Habár a napnak magasan kellett járnia, sötét fellegek borítottak árnyékot a tájra. A szél enyhén fújt, ork bűzt és hangokat sodorva felém. Nem csak én, de Arakh'is is nyugtalan lett. A fenyves felé tartottam, ám a felé lévő úton megálltam, hogy kiderítsem, mi is történik. A kront egy nagyobb szikla mögé bújtattam, s lándzsámmal, csuklyám a fejemre húzva haladtam az ork szag felé a kis emelkedőn, népem ügyességével és csendességével, a környezetbe olvadva. Csak hamar rá leltem egy öt fős csapatra, amely mögött messzebb még többen is tanyáztak. Úgy tűnt, találtak valamit, amit társaik elől titkolni akartak, de még maguk között sem tudtak megosztozni rajta. Nem vettek észre, hiszen éppen hangosan veszekedtek azon a valamin. Egy gyors körbetekintés után már épp menni akartam, mikor szemem sarkából megpillantottam valami oda nem illőt: egy köpenyt. Visszapillantva egy nőt láttam meg, ő viselte a ruhadarabot, s láthatóan fogoly volt, s talán mágus. Nem hagyhattam csak úgy sorsára, most hogy felfedeztem. Lándzsámat erősen megmarkoltam, s meghúzva magam egy kisebb kő mögött morgó hangot adtam ki, akár a vadállatok. Persze az egyik a veszekedők közül felfigyelt, s közelebb jött, míg társai, kik a heves vitázásban meg se hallották a hangomat, szinte örültek annak, hogy társuk kilépett a szócsatából. Ahogy elég közel ért, a fegyveremmel hirtelen döftem felfelé, átszúrva torkát. Vére kifröccsent száján, ahogy köhögni, hörögni, kezdett, levegőt próbált venni. Még visítani se tudott, de ahogy eldőlt, már feltűnt a másik négynek, azonban gyorsabb voltam, s futásból lendületet véve ugrottam a megilletődött orkok közé. A lándzsám nyele egyet leütött, másikat leszúrt, elhajoltam egy megsejtett vágás elől, hisz ennyi idő alatt már a másik kettő képes volt előhúzni a fegyverét. Megforgatva a fegyvert céloztam a kettő fejét. Az egyik ismét csak eszméletét veszítette, míg az, ki a lándzsa rosszabbik végével találkozott, felhasított fejjel puffant a földön. Persze ekkor már a távolabb lévők is észre vettek, s az első nyílvessző a lábam mellett ért földet. - Daxa vagyok. Gyere! - Egy gyors mozdulattal felhúztam a földről a nőt karja alá nyúlva, elvágtam kötelét és már szaladtam is vele Arakh'is felé. Mertem remélni, hogy jön mögöttem, bár a trappolásból ítélve a lejtőn, úgy sejtettem igen. Közben már hangosan füttyentettem is, mire a kő mögül megjelent a kron, s a mi irányunkkal megegyezve kezdett lassan ügetni a fák felé. Beérve a bikát egy ügyes ugrással már rajta is voltam, s lenyújtottam a kezemet a szürke köpenyesnek, s ha a nő elfogadta a segítséget, felhúztam magam mögé. Elengedve kezét erősen megragadtam a kantárt és egy újabb fütyülős jelzéssel kértem az állatot sebesebb tempóra. Ekkor pillantottam hátra és láttam, ahogy az előőrs leözönlik a lejtőn. Az egyetlen út, amerre mehettünk, az a fenyves volt. Hát.. most ha akart oda menni, ha nem, a nő velem fog jönni oda. Vágtában haladtunk, a bika nehéz, hangos léptekkel haladt a fák felé, s csak azok előtt lassítottam le vele. Belépve a tűlevelek alá súlyos árnyék borult ránk. Összeszorult a szívem, de lelkileg már felkészültem erre. Sietős léptekkel vezettem a kront, míg meg nem pillantottam egy férfit, s egy látszólag másik mágust. Megálltam, hisz megszólítottak minket, de ez cseppet sem tetszett nekem. Itt megállni felér az öngyilkossággal, Arakh'is elégedetlenül, kissé félve a fákat búgott mélyen és kaparta a földet. - A nevem Daxa, de nincs sok időnk bemutatkozni. Ez egy elátkozott erdő, s minél tovább toporogsz egy helyen, annál gyorsabban lel rád a Halál. Remélem előbb találja meg az orkokat, kik elől menekülünk... Bár ha nem haladunk tovább, ők fognak mi ránk találni. - mondom határozottan és ismét hátra pillantok. A bűzösök hangja elér idáig, bár olyan, mintha a sötéttel együtt valamiféle burok is lenne rajtunk, amely tompítja a hangot. Úgy érzem, ha nem koncentrálok, magával ragad és elnyel a sötét. - A városba tartok és sietek. Válasszatok gyorsan, jöttök-e vagy sem, mert én indulok. - fűzöm szavaim a nemes úrnak és a kósza mágusnőnek.
*Jeremy válaszára csak bólintok egyet majd kaján mosolyom kerül arcomra. - Örülök, hogy végre mindenki érti amit mondok. Nos Kernon jussunk fel oda. *Kernon csak bólint tenyerét a földre teszi, s én a fa mellé állok két zsákkal kezemben, majd ha biccentek Jerrynek s Kanának. Kana oda is áll mellém, majd valószínű Jeremy is csatlakozik hozzánk. Ismét rápillantok az öreg mágusra. - Kapaszkodókat hagyj a sziklán, hogy ha az orkok utánunk kívánnak jönni mint légi csapásként ráözönleni az elfekre könnyedén megmászhassák. *Arash épp mellettem lovagol, mire oda is szólok. - Arash! Ha kell lesz felfelé vezető út a fák lombjához, némi kötéllel könnyedén megtámadható a város a levegőből is. - Majd vissza pillantok a mágusomra- Indulás! *Kernon bólint halkan mormol valamit, s mi lassan emelkedni kezdünk, a föld elindul felfelé s ezzel emel minket a magasba, éppen csak egy akkora fal emelkedik ki miről csak lábujjunk nem lóg le, Mély levegőt veszek, kissé izgatott vagyok ma éjjel sok életet küldünk majd Dremer ölelő keblére. S megállunk, elég magasan vagyunk, alattunk az elf város. Szemem senkit sem látnak idefent, a sötétség mi ráborul a szemekre rám kevésbé veszélyes, egy átlagos tekintet talán nem lát át rajta, ahogy én is csak a mozgó vörös foltokat látom. Orkok alattunk, körülöttünk mindenfele amerre csak tekintek. Úgy érzem az elfek már észlelték a támadás kezdetét. Lassan elindulok a fák lombjai között, kana egy vastag ágon várakozik, egy zsákkal mellette. Intek Jeremynek, s elindulok az ágakon majd ahogy felé érünk a városnak megállunk. Kezem a kis zsákba nyúl majd hint egy keveset a pajzsra, már látom őket. Felkészültek, a támadásra elvégre ők látták már az orkokat míg az orkok őket nem. Halkan megszólalok. - Várunk még, megvárjuk míg mindenki elfoglalja a helyét... *Kanának mutatom tenyerem, ő is tudja, hogy várunk még. Megvárjuk azt a pillanatot ami a legkedvezőbb.
