A fenyves

*Habár nem szükséges dolgait otthagyta megőrzésre alfajtársának (hisz kiben bízhat egy hegyi törpe, ha nem egy másik hegyi törpében?), azért még így is van mit cipelnie. Egyrészt a saját súlya, másrészt a fegyverei és a pajzsai, harmadrészt a páncélja meg a sisakja. Való igaz, hogy a páncél nem nehézpáncél, nem teljes lemezvért, annál jóval könnyebb és rafináltabb. Felsőtestén lemezvért, ám ízületeinél (így például a vállainál is) és a végtagjain - mely helyeken jól jön a mozgásszabadság - rákozott.
Hanem a súly nem a legnagyobb gondja. A legnagyobb gondja, hogy utál kutyagolni, pláne hosszan. Bár jól bírja, hisz kitartó, akár egy farkas, de nagyon nem ínyére való ez a tevékenység.
~Ha sokáig kell még mennem, csavarni lehet majd az izzadtságot a szakállamból.~morgolódik magában, miközben a sisak alól, tarkóján át, a hátára már alaposan csordogál a veríték... Ilyen és efféle dolgok járnak tehát kiváló törpénk fejében, amiket öt-tíz percenként megszakít egy kiadós szitokáradat, melyet Calra zúdít (aki remélhetőleg legalább csuklani elkezd a sok emlegetéstől), amiért ilyen vakmerő és meggondolatlan. Mindazonáltal igazából nem haragszik rá, tudja jól, hogy nem a mesterlövész hibája a dolog, hanem azoké, akik felnevelték, ugyanis helytelen nevelést biztosítottak Cal számára. Még a szokásos magasnövésű nevelésnél is helytelenebbet, talán... De az mindenesetre biztos, hogy nem jól lett nevelve, és ez a lényeg. Teljesen persze nincs elveszve, hisz nem virágszedéssel múlatja az idejét, mint a hegyesfülűek, de ez egy dolog, az meg egy másik, hogy korántsem képes akár csak megközelítőleg is helyesen felmérni a helyzeteket. Akik nevelték, azok valamit tényleg nagyon elrontottak az ítélőképességével kapcsolatban.
Hatalmas sóhajt ereszt meg, mikor végre meglátja a Sötét fenyvest, lévén közel, szinte karnyújtásnyira a célja (erős túlzással), loholásának percei tehát meg vannak számlálva. Hamarosan vége.
Nagyokat liheg, mikor eléri a fenyves szélét. Nem igazán tudja, hogy Cal merrefelé indulhatott, úgyhogy sétálgat egy darabon a fák vonala mellett, még az erdőn kívül, nyomokat keresve. Nem olyan kiváló nyomolvasó, mint az erdőimádók (habár ezt sosem vallaná be), de azért megtanulta felismerni, hogy melyik friss és melyik nem. És mivel az erdőbe nem sokan szoktak menni, ezért úgy gondolja, hogy megéri szerencsét próbálni, úgyhogy elkezdi követni az egyetlen befelé vezető nyomot, melyet talál (ami ráadásul elég frissnek is tűnik), ami egy lábnyom...és egy patanyom, tehát voltaképpen két nyom.*

-Köszönöm a bátorító szavakat, mélyentisztelt Hegyesfülű. -húzta el a száját kedvetlenül Caladster, miután néhány szívdobbanásnyi feszült csend után veszélytelennek ítélte meg a jelen helyzetet és környezetet.
Nyílpuskájából gyakorlott mozdulattal kihúzta a vesszőt, majd leakasztotta az ideget a két fém karról, hogy feleslegesen ne feszüljön a sodrony. Az éles kést visszatűzte szíjak közé, majd óvatosabb léptekkel közelebb lépett az egyszemélyes elf díszkülönítményhez.
Caladster, hogy alkalmi társát biztosítsa veszélytelenségéről, a könnyűléptű férfihoz hasonlóan felemelt kézzel tette meg a rövid utat, majd, mintha nem is az éjjel és nappal világának határán fekvő, időn túli erdő fái között, hanem egy jó kedélyű kisasszonyok csilingelő nevetésétől sziporkázó, parányi, élettől és melegségtől izzó gyümölcsök módjára alácsüngő lampionok fényében fürdő bálteremben találkoznának, nyújtotta kezét az elf felé.
-Az én nevem Caladster, jóuram, és úgygondolom, hogy botor kalandoroknak éppen megfelelő ez a környék. Hadd hallom, mi miatt gondolod te ezt másképp?
Olyan férfiúnak, ki előbb kész életét feltenni az izgalom és a kockázatos győzelem illanó pára és lidérclángok alkotta tüneményéért, nem adhat okot holmi őrült boszorka a szégyenteljes futásra.
Olyan férfiúnak, akinek lelkét annyi eleven tűz, olyan hatalmas energia tölti ki, hogy egy percnyi nyugtot nem lel, és rémálmok szülte tömlöc, kínzókamrában eltöltött óra számára minden perc, amit unalomban kell töltenie, nem kérdés, hogy beleveti-e magát egy rosszindulattól szagló és torz mágiától sötétlő erdőbe, holmi esetleges kincs, vagy nagy hírű felfedezés reményében.
Olyan férfiúban, kinek józan belátását a teremtő istenek elcserélték egy troll lábbelijének fűzőjéért, meg sem fogalmazódhat olyan kérdés, hogy esetleg családot alapítson, csinos feleség és gyerekek is várhatnák otthon, ha egyszer itt van ez a roppant hívogató erdő! Ugyan, hiszen egy trollnak nincs is lábbelije, minek fűzőjéért azt a bizonyos ítélőképességet elcserélhették volna! -vetődhet föl a leleményes olvasóban. Nos pontosan erről van szó.
Egy olyan férfiú, akinek mesterségbeli tudása talán egyedülálló az egész kontinensen, agyának többi részét viszont egy marék kivis-görögdinnyés zselé tölti ki, bizony eltántoríthatatlan ebbéli hitében, hogy egy ősöreg varázslómester és néhány fekete sárkány még nem elég ok arra, hogy veszni hagyja a talán nem is létező mesés kincset.

