdítőleg hatott rá a vállalkozó szellemű mocsári törpe megjelenése.
Raman tágra nyitott szemekkel próbálta kibetűzni a medalion feliratát. Az írás ismerősnek tűnt neki. Végül rájött, hogy a medál szövege a nimfák nyelvén íródott. Már majdnem sikerült elolvasnia, amikor a mágus fogta magát, és eltűnt. Raman lenyelte előtörni készülő átkozódását.
- Miért kellett pont most elillannia? Már majdnem sikerült… - siránkozott hátát az egyik ládának vetve, de az orra előtt termő mágus láttán rémült kiáltással esett a virágok közé.
Kézzel, lábbal kaparva próbált minél messzebb evickélni a felé nyúló mágustól. Eredménytelenül, mert a föléje tornyosuló férfi a mellényénél fogva megragadta, és arcával egy magasságba emelte a kapálódzó törpét.
- Mit koslatsz körülöttem? – a feketeköpenyes szavaiból minden kedvesség hiányzott.
- Nem tettem semmit! Esküszöm, nem akartalak meglopni! – hadarta Raman, megkísérelve a szabadulást az őt tartó erős kéztől.
- Hogy jutottál be? A város főterét varázslattal zártam el a külvilágtól. Egy magadfajta aprólék nem képes azt kijátszani.
- Talán a varázslatod nem foglalkozik az aprólékokkal. Vagy elbénáztál valamit. – a törpe szinte köpte a szavakat, és többször megkísérelte gyomron rúgni a mágust, ami persze nem járt sikerrel.
Risan hitetlenkedve vizslatta az idegtépően rúgkapáló pimasz törpét, aztán egyet gondolt, és bal kezével az orra elé nyomta a medált.
- Ez érdekelt, igaz? – kérdezte a mágus.
Raman tagadólag rázta a fejét. Most már elég közelről láthatta az ékszert. A mágus a címeres oldalával felfelé tolta elé a medált. A törpe első ránézésre felismerte a vörös nimfa családjának címerét. Lépten-nyomon belebotlott a nimfa címerébe a torony felfedezése közben, így nagyon is könnyen azonosította. Ennek ellenére igyekezett minél bambább arcot vágni.
Risan a törpe ficánkolását megelégelve, lepottyantotta Ramant a virágokra.
- Mi a neved törpe? – tudakolta dermesztő hangon.
- Raman. – árulta el a törpe, mivel eszébe sem jutott hazudni, annyira megrémítette a köpenyes.
- A nimfa miatt jöttél? Ha igen… elkéstél.
A mágus hangja rideg érzéketlenséggel csengett Raman fülében. Ijedtségtől elkerekedett szemei egyértelműen bizonyították a mágusnak, hogy ismeri a vörös nimfát.
Raman, észlelve a mágus figyelmének lankadását, ösztönösen nekiiramodott a legközelebbi sikátornak.
Risan meg sem kísérelte visszatartani. Hagyta, hogy a mocsári törpe eltűnjön a sikátorban. Engedte futni, mert most sokkal fontosabb volt, hogy a nimfát előkerítse. Azaz idióta mágus a lehető legrosszabbkor avatkozott közbe, mert miatta nem semlegesíthette a varázsfüstöt, amit a nimfa belélegzett. Ha kell, minden egyes kavicsot felfordít a világon, hogy ráleljen arra az oktondi kis vörösre, még mielőtt a füst megölné. Ezt nem hagyhatja. Élve van szüksége Rianara. De, talán fel tudja használni a nimfa medálját egy kereső varázslathoz.
Tűnődve forgatta ujjai közt a medaliont. Úgy gondolta van esély rá, hogy sikerüljön a varázslattal megtalálnia a nimfát. Még egyszer átgondolta lehetőségeit, aztán eltűnt, hogy évszázadok óta nem látott otthonában jelenjen meg.
***
Negan tanácstalanul támasztotta Riana hátát a tóparti fűzfának. Az időközben magához tért nimfa értetlenül nézett megmentőjére. Utolsó emléke az volt, hogy Risan lábai előtt heverve, görcsösen igyekszik levegőt venni, aztán minden elsötétült. Most meg egy ismeretlen mágus előtt ül egy fa tövében, aki éppen azon van, hogy megállapítsa, mennyire súlyos sérüléseket szenvedett el az egyenlőtlen küzdelemben. Noha nem igen nevezhette küzdelemnek azt, hogy meghúzta magát egy oszlop mögött. De, mi mást tehetett volna? Esélye sincs olyan ellen, aki egyetlen igézettel képes őt eltörölni a föld színéről.
- Nem tudlak meggyógyítani. – a mágus hangja nem árulkodott sajnálatról, ő már azzal is megelégedett, hogy borsot törhetett egy ősi sárkány orra alá.
- Mennyi időm van? – a nimfa nem táplált hiú reményeket felépüléséhez. Tisztában volt azzal, hogy csak az szüntetheti meg az őt sújtó átkot, aki megidézte azt.
- Az éjszakát nem éled túl. – a válasz rideg, és érzéketlen mivolta ráébresztette a nimfát, hogy szabadítója sem az, akinek mutatja magát.
- Tehát csupán néhány órám maradt. – gondolkodott hangosan Riana.
- Ha rád talál, akkor annyid sem lesz. – a mágus, érdektelensége jeleként, még a vállát is megrándította.
- Kérlek, vigyél a Nabulan - vízeséshez! – a nimfa igyekezett annyira meggyőző lenni, amennyire jelenlegi állapota csak engedte.
- Mi értelme annak?
- Ott számít rám legkevésbé… és szeretném azt a néhány órát még megélni. – kérte könyörgő szemekkel.
- Nem bánom. Elviszlek a vízeséshez.
Negan felsegítette, és egyetlen teleportálással már teljesítette is a kérését. A vízesésnél a nimfa lassan körbe hordozta tekintetét a tájon. A hely úgy nézett ki, mint ahol több száz éve nem járt egy lélek sem. Szándékos, jól megtervezett látvány volt ez. Risan, az ősi sárkány, itt teremtette meg saját, elkülönített világát. Egy otthont, amit varázslat rejtett el a halandó szemektől. Az erre tévedt halandó lényeket Risan őrszemei űzték el. Ha mégis visszamerészkedtek, akkor kegyetlenül lemészárolták valamennyit. Riana tudta, ha kísérője tenne pár lépést a vízesés mögött megbúvó barlang irányába, azonnal lerohannák az őrszemek. Riana elérkezettnek látta az időt a mágus távozására, mert minden ott töltött perccel, egyre nagyobb veszélyben volt az élete.
- Köszönöm, hogy segítettél, de most szeretnék magamra maradni. – jelentette ki a nimfa, s közben összegörnyedt a mellkasát összerántó, kínzó fájdalomtól.
Negan óvatosan egy kiugró sziklára ültette, és nézte, ahogy a nimfa kimerült teste elterül a vízesés fölé nyúló sziklán. Riana tűzvörös hajzuhataga csillogott a vízesésből rácsapódó vízpermettől.
- Azért hoztalak erre a sziklára, hogy magad vethess véget az életednek, ha mégis megjelenne itt az üldöződ. Hidd el, nem akarod megtapasztalni, mi rád vár, ha megtalál. Mert megtalál. És, ha akkor még életben leszel, vissza fogja vonni rólad az átkát. Csupán azért, hogy napokig, vagy rosszabb esetben hetekig kínozzon, mielőtt végez veled. – a mágus szavai a jégvidék hidegétől is dermesztőbben csengtek.
Riana belenyugvó mosollyal nyugtázta az elhangzottakat. Negan legbelül szánalmat érzett a nimfa iránt, ami eddigi életében még nem fordult elő. Nem hitte, hogy a nimfa ilyen kegyetlen véget érdemelne. Ami azt illeti, ilyen véget még a legbrutálisabb gyilkosok sem érdemelnek. Szerette volna megérteni, miért esett ekkora vehemenciával egy halandónak az ősi sárkányok egyike. Hiszen az ősi sárkányokra nézve, egy nimfa teljesen veszélytelen. De, a szóban forgó nimfa további sorsa lényegtelen számára. Ő csak azért ment oda, hogy megtudja, ki áll az öldöklés hátterében. Viszont nem bírta kihagyni a kínálkozó lehetőséget, hogy belerondítson a fekete sárkány ügyébe. Sikerült meglepnie, de azt is tudta, hogy ez többé nem fog megismétlődni. Egyébként, nem is állna ki ellene. Nem csak azért, mert ő maga nem halhatatlan, hanem mert érezte a nő kínzóját körüllengő mágia erejét, amikor rajtaütött. Olyan erők rejtőznek abban az alakban, ami mellett a többi ősi sárkány együttes ereje is eltörpülni látszik. Képtelen lenne néhány percnél tovább kivédeni a támadásait.
- Imádkozz az istenedhez, hogy ne legyél életben, amikor a fekete sárkány rád talál! – ajánlotta a mágus, és minden további szófecsérlés nélkül eltűnt a nimfa mellől.
Riana megkönnyebbült, hogy egyedül maradt. Esze ágában sem volt lemondani az életéről. Életben kell maradnia, hogy sorsát beteljesíthesse. Biztosra vette, hogy Risan első útja haza vezetett csúfos kudarca után. Úgy döntött, egy őrszem pont megfelelő lesz arra, hogy elvezesse hozzá.
- Emfer! – a nimfa hangja a legenyhébb szellő susogásánál is halkabb volt, de a név tulajdonosa könnyedén meghallotta.
A tájra halotti csend ereszkedett. Csak a mélybe zúduló víz robaja hallatszott. Riana égre néző szemei elhomályosultak. Levegővétele akadozni kezdett, aztán a nimfára az öntudatlanság sötétje hullott. Már nem láthatta az arcához lebegő, vörösen izzó, testetlen szemet. A szem billegett fölötte egy kis ideig, mintha láthatatlan kötélen emelgetnék, utána elpárolgott. Nem sokkal ezután megjelent a sziklaszirten Risan, a mellette libegő vörös szem kíséretében. A mágus felnyalábolta a nimfát, és kísérőjével együtt eltűnt.
***
Raman futott, ahogy a lába bírta. Időnként hátra pislantott, üldözi-e a mágus, de senki nem volt a nyomában. Nyolc utcával odébb, vette a bátorságot, és megállt kifújni magát. Már majdnem tovább futott, amikor eszébe jutott, hogy értelmetlenül szaladgál, mint pók a falon, miközben zsebében lapul menekülésének kulcsa. Vagy inkább kavicsa? Ezt még maga sem döntötte el. Fújtatva kotorta elő zsebe mélyéről a foszforeszkáló tárgyat, amit a nagyúrtól kapott, és teketóriázás nélkül szétmorzsolta ujjaival a furcsamód porhanyóssá váló kavicsot. Vagy kulcsot? Végtére is, neki teljesen mindegy, mi az, csak vigye ki a városból. Az sem zavarná, ha a kulcsról, vagy kavicsról kiderülne, hogy valójában csak egy több hetes kenyérkocka. Akkor most kocka? Vagy étel? Mindegy, mert a végén úgy is összekuszálja saját gondolatmenete.
Mire kibogozta volna összekuszálódott gondolatait, már a torony főfolyosóján ácsorgott. Nem volt vesztegetni való ideje. Mint űzött vad nekiiramodott a torony túlsó oldalára vezető folyosón. Rohanás közben fülsértő kiabálással hívni kezdte az őröket.
Singarme nagyúr, és Mogan majdnem egy időben toppant elé a folyosón. Mogan, a tagbaszakadt őr, csaknem letarolta a törpét nagy igyekezetében. Raman az utolsó pillanatban lépett félre az útjából, ami elég volt ahhoz, hogy a nagydarab férfi irdatlan csörömpöléssel bezúgjon a fal mellett sorakozó vértezetek közé. A páncélokba temetkezett őr látványától Ramanból kitört a röhögés, amit az őr felbődülésekor azon nyomban el is fojtott.
- Megtaláltad Rianat? – a nagyúr, az őr botlásáról tudomást sem véve szögezte a kérdést Ramannak.
- Nem igazán. – a törpe, a fejét vakargatva igyekezett kifundálni, hogyan adja elő a látottakat, hisz ő maga sem tudta igazán, minek volt részese.
- Hogy érted azt, hogy nem igazán? – kérdezett rá Mogan egy sisakrostélyt hajigálva a páncél halomra.
- Rianat nem láttam, de volt ott egy feketeköpenyes, és nem sokon múlt, hogy kifilézzen. Volt nála egy medál, amin Riana címere volt, de mielőtt többet is kideríthettem volna, nyakon csípett a fickó.
- Risan volt? – tudakolta a szellem.
- Hát… nem hinném. Ennek a mágusnak hosszú fekete haja volt, és magasabb volt még Mogantól is. Már pedig, ha jól emlékszem, Risan barna hajú, és nem nagyobb tőle. – mutatott Moganra a törpe.
Singarme tűnődve a törpe elé lebegett. Hozzá hajolt, és nem létező orrával megszaglászta a mellényét.
- Risan szagától bűzlesz. Ostoba! Egy sárkány, tetszés szerinti alakot ölthet.
- Erről én mért nem tudtam? – vonta felelősségre őket a törpe, majd magában megjegyezte: - És én még azt hittem, hogy Singarm ködjének a szaga ilyen förtelmes…
- Ne minket okolj! Te lógtál örökösen Riana nyakán. Annyi idő alatt rájöhettél volna, hogy a sárkányok alakváltók. – zsémbelt Mogan.
- Na ne mondd! És, mit kellett volna tennem? Megkérdezni Risantól, hogy hé öreg, hány alakban vagy képes megjelenni, és melyik lesz a következő? – fakadt ki Raman.
- Ne ingerelj törpe! – az őr szemei haragosan felvillantak a törpe modorától.
- Elég legyen! Inkább azzal foglalkozzatok, hogyan kerítsük elő Rianat! – a nagyúr rideg, és tárgyilagos volt a civakodókkal – Mondott valamit a mágus? – fordult a törpéhez.
- Igen. Azt, hogy ha a nimfát keresem, akkor elkéstem. Lehet, hogy… – elkenődve nézett rájuk, attól a gondolattól, hogy Risan talán a nimfa halálára célzott.
- Nem hinném, hogy megölte. Ha Riana, Risan keze által hal meg, annak híre gyorsabban terjedne, mint háborúban a dögvész. Ebben biztos lehetsz. – szögezte le Singarme.
- Egyetértek. – helyeselt az őr.
- Viszont, Raman történetéből úgy tűnik, Risan, és Riana ugyanazon a helyen voltak. Valami történhetett a találkozásukkor, de arról csak Risan tudna mesélni. – elmélkedett hangosan a nagyúr.
- Na, akkor a keresésnek annyi. Nincs azaz eszement, aki betenné a lábát a Nabulan – vízeséshez most, hogy Risan kiszabadult az Éjhasadékból. – Mogan lemondóan csóválta fejét, zavartan igazgatva közben az oldalán lógó kardot.
- Én megpróbálkozok vele. – ajánlkozott Raman, a páncélzatok közül egy szekercét kiemelve.
- Becsavarodtál? Mit akarsz tenni? Neki esnél egy szekercével egy halhatatlan sárkánynak? Te agyatlan, hát nem érted, hogy egy karcolást sem tudsz ejteni rajta? – Mogan kezdte elveszíteni a türelmét a mocsári törpe esztelen ötleteitől. Más sem hiányzott neki, mint örökösen visszafogni egy lüke törpét az őrült ötleteinek a végrehajtásától.
- Mégis, mit kellene tennem? Üljek a babérjaimon, és próbáljak nektek ne láb alatt lenni? – Raman fortyogott a magatehetetlenség okozta dühtől.
- Szétküldöm a keresőket. Más ötletem nincs. Ha ők sem járnak sikerrel, akkor visszatérhetünk Raman eszelős ötletére. – és a nagyúr, ezzel lezártnak tekintette a vitát.
Raman elégedetten bólintott, és visszaindult Sen szobájába, hogy tájékoztassa a dolgok állásáról. A nagyúr áttetszővé vált, és elillant a folyosóról. Mogan pedig nagy lendülettel elindult őrhelyére.

Sol egykedvűen baktatott Negan mellett a Remény templomában. A mágus, az őröket figyelemre sem méltatva vonult végig az Onoria papnő fogadótermébe vezető folyosón. Sol idegesen tekintgetett a nyitott ajtónál dekkoló fegyveresekre. Meghökkentette, hogy harcosokat lát egy templomban. Náluk, a Főnix templomban, csak egyetlen harcos van: Rubins. Ő is csak azért, mert Kalaran mester nem bízza futárokra az olyan kézbesítendő dolgokat, amelyeket szívesen kaparintanának meg az útonállók, hogy jó üzletet csinálva tovább adhassák valamelyik varázslónak. Sol nem elmélkedett tovább, mert elértek a terem arany rúnákkal ékesített ajtajához. Az ajtón túl két templomszolga ácsorgott. Egyikük a mágus mellé lépve tisztelettel meghajolt előttük.
- Onoria papnő már várja önöket. – közölte az ajtónálló, karjával beljebb invitálva őket.
Engedelmesen besétáltak, és a papnő elé érve automatikusan meghajoltak.
- Üdvözöllek benneteket. Kalaran mester megbízottjai volnátok? – a papnő hangjában csalódottság bujkált.
- Megtisztelő, hogy fogadtál bennünket. Sajnos, mesterem egészségi állapota nem teszi lehetővé ilyen hosszú út megtételét. – magyarázkodott a mágus.
- Te Sol vagy, ha nem tévedek. – megállapítása közben érdeklődve lépett a nimfához.
- Igen, papnő. – hangzott a rövid válasz.
- A nevelő apád sokat mesélt rólad. Úgy hallottam, eléggé makacs, és rakoncátlan teremtés vagy. Nem túlzott az öreg? – tudakolta Onoria.
- Csak annyira vagyok makacs, amennyire szükséges. Rakoncátlannak azonban nem tartom magam.
Negan szívesen hozott volna fel néhány ellenpéldát a nimfa állítására, de inkább mélyen hallgatott. Már csak azért is, mert nem szokás a papnő előtt kéretlenül megszólalni.
Onoria, a nimfától ellépve a fiatal mágusra fordította figyelmét. Negan kifejezéstelen arccal állta a papnő fürkésző tekintetét.
- Te pedig Negan vagy. Kalaran nagyreményű tanítványa. Azt mondják, csavaros észjárásod még az öreg mágusén is túl tesz.
- Mesterem időnként hajlamos túlzásokba esni a képességeimet illetően.
- Nos, akkor térjünk jöveteletek okára. Úgy tudom, van nálatok valami számomra. – a papnő hangja sürgető volt, mivel ezernyi dologgal kellett még aznap végeznie.
Negan hezitálás nélkül húzta elő köpenye rejtett zsebéből a mesterétől kapott pergament, és átnyújtotta a papnőnek. Onoria papnő csodálkozva forgatta a régi tekercset.
- Szóval ez okozott annyi fejtörést a mesterednek. Gondolom, Kalaran minden tudását latba vetette, hogy megtörje a pecsétre bocsátott varázslatot. – mondta Onoria, szavait kizárólag a mágushoz intézve.
- Ahogy mondod papnő. Mesterem ezért is látta jobbnak, ha a Tanácsra bízza ennek a problémának a megoldását.
- Bölcsen döntött Kalaran. A Tanács ülése után, a mágusoknak elő is terjesztjük a pergamen ügyét. Két óra múlva legyetek a tanácsteremben! Engedélyezem, hogy részt vegyetek a Mágusok Tanácsának éves ülésén. Az ülés végén eldöntjük, mit kezdjünk Kalaran feladványával. – közölte a papnő anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna a szemét a pecsétről.
A két fiatal meghajolt, és hangtalanul távoztak a teremből.
Sol, míg a nemesi udvarházban lévő ideiglenes szobájához nem értek, némán követte a mágust. Negan megállt, kinyitotta előtte az ajtót, betessékelte, majd ő is besétált a szobába. A nimfa rosszallóan nézte végig, ahogy a mágus a szoba minden zugába bekukkant.
- Elárulnád, mégis mit keresel? – kérdezte a nimfa, és felhúzott szemöldökkel várta, hogy válaszra méltassa az ágya alját szemlélő férfi.
- Porcicákat. – árulta el ártatlan szemekkel, és a nimfa döbbent arcát látva kedvet kapott a folytatáshoz - Tudod, istentelenül veszélyes fajzatok. Képesek rád vetni magukat, amint elfordulsz.
- Nagyon vicces.
- Nem hiszel nekem? – feltérdelt az ágy mellett, és durcásan nézett a nőre.
- Ne ökörködj Negan! Inkább azt mondd meg, miről szoktak beszélni a tanács ülésein.
- Azt hittem, nem foglalkoztat az emberek unalmas fecsegése. Mi ez a hirtelen támadt érdeklődés? Csak nem a helyemre pályázol Kalaran mesternél? – kérdezte csibészesen mosolyogva.
- Minek akarnék tanítvány lenni, amikor a mester lányaként parancsolgathatok a tanoncainak. Mindegyiknek. – közölte csípőre tett kézzel.
- Az nem olyan biztos! Lehet, hogy egyikük, a legravaszabb, túljár az eszeden, és elhiteti veled, hogy engedelmeskedik neked.
- Az a mágustanonc egy megrögzött álmodozó, ha azt hiszi magáról, hogy engem átejthet. – jelentette ki az ágy fejtámlájához lépkedve a nimfa.
- Viszont, az a mágustanonc veszi magának a bátorságot, és hagyja, hogy egyedül küzdj meg a porcicákkal! De, ne aggódj, senkinek nem árulja el, ha a túlerőben lévő porcicák ellátják a bajodat. – incselkedett a mágus.
- Majd adok én porcicát, te pernahajder! – fenyegetőzött a nimfa egy díszpárnát vágva a mágushoz.
Negan fürgén elugrott a következő párna elől, és néhány, jól kivitelezett elkerülő manőverrel az ajtóhoz hátrált.
- Ki innen, te bitang! – utasította nevetve Sol, utolsó párnáját dobásra készen feltartva.
- Viszont, ha ilyen bestiális maradsz, a porcicák még a birodalomból is elmenekülnek. – kötekedett a mágus, és a feléje repülő párnától a folyosóra menekülve, feltartott kézzel jelezte, hogy megadja magát – Egy óra múlva érted jövök.
A nimfa mosolyogva bólintott, és a győztesek büszkeségével elindult összeszedni a földön heverő díszpárnákat.
***
Riana ólomsúlyúnak érezte szemhéját. Nehézkesen, de sikerült kinyitnia szemeit. Egyedül volt. Egy kényelmetlen ágyféleségen feküdt. Végigpásztázta tekintetével a félhomály uralta helyiséget, de nem bírt rájönni, hol lehet. Abban biztos volt, hogy Risan talált rá, másképp már nem lenne életben. Felült, letette lábait a hideg kövezetre, felemelkedett az ágyról, de csak többszöri kísérlet után sikerült stabilan megállnia. Lábai még gyengék voltak, de az ajtóig sikerült elvánszorognia. Ilyen erőtlenül esélyét sem látta a szabadulásnak. Megmarkolta a kilincset, és lenyomta. Egy kattanás hallatszott, de ezen kívül más nem történt. Teljes erőből nekifeszült az ajtónak, de ezzel sem ért el semmit. Az ajtó meg sem moccant.
- Felesleges erőpocsékolás. Zárva van.– hallatszott valahonnan mögüle.
A nimfa riadtan fordult hátra. Risan állt vele szemben, Sendelből ismert alakjában. A nimfa, zavarában azt sem tudta, mit mondjon. Évszázadok óta várt erre a pillanatra, erre most egy szót sem képes kinyögni.
- Meg sem kérdezed, miért hagytalak életben? – szólalt meg a mágus.
- Had hallom, mi vitt rá arra, hogy megkímélj? Gyanítom, nem az érzelmes oldalad felülkerekedéséről van szó. Csak ne tarts fel sokáig, mert nem érek rá! - sürgette a nimfa unottan állva egyik lábáról a másikra.
- Meglehetősen érdekesnek tartom, hogy még ilyen szorult helyzetben is van kedved humorizálni.