* Avlanionban történt események után Kesa, az ifjú nemes, a menekülteket követve Stern falai mögött talál magának menedéket. A többi menekülthöz hasonlóan, rá sem várt különleges bánásmód, hiszen nem szerette volna felfedni valódi származását. Így valami munkát kellett találnia magának, hogy saját megélhetéséről gondoskodni tudjon. Az ostrom alatt felmutatott mágikus képességei mellett pedig már nem volt olyan nehéz feladat egyszerű mágusként megszereznie a napi betevőt. Ez a helyzet ráadásul meglehetősen előnyösnek is bizonyult a fiatal mágusnak, hiszen így sikeresen elkerülhette az alantas munkák elvégzését, miközben saját képességeinek határait is kiterjeszthette. Ambaron, Mardan, később Avlanion, majd pedig a később befutó hírek szerint Orod Opét is támadás érte. Nem kell egy zseninek lennie az illetőnek, hogy rájöjjön, ezzel még koránt sincs vége a Lanuriát sújtó borzalmaknak. A napok hetekké, a hetek pedig hónapokká válnak, mire elég erőssé válik az elhatározás az ifjú nemesben, hogy Stern biztonságot nyújtó falait maga mögött hagyja, és megkezdje utazását vissza birtokára. Időszerű visszatérnie, különben még alaptalan pletykák kapnak szájra. Ha pedig elkényelmesednek a szolgálók, az egyáltalán nem tesz jót pénzforrásának. Mágus köpenyét magára öltve egyedül vág neki az utazásnak. Még a banditák sem lehetnek olyan ostobák, hogy egy gyalogszerrel utazó mágustól elszedhető aprócska értékért cserébe megkockáztassák, hogy magukra haragítsák. Elképzelése egészen jól működött, hiszen középvidékig senki sem kívánta megfosztani őt értékeitől, sőt az út egyik szakaszára még fuvart is sikerült szereznie. Ambaronhoz közeledve, meglehetősen jó ötletnek tűnt számára, a Sötét fenyves felé kerülni. Már az erdő közelsége elég ahhoz, hogy mindenki más jó messzire elkerülje ezt a helyet, arról nem is beszélve, hogy néhány aprócska falut leszámítva semmi említésre méltó nincs ezen a környéken. Ezek után nem csoda, ha a szemei elé táruló ork tábor látképe csupán valami rossz tréfának tűnik csak számára. Óvatosan elkezd hátrálni. Még azelőtt kellene meglépnie a területről, hogy az orkok kiszúrnák őt, de már késő. Néhány ork már elzárja előle a visszavonulás lehetőségét. Mikor Kesa megfordul hangos röhögésben tör ki egyikük. Ki tudja már mióta követték az ifjú nemest, aki csak most kerül tisztába ennek tényével. Ilyen közel a táborukhoz, nem tűnik jó ötletnek, ha harcba bocsátkozna velük. A látványosabb varázslatokkal, vagy valamiféle riadójelzés, csak még több orkot vonzana ide. Menekülnie kell. Egyetlen lehetősége, hogy még időben sikerül bemenekülnie az erdőbe. Testének minden porcikája tiltakozik már annak gondolatától is, hogy be kell merészkednie abba az elátkozott erdőbe. De nincs mit tennie. Elég reménytelen vállalakozásnak tűnik törékeny testével elmenekülnie a nyílt terepen az orkok elől. Így hát végül futásnak ered az erdő felé. Futás közben ugyan megfordul fejében a gondolat, hogy láthatatlanná válhatna, azonban ilyen nyílt terepen aligha jelentene különbséget, hiszen a magas fű úgy is elárulná, merre van pontosan. A hangok azonban egyre közelebbről és közelebbről hallatszódnak számára, ezért hátra pillant. Valóban az orkok meglehetősen gyorsan közelednek a fiatal mágus felé, márpedig ha nem tesz semmit, akkor nem fogja időben elérni az elátkozott erdőt. Egy erszényt old le, miközben méterről méterre kerül közelebb az erdőhöz, hozzá pedig az orkok. Mikor csak pár méter választja el tőle az orkokat, akkor megtorpan, és az erszény tartalmából egy kisebb maroknyit az orkok felé szór belőle. A homok helyett azonban egy többszínű permet hagyja el mágus tenyerét, ami egy rövid időre megvakítja és elkábítja az orkokat. Újabb előnyt szerezve ezzel számára. A cél azonban még messze van. A hatás azonban gyorsan elmúlik. Az orkoknak pedig nem nyerte el a tetszésüket, hogy a szórakozásuk ilyen módszerekhez nyúl. Egy nyílvessző hamarosan el is suhan az ifjú nemes mellett, amit egy másik is követ hamarosan, egészen addig, míg az egyik végül sikeresen belefúródik a célpont lábába. A hírtelen fájdalomtól Kesa azonnal elbotlik az egyenetlen terepen. Az erszény tartalmának nagy része is a földre szóródik. Felnézve már látja az erdő fáit, csak úgy hívogatják. Erőt véve magán sikerül felállnia. El kell érnie az erdőt! Csak ez az egy gondolat jár a fejében. Egyik lépést a másik követi, egyik erőteljes fájdalom a másikat, mígnem mindennek vége. Köpenyét megragadva rántják hátra, egyenesen a földre. * - Megvan!! * Kiált fel az egyik. * - Elkaptuk a kémet! Arash örül majd! - Grabb kapta el!! * Kesa szemei ekkor nyílnak ki a földet érés után, és látja amint az egyik ork erőteljesen mellkasára csap. * - Grabb nagyobb részt érdemel! * Folytatja az ork, ami a többiek csak rámordulnak, egyet nem értésük jeleként. * - Grabb kapta el! Grabb jól akar lakni! Mágus túl sovány! * A szóban forgó ork megragadja Kesa mágus köpenyét, és egy határozott mozdulattal fedi fel az alatt meghúzódó vékony alakot. Csupán egy hörgésszerűséggel hívja fel rá a többiek figyelemét, akik pedig ismét rámordulnak Grabbra. A felette tornyosuló orkok szagától és látványától, egy hang sem hagyja el az ifjú nemes száját, azonban amint elengedik öltözékét, azonnal újra maga köré tekeri azt. Akkor is ügyel arra, hogy ez így maradjon, mikor az orkok megkötözik. Az egyetértés továbbra sem született meg közöttük, azonban egyszer csak az egyik ork elkezdett távolodni. Kesa szemeivel követte az orkot, így láthatta az egész, ahogy Daxa végez vele, majd a többivel. Közben Kesa egy nagyobbacska követ keresett a földön, majd egy kisebb maréknyi füvet szakított. Végül a követ és a füvet egy kisebb kupac földre helyezte. * - Luna. * Mutatkozik be ő is, miközben felsegítik.* - Mengikuti perintah saya, lanskap ini mengubah cara saya inginkan. * Mágikus szavak hangzanak el, az első nyílvessző után. Már nincs miért titkolózni. A táborban is valószínű tudják, hogy merre van. Az újonnan érkezett nyílvessző is erre utal. A szavak végeztére sűrű köd borítja be a környéket, leplezve a menekülésüket. Kesa ugyan nem tud olyan gyorsan futni sérülésével, mint Daxa, azonban mindent megtesz, hogy megpróbálja tartani a lépést. Futása már inkább szökdeléshez hasonlít, mígnem végül Kesa számára ismeretlen állat meg nem jelenik. Normális esetben valószínű elfele futna a nagytestű állattól, azonban mivel úgy tűnik az elf hívta, így végül nem ezt teszi. Daxa segítségével pedig még az állat hátára is sikerül felvetnie magát. Egy halk nyögés ki is csúszik a száján a felérkezés örömére. Nem éppen a legkényelmesebb póz az utazáshoz, de a combjából kiálló vesszővel nem lett volna egyszerű rendesen helyet foglalni az állaton. Valami kapaszkodót is kell találnia magának, hogy le ne essen a gyorsuló ló hátáról. Egyik kezével meg is ragadja Daxa lábát, míg a másikkal az állat oldalán próbál valami támasz szerűséget találni. Megkönnyebbülve fogadja, mikor a kron elkezd lassítani, bár ez azt is jelenti, hogy az erdőhöz értek. Az erdőbe beérve Kesa is saját bőrén érezheti azt a sötétséget, ami ezt a helyet átjárja. Súlyos teherként nehezedik rá, mind testére, mind érzelmeire. A hideg járja át testét, miközben az erdő belsejében megbúvó árnyak egyre baljóslatúbbá kezdenek válni. Egyik kezét maga elé emeli. Remegő ujjai látványa a legkevésbé sem nyugtatja meg. Habár tudja, hogy ez mind csupán egyetlen boszorkány műve, aki ebben az erdőben éli magányos napjait. Azonban úgy tűnik a meglepetéseknek még nincs vége, és ez az erdő nem is olyan elhagyatott, mint azt az ember elsőre gondolná. * - Hogy baj … ?! * Kesa meg sem próbálja leplezni a hangjában megbúvó gúnyos iróniát. * - Miből sikerült erre a következtetésre jutnia? Talán a lábamon látható családi ereklye, vagy az előkelő lovaglópóz, netalántán kissé viseltes ruházatom? * Saját hangját hallva alig ismer magára, mégis kikívánkozik belőle a folytatás. * - Ha magukon múlott volna, nyugodtan elfogadhattam volna azoknak az aranyos orkoknak a vacsorameghívását. * Na ez már Kesa számára is sok volt, inkább csendre utasítja magát, amíg nem sikerül úrrá lenni szabadjára engedett érzelmein, azonban egy kérdés még így is kikívánkozik belőle. * - Miféle városba?