//bocsi a késésért, meg, hogy ilyen gyenge lett, de totál elfeledkeztem a játékról -.-"//

*Természetesen azért az általa talált nyomokat is futva követi, mert hisz ki tudja mekkora még a lemaradása... Nem is vesz fegyvert sem elő, hisz fegyverrel a kézben sokkal nehezebb futni, és egyelőre még semmi nem is indokolja a harckészültséget. Igaz, ami igaz, jó hegyi törpeként - s apjától örökölt babonásságával - irtózik az ilyen mágia által átjárt helyektől, egyetlen porcikája sem kívánja az ittlétet most sem, sőt szinte kivétel nélkül mind vadul tiltakozik is ellene. De hát a hegyi törpék harcosainak jellegzetessége, hogy sosem hátrálnak meg, még a mágiával legátitatottabb ellenségek ellen sem - csupán nagyokat káromkodnak, amiért ilyen helyzetbe kerültek, s amiért létezik mágia is a világon.
Súlyából, alapos felszereltsége és futó mozgása miatt nyilvánvalóan nem valami csendes (ugyebár nem is tartozik a könnyű léptűség a törpék erősségei közé már alapból sem), így Thalion biztosan meghallja majd még jóval azelőtt, hogy odaérne. Merthogy odaér, ez biztos, csak idő kérdése.
Ahogy hagyja el egymás után a fekete, halottnak tűnő, de mégsem halott (vagy legalábbis nem teljesen halott) fákat, egyre rosszabb érzés fogja el. Ez a látvány sokkal kevésbé tetszik neki, mint egy normális erdő látványa, pedig azt is nagyon utálja. Valószínűleg a különbség abban van, hogy míg egy sima, átlagos fenyves csak undorítóan magas, addig ez ezenfelül még meglehetősen ijesztő is. Mert mi tagadás, befészkeli magát a félelem Grengor szívébe, nagyon baljóslatú ez az erdő, és amiket hallott róla... Nagyokat nyeldes, de természetesen bőven kordában tudja tartani babonás riadalmát, csak arra koncentrál, amiért/akiért idejött - bár már megbánta, hogy rászánta magát erre az útra.*
-Huh, ez jó kis kocogás volt!*fújtat színlelt elégedettséggel, mikor végre eléri Calt (és persze a hegyesfülűt meg a lovát is). Úgy csinál, mintha észre se venné őket.*
-Te, itt? Micsoda meglepetés!*színlel most meglepettséget, mikor már "hivatalosan" is észreveszi Calt. S mint tudjuk, a törpéknek a színleléseknél megvan az az előnyük, hogy csak a hangjukkal kell machinálniuk, az arcuk ugyanis nem látszódik a szakálluktól, a szemeikbe meg belelóg a sisakjuk.*
-Mindig errefelé szoktam futóedzéseket tartani, de még nem láttalak itt. Hogy-hogy erre evett a fene?*adja a lazát, miközben - költői túlzással élve - majd becsinál az erdőtől és annak kisugárzásától. Majd "hivatalosan" észreveszi az elfet is.*
-És miért barátkozol hegyesfülűekkel, nem vagy elég bolond már ígyis?*kérdi a legkevésbé sem viccelődős vagy mondjuk megrovó hangnemben, csak úgy érdeklődésképpen. Közben persze a szóban forgó harmadik személyt szociálisan ignorálja, azaz azon kívül, hogy megemlíti, egyáltalán nem foglalkozik vele.*

-Nézd el nekem tudatlanságom, Thalion úr, de nem hallottam még a történetről. Kulturális hátterem az északi, hegyi falvak lakóinak legendáihoz köt, és bizony aligha hiszem, hogy itt egyetlen jetivel is találkoznék.
-De, a rólad mondott információkkal ellentétben az én kalandozásaim csak pár éve kezdődtek, és úgy gondoltam, egy csepp veszély, sötét mágia, mesés zsákmány belefér a szabadidőmbe, ezért is tettem lábamat ebbe a... ha jól sejtem, 'elátkozott' erdőbe.
Hangosan zörgő fém felszerelés, rohanó léptek zajára lett figyelmes a mesterlövész, aki, már csak munkájának függvényében is, hasonló stresszhelyzetben meglepően magas érzékszervi érzékenységről tett tanúbizonyságot. Így, noha megfogalmazni nem tudta volna az érzést, és ez az érzés is távol állt az elfek velük született mágikus fogékonyságától, Calnak is furcsán viszketett a tarkója, néha megfeszült a halántékán a bőr, ilyenkor aztán -mintha szúró, elkalandozott hajszálakat piszkálna odébb- kényelmetlenül megdörzsölte a fejét. Talán ez a kényelmetlenség az oka, hogy akadt egy-egy szó, melyekre alig fél füllel figyelt csak oda Thalion mondandójából, így aztán hamar ki is ment a fejéből 'H'-betűs dolog neve. Mindenesetre kimondani nem merné, hogy szerinte valaki -természetesen állati intelligenciánál fejlettebb elméjű lény- egészen pontosan őket figyeli, hallgatja.
Rövid időn belül, talán 3-4 perc alatt betoppan egy nem várt ismerős, Grengor is, a kissé beképzelt, az egészségesnél talán egy-két fokkal pökhendibb (bár Calnak fogalma sincs, hogy törpe mértékek szerint ez hogyan definiálandó) hegyi törpe.
-Nocsak. -ráncolta össze homlokát Cal kalandozótársát méregetve, hiszen enyhén szólva nehezére esett elképzelnie a törpét, aki minden reggel/délelőtt épp az elátkozott erdőben tartja kondiban magát.
-Mindig ott vagyok, ahol nem kéne... tudod. -vonta meg a vállát Cal amolyan nemtörődöm stílusban, talán kissé unottan is. Hát igen, dolgozik a Surranó vér.
-Nem barátkozom, csak beszélgetünk. És egyébként is! Azzal barátkozok, akivel akarok.
-Thalion, ő itt Grengor. Grengor, ő Thalion Órëa, aki már nem kalandozik.
Cseppnyi rosszindulattól vezérelve mutatta be őket egymásnak, hisz így Grengnek muszáj lesz szót váltani az elffel... vagy legalábbis morrania hozzá egyet.