- Jó, beszéljünk komolyan. Mit akarsz tőlem? – kérdezte a nimfa.
- Érdekelne, honnan jöttél, mert nem lehet hétköznapi nimfa az, aki képes volt engem leteríteni, még ha csak rövid időre is.
- Vagy úgy! Lássuk csak… - morfondírozott a plafonra nézve - Megvan! Nem árulhatom el.
- Nincs kedvem a huzavonához. Utoljára kérdezem, honnan jöttél?
- Előbb áruld el, hova hoztál?
Risan kísértést érzett arra, hogy felráncigálja az akadékoskodó nőszemélyt a vízesés tetejére, aztán egyszerűen elengedje. Legalább nem idegesítené többé.
- A barlangomba. – elégítette ki a nimfa kíváncsiságát a mágus.
- Egy barlangba? Nem futotta jobb viskóra? Nem lehet valami jövedelmező halhatatlannak lenni. – Riana csalódottan járatta körbe tekintetét a helyiség szegényes berendezésén, ami egy ágyból állt.
Risan már látta lelki szemei előtt, ahogy a vörös nimfa eltűnik a vízesés végeláthatatlan zuhatagában. Ilyen pimasz nimfát még életében nem látott. Legalábbis élete azon szakaszában, amire emlékszik, abban nem találkozott ilyen dühítően bugris, tiszteletlen fruskával.
- Ha nem akarsz most azonnal meghalni, azt javaslom, válaszolj az előbbi kérdésemre!
- Innen jöttem. – súgta a fülébe, aztán csábítóan végighúzta kezét a mágus mellkasán.
- Hiába próbálkozol a nimfák bűbájával. Rám nincs hatással. – közölte érzelemmentes hangon.
- Az meglehet. Csakhogy én nem vagyok átlagos nimfa, mint azt már magad is megtapasztalhattad. Ezen kívül, elárulok neked egy titkot. – a mágushoz hajolva lehalkította hangját, és a légy zümmögésénél is csendesebben ezt suttogta: – Ha megölsz, sem beszélek.
A mágus töprengve nézett a nimfára, miközben szája gonosz mosolyra húzódott.
- Megszerzem a tudásodat. – a mágus eltökéltnek látszott, és ez nyugtalanította Rianat.
- Hogy érted azt, hogy megszerzed? – puhatolódzott rosszat sejtve.
- Ezt meglehetősen bonyolult lenne elmagyaráznom. Inkább megmutatom, hogy kielégítő választ adhassak. – mondatának befejeztével egyszerre világos lett a helyiségben, ami valójában egy hatalmas terem volt, közepén egy közel három méter magas fekete gyémánttal.
Riana nem mert találgatásokba bocsátkozni, hogy milyen célt szolgálhat a tekintélyes méretű gyémánt egy sárkány karmaiban. Mindenesetre, nem szívesen várná meg, hogy kiderüljön, mire készül Risan, mert a mágus gonoszan csillogó szemei nem kecsegtettek semmi jóval.
- Tudtad, hogy egyes gyémántok képesek megtörni a halandók lelkét? Többek között, ez a fekete gyémánt is ezzel a tulajdonsággal bír. – a mágus lenyűgözve nézett csodálatának tárgyára.
- Mi haszna volt életben tartanod, ha most megtöröd a lelkemet? Nem értem, mi szükség erre.
- Ez az egyetlen módszer, amivel hozzá férhetek az emlékeid azon részéhez, melyek velem kapcsolatosak. A fekete gyémánt megtöri a lelkedet, és megnyitja előttem az emlékeidet. Aztán, az elmédben őrzött emlékek közül kiválogatom azokat, melyek engem érintenek.
- Mit szándékozol tenni velem, ha már mindent tudni fogsz, amit akartál?
- Semmit. Mire végzek az emlékeid feltárásával, az elméd nem lesz képes életben tartani téged, így meghalsz. - a férfi annyira közönyösen beszélt, hogy Rianat kirázta a hideg.
- Engedj szabadon! Fogalmad sincs, mekkora hibát készülsz elkövetni. Ha megölsz, az lesz életed legnagyobb tévedése! – próbálta jobb belátásra bírni Riana.
- Nem hinném. – a mágus, könyörtelen kijelentése után karon ragadta, és ellenállásával mit sem törődve megindult vele a gyémánthoz.
- Ne tedd! Eressz el! – kiabálta a nimfa a férfit visszafelé cibálva, de sikertelenségét látva, kínjában beleharapott a mágus kezébe.
Risan villámgyorsan szembefordult vele, és szabad kezével torkon ragadta. Riana görcsös igyekezettel kapkodott levegő után, de a mágus szorítása nem engedte lélegezni.
- Az életeddel játszol, nimfa! – dörrent rá a mágus haragosan, aztán engedve a szorításán, halkan megjegyezte: - Attól az idióta mocsári törpe barátodtól is idegesítőbb vagy.
Riana rémülten nézett Risan szemébe.
- Mit tettél vele, te átkozott? – a nimfa szinte visította a kérdést, és heves rúgkapálásba kezdve megpróbált kiszabadulni a torkára kulcsolt kéz szorításából.
- Ramanra gondolsz? Különös. Ő is éppen így ficánkolt a kezemben… míg ki nem lehelte a lelkét. – mondta gúnyosan vigyorogva.
- Nem! – sikította a nimfa, egy hirtelen rántással kiszabadítva magát, és a következő pillanatban a mágusnak rontott.
Risan önelégülten mosolyogva nézte a mellkasának eső, megvadult nimfát. Egy szempillantás alatt eltűnt a nő kezei közül, majd megjelent a hátánál. Egyik kezével a torkát megszorítva, másikkal a derekát elkapva magához szorította az összezilálódott hajú nőt.
- Nem láttam még ilyen harcias nimfát. Ez tetszik. – súgta oda a ziháló nimfának nevetve.
Riana szemei könnybe lábadtak Raman halálának gondolatától. Aztán eszébe jutott Sen, a kis nimfa, akinek még szüksége lenne rá. Ha még él egyáltalán. A szorítás enyhült egy kicsit a nyakán, így könnyebben jutott levegőhöz.
- Sent is megölted? – kérdezte, előre félve a választól.
- Kit?
- A gyereket, akit megmentettem tőled.
- A vakarcsot? Legnagyobb sajnálatomra, hozzá nem volt szerencsém. Pedig jó desszert lett volna belőle. – sajnálkozott a mágus.
Egy kis várakozás után, végre elengedte a nimfa nyakát, és magával szembefordítva tanulmányozta a foglya arcára kiült érzéseket. Riana, utálkozó tekintetét a férfira emelte, és végigmérte tetőtől talpig.
- Nézd meg, mi lett belőled! Érzéketlen mészáros vagy, mint a többi ősi sárkány. A világ söpredékei vagytok. – jelentette ki undorodva a nimfa.
- Ugyan, mit tudsz te rólunk? Te, csak egy feláldozható halandó vagy, akinek a halála igazából még csak veszteséget sem okoz a világnak. – az ősi sárkány lekicsinylően nézett rá, míg elmondta véleményét.
- Többet tudok, mint hiszed.
- Épp ezért vagy most itt. Hogy megtudjam, mit rejt az elméd. De hát, ha már ennyit beszélgettünk a tudásodról, akkor ideje hasznosítani is. Természetesen, majd én fogom hasznát venni, mert neked nem lesz rá szükséged többé. Hiszen halott leszel. – közölte, s azzal karon fogta, és közelebb vonszolta a gyémánthoz.
- Eressz el te őrült! – Riana, a mágus egy erősebb rántásától térdre esett, és úgy is maradt.
Riananak nem maradt már ereje a további küzdelemre. Még mozdulni is képtelen volt, nemhogy felállni. A mágus érzéketlensége hatott rá ennyire bénítóan.
Risan közönyösen nézett le a nimfára, és ekkor váratlanul felszínre tört sötétségbe veszett emlékeinek egyike:
Egy rózsalugas alatt állt. A vörös nimfa térdre rogyva zokogott előtte, fekete köpenyét szorongatva. Ő lehajolt, felhúzta a földről, könnyektől elhomályosult szemeibe nézett, és csak ennyit mondott: „Sajnálom.”, mire a nimfa könnyek között azt mondta: „Kérlek, ne menj!”.
Risant váratlanul érte az emléket kísérő fájdalom. Összezavarta az emlék. Nem értette, mi köze neki a vörös nimfához. Az emlékében nem úgy tűnt, mintha ellenségek lennének. Érzések kavarogtak benne, amiket nem is ismert. Mintha, valaki más érzéseit élte volna át. Most sokkal fontosabbnak tartotta a nimfa betuszkolását a gyémántba, mint eddig bármikor, mert meg akart szabadulni a nimfa érintésétől ébredt zavaros érzéseitől.
- Állj fel! – szólt idegesen a mágus.
Riana, fejét tagadólag rázva továbbra sem volt hajlandó mozdulni.
- Felkelsz magadtól, vagy én rángassalak talpra? – kérdezte Risan fogytán lévő türelemmel.
- Inkább ölj meg itt, és most! Gyerünk! Mire vársz? Hiszen te magad mondtad, hogy semmit sem veszít velem a világ! – a nimfa kiabálásából áradt az elkeseredés.
A mágus válasz helyett felrántotta, és folytatni akarta az utat a gyémánthoz, de a nimfa nem hagyta magát odébb vonszolni. A mágus arca a dühtől eltorzulva megrándult, de mielőtt bármit is mondhatott volna, a nimfa kitépte magát a kezéből, és mélyen a szemébe nézve megszólalt.
- Én be nem megyek oda! – makacsolta meg magát a nimfa, de a mágus hallgatását látva tovább folytatta – Ha megölsz sem, te átokfajzat!
Risan kezdett belefáradni az egészbe. Az egész napba. Két késztetést érzett egyszerre. Az egyik azt sugallta, törje el a nimfa nyakát, és legyen végre csend, míg a másik arra akarta rávenni, hogy engedje szabadon, és ne bántsa. Dühítette, hogy az előbbi emlékfoszlány ennyire összezavarta. Az is felötlött benne, hogy be kellene biztosítania magát a kutatása közben fellépő érzelmek ellen, amiket a nimfától mindenképpen átvesz az emlékei elvételekor. Valamelyik varázskönyvében van is egy, a célnak megfelelő igézet. Az majd megakadályozza, hogy hatással legyenek rá a halandó nő érzelmei.
Risan vonakodva érintette meg a nimfa homlokát, aki ennek hatására eszméletlenül hullott lábai elé, már másodszor az elmúlt két nap alatt. Az ösztönei azt súgták, hagyja az egészet, és valami mással próbálja meg visszanyerni az emlékeit, de ennek ellenére csak állt ott, és nézte a szép nimfát. Fogalma sem volt, hogyan kezelje kéretlen érzéseit. Végül fogta a nimfát, és keresztül ment vele a falon, amit egy tökélyre fejlesztett illúziómágia hozott létre.
A falból kilépve egy laborba került. A laboratórium falainak két oldalán óriási polcok voltak. Megszámlálhatatlanul sok üvegcse, és egyéb, a halandók előtt ismeretlen varázskellékek sorakoztak a baloldali polcon, míg a jobboldalin, porlepte varázskönyvek várakoztak arra, hogy végre-valahára, annyi évszázad elteltével újfent felüssék valamelyik oldaluknál. Ezeken kívül még volt ott egy tölgyfa asztal, egy szék, és egy ágy a szoba végébe épített kandalló előtt.
A mágus kézmozdulatára egyszerre gyúlt tűz a kandallóban, és csusszant félre a poros ágytakaró. A nimfát az ágyra fektette, azután elgondolkodva a könyvespolchoz lépett. Keresgélt egy darabig, majd az egyik könyvet leemelte a polcról. Leült vele az asztalhoz, és beletemetkezett.
***
Sol arra riadt fel gondolataiból, hogy kopogtatnak az ajtón. Beletelt néhány másodpercbe, mire rászánta magát, hogy kimásszon az ágyból. Aztán megint kopogtak, csak most valamivel hangosabban, és türelmetlenebbül.
- Szabad. – szólt ki a kopogtatónak, az ágyról leszállva.
Az ajtó kinyílt, és belépett a szobába Narin úrnő. Kecsesen a nimfához billegett, és hellyel kínálva magát, leült a bársonyhuzatú karosszékbe.
- Narin úrnő, segíthetek valamiben? – a nimfa illedelmesen meghajolt, mielőtt kérdezett, annak ellenére, hogy az úrnőt nem számította a szívesen fogadott látogatók közé.
- Meglep, hogy ide jöttem, igaz?
Solt valóban meglepte a nő érkezése. Pedig biztosra vette, hogy nem fog elé kerülni egy jó darabig, miután a szolgáját, és az ocsmány sabattit ráküldte, hogy állítsák félre az útból… Hát, vastag bőr lehet a képén, ha ennek dacára bemerészelte tenni a lábát a szobájába.
- Az sem lepne meg jobban, ha egy sabatti sétálna be hozzám. – célzott Sol a korábbiakra.
- Azért jöttem, hogy megkérjelek valamire. – tért a tárgyra Narin.
- Most csak tréfál, igaz? Már az is túl megy minden határon, hogy ide jön hozzám, miután bérgyilkost küldött rám. Mégis, miben segítsek? Röhögjem magam halálra a szánalmas próbálkozásától, hogy végre ne rontsam a levegőt a köreiben? Megjegyzem, nem én akartam elkísérni Tarsisba. – háborgott a nimfa, kezét a háta mögött ökölbe szorítva.
- Nos, mivel úgy látom, hogy eléggé kiadtad a mérged, elmondom, miért jöttem. Nem kérek mást csak azt, hogy ne tegyél említést a mágusnak a mi kis incidensünkről!
- Mi okom lenne hallgatni? Tudom már! Fél a mágustól.
- Nem félek se tőle, se senki mástól. Vedd úgy, hogy fegyverszünetet ajánlok.
- Szükségtelen aggódnia. Nem beszélek róla senkinek. Végül is ki hinne nekem?
- Jól látod a helyzetet. Valóban képtelenségnek tartaná mindenki a mesédet. Csak bolondot csinálnál magadból.
- Megbeszéltük. Ha nincs más, ami kikívánkozna magából, akkor távozzon, kérem! – Sol merev testtartással mutatott az ajtóra, és addig úgy is maradt, míg az úrnő felállt, és az ajtóhoz ment.
Narin kinyitotta az ajtót, de a küszöböt átlépve még visszanézett a nimfára.
- Az ünnep után haladéktalanul visszaindulsz a templomodba! Néhány katonám elkísér majd téged.
- Nincs szükségem a katonáira. Negan megfelelő kíséret lesz. Nála legalább tudom, mire számíthatok.
- Az nem fog menni. A mágus itt marad. Elvégre az én védelmemet szolgálja, nem a tiédet. Ha nem felel meg a katonai kíséret, akkor magad kelsz útra. További kellemes pihenést! – mondta a nő, mielőtt az ajtót bezárta, majd emelt fővel elsétált.
Kicsivel később megint bekopogtak hozzá, de ezúttal Negan érkezett. Nem időztek sokáig, mert indulniuk kellett a Tanács ülésére.
Szállásukat elhagyva az emberek százaitól nyüzsgő utcára léptek. Tarsisban valósággal lüktetett az élet. Felvillanyozott, izgatott emberek rohangáltak mindenfelé. Felfokozott izgalom kezdett érződni a városiakon, ami a másnap kezdődő Tavaszköszöntő karneválnak volt köszönhető. A városközponti épületeket barikádként övezte a temérdek, agyoncicomázott vásári sátor. Kicsik, és nagyok egyaránt cipelték szebbnél szebb portékáikat a sátraikba.
Sol, egyik ámulatból a másikba esett a lépten, nyomon őket ostromló kofák szépséges tárgyaitól. Negan határozott legyintése egy-kettőre jobb belátásra bírta őket. A végén már nem is merészkedett egyikük sem a mágus útjába. Ennek köszönhetően, a Remény templomába vezető utat teljes nyugalomban tették meg.
A templomban, néhány útbaigazítás után sikerült is elérniük a tanácsteremhez vezető folyosóra. A tanácsterem ajtajánál strázsáló katonák azonban keresztbe tartották előttük alabárdjaikat, így gátolva meg továbbhaladásukat. A mágus felmutatta megbízólevelét, mire az őrök engedelmesen félre húzták fegyvereiket.
A teremben már csaknem mindegyik meghívott jelen volt, kivéve Onoria papnőt. Negan az üresen maradt székekhez vezette a nimfát, és mindketten helyet foglaltak.
Sol tüzetesen szemügyre vette a jelenlévőket. Negant is beleszámítva, hét mágus várta türelmesen a Tanács elnökét, de rajtuk kívül még több nép küldöttei is képviselték hazájukat. Három nimfa – Solt leszámítva – öt ember, három katona, három hegyi törpe, és egy kereső szellem ült az asztal másik végében. Ők nem tartoztak a varázstudók közé. Persze Sol elsajátította a mágia alapjait, sőt Kalaran még a rövidtávú teleportálást is megtanította neki, de pusztán annyira elegendő a tudása, hogy szükség esetén megvédhesse magát a mágiát nem használóktól. Azonban – mint az már megesett – egy mágussal szemben csaknem tehetetlen. Ha a sabatti támadásánál nem lép közbe a vörös nimfa, akkor most nem ülhetne itt.
- Mire várnak? – súgta Negan fülébe.
- Az ülést csak Onoria papnő, a Tanács elnöke, nyithatja meg. Az ülés kezdete előtt még csak szóba sem hozhatják a Tanács aktuális ügyeit. – válaszadás közben Negan figyelmét nem kerülte el, hogy a tőlük nem messze ücsörgő nimfák érdeklődő tekintettel mustrálják őt, és Solt.
Sol követte a mágus tekintetét, de hamar ráunt saját fajtájának tanulmányozására, így várakozón tekintgetett az ajtóra, hátha megérkezik már a papnő.
Hamarosan feltűnt az ajtóban Onoria papnő. Belépett a terembe, majd méltóságteljesen a helyére sétált.
- A Tanács ülését megnyitom. – jelentette be a papnő miután helyet foglalt, majd a mellette ülő írnok lányhoz fordulva folytatta – Nira, mi az első a napirendben?
- A végvárak küldötteinek felszólalása szerepel az első pontban. – válaszolta Nira, mindenki által jól hallhatóan.
- Kik a felszólalók? – fordult a papnő az asztalnál ülőkhöz.
- Taris, Menion kapitánya. – mutatkozott be felállva az egyik katona.
- Sadir, Stern kapitánya.
- Leorin, Verinol kapitánya. – állt fel Leorin, bemondva nevét, állomáshelyét, és rangját.
- Nagyszerű. Tehát mindhárom végvár kapitánya, megjelent ma előttünk. Taris kapitány, kérem, tárja elénk érkezésének okát! – a papnő határozott hangja inkább hatott utasításként, mint kérésként.
Taris kapitány felállt, kihúzta magát, és rendíthetetlen katona tekintetét egy kutya alaposságával hordozta végig az egybegyűlteken. A kapitány magas, örökké morcos ábrázatú, nagydarab ember volt. A többi kapitány sem volt kisméretűnek nevezhető, de Taris kapitány termete jócskán felülmúlta mindegyikét. Solt mulattatta is a látványa, mert a kapitány mellett a hegyi törpék foglaltak helyet, akik mellett roppant óriásként hatott a robosztus harcos.
- Az utóbbi napokban mindenfelől szokatlan hírek érkeztek Menionba. Több kereskedő arról számolt be, hogy sárkányok támadnak a Menionba utazókra, megtizedelve embert, és állatot egyaránt. Eddig két tucat katonát küldtem ki, hogy meggyőződjenek a hírek valóságtartamáról, de egyikük sem tért vissza. Egészen tegnapelőttig, amikor megjelent egy irdatlan nagy fekete sárkány a vártoronynál, ami őrjöngve szórta szanaszét az udvaron az eltűnt katonák testrészeit, és vértezetüket. Harcba szálltunk a fenevaddal, de a fegyvereink hatástalanok voltak rá. Még egy karcolást sem tudtunk ejteni a bestián. Menion a Tanács segítségét kéri. Küldjenek oda néhány mágust, hogy végezzenek a sárkánnyal! – a kapitány a beszámolója végén visszaereszkedett székébe, és várta, miként rendelkezik a papnő.
A mágusok érdeklődő figyelemmel fordították fejüket Onoria felé. Várták a papnő döntését.
- Kapitány, mielőtt drasztikus lépésekre szánnánk el magunkat, utána nézünk a történteknek. Ha valóban egy sárkány az elkövető, és nem csupán egy gonosz trükk valamelyik ellenlábasuktól, akkor haladéktalanul rendelkezésére bocsátom a mágusaimat.
- A saját szememmel láttam azt a szörnyeteget. Rengeteg emberem halhat meg, míg maguk csak vizsgálódnak. Követelem, hogy még a mai nap folyamán küldjenek ki néhány mágust a végvár településeinek védelmében! – a székéből fölpattant kapitány hangja remegett a visszafojtott dühtől, amiért a papnő ilyen könnyedén lezárná Menion ügyét.
- Kapitány, üljön le, és azt javaslom, válassza meg alaposabban a hangnemét vagy eltávolíttatom a teremből! – csattant fel Onoria papnő.
Taris kapitány elégedetlenkedve roskadt vissza székébe.
- Öné a szó Sadir kapitány. – adta át Onoria a szót Stern kapitányának.
- Sajnos, hasonló gondok vezettek ide engem is. Tegnap reggelre felégették két falvunkat. Az emberek egy égből alászálló, tűzokádó szörnyről pusmognak. Stern számít a Tanács támogatására az újjáépítésben, valamint a sárkány felkutatásában, és megölésében. – tárta eléjük a problémát a kapitány, s azzal le is ült.
- Köszönjük a tájékoztatást kapitány. Hamarosan sort kerítünk a falvak felújítására. Most pedig térjünk át Verinol kapitányának gondjaira! – közölte Onoria.
- Köszönöm papnő. Szerencsére nekünk nincsenek efféle problémáink. Kizárólag azért jöttem, hogy kérjem a kikötőnk bővítését, valamint katonáim korszerűbb fegyverrel való ellátását. – adta elő igényét Leorin kapitány.
- Leorin kapitány! Verinol kikötőjének esetleges bővítéséről már az előző ülésen is beszéltünk. Most sem tudok mást mondani, mint akkor. A birodalmat nem veszélyezteti tengerről érkező támadás, mivel már közel hétszáz esztendeje nem állunk hadban senkivel. Ami pedig a fegyverkezési terveit illeti, arra nemet kell mondanom. Amíg nem áll fönn határainkon túlról érkező fenyegetés veszélye, addig nem támogathatom önt. – utasította el a kérést Onoria.
De Leorin kapitánynak nem állt szándékában annyiban hagyni a dolgot.
- Minden tiszteletem a Tanácsé, és öné, Onoria papnő, de engedje meg, hogy emlékeztessem önöket arra, hogy a végvárak katonái járatosabbak önöknél a hadászati kérdések terén. Ezért javaslom, engedjék át a katonai döntésekben való eljárás jogát a nemesi házak urainak! – hozakodott elő a számára legkézenfekvőbb megoldással Leorin.
Onoria papnő arca megrándult a sértő javaslat hallatán. Legszívesebben kihajíttatta volna az arcátlan kapitányt. Nem értette, honnan vette a bátorságot erre a kijelentésre. A papnő elszántságot sugárzó arccal felegyenesedett, és barátságtalan tekintettel a kapitányhoz fordult.
- Leorin kapitány! Nem hinném, hogy joggal vonná kétségbe a Tanács hozzáértését. Azt meg végképp nem hiszem, hogy önnek jogában állna a nemesi házak nevében felszólalni. Nem látok itt egyetlen nemest sem, aki kardoskodna az ön nézetei mellett. Figyelmeztetem, ha még egyszer megkérdőjelezi a Tanács döntését, akkor azonnali hatállyal megfosztjuk kapitányi rangjától, és árulás vádjával hadbíróság elé állítjuk! Jól gondolja meg hát, mivel, és hogyan hozakodik elő a továbbiakban! – fenyegetőzött metsző hangon a papnő.