*Az ork hadsereg megáll a fenyves szélénél. A vörös sárkány immáron többet nem tehet, mintsem a talajon csatlakozik az ostromhoz. Hamarvást Arash mellett áll a tünde, ki eddig is kísérte a lila köpenyes mágust.* - Orkjaid félnek. Félnek a fenyvestől és a boszorkány mágiájától. *Fejti meg a hadsereg tétovázását a mágusnak. Ő látta, amint a felderítők is a fák szélénél kissé beljebb megtorpantak, s nem is mozdultak onnét beljebb. Az utánuk érkező sereg is megállt a fák vonalánál. Érezték a sötétséget, érezték a halált, mit ők is bőszen osztottak egész életükben, de más az, ha náluknál nagyobb hatalom rájuk fenheti fogait Dremernek. Malliath maga is előrelendül. Mozgása nem teljesen oly könnyed, mint a tündéké általában, s tán egy harci helyzetben elárulná ez, de most nincs afféle helyzet még, s nincs elf sem, ki lebuktatná a sárkányt. Ha Arash is vele tart, jó példát kell mutatniuk, hogy az ork sereg beléphessen. A felderítők is ott várják a fáknál a hadakat. Sikerülhet betérniük a fák közé, a sötétség rájuk borul, s már nem lesz szükség arra, hogy holmi fák takarják el a napot. Megteszi azt a fák sűrű lombja, s a boszorkány mágiája. Nawarean ekkor már Kernon segítségével az erdő mélyén van, ám a falat, mi ha kissé lankásabb út vezetne fel rá, s nem mászni kellene, az orkok maguk is szívesen használnák azon célra, hogy rohamra induljanak, ámde ahhoz nem sok kedvük akad, hogy felkapaszkodva rögvest elf nyilak fogadják őket a fal szélén.* //Ha elkezditek bedobálni a mérget, azt már a városhoz írjátok!//
- A háború sajnos ilyen. *Bólint fejével bölcsen a mágus Arveleg fejtegetésére Avlanion ostromáról. Ő még ott volt, midőn Lanur és seregei megütköztek e föld őslakóival. Harcolt a törpék ellen, küzdött a sárkányokkal, sebeket is szerzett ezen időkben. Látott egyet, s mást. Látta, miként pusztulnak el százak egyetlen perc alatt a nyílt csatatéren, s látta, miként hullanak el sárkányok is önfeláldozó emberek kezétől. A mágus biccentéssel üdvözli a két nőt, kikkel a végzet sodorta össze őket e sötét helyen. Bölcsen, nyugodtan hallgatja az elf, a mágusnő, s a lovagkapitány szavait. Nem szól hozzá. Ő is érzékeli a mágiát, azt is tudja, kié. E boszorkány réges-régen egy volt közülük. Ám a harcokba belefáradt, s a vérontástól megcsömörlött. Ismeri történetét, s azt is sejti, Hëmyl elméje már nem a régi. Kíváncsi tekintete az egzotikus állaton, a hatalmas kronon állapodik meg. Más körülmények között megközelítené, s igyekezne minél többet megtudni róla. Végül Kesa kitörése után szólal meg közvetlenül.* - A város, miről beszéltünk, a fenyves mélyén található. S a gonoszság, mit jó kapitányunk érez, s mind, mi többiek is, Hëmyl átka a fenyvesre. Hosszú lenne elmesélni, noha egyet tudni kell. E hely az ő vadászterülete, s halál vár mindazokra, kikre a fák között rátalál. Mi Lumel’Auvreába, a vér elfek városába tartunk, s mivel orkok vannak hátunkban, körülöttünk pedig bármikor megjelenhet a fenyves boszorkánya, hát igyekezzünk ama védett helyre jutni! *Ezzel, lábával maga is megszorítja lovának oldalát, mire az sietősen útnak indul. Az orkok zaja egyre közelebbről hallható, sejthető, hogy nem a fenyves mágiája enyhült, hanem a hegyek vad lényei jutottak közelebb.
S valóban, Arash és Malliath hatásosan indította útnak e sok ezer lényt, kik csupán egyre vágynak, pusztítani! A fenyves fái alatt immáron közelítenek, s ha netán utolérnék a kis csapatot, előörseik immáron meg is ütköznek velük. Hajtja őket a félelem, mi a fenyvesben rájuk tört, s a félelem, a düh, mit vezéreik táplálnak bennük. Egy biztos: minél hamarabb elvégzik dolgukat idebent, annál hamarabb tűnhetnek el e helyről. Daxa, s a mágus is ismeri az elf város titkát, s azt, miképp kell átjutni a mágián, mi védi, s rejti azt. //Arveleg, Daxa, Kesa: bejuthattok a városba. Ha sikerül, nálatok is van abból a porból, amelyből Arashéknak is van. Megtalálhatjátok a várost, és beléphettek. Odabent kételkedve és bizalmatlanul fogadnak benneteket, elvégre az ellenséggel is tarthattok. Ha az erdőben akartok harcolni, akkor ide, ha a városba akartok jutni, akkor Lumel’Auvreába írjatok!//
*Hossin szavaira biccentett. Egyelőre még a fenyvest sem érték el, de biztos volt benne, hogy amikor a támadás megindul, akkor az egész erdő megremeg majd. Haladtában nem sokára látta, hogy a sereg megállt, s feltorlódott az erdő szélén.* - Mi a fészkes….?! *Szűrte vastag ajkai között a szót, majd a sárkány landolt mellette. Még mindig nem szokta meg, hogy hol elfként, hol sárkányként jelenjen meg mellette.* - Gyávák…..! *Morogta magában, s a lovát megsarkantyúzva vágtatott előre. Lila köpenye csak úgy lobogott mögötte a levegőben.* - Mire vártok? Jobb volna a napsütés? Örüljetek neki, hogy sötétségben harcolhattok. Féljenek az elfek, mert amit most rájuk borítunk, azt még megemlegetik! Ott a halál vár, de nem ránk, hanem rájuk! *Botját előretartotta, s amikor szájával ráfújt annak vége vörösen izzott fel.* - Utánam, gyávák! Majd én mutatom az utat! Malliath! Gyerünk! *A mágus állati ordítást hallatott, majd elkiáltotta magát.* - Halál! Dremerhez mindenkivel, aki az erdőben van! *Az ork sereg előbb bátortalan, majd egyre harsogóbb ordítással ismételte szavait. A fenyves sötét fái között Malliath fénygömbje és Arash tüze vezette őket előre, amíg maguk is fáklyákat nem gyújtottak. A sötétség nyomasztotta őket, de a gyilkolás utáni vágyuk erősebb volt. Ha Daxa, Kesa és a lovagok nem igyekeztek, hamarosan az első orkokkal is találkozhattak már. Azok pedig kardokkal, fejszékkel, baltákkal estek nekik. Ha nem, akkor egyenesen a város falai közelébe értek, és ott elkezdték felállítani az ostromgépeket. Az első orkok már eldobták a port, amely felfedhette a város falait előttük.*
Hiába töröm a fejem egyelőre nincs kiút, mit is tehetnék egy csapat gyilkos erejű mágussal és egy hadseregnyi vérszomjas orkkal körül véve. Úszom az árral és igyekszem, hogy a harcok során a lehető legkisebb figyelem irányuljon rám, talán akkor. Azonban az is esélytelen, hogy ha sikerül az elfekkel valahol összefutnom, akkor meggyőzzem őket, hogy én nem vagyok az ellenségül, valószínűleg helyben levágnának és nem várnák meg míg megmagyarázom azt az eléggé lehetetlen történetet, ami idáig sodort engem. Most azonban egyet tehetek engedelmeskedem és Hossin mellé állok, hogy Kernon mágiája felemelhessen bennünket. Mivel Nawa nem válaszolt rá, hogy esetleg Kana-val tartsak, így egy grimasszal vettem tudomást, hogy maga mellett akar tartani. Kissé megbillenek, ahogy a föld emelkedni kezd alattam, de hamar meglelem az egyensúlyt, aztán Hossin intésére követem a fák ágain, míg megálljt nem jelez. Én ugyan nem látok semmit, csak érzek, méghozzá igen csak erős, sötét nyomást a szívemen és ez nem a harc gyomorszorító görcse, hanem valami más, valami még gonoszabb. ~ Van itt valami más is az elfeken kívül! ~ nézek körbe ösztöneimnek engedve, de látni nem látok semmit, csak a Hossin által szór por hatását, ahogy annak érintésére feltűnik a rejtett város, amire szívesen rácsodálkoznék, de ennek nem most van itt az ideje. A feszültségem nőttön nő, de még várnunk kell. Nem tudom minek örülnék jobban, ha felfedeznének, vagy, ha nem, mert akkor valószínűleg céllövészetet rendeznének ránk, de egy biztos, én nem akarok semmilyen bombát szórni rájuk. Tudom, hogy az orkokat várjuk, akik eddig nagyon harciasnak tűntek vezetőikkel egyetemben, akiktől még most is kilel a hideg, de valamiért nem jönnek, mintha az erdő valamiféle láthatatlan akadályt veszített volna eléjük. Vagy talán csak ők is azt érzik, amit én: nyomasztó, erősödő félelmet. Éles fülem azonban nem sokára más hallják a megindult hadat és néhol fegyverzörgést is, ami talán kezdődő harcot jelent. Azon gondolkozom, hogy ha most dobnák el egy bombát, „természetesen” ügyetlenül, hogy az csak figyelem felhívásnak és ne okozzon bajt sehol, azzal elérnék e valamit? Vagy csak én halnék bele?
Kezem szinte eltöri az ágat, amiben kapaszkodom, dühös vagyok, hogy nem tudok kitalálni semmit! De várnom kell, vaktában sem cselekedhetek, hiszen az életem sem akarom eldobni. Alkalom kell……..kihagyhatatlan alkalom!