*Természetes, hogy Cal is meghallotta a fémzörgést még Grengor érkezése előtt, hisz csak a süketek nem hallották volna meg még a látvány feltárulása előtt, ám Thalion minden bizonnyal jóval előbb meghallhatta az ifjúnál. Ennek ellenére Grengor valahogy úgy érzi, mintha nem igazán számítottak volna érkezőre, vagy legalábbis meglepettek - mondjuk igaz, ami igaz, a helyükben ő se számított volna arra, hogy összefut valakivel ebben az erdőben.*
-Igaz, tudom...*morogja halkan, csak úgy a bajsza alá, Cal magyarázata után.*
-Aha...*jegyzi meg, nem nagyon akarja tovább firtatni ezt az egész barátkozós-beszélgetős dolgot a mesterlövész és a hegyesfülű között, mert az az "Azzal barátkozok, akivel akarok." mondat bizony eléggé olyan volt, mintha egy lázadó kamasz száját hagyta volna el, akit az apja kért számon. És hát Grengor teljes mértékben meg tudja érteni, hogy Cal felnéz rá, példaképének tekinti, de hogy apjának is gondolja, az már nem egészséges. Szóval e téren Grengor ezentúl fokozottan vigyázni fog, nehogy okot adjon az ifjú félvérnek, hogy eme tévképzete megerősödjön.*
-Üdv, nevem Grengor Haggara!*mutatkozik be az elfnek teljes nevén (hisz Cal csak a felét mondta el az egésznek), s a felé nyújtott kezet nem csak elfogadja, de törpésen meg is szorítja (nem rosszindulatból vagy keménykedésből, egyszerűen csak náluk így szokás kezet fogni), majd meg is rázza a teljesség kedvéért.*Nem haragszom sem emiatt, sem az iménti tudatlan kijelentés miatt.*tudatosítja a hegyesfülűben az iménti kézfogási gesztus után szavakkal is, hogy nem neheztel rá (saját bevallása szerint ugyanis már rég megszokta, hogy a magasnövésűek bolondosak, hát még a hegyesfülűek).*Mert az, hogy nem gyakran látni törpét hosszútávot futni, még nem jelenti azt, hogy nem vagyunk jók benne.*teszi még gyorsan hozzá, mintegy magyarázatképpen. Mind tudjuk, hogy a hosszútávfutásban a sebességnek van a legkisebb szerepe, jóval inkább az állóképesség, a kitartás, a szívósság a kulcskérdés - s a törpék történetesen pont eme erényeikről híresek. Hogy nem látni hosszútávfutó törpéket, annak egyszerűen az az oka, hogy utálnak futni, így csak akkor élnek vele, ha tényleg elkerülhetetlen - s akkor se kötik ezt mások orrára, nem állnak ki mások elé, hogy megmutassák magukat, amint éppen futnak... De azt is érdemes megjegyezni, hogy a törpék nem hajlandóak felszállni a lovaknak nevezett magas bestiákra, így aztán ki-mit gondol, vajon hogyan közlekednek? Bizony, a saját lábaikon. Így aztán lábaik igencsak megedződnek - és igencsak be is büdösödnek...mármint a lábfejeik.*

-Na fantasztikus. -mormogta Caladster, miközben kicsit távolabbról is szemügyre vette a véletlen idevezette alkalmi társát.
-Törpe, elf, kalandor... már csak egy szürke vagy barnaköpenyes mágus hiányzik, hogy teljes legyen a kalandregények lapjairól a valóságba száműzött kis csapatunk.
És, noha a hasonlat hirtelen volta kétségbe vonta azt, ami mondanivaló a mesterlövész szavai mögött rejtezett, Cal mégis komolyan gondolta azt, amit maga előtt látott, és maga elé képzelt.
Mégpedig azt képzelte maga elé Caladster, hogy igenis ez a rejtélyes elf, igenis az aggodalmaskodó törpe kérve-kéretlenül vele tartanak, még legalább egy fertályórát, az erdő árnyas-ködös szívébe.
-Ilyen társak mellett ugyan mitől kellene tartanom?! -vigyorodott el kajánul a mesterlövész, és újra kézbe véve a nyílpuskát, hátat fordított Thalionnak és Grengornak, majd néhány lépést tett az eredeti úticéljának megfelelő irányba.
De valószínűleg mindhiába a surranó-hibridben dúló tettvágy, két társa minden bizonnyal inkább kifelé tartana ebből a hívogatóan vészjósló erdőből.
-Na mire vártok? A kaland nem repül csak úgy a karotokba, meg kell dolgozni azért, hogy az unalmat elűzzétek! És kitudja, talán valamivel okosabbak, erősebbek... gazdagabbak leszünk, mire az erdő túlfelére érünk! -nevetgélt, és látszólag semmi jelét nem mutatta, hogy a korábban elhangzott temérdek figyelmeztetés közül akár csak egyet is meg kívánna szívlelni.

// időntúli Edward Dylannal

* Szokásomhoz híven járom az országot. Egyik települést a másik után hagyom hátam mögött. Hajt az ismeretlen megismerése utáni vágy, mint már teszi azt egy jó ideje.
Most is előre elhatároztam, mi legyen a következő célállomásom. Ez alkalommal Telar városa a célom. Már jó ideje várom, hogy újra élvezhessem a város forgatagát.
Ali egy hónap telt el, mióta elhagytam Eronia szigetét és visszatértem Lanuria biztonságosabbnak vélt részére.
Eddigi utazásom alatt se sikerült kivernem fejemből azt a bizonyos kékhajú elf nőt, kivel volt szerencsém összefutni a fagyos szigeten.
De most utam a sötét fenyves felé vette az irányt. Ezt az útvonalat találtam a leggyorsabbnak. Hallottam a fenyvesről szóló történeteket, melyek nem erősítettek meg abban, hogy a legjobb döntést hoztam ez alkalommal, de a közelmúlt eseményei bebizonyították számomra, nem mindig kell hinni a történeteknek. Remélem, az erdőről szóló történetek is ezek közé tartoznak.
A fenyves előtt egy rövid pihenőt tartok, ahol kicsit kipihenem magam, és még utoljára merősítem magamban azt a hitet, hogy nem életem egyik legnagyobb baklövését készülök elkövetni ez alkalommal.*
~ Elátkozott fenyves nem létezik! Talán csak néhány különös lény él itt, amit el is kerülhetek. Ez semmiség lesz a sárkány hegységhez képest! …
* Végül sikerül erőt vennem magamon. Magabiztosan teszem meg az első lépéseimet a fenyvesben. Sőt még jóízűen dúdolgatom kedvenc dallamomat.
Ahogy haladok az erdő mélyére, a fény egyre veszít erejéből, helyét egyre inkább a sötétségnek kezdi átvenni az uralmat. Ezzel egy időben magabiztosságom is fokozatosan apad, mígnem végül a legapróbb neszre fejem kapva figyelek fel. Reménykedve, hogy nem azon szörnyek egyike okozza a zajt, mely létezését sejtem az erdőben.*