- Értem. Hát ilyen a Tanács igazsága. Ebben az esetben Verinol elszigetelődik mindenféle segítségnyújtástól a Tanács irányában. Ami pedig a rangomtól való megfosztást illeti, a Tanácsnak nincs joga hozzá, mivel azt a nemesi házaktól kaptam, nem önöktől! Továbbra is úgy gondolom, hogy a Tanács szakértelem nélküli intézkedései kiszolgáltatottá teszik a birodalmat védő katonákat egy esetleges támadással szemben! Az állandó elutasításaikkal rohamos tempóban züllesztik lefelé Lanuria haderejét! – bizonygatta a kapitány, majd a papnő reakciójára nem várva, sértett önérzettel, hamarjában elhagyta a termet.
- Leorin kapitánynak igaza van! A tanács sosem hoz pozitív döntést a végvárak ügyében! – ugrott fel kezével vadul hadonászva Sadir kapitány.
- Úgy van! Mindent csak halogatnak, míg a katonák nagy része el nem pusztul miattuk! – támogatta az előtte szólót Taris kapitány.
A terem hirtelen felbolydult méhkasra emlékeztette Negant. Ezért nem értékelte sokra az emberi fajt. Huzamosabb ideig képtelenek nyugton maradni. Egymás szemét is kivájnák, ha attól többnek érezhetnék magukat.
Sol tátott szájjal bámulta a váratlan eseményeket. Már a törpék is zúgolódni kezdtek, mert a Tanács őket is gyakran elutasítóan fogadta. A nimfák ijedten kapkodták fejüket hol erre, hol arra. Számukra ismeretlen, és ennél fogva érthetetlen volt az effajta viselkedés. A kereső szellem meg unottan nézelődött minden irányba. A mágusok rosszallásukat hangoztatva háborogtak az időnként őket célzó szidalmakon.
- Elég! Csönd legyen! – ordította magából kikelve a papnő, majd a riadtan elnémult vendégekre nézett, és higgadtságot erőltetve magára folytatta – A Tanács éves ülését berekesztem! A Tanács zárt körben folytatja tovább az ülést! Kérem, mindenki távozzon a teremből, aki nem tanácstag!
A meghökkent társaság lassanként kezdte elhagyni a termet. Még nem volt példa arra, hogy a papnő berekessze az ülést. Ez mindenkit meglepett.
Onoria szomorkás szemekkel pillantott az asztaltól felálló Neganra, és Solra. Intett nekik, hogy maradjanak, és hellyel kínálta őket a mágusok mellett.
- Ilyen rövid ülésünk még nem volt. – súgta az egyik mágus a mellette ülőnek, aki egyetértő bólintással felelt a megállapításra.
- Uraim! Most, hogy magunkra maradtunk, térjünk át Kalaran mágus varázspecsétjének ügyére. Előbb azonban bemutatnám a hozzánk csatlakozott fiatalokat. Az ifjú mágus Negan, Kalaran tanítványa. A mellette ülő nimfa pedig Sol, Kalaran nevelt lánya. – mutatta be mindkettőt a papnő - Őket bízta meg öreg barátunk azzal, hogy eljuttassák hozzánk a mágikus pecséttel lezárt pergament, amivel még maga Kalaran sem boldogult.
Onoria papnő intett az egyik templomszolgának, mire az hozzá sietett, benyúlt csuhája rejtett zsebébe, és átnyújtotta a pergament a papnőnek.
Negan elismerően nézett a papnőre. A papnő elővigyázatosságból olyan személyre bízta a pergament, akinél sosem keresnék. Még ő sem gondolt volna rá, hogy egy egyszerű templomszolgánál keresse a titokzatos pergament. Okos húzás, gondolta.
Onoria papnő letette a pergament a mágusok elé, és várakozón tekintett rájuk.
- Ha valakinek van valami elképzelése arról, hogyan távolítsuk el a pecsétet, akkor szóljon! – mondta a papnő.
- Talán megpróbálkozhatnánk egy fagyasztó varázslattal. Ha a pecsét megfagyna, szét tudnánk törni. – ajánlotta a papnő balján ülő feketeköpenyes.
- Ha ilyen egyszerű lenne feltörni, akkor Kalaran nem küldte volna ide. – szólt közbe egy vörösköpenyes mágus.
- Mi lenne, ha egyesített erővel végre hajtanánk egy olyan pusztító varázslatot, ami megsemmisíti a pecsétet.- vetette fel egy szürkeköpenyes mágus, aki az előbb felszólalt vörösköpenyes mellett állt.
- Talán nem kellene bolygatni a múltat. – szólalt fel Negan rossz előérzettel.
- Ha nem nyitjuk ki, sosem tudjuk meg mi áll benne. – akadékoskodott Onoria papnő.
Negan gondolatban hozzá fűzte, hogy van, amit jobb nem tudni. Főleg, ha egy olyan pecsét őrzi, ami a földdel teheti egyenlővé Tarsist.
- Gondolom, nem a tanácsteremben fogtok kísérletezni vele. – puhatolózott Negan, hogy megtudja, ideje-e távoznia a pecsét, és Tarsis közeléből.
- Természetesen a tanácsteremben csak megvitatni szoktuk a dolgokat. A kísérletezés, ahogy te nevezed, nem itt lesz. Arra a laboratóriumunkban kerül sor. Sajnos ott nem lehettek jelen, de a fejleményekről mindenképp tájékoztatni fogom Kalarant. – világosította fel Negant a papnő.
- Nincs feljegyzés az irattárban erről a pergamenről? – szólalt meg ismét a vörösköpenyes, ügyet sem vetve a papnővel beszélő tanítványra.
- Már utána néztem, de még csak hasonló leírást sem találtam a Nagy háborúból ránk maradt varázstárgyak feljegyzései között. – válaszolta a papnő Negantól elfordulva.
- A nimfák hosszú életűek. Talán van köztük olyan, aki már látott hasonlót, vagy esetleg hallott ilyen tárgyak létezéséről. – tanácsolta Sol.
- Nagyszerű ötlet Sol. – dicsérte mosolyogva a papnő – A Tanács ismer is egy nimfát, aki hasznos információkkal szolgálhat az ilyen ritkaságszámba menő varázstárgyakról.
Az összes mágus megrökönyödve kapta fel fejét. Szemükből sütött, hogy ellenzik a papnő ötletét.
- Nem bízhatunk benne! – szólt egyikük.
- Nem kell bíznunk benne csak megtudnunk, mit tud a varázspecsétről. – közölte a papnő.
- A vörös nimfát, saját akaratából, száműztük Lanur tornyába, hogy tettének vezekléseként utolsó leheletéig őrizze az Éjhasadékot. Az Éjhasadék megnyílt, és egy ősi sárkány kiszabadult, miközben a nimfának őriznie kellett volna az átjárót. Véletlen volna? Nem hiszem. – hadarta az egyik feketeköpenyes.
- Teljesen felesleges ezen vitáznunk, mert nincs más, akihez fordulhatnánk. – állította tények elé a tanácstagokat a papnő.
Negan érdeklődő pillantásokkal követte a társalgás menetét. A vörös nimfa említésekor eszébe jutott, hogy nem rég az említett nimfát hagyhatta a Nabulan – vízesésnél. Ha tényleg róla beszélnek, akkor az ötletet hamarosan kénytelenek lesznek elvetni. Amint rájönnek, hogy már nem él a nimfa.
Sol ijedten nézett föl a mágusokra, amint szóba hozták a vörös nimfát. Azt a nimfát, aki nem rég végzett az ellene küldött sabattival, és aki megmentette őt a vízbefúlástól. Nem akart hinni a fülének, amikor a mágusok árulóként beszéltek a vörös nimfáról. De, nem lehet áruló. Az képtelenség!
- Kiről van szó? – kérdezte Sol, alig leplezve aggódását.
- A vörös nimfáról, aki miatt százezrek haltak meg a Nagy háború alatt. – adta tudtára a vörösköpenyes.
- Hogyan halhattak meg annyian egyetlen nimfa miatt? – faggatta tovább a nimfa.
- Elfordult a halandóktól, és összeszűrte a levet egy halhatatlannal. Egy ősi sárkánnyal. – a vörösköpenyes hangja tele volt gyűlölettel, ahogy a vörös nimfáról beszélt.
Sol azt hitte, menten összeesik. Olyan dolgokat hallott Rianaról, amik csöppet sem voltak ínyére. Még most sem akarta elhinni, hogy Riana áruló. Valóban áruló lenne, vagy már megint csak puszta szóbeszédről van szó? Erről mindenképpen megkérdezi a papnőt. Elvégül Onoria papnő már a háború előtt is élt. Ami igen érdekes, lévén, hogy emberről van szó.
- Xeles, vidd a pergament a laborba! Holnap törjük fel a pecsétet. Az ünnepség után. – döntötte el a papnő, s közben a hozzá lépő vörösköpenyes kezébe nyomta a tekercset.
- Nos, mivel a továbbiakban nem tudunk segíteni, akkor távoznánk, ha nem bánod papnő. – tudatta Negan a papnővel.
Onoria beleegyezően bólintott, azzal Negan, és Sol magára hagyta a tanácstalan Tanácsot.
***
Riana furcsán érezte magát. Egy virágoktól tarkálló mezőn sétált, és fogalma sem volt, mit is keres tulajdonképpen. Alaposan körülnézett, gondolt egyet, és délnek indult. Nem értette, miért nem emlékszik arra, hogyan került ide.
A levegő hullámzott a szokatlanul erős napsütésben. Riana füleit feszülten hegyezve figyelt. Mintha hallott volna valamit abból az irányból, amerre tartott. Ahogy közeledett a zaj forrásához, egyre jobban ki tudta venni, hogy valakiknek a beszélgetését hallja. A mező széléhez közeledve meglátta a hangok tulajdonosait. A mezőt szegélyező tölgyfaerdő egyik fája alatt egy férfi, és egy nő beszélgetett. Nem látta tisztán alakjukat, mert a környező fák árnyéka jótékonyan eltakarta őket a kíváncsi tekintetek elől. Hallani azonban tisztán hallotta őket.
- Nem kell bujkálnod. Nem áll szándékomban bántani. – mondta a férfi.
- Nem bujkálok, csak erre van dolgom. – közölte a nő.
- Mi dolgod itt megint… az én földemen? – kérdezte, a nő csuklóját finoman megszorítva.
- A te földed? Sajnálom, nem vettem észre, hogy ennyire elbarangoltam. Csak gombát akartam szedni. – állította a nő, de hangjában hamisság bujkált.
- Gombát? Különös… erre sosem termett gomba. – mondta tettetett csodálkozással, és gyanakvón közelebb húzta magához a nőt.
- Ha így van, akkor jobb, ha távozom a földedről, és másutt keresek gombát. – mentegetőzött a nő megpróbálva kiszabadítani kezét, de a férfi nem engedte el.
- Biztos, nem más miatt jöttél? – kérdezte halkan.
- Mire gondolsz?
- Nem is tudom… talán valami más vonzott ide. – találgatta teljesen magához vonva a nőt – Hetek óta minden nap ide tévedsz… véletlenül.
Riana mostanra sikeresen közelebb férkőzött a beszélgetőkhöz anélkül, hogy észrevették volna. Most már jól láthatóvá váltak számára. A férfi magas volt, és a mágusok jellegzetes fekete köpenyét viselte. Hátközépig érő barna haját lágyan lengette a nyári szellő. A szürkés köpenyt viselő nő, akit a férfi már annyira közel vont magához, hogy az arcát nem lehetett kivenni, vékony testalkatú, és légiesen könnyed mozgású volt. Hosszú, a fák árnyékától sötét fürtjei lágy hullámokban omoltak hátára.
Riana sehogy sem bírt rájönni, honnan olyan ismerős neki ez az egész párbeszéd. Aztán észrevette a nő haja közül kivillanó hegyes fület, majd a férfitól elhúzódó nő arcát meglátván elsápadt. Szemei elkerekedtek a felismeréstől. Saját magát látta a fák alatt.
Riana felsikított ijedtében, de a két alak, mintha meg sem hallotta volna, tovább folytatta a beszélgetést. Riana nem értett semmit az egészből. Kétségbeesetten futott vissza a mezőre. Csak futott, futott, míg a lábai el nem fáradtak. A következő pillanatban minden megváltozott.
A mező eltűnt, és a nimfa egy parkosított udvarban találta magát. A nap már utolsó sugarait szórta szét, aranyló vörösre festve a tájat. Riana egy szökőkút előtt állva igyekezett felismerni a helyet. Némi töprengés után sikerült is beazonosítania. A Remény templomának kertjében volt. Határozott léptekkel indult el a park túloldalán látható rózsalugasok felé. Nem volt biztos az irányban, csupán ösztöneire hallgatva tartott oda. Sejtései szerint, hamarosan megint bele kell botlania önmagába, méghozzá a rózsalugasnál. Elérve a rózsákhoz, csalódottan állapította meg, hogy tévedett. Nem volt ott senki. Ellenben, a templom teraszáról hangfoszlányok jutottak el hozzá. Hangtalanul a beszélgetők közelébe osont. Ő, és Onoria papnő beszélgettek. Már meg sem lepődött a látottakon, inkább figyelemmel kísérte a társalgást.
- Nem hiszem, hogy lenne más választásunk. – közölte a papnő kifejezéstelen arccal.
- Nem akarom bántani! Ő nem ártott nektek! – magyarázta Riana.
- Riana, meg kell értened, hogy nincs más választásunk. Ha egy is itt marad, az bármikor ellenünk fordulhat. Tényleg azt hiszed, hogy hagyná veszni a társait? Ezt te sem gondolhatod komolyan! – a papnő a végletekig elszántan igyekezett meggyőzni a nimfát.
- Végig kell gondolnom a lehetőségeket, mielőtt döntenék. Holnap estére megkapod a válaszom.
- Nem bánom, legyen. Holnap estig várok. De jól vésd eszedbe, aki nincs velünk, az ellenünk van. Ne akarj Lanuria ellensége lenni! – tanácsolta figyelmeztetőleg a papnő.
Mindeközben Riana a terasz mellett lapult, és azon imádkozott, hogy a szóban forgó eseményt ne kelljen újból átélnie. A következő pillanatban megnyugvással tapasztalta, hogy bár megint változik a helyszín, nem a rettegett időpont elevenedik meg szemei előtt.
Az újabb helyszín Risan otthona volt. Síri csönd honolt az ősi sárkány várában, és annak udvarában. Riana kezdett arra gyanakodni, hogy talán már végzett vele Risan, és testétől megfosztott lelke most bolyong az idő fogságában. Jobb ötlete nem lévén, elindult körülnézni a várban. A folyosók, a szobák, és minden más helyiség üres volt. Nem volt a várban egy teremtett lélek sem. Riana nagy irammal célozta meg a laboratóriumba vezető lépcsősort. Lerohant a lépcsőn, a labor bejáratánál megállt, majd sietve bement. Kapkodva cibált le minden varázskönyvet a polcokról, míg kezébe nem került egy aranykötésű könyv. Lázasan belelapozott, de legnagyobb megrökönyödésére a lapok üresek voltak. Egyetlen igézetet sem lelt benne. Idegesen rávetette magát a padlóra dobált könyvekre, és türelmetlenül forgatta át azok lapjait is. Sehol semmi igézetet nem talált. Azt hitte, mindjárt becsavarodik. Most már tényleg semmit nem értett. Tehetetlenségében dühösen felsikított, s közben a falhoz vagdosta a keze ügyébe kerülő könyveket.
- Ez így nincs rendjén. Mi történik velem? – kérdezte önmagától.
Mivel valójában nem is várt feleletet, kiviharzott a laboratóriumból. Nem sokkal később lépett ki a várudvarra. Egy darabig semmi szokatlant nem fedezett fel. Minden olyan volt, amilyenre emlékezett. Végül felkeltette valami az érdeklődését. Az eredetileg sziklaszilárd falak, úgy kétméternyire az egyik őrtoronytól, időnként vibrálni látszott. Riana, érdekesnek ítélve a dolgot, odament, és óvatosan megérintette a vibráló falrészt. Érintése nyomán erősen hullámzani kezdett a fal. A nimfa bedugta kezét a fokozatosan anyagtalanná váló falba. Keze akadálytalanul hatolt át rajta. Néhányszor még ki-be huzigálta a kezét, végül egy hirtelen ötlettől vezérelve keresni kezdett a földön egy botot vagy valami hasonlót, amivel megmérheti, milyen hosszú az a valami, amit felfedezett. Éppen felvett egy eléggé hosszú, törött faágat, amikor ismét váltott a kép.
Riana határozottan kezdte megunni az örökös változást. Előző felfedezése azonban arra motiválta, hogy minden elkövetkező változás után keressen a vibráló falhoz hasonló jelenségeket. Rémesen bosszantotta, hogy még nem jött rá, mi történik körülötte, de eltökélten kereste a gyógyírt nyomasztó helyzetére. Arra már rájött, hogy nem ő ugrál a helyszínek között, hanem a folyton változó világ sodorja magával.
A merengésből ismerős hang szakította ki.
- Netán keresel valamit? – a kérdező hangja tele volt cinizmussal.
Riana ugrásra készen fordult a hang irányába. Nem igazán lepődött meg, amikor Risan sötét szemeivel találkozott tekintete. A mágus a közeli dombtetőről beszélt hozzá.
- Mit műveltél velem? – kérdezte mérgesen, és néhány ugrással a feketeköpenyes előtt teremve folytatta – Miféle varázslattal ejtettél csapdába?
- Ha elárulnám, már nem lenne olyan érdekes. – mondta a mágus ravaszkás mosollyal az arcán.
A nimfa feleslegesnek tartotta vitába szállni a mágussal. Sokkal hasznosabb gondolat ötlött fel benne. Lehunyta szemét, összpontosított, és sóhajtásnál is halkabban kezdett mormolni egy igézetet. Hangja előbb szinte simogatta a tájat, hogy aztán veszett iramban düböröghessen végig égen, földön egyaránt. A föld mélyéből morajlás szállt föl. Risan lába alatt a talaj őrült táncosként látszott megremegni, és a következő pillanatban vaskos gyökerek tucatjai törtek magasba körülötte. Úgy csaptak össze feje fölött, mint háborgó tenger hullámai a hajók fölött.
Riana ökölbe szorított kézzel várta, hogy a gyökerek rabul ejtsék a mágust. Sikerül, visszatért az erőm - gondolta. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a gyökérzet, mint virágkehely, magába zárta az emberi alakot öltött sárkányt.
- Meglepetés! – hangzott el közvetlenül Riana mögött.
Olyan váratlanul érte a támadás a nimfát, hogy felfogni sem maradt ideje, mi történt. Abban a pillanatban, ahogy megpördült egy jókora, szikrázó villámgömb csapódott neki, ami iszonyatos fájdalmat okozva megrázta, és több méterrel odébb hajította. A nimfának mindene sajgott, és zsibbadt a villámgömbbel való megrázó találkozástól.
- De, hát… ez lehetetlen! Nem védhetted ki a varázslatomat! – mondta elsápadva a nimfa, és rémült szemekkel, a fájdalomtól összegörnyedve nézett a felé induló mágusra.
Risan fejcsóválva közeledett a nimfához. Elérkezettnek látta az időt arra, hogy móresre tanítsa a bosszantó kis vörös nőszemélyt. Most azonnal meg fogja törni a lelkét. Nem vacakol vele tovább. Nincs több időhúzás. Elveszi tőle azt, amire szüksége van. Az emlékeit. Elveszi, és végez a vörös bestiával.
Riana kétségbeesetten keresett valami kiutat a mágus személyében közelgő veszedelem elől. Szemei a távolt kémlelték menekülési módot keresve, bár mozdulatlanul hevert a földön. Sokáig nézelődnie nem maradt ideje, mert közben Risan odaért hozzá.
A férfi leguggolt, a nőt zöld köpenyénél fogva megragadta, és arcát annyira közel emelte saját arcához, hogy egy tenyér is alig fért volna el köztük.
- Itt a vége. Megkapom, ami kell, aztán meghalsz. – a mágus hangja hidegen csengett, jeges űrt hagyva a nimfa lelkében.
- Hagyj engem békén! A saját emlékeidet boncolgasd, ne az enyémet! – mondta megsemmisítő tekintettel.
Ekkor ébredt rá Riana, hogy a fekete gyémántban van, aminek a segítségével a mágus pillanatokon belül megkísérli megtörni a lelkét. Pillanatokon belül, ha hagyja. Ha ellenáll, akkor nem sok esélye lesz a túlélésre. A gyémánt szétszaggatja a lelkét is, ha kell azokért az átkozott emlékekért. Mert ez lesz, ebben biztos volt. Ha csak ki nem talál valamit. Egy olyan lépést, ami összezavarja a mágust annyi időre, míg sikerül elmenekülnie. Aztán eszébe jutott egy lehetőség, amihez azonban hagynia kell Risant hozzáférni néhány emlékéhez, hogy véghez vihesse szabadulási tervét.
- Legyen hát a tiéd. – a nimfa hangja rendkívül eltökélt volt.
Riana a mágushoz húzódott, annyira, hogy testük összeért. Gyengéden megérintette a mágus bal kezét, majd megfogta, és a szíve fölé helyezte.
Risanban érzések kezdtek kavarogni a nimfa közelségétől, de a nem kívánatos érzelmeket egykettőre elfojtotta egy igézet segítségével, amit kifejezetten erre az alkalomra memorizált. Meglepte, hogy a nimfa önként átengedte neki a lelke fölötti uralmat, de nem szándékozott ezen fönnakadni. Fontosabb volt, hogy egyre sürgetőbb késztetésének engedve, megkapja a nimfa emlékeit. Tenyerét a nimfa riadtan verdeső szívére szorította, és elmondta a lélektörés igézetét. Kezét elhúzva rápillantott a vörös hajjal keretezett arcra, és figyelte, hogyan rándul össze Riana teste a fájdalomtól, majd ernyed el. Ekkor a mágus guggoló alakja szertefoszlott.

Risan körbenézett a laboratóriumban, miközben kezeit elhúzta a fekete gyémánttól. Hátrább lépett, és a gyémánt átláthatatlan belsejébe nézett. Rajta kívül nem sokan lettek volna képesek meglátni a gyémánt örvénylő sötétjében rejlő nimfát. Az eleven sötétség kígyózó mozgással tekergőzött Riana teste körül. Risan gyönyörködött egy kicsit a látványban, aztán átlépte az óriási gyémánt sziklaszilárdnak tűnő burkát. A sötéten örvénylő forgatag közelében megállt, és újfent elmondott egy igézetet, mire a mágust a körülötte megelevenedő feketeség gomolyogva körbevette. A Risant körüllengő feketeségből kivált egy nyúlvány, ami tekeregve meglódult a nimfát fogva tartó örvény felé, hogy összekapcsolja a két burkot. A nyúlvány, célját elérve, sistergő hang kíséretében hatolt be a nimfa burkába, ahol ezernyi részre osztódva belevágódott a nimfa mellkasába, homlokába, kezeibe, és lábaiba. Az időközben magához tért Riana sikoltott a fájdalomból, míg újra eszméletét nem vesztette.
Risan, maga sem tudta miért, tétovázva mondta el az igézet záró részét. Hangjának elhalása után a nimfát övező fekete burok örvénylése fokozatosan felgyorsult. Ugyanakkor, a mágus elméjébe özönleni kezdtek a nimfa emlékei.
A mágus eleinte csak felvillanó képeket látott, és kusza, számára értéktelen gondolatok úsztak be elméjébe. Pillanatképek száguldoztak fejében. Onoria papnő, és egy feketeköpenyes férfi visszatérő szereplői voltak a kavargó emlékeknek. Risan még nem látta át, mi köze lehet hozzá annak a két személynek, ezért erősebben kezdett koncentrálni a nimfa róla őrzött emlékeire. Riana teste ívbe hajolt az őt gyötrő erőtől. Ezzel egy időben a mágus megérezte a keresett emlékeket. Mélyen magába süllyesztve őrizte ezeket eddig a nimfa, önmaga elől is elzárva.