* Kesa döbbenten hallgatja a másik mágus szavait. Nehéz elhinni, hogy éppen olyanokba sikerült belebotlania, akik a vér elfek városába tartanak. Maguk a vér elfek annyira nem ismeretlenek számára, bár sosem gondolta volna, hogy éppen itt található városuk. * - Mégis ki választaná ezt a helyet otthonául? * Kérdését főleg a mágus felé címzi. Szavaiból úgy tűnik, mintha többet tudna annál, mint amit eddig megosztott velük. Az pedig sosem rossz, ha az ember lánya nem tudatlanul vág bele az ismeretlenbe. * - Az orkok is tudnak a városról? *Nem igazán tud más dologról, aminek a megtámadása különösebb jelenőséggel bírna erre fele. Az a pár tanya vagy tanyaközpont aligha ér annyit, hogy egy egész sereggel fosztogassák. Amennyiben megkapja az igenlő választ, kezével jelez Daxa combján, hogy felhívja az elf figyelmét. * - Maradjunk még egy kicsit. * Ha Daxa nem ellenkezik, és az orkok még hatoltak be az erdőbe, akkor lecsúszik a kron hátáról. Egyik lába kissé meghajlik a terhelés által újból kiváltott fájdalom miatt, de hamar úrrá lesz ezen. Egyik erszényét kezdi leoldani, majd két ujjával belenyúlva, némi gyapjút szed ki belőle. Egy részét még vissza is teszi az erszénybe, miközben az egyik közeli fa felé kezd sétálni. * - Saya memesan saya pikiran imajinasi menunjukkan bahwa itu hanya diaktifkan ketika puluhan ukuran yang sama dia datang dengan cara ini! * Szavaira egy szellem képe jelenik meg előtte. Alakja azonban hamar változásnak indul, és mire az ember egyet pislanthatna, addigra már egy ork harcos formáját kezd magára ölteni. Nem is kell az ifjú nemesnek sokat kutatni elméjében, hogy is néznek ki pontosan, hiszen nem is olyan rég akadt dolga néhányukkal. A szellemnek egy-egy vonása még meg is egyezik azoknak az orkoknak a kinézetével. Öltözéke egyre szakadozottabbá válik, miközben bal karja is kezd eltűnni, helyét egy kar csonkja veszi át melyen tépés nyomai látszódnak. Kesa alaposabban szemügyre veszi a lényt, majd fejét kissé megcsóválja, mire annak testén karmolástól származó sérülésnyomok kezdenek megjelenni, koponyájának bal oldala pedig részben eltűnik, mintha valami ott törte volna azt be. Végezetül jobb karjába egy balta képe jelenik meg. Ismét alaposan megnézi magának Kesa, majd hátrafordul Daxa felé. * - Mit gondolsz? Megteszi? * Ha Daxának akad építő jellegű ötlete az is megjelenhet a megjelenésén, ha nem így tesz, hanem elfogadja, akkor Kesa nekilát befejezni a varázslatát. * - Terbang jauh, sehingga setiap orang hanya melihat sisi kanan, kemudian berhenti untuk menghubungi mereka, diukur mereka turun, akhirnya, tanpa bunga terus dengan arah asli penerbangan, sementara menjadi tak terlihat dan benar-benar menghilang. *A varázslat végeztével az ork szellem képe eltűnik, és csak akkor jelenik majd meg ismét mikor több tucatot számláló csoport érkezik erre a környékre. Akkor fog megjelenni, jobb oldalát mutatva előre fele lebegve, majd egyszer közönyösen az érkező társaság felé fordulva veszi őket szemügyre, amit követően ismét érdektelenül repül tovább eredeti irányába, miközben alakja egyre átlátszóbbá válik, még el nem tűnik. Kesa fa túloldalán a földre helyezi a gyapjúdarabot, majd egy újabb kis darabot vesz ki erszényéből. * - Suara hutan menjadi hantu! * Ezt a gyapjúdarabot is ugyanoda helyezi, azonban az utóbbi már most érezteti hatását. Az erdő sötét aurája mellé halk neszeket is társít, hogy még félelmetesebb benyomást keltsen a környék. * - Egy kis viszonzás a vacsorameghívásra. * Ezzel elindul visszafele Daxához, majd hasonlóan elegáns módon veti fel magát a kronra, hacsak nem segít neki valaki, viszont most legalább nem mozog a kron, így nyugodtan át tud fordulni, majd felhúzni magát foglal helyet. Ugyan mindkét lábát ugyanazon az oldalon lógatva, de legalább most már ülve. Egyik karjával Daxát átkarolja, míg a másikkal a kron hátán támaszkodva várja az indulást. * - Most már mehetünk. Remélem tetszeni fog nekik a kis ajándékom. * Gúnyos mosoly ül ki arcára, miközben elképzeli magában az orkok reakcióját, ami lehet, sokkal szebb képet fest, mint ahogy az történni fog. Mindenesetre sajnálja, hogy nem nézheti végig személyesen, mennyire nyeri majd el tetszésüket alkotása. *
A hozzászólást Kesa Klensbane összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-09-27, 12:43 pm-kor.
*Kesa szavaira a szürkeköpenyes mágus bizony megvonja vállát.* - Ki el akar tűnni a világ elől…de e várost már azelőtt felépítették, mintsem a háború, miben Hëmyl a sötétséget a fenyvesre borította, kirobbant volna. De olybá tűnik, hogy az orkok is tudják, hol keressék, s ez nem az ő tudásuk lesz, hanem azé, ki küldte őket. *Minden esetre maga is érdeklődéssel követi a szürkeköpenyes cselekedeteit, s ama tépett ork kísértet-képet, mit csapdaként állít. Siettetve Arveleg lovagot rápillant. Nem akar e sötét helyen meghalni a boszorkány keze által, s, őszintén szólva, találkozni sem óhajt vele.
Olybá tűnik, Arash szavai feltüzelik az ork szíveket, s előbbre hajtják a harcosokat befelé, a Sötét fenyves mélye felé. Csaknem elérik már a várost is, midőn kísértet jelenik meg előttük. Ekkorra bizonyos helyeken immáron a hordozott fegyvereket állítják, hogy hamar megkezdhessék az ostromot. A félelem, mi újjáéled közöttük, hamar tovaterjed, s csupán Malliath jelenlétének köszönhető, hogy nem okoz nagyobb galibát. A sárkány maga lép elő, hogy megtörje a varázst, mi csupán jól elkészített illúzió.* - Gyávák… *Sziszegi, majd sárkány szemeit villantja a körülötte állókra.* - Mire vártok?! Munkára! *Az orkok így fejlődnek fel az ostromra. Miután nincs sem hang, sem széttépett orknak szelleme körülöttük, csak a sárkány, ki így rémisztőbb, mint valaha, újfent az ölés vágya vezeti őket. Hogy valakik még jobban rettegjenek, mint ők tették.
Hossin, s csapata ekkor indítja meg támadását, s a zajok mintegy jelet is adnak az orkoknak, van, ki kevésbé várakozik a csatával, mint ők. Ez tüzeli tovább őket, s hamarvást állnak is már a fegyverek. Nagy erejű nyílvetők. Az orkok kalapácsokkal verik le a cölöpöket, melyekhez a szerkezetek alját rögzítették. Ám az, mi majd kilőve lesz, közel sem hasonlatos egyszerű nyílhoz. Nem csupán méretei, sokkal inkább tartalma az, mit más. A nyíl hegye helyén viasszal lezárt, rögzített cserepek helyezkednek el, hosszúkásak, mint a nyílhegyek, hogy áramvonalasak legyenek. Az orkok lövészei hamarosan ordítva adják az utasítást: Lőni kell!*
*Arash is értesült a kísértetről, akivel katonái összefutottak az erdőben. Ő tudni akart mindenről és zavarta is. Tartott tőle, hogy nem ez az egyetlen meglepetés éri majd csapatait a vér elfek ellen. Szerinte ezt a kísértetet is ők indították. Gondoskodott arról, hogy záruljon az ostromgyűrű a város körül. Ha az elfek eddig azt is hihették, hogy senki nem láthatja őket és biztonságban lehetnek, mostanra már biztos megdőlni látszott. A mágus hallotta, hogy Hossin megindította a méregtámadást, de azt is látta, hogy a sajátjai is elindították a támadást. A Sárkány-hegységben általa elkészített nyilak elég hatásosak voltak. A város falai gyorsan tűntek el és biztos volt benne, hogy ez meglepő lesz nekik. Nem magától tudott a városról, sem pedig arról, hogy a varázslatot hogy lehet megtörni. A sárkányok adták át neki ezeket a dolgokat, ő pedig tovább gondolta. A sötét erdő még jól is jött neki, ahogy körüljárta a sereget. Sötét bőre, lila köpenye egészen jól rejtette őt. Nem bánta volna, ha van neki néhány mágusa, nem csak egy sárkánya, de ez van, ebből az anyagból kell kihoznia a legtöbbet. A sárkányok és Filnoren felé is bizonyítani akar.* - Lőjétek! Addig, amíg kapukat nem nyittok az elf férgekre!