* Miközben egyre mélyebbre hatolok az erdőben egyszer csak felfigyelek egy fickóra, aki az egyik fának támaszkodva áll.*
~ Ez meg hogy kerül ide?
* Megállok, hogy jobban megnézhessem magamnak ezt a titokzatos idegent, kinek kezében ott pihen egy kivont katana.*
~ Nem túl bizalomgerjesztő.
* A fegyvert követően szép lassan magát a fegyvert tartó embert is alaposabban megvizsgálom. Csak ekkor figyelek fel sárga szemére, ami már önmagában is eléggé óvatossá tesz, de mellé még a különös pupilla végkép eléri célját. Továbbá csapzott haja és arcán lefolyó vér harcra utal és ki tudja mik a szándékai. Igaz, hogy még semmit se tett, amitől tartanom kellene, de mégis hallgatok a megérzésemre és előhúzom kardomat a tokjából. Semmi egyéb dolgot nem teszek a harc kiprovokálásához.*
- Üdv a nevem …
- Hát itt vagy! Ne fuss el, úgy nehezebb!
* Időm se volt befejezni a bemutatkozást, köszönhetően a közben elhangzott fenyegetésnek, illetve a közben kivágott fának.*
- A nevem …
*Kezdeném újra, de ekkor meg a felém ugró idegen folytja belém a szót.*
~ Mi a … !
* Kardom gyorsan védésre emelem, azonban a várt támadás nem érkezik. Ugyanazzal a lendülettel halad el mellettem, mint amivel érkezett. Egy darabig én is fordulok vele, nem akarom, hogy esetleg hátba támadjon, azonban az éppen kidőlő fa megakadályozza, hogy tovább is figyeljem.
Csak egy lépést kellett hátrafele tennem és a fa már is köztem és az idegen közt ért földet.*
~ Ennyit a bemutatkozásról.
- Te meg ki vagy?
* Csak ekkor látom meg azt, aki nem is olyan rég a szavamba vágott. Egy négy lábon járó pikkelyes élőlény volt. Ehhez hasonlót még életemben nem láttam, sőt még csak hallani se hallottam hasonlóról. Feje előrenyúló, míg szájában hegyes fogak tanyázta. Testalkata zömök külsőt kölcsönzött neki, azonban lábai és az azon helyet foglaló kampós körmök, elég hamar tudatosítják bennem, egy ragadozóval van dolgom. A korábbi helyzetre visszaemlékezve, az az idegen, aki a fát kivágta, lehetett a vacsora. Így elég rossz helyzetnek örvendhetek.
Bár semmi esélyt nem látok rá, hogy a szó itt bármit is érne, de úgy gondolom egy próbálkozást azért megér. Hiszen nincs kedvem egy ismeretlen élőlénnyel csak úgy harcba bocsátkozni, már ha elkerülhetem.*
- Én …
- Nem érdekel! Végzek veled is!
* Ezzel a lendülettel meg is indul felém.*
~ Erről ennyit. Ez nem az én napom.
* Én is megteszem az első lépést a közeledő hüllő felé, majd mikor az támadásra nyitja száját, teszek egy gyors lépést hátra, végül az előttem összecsukódó fogakat tartalmazó fejre mérem az első csapásom. A mozdulat közben végigfut a fejemen.*
~ Ez így elég könnyű.
* Azonban az már közel se nyeri el tetszésemet, ami a végeredmény lett. A hüllő feje egyben, egyszerűen csak a csapás lendületének hatására megtorpan kicsit.*
~ Mi a … ?
* Még nem sikerül teljesen feldolgoznom a történteket. Név szerint, hogy egy teljesen tiszta vágást szinte meg se érezzen. A döbbenet hatására későn veszem észre újbóli támadását, ami ez alkalommal jobb mellső végtagjával mér rám.
Amikor észreveszem a mozdulatot, már tudom, hogy a védés felesleges, nem ér oda időben, így megpróbálok kitérni a csapás elől, de az sem jár sikerrel. A karmok az oldalamba hatolnak. Az elhajlási kísérletemnek köszönhetően, közel se olyan mértékben, mint azt a lény szerette volna, de eléggé ahhoz, hogy vérem utat találjon a sérülésen.
Teszek pár gyors lépést hátrafele, hogy időt nyerjek, miközben a sérülés súlyosságát próbálom megállapítani. Kezemet a sérült felszínre teszem, majd érzem rajta, hogy nem lett túl mély a seb.*