Végül egy emlék megelevenedett Risan előtt: Egy hatalmas kertben volt a nimfa, a korábbi emlékfoszlányokban szereplő feketeköpenyessel. Riana térden állva zokogott a rózsalugas alatt, s közben az előtte álló férfi köpenyét szorította. A férfi felhúzta a földről, és könnyáztatta arcába nézett.
- Sajnálom. – mondta a férfi, szánakozón nézve Riana szemeibe.
- Kérlek, ne menj! – könyörgött a nimfa, könnyáztatta arcát a férfi fekete köpenyébe fúrva.
- Háborúban álltok velünk. Ha maradnék, azzal elárulnám a népemet. – közölte a nimfát talpra állítva.
- És velünk, mi lesz? – szögezte neki a kérdést.
A férfi tanácstalanul nézett rá. Hallgatása végtelenül fájt a nimfának. Riana meghökkenve lépett hátrébb.
- Nem számítunk, igaz? – kérdezte Riana reszkető hangon.
- Tudod, hogy te vagy számomra a legfontosabb, de ha együtt maradunk, árulóvá válsz a néped szemében. Mint, ahogy én is. – bizonygatta a férfi, karjaiba vonva a nimfát.
- Nem tarthatlak vissza? – kérdezte szorosan hozzá bújva.
- Nem. – válaszolta határozottan a férfi.
Riana kibontakozott az ölelésből, hátat fordított neki, és a kert kijáratához indult. Az utána bámuló férfinak már semmi mást nem szándékozott mondani. Hátra sem pillantva akarta elhagyni a kertet.
- Riana, kérlek! – szólt a távozó nő után a mágus.
A nimfa megtorpant, majd könnytől csillogó szemekkel a férfihoz fordult.
- Menj, és nyugodtan hadakozz ellenem! Mert ellenem harcolsz, ha a népemet támadjátok! Hát eredj, és kövesd Anzar utasításait! Tiporjatok el mindenkit! De ne felejts el velem is végezni, mert én is az ellenséges népek közé tartozom! – kiabálta könnyek között Riana.
- Ne beszélj ostobaságokat Riana! Nem vagy az ellenségem. Képtelen lennék bántani téged. – állította a férfi, és néhány lépéssel a nő mellett termett – Én sem örülök, hogy vissza kell térnem az enyéimhez, de ez nem jelenti azt, hogy…
- Hagyd csak! Nem számít. – vágott a szavába Riana – Te már döntöttél, mielőtt ide jöttél. Teljesen felesleges bármit is mondanom… Elmegyek.
- Riana, nem kell elmenned. Az én földemre egy sárkány sem merészkedik. Ott biztonságban leszel, míg véget nem ér a háború. – győzködte a férfi.
A nimfa a férfi nyaka köré fonta karjait, csókot lehelt ajkára, és hozzásimult.
- Elmegyek. Nem kell a védelmed. Az útjaink itt elválnak, és többé nem lesz közünk egymáshoz. – súgta a férfi fülébe, aki kővé dermedten hallgatta szavait.
- Riana. – nyögte ki nagy nehezen.
- A háborút megnyeritek, de nem marad más utána csak pusztaság. Mindenkit meg fogsz ölni a közeledben. A harcok befejeztével még engem is.
- Nem! – ordította a mágus, a nimfa halálának gondolatától megremegő testtel.
Riana, mutatóujját a vele szemben álló szájára téve jelezte, hogy még nem fejezte be.
- Már nem leszel ugyanaz, mire vége lesz. Minden nép gyilkosává válsz. Pusztulást fogsz hozni a világra Anzar vezetésével. Igen, győzni fogtok. Nem lesznek többé ellenségeitek. Nem, mert nem lesznek többé emberek, törpék, lidércek, kísértetek… mint ahogy nimfák sem. – sóhajtotta a mágus fülébe. Lassan elengedte, majd eltávolodott a megrendült férfitól.
Az emlékbéli nimfa eltávolodásának pillanatában a fekete gyémánt belsejében Riana szemei kinyíltak. A mágus csukott szemhéjai azonnal felpattantak a nimfa váratlan magához térésekor.
- Soler edonen krestelan! – Riana szavai úgy siklottak keresztül a testét körbevevő burkon, mint kés a vajon.
Risan elképedve hallgatta, mint hagyja el a nimfa száját az ősi sárkányok egyik varázsigéje, aminek az elhangzása után Riana testét ragyogó, lüktető fény ölelte körül.
- Lehetetlen! Nem ismerheted a varázslatainkat! – harsogta Risan egy röpke pillanatra megkövülve a döbbenettől, majd saját burkát megszüntetve, egy igézetet elhadarva nekiesett az egyre erősebben ragyogó nimfának.
- Elkéstél. – mondta a nimfa, mielőtt a testét második bőrként borító, szemkápráztatóan ragyogó fehérség szakadatlan tágulásba kezdett volna.
A fékezhetetlen iramban növekvő fényözön kérlelhetetlenül taszította egyre hátrébb az ingerült mágust. A fényáradat a gyémánt falán milliónyi rést ütött, majd apró szilánkokra szaggatta az óriási feketeséget. A fekete gyémánt maradványai csilingelve szóródtak szét a földön. Az éjfeketén csillogó szilánkok közepén álló nimfa, mielőtt a körülötte lévő fényesség teljesen megszűnt volna, elhadarta a teleportálás igéjét, és eltűnt, zöldes ködfátyolt hagyva maga után.
A mágus összezavarodott tekintettel meredt a nimfa előbbi helyére.
- Nem! Már megint! Ilyen nincs! – ordította Risan, és ökölbe szorított kézzel ácsorgott legújabb kudarcának helyszínén.
Morgolódva indult el a csillogó fekete szilánkokon. Lábai alatt sercegve, ropogva törtek még kisebb darabkákra a már amúgy is parányi gyémántok. Kedvetlenül nézelődött a törmelékek között, miközben újra, és újra rótta a köröket a hatalmas terem közepén szétszóródott drágakő maradványai között.
Dühös volt. Na, nem igazán a nimfára, inkább magára. Már megint legyőzte az a vörös bestia. Igaz, nem tud benne kárt tenni, de azt elérte, hogy a fekete gyémánttal együtt az önérzetét is összezúzza. Már másodjára dőlt romba a terve. Mióta találkozott azzal a nyeszlett kis vörössel, minden próbálkozása kudarcba fullad, és ez kezdi egyre jobban bosszantani. Ráadásul a teendői is egyre sűrűsödnek. Már alig maradt ideje arra, hogy felállítsa minden idők legütőképesebb seregét, ami nem olyan könnyű, így egyedül, a társai nélkül. Hiába halhatatlan, arra még ő sem képes, hogy egymaga leigázzon több millió halandót.
De, képtelen maradéktalanul a feladatára összpontosítani, amíg azt az idegesítő némbert nem tudja a fogságában. Azaz ostoba tönkre vágta a gyémántját. Sok évszázadába telt mire sikerült megkaparintania az istenek völgyéből. Az a kis piszkafa meg csak besétál, és szilánkokra aprítja.
Most, hogy nincs többé a gyémánt, kénytelen lesz más eszközökhöz nyúlni. Nem jelenthet neki komolyabb akadályt a bosszantó nimfa kézrekerítése. Elvégre mégiscsak mágus volna vagy mi fene. Lehet, hogy berozsdásodott az elméje egy kissé a hosszú száműzetés alatt? Talán a közel egy évezredes emlékeinek az elvesztése is negatív hatással van az erejére. Mindegy. A kis vörösnek akkor sem lenne vele szemben esélye, ha az összes emlékét elveszti. Mégis, mit árthatna neki egy halandó némber? Legfeljebb az idegei mehetnek rá, nem az élete. Nem úgy a vörös nimfának. Ő csak egy halandó. Egy felettébb szerencsés halandó, aki szemtelen módon sikeresen túljárt az eszén, már nem először.
De nem baj. Úgy is szereti a kihívásokat. Abból úgy sem adódik sok a halandók világában. Legalább elszórakoztatja magát a nimfával, mielőtt a másvilágra küldi. Most viszont ideje belevetnie magát teendői sűrűjébe. Ki kell találnia valamit, ha nem akarja, hogy a mitugrász vöröske lépten-nyomon bezavarjon terveinek kivitelezésébe.
- Emfer! – szólította őrszemét a mágus.
- Parancsolj nagyuram! – hallatszott a férfi előtt megjelenő izzó szempár felől.
- Menj, és hozd elém Neleton kapitányát! – adta ki a parancsot Risan.
- Úgy lesz nagyuram. – Emfer szeme pislantott egyet, és eltűnt ura elől.
Risan vetett egy bosszús pillantást a csillogó szilánkokra, két ujjával csettintett, és a gyémántmaradványok eltűntek a helyiségből. Elégedetten pillantott körbe. Kis gondolkodás után ő is elillant a helyiségből, aztán megjelent egy koromsötét teremben.
- Fényt! – szólt a mágus, és szava nyomán egyszerre villantak fel a kör alakúra épített szoba kőfalaiba ékelt világosszürke félgömbök.
A szoba közepén, egy ötfokos körlépcső tetején egy ősréginek tűnő, egy méter átmérőjű, harminc centiméter magas sziklamedence állt. Risan felsétált a lépcsőn, a medence pereménél megállt és a mozdulatlan víztükör fölé hajolt.
- Wertikor! Ébredj! – Risan utasítása ridegen verődött vissza az amúgy is hideg helyiség falairól. A víztükör megremegett, ám egyúttal lassú, körkörös forgásba kezdett.
Risan leült a medence peremére, és tenyerével végigsimított a víz felszínén. A víz örvénylése alábbhagyott, s végül mozdulatlanságba dermedt. A víztükör halványan fehérlő fénye játékosan verődött vissza a falról, nagyobb világosságot kölcsönözve az addig félhomály uralta helyiségnek.
- Kutasd fel őt! – a mágus a mondat végén bedobott egy vörös hajtincset a vízbe, amit elővigyázatosságból szerzett a nimfa hajából, hogy bármikor rátalálhasson, ha szükséges. Ennek most hasznát is veheti.

A napfény sugarait kékes fényáradatként verték vissza a monumentális aréna kékre festett falai. Gigászi építmény volt ez, gigászi harcosokkal a küzdőterén. A felvértezett harcosok óvatos oldalazással igyekeztek becserkészni szemben álló ellenfeleiket.
Összesen hatan néztek farkasszemet a kékes fényben úszó küzdőtéren: négy férfi és két nő. Kékesszürke bőrük alatt alaposan kidolgozott izomkötegek feszültek.
Mind más-más fegyverrel rendelkezett. A magasabbik nő, akinek kékeslila hajfonata a hátát verdeste minden erőteljesebb mozdulatánál, egy finoman kidolgozott, fémesen csillogó dárdával vette célba a vele szemben elhelyezkedő, fémtüskés buzogánnyal fenyegetőző, kékesfekete hajú férfit.
Az alacsonyabb nő harci-tőröket szorongatott kezeiben, és vicsorogva próbált félelmet ébreszteni – láthatóan eredménytelenül - a vele szemben álló, hálót markolászó nagydarab férfiban.
Baloldalon két férfi állt vad tekintetet váltva egymással. Egyikük egy szekercét forgatott zsonglőri ügyességgel, ő jól láthatóan a buzogányos harcos ikertestvére volt. A másik férfi, dupla élű kardját maga előtt tartva várta a támadást.
A lelátókon akkora tömeg verődött össze, hogy egy hajszálat sem lehetett volna leejteni közöttük. Szurkoló táborokra szakadva skandálták kedvenceik nevét, de egy név erőteljesebben hallatszott a többitől.
- Niltas! Niltas! Niltas! – ezt kántálta a gyülekezet nagy része. Ez volt a neve a kardforgató harcosnak.
A férfi, az üvöltözők legnagyobb örömére, tisztelgés képpen maga elé emelte kardját. A nézők nőnemű tagjai őrületes visítozásba kezdtek imádottjuk mozzanatának hatására.
A zsibongás azonnal alább hagyott, amikor a harcosok egymásnak estek. Elsőként a dárdás nő lódult meg. Néhány lépés után erőteljes ordítással eldobta dárdáját. A buzogányos férfi üvöltve elugrott a dárda elől. Egy szempillantás alatt a nő előtt termett, a földre taszítva fegyvertelen küzdőfelét.
- Ez nem jött be picinyem. Üdvözöld helyettem az isteneket Soir! – mondta a férfi halálos ütésre emelve buzogányát.
Az elhamarkodottan védtelennek ítélt nő egy villámgyors mozdulattal átcsusszant a harcos lábai között. A buzogány tüskéi a feje mögött fúródtak a talajba, egy pillanatra kibillentve a férfit az egyensúlyából. Soir ebben a minutumban felpattant, maga után rántva ellenfele lábait.
- Nem Ergal! Ezt az örömöt meghagyom neked. – közölte Soir végignézve, ahogy a férfi arccal előre bele dől a fémtüskékbe. Azonnal meghalt.
Az aréna visszhangzott az örömmámorban úszó üdvrivalgásoktól, amit a harcos látványos halála idézett elő.
A szekercés harcos szeme sarkából látta fivére bukását. Ordítva ütötte félre a támadó Niltas kardját. A férfi, testvére élettelen testére nézett, majd üvöltve nekirontott ellenfelének. Niltas, kardjának lapos felével olyan elképesztő erővel csapta arcul, hogy amaz szédülve megtántorodott.
- Arben, legközelebb nem lapjával fogod kapni! – figyelmeztette Niltas.
A nézősereg szinte már extázisban üvöltözött Niltas szórakoztató akciójától fellelkesülve.
A megszédült harcos szó nélkül ismételte meg a támadást. Most azonban gyorsabban mozgott. Sokkal gyorsabban, és olyan kiszámíthatatlanul, hogy Niltas alig győzte elkerülni a csapásait.
Mindeközben a másik kettősnél a férfi immár sokadjára vetette ki hálóját kistermetű küzdőfelére. A nő most nem tudott időben elugrani. A súlyos háló rátekeredett testére, gúzsba kötve áldozatát.
- Ennyi volt Meruna. – közölte mellé lépve a férfi, és egyetlen rántással kitörte a nő nyakát.
A sokadalom most a hálós harcost, Derunt éltette. Ő kegyesen intett szurkolóinak, majd a néhai Meruna teteme mellett lecövekelve várta, hogy Niltas és Arben harca befejeződjön.
Arben a feje fölött meglóbálta fegyverét, és ezt oly könnyedén tette, mintha súlytalan lenne a jókora fémszekerce. Elszántan közeledett a kardját védekező állásban tartó férfihoz.
Niltas ezzel szemben egyszerűen csak gyökeret vert. Szálfaként állt, és tekintetével követte a közelgő szekercést. Nem gondolkozott, talán érezni sem érzett semmit. Még a lelátón üvöltözők hangja sem hatolt el tudatáig. Számára pillanatnyilag nem létezett más csak ő, és Arben. Az iszonyatosan nagy szekercét lóbáló Arben.
- Niltas, megbékéltél a sorsoddal? – tudakolta Arben vicsorgásra hasonlító mosollyal az arcán. Választ azonban nem kapott.
Niltas – talán a várakozást megunva – másik lábára helyezte súlypontját, és kardja hegyét leengedte a homokba. Egész testén izzadtságcseppek csillogtak. Na nem a fáradtságtól, és főleg nem a félelemtől. Olyat ő még sosem érzett. Az arénát uraló, és egyre erősödő kékes fény nehezedett ólomsúlyként szervezetére. Mint ahogy mindegyiküknek. A különös fény miatt vált egyre nehézkesebbé a légzésük minden percben. Lényegében nem is a harc jelentette számukra a valódi kihívást, sokkal inkább a testüket sanyargató külső hatások, amiket azért találtak ki, hogy megnehezítsék erőpróbájukat, na és kurtítsák a nem igazán rátermettek élettartamát.
Arben üvöltő bikaként támadt Niltasra. A szekerce egyetlen újnyival süvített el a férfi mellkasa előtt. Niltas egy fél fordulat megtétele közben térdre vetette magát, lélegzetelállító gyorsasággal hátrahajolt, és kardját a feje fölött hátraszúrta egyenesen Arben mellkasába.
Arben a váratlan fájdalomtól felnyögött. Lesújtó karja megállt a levegőben, majd fegyvere a porba hullt erőtlen kezéből. Döbbenten meredt a hátrafeszített íjként meghajolt férfira.
Niltas felfedezte áldozata szemében az értetlenség szikráját. Várt egy kicsit, aztán lassan, nagyon lassan kihúzta kardját a harcosból. Mire Arben élettelen teste elterült, ő már talpra szökkent és kardját feltartva fogadta a tömeg ovációját.
Amikor végre lecsillapodni látszottak a kedélyek, Niltas az életben maradt két harcos felé fordult, tisztelgett előttük kardjával, és azonmód elhelyezkedett mellettük, hogy elébe nézhessenek a következő megpróbáltatásnak. Mert a neheze csak eztán jön. Mostantól mindenki, mindenki ellen játszhatja halálos játékát. Persze egy kis külsős nehezítéssel. Mert ugye, miért ne bonyolítanák meg amúgy is nehéz dolgukat. Persze mindezt csupán a nép kedvéért, hogy önfeledten szórakozhassanak.
Először nem történt semmi. A három harcos feszülten hegyezte füleit, hogy időben felismerjék merről éri őket támadás.
Az aréna elcsendesült. A lelátók előtt vörösen vibráló energiapajzs jelent meg. A küzdőtért tizenkét lilaköpenyes alak állta körbe. Ők idézték meg a nézőket óvó pajzsot.
Niltas, Derun és Soir tisztes távolból tartották egymáson szemüket. Tisztában voltak azzal, ha valaki hibázik, könnyen az életével fizethet. Most már nem feltétlenül egymást kell kaszabolniuk. Ettől függetlenül mindhárman azon lesznek, hogy a halálba küldjék egymást az első adandó alkalommal. Ami könnyen előfordulhat az elkövetkezendő küzdelemben.
Harcosok, varázslók, és közönség egyaránt lélegzetvisszafojtva várták a következő, s egyben utolsó erőpróbát. Az arénán rozsdás fém nyekergéséhez hasonló morajlás futott keresztül. Aztán a rekedtes hang megismétlődött, de már többedmagával, és közelebbről érkezett.
Soir hegyes fülei a suhogó hangok irányába fordultak. Szárnyak, méghozzá gigászi erejű szárnyak csapkodását hallotta.
Niltas összeszűkült szemekkel próbálta kihámozni merről éri majd őket a támadás. A küzdőtérre szürkületi homály nehezedett, ami bár tompította a kékes fények nyomasztó hatását, cseppet sem könnyítette meg a tájékozódást számukra.
Az energiapajzs tetejénél lassan kirajzolódtak egy hatalmas teremtmény körvonalai. Aztán még kettőé. Az árnyak zuhanó repülésbe kezdtek, egyenesen az alattuk álló harcosokat célba véve. Minél közelebb kerültek prédáikhoz, annál mélyebb sötétség telepedett az arénára.
Soir már az orra hegyéig sem látott. Irtózatos gyorsasággal elevenedett meg mellette a sötétség. Koromfekete csőr vált ki a feketeségből. A nő az utolsó pillanatban vetődött el a fejénél is nagyobb, fogazott csőr elől. Gondolkodásra sem volt ideje, olyan gyorsan követték egymást a rá vadászó bestia támadásai. Soir már kezdte unni, hogy állandóan karmos lábak, és tűhegyes fogakkal bélelt csőr elől kell ugrándoznia. Kezében tartott dárdájának súlya is csökkentette az erejét minden percben. Hamarosan annyi erőt fog veszíteni, hogy nem lesz képes időben kitérni a bestia útjából. Az is aggasztotta, hogy Niltast, és Derunt szem elől tévesztette. Igaz, valószínűleg ők sincsenek könnyebb helyzetben ebben az átkozott sötétben.
Derun azon volt, hogy kifigyelje a repülő fenevad sebezhetőségeit. Már sejtette, mivel áll szemben, de még nem volt teljesen biztos benne. Ha a förtelmes sötétség eltűnne valahogy, akkor szemtől szemben állhatna tollas ellenfelével. A harcos dobásra készen tartotta pengeéles fémekből készített hálóját, és várta a soron következő támadást. Nem kellett sokáig várnia. Az újabb roham arról érkezett, amerről várta. Egyenesen szemből. A kiszámíthatóság lett a támadó veszte. Derun meg sem kísérelte behálózni az óriási lábakat. Inkább a szétnyíló csőr fogaira vetette hálóját miközben kitért a levegőt hasító karmos lábak egyike elől. Karján érezte a mellette elszáguldó állat puha szőrét. Most már biztosan tudta. Az állat egy griffmadár. Belemarkolt az összezavarodottan vijjogó griff nyakába, és felkapaszkodott a hátára. Azonnal észrevette a griffmadár csőréből lelógó, lobogó fémhálót. A pengék mélyen a húsába vájódhattak, ha ennyire vijjog fájdalmában. Ez viszont csöppet sem hatotta meg a harcost. Derun egy lendülettel az állat fején termett, és mindkét oldalon villámgyorsan megmarkolta a háló végeit. Minden erejét latba vetve rántotta maga felé a fémhálót. A griff, tébolyító fájdalmában teljesen kinyitotta csőrét. A harcos Derun csak erre a mozdulatra várt. A hálót rutinos mozdulattal emelte ki a fogak közül. Egy újabb rántás és a fenevad állkapcsa nagy reccsenés közepette úgy tört ketté, mintha csak egy száraz faág lett volna. De Derun itt még nem állt meg. A következő rántás következményeként a griff feje két részre vált. Az állat fejének felső része vért fröcskölve hullt a felkavart porba. Derun fürgén leugrott a felbukó griffmadárról, majd a farkánál megállt, és levágott a végéből egy darabot.
- Egy újabb trófea. – jegyezte meg Derun magának.
Niltas nem állt messze Derun viadalának helyszínétől. Ő - két társával ellenben – már az első rekedtes hang elhangzása után tudta, mi vár rájuk. Eddigi élete folyamán már nem egyszer volt szerencséje griffekhez. Ebből adódóan ismerte is minden gyengéjüket. Mérhetetlenül nagy előnyt jelentett ez számára. Azt is tudta, hogy hasztalan lenne a sötétségbe meredve megpróbálni meglátni egy griffet. Ők maguk okozzák a sötétséget, ami valójában nincs is, csak az ő fejükben elevenedik meg. A griffmadarak több évezred óta bevált elme-trükkje volt ez. Egyszerűen elhitetik a kiszemelt prédákkal, hogy vak sötétben tapogatóznak. Így könnyedén végezhetnek velük. Már ha nincs az illető felkészülve az effajta illúziókra. Márpedig ő, Niltas, ugyancsak felkészültnek tekinthető. Lévén, hogy az utóbbi öt évet egy felettébb sikeres varázsló mellett töltötte. Na nem varázslótanonc vagy inas volt, hanem egy köztiszteletnek örvendő varázslónak a testőre. Bár varázsolni nem tanult meg, de a mágussal eltöltött idő alatt rengeteg hasznos tudást szerzett olyan teremtményekről, melyek többségéről az egyszerű polgárok még csak nem is hallottak.
Ennek fényében őt inkább az foglalkoztatta, hogy minél közelebb engedje magához a gyanútlan bestiát. Jött is a griff, mintha rendelésre tenné. Niltas szinte már a bőrén érezte az állat leheletét, amikor egy hirtelen mozdulattal a griff hasa alá ugrott, és kardjával villámgyorsan elvágta a meglepett jószág mellső-, és hátsó lábainak inait. A griff dühödt rikoltással fordult vissza, letépni Niltas fejét. A férfi elszántan várakozott, míg a griffmadár áporodott leheletét az arcában nem érezte. Niltasnak csak ennyi kellett. Egy gyors fordulattal tőből lemetszette az állat bal szárnyát. A griff kétségbeesett rikoltozással csapódott be a harcos mögött. Niltas arra sem vette a fáradtságot, hogy megadja a kegyelemdöfést a szenvedő állatnak. Már nem érdekelte, hiszen teljesen harcképtelenné tette. A madárszerű lény addig fog a földön vonaglani, míg a vérveszteség miatt ki nem leheli a lelkét.