* Kikerültem a látótérből, az elf nyilak már nem záporoznak felém itt az ideje össze szedni az erőmet. Mély lélegzetek hagyják el ajkaimat, érzem sebem elkezdett össze húzódni s a vérzés is elállt, bár ezt betudhatom erőmnek hatása ként. A fa oltalmát magam mogotthagyva a zajok irányába haladok. Megindult az ostrom, s itt a vége személyes küldetésemnek. Arash serege felé haladok az első orkok már szemem elé kerülnek. Kardot ragadnak amint meglátják korvonalam, viszont mihelyst tisztán kivehető lesz alakom meggondolják magukat. S én Közelebb erve hozzájuk megszolalok. - Hol van Arash? * Egymásra néznek az orkok majd beszélni kezdenek, úgy érzem nem vagyok velük kisegítve majd az egyik irányt mutat. - Amarra lovagolt. * Bolintok egyet majd azon irányba eredet amerre az ostromgép kezelője mutatott. S nemsokára meg is pillantom a mágust, amit szabad szememmel fel sem fedeztem volna. De a sötétség mindig is az én oldalamon állt. E szemeket képtelen volt még megcsalni oly varázslat mi nem járt hővel. S ez a masszív sötétség csak az emberi tekintetet csalhatja meg. Ahogy közel érek Arashoz oda kiáltok. - Arash! * Nagy a zaj a folyamatos ostromcsapások közepedte az emberi hang elég keveset ér. S a mágus nem is hallotta hangom. A gyorsak táncában viszont hamar ott termek lova mellett s megfogom annak pofájáról lelógó kantárt. - Visszatértem, látom kihasználjátok a zavart ami odabent támadt. Jópár katona esett el odabent... *Teszem meg helyzetjelentésemet a magusnak. - Figyeljetek a hátsó szárnyra még van egérutjuk a mocskoknak. S ha szememet nem csalta meg a mámor erősítés érkezett. Számítani lehet a további felmentő seregekre is. * Megvárom mit szól ehhez a mágus majd megszólalok. - Kell egy őrszem? - Tekint fel rá a vöröslő tekintet- Adj íjat nyilat, s én figyelem majd hátatokat. Míg sebem be nem forr addig kénytelen vagyok ezt a szerepet tartani. * Ha Arash rábólint erre hálás fejhajtás követi ezt.
*Megindul hát az ostrom, mely a fenyves fojtogató sötétjét borítja Lumel’Auvrea elf mágia által óvott városára is. Arash nyílvetőiből kilőtt, a mágus által megálmodott lövedékek lebontják az elf várost óvó mágiát, s a sötétség úgy borul rá, mint nehéz, sűrű takaró, mi a maga erejével fojtogatni kezdi az elfek torkát is. Hëmyl átka annyi év után is erős még, s a fenyves, mit a többség került eddig is, most megmutatja teljes valóját. Azonban akad még vér elf, ki nem hazudtolja meg nevét. Íjászaik célba is veszik őket, s mindaddig, míg futnak, s a mágusnő óvja őket, nyilaik nem lelik meg a célt. Ám midőn a kapun berepül Kana, megszűnik a szél védelme, s Kernon nem emelhet sem elég magas, sem elég gyors falat, hogy testét ne üsse át még néhány nyíl. Az öreg mágusnak lábát, karját, de mellkasát is eltalálják, mitől a koros mágus szíve nem ver többé. Fala emelkedni kezd, noha se nem hatalmas, se nem széles, majd megáll. Sebei nem engedik, s a mágia sem oly gyors, mint a már korábban úton lévő nyílvesszők. Sebesen szállnak, sebesebben, minthogy az öreg mágus visszafordulhatna, hogy falat idézzen. Az csak természetes, hogy a nyílvetőket használó orkokra is szállnak a falakról nyilak, s bár sokan pajzsaik fedezékébe húzódnak, így is esnek el közülük. Tán közel állították őket a falakhoz, mik így hatékonyabbak ugyan, de használóikat nem óvják annyira a fenyők, miként távolabbról tennék.
Nawa kihúzza a nyilat lapockájából, s noha a vérzés csillapodik, sebe nem gyógyul oly gyorsan, mint szeretné. Még így is sebesebben történik, mint a többi halandóé, kik csak szervezetük erejében bízhatnak. A fák között bújva eljuthat az ork vonalakhoz, honnét már csupán idő kérdése, hogy ráleljen a lila köpenyes mágusra. Onnét már csupán a vezér döntése, mit felel a felhozottakra.
A falak ekkor roppannak meg. Előbb a keleti falon, hol a szürkeköpenyes mágus is áll, s mi mögött Kesa, s Arveleg helyezkednek el, támad rés, majd délen is, hol Sol’tis, Daxa, Merilien állnak a falnál, s kívül Jeremy. A lövések e fal keleti fele irányában ütnek rést a város falán.*
*A nyílvetők jól működtek. Arash örömmel nézte, hogy foszlik szét az elf várost elrejtő mágia. Őt nem nagyon érdekelte, hogy így sötétség is borult a Lumel’Auvreára. Ezt a sötétséget érezte már egy ideje, mióta beléptek ebbe az átkozott erdőbe. A sárkányok elmondták neki, mire számítson, mire készítse a sereget és ő meg is tett minden tőle telhetőt. Lován járta körbe a fenyők között a várost körbevevő csapatokat. Állíttatta az ostromgépeket, s fenyegetéssel, vagy lelkesítő szavakkal növelte a harci morált az orkokban. Sebhelyes arca, sötét bőre önmagában hatásos volt rájuk. A kiáltásra meghúzta a kantárt s lovával a fehér alak felé fordult.* - Helyes, hulljanak csak! *Adta egyetértését a méregkeverő Hossinnak. Szeme fehérje odavillant, amikor az egérútra hívta fel figyelmét az elfszerű gyilkos.* - Nem sokáig, mindjárt bezárul az ostromgyűrű, aztán nem lesz kiút sehova. A felmentők meg jöjjenek csak! Lesz még itt meglepetés nekik is! Íjat Hossinnak! *Fordította fejét a közelben tartózkodó orkok felé. Ő nem elrontója semminek, ami a győzelmüket szolgálja. Az egyik ork rögvest oda is nyújtotta magáét. Ork gyártmány volt, nem szép mívű elf íj, de használhatónak azért használható. A leomló falak hangjára elégedett vicsorral fordult meg.* - Lőjétek még! Legyen elég rés azokon a falakon! *Ha a többi falon is nyílik elég, akkor Arash is elkiáltja majd magát.* - Íjászok! A réseket fedezzétek! Szürke orkok, ahogy gyakoroltuk, létrákat, köteleket elő, irány a falak! Fehér orkok! Csatarendbe! Betörünk a réseken! Ne kíméljetek senkit!
*Elvigyorodok a nagy egyetértésre. - S ez így van rendjén. *Majd az egyik ork a kezembe nyomja nyilát s vesszőit. S felpillantok a fák tetejére. - Fentről fedezlek titeket, óvakodj ezektől a népektől... Túl sok csel lapul a tarsolyukban, s óvd magad a vérmágiától, könnyen csomót kötnek a szívedre ha nem figyelsz. A sötétség óvjon barátom. *Majd mivel egy ostrom közepén vagyunk nem nehéz kerítenem egy kampós kötelet mit felhajítok az egyik fa ágára majd felhúzódzkodom rajta. Ahogy az orkok megindítják a támadást én még csak figyelek, majd ujjaim három vesszőt ragadnak meg. Akármilyen jó szeme is legyen az ellenfélnek, eddig már nem lát el, s én egy hangyányit közelebb lopózok, hogy megfelelő rálátásom nyíljon az elfekre. A húr megfeszül, lapockámba enyhe fájdalom érzet. Enyhül ez még jobban is, ennyi növény egy elefántot is elérzéstelenítene, s fel sem tűnne neki hiányzó lába. A húr elereszt, vesszőm repül, majd követi azt még kettő. A célra tartó elfek közül azonnal bukik is alá kettő, átesve a várfalon. Felállok tovább állok, nem maradok sokáig egy helyen. Minél beljebb tőr az ork sereg annál inkább merészkedek közelebb. ~Egy kettő, három... *Számolom magamban az elejtett vadakat, majd vesszőm kezd kifogyni. Sebaj lesz ez még így sem, innentől spórolni kezdek, egyesével lövök s mindig csak a tiszta célpontokra. Majd elfogy a maradék is, most várok mígnem az orkok hada átverekszi magát az első védvonalon. Addig a fa oltalmából szemlélem az eseményeket. S várom, hogy sebem eléggé összehúzódjon ahhoz, hogy kicsit szabadabban mozoghassak.