* Alig hátrálok el a szörnytől, mikor azon kapom magam, hogy egy nyílvesző fúródik keresztül a szörny fején.*
~ Mi a … ? Ez meg honnan?
* Miután sikerül legyőzni a döbbenetet, hogy egy egyszerű nyílvessző könnyedén áthatolt azon a pikkelyrétegen, amelyet kardom még csak meg se karcolt.
Tekintetemmel a nyíltvessző tulajdonosa után kémlelek. Sikerül is megtalálnom a korábban látott különös idegent egy fenyőágon.*
- Kösz.
* De mintha észre se venné a hallottakat. Hamarosan egy lándzsát is döf a szörnybe.*
~ Ezt meg honnan szerezte? Mindegy is a lényeg, hogy szép munka.
* Gondolom magamban a halott szörny láttán. Kicsit lenyugodok a helyzet alakulásának köszönhetően. Kicsit alaposabban szemügyre veszem sérülésem. Még mindig szivárgott belőle a vér, de már nem volt számottevő. Holmimból előveszek egy ruhafoszlányt, mellyel a feleslegesen kifolyó vért itatom fel.
Mikor már majdnem végzek ezzel, hírtelen megmozdul a halottnak hitt szörny.
Ekkor hallom először az idegent megszólalni. Hangja fagyos és érzelemmentes.*
~ Nem egy hétköznapi fickó.
* A szörny másodjára is a földre rogy. Mikor az idegen, egymáshoz érinti a vesszőt és a dárdát, azok hírtelen átalakulnak.*
~ Szóval így! Milyen fegyver lehet?
* Kicsit alaposabban szemügyre veszem a katanát, de semmi különleges mintát nem vélek felfedezni rajta, ami akár csak támpontként szolgálhatna az azonosításához.
Már nem ér meglepetésként, mikor a hüllő továbbra se akar a földön maradni. Kezd már bosszantani ez az állandó visszatérés. Pedig nem is én vagyok az, aki újra és újra a földre kényszeríti.*
- Kapizsgálod már? Ahányszor megölsz, annyiszor veszítesz az erődből. Ó, nem a fizikai erődből, azt megteszi a vérzés, de fontosabb hogy a varázserőd meg van-e még?
- A varázserőd?
* Kérdésemre ismét nem kapok választ az idegentől, inkább egy varázslattal kínálja meg azt a bizonyos idegesítő lényt.*
~ Nem az a beszélgetős típus.
- Segítened kell.
* Hangzik a kijelentés. Nem túl megnyugtató számomra, hiszen volt szerencsém látni az idegen erejét. Könnyedén megállapítható, hogy sokkal erősebb nálam, mégis segítséget kér. De nem úgy néz ki, mintha más választásom lenne.*
- Hogyan? Láthattad, hogy meg se érezte, amit csináltam.
- Az oldalát támadd! Le kell kötnöd, amíg megtöröm a védőpajzsát.
- Ínycsiklandó, még a véred szaga is! Alig várom, hogy a húsodat megízlelhessem! Nincs is annál jobb, mint egy puhára vert tünde csontjait ízlelgetni! Akarom! Akarom!
~ Elf? Ez? Nem úgy néz ki, mint azok az elfek, akikkel eddig volt szerencsém találkozni. De ezt majd máskor!
- Rendben!
* Ezzel az egy szóval adom az elf tudtára, hogy elvállalom a rám kiosztott feladatot. Ennek megfelelően le is sújtok a lény oldalára. De ez alkalommal már nem követem el azt a hibát, amit első alkalommal. Nem okoz számomra meglepetést, mikor kardom pengéje sérülés nélkül hagyja el a hüllő pikkelyeit. De a célnak megfelelt. Sikerült felkeltenem a figyelmét. *
- Te meg maradj nyugton! Rád is sor kerül, csak várd ki!
* Számomra ez az opció most nem elfogadható így ismételten lesújtok, majd megint és megint.
A lény, mintha nem venné jó néven a folyamatosan rámért csapásokat, még akkor se, ha sérülést nem okoznak, azonban lendületük így is érezteti hatását. Minden csapásnál látszik lábai megrogyásán, hogy azért nem teljesen hatástalan a dolog.
A következő méretes csapásom már teljesen eléri a célját.*
- AZT MONDTAM VÁRJ A SORODRA! DE HA EZT AKAROD, VELED IS KEZDHETEM!
* Karmai már a mondat befejezése előtt elindul felém. Nem ér felkészületlenül ez a mozdulat, így könnyűszerrel térek ki előle. De ezzel még nem tekinti befejezettnek a dolgot. Felém fordul, majd ez alkalommal már fogait akarja használni, amit egy erős oldalirányú csapással térítek el.*
~ Nem igaz, hogy csak ennyit ért!
* Idő közben remélem, a tünde is neki lát a dolgának, nem csak azért mondta a korábbi szavakat, hogy én legyek a főfogás.
Fejének félreütése továbbra se kényszeríti meghátrálásra a hüllőt. Még vissza se fordítja fejét, mikor már újra használatba lendíti mellső végtagját.
Ez alkalommal ismét sikerül elérhető közelségig közelednie, így fegyveremmel próbálom megállítani támadását.
Minden erőmet bele kellett adnom, hogy a támadást megfoghassam, és még ekkor se sikerül teljesen visszatartanom. Sikertelen támadását követően erőből próbálja felém nyomni mellső végtagját, ami egyre közelebb kerül felém. Végül mikor már látom, hogy nem nyerhetem meg ez a párharcot, kezemmel mindent beleadok, hogy stabilizáljam a helyzetet, majd határálok egy kicsit. Pont annyit hogy már ne érhessenek el az elengedett karmok.*
~ Valamit ki kell találnom. Ez így nem lesz jó!
* A lény továbbra se akarja abbahagyni a folyamatos támadásokat. Ez alkalommal mintha megelégelte volna a játszadozást, Elrugaszkodik a földről, hogy úgy érjen a közelembe és haraphasson belém. Még mindig hátrafele visz a lendület, így elég nehézkes lenne megfelelően kitérni előle.
Egy hírtelen jött ötlettől vezérelve, inkább stabil állást veszek fel, miközben kardommal egyenesen a szájpadlásába szúrok.
Érzem amint a pengém áthatol szájpadlásán, majd folytatja útját agyán keresztül egészen a pikkelyekig, amin már nem képes áthatolni.
Így mire hozzám eljut, már csak egy test az ami közeledik. De attól még kellő súllyal teszi ezt. Hiába vettem fel egy viszonylag stabil állást, még így is kellőképpen hátrálnom kell, mikor találkozok a testtel.*
- Ennyi idő … remélem … elég lesz!
* Mondom ki a szapora levegővételek közepette.*

* Túl sok időm nem marad kifújnom magam. Mintha minden egyes alkalommal, mkor megöljük hamarabb térne vissza. Vagy csak egyszerűen a fáradtság miatt nem veszem észre az idő múlását. Ennek köszönhetően, kardom még mindig a hüllő szájában van, mikor visszatér az élők sorába.*
~ Hogy az a … !!!!!
* Amint észreveszem a megmozduló testet, nem tétovázok tovább olyan gyorsan rántom ki a kardot szájából, amilyen gyorsan csak tudom. Ahhoz, hogy ezt véghez vihessem, a kard kirántása közben teszek két lépést hátra.
Végül szerencsém lett. Még mielőtt teljesen visszanyerte volna eszméletét, kardom már száján kívül tudhattam.
A lény egy hatalmas üvöltéssel ad hangot haragjának. De amint üvöltése kezd elhalkulni, mintha felfigyelne valamire. Talán rájött, mit akar az elf csinálni. Ezt az elképzelésemet erősíti az a tette is, hogy nem ront rá korábbi ”gyilkosára”, inkább, mintha nem is a szemei előtt lennék, az elfre támad, akit telibe talál a csapás.*
- Hééé!! Én is itt vagyok !!!
* Próbálom magamra terelni ismét figyelmét, de mintha észre se venne, vagy csak nem akarna észrevenni. *
~ Nincs választás húzzuk meg a bajszát!
* Korábban sikeres bosszantással próbálkozok ez alkalommal is. Azaz egymást követően mérek csapást kemény pikkelyeire. A hüllő testének mozdulataiból látszik, nem kis erejű csapásokkal zápozom meg.
De csak az számít, hogy nem éri el a kellő eredményt. A hüllő továbbra is a fura tündével foglalkozik és nem akarja hagyni, hogy befejezze a varázslatát. *
~ Talán tisztában van azzal, ebben a helyzetben nem jelentek veszélyt számára. De akkor mit tehetnék? Nem állunk túl jól. Meneküljek? … Felesleges! Még mielőtt kiérnék az erdőből, utolér, és egyedül még annyi esélyem sincs, mit itt és most. Nincs más hátra, újítani kell!
* Ennek megfelelően abba is hagyom a teljesen haszontalan csapásokat, inkább megpróbálok egy másik gyenge pontra lelni kemény pikkelyén.
Ezzel se járok sikerrel, így próbálkozásaim közepette figyelhetem, amint újra hozzá vágja az elfet a fához.*
~ Ez fájhatott!
* Azonban továbbra is próbálkozok a talán nem is létező gyenge pont megtalálásán. Továbbra is sikertelenül.
Egészen addig próbálkozok, míg fel nem izzik az elf, ekkor hírtelen hátraugrok, hiszen nem tudom mi fog bekövetkezni, aztán nem szeretnék én is szenvedő alanya lenni ennek a varázslatnak.*
- Ízleld meg, milyen ereje van egy dagorladi tündének!
~ Dagorlad? Még nem hallottam róluk.
* Közben szemem előtt rogy össze a hüllő és üvöltése arról tanúskodik számomra, igen komoly fájdalmai lehetnek.*
~ Miféle mágia ez?
* Tekintetem az elfre vetődik, aki eddigre ugyanazzal az arccal tekint előre, mint mikor megpillantottam a fánál. *
- Most már tényleg vége?
* Miután megkapom a választ, veszek egy nagy levegőt, majd lassan kifújom.*
- Örvendek a találkozásnak! A nevem Gylnar Radek!
* Mutatkozok be, sokadik próbálkozás után végre sikeresen.*
- Igazán hatékony varázslat. Ha jól hallottam Dagorlanból származol. Mesélnél nekem arról a helyről?