Soir önuralmának határára sodródva hajította el dárdáját arra, amerről úgy vélte, hogy ellenfele érkezik. Megkönnyebbült, amikor meghallotta a griff rikoltozását. Néhány lépéssel a földre hullt madár mellett termett, kirántotta a mellkasába fúródott dárdát, és gyors egymásutánban háromszor a szívébe döfte. A griffmadár feje élettelenül borult a lábai elé.
Soir fáradtan tapasztotta tenyerét mélyen felhasított karjára. Szerencsére nem volt súlyos sérülés. Még szivárgott ujjai között a vér, de fajtájára jellemzően hamarosan begyógyul a griff által ejtett seb.
A sötétség másodpercek alatt eloszlott. A mágusok megszüntették a védelmet jelentő pajzsot. Az arénát betöltő kékes fény először elhalványult, azután teljesen eltűnt. A három túlélő harcos szabadon lélegezhetett.
A tömeg elragadtatottan, felváltva üvöltötte a három talpon maradt harcos nevét.
Niltas tisztelettel biccentett az őt éltetők felé, majd a két harcos felé, akik hasonlóképpen viszonozták az elismerést.
Niltas feje még órákkal később is zsongott. Persze nem a lelátókon üvöltözőktől, hanem a griffek elme-trükkjétől. Még most, mikor a nap elrejtőzni készült a távoli hegyek között, még most is rászállt időnként szemeire a homály. Arra is meg mert volna esküdni, hogy az előbb egy árnyalak illant el a szemközti öreg tölgyes fái között. Csak remélte, hogy nem valami maradandó nyavalya ragadt rá azoknak a dögöknek a mágiájától. Jobbnak látta tudomást sem venni a dologról, hátha hamarabb elmúlik.
Menet közben figyelt fel a feje fölötti mocorgásra. Megállt, felnézett a tölgyfa sűrű levelű ágai közé. Már majdnem sikerült kihámoznia, mit is lát tulajdonképpen, amikor egy fekete árnyalak rávetette magát. Niltas rosszallóan felmordult a váratlan meglepetéstől, és egy határozott mozdulattal levakarta magáról kéretlenül szerzett koloncát. Morgolódva állította maga elé a nevetgéléstől kuncogó apró szerzetet.
Elvetemült támadója szintén szürkéskék bőrszínnel, és feketés-lila hajjal büszkélkedhetett. Termetre viszont annyira aprócska volt, hogy Niltasnak a derekáig sem ért fel. Szemmel láthatóan gyermek volt még. Azok között is igen fiatalocska. Szemtelen vigyorral nézett fel a hatalmas harcosra. Szemében a félelem legapróbb szikrája sem látszott.
- Már van titkom. Akarod látni? – érdeklődött a fiúcska, hangját annyira lehalkítva, mintha attól félne, hogy a fák ellopják a titkát.
- Sloan, a titkokat nem szoktuk mások orrára kötni. – emlékeztette Niltas, miközben érdektelenséget színlelve elsétált a gyerek mellett.
- Neked megmutatom, mert te a bátyám vagy. Egyébként sem tudok azzal az izével mit kezdeni. – Sloan hadarva igyekezett felkelteni bátyja érdeklődését, és minden erejét latba vetve igyekezett tartani a mellette sétáló férfi tempóját, aki egyébként nem is ment gyorsan.
- Miféle izéről van szó? Már megint láthatatlan szörnyekkel viaskodsz?
- Valamit kidobott a tenger. Még sosem láttam olyat. Haza akartam húzni, de nem bírtam el. – magyarázta lelkesedéstől csillogó szemekkel.
- Kitalálom… nekem kellene ebben segítenem. – morfondírozott Niltas, és a gyerekkel szemben megállva várta, hogy amaz még egy kicsit győzködje.
- Segíts Niltas! Én meg sem bírtam mozdítani. – Sloan ártatlan tekintettel próbálta meg végképp levenni a harcost a lábáról.
- Nem bánom. Mutasd azt a nagy titkodat. – egyezett bele Niltas, és azonmód el is indult a lélekszakadva loholó fiú után.
Nem voltak kétségei afelől, hogy már megint öccse egy képzeletbeli csatájának lesz a részese. Sloant nagyon eredeti kölyöknek tartotta, csak néha már kezdte fárasztani a gyerek átlagon felüli fantáziája. Az elmúlt heti „kalóztámadás” után már külön kíváncsi volt, hogy most mit talált ki. Talán valami vízi szörny fogja őket lesben állva várni a parton? Esetleg egy egész hadsereggel kell majd elbánniuk? Ezt sosem lehetett előre tudni. Sloan fantáziája ezen a téren sem ismert határokat. Lehet, hogy ideje lenne szigorúbbra vennie a kölyök nevelését?
Sloan apró alakja villámgyorsan eltűnt a szeme elől, hogy utána szinte azonnal felbukkanjon előtte, topogva az izgatott türelmetlenségtől.
Niltas egyetlen pillantással felfedezte a parti homokban fekvő, mozdulatlan testet, melyet úgy nyaldostak körbe a tenger hullámai, mintha mindenáron szeretnének tőle megszabadulni. A termetes harcos bizonytalan mozdulattal kulcsolta kezét kardjának markolatára.
- Nem kell kard! Ne félj… alszik. – állta el Sloan ijedten a férfi útját, kezét tiltakozva maga elé emelve.
Niltas összeszűkült szemmel tetőtől talpig végigmérte a furcsa szerzetet. Nem tűnt veszélyesnek. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán él-e még a különös lény. Hasonlított a vadalanokra - mert így nevezte magát Niltas népe – azzal a lényeges különbséggel, hogy bőre olyan fehér volt, mint az Északi hegyek hófödte csúcsai.
- Felébreszted? – tudakolta a gyerek, miközben Niltas a hátára fordította az ernyedt testet.
A tenger végleg búcsút véve a testtől, még utoljára átcsapott fölötte, arcából kimosva csapzott hajtincseit.
- Ez egy lány… - nyögte ki döbbenten Niltas, figyelmesen tanulmányozva a nem éppen képzeletbeli lény finom arcvonásait.
- Nagyon szép… Megtarthatom?
- Sloan, ez a… nem tudom micsoda, nem játék. Csak bajt hozna a fejünkre. Az lesz a legjobb, ha elviszem Malagar mágusnak. Ő biztos meg tudja mondani, mi ez, és mit kezdjünk vele. – Niltas nem óhajtotta további magyarázkodásra fecsérelni az időt, inkább levette köpenyét, és az ázott női test köré csavarta.
- Niltas, veled mehetek?
- Már csak az hiányzik! Én bejuttatom ezt az izét a mágushoz, te pedig haza mész!
- Muszáj?
- Sloan…
- Jól van, na! Haza megyek.
- És Sloan, ne beszélj senkinek arról, amit találtál! – kötötte a lelkére a fiúnak.
- Nem fogok.
- Helyes. Otthon találkozunk. – közölte Niltas, és mielőtt Sloan egy lépést is tehetett volna, már el is tűnt a partot szegélyező növényzet mögött.
Hamar elérte az erdő szélét. Igazság szerint túlságosan is hamar. Még koránt sem volt annyira sötét, hogy észrevétlenül poroszkáljon el a mágus házáig nem mindennapi szerzeményével. Várakozón tekintett fel az elsötétülő égre. Hálát adott az isteneknek a hirtelen jött viharfellegért. Aztán eget rázó mennydörgés kíséretében megeredt az eső. Úgy ontotta magából az ég, mintha a világot szándékozná elárasztani. Tíz perc sem telt el máris elnéptelenedtek az utcák. Még a korábban járőröző katonák is fedél alá húzódtak. Nem is lett volna értelme kint áztatni magukat. A vadalanoknak köztudottan nem volt számításba vehető, valamire való ellenfelük. Lévén, hogy az egész kontinenst az ő fajuk uralja közel ezer esztendeje, nem akadt olyan ellenfelük, akik akár a legkisebb fejtörést is okozhatta volna nekik. Legalábbis tudomásuk szerint nem.
Niltas a vállára dobta egyre jobban karjára nehezedő terhét, és kárörvendő mosollyal nyugtázta azt a tényt, hogy a vállán heverő test arról tanúskodik, hogy mégsem az uralkodóé a világ, mint ahogy azt mindenki hiszi. Leszámítva azt a néhány „rendbontót”, akik elméleteikkel rendszeresen borzolják a régi nézeteket valló vadalanok idegeit. Az efféle rendbontók közé tartozik a sokat látott Malagar mágus is. Egy vadalan, aki teljes meggyőződéssel állítja, hogy a világot nem csupán saját földrészük, és egyetlen tenger alkotja. De mondhatott bármit, a végén csak kinevették képtelen ötletei miatt. Az ősi vallás papjai még ki is átkozták maguk közül esztelen elgondolásai miatt. Nem mintha szíven ütötte volna ez a mágust. Tíz évvel ezelőtt - fittyet hányva az ellene ágálókra - már-már halálosan merész ötletek kivitelezésébe kezdett. Azon mesterkedett, hogy teleportálási pontok létrehozásával egyre távolabb jusson a parttól a feltételezett szárazföld irányában. Ezek az évek folyamán elhelyezett mágikus portálok segítették abban, hogy visszanyerje erejét mielőtt tovább haladna. Előfordul, hogy hosszú hetekig nem tér vissza a tengerről. De mindig, amikor már kezdenék halottnak tekinteni, és egyesek megkönnyebbülnének, akkor fogja magát és megjelenik a város kellős közepén. Meglehetősen átázott ruházattal, ám egészségesen. Visszatérésének helyszínéül csaknem minden esetben az uralkodói udvarház előtti teret választotta. Niltas számára nyilvánvaló volt, hogy ellenlábasai bosszantására teszi ezt. Egyszer meg is kérdezte a mágust, mi értelme van az udvarnál élők bosszantásának, de Malagar válasza csupán egy halvány mosoly volt. Mit is várhatott volna tőle? Sosem volt bőbeszédű.
Merengésének az vetett véget, hogy elért a mágus házáig.
Malagar háza valamivel több mint négyszázszáz méterre volt a többi háztól. Magányos különcként állt a tölgyerdő peremén. Tetejét már jócskán belepték az elszáradva aláhulló barnás-vöröses színt öltött levelek. Kéményt egy szálat sem lehetett látni rajta, bár az avatott szemek hamar felfedezték a tető szélein lévő mélyedéseket bennük egy-egy tűzkristállyal, amik pofonegyszerű célt szolgáltak: a ház melegen tartását. Malagar minden ősszel elmormolta a hőforrás igéjét, tavasszal pedig elmondta az ellenvarázst, így szüntetve meg a mágikus fűtést. A szemmel láthatóan varázslóotthon ugyan nem büszkélkedett az úri házak méreteivel, de szűkösnek sem volt mondható.
A harcos sietősen megzörgette az ajtót. Bentről nem érkezett válasz, ezért megismételte. Szintén eredménytelenül. Harmadszori próbálkozás helyett lassan benyitott. Kellemes meleg levegő szökött ki az üres szobából. Egy lélek sem volt odabenn. Niltas némi tétovázás után átlépte a küszöböt, és sietve bezárta maga mögött az ajtót. A helyiség berendezési tárgyai már kezdtek igencsak porosodni. Ez annak a jele volt, hogy a mágus hetek óta nem járt otthon. Teketóriázás nélkül vonult át egy szomszédos szobába. Ott ugyanolyan olyan meleg fogadta, mint az előbbiben. A mágus hálószobájában volt. A földre különféle állatok szőrméit terítették. A falakon felváltva sorakoztak a különböző harci eszközök, és amulettek. Az egyik falat csaknem teljesen elfoglaló tölgyfa szekrény egyik résnyire nyitott ajtajára egy barna szegélyű bordó köpeny volt akasztva. Meglepő, de ebben a helyiségben nem volt por. Niltas varázslatot gyanított a dolog hátterében.
Óvatosan az egyik szőrmére fektette a testet, majd lefejtette róla az átnedvesedett köpenyt. Hirtelen nem tudta hova tenni, hát rádobta az ágy melletti karosszékre. Azon kezdett tanakodni, hogy meg kellene szabadítania a lányt vizes ruhájától. Épp a derekán lévő selyemövet kezdte kioldani, amikor a szobába lépő háztulajdonos megszólalt.
- El a kezekkel Niltas! – harsant Malagar hangja a háta mögül.
- Malagar! – pattant talpra a harcos, kissé szégyenkezve nézve az érkezőre – Ezt az izét a tenger sodorta ki a partra.
- Ezért mindjárt le is kell vetkőztetni? – tudakolta a mágus közelebb lépve a földön heverőhöz.
- Csurom vizes. Gondoltam, jobb, ha leveszem róla… - kezdte a magyarázkodást a harcos.
- Neki, vagy neked? – kérdezés közben mindentudó mosoly suhant át arcán.
- Micsoda? – hördült föl a férfi.
- Niltas, csak tréfáltam. – mondta nyugtatólag a harcosnak miközben letérdelt a lány mellé.
Ő sem csodálkozott el kevésbé a törékeny testű lány felbukkanásán, mint Niltas. Lábai előtt hevert elméleteinek élő bizonyítéka. Mert élt. Lélegzett. Kissé gyengén, de akkor is emelkedett, és süllyedt a mellkasa. Kezét a nyakára téve érezte szívének dobogását. Még élt. Azt viszont nem tudta volna előre megmondani meddig lesz ez így. Érezte, hogy minden egyes lélegzetvételével egyre gyorsabban száll el az élet a furcsa teremtményből.
- Életben marad? – érdeklődött Niltas kíváncsian pislogva a nőre.
- Talán. Ha rájövök, mi a baja. Ahhoz azonban először azt kellene tudnom, hogy mivel van dolgom.
- Talán a tengerben él.
- Kizárt dolog. Tüdővel lélegzik, akárcsak te vagy én. – közelebb hajolva félre húzta a már csaknem teljesen száraz, vörös hajtincset, mely alatt a lány hegyes füle rejtőzött – Nahát! Hegyes füle van, mint nekünk.
- Valóban. Érdekes… a bőre viszont különbözik a miénktől. – állapította meg Niltas.
- Fehér bőr, hegyes fülek, vékony testalkat, és csodaszép arc. Ismerősnek tűnik a leírás. Megnézem a Mítoszok Könyvében. Úgy emlékszem abban olvastam hasonlóról. – gondolkozott hangosan Malagar – Hozd a lányt! – fordult vissza a harcoshoz, mielőtt kilépett a szobából.
Niltas szó nélkül vette megint ölbe a lassan száradó testet. Komótos léptekkel követte Malagart egy másik szobaféleségbe, ami a mágus kísérleti terme volt. Ez volt a legnagyobb helyiség a házban. A harcosnak nem jelentett újdonságot a varázsló laboratóriumaként funkcionáló helyiség, nem először tette be oda a lábát. Türelmesen várt, míg a mágus szabaddá tette az asztalt, aztán ráfektette a még mindig eszméletlen teremtést.
Malagar leemelt egy kékfedelű könyvet az egyik könyvespolcról, és a lány feje mellé téve kinyitotta. Izgatottan forgatta a lapokat, egyik oldal után a másikat, míg szeme meg nem akadt egy bizonyos ábrán.
- Meg van! Ez lesz az. – határozott mozdulattal tartotta a könyvet Niltas orra elé.
- Valóban nagy a hasonlóság. – helyeselt a harcos, hangjában némi fenntartással.
Malagar visszatette a Mítoszok Könyvét a lány fejéhez, és tüzetesen összehasonlította a könyvben lévő ábrával. Minden stimmelt. A hegyes fülek, a feltűnő szépség, a bőre finomsága… Minden. Majdnem minden. Már csak egy valami nem volt a leírásnak megfelelő. A haja. Az asztalon heverő nő haja olyan vörös volt, mint az életre kelt tűz. Lángvörös. Ez sehogy sem illett a képbe.
- Nos? – a harcos értetlenül nézett a mágusra. Nem értette, miért nem mondja már ki, mi ez az izé.
- Nos, barátom, ez egy nirimfa. – közölte diadalmas mosollyal.
- Milyen fa? – Niltas, ha a feje tetejére áll sem tudta volna elképzelni, hogy egy fa hever előtte.
- Nem fa. NIRIMFA!
- Nirimfa…
- Az bizony.
- Az meg mi akar lenni?
- A nirimfákat a világot teremtő istenek alkották, hogy őrizzék szent földjeiket, és vadászterületeiket. Elcsábíttatták velük a földjeikre tévedő harcosokat, és vadászokat.
- Aztán?
- Aztán megölték a férfiakat, hogy meghódított szívüket elfogyasztva még nagyobb csáberőre tegyenek szert. Így védték az istenek birtokait.
- Remek, egy igazi férfifaló… Még valami?
- Más nincs.
- Csak ennyit ír a könyv?
- Amit itt olvashatsz, az az eredetinek csak a töredéke. A Nagy Tűzvész után csak ennyi maradt belőle.
- Nagyszerű. Szóval van egy csábító nirimfánk, ami, ha életben marad, megeszi a szívünket. – foglalta össze magának a tényeket röviden a harcos.
- Úgy van. Hát nem nagyszerű? – lelkendezett a mágus a felfedezésen.
- Mi? Az, hogy megzabálnak? – emelte kérdő tekintetét a túlfűtött mágusra – Na… Én megyek, és felveszem az ősi vallást. – közölte morcosan.
- Ugyan Niltas! Ne legyél már ennyire borúlátó! Ez a nirimfa alapjaiban változtatja meg népünk világnézetét. Ő a bizonyíték arra, hogy nem csak ez az egy szárazföld van.
- Az eszedbe sem jutott, hogy ez az izé talán nem is másik földről való? – kérdezte az állítólagos nirimfára mutatva.
- Mutass egy helyet, csak egyetlen egyet, amelyről feltételezhető lenne, hogy nirimfák élnek ott! – követelte Malagar, és Niltas tanácstalan ábrázatát látva folytatta – Ő, nem e földrész szülötte. Viszont, korlátlan lehetőségeket nyit meg előttünk. Idegen földeket fedezhetünk fel, ismeretlen fajokkal találkozhatunk. Képzeld csak el!
- Ezt az elképzelősdit Sloan tudná igazán értékelni. – jegyezte meg gondolatban, ám hangosan ezt mondta: - Nem kellene ahhoz előbb megmentened az életét?
- Ez is igaz. Hol is kezdjem… - törte a fejét a mágus – Tehát… küllemre valamelyest hasonlít ránk, de a testfelépítése inkább a keleten élő vadalanok törzsére emlékeztet. Nem harcos-, de nem is dolgozó alkat. Inkább varázslónőnek nézném vagy nemesnek. Esetleg mindkettőnek.
- Egy varázsló úrnő? Nem is tudom… - szólt közbe a férfi.
- Valóban nem tudjuk Niltas, de jelenleg csak találgathatok. Tehát nincs mit tenni… - Malagar elhallgatott, azután egy határozott mozdulattal kioldotta a lány övét. Rögtön ezután, de már korántsem olyan határozottan, lefejtette mindkét válláról a világoszöld ruha vállpántjait. – Segítenél? – nézett segélykérőn a harcosra.
- Még szép. – egyezett bele fellelkesülve.
Közös erővel hamarosan sikerült levetkőztetniük. Malagar, és Niltas lélegzete elakadt, ahogy megpillantották a test nagy részét beborító sötét elszíneződéseket.
- Szent egek! Mi történt ezzel a szerencsétlennel? – csodálkozott Niltas megrökönyödve a lányt borító sebesülések láttán.
- Megkínozták. Olyan kegyetlenül, és olyan módon, amire csak kevesen képesek. Akárki is tette, nem szándékozott életben hagyni.
- És nem is fog élni, ha te nem teszel valamit.
- Nahát. Az előbb még inkább szeretted volna holtan látni, mint élve. Már nem félsz, hogy felfalja a szíved? –Malagar megszokott halvány mosolya jelezte, hogy mennyire élvezi ugratni a harcost.
- Lassan ott tartok, hogy én magam vágnám ki, és adnám át a szívemet neki, ha ezzel életben tarthatnám. – vallotta be, miközben gyengéden megérintette a lány éteri arcát.
- Élni fog. Élni, ha én mondom, vagy ne legyen a nevem Malagar! – fogadta meg a mágus.
- Szóval, menthető?
- Igen. De, sajnos nem csupán a testét mérgezték meg, hanem a lelkét is. A legerősebb ellenszerre lesz szükségem. Az előállításához azonban be kell szerezni néhány dolgot, amik hiányoznak a készletemből. – az egyik polchoz lépve leemelt egy papírtömböt, elhúzta kezét a tömb fölött, majd a felső lapot letépte, és Niltasnak adta – Menj, és hozd el nekem, amiket felírtam!
Niltas átfutva a listát felhorkantott az egyik összetevő láttán.
- Te megőrültél. Hogy hozhatnám el neked a főtemplomból a Teremtés tüzét? Abba a szentélybe csak papok léphetnek be.
- Mondjuk, kölcsön vehetnéd néhány órácskára. – javasolta a mágus ravaszkás hangsúllyal.
- Azt akarod, hogy kifosszak egy templomot? – hitetlenkedve meredt a helyeslően bólogató mágusra – Neked tényleg elment az eszed!
- Szükségem van a Teremtés tüzére. Ha nem azzal főzöm össze a hozzávalókat, akkor már most kezdheted ásni a lány sírját. Nincs más módszer. Vagy ez, vagy egy halott nirimfa. – igyekezett Niltast meggyőzni magyarázatával – Még valami! Ennek hasznát veszed. Elrejti a szent láng fényét. – a mágus kotorászott egy ideig a fal melletti utazóláda mélyén, végül kiemelt egy fekete anyagot, és átnyújtotta a harcosnak.
Niltas kis gondolkodás után köpenyébe gyömöszölte a fekete kelmét, majd sarkon fordult, és a kijárat felé vette az irányt.
- Ha nem térnék vissza, akkor a templomnál leszek. Valószínűleg több darabban.
- Badarság. Közel, s távol nincs jobb harcos tőled. Tehát, csak ügyesen, és ne várass sokáig!
- Ó, sietnem kell? Micsoda csalódás! Azt hittem elteázgathatok egy kicsit a templomőrökkel. - mást nem mondott, csak kiviharzott a helyiségből, Malagar rosszalló tekintetének kíséretében.
A templomot megközelítve rá kellett döbbennie, hogy nehezebb lesz a dolga, mint gondolta. A nagyszámú fölénnyel bíró őrséget meglátva az ajtón való bejutás lehetőségét azonnal elvetette. A robosztus épület kupolájáról ilyen messziről nem igazán tudta megállapítani, hogy találna-e rajta olyan felületet, amin felkapaszkodhatna. A falak, és a tető valószínűleg sikamlóssá váltak a váratlan égi áldás miatt. De mindegy. Akkor is meg kell próbálnia. Ez most valóban életbevágóan fontos.
Egy magányos őrszem keltette fel az érdeklődését. A tagbaszakadt vadalan úgy tízméternyire lehetett a többitől. Méghozzá ideális helyen az észrevétlen bejutáshoz. Ha valahogy elcsalhatná a bokrok közé…
Az őr megneszelte a bokor leveleinek zizegését. Aztán halk, vékonyka, segélykérő hangot hallott.
- Segítség! Kérem, valaki segítsen! – Niltast rosszullét kerülgette, hogy ilyen módszerhez kell folyamodnia. Sokkal többre értékelte a harcot, mint az ostoba színészkedést. Erre most tessék, itt gubbaszt egy bokorban, és játssza az elesett nőszemélyt. Rémes érzés.
Az őr tétován körbepillantott, észleli- e valamelyik társa, ha elhagyja őrhelyét. Örömmel nyugtázta, hogy rajta kívül senki nem figyelt fel a bajbajutott kishölgyre. Talán kiadós jutalom vár rá a segítségnyújtás fejében. Mondjuk egy kis hancúr képében.
- Hol van hölgyem? – sutyorogta az őr a bokorhoz érve.