//Mivel a falaktól távolabb nem történt semmi, ezért ide most nincs mesélői reag, de továbbra is ide kell írni, ha valamelyik karakter nem közvetlenül a város falai közelében van.//
*Arash nem felejtette el Hossin szavait. A vér elfekkel még korántsem harcolt, csak hírből hallott képességeikről. A sárkányok persze próbálták felkészíteni arra, ami itt vár rá, hogy sikeres legyen a csata, de ők sem tévedhetetlenek. Ennek okán hamarosan maga elé rendelt több ork felderítőt, s kiküldte őket az erdő széléhez. Muszáj, hogy a háta mögötti terület fedezve legyen, ha mégis ellenséges támadás érhetné őket. Még így is átjuthatnak kisebb csapatok, hiszen, ha körbe akarta volna venni az egész fenyvest, ahhoz a hadserege javát fel kellett volna használni. A legbiztosabb módja, hogy ne lephessék meg, ha gyorsan dűlőre viszi a dolgot. Ezeknek megfelelően a felderítők célja a lesből figyelés volt, s hogy ha érkezik felmentő sereg, hamar értesítsék a fősereget. Természetesen orkjai kiszolgálták a fehér gyilkost, ha kampós kötél kellett neki, akkor azzal, ha íj, nyilak, akkor azzal. Akinek nem maradt távolsági fegyvere, beszállhatott a többiek közé közelharcba. Lováról már leszállt, nem akart nagy célpontot nyújtani, s a sötét köpeny, magának sötét külseje is segítséget nyújtott, hogy könnyebben mozogjon a sötétben. *
*Arash parancsára az ork felderítők elfoglalják helyeiket a fenyves határán. Oly területen, hová kisebb valószínűséggel indul meg a boszorkány. Hisz ott lehet neki prédának az orkok hada, mivel sokkal inkább számolhat a lila köpenyes mágus, s ott lehet a vér elfek városa is, mi ki tudja, mióta piszkálhatta a boszorkány csőrét… E felderítők hamarvást meghúzódnak stratégiai pontokon. Egy sereg nem juthat át rajtuk észrevétlenül. A csata azonban nem e helyeken folyik. A csata immár Lumel’Auvrea körül dúl.*
*A fenyves széléből vissza tekintek. - Valami rossz érzés fogott el odabent... Hozz nekik szerencsét *Tekintek fel az égre majd lóval folytatom az utat.
/Nem terveztem hiperürsebességbe kapcsolni az erdőben a fák miatt csak siettem kifelé )
*A sötétség mindent magába foglal. A fenyves mélyén oly mély, mintha feneketlen lyukban nézne a halandó. Az ide belépő nimfák és elfek, kik még Középvidéken találkoztak, s egyesültek, menten érezhetik a boszorkány átkának fojtogató hatását. Úgy érezhetik, a sötétség bemászik bőrük alá, szorongatja torkukat, s rettegést csempész szívükbe. Ilsa Namor, hosszú, vörös haját hátraveti csuklyájával együtt. Nincs mit rejtenie magán, s úgy érzi, tán valamivel könnyebben lélegzik. Taltaur elméjében Merilien jár, ez tereli el gondolatait a közelgő csatáról, s arról, Hëmyl átka tán hamarabb eléri őket, mintsem megütköznének a vér elfeket ostromló orkokkal. A főtiszt fejében felelevenednek a képek, midőn oly kellemes éjt töltött a vér elf hercegnővel Lumel’Auvre rejtett szobájában. Köpenye alá nyúl, s nyakánál megérinti a vért alatt ott lógó, vörös ékkőből készült láncot. Merilienre emlékezteti, s azokra a vágyakra, melyeket együtt éltek ki nem is oly régen, midőn Thalion nagyúrral szövetségi tárgyalásokra érkeztek eme sötét fenyvesbe. A harcos sokat látott pillantásában megjelenik egy él. Eme lánc emlékezteti a hercegnőre, s annak ígéretére, hogy a láncért még eljő. Tán hamarabb érkezik meg hozzá a lánc, mint ő érkezett volna érte. A nimfák is lovon érkeztek, kivéve Carnët, ki griffje hátán odafentről őrizte egészen a fenyves széléig a csapat mozgását. Ily módon nem érhette Syllist és csapatát meglepetés. A griff hátáról csak a fenyves sűrű, sötét szélénél szállt le a vörös nimfa, hisz oda már nem követheti szárnyas harcostársa. Ott már csupán népének harcosaira, a szövetséges tündékre, és saját magára van utalva. Syllis mozdulataira hamarvást a nimfák szerteszélednek a fenyves sötét fái között, s természet adta képességeikkel rögvest el is tűnnek szem elől. Az ork felderítők így csupán az elfeket láthatják, noha, mit nem tudnak, nem csupán kelet felől érkezik haderő a Sötét fenyvesbe, hanem délről is, Gilchanar nagyúrtól, a Nyugati szeglet rejtőzve élő elfjeinek vezérétől. A felderítők futva indulnak a fenyves mélyén fekvő csata fel, hogy hírt vigyenek az erősítés érkeztéről Arashnak.*
*Egy újabb sárkány érkezett. Azt mondta, ő Furia új követe. A barna bőrű mágus még gyűjtögette az orkokat. Hogy sikerélményt adjon nekik, a környék gulyáit dézsmáltatta meg, megtöltötte a gyomrukat. A pásztorok és kutyáik nem lehettek a téli karámokban ellenfelek még egy megvert ork sereg harcosainak sem. A kutyákat úgy verték agyon, mintha ártatlan bárányok lettek volna. A Sötét fenyvestől nem messze felvert fő táborban napról napra gyülekeztek a csapatok. Arash leghívebb orkjai közül, már ha voltak ilyenek élő láncot állíttatott fel a Sárkány-hegység irányába vezető ösvényeken, hogy megállítsák a menekülni akaró orkokat. Ha mégis futottak volna tovább, halniuk kellett. Az első napokban, amikor még nem volt elég szilárd a hatalma több tucatnyi szürke és fehér orkkal végzett. Kegyetlenül, hogy megmutassa, attól, hogy sántít, még elég ereje maradt neki, hogy akár sokakkal is végezzen. Más kérdés, hogy szedett-vedett sátra mélyén sziszegve vicsorgatta fehér fogait fájdalmában. Ebbe a helyzetbe érkezett meg Loivissa, a kék sárkány. Átlátta a helyzetet, hogy a lila köpenyes mágus nem tudja meggyógyítani magát, így vele kezdte a sort. Megjelenése lendített a döcögve haladó dolgokon. A környékbeli bozótokban, fák alatt bujkáló orkokat szaguk, füstjük, tüzeik alapján megtalálta, s megjelenve előttük a fősereghez terelte vissza. Vagy széttépte fogaival. A munka megkezdődött. Malliath nyomán rá maradt, hogy ráncba szedje ezt a szedett-vedett, demoralizált haderőt.*
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Utazásunk további része szerencsére biztonságban telt, nem találkoztunk senki gonosz álnok fiával, aki kardot rántott volna ránk és fejünket akarta volna venni. Az elf katonák állták a sarat, figyelmük egy percre sem lankadt, habár érezhető volt a csapaton a fáradtság. Jómagam is kezdek már fáradni, hiszen egyetlen éjszaka sem telt el úgy, hogy ne riadtunk volna fel valamire, akár csak egy rossz emlék-,és álomképre. Taltaur is kitart mellettem, és Aewy'dron is, habár már érezhető elkeseredettsége. Nem volt még ilyen hosszú úton, ilyen "rossz" körülmények között és habár elfként a természet gyermeke és szereti is azt, nemesként már jócskán vacsik finom ételre, kellemes és kényelmes szállásra. Az a pár fogadó, ahova betértünk nem elégítette ki nemesi vágyait,amit meg is értek.Én magam sokat vándoroltam, sokat voltam úton, így engem nem viselt meg annyira a környezet. Inkább a rettegés, a félelem, mely mardossa szívemet egész úton. Szerencsére volt néhány kellemes, kettesben töltött pillanatunk a parancsokkal, így felfrissültem és feltöltődtem energiával. Tudom és érzem ,hogy most már ő ad nekem erőt és szeretném, ha végig mellettem lenne, habár tudom, hogy utunk, s célunk végén el kell búcsúznunk egymástól. Neki is van saját feladata, így nem maradhat mindig mellettem. Utunk x-edik napján érkezünk meg a Sötét fenyves határához. Kiráz a hideg, ahogy a gomolygó sötétségbe pillantok. Megállítom lovamat, és így tesz mindenki mögöttem. Némán állunk a fenyves előtt és igyekszem felkészíteni magamat arra, ami odabent vár. Megtanultuk már kezelni a sötétséget, kifejlesztettünk rá egy védővarázst, mely jótékony fénnyel vonja körbe használóját, ám ez a sötétség más. Tömörebb, sűrűbb, mint az eddigi, és érezhető benne a halál szaga. A rothadás, a káosz, az elmúlás és a pusztítás szaga keveredik a hullák vérével. Aewy'dronra pillantok, aki félénken húzza össze magát, majd Taltaurra és lágyan simítom végig a karját, mely a nyergen pihen. Pillantásunk összeakad néhány másodpercre és csak nézem őt. Tekintetemben ezernyi érzés kavarog: a félelem, az izgalom, a hála, hogy eljött velem eddig, a rettegés, hogy mit fogunk odabent találni, és a határozottság, hogy igenis be kell mennünk oda. Határozottan fordítom az erdő felé a tekintetemet és kihúzom magam. Igen. Ennyit megérdemel a városunk és a népünk!