* Dylan válasza közel se elégíti ki kíváncsiságomat, szülőföldjét illetően.*
~ Miért lennék boldogabb? Vagy olyan szörnyű vagy pedig akkora titok. Remélem azért idővel megtudom melyik.
* Miközben Dylan kardjáért sétál én egy fát veszek célba, hogy neki dőlhessek. Így nem látom a történteket, csak Dylan hangjára leszek figyelmes. Majd a szörnyére.*
~ NA NEEE! Ilyen nincs!
* Csodálkozva nézek a felém kúszó lényre, majd a földön elterülő elfre.*
- TE MÉG ÉLSZ?!
* Az eszméletlen elf látványa nem kecsegtet túl sok jóval. Hiszen eszméletlenül fekszik az, aki meg tudta sebezni a lényt. Mert nem hiszem, hogy még egyszer hagyná nekem, hogy megtámadjam testének, eddig megismert egyetlen, gyengepontját. *
~ A fegyvere! Talán az segít. De hol lehet?
* Miközben figyelek arra, hogy a lény ne tudjon kartávolságán belülre kúszni keresem azt a bizonyos katanát, de csak nem akad meg rajta a szemem, mígnem észre nem veszem Dylan mellett található botot. Ekkor eszembe jut alakváltó képessége.*
~ Ezek szerint ez az eredeti alakja.
- Életet! Adj életet!
- Még mit nem!
* A lényt nagy ívben kikerülve eljutok végül a földön fekvő Dylanig. Gyorsan megnézem pulzusát.*
~ Még életben van!
* Egyik kezemmel megfogom a botot, majd kellő távolságra dobom. Végül a Dylant ragadom meg és húzom az eldobott bot irányába. Végül sikerül pár méterrel távolabbra húzni a lény elől. Ekkor veszem kézbe a botot ismét. Furcsa érzés volt kézben tartani. Első érintésnél nem is vettem észre, de mintha élne. A szó szoros értelmében. Ilyet még egy fegyvernél se tapasztaltam. *
~ Hogy működhet? Nekem valami más kellene, mondjuk egy kard!
* Miközben a hüllő továbbra is felém kúszik és életért könyörög, próbálok rájönni működésére. Először csak a kívánt fegyverre próbálok gondolni, hiszen mikor egyesült a lándzsa és a nyúlvessző egy szót se hallottam. Azonban sikertelen volt a próbálkozás. Hiába próbáltam jobban, részletesebben elképzelni a kívánt fegyvert, semmi.*
- Változz! … Kardot! … Azt mondtam változz! …
* De továbbra se történt változás. Egy egyszerű botnak tűnt az érzéstől eltekintve.
Sikertelen próbálkozásaim alatt már vészesen közelre került a lény, így vetek még egy pillantást a földön fekvő elfre. Látom tőle nem kapok segítséget. Kardomat a földbe szúrom, hogy két kézzel foghassam meg a botot.*
~ Egy próbát megér.
* Lesújtok vele a közeledő hüllőre. Nem vártam túl nagy hatást csapásomtól, hiszen mennyire kevés hatással volt a lényre egy hasonló erejű csapás kardommal.
Ez alkalommal más volt! A lény fejére mért csapás után, a fej egyenes vonalban vágódik a földhöz. Sőt ami még jobban meglep az a fején megjelenő sérülés. A legapróbb jelét se vélem felfedezni kemény pikkelyeinek. Mintha nem is lenne, pedig jó párszor saját magam tapasztaltam meg keménységét. A lény feje kicsit fel is pattan a földről a csapódás erejétől, majd pár másodpercig a földön terül el.
Ez alatt én a nem várt eredménytől megdöbbenve nézegetem a botot. Továbbra se értem mi és hogyan, de működik.
A pár másodperc eltelte után a lény feje ismét felemelkedik a földről és újra rákezd a már számomra unalmassá váló szövegre.*
- Életet!! …
* Mellső végtagja továbbra is felém nyúlik, de teszek róla, hogy ne érjen el.
A korábban tapasztalt hatástól felbátorodva sújtok le újra fejére. Az eredmény ugyanaz, de ez alkalommal nem hagyom annyiban a dolgot. Egymás után záporoznak rá csapásaim, már már egy őrültnek tűnhetek bármely ártatlan szemlélő szemében, de addig nem hagyom abba az ütlegelést, míg a lény feje teljesen meg nem adja magát. A korábban tapasztaltak miatt, még mindig nem vagyok teljesen biztos benne, hogy valóban sikerült átsegítenem őt a túlvilágra, ezért megteszem az előkészületek esetleges visszatérésére. Előveszem övemről a tőrt, majd mindkét szemébe belemélyesztem pengéjét.*
- Na most már kevesebb problémát fogsz okozni!
* Ezek után elhátrálok a lénytől. Szemem mindvégig rajta marad. Ismét kicsit távolabbra húzom az elfet.*
- Dylan ? Dylan ?
* Szólongatom, miközben próbálom magához téríteni. Közben fel felnézek a lényre.*