Niltas várt, míg megfelelő távolságba kerül, aztán néhány jól irányzott ütéssel letaglózta, mint egy barmot. Őszintén megvallva nem hitte, hogy akad olyan marha a világon, aki bedől egy ilyen átlátszó trükknek. Hát akadt.
- Köszönöm. Már sokkal jobb. – tudatta elváltoztatott hangon az eszméletlen őrszemmel.
Az akadály elhárult az útjából, veheti hát az irányt a Teremtés tüzéhez. Már ha éppen sikerül felmásznia a legalább hét vadalan magas tetőszerkezetre. Egyébként még fára mászni sem szeretett, nemhogy falakat, és tetőket másszon meg. Viszont úgy döntött, mérgelődni ráér akkor is, ha már a tetőn lesz. Még nem tudta, mivel fog ezért a küldetésért megfizetni a mágusnak, de ha túléli, akkor módot talál a fizetségre annyi szent.
A fal tetejéig egész könnyedén sikerült felküzdenie magát, de a tetőre szitkokat motyogva lendült át. Még szerencse, hogy az esőcsatorna a lába alá került valahogy, másként csúnya hátast vágott volna a földön. Kis kalimpálás után egyensúlyba küzdötte magát, és arccal előre felkenődött a cserepekre. Válogatás nélkül szórta az átkokat Malagar fejére, és az idióta ötletére. Ráadásul valami idegesítően nyomta a bordáit. Kaparászott egy darabig a hasánál, majd kihúzott egy törött cserepet.
- Még ez is. – türelmetlen mozdulattal szabadult meg a töredéktől. A cserép a bozótosban kiterített őrszem sisakján landolt. – Hoppá. – jegyezte meg halkan, nyakát behúzva a harcos.
Bár az esőáztatta cserepek sikamlósak voltak, mint a halak, végül csak sikerült elevickélnie a tető túloldalára. Hangtalanul leereszkedett az esőcsatornán, és a fal árnyékába húzódott. Éppen időben, mert rögtön ezután két őr masírozott el alatta, láthatóan a templomkapu felé tartva. Valószínűleg őrségváltás lesz, gondolta Niltas. Most jött el az ideje egy kiadós imának, hogy ne vonja magára az őrök figyelmét, ha átsétál az udvar közepén álló oltárhoz. Micsoda szerencse, hogy az oltár kapui mindig nyitva állnak. E pillanatban úgy gondolta, gyerekjáték lesz elemelnie a lángot. Meglehet, fel sem fog tűnni a hiánya, ha elég gyorsan visszaér vele. Ha Malagar nem vacakol sokat a nirimfával, akkor a következő váltás előtt ismét itt lesz a Teremtés tüzével.
Várt, amíg a váltás elballag előtte. Egészen addig nem mozdult, míg bele nem vesztek a sötétségbe. Most örült csak igazán a papok zsugoriságának, aminek köszönheti az épület rossz megvilágítását. Az ostobák. Fel sem merül bennük annak a lehetősége, hogy valaki rá akarná tenni a kezét az értékeikre. Örülhetnek, hogy nem egy vérbeli tolvajjal van dolguk. Az nem szolgáltatná vissza nekik a Teremtés tüzét.
Niltas olyan sebesen mozgott a hatalmas udvaron, hogy vadalan legyen a talpán, aki ráismer. A következő pillanatban már az oltár falain belül volt. Hunyorogva nézett az oltár fölött lebegő, aranyló fénnyel lobogó tűzbe. Hamar észbe kapott, és merengés helyett letakarta a szent lángot a mágustól kapott fekete anyaggal. A sötét lepel alját összefogta, és a tömött zsákocskára emlékeztető holmit elhúzta az oltártól. A helyiségre sötétség ereszkedett. Niltas nem kezdett azon meditálni, hogy honnan szerezhette a mágus a különös, éghetetlen anyagot. Ráér még ezen gondolkodni. Most viszont ideje lesz visszaindulnia Malagar házába. Már ha élve kikerül innen.
Épp a külsőfalról ugrott le, amikor a templomi kürtök felharsantak mögötte. Az őrök riadót fújtak. Nyüzsgő bolyként futkostak a kétségbeesett papok az üres oltár körül.
Niltas első gondolata az volt, hogy mégsem tudja visszavinni a lángot, mielőtt valakinek feltűnne a hiánya. Elhatározta, hogy a visszaszolgáltatás „nemes” feladatát meghagyja a mágusnak. Majdcsak kiagyal valami varázslatfélét. Legalább nem rozsdásodik be az elméje.
***
Negan türelmesen várta, hogy belépjen a szobájába az, aki annyira bosszantóan sokáig kopácsolt az ajtón, hogy kedve lenne menten kitekerni a nyakát, amiért megzavarta. A vastag fenyőajtó csöndben kinyílt. Sol állt az ajtóban. Bátortalanul nézett a fiatal mágusra. Még nem döntötte el, belépjen-e vagy ne a férfi szobájába.
Negan nem tudta mire vélni ezt a határozatlanságot. Türelmetlen mozdulattal intett a nimfának, hogy menjen már beljebb. Még nem érezte magát felkészültnek egy délutáni huzavonához. Egyelőre még azt sem döntötte el, hogy ő akart-e túl későn bele kezdeni egy varázslatba, vagy a nimfa érkezett túl korai időpontban.
- Ha nem fontos dolog miatt zavarsz… – figyelmeztette halkan a mágus.
- Szeretnék veled beszélni néhány dologról. – közölte közelebb lépkedve a férfihoz.
- Nem mondod komolyan, hogy azért vertél fel, hogy beszélgethess? – a mágus felhördült zargatásának indokán.
- Sajnálom. Jobb lesz, ha későbbre halasztom. – a nimfa elfordította tekintetét a mágus arcáról, aztán megfordult, hogy távozzon a szobából. Negan kézmozdulatára azonban becsukódott előtte az ajtó.
- Ha már itt vagy, beszélj! Mit akarsz tőlem? – a férfi hangja sürgető volt, és megint olyan rideg, mint utazásuk előtt.
- Csak közölni akartam veled, hogy holnap reggel, az ünnepség után azonnal haza indulok. – a férfi fagyos tekintetét látva már nem is bánta, hogy egyedül kell hazakeverednie.
- Nem indulhatunk vissza, míg a papnő nem tájékoztat a fejleményekről. Tehát még legalább két napig semmiképp nem kelünk útra.
- Félreértesz. Magam utazok. – világosította fel elszánt arccal a nimfa.
- Hogy gondolod, te ostoba? Napokon át mész a fejed után? Meg akarsz halni, vagy útonállók zsákmánya szeretnél lenni? Melyik hangzik csábítóbban? Nélkülem esélyed sincs.- a mágustanonc lekicsinylőn beszélt, ugyanakkor a nimfa gyengeségét bizonyítván, erősen megszorította karját.
Sol felszisszent a karjába hasító fájdalomtól, és szabadulni próbált a férfi kezétől. Negannak azonban esze ágában sem volt elengedni.
- Még velem sem boldogulsz. Mit kezdenél akkor egy tucat útonállóval? – kérdése végén érzéketlen ábrázattal nézett a nő szemébe, és elengedte a karját.
- Ha szerencsém van, elkerülöm őket.
- Nem alapozhatod az életed a szerencsére. – kezdte igazán kihozni a sodrából a nimfa önfejűsége. Végül mégis erőt vett magán, és higgadtan igyekezett jobb belátásra bírni – Sol, hidd el, nem akarsz egyedül útnak indulni. Van fogalmad arról, mi vár rád, ha a fosztogató söpredék keze közé kerülsz? Ha nincs, én elmondhatom.
- Valószínűleg váltságdíjat kérnének értem.
- Csak szeretnéd, hogy ennyivel megúszd. A valóság azonban sokkal kegyetlenebb, mint te azt hiszed. Elrabolnak, és kedvük szerint múlatják veled az időt, míg ki nem élte magát rajtad mindegyikük. Aztán a legjobb árat kínáló rabszolga-kereskedőnek hajítanak majd, mint valami értékesítendő játékszert. De, ne gondold, hogy ezzel vége lesz. Nem. Ez csak a kezdet. A továbbiakról, hacsak nem muszáj, inkább nem mesélnék. – mondókája befejeztével várakozón nézett a nő riadt szemeibe.
- Valóban kegyetlen a valóság. – értett egyet megszeppenve a hallottaktól.
Tehát ezért akarja az úrnő, hogy egymaga keljen útra. Mérget vett volna arra is, hogy Narin tisztában volt azzal, hogy vissza fogja utasítani a katonai kíséretet. Így akarja hát félreállítani az útból, hogy úgy tűnjön, nincs köze a történtekhez. Biztosan legmélyebb sajnálatát fejezné ki Kalarannak a történtek miatt, aztán bevetné minden csáberejét hőn áhított mágusa megszerzésére.
- Még mindig jó ötletnek tartod az utazást? – kérdezés közben megemelte a nimfa állát, kényszerítve, hogy a szemébe nézzen.
- Nem tudom… - Sol hangja suttogásig halkult.
Negan hallgatott. Sol, szemeit behunyva átadta magát a mágusból áradó forróságnak. Ajkán érezte meleg leheletét. Szemei azonnal kinyíltak, amint a férfi végigsimított az arcán.
- Ne menj nélkülem! – Negan hangja módfelett gyöngéd, és meggyőző volt.
- Még meggondolom. – bújt ki az egyértelmű válaszadás alól, s rögtön témát váltott – Tegnap azt mondtad, megnézhetem a város határánál lévő vízesést. Elviszel?
- Ígértem én olyat valaha, amit nem tartottam meg? – miközben a nőre mosolygott, visszahúzta a kezét.
- Nem.
- A karnevál után elmegyünk a vízeséshez. Most viszont dolgom van, ha nem haragszol. – bocsánatkérő nézése megtette hatását. A nimfa nem akadékoskodott.
Sol engedelmesen magára hagyta az ifjú tanítványt. Azonban eszébe sem jutott visszahúzódnia szobája magányába. Sokkal jobban érdekelte az utcáról beszűrődő zsibongás, mint az, hogy búvalbélelten kuporogjon az ágyán, utat engedve az önsajnálatnak. Inkább elvegyül a Narin által csak pórnépnek nevezett tömeg között.
Fellelkesülve sietett végig a folyosón. Fel sem tűnt neki, hogy minden őr utána fordult, míg leszaladt a méltóságteljes pompában tündöklő épület utcára vezető lépcsőin. Az utolsó lépcsőfokon megállt, mélyen belélegezte az ünnepi izgalommal telítődött levegőt, és elvegyült a járókelők között.
Boldogságtól átszellemült ábrázattal sétált egyik sátortól a másikig. Hol a finoman kidolgozott ékszereket, hol a selyem textíliákat nézegette vágytól csillogó szemekkel.
Az egyik árus – aki híres volt arról, hogy bármit képes rátukmálni a vásárlóknak nevezett prédákra – azon nyomban lecsapott a fiatal nimfára. Legszebb portékáit az egekig magasztalva próbálta elkápráztatni leendő vásárlóját.
Sol az asztalra terített selyemanyagok közt válogatva igyekezett dűlőre jutni, melyiket válassza. Három lélegzetelállítóan szép textíliát cserélgetett kezében.
- Úrnőm, minek mondana le bármelyikről is? Kegyedé lehet mind a három százöt darnáért. – úgy gondolta, addig üti a vasat, amíg meleg – Higgye el, megéri. Az uralkodói ház is tőlem vásárolja az előkelő hölgyek ruháinak kelméit.
Sol döntésre jutott. Határozott mozdulattal emelte ki a többi közül az áttetsző halványpiros anyagot.
- Ezért mennyit kér? – a nimfa úgy tett, mintha nem hallotta volna a kofa előbbi ajánlatát.
- Ez az egyik legértékesebb kelmém. Ötven darna az ára.
- Valóban értékes kelme. Mi több, túlságosan is drága. – a nimfa töprengve vissza tette, majd felemelte mellőle a világoskéket – Ez mennyibe kerül?
- Harmincöt darna, kisasszony. – hadarta el az árat a kofa.
- Huszonöt darnát tudok adni érte. – közölte a nimfa a derekán lévő lapos erszényre pillantva.
- Nem is tudom. – a férfi töprengve vakargatta őszülő kobakját – Tudja mit? Legyen. Huszonöt darnáért az öné.
- Köszönöm. – Sol sugárzó arccal vette el a kofa kezéből az összehajtogatott anyagot.
- De, ha lehet, ne hangoztassa, hogy ilyen olcsón adtam! – súgta vásárlójához hajolva.
- Nem fogom. Ég önnel!
- Az istenek oltalmazzák széphölgy.
Sol új szerzeményével a kezében indult vissza a nemesi házhoz. Menet közben eszébe jutott, hogy Narin úrnő nem lesz elragadtatva, ha rájön, hogy nem távozik az ünnep után Tarsisból. Nem baj. Majd közli vele, hogy ezt a gondját ossza meg a mágussal, aki nem engedi egyedül hazaindulni. Lelki szemeivel előre látta az úrnő tehetetlen dühtől eltorzult arcát. Solt nem izgatta, milyen dühös lesz az a vérszívó némber. Annak a hárpiának nincs hatalma fölötte. Abban biztos volt, hogy nem kell számítania a közeljövőben egy újabb merényletre. Az úrnő tisztában van azzal, hogy kényes a helyzete, mert csak annyit kell tennie az általa annyira megvetett nimfának, hogy elmeséli a szolgájával, és a sabattival megesett kis kalandját. Ezt nem engedhette meg magának a nő, ezzel Sol nagyon is tisztában volt. Egyszer akkor is fizetni fog a tettéért az a kígyó. Nem fogja örökre magában tartani a történteket. Elvégre az életére tört. És attól, hogy nem közvetlenül ő, hanem a bérencei akartak végezni vele, még nem ártatlan a dologban. Nagyon nem.
Egyszer csak irdatlan hangzavarra lett figyelmes. Egyre közeledő kiabálás ütötte meg a fülét. Ezen kívül seregnyi patadübörgés is közelgett rohamosan, egyenesen feléje. Pontosabban a Remény templomához vezető főutcán, aminek ő a kellős közepén ácsorgott földbegyökerezett lábbal. Nem értette, mi történik körülötte. Az emberek visongva ugrándoztak el a vágtázva haladó lovasok elől. Sol pillanatok alatt magára maradt az út közepén. Eleinte nem látott mást csak a házak között felszálló, kavargó porfelleget. Aztán a kanyarban kirajzolódott előtte egy, aztán még egy, és még sok lovas körvonala. Komor, elszánt arcok közeledtek felé rendíthetetlen vágtával. Sol hirtelen észbekapott, és az út szélére sietett. Megállt, hogy végignézze a lovasok elvonulását. Ekkor hallotta meg a mögötte lévő sikátorból egy kislány, és édesanyja párbeszédét.
- Hagyd a csudába! Majd kapsz másikat. – a gyerek anyja idegesen tekintgetett a jövevények irányába. Szeretett volna minél messzebb lenni a katona népségtől.
- Elejtettem Dotit. Menjünk vissza érte! – kérlelte a kislány szipogva.
- Majd holnap megkeressük.
- Nem! El fogják taposni a lovasok és meghal.
- Ne makacskodj, az csak egy játék mackó.
- Doti nem játék! Ő az én mackóm, és akarom! – a kislány az útra mutogatva toporzékolt.
Sol a jelzett irányba fordult tekintetével az elhagyott mackót kutatva. Az utolsó lovas is befordult a kanyarban, amikor megpillantotta az út közepén árválkodó játék mackót. Nem sokkal volt távolabb attól a helytől, ahol előzőleg még ő állt. Lélekszakadva futni kezdett a földön fekvő játékhoz. A lovak patáit szinte már a fejében hallotta dübörögni. Felkapta a kis mackót, és már fordult is volna vissza, amikor meghallotta maga mögött egy ló rémült nyerítését. A nimfa halálsápadtan hátrapördült. Közvetlenül előtte egy fekete mén ágaskodott fel, aminek lábai alig fél méterre a fejétől kaszálták a levegőt. Sol dermedten állt a hatalmas mén, és lovasa előtt.
A nyeregben ülő férfi igyekezett megfékezni, és megnyugtatni hátasát. Közben ingerülten méregette a halálra vált nimfát. Feltartott kezével éppen megállásra parancsolta a többi katonát, amikor a semmiből felbukkant egy feketeköpenyes mágus a rémült nő mögött. A katona váratlanul engedett a gyeplőn. A ló lába a földre csapódott, de addigra a nimfa, és a mágus az útszélen termett. A férfi ingerült pillantással méregette a nimfát, és megmentőjét.
- Megőrültél? Ha nem akadok rád időben, akkor most halott lennél. – bár a mágus nem folytatta a szidalmazást, tekintete egyértelművé tette a nimfa számára, hogy a folytatásra hamarosan sor kerül. Persze zárt ajtók mögött, mert a mágus nem fog vitába bocsátkozni idegenek előtt.
- Lehet, de lehet, hogy nem. – válaszolta harciasan a nimfa, majd a felháborodott arckifejezésű férfit faképnél hagyva az anyához, és gyermekéhez ment.
- A mackód már nagyon hiányolt. Tessék. – Sol leguggolt, átnyújtotta a mackót, megsimogatta a kislány fejét, majd felkelt.
- Hálásan köszönjük kisasszony. – az anya zavarban volt, a helybéli úri népségnek nem volt szokása lealacsonyodni a szegényekhez.
- Semmiség. – mondta a nimfa, aztán még egyszer a gyerekhez fordult – Vigyázz a mackódra! – mondta, és visszasétált a még mindig dühösen csillogó szemű mágushoz.
Negan valóban dühös volt a nimfa meggondolatlansága miatt. Ugyanakkor aggasztotta a katonákat vezető lovas. Érezte a szagát. Nem emberi szaga volt. Nem. Mert valójában nem volt ember. Az emberi álca mögött egy sárkány lapult. A katona összehúzott szemöldökkel nézett egyenesen a szemébe. Nem volt vitás, hogy a lovas is tisztában volt az ő kilétével.
A katona farkasszemet nézett egy ideig a mágussal, azután, mintha megunta volna a dolgot, intett katonáinak, és indulásra ösztökélve hátasát elügetett a gyanakvó mágus, és a lovasokat bámuló nimfa előtt.
Negan gondolkodóba esve fogta karon Solt, és indult el az udvarházhoz. Hirtelen azt sem tudta, melyik legyen a fontosabb: a szeleburdi nimfa alapos fejmosása, ami valószínűleg veszekedésbe fog fulladni, vagy inkább próbáljon meg rájönni, mit akarhat Tarsisban egy sárkány? Talán jobb, ha előbb a nagyobb kihívással néz szembe. Ez pedig nem más, mint az ugyancsak harapósnak tűnő nimfa fejmosása. Hogy mi lesz ebből? Örülhet, ha nem fog azonnal hazaindulni haragjában. Még a végén tényleg oda kellesz kötöznie a székhez.

A lópatkók által felvert por egyenletes sebességgel haladt, majd elért a Remény templomáig és ott szertefoszlott. Vezényszó nélkül is majdnem egyszerre szálltak le lovaikról a fegyelmezett katonák. Vezetőjük kurtán közölte velük, hogy kint kell maradniuk, aztán erőteljes, magabiztos léptekkel besétált a templomba. Piros köpenye, aranymarkolatú kardja, piros-tollas sisakja nemesi származásáról árulkodott. És a nemeseknek kapitányi rang dukált. Öltözéke csupán annyiban tért el a többiekétől, hogy piros köpenye széleit fekete selyem szegélyezte. Magas, termetes férfi volt. Nem lehetett több húsz évesnél. Kék szemeiben egyszerre csillogott harag, eltökéltség, és izgatottság. Harag a feketeköpenyes felbukkanása miatt, eltökéltség céljai eléréséért, és izgatottság, mert valahol mélyen örült a mágus megjelenésének.
Gondolataiból az Onoria papnő fogadóterme ajtajánál strázsáló katonák egyikének hangja szakította ki. Kissé megkésve jutott el tudatáig, hogy fegyvereinek leadására lett felszólítva. Kardjának lecsatolása közben arra gondolt, a feketeköpenyes biztos a városban szállt meg. Azt elképzelni sem tudta, mit kereshet Tarsisban azzal a véznácska nimfával, de hamarosan módot kerít ennek kiderítésére. Nem mintha nem számított volna annak a sárkánynak a felbukkanására, hiszen nagyhatalmú ura előre figyelmeztette, könnyen előfordulhat, hogy összetalálkozik egy fajtájabelivel. Az azonban meglepte, és mélységesen felháborította, hogy az a másik egy hegyes fülűvel kezdett. Mintha nem származott volna már eddig is elég baj az ilyen, származásukhoz méltatlan viszonyokból. A legutóbbi ilyen alantas viszony több ezer sárkány életébe került. De ez többé nem fordulhat elő. Többé nem állnak ezeknek az alávaló népeknek az oldalára. Ezért is vonultak vissza a Nagy háború után saját völgyükbe. Nem pedig azért, hogy a harcokban szerzett sebeiket nyalogassák, mint ahogy azt az ostoba emberfajzatok, és szövetségeseik gondolták. Az elmúlt közel egy évezred alatt volt idejük átgondolni tetteiket, és nem mondhatni, hogy a Lanuriaiak javára döntöttek volna. Nem. Azok a gyalázatosak kihasználták, felhasználták őket ocsmány céljukhoz. Ráadásul az ősi sárkányok bebörtönzése után mindannyiuknak el kellett hagyni Lanuria területét. Nekik, akik nélkül nem vihették volna véghez átkozott tervüket. Ha előre tudták volna, mi lesz számukra a köszönet, akkor ők maguk szopogatták volna el Lanur csatlósainak csontjait. Most viszont nincs más dolga, mint végrehajtani ura utasításait, és nyitva tartani a szemét, hátha felbukkan a vörös nimfa. Őt akarja az ura, és ha őt akarja, akkor meg is találják neki. Reméli, hogy ura első dolga az lesz, hogy kitépi annak az átkozott árulónak a máját. Első sorból fogja végignézni annak a bestiának a haláltusáját.
Onoria papnő úgy térdelt a fehér márványoltár előtt, mintha észre sem vette volna az érkező kapitányt. Igaz, nem számított katonai küldöttre, de nem olyan fából faragták, hogy minden váratlan dologtól pánikroham uralkodjon el rajta. Alázatosan fejet hajtott istene oltára előtt, majd könnyed mozdulattal felállt, és szembefordult a kapitánnyal.
A férfi nem először nézett a papnő barna szemeibe. Korábban hírnökként járult a meleg tekintetű nő elé, igaz, nem ebben a külsőben. Akkoriban, a háború alatt, sok templomban megfordult Onoria kíséretében. De azok az idők elmúltak. Új jövő van születőben. Egy olyan jövő, ahol se papnő, se egyéb emberfélék nem lesznek. Legjobb reményei szerint még nimfák sem. A törpék meg nem zavarnák. Kell valami tartalék eleség a szűkösebb időkre. Sosem lehet tudni.
- Miféle dolgok szólíthatják Neleton kapitányát templomunk hajlékába? – Onoria barátságos meleg mosollyal fordult látogatójához.
- Atyám jókívánságait hozom neked papnő, és kérését, hogy fogadd el csekély hozzájárulását templomod támogatásához. – beszéd közben páncélinge alól egy borítékot húzott elő.
A papnő kibújtatta bársonyos bőrű ujjait hófehér ruhájának ujjából, és elvette a férfi kezéből a levelet. A borítékot Neleton címerének barna pecsétje zárta le. A nő kettétörte azt és előhúzta belsejéből a levelet.
A katona az olvasásba merült nő finom arcvonásait tanulmányozta. Nem látta rajta jelét az idő múlásának. Épp olyan volt, mint a háború előtt. Egy percet sem öregedett. Pedig csak egy ember. Egy nyamvadt halandó, aki fittyet mer hányni az idő gyorsan őrlő fogaira, és úgy virít itt, mintha alig harminc éve élne. Ő személy szerint nem ismert olyan varázslatot, ami megállítja az öregedés folyamatát, de még csak olyan hatásos illúziót sem, ami idáig bírná.