*Éjsötét átok borítja a Sötét fenyvest. Ide még az orkok sem merészkednek. Az átok fojtogat, az átok félelemmel borítja be az elmét, s egyesek suttognak. A környéken ólálkodó ork csapatok egy árnyékról beszélnek egymás között, egy árnyékról, amely sötétebb az éjszakánál, sötétebb a fenyves sötétjénél. Az árnyék ott lakik a fenyvesben, s időnként hallani tébolyodott kacagását is. Beszélik, hogy a fenyves boszorkánya nem halt meg, vagy meghalt, de még rosszabb: most ott kísért a fák között, melyekhez életében is úgy ragaszkodott. Nem csak az erdőt borítja sötétség. Nem is oly régen nagy csata dúlt az elátkozott fák alatt. Lumel’Aurvrea, a vér elfek erdőbe rejtett városa volt a tét. Orkok, elfek, sárkányok harcoltak itt, s emberek is. Ám a boszorkány, megelégelve nyugalmának háborítását, újfent megidézte a sötétséget, mely korábban sárkányok sokaságát irtotta ki ugyanitt. Ez a sötétség felfalt elfet, orkot, s mindent, ami útjába került. Azonban egy sárkány, bizonyos Malliath életének feláldozásával is bosszút állt testvéreiért, s megölte Hëmylt, a fenyves boszorkányát. A sötétség azonban itt maradt. Apránként falta fel az ott maradt holttesteket, mígnem nem találván tovább táplálékra, követte a halálba megidézőjét, ám a félelem, mit jelenléte gerjeszt az, amely szívre, lélekre, elmére terpeszkedik, itt maradt. Itt, a romok, az erdő elátkozott fái között. Holtakat már nem lelni, csak csontokat, és köveket a fák alatt. Az elfek egykorvolt dicső városát ezek, s a sötétség takarják, mely ellep mindent.*
*Hosszú volt az út. Nem csupán a nimfák erdeje mentén húzódó hosszú szakasz miatt, hanem az aggodalom miatt is, mely végig ott ült az elfek szívén, míg egyre északabbra haladtak, s most is ott ül, hogy a Sötét fenyves mélyfekete fái környékén megállnak. Taltaur a tőle telhető legtöbbet megadta út közben a vér elf úrnőnek. Ezt mind lelki, mit testei szempontból is értendő. A helyzet, mi fennállt megismerkedésükkor, gyökerese változáson ment át, s ehhez mindketten alkalmazkodtak. Olassië parancsnoka maga is változott ezen időszak alatt, s a közös út, az Edainban tartózkodás jó alkalom volt rá, hogy még jobban megismerje ezt a csodálatos nőt. Maga sincs meggyőződve arról, hogy jó dolgok fogadják majd a vér elfeket egykori otthonuk helyén, s miként a csata végéről szóló híresztelések mondják, a sárkányok rajtaütését túlélő csapatok közötti szóbeszéd is ezt erősíti, Hëmyl immáron halott, ám a sötétség, melyet halálakor megidézett, még ott van az erdőben, s ki tudja, nem-e újabb áldozatokra vár, hogy felfalja azokat is. A csata idején megállíthatatlan volt, nem oly passzív, mint a korábban jelen lévő. Pillantása összeölelkezik Merilienével. Magabiztosságot sugároz, melyet az a mélyen gyökerező tudat táplál, ő nem hagyja magára e nehéz pillanatokban kedvesét – ha hívhatja így. Ha kell, azon pár hős katonával együtt az életét is adhatja érte odabent. Mindazonáltal óvatosnak kell lenniük, az elfek ugyan elhagyták a környéket, ám orkokból bőven akadhat még, akár csupán a csata után elmenekültek hordáiról, akár újonnan érkezett, szervezett erőkről legyen is szó. Kihúzza magát, s várja az úrnő szavát. Azzal bizony nem lesznek előrébb, ha itt állnak a Sötét fenyvest nézve. Oda be kell menni. Fényt tud idézni ő is, s a katonák is, vannak védő varázslataik is, s látta, érzékelte a Lumel’Auvreát védő mágiát is, amikor először léptek be oda Thalion nagyúrral. Aewy’dron viselkedésén sem lepődik meg, biztos abban, hogy a lány nehezen viseli a viszontagságokat, ám rá már nincs kapacitása Merilien mellett.*
//Sziasztok! Ha nem akarjátok, nem csatlakozok be, csak mivel a kari és az ork sereg is a környéken van, így muszáj reagálnom rátok is. //
*A lába lassan rendbe jött. Már úgy tudta használni, mint régen, a sántítás is alább hagyott. Sötét arcán azonban gondok barázdái jelentek meg. Ahogy a sárkányok elpusztították a nyugati szeglet falvait, s ahogy orkjai elől a helyiek elmenekültek, nem maradtak pásztorok nyályakkal, nem voltak csordák, nem volt semmi, csak a vadak, ez pedig idővel meghatározta, mennyi orkot képes etetni. Egy-egy alkalommal megengedte, hogy árulók testével töltsék meg harcosai bendőjüket, de ez édeskevés volt. Olassië felé tekintgetett, a nimfák tiltott erdeje felé, s még egy irányba. Lanur tornya felé. Vajon melyik területre lenne érdemes hadjáratot vezetni? Tapasztalatból tudja, hogy Filnoren nem volt elegendő a sárkány-hegységbeli orkokkal sem ahhoz, hogy elfoglalja az elfek városát. Nem gondolta, hogy az ő seregének több esélye lenne. A nimfák erdejét Izra isten varázslata tartotta védelme alatt, s ez ellen az orkok szíve hamar megremeghet. Vajon Lanur tornya lenne a megoldás? Hogyan lehetne a torony és védőinek éberségét, s a híresen erős mágiát kicselezni, hogy bejáratra leljenek a toronyba? Vagy egyszerűen hagyják el a fenyves környékét, s törjenek be a nimfák, s az elfek között Középvidék felé? Bizony súlyos kérdések ezek, s Aarash el is döntötte, ideje a sárkány véleményét kikérni ebben. Loivissa, a kék sárkány érkezése előtt azonban felderítők jelentek meg előtte, s a jelentésükre Arash kivillantotta húsos ajkai között fehér fogait. Kis lovascsapat érkezett a fenyves közelébe. A felderítők nem vették fel a harcot vele, távolról, a környék magas füvében rejtőzve lesték meg őket. Közel a sötét fák vonalához, ahonnan a sötétség már nem enged a nap fényéből érzékeny szemükbe, bőrükre.*
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
A fenyves előtt állva gyűjtöm össze a bátorságomat. Mély pillantást vetek Taltaurra, majd Aewy'dronra is, és végül nagy levegőt véve lépekbe a fenyves első fái közé. Lovamat csak lépésre állítom, hogy halkan és lassan haladjunk befelé. - Szükségünk lesz egy pajzsra, mely a kis csapatunkat védi, valamint egy fényvarázsra. Aewy'dron? - nézek a nőre, aki lassan bólint és halkan mormolni kezd magában, végül a kis csapatunkat beborítja egy szoros fénygömb, amely épphogy előre mutat néhány lépést, elüldözve a falánk sötétséget. Lassan én is motyogni kezdek,ám a többiek felismerhetik szavaimat, amivel egy pajzsot hozok létre magunk előtt. Botor dolog csak elölről várni a támadást, így remélem, hogy valamelyik katona a hátunk mögé is tesz egy pajzsot, mely megvéd a fizikai támadásoktól. Mágikus támadásra nem számítok, az több energiát emésztene fel, így inkább csak egy egyszerűbb pajzsot hozok létre. Az irányt tudom, hogyne tudnám? Olyan erősen vésődött elmémbe a városunk helye, hogy csukott szemmel is megtalálnám a bejáratot, melyet most már nem őriz senki. Nehéz szívvel fogom kicsit gyorsabb tempóra a lovamat, kardomat a kezembe rántom, hogy készenlétben legyen és úgy hagyjuk magunk mögött a biztonságot adó fenyves napos szélét...
//Taltaur: "Aewy’dron viselkedésén sem lepődik meg, biztos abban, hogy a lány nehezen viseli a viszontagságokat, ám rá már nincs kapacitása Merilien mellett." Hogy miii? O.o Arash: Üdv! Természetesen nyugodtan játszhatsz velünk, csak ne ölj meg minket ha egy mód van rá. xD //
A hozzászólást Merilien Lumel'Auvrea összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2016-05-25, 3:50 pm-kor.