//Kincsvadászat//


//bocsi a késésért, elhavazás//

// Dylan

* Miközben próbálom Dylant magához téríteni, egyszer csak hangokra leszek figyelmes. Fejemet egyből felkapom, de elsőre nem tudom megállapítani a hang forrását. Már teljesen körbefordultam, mire rájövök, hogy a hangokat egyenesen a fejemben hallom. *
~ Megőrültem!
* Jegyzem meg magamnak egy szolid mosoly keretében.*
~ Mindig is sejtettem, hogy előbb utóbb megtörténhet ez, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar.
De ahogy kezdek figyelni a hangokra egyre inkább lett értelme a hallottaknak, sőt a mondatok alapján, mintha maga a bot beszélne hozzám. *
~ Ilyet se pipáltam még!
* Kicsit el is veszti a jelentőségét az általa mondottak, inkább megint kézbe veszem a botot és újra megvizsgálom. Csak részletek maradnak meg bennem.*
- … ápolásra szorul, ha nem akarjuk, hogy elpatkoljon … fertőtlenítőszer … szétmorzsolt lapátfű … virág keveréke … Nos, hajlandó vagy segíteni nekem?
- Meglátom, mit tehetek. Egyébként, hogy tudsz a fejemben megszólalni?
* Miközben a választ várom, megpróbálom összerakni a hallottakat. *
~ Szóval lássam el.
* Alaposabban megnézem az előttem fekvő elf sérüléseit. Nem nyújtott túl szép látványt az a három seb, melyet a lény karmai ejtettek. *
~ Elég sok idő lenne, mire tüzet rakok és elkészül a forró víz. Inkább csak sima ivóvizet használok a seb környékének megtisztítására.
* Előkeresem ivóvizes kulacsom és egy viszonylag tiszta ruhadarabot, melyek segítségével a sérülés környékéről eltávolítom a már kifolyt vért. Ekkor látom csak igazán a sebek mélységét és a vérveszteség intenzitását. *
- Tényleg tenni kéne valamit ezekkel a sebekkel.
* Miközben kimondom, már a lehetséges megoldásokon gondolkodok, mert az már az első pillanatban egyértelmű volt számomra, hogy a növénytan nem tartozik az erősségeim köze, ráadásul, mire ráakadok a megfelelő növényre szintén elég sok időbe telhet.*
~ Fertőtlenítés … Hmm … Fertőtlenítés … Megvan alkohol! Még jó, hogy az utolsó faluban feltöltöttem laposüvegem némi pálinkával.
* Alig pár másodpercbe telik, mire kezembe kerül a szóban forgó laposüveg. *
~ Először is minőség ellenőrzés!
* Érzem, amint a torkomon halad végig az isteni nedű, majd amint szétárad testemben. *
~ Hmm ... Nem kéne elpazarolni!
* Kezembe veszek egy újabb ruhafoszlányt, mellyel megitatok egy löketnyi nedűt.*
~ Ennyi elég is lesz. A végén még nem marad nekem.
* Azzal a lendülettel el is kezdem végighúzni a sérült területen és a közvetlen környezetén. *
~ Már csak a vérzést kellene elállítani. Itt a kötés elég nehezen lenne megoldható. Mit is tanított apám? … Izzó fém!! Ez az!! De ahhoz, megint tüzet kéne rakni …
* Kicsi elveszi a kedvemet az ötlet. A tűzrakás egy ilyen sötét erdőben közel se tűnik a legjobb megoldásnak, hacsak nem akarok hasonló lényekkel találkozni, mint az a hüllő.
Már lelkileg felkészültem a dologra, mikor megpillantom a botot, ezzel együtt egy újabb ötletem támad. *
- Bot. Át tudnál alakulni egy izzó pengéjű karddá? … Kérlek.
* Amennyiben sikerül rávenni, akkor a forró pengét nyomom egyesével a sebekre, ezzel elállítva a vérzést. Amennyiben nem hajlandó rá, egy kis tüzet készítek, amiben saját kardomat hevítem fel, majd azzal látom el a sebeket.*


// sry a késésért.

* Szerencsére a bot, azaz Axis, teljesíti kérésemet, így egész gyorsan sikerül időlegesen kezelni Dylan sérüléseit.*
- Most mutatok neked valamit. Ez az a két növény, ami kéne a seb összeforrasztásához. Én majd vezetlek, csak fogj szorosan!
* Hallom Axis hangját ismét a fejemben, közben pedig a szükséges növények képét jelenik meg elmémben.
Ha nem kezdenék hozzászokni, Axis folyamatos fejemben folytatott beszélgetéséhez, igen különösen hatna rám a tudás, ily módon történő átadása. Azt azonban meg kell hagyni sokkal pontosabb, mintha csak le akarná írni nekem a kinézetét.
Miközben azon gondolkodok, merre is kezdjem a növények keresését, egyszer csak újabb információkat szolgáltat számomra Axis. A növények helyét is tudatja velem. Innen már elég egyszerű dolgom van. El kell menni értük.
Hamarosan vissza sikerül összeszedni egy nagyobbacska adagot, mind a két növényből.*
~ Gondolom, ennyi elég lesz.
* Axis következő utasításait hallgatva, lassan már kezd problémássá válni az elf ápolása, azonban az még mindig a segítsége mellett szól, nélküle már végem lett volna.
Így követem Axis tanácsát és a botot a mélyedésbe helyezem.
Figyelmesen nézem, amint a bot kiszárítja, majd ki is égeti a mélyedést, ezzel elkészíti a szükséges helyet a növények összetörésére.
A növényeket be is helyezem a kiégetett mélyedésbe, majd Axissal jó alaposan össze is töröm.*
- Így már megfelelő lesz, Axis ?
* A válasz után kulacsomból kevés vizet öntök a mélyedés tartalmához, majd Axissal kicsit össze is keverem a masszát.
Végezetül a korábban fertőtlenítésre használt ruhadarabbal letörlöm Axist, majd a ruhadarabot belemártom a masszába. Egy vékony csíkot letépek belőle, ezt a karjára teszem, majd a nagyobbat a hátára.
Végezetül leülök. Hátamat egy közeli fához támasztva. Kezemben Axissal.*
- Különleges egy bot vagy Axis. Még soha nem láttam, sőt még csak nem is hallottam hasonlóról se. Mesélnél magadról? Hogy kerültél a birtokába? Mikor történt?
* Amennyiben Axis hajlandó beszélgetésbe elegyedni érdeklődve hallgatom, míg fel nem hívja a figyelmem az idő múlására, akkor újra megmártom a ruhadarabokat a masszában, majd visszakerülnek korábbi helyükre.*