Onoria sóhajtás kíséretében hajtogatta össze a levelet, ami Neleton urának igencsak szívélyes invitálását tartalmazta. Olyan szívélyes, és persze bőkezű ajánlatát, hogy nem állt módjában visszautasítani. Főleg most nem, amikor a nemesség megvont tőlük minden támogatást.
- Örömmel teljesítem atyád óhaját. Megtisztelő, hogy ősi vallásunk szertartásával kíván egybekelni jövendőbelijével. Templomunknak szánt adományát pedig hálásan fogadjuk.
- Miénk az öröm, hogy támogathatjuk templomodat papnő. – udvarias meghajlással mutatta ki mélységes hódolatát.
- Gondolom, amilyen hamar csak lehetséges szeretnél visszaindulni Neletonba.
- Atyám arra utasított, várjam meg az ünnepség végét, hogy elláthasd itteni teendőidet. Ha neked megfelel, akkor holnap hajnalban indulunk Neletonba. Mert nem szeretne téged kitenni az éjszakai utazás veszélyeinek. – a férfi egy pillanatra sem szakította el tekintetét a papnőről.
- Nagyszerű. Akkor holnap hajnalban indulunk. – egyezett bele vidáman Onoria.
- Hajnalban érted jövök papnő. Addig is az istened óvjon téged, és a templomodat. – a katona ismételten meghajolt, és távozott.

Lanur tornyát átható üvöltés rázta meg. Még az őrszellemeknek is csontjukig hatolt a toronynak rontó sárkány bömbölése. Egy röpke pillanatig vérfagyasztó csend lett, aztán a fekete sárkány újra támadásba lendült. Borotvaéles karmai azonban úgy pattantak vissza a torony faláról, mintha gumiból lennének. Újra és újra megkísérelte széttépni az előtte tornyosuló építményt, de még egy aprócska rést sem sikerült ütnie rajta. Már az első kudarc után felfogta, hogy a tornyot áthatolhatatlan energiapajzs védi, de akkor is képtelen volt feladni a kísérletezést. Be akart jutni. Bármi áron. Még akkor is, ha ez pillanatnyilag lehetetlennek látszott. Előbb vagy utóbb megtöri a tornyot védő varázslatot, és akkor vége mindegyik átkozottnak odabenn.
Singarme nagyúr jelent meg a torony fölött lebegve, három őrszellem társaságában. A nagyúr szemei fehéren felizzottak. A fekete monstrum felé lendült. A három szellem áttetsző teste vibrálni kezdett.
- Ronam elagen! – a nagyúr szavai jeges késként szelték át az eget.
A következő pillanatban az ég elsötétült. A torony fölött tornyosuló szürke felhők kavarogva gyűrűztek a szárnyas rettenet felé.
A sárkány, mintha hidegen hagyná a készülő csapás, újabb rohamba kezdett. A természet zabolázatlan erővel csapott le az ősi sárkányra. Föld, és ég egyszerre elevenedett meg. Gyökerek, és villámok csapkodtak a méreteit meghazudtolóan lavírozó lény körül. Risan meglepő gyorsasággal váltott irányt mindig, mielőtt egy növény, vagy egy villámcsapás elérhette volna. Lázasan törte a fejét, mivel játszhatná ki a varázslatot, mert nem képes úgy repkedni a végtelenségig, hogy minden támadást elkerüljön. Egyébként sem szokása menekülni. Mindig is a támadás híve volt. Tett még néhány elkerülő manővert mielőtt visszafordult volna a torony felé.
Raman kétkedő tekintettel nézett fel a torony tövéből. Még ilyen messziről is jól látta a fekete monstrum minden porcikáját. Átkozott Risan, gondolta, miért pont most ette ide a fene? Még arra sem volt idejük, hogy Singarme elvarázsolja őket valahová. Valahová jó messzire. Minél messzebb, annál jobb. De a helyzet az, hogy ez a bestiális fenevad olyan váratlanul érkezett, hogy a nagyúr már nem tehetett semmit. Ha varázslattal próbálkoznak, azonnal észreveszi az a dög. Csak tudná, melyik volt az a vicces kedvű isten, aki ilyen képességekkel ruházott fel egy halhatatlan sárkányt. Hiszen halhatatlan. Hát nem mindegy akkor neki, hogy ki, mit varázsolgat a környékén? Ezt a pofátlanságot. Most menekülhetnek lóháton. Ő, a mocsári törpék hőse rákényszerül, hogy lóra üljön. Mindig is mondta, hogy nincs igazság, és majd ő rendet teremt az igazságérzetüktől elhagyott istenek között is, ha kell. Ennek ellenére most mit fog tenni? Felkászálódik erre a fene nagy jószágra, mintha nem lenne már így is eléggé távol a földtől, és eloldalog a keleti erdőkbe valahogy. Igen, valahogy. Mert fogalma sem volt arról, hogy fognak észrevétlenül eljutni az erdőig. Bár hétköznapokon nem tűnik soknak az a néhányszáz méter, de amikor egy túlméretezett dög röpköd a feje fölött, akkor úgy érzi, egy egész világ választja el tőle.
- Itt az idő Raman. – a hang a törpe mögül érkezett. Raman gondterhelt, és végtelenül kétségbeesett pillantást vetett a mögé érkező őrre.
Mogan lóra pakolta a minden irányba ijedten pislogó kislányt, azután ő is felszállt mögé.
- Nem lesz ez így jó. A gyerek halálra van rémülve. Risan könnyen megérzi a félelem szagát. – aggályoskodott a mocsári törpe.
- Erre is felkészültem. – közölte Mogan egy kis erszényt húzva elő mellvértje mögül, és a gyermek elé tartotta. – Sen, szagold meg!
A lány engedelmesen beszippantotta az édeskés illatot, s rögtön rádőlt az őr karjára.
- Mit műveltél vele? – a törpe horkantva hajolt az ernyedt kis testhez.
- Nincs semmi baja, csupán alszik. És aki alszik az nem fél. – az őr válasza megnyugtató volt, de a törpe savanyú ábrázatára nézve nem állta meg szó nélkül – Neked is adjak?
- Mit képzelsz? – Raman olyan megvetően nézett a férfira, hogy az jobbnak látta hallgatni, ha szeretné kerülni a feltűnést, így inkább a küzdők felé fordította érdeklődését.
Risant lassan, de biztosan kényszerítették egyre alacsonyabb magasságba az elemi erők, és ez egyáltalán nem volt ínyére. Néhány szárnycsapással újabb kitérő manőverbe kezdett, de a villámok olyan hévvel nyaldosták körülötte az elektromosságtól már sistergő levegőt, hogy csak néhány méternyit sikerült odébb tornáznia magát. Vörösen izzó szemei az elemi erőket rászabadító kísértetet keresték.
Singarme nagyúr mellől a három szellem támadásba lendült, egyenesen a sárkány fejét véve célba. Egyetlen céljuk volt: zavarni a tájékozódásban a fekete szörnyeteget. Minél jobban összezavarni, hogy elkerüljék figyelmét a torony tövéből megindult lovasok.
Risan ingerült bömbölésétől Raman hátát kiverte a hideg veríték. Nem tudta, mi történik a torony túloldalán, de nem is óhajtotta megnézni. Egyetlen pillantás, és a rettegés hullámai úgy öntenék el testét, hogy azonnal vacsorának tálalhatná magát a sárkány elé. Ezért inkább mereven nézte lova nyakát, hátha nem fedezi fel lassan növekvő félelmét az őrült módjára tomboló szörnyeteg. Számára minden méter megtétele egy örökkévalóságnak tűnt. Lova nyakáról a tagbaszakadt őr komor arcára vándorolt a tekintete időnként. Az őr arcán a félelem jeleit kutatta, de Mogan magabiztos lépésben irányította hátasát az erdőbe.
Risan kezdte végérvényesen elveszíteni a türelmét a szeme előtt cikázó szellemek miatt. Ideges üvöltéssel harapott a levegőbe ott, ahol az előbb még az egyik testetlen lény illant el. Még néhányszor megpróbálkozott ezzel, de végül feladta a kilátástalan küzdelmet, mert feleslegesen csattogtatta fogait, ha csak az üres levegőt harapdálta. Egyébként is már kezdte elveszteni az érdeklődését a torony iránt, már csak azért is, mert a nimfa nem volt odabenn. Márpedig neki az a vörös némber kell. Csak azért hagyta magát idáig bosszantani az esztelen kísérteteknek, hogy végre kiadhassa egy kis részét a bensőjében felgyülemlett dühnek. Na persze az sem ártott, ha megnézi magának annak a kis mitugrásznak a tornyát. Egy kicsit csalódott is ezen a téren. Többre számított a vörös nimfától, ha már Lanur tornyába fészkelte be magát. Ráadásul még csak ide sem dugta az orrát a bestia. Ellenben a mocsári törpének, és a vakarcsnak tisztán érezte még most is a szagát. Igaz, egyre távolodtak tőle, de ez neki nem jelentett gondot. A szagnyomukat követve akár három nap múlva is megtalálja őket, ha akarja. Ezzel csupán az volt a problémája, hogy pillanatnyilag ők nem érdekelték. Riana kell neki. Az a vérlázítóan pimasz nimfa, aki képes volt tönkretenni a gyémántját, épp mielőtt megtudta volna, mit titkol előle. A rafinált kis dög. Arra, amit tett nem képes egyetlen halandó sem. Legalábbis eddig így hitte. Eddig. Mert a jelek szerint egy halandó mégis birtokolja az ehhez szükséges képességeket. Olyan képességeket, melyek csak a halhatatlanoknak adatott meg. Márpedig az a kis nyeszlett nem halhatatlan. Hiszen árad belőle a halandókra oly jellemző szag. Az sem fért a fejébe, hol lehet ilyenkor a nimfa, amikor az úgy szeretett kis védencei halálos veszedelemnek vannak kitéve. Ki tudja, talán rég kilehelte a lelkét. Bár ezt maga sem hitte igazán. Nem. Nem halhatott meg, mert akkor teljesen hiábavaló köröket róna most a torony őrszellemei körül.
Nem sokkal később – Singarme nagyúr megnyugvására - a menekülők épségben beértek az erdőbe. Így már nem volt értelme a további csatározásoknak. Amúgy is minden pillanattal egyre nőtt annak a veszélye, hogy az ősi sárkány megunja a fogócskát, és megsemmisíti a figyelmét elterelő szellemeket. Azt is a puszta szerencséjüknek tudta be, hogy Risan idáig egyetlen varázslatot sem használt. Nem értette, miért nem törölte el az egész tornyot egyetlen igével. Hiszen megvolt hozzá a hatalma. Az egész küzdelem csak játszadozásnak tűnt. Az ősi sárkányok egyik legkegyetlenebbje ide jött, hogy rájuk ijesszen, vagy szórakozzon egy kicsit az ellenségeivel? Ennek semmi értelme. Elgondolkodva tekintett le a torony mélyében rohangáló éteri teremtményekre, aztán eltűnt.
Rögvest ezután a lenti kísértetek is kereket oldtak Risan éppen feléjük csapó karmai elől.
A fekete sárkány csalódott ábrázattal keresgélte őket egy darabig, majd sajnálkozva vette tudomásul, hogy amazok befejezték a kötözködést. Így aztán, az érdektelenségre való tekintettel, Risan tovaröppent és bevetette magát az északon gyülekező viharfelhők közé.
Lanur tornyára ismét alászállhatott a már jól megszokott magányos nyugalom.
***
Riana teste aranyló fényben úszva emelkedett az asztal fölé félméternyi magasságban megállapodva a mágus előtt. Malagar türelmes mozdulattal húzta végig kezét a nimfa teste fölött immár sokadjára.
Niltas a szoba egyik sarkában gubbasztva értetlen pislogással szemlélte a mágus állandóan ismétlődő mozdulatait. Fogalma sem volt mit, miért tesz a férfi, de remélte, hogy meg lesz a hatása. Felváltva megmozgatta lábait, hogy megszüntesse a kezdődő zsibbadást tagjaiban. Kezdett elfogyni a türelme, hiszen a mágus már legalább három órája motyogta az ákombákomjait eredménytelenül. Igaz, Niltas egy órával ezelőtt megemlítette a férfi ez irányú mágiatudásával kapcsolatos kételyeit, de Malagar szúrós tekintetén kívül más választ nem kapott. A harcos újfent szóba akarta hozni a dolgot, de akkor valami történt. Először nem akart hinni a szemének. Mintha apró szikrák pattogtak volna kifelé a nimfa testéből. Azt hitte, hallucinál Malagar kotyvalékaitól, amik gáz, és füst formájában a helyiségben terjengtek. Aztán újra meglátta a nő testéből kipattanó fehér szikrákat.
A következő pillanatban már több száz izzó fényecske pattogott a nő ruhátlan testén. Ez volt az a pillanat, amikor Malagar elérkezettnek látta az időt az igézet záró szavainak elmondására.
- Izra, olan eroni! – a mágus az utolsó szó kimondása után izgatottan várta varázslata következményét.
Niltas érdeklődve figyelte az asztalra ereszkedő testet. Mindketten a nimfa mellé léptek, és vártak. Talán percekbe telt, mire végre megmozdult a nimfa, de legalább kiderült, hogy a mágus varázslata sikeres volt.
Riana testét enyhe remegés rázta meg. Megmozduló ujjai látványától Malagar arcára kiült a győzelem mosolya, és ott is maradt.
Niltas önkéntelenül hátrébb lépett, amikor eszébe jutott, miket is olvasott fel a mágus a nimfákról. Per pillanat biztonságosabbnak érezte távolabb lenni a férfifalótól.
Vele ellenben Malagar fülig szaladt szájjal hajolt közelebb az éledező nimfához.
Riana ólomsúlyúnak érezte szemhéjait. Többszöri próbálkozásra sikerült csak kinyitnia szemeit. Az első, ami eljutott tudatáig az volt, hogy valami hideg, durva felületen fekszik. Aztán, amint újra élessé vált a látása, észrevette a közelében bámészkodó két alakot. Egyikük váratlanul közelebb hajolt hozzá, és megszólította valami számára érthetetlen nyelven.
- Mit gondolsz, lábra tudsz állni? – ismételte el Malagar az előbbi kérdését, mert úgy tűnt, elsőre egy szavát sem értette meg a nimfa.
Riana, miközben megpróbált felülni, kétségbeesetten igyekezett felismerni a szürkéskék bőrű férfi által használt nyelvet. Borzalmasan nehéznek érezte a gondolkodást. Mintha minden emlékét kitépték volna az elméjéből. Aztán hirtelen eszébe jutott néhány dolog. Legfőképpen az, hogy valaki el akarta venni az emlékeit. Most legalább tudta, mi miatt érzi annyira összeziláltnak a gondolatait. Aztán megpróbált jobban a beszélőre koncentrálni, hátha felismeri a nyelvet. Előrehajlás közben vette csak észre, hogy teste fedetlen. Ez a felismerés megrémisztette. Tekintetével megfelelő fedezék után kutatva ugrott le az asztalról, és a következő pillanatban már be is húzódott a szoba hátsó falának majdnem felét elfoglaló, vidám színezetű kanapé mögé. Rögtönzött fedezékéből vette csak jobban szemügyre a helyiségben tartózkodó két furcsa szerzetet.
- Ne félj, nem bántunk. – a mágus hangja gyengéd volt, és nyugalmat árasztó, miközben közelebb merészkedett a riadt nőhöz.
- Nem úgy néz ki, mint aki érti, amit mondasz. Ráadásul halálra rémült tőled. – magyarázta a harcos a kanapéhoz menet közben.
Riana reszketve pillantott hol egyikükre, hol másikukra. Nyugtalanította a felé közeledő harcos látványa. Szemei a menekülés útját keresték. Látott is egy ajtót, de ahhoz, hogy oda elérjen el kellene mennie a vele szemben lecövekelő harcos mellett.
- Kislány érted, amit mondok? – Niltas lassan, tagoltan beszélt, hátha így megérti a nő.
Riana értetlen pislogással nézte végig, ahogy a harcos elindul felé, majd mellé érve leguggol. A nimfa menekülési szándékát ezzel meg is hiúsította. A vörös nimfa ijedtében keresztül akart ugrani a kanapén, de a karjára kulcsolódó erős kezek meggátolták ebben. Riana sikoltva igyekezett megszabadulni a harcos erőteljes szorításától.
- Nyugalom! Semmi baj! Látod, már el is engedtelek. – Niltas megadóan tartotta fel a kezeit, jelezvén békés szándékát.
Riana kissé megnyugodva vette tudomásul, hogy a férfi nem akarja bántani.
- Gyere ki onnan! Gyere! – a mágus kézmozdulatai egyértelműek voltak a nőnek. Azt akarta, kövesse.
Niltas felegyenesedett, és a mágushoz ment, szabad utat engedve a nimfának, hogy kijöhessen fedezéke mögül. A nő bizonytalan mozdulattal állt föl, s bár vonakodva, de követte a lépésben hátráló varázslót.
- Gyere csak. Na, még egy kicsit… és itt is volnánk. – Malagar megállt egy szék mellett, leemelte a karfáról a nő ruháját, amit korábban viselt, és felé nyújtotta.
Riana kikapta a kezéből, és gyorsan belebújt. Megnyugodva húzta végig kezét a világoszöld selymen. Így már magabiztosabban állt a két férfival szemben.
Niltas csalódással vegyes tekintettel figyelte a felöltözött nőt. A korábbi látvány jobban kedvére volt. Mindegy, be kell érnie a látvány emlékével. Igyekszik minél élesebben megőrizni az emlékei közt, mert gyanította, többé nem lesz része ebben a látványban. Nem hinné, hogy saját akaratából valaha is újra levetné az ő kedvéért a ruháját. Mindegy, ne akarjon túl sokat a vadalan. Még a végén elkényelmesedne.
- Malagar vagyok. Te ki vagy? – a mágus a neve kiejtésekor magára mutatott, aztán a nimfára, hogy az megértse, mit kérdez.
A nimfa gondolkodóba esett arcát elnézve Niltas jobbnak látta, ha ő is besegít.
- Malagar. – a harcos a mágusra mutatott, majd önmagára – Niltas. – mondta lassan, érthetően, aztán még hozzá tette: - Neked mi a neved?
Riana megértette, hogy azok ketten a nevére kíváncsiak.
- Riana. – válaszolta lágy, búgó hangon a férfiak legnagyobb örömére.
- Riana. – ízlelgette az idegenül csengő nevet a mágus.
- Malagar, Niltas. – a nimfa felváltva mutatott rájuk a nevük kimondásakor.
- Igen. Niltas vagyok. És beleestem a világ legcsábosabb hangú teremtményébe. – közölte elragadtatva a harcos, és a közérthetőség kedvéért a szíve fölé helyezte tenyerét - Malagar. Ugye megtartjuk? – kérdezte esdeklőn a férfitól.
- Niltas, magam szabadítalak meg attól a bizonyos testrészedtől, ha még egyszer előhozakodsz ezzel. – figyelmeztette megrovó pillantással Malagar – Nem egy kisállatról beszélünk, hanem egy érző lényről.
- Ezzel egyet is értek. De elárulnád, mihez kezdünk vele? Ha a városiak felfedezik, a tudósok képesek lesznek cafatokra szedni, hogy alaposan megvizsgálhassák.
- Erre is gondoltam, és a megfelelő megoldást is megtaláltam, míg te a templomban kószáltál. – erre a harcos morogva közölte a mágussal, hogy nem nevezhető kószálásnak az, hogy a templomi őrség majdnem kardélre hányta, mire sikerült visszaszolgáltatnia azt a nyamvadt lángot, de Malagar elengedte a füle mellett a férfi megjegyzését - Van egy varázsszer, aminek az elfogyasztásával külsőleg a vadalanokhoz hasonlóvá tehetem. Igaz, két napnál nem tart tovább a hatása, de az is jobb, mint a semmi.
- Jól hallom ki a hangodból, hogy már van valami terved a továbbiakra vonatkozóan?
- Micsoda éles logika… - csúfondárosan vigyorogva lóbált a harcos orra előtt egy fiolát, amiben az előbb említett alakváltoztató szer volt - Mégis, mit hittél? Cirkuszi állatként szeretném mutogatni a begyöpösödött agyúak tömegének? Ó, nem. Éljenek ők csak továbbra is az ősi vallás nézetei szerint. Addig mi szépen felfedezünk egy teljesen új földrészt.
- Mármint mi ketten?
- Mi, és a nirimfa.
- Ezzel arra célzol, hogy ki kellene mennem a tengerre? – a mágus elszánt arcát látva kétségbeesett gesztikulálás közepette folytatta mondandóját – Mondd, nincs más, akin kiélhetnéd szadista hajlamaidat? Még hogy én a tengeren… Verd ki a fejedből.
- Niltas, csak nem félsz, hogy vizes leszel? – Malagart mulattatta a gondolat, hogy az előtte álló hatalmas harcos fél a víztől.
- Veled fogok tartani… miint kinőtt a kopoltyúm. – a harcos már a puszta gondolatba is belebetegedett, hogy neki ki kellene merészkednie a tengerre. Egész életében csak addig volt hajlandó a vízbe menni, ameddig a lába érte a talajt.
- Nincs okod aggodalomra, hiszen egy mágussal fogsz utazni. Mi baj történhetne akkor?
Niltasnak kismillió baj az eszébe jutott, ami utazásuk közben adódhat, de nem volt lehetősége megemlíteni őket a mágusnak, mert az egyszerűen faképnél hagyta őt, és kivonult a laboratóriumból. A harcos nyúzott képpel fordult a szóváltásukat mindeddig csöndben figyelő nőhöz.
- Látod? Már megint szó nélkül itt hagy. Mindig ez van. Niltas gyere ide, oda, amoda. Meg sem fogok lepődni, ha legközelebb azt mondja: Niltas, varázsolok neked kopoltyút! Hát tényleg úgy nézek ki, mint akinek nincs jobb dolga, mint egy hóbortos varázsló kívánságait lesni? – a férfi úgy nézett Rianara, mintha a kínok kínját állná ki éppen.
Riana lázas igyekezettel keresgélt az emlékei közt, hátha sikerül végre megértenie a vicces ábrázatú férfi beszédét. Addig már eljutott, hogy ismerősnek tűnik neki a férfi nyelvezete. Úgy érezte, mintha már hallotta, sőt használta volna ezt a kellemes hangzású nyelvet. De hol, és mikor? Talán ha jobban lesz, beugrik majd neki. Egyelőre azonban csak Risan neve visszhangzott a fejében, és egyfolytában azt látta maga előtt, ahogy az emberalakot öltött sárkány nevetve elillan ruháját tépő kezei közül. Még nem emlékezett a jelenet végére, de biztos volt abban, hogy a folytatás sem fogja elnyerni a tetszését. A korábban történtekre tisztán emlékezett. Mindenre, és mindenkire. Emlékezett Ramanra a mocsári törpére, Senre a kis nimfára, Moganra, Singarme nagyúrra, és igen… igen, ott van még az a furcsa sárkány, aki kimentette egyszer Risan karmai közül, és van még Sol, az eltévedő nimfa is. Na persze Onoria papnőről sem feledkezett meg. Sajnos. Pedig szívesen hagyná feledésbe merülni a vele kapcsolatos emlékeit. De - legnagyobb bánatára - árulásának emléke is elevenen élt bensőjében. Ezért sem tudta igazán hibáztatni Risant a tetteiért. Igaz, az ősi sárkány nem emlékszik rá, de lehet, hogy akkor is ezt cselekedte volna, ha visszatérnek az emlékei. Azok után, amit ellene tett, nem csodálkozna.
Malagar sugárzó arccal tért vissza a laborba egy csésze gőzölgő ital kíséretében. Riana előtt megállt, a fiolából csepegtetett pár cseppet a meleg italba, majd a nőnek nyújtotta.
A nimfa sejtette, hogy valami varázsszert töltött a férfi a pohárba. De mivel az orra előtt tette ezt, nem hinné, hogy ártani akarna neki. Mivel eddig nem bántották, nem látta okát a bizalmatlanságnak. Elvette a csészét, és habozás nélkül kiitta a tartalmát.
- Mit adtál neki? – érdeklődött a harcos.