*Az erdő sötétjében, a fák között a sötétség még a megidézett pajzs ellenére is rátelepszik a lélekre. Súlyosabb. fojtogatóbb, mint a csata idején volt. A kis csapat belép az erdő fái közé. Orkok nem zavarják, egyelőre, útjukat, s tán jobb is, hiszen szívük bizonyára épp elég nehéz ezen fák között. Ahogy haladnak, nemigen lelhetnek elhagyott holttestekre. Elszórt fegyvereket, repedt pajzsokat, betört sisakokat még találhatnak az ösvényeken, hiszen Olassië, s a nyugati elfek csapatai is ezen útvonalakon érték el Lumel’Auvreát, hogy felmentsék az ostrom alól. A holtak hiánya azonban szembetűnő lehet. Még csontok sem maradtak csupán az élettelen anyagok, amelyeket a sötétség meghagyott, minden más élőt felfalt a fák között. Arash szabadon dönthet arról, megtámadja-e a kis csapatot, ám ahhoz a támadóknak is be kell lépniük a Sötét fenyves mélyére, ahol ki tudja, miféle meglepetés vár az ott lévőkre….? Ha nincs katona, aki megtegye, s a két nő sem emel védőpajzsot hátulról, a sötétség igen hamar a lovasok közé nyomakodik, de még nem bántja őket. Ha azonban a pajzsok élnek, érezhető, ahogy körbeöleli a fényt, mintha próbálná magába szívni az élet esszenciáját. Sötét marokként fogja körbe, de nem akadályozza a fenyves mélyére tartókat.*
//Hehe...nem gyengén kétértelmű volt, de Taltaur afféle kapacitásával nincsen gond //
*Végül Merilien mutatja az utat, s Taltaur készséggel csatlakozik hozzá. Egyenes derékkel fogadja az úrnő, kedvese pillantását, s viszonozza is azt. Az elf férfiú csupán lelki támogatást nyújtana Aewy’dronnak, ám minden idegszálával Aewy’dron barátnőjére, a vér elfek úrnőjére figyel, s így a másik nő némileg árván maradhat a katonák között, noha normális esetben akadna nem is egy közöttük, ki a szemrevaló hölgyet megkörnyékezné. Ám a mostani közel sem normál állapot. A fenyves sötétje rájuk telepszik, s Taltaur, midőn látja, csupán elölről van védve a sereg, utasítja az egyik katonát, hogy hátvédként ő óvja a csapat vonulását. A katona hamarvást nem csupán fizikai támadás elleni pajzsot hoz létre, hanem, óvatosságból a sötétség ellen bevonja magát a pajzsot fénnyel. A sötétség így is kerülgeti őket, szinte csontig hatol, úgy érzi maga Thalion is. Ez bizony sokkal súlyosabb, mint a csata előtt érzett. Tán Merilien is ezt érzi, amikor kissé gyorsabb ügetésre fogja hátasát. Az elfek lovai kiegyensúlyozottak, noha most ez kevéssé érzékelhető. Nyugtalanok az őket kerülgető sötétség miatt. Taltaur kezével paskolja meg a ló oldalát.* - Sedho…sedho! //Nyugodj le, nyugalom!// *Halkan, nyugtatóla duruzsol a lónak, majd feltekint, s ha Merilien ránéz, komoly arcán halvány mosoly jelenik meg. A ló fontos lehet, akár életét is mentheti meg, hát tiszteli őt, mint társát az úton, s mint élőlényt is.*
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Váltunk egy biztató pillantást a kedvesemmel, majd lassan megindulunk az erdőben. A sötétség sokkal mélyebb és csontig hatolóbb, mint eddig volt. Soha nem szoktuk meg, mindig igyekeztünk gyorsan átjutni ezen a részen. Azonban ez most más és ezt úgy látom, Aewy'dron is érzi, valamint az állatok is. A hátasaink idegesen mozgatják a füleiket, patájukkal dobognak az avaron, ahol furcsa csontok törése hallatszik. Nem akarom tudni, ezért nem is foglalkozom velük. A pajzs és a fényvarázs hamarosan létrejön és beburkol minket, hogy mi lássunk, de távolról ne legyünk annyira feltűnőek. Szorosan haladunk, lovaink szinte összeérnek, hogy minél kisebb helyet foglaljunk el, minél kisebb pajzsot kelljen fent tartani. Gyorsan mozgásra fogom a lovainkat, és befelé indulunk, arra, amerre hosszú életem során oly' sokszor. Bár most tudom, hogy nem vár az otthon, nem vár ott anyám, apám, s szeretteim. Nem vár ott semmi, csak romok, a halál és az üresség, egy letűnt város emléke... Szeretnék minél előbb ott lenni, így nem szólok, csak erősen koncentrálok a pajzsra és az útra, melyet az agyamba véstem, hisze számtalanszor tettem már meg. De most a szívem nehéz, és nem száll, mint régen, mikor hazafelé tartottam. Most tudom, hogy nem vár ott semmi. Csak fájdalom, halál és romok. De muszáj ezt megtennem, muszáj látnom a városunk romjait.
*Az elf csapat végre belépett a sűrűbe. A fenyves néma csendjét a lovak patájának zaja, s a tündék halk, fojtott hangja töri csak meg, mikor csillapítják a méltán ideges hátasokat. A sötétség körbefonja őket, nem csak az erdő sötétje ez. A Hëmyl által megidézett, minden élőt felfaló sötétség tetszhalott maradványa, mely csatornájának kimúlása után egész addig kereste az élőlényeket, s falta fel, míg végül nem maradt csak az erdő, s az élők által hátrahagyott tárgyak. A sötétség ezek után lenyugodva maradt a fák között. A vér elfek elszoruló torokkal haladnak az ismerős ösvényen, azon, mely egykori otthonukhoz vezet. Az élők egymáshoz közel férkőzve haladnak mind sebesebben. Az erdő nem gátolja őket, ám a csend, melyet csak ők, s lovaik törnek meg, s a hideg sötétség nyomasztó szorítása nagy terhet ró szívükre, s lelkükre is. A fák között hamarosan eljutnak azon kőfalhoz, melyet az ekorini mágus emelt, hogy védje társait, s mind közelebb jutnak a város romjaihoz – ahol már nem várja őket sem óvó védelem a sötéttől, sem melegség, sem étel, vagy vidám muzsika. A halott város, egykor dicső Lumel’Auvre falait ugyanaz a sötétség borítja, mint az erdőt, amely körbeveszi.*
*Taltaur, s a katonák is csendben lovagolnak a két nővel. Nagy a csend, szinte tapintani lehet, ám sem a parancsnok, sem pedig a katonák nem érzik úgy, hogy meg kellene törni. A vér elfeknek otthonuk járhat eszükben, az emlékek, mik oda kötötték őket, s bizton fáj majd nekik látni azt, mit a háború, s a sötétség meghagyott egykori városukból. Taltaur azonban leginkább Merilien miatt aggódik. A férfi közvetlen közelében halad az úrnőnek, kedvesének, s onnét figyeli mind az utat, felkészülve bármiféle váratlan dologra, legyen az varázslat, a pajzs megszűnése, avagy ellenséges mozgolódás. Nem hagyná, hogy Meriliennek bármi baja essen, előbb dobná oda életét. Biztató pillantása tán kevésnek tűnik, ő legalábbis úgy érzi, adhatna többet is valami módon a nőnek, kit szeret. Lova a nyugtatás hatására, s arra a lehetőségre, hogy siethet, nyugodtabban viselkedik. „Kifutja” félelmét magából, s egyúttal az elf közelsége is nyugtatóan hat rá. Taltaur egyik kezét most is kardja markolatának közelében tartja, miközben komoly pillantása a pajzs körül örvénylő sötétséget is követi. Szolgált, harcolt eleget Thalion nagyúr mellett, s maga is küzdött már épp eleget, felkészültnek érzi magát, ám eme biztonság köntöse becsapós lehet, s könnyen lehámlik, ha oly erővel kerülnek szembe, mire nincsenek felkészülve.*
*Lassan készült a terv. A nem túl sok élelemmel ellátott vidéken az orkokat etetni kell. Azért, hogy ne lázadozzanak és azért, hogy erősek maradjanak. Az a csapat elf, bár Arash nem fanyalodott volna soha arra, hogy elf húst egyen, jó lenne az orkoknak. Csak le kell győzni őket, amikor kijönnek. Feltéve, hogy nem a sötétség emészti meg őket. A mágus maga elé rendelte a sereg vezéreit. Nem túl nagy, nem is igazán ütőképes ez a sereg. Sötét pillantását végigmérte rajtuk, majd megsimogatta több napos borostáját csokoládé színű arcán. A vágások még mindig elcsúfították ábrázatát, de az orkokban legalább tiszteletet ébresztett.* - Figyeljétek az erdőt. Álljatok lesben. Ha kijönnek, délnek fognak elindulni. *A mágus kivillantotta vakítóan fehér fogait fekete arcából. Nem lehetett tudni, vicsorog, vagy vigyorog éppen.* - A felderítők őrizzék az erdőből kivezető utakat! Ha túlélik a fenyves sötétségét, ki fognak jönni onnan. *Lila csuklyáját fejére húzta, majd felemelkedett ültéből. Végignézett az előtte téblábolókon, botjának végével megütötte a talajt. Hangos durranás hallatszott, szinte megremegett a körülötte lévők alatt a föld. Vészt jósló sziszegéssel fordította csuklyás fejét körbe az orkokon.* - Megmondanátok, mégis mire vártok még?! *Az orkok szélsebesen álltak odébb dolgukra.*
Tárgy: Re: A fenyves 
2015-09-08, 7:00 pm
)
//
//