*Egy "jó lesz, jó lesz!" után síri csendbe búrkolózott a sárkány. Kivárta míg az ember magátol kérdez, ha akar valamit. Nos nem kellett sokat várakoznia, mivel a furcsa jelenség nem hagyta nyugodni Gylnart és szerette volna felfedni a rejtélyt. Leüllt egy közeli fa tövébe, és a botot mustrálva kérdezett rá arra ami a szívét nyomta. Axis elősszőr is egy újabb- ide nem illő- kacajt engedett el, és csak azután fogott bele a magyarázatba, egy torokköszörülést követően.*
-Nem is hallhattál, mert ez ami, Dylan és köztem létrejött egyedi szövetség. Kihozott a halálból, én pedig cserébe megteszem egy kérését. Ezt persze nem mondhatom el, de azt elárúlhatom, hogy nem csekélység amit a hadúr kíván tőllem!
...Csere!
*Ha a mondat közben vissza is zökkent volna a rendes hagsúlyba a hangja, most újfennt szokatlan, vidám hangon csengett meg. Mintha egyszerre parancsolna, kérne és lelkendezne valamin. Ha Gylnar nem a megsértődést választja, amit eddig se tanusított, akkor a kötés csere után, a sárkány ott folytatta a beszédet ahol abbahagyta, mégpedig a hadúr szónál.*
-Emlékszel mit mondott amikor Dagorladról kérdezted? Azt mondta, "addig lehetsz boldog, amíg nem ismered." Itt nem sokan ismerik azt a helyet, hacsak nem a rabszolgakereskedők, de aki ismeri a Halál országának mondja. Ám egy kicsit sem menekültek lennénk, ne is gondolj rá, de mégis, -azt kell mondjam szerencsére-, Dylant is elűzte a sok halál és szenvedés látványa, elvitte onnan a lelkiismerete, csak még nem tudja! Hehe, nézd Gylnar Radek őszinte leszek hozzád. A Lovasom ezidáig nem tett szert barátokra vagy szövetségesekre, mondjuk nem is kívánta, és akkor is ezt mondaná, ha történetesen szüksége lenne rá, de most itt vagy te, és ő megmentette az életed!
Nem mellékesen, nem ez az egyetlen ilyen lény ebben az erdőben, egyszóval ketten vagytok, légy olyan barátságos, amilyen még sose voltál!
*Mintha felkészítené a következő képsorokra. Minha pontosan tudná, mit fog tenni Edward Dylan mikor magához tér. Hát ezt... talán pontosan is tudta a bot.
Dylan mikor kinyitotta mélykék szemeit a földet pillantotta meg legelősszőr, aztán az az érzése támadt, hogy szédül, nem hiába. Rátámaszkodott a kezére, hogy szép lassan kivilágosodjon a probléma, aztán bevillant. Azzal a gyíkszörnnyel harcoltak itt a közelben, valamiféle emberrel, talán nehézgyalog lehet, azonban mikor már azt hitték vége, a bestia újból felébredt. Igen, hátba támadta az a dolog, és ekkor ájulhatott el. Felhúzta a térdét, így mégegy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy felállhasson. Ekkor mégvalami beugrott.*
~Axis!~*Halkan, de mégis hallható rekedtes szóval ejtett ki egy idegen hangzású szót.*
-Kokohe!-*Ekkor a vörössárkánymintás bot, bárhol is legyen, légyen most, akár Gylnar kezében akár a földön, megmozdult és engedelmeskedve "gazdája" parancsának, a kezébe repült. Szó szerint repült. Dylan viszont nem elégedett meg az engedelmesség eme látszatával. Még fel sem állt, már tiszta erőből nekicsapta a legközelebbi fa törzsének. A bot végét szorította, nehogy elszökjön, majd egy újabb erőteljes mozdulattal beleméllyesztette a földbe.*
-Axis! Mi a magyarázatod a cserbenhagyásra?!
*Teljesen ki volt kellve magából, nem ismert könyörületet, most a megtorlás ideje következett el. A bot viszont halál nyugodtan válaszolt.*
-Mondtam már nem? Az egyességünk nem arra szólt, hogy megvédjelek, mellesleg nincs szükséged rá. Ezt neked kell a legjobban tudnod.
*Dylant láthatóan ez csak mégtovább hergelte, észre sem vette a közelben lévő férfit.*
-Te gúnyolódsz velem! Ha meghalok, az azt jelenti, hogy megszegted a szavad!
-De nem halltál meg!
-Valami nagyon nem stimmel veled, és nézz a szemembe ha veled beszélek!
*Erre a bot megvillant mint egy üstökös az égen agusztus környékén, majd a vakító fény hihetetlen sebességgel nőt és nőt, majd alakot öltve egy óriás szellemsárkány képében jelent meg újra. A Sárkány azonban nem épp a legbékésebb modorában fogadta azt, akit az imént még barátsága kínált Gylnarnak. Hatalmas száját kitátotta a hadúr közvetlen közelében, és égzengető bömbölése felverte az erdő összes állatát. Dylan rezzenéstelenül állta, ahogyan az várható is volt tőlle. Axis ezekután kissé lecsillapodva, sőt kedvesen húzta visza a nyakát rendes tartásba.*
-Ezt vártam el tőlled. Hideg és könyörtelen, de nem szegtem meg a szavam, sőt barátot is szereztem neked.
*Ekkor nyújtotta hatalmas fehér, kissé átlátszó mellső végtagját Gylnar felé.*
-Gylnar Radek, Edward Dylan. Edward Dylan, Gylnar Radek.
*Mutatta be egymásnak őket, majd újból a hadúr felé fordúlt.*
-Megmentetted az életét, ő pedig a tiédet.
*Ezzel el is hallgatot, a többit a Lovasára bízta. Dylan a hallotakat emésztve vette észre, hogy ellátták a sebeit. Fáradtan, és meglepve huppant le a földre, és csak pár másodpercnyi levegővétel után fordúlt az ember felé.*
-Ha jól sejtem tartozom neked. Megmentetted az életem, pedig nem volt semmi okod rá. Hmm, nem tudom mit tehetnék cserébe, de nem szeretek adós maradni. Kérj valamit, ha tudom teljesíteni, megkapod.
*Közben egy fának dőlt ő is. Egy piciny védőburkot vont a hátára, hogy ne sértse meg a még gyógyuló sebeket, de kényelmesen elhelyezkedhessen. Befejezve a mondatot lehunyta a szemét, és úgy várta a választ.*

//ezer bocs a késésért, sajna nem voltam gépközelben, közbejöttek egyéb itthoni elfoglaltságook S/ //

//Időntúli játék Lady Melane-vel//
Arthan magányosan bandukolt a sötét lombok alatt, szinte hantalanul nehogy felriasszon olyan dolgokat, amiknek nem lenne ajánlatos tudniuk ittlétéről. Miközben halkan sétálva sétált az ösvényen, az ösvény melletti földet nézte hátha rátalál arra amit keres. Egy ritka növény, amit leggyakrabban sebellátásra használtak de Arthannak most csak a gyűjtői szenvedélye miatt kellet.
Hirtelen megtorpant, majd rögtön ezután mintha misem történt volna továbbindult.
~Olyan mintha valaki figyelne...~

Arthan majdhogynem szívinfarktust kapott mikor hirtelen valaki megszólította, épphogy nem esett el a botja miatt. Forgolódni kezdett de senkit sem látott.
-Ki vagy? Fedd fel magad!- Kiáltotta miközben szinte észrevétlenül a botja aljába rejtett krétával védőmezőt vont maga köré. Igen hiszen nagyhatalmú rúnamágus ő, mégha ez külsőre nem is látszott. Eme védőmező csak a fizikai behatolást gátolja a mágiát nem de talán egyenlőre ez is elég. Miközben a védőmezőt rajzolja, előhúzza borosüvegét és iszik az ijedségre, majd kicsit nyugodtabban válaszol a semminek:
-Nem vagyok szektás, egyszerű vándor vagyok.
~A féligazságok is elegek hogy előcsalogassam~