- Teát. Persze egy csöppnyi élénkítővel keverve. – elégítette ki a kíváncsiságát.
- Már azt hittem, most azonnal ki akarod próbálni szegényen a legújabb szeredet.
- Arra még ráérünk. Előbb módot kell találnunk arra, hogy megértsük egymást. Másképp nem tudjuk meg honnan jött.
- Ötlet?
- A közkönyvtár. Minden létező szótárt begyűjtünk.
- Pompás. Gondolom, a gyűjtünk szó alatt csak engem értettél. – a harcos lebiggyesztett szájjal várta a választ, amit egyébként már előre tudott.
- Remek megfigyelő vagy. Még a végén kiismersz. – veregette vállon a nagydarab férfit.

A felkelő nap fénye aranyló színbe vonta a patakot szegélyező örökzöld fenyőket. A virágoktól tarkálló domboldalon magányos fiatal nő sétálgatott. Időnként megállt, lehajolt, hogy szakítson az élénkpiros vadvirágokból. Látszólag a külvilágról tudomást sem véve bandukolt a lankás földeken. Kecses, macskaszerű testét fűzöld burnusz rejtette a kíváncsi szemek elől. Meglehetősen a helyhez illő színválasztás volt ez részéről, hiszen szinte tökéletesen beleolvadt a mezei háttérbe.
Mendegélt egy darabig, míg egyszer csak a domb alján megtorpant. A másodperc töredéke alatt megérezte, hogy nincs egyedül. Látni senkit nem látott, de tudta, hogy amaz tisztán látja minden mozdulatát. Tanácstalanul állt néhány pillanatig, aztán sarkon fordult, és futásnak eredt az őt mustrálóval ellenkező irányba. Nem telt sok időbe, hogy maga mögött hallja üldözője zihálását, aki minden lépésnél egyre közelebb került hozzá. A zihálás hangosabb, és hangosabb lett, majd hirtelen megszűnt. A nő megállt, gyanakvó tekintete a ragadozó madarak precizitásával fürkészte a környéket üldözője után, de közel, s távol nem volt más csak a bokájáig érő növényzet. Még az énekes madarak megszokott, vidám csicsergését sem lehetett hallani. Már kezdte azt hinni, hogy megcsalják az érzékei, amikor megint közeledni hallotta a ziháló hangot. Csakhogy most az ellenkező irányból tartott felé. Szíve a torkában dobogott, és verése egyre hevesebb lett, ahogy közeledett hozzá láthatatlan hajszolója. Már az is érthetetlen volt számára, miként kerülhetett ilyen gyorsan eléje. Az előbb még a hátában hallotta lihegését, most viszont szemből jön. Képtelenség, hogy úgy került volna elé, hogy nem veszi észre. Hiszen ahhoz el kellett volna haladnia mellette. Még a föld rezgését is érezte, ahogy amaz rohant felé. A nő tétovázott. Nem tudta, jó döntés-e tovább fogócskázni, ha az úgy is elé fog kerülni valahogy. Bár a közelharcban nem volt járatos, de pillanatnyilag ez tűnt a legjobb ötletnek. Ki tudja? Talán amaz meghátrál, ha azt látja, hogy ő a harcot választja menekülés helyett.
Lassú, határozott mozdulattal húzta elő kétélű kardját köpenye alól. Még most is hallotta kergetőjét. De, már nem futott, és nem zihált. Állt. Hallani lehetett nehézkes, érdes szuszogását. A hangja arra emlékeztette, amikor egykori nevelője összedörzsölt két rozsdás aljú lábast, jelezvén, hogy ideje lesz újra cserélni őket. Csak épp a lábasok sosem vették üldözőbe. Azt sem tartotta valószínűnek, hogy megboldogult nevelője tért volna vissza a halálból egy kis hajkurászás kedvéért.
A szuszogást hallgatva úgy háromméternyire saccolta a köztük lévő távolságot. De akkor miért nem látja? Hiszen ott van valahol az orra előtt. Csak nem látja. Kardját védekezőn maga előtt tartva tett előre egy lépést, és akkor a szuszogás hirtelen abbamaradt. Már kezdte dühíteni ez a lehetetlen állapot. De a legcifrább szitkok csak akkor futottak át az agyán, amikor mögötte hangzott fel a nyugtalanító szuszogás. Tarkóján érezte a fagyos leheletet. Amikor harmadjára futott végig a hátán a hideg, gyorsan megpördült, s közben kardjával már le is sújtott a mögötte állóra. Oda-vissza kaszabolva suhogott a kétélű penge, de mindannyiszor akadálytalanul siklott keresztül a ziháló hangot hallató alak félig-meddig áttetsző testén.
A rémes árnyalak dermesztő tekintete tetőtől talpig átvizsgálta az őt kaszabolót, és csak azután szólalt meg rekedtes, unalomtól levert hangján.
- Szólj, ha meguntad a csápolást.
- Miféle fajzat vagy te, hogy nem fog a kardom? – a nő ezután még megpróbálkozott pár suhintással, de amikor azok is hasztalannak bizonyultak, védekező állásba helyezkedett a vérfagyasztó leheletű alaktól kétlépésnyire.
- Ha magadtól nem jöttél volna rá, tudatnám veled, hogy a kardod nem véd meg a kísértetektől. Haszontalan kacat egy magamfajta ellen. Hasonló helyzetben én inkább egy szelleműző amulettet ajánlanék. Persze csakis olyat, ami nem valami ócskás kezéből került ki. Ismerek néhány varázslót, akiktől igen jutányos áron szerezhetsz be bármilyen amulettet. Ha gondolod…
- Hallgass démonfajzat! Nem kábítasz el ravasz szavaiddal! Kotródj a földemről, mielőtt én kergetlek vissza átkozott fajtádhoz! – a nő fenyegetően bökdöste kardjával kioktatója légnemű testét.
- Én, mint démon? – a szellem harsány nevetése dermesztőbben hatott a nőre, mint jeges lehelete - Idén még nem hallottam ettől viccesebbet. Ó, nem. Nem vagyok démon.
- Jól van démon, akkor mi vagy?
- Szellem, kísértet, fantom, árny, jelenés, meg még ki tudja, hányféleképpen neveznek az emberek. Azt jegyzed meg, amelyiket akarod.
- Rendben démon. Akkor haza is mehetsz, ha már bemutatkoztál. Tűnj el démon!
A szellem kezdte fárasztónak érezni a nő örökös démonozását.
- Kiegyezhetnénk a szellemben? De a kísértet is megteszi. – egyezkedett a fantomalak.
A nő hátrált még néhány lépést, becsukta szemeit, és halk motyogásba kezdett.
- Nincs démon. Nincs démon. Nincs démon. – a lehunyt szemű nő csak addig hagyta abba a motyogást, és nyitotta ki szemét, míg a fantomlény csúfondárosan vigyorogva majmolta a szavait. Aztán megint behunyta szemét, és motyogása újra felhangzott – Nincs démon. Nincs démon. Nincs démon…
Szemei automatikusan felpattantak, amint megérezte, hogy magára maradt.
- Elment! – örömteli kiáltása után döbbent ámulattal kezdte vizslatni a mező nyugati oldalát.
Ámulatát nem más váltotta ki, mint az erdőszéli dombtetőn felbukkanó lovasok. Ez önmagában még nem lenne ok a meglepődésre, az viszont már elegendő volt hozzá, hogy egy eszelősen ordítozó, kalimpáló törpét látott, aki úgy pattogott jobbra-balra a nyeregben, mintha nyúlós ragasztóval erősítették volna a vágtázó lóhoz. Elsőre azt gondolná az ember, hogy valami ostoba bohócműsort próbálnak a távolban, de jobban szemügyre véve a dolgokat nyilvánvalóvá válik, hogy a látványnak köze sincs a cirkuszi próbákhoz. Ugyanis a törpe szájából olyan káromkodások törtek elő, amilyeneket még Azaren, az istenek írnoka sem vetne papírra. De a segítség nem maradt el sokáig. A gumilabdaként pattogó törpe mögött feltűnt egy nagydarab harcos, és lovát mind nagyobb vágtára ösztökélve próbálta leráncigálni a mocsári törpét a megbokrosodott négylábú nyergéből, ha a megmentésre szoruló lába nem akadt volna be a kantárba. Mulatságos látványt nyújtottak, mert a harcos amint rántott egyet a törpén, az csúzli módjára azonnal át is repült a ló túloldalára, aztán vissza. Így aztán ide-oda lengedezett a szerencsétlen törpe, ezáltal még jobban megrémítve hátasát.
A nő szájtátva nézte a nem mindennapi jelenetet. Ahogy közelebb értek a lovasok, halványan derengeni kezdett neki, hogy talán nem ártana, ha segítene a szerencsétlen törpén. Kardját sebesen visszacsúsztatta hüvelyébe, és hezitálás nélkül feléjük iramodott. Eleinte úgy futott, mint bármelyik másik halandó, de néhány méter megtétele után megérintette a nyakában függő aranyfényű medaliont, s azzal hihetetlen sebességre váltott. Olyan gyors volt, hogy a vágtázó ló bamba lassúsággal andalgó állatnak tűnt mellette.
Mogan két ráncigálás közben vetett egy futó pillantást a mezőn meginduló alakra, éppen akkor, amikor a zöldköpenyes nő természetfeletti sebességre váltott. Annyira meglepte a mezőn keresztülszáguldó nő látványa, hogy egy pillanatra meg is feledkezett az átkozódó törpéről.
A nő sötétzöld villanásként száguldott el a megvadult ló fejénél, futás közben elvágva a mocsári törpét két oldalról fogva tartó kantárt. A kantár elvágásának pillanatában a kistermetű lovas a levegőbe röppent, és kalimpálva kapkodott valami szilárd dolog után, amiben megkapaszkodhat, persze feleslegesen, mert pechjére semmi kapaszkodót nem talált, saját magán kívül. Történt ez azért, mert Mogan egy utolsó hatalmas rántással egyszerűen ki akarta tépni a nyeregből, mivel fogalma sem volt arról az aprócska dologról, hogy a szerencsétlen lovas lába nem csak az ő oldalán van betekeredve. Így fordulhatott elő az a – nevezzük felemelő helyzetnek -, hogy Raman alól kiszaladt a ló, és ő, a levegőt tehetetlenül markolászva landolt a fűben. Annyi jó azért mégiscsak akadt a dologban, hogy nem a kemény földön kényszerült végrehajtani kényszerleszállását.
Az utasától megszabadult hátas, pár száz méter megtétele után ráeszmélt, hogy sikeresen lerázta az előbb még körülötte ugrabugráló félelmetes valamit, így átengedte magát kedvenc elfoglaltságának, a legelésnek.
- Te félresikeredett, agyatlan őrszem! Te kretén, kis híján kitépted a lábamat! – Raman a kezeire támaszkodva talpra tornázta magát, és öklét rázva baktatott az őr felé.
- Higgadj le törpe! Végülis járhattál volna rosszabbul is. Sokkal rosszabbul. – közölte Mogan, lováról leszállva.
- Ó, csak nem arra célzol, hogy imába foglalhatnám a neved, hogy nem szabadítottál meg a lábamtól? – Raman erős vágyat érzett arra, hogy azzal az ostoba négylábúval verje fejbe a méretes őrt, amelyikről az előbb leesett.
A további vitát félbeszakította, a mellettük megálló zöldköpenyes alak.
- Kik vagytok, és mit kerestek ezen a földön? – szögezte nekik a kérdést azonnal a nő.
Mogan komoly arccal fordult a nála jóval alacsonyabb, törékeny alkatú nőhöz.
- Ha megmondod, kihez van szerencsénk, akkor mi is megmondjuk, kik vagyunk, és mi járatban. – közölte határozottan az őr.
- Dorala vagyok, Izrának, a nimfák istenének, és az erdők urának hű szolgája. – a nő bemutatkozás közben hátratolta csuklyáját, ezzel felfedve előttük, hogy egy erdei nimfával állnak szemben.
Mogan meghajolt előtte, és tisztelete jeleként a nimfák nyelvén köszöntötte Izra szolgáját.
- Tola ne, anera Izra!
- Tola ne! – viszonozta az üdvözlést a nimfa – Áruljátok el, miért kószál az erdei nimfák földjén egy harcos, és egy törpe?
- A vörös nimfa nevében jöttünk hozzátok, hogy Elonar védelmét kérjük Sennek, a gyermek nimfának.
- Nem látok veletek nimfát. Hol van hát az, akiről szóltál? – az erdei nimfa érdeklődő tekintettel várta a harcos válaszát.
- Itt van a gyermek. – a hang Dorala mögül jött, és tulajdonosa nem más volt, mint az a szellem, akit nemrég démonnak nézett. A nagyúr egykedvűen lebegett a kis nimfa mögött, aki bátortalanul mosolyogott az idegen nimfára, és a biztonság kedvéért közelebb bújt az áttetsző teremtményhez.
- Már megint te, démon? Azt hittem megszabadultam tőled. – mondta csalódottan Dorala.
- Szellem! Nem démon, szellem. – javította ki a nagyúr.
- Elonarhoz vezetlek benneteket. Ő majd eldönti, mi legyen a sorsotok. – további hozzáfűzni való nélkül megfordult, maga után invitálva a különös kis csapatot, de az erdőbe lépés előtt még megszólalt - A démon itt marad!
- Ahogy akarod. – Mogan meg sem próbált ellenkezni, így inkább a nagyúrhoz fordult – Hallottad Singarme. Később találkozunk.
- Ha szükség lenne rám, hívjatok! – mondta a nagyúr bizalmatlan, szúrós tekintettel nézve az erdei nimfára – És szellem vagyok, nem démon… a gyengébb felfogásúak kedvéért.

Az erdő sűrű koronái jótékony sötétségbe burkolták az ágak között megbúvó házikókat. A fák ágai élő hidakat alkotva tekeregtek a több évszázadot megélt fák között, összekötve a parányi házikókat, hogy könnyű átjárást találjon egymáshoz az erdei népség. Még egy avatatlan szemnek is feltűnne első pillantásra, hogy ennek a nem mindennapi látványt nyújtó alkotásnak a hátterében komoly varázslat áll. Mindenfelől kíváncsi tekintetek szegeződtek az érkezőkre. Némelyik nimfa még arra is vette a bátorságot, hogy közelebb somfordáljon a szokatlan vendégekhez.
Dorala vezetésével két, virágokkal díszített hídon is átkeltek, míg végre a nimfa megállapodott egy, a többi közül kimagasló épület előtt.
- Ez lenne az erdei nimfák által annyira magasztalt Elonarnak az otthona? Látványosabbra számítottam. – a mocsári törpe csalódottan vette szemügyre a nimfák leghíresebbjének szerény otthonát.
- Mire számítottál törpe? Ékkövekkel kirakott útra, arannyal futtatott építményekre? Azt használjuk fel, amit az erdő ad. Semmivel se többet. Ez Izra akarata. – Raman kioktatása után az erdei nimfa belépett úrnője lakába.
A ház belülről sem mutatott másként, mint kintről. Nyoma sem volt a Lanuria népeinek többségére jellemző cicomának, pompának. Az erdő ősi népe megvetette a hivalkodó luxust, és fényűzést.
Mogan ennek ellenére mégis teljesen le volt nyűgözve. A vörös nimfától sokat hallott már az erdei nimfákról, és életmódjukról, de nem hitte, hogy egyszer a saját szemével is meggyőződhet arról, hogyan él szimbiózisban ezzel az erdővel Elonar népe. Egy olyan nép földjén lépkedhet, melynek egész léte egy törékeny kapcsolaton múlik. Egy nép, melynek azonnali végét jelentené erdejük pusztulása. Mert az volt Izra-nak, a nimfák istenének akarata, hogy életerejüket megosszák az őket óvó erdővel. Így hát, ha elpusztul az erdő, vele pusztulnak az erdei nimfák is. Érthető hát, hogy igyekeznek nem felhívni magukra az erre tévedők figyelmét. Mogan is csak azért szerezhetett tudomást erről a helyről, mert Riana, a Ven’ Doren klán utolsó sarja rábízta a gyermek nimfa védelmét. Legalábbis addig, míg vissza nem tér. Mert vissza fog térni. Tudja. A bensőjében érzi, hogy még él a vörös nimfa, és visszajön hozzájuk. Más lehetőségre nem is akart gondolni, csak arra, hogy hamarosan viszont láthatják a nimfát. Borongós gondolatainak az vetett véget, hogy egy kör alakú terembe érve megálltak a helyiség végében egy rúnákkal díszített trónszék előtt. Ez volt az egyetlen tárgy, ami már-már fényűző díszítéssel büszkélkedhetett. A trónszék nem volt üres. A benne helyet foglaló nimfa szépsége mellett elhalványulni látszott a fejedelmi trónus ékköveinek ragyogása. A vendégek elismeréssel hajoltak meg a fekete hajú szépség előtt.
- Tola ne, Elonar úrnő! – az őr, és a törpe egyszerre köszöntötte az úrnőt.
- Legyetek üdvözölve az erdei nimfák otthonában. – szívből jövő üdvözlete után felkelt trónusáról, és a mocsári törpéhez lépett. Elonar ajkai enyhén szétnyíltak mosolygás közben, ahogy szemügyre vette Ramant. – Sok jót hallottam már rólad. Valóban egymagad végeztél egy sárkánnyal, ahogy azt a vörös nimfa mesélte nekem, amikor legutóbb tiszteletét tette nálam?
- Úgy bizony úrnőm. Egyes egyedül küzdöttem meg vele, és küldtem a másvilágra a bestiát. – dicsekedett a törpe.
- Nagy bátorságra vall, hogy szembe mertél szállni egy sárkánnyal. Örömömre szolgál, hogy találkozhatok veled.
- Megtisztelő, hogy csarnokodba léphetek úrnő. – mondta kissé meghajolva a törpe.
- Ha nem tévedek, akkor te Mogan vagy, Lanur tornyának egyik őre, aki nélkül meglehet, romokban heverne az ősi torony. – mondta Elonar Moganhoz fordulva.
- Igen. Mogan vagyok, Lanur tornyának hű védelmezője.
- Régi vágyam teljesült azzal, hogy egy olyan emberrel találkozhatok, akiben az erdei nimfák vére csörgedezik. – az úrnő szavaira mindenki felkapta a fejét.
Raman csodálkozva pislogott az őrre, akiről idáig nem is sejtette, hogy bármiféle köze is lehet a nimfákhoz. Az újdonság hallatán azonban már érthető volt számára, hogy miért van még mindig olyan jó erőben az ötvenes éveinek végén járó marcona őr, mikor már annyi sebesülést szedett össze az életében megvívott harcok során, hogy egy hétköznapi ember rég átbukdácsolt volna a túlvilágra. Tehát a származásában lapul a titok, gondolta a törpe, s közben sokat sejtetően bazsalygott magában. Persze meg volt rá az oka, hiszen ettől a pillanattól kezdve új területek nyíltak meg számára a melák ugratásában. Raman úgy volt vele, hogy most végre neki is van mivel viszonoznia Mogan ugratásait. Azt meg igyekezett fejben tartani, hogy amint lehetősége lesz rá, azonnal ellenőrizze le, hogy vajon hegyes fülei vannak-e a férfinak, azok alatt a hosszú, fekete fürtök alatt. (Ezt később meg is tette az alvó őrrel, de nagy bánatára a férfin a legapróbb jel sem árulkodott nimfa anyjáról. Egyébként az ellenőrzés hevében olyan jól mulatott magában Mogan származását illetően, hogy csak akkor vette észre az őr ébredését, amikor már két méterrel a föld fölött kalimpáltak lábai, és farkasszemet nézett az ugyancsak morcos félvérrel.)
- Bizonyára ismerted anyámat. Kelion volt a neve. – Mogan arcán árnyék suhant át anyja emlékétől.
- Kelion… Á, igen. Emlékszem rá. Az egyik legszebb, és legleleményesebb nimfa volt a népem közt. Úgy emlékszem, egy sárkány vette el az életét a nyugati hegyekben. – Elonar arcára együttérzés ült ki visszaemlékezés közben.
- Egy vörös sárkány tette. – az őr keze ökölbe szorult a gyűlölettől, amit az anyja halála miatt érzett a sárkányok iránt. – Évtizedeken át kerestem az átkozott szörnyeteget, de nem akadtam a nyomára. Eltűnt, mintha soha nem is létezett volna.
- Szomorú nap volt az mindannyiunk számára. De mindenkinek megvan a maga története, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy azzá váljunk, amit az istenek elrendeltek. A gyorsfolyamú idő gyógyírt hoz egyszer neked is, meglásd. Bízzunk abban, hogy az istenek a bosszúd véghezvitelét is sorsoddá tették, és megleled lelked békéjét. – Elonar úrnő most a kis nimfához fordult – És ez az aprócska kis nimfa, hogyan sodródhatott bele a vörös nimfa viharvert életébe? Népe közt lenne még a helye, nem a lezüllött külvilágában.
- A gyermek neve Sen. A vörös nimfa mentette meg egy halhatatlan sárkány karmai közül. Egy rosszéletű fogadós szolgájaként élt, míg Riana el nem küldte Lanur tornyába.
- Mondd Sen, emlékszel bármire, ami a származásoddal kapcsolatos? – az úrnő annak ellenére tette fel a kérdést, hogy sejtette, a gyerek válasza valószínűleg egy határozott nem lesz.
- Nem. – Sen fejrázással erősítette meg nemleges válaszát.
- Milyen szomorú. Talán akad valaki a népemből, aki tudja, ki veszítette el veled egykorú gyermekét. Talán közülünk származik szülőanyád is.
- A mamám?
- Igen, a mamád, és ha őt megtaláljuk, tudni fogjuk, melyik klán nevelésére bízhatlak.
- Ez azt jelenti, hogy itt maradhatok, amíg Riana értem jön? – a kis nimfa kérdése gyors, és roppant lelkes volt. Épp csak annyira, mint bármely másik gyermeké, akiben felébred a remény édesanyja megtalálására.
- Természetesen velünk maradsz, míg a vörös nimfa másképp nem óhajtja. Ezen kívül, minden klánhoz küldök néhány nimfát. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan hallunk a klánod felől. – miután biztosította a lányt az ügy sikeres kimeneteléről, Elonar úrnő a többiekhez fordult – Az éjszakát népem közt tölti a gyermek nimfa, de ti nem maradhattok. Férfi nem maradhat éjszakára nimfák között. Még akkor sem, ha azok oly közel állnak népem szívéhez, mint ti. Dorala biztonságos helyre vezet benneteket. Az éjszaka elmúltával visszatérhettek erdőnkbe. – több hozzáfűzni valója nem lévén, kézen fogta Sent, majd bocsánatkérő mosollyal arcán megvárta, míg vendégei elhagyják a termet.

Raman gondterhelt arccal bámulta az éjszakai eget. Annyira elmélyült gondolataiban, hogy a mellé telepedő Mogant is csak akkor vette észre, amikor az halkan megszólalt.
- Te is érzed, hogy még él, igaz? – az őr bánatosan piszkálta maga előtt a még pislákoló tüzet, a kezében tartott fadarabbal.
Raman szótlanul ráemelte tekintetét, mintha nem tudná eldönteni, mit is szeretne neki válaszolni. Aztán a sercegő-pattogó tűzre nézett, majd tekintete egy, az eget beragyogó csillagok közt megbúvó, halványan pislákoló csillagon állapodott meg.
- Egyszer azt mondta, hogy ő olyan, mint az ég leghalványabb csillaga. Annyira jelentéktelen, annyira elvész a többi fényében, hogy senkinek sem szúr szemet a létezése. – a törpe elmélázva vetett egy pillantást a komor arcú őrre, majd folytatta - De, ha annyira nem feltűnő, akkor most miért pont ő hiányzik? És miért kellett annak az átkozott Risannak is felfigyelnie rá, ha annyira jelentéktelen? Miért?
- Talán azért, mert a halványan pislákoló csillag feltűnőbb lett az által, hogy igyekezett észrevétlenül meghúzódni a többi fényében.
Ezután sokáig nem szóltak semmit, csak ültek a tűz mellett, és reménykedve nézték a távoli, halvány csillagot.