Tarajos-hegység

*A palotát elhagyva díszes kis őrsége még a nyomában maradt. Komolyan gondolták, hogy sehova nem mehet egyedül. S csak reménykedett, hogy dolgát egyedül is elvégezheti majd a bokrok rejteke között. Bár lehet még ezek a színes egyének oda is követnék. A katonák nagyon feszültnek tűntek ahogy a hegyhez közeledtünk. Körbe tekint semmi veszély nem fenyegeti de az egyre nagyobb susmmorgás már már az idegeire ment.
-Miért lappang bennetek a félelem?
-Idegen... a griffek mezején jársz... minden épelméjű ember féli idetenni a lábát. Az ott az a hegy, a tanyájuk.
*Mutat fel a kék katona a szemben lévő hegyre. Tüskék formáját vette fel a hegytető, semmi jóról nem árulkodik. A környék kihaltnak látszik, bár ennek tudatában, hogy mik vadásznak itt máris érthető a dolog. Különös erő vonzza odafelé s lépteit nem lassítja le. Legfeljebb a katonák elrohannak inukba szállt bátorsággal. Nem sokára a hegy lábához értek, s ott végre megveti lábait.
-Még mindig vissza fordulhattok...
-Az uralkodó parancsát követjük... Ahova te mész oda mi is megyünk.
*A mögötte álló három társa csak lándzsáikat a földhöz ütötték egyetértésüknek jelet adva. Vállat von a csuklyás idegen majd kezeit megtapasztja a fal oldalán.
-Az én utam oda vezet, a dzsungelben már nincs keresnivalóm...
*Gondolt ezalatt arra a sok növényre mit idefele az úton gyüjtögetett, volt mi mérgezett s volt mi gyógyított. S mindent kis táskájába gyömöszölt ami ezáltal szinte egy kisebb púpra hasonlított a hátán.
Száz métert kellett csupán mászni mire ráakadt egy hegyi ösvényre, mit talán a vadak használtak. Eldugottnak nem mondható, de egy szárnyas élőlény csak saját biztonságát kockáztatva tudna itt lecsapni rá. Egyik oldalról a sziklafal védte őket, másikról hegyes kövek védték az ösvényt. Valamiért olyan érzése támadt mintha ember építette volna ezeket az utakat. Hátra pillant a katonák még mindig a nyomában voltak. Nem zavarta igazán egyik sem, békében hagyták. De sosem rajongott túlzottan azért, hogy társaságban utazzon.
-Ezek a griffek... mégis milyen erősek?
*Az egyikük mellém szegődik, kicsit magasabb nálam ezért felemelem államat, hogy pontosan arcába tudjak nézni.
-Veszélyesek, egy vadalani katona legnagyobb dicsősége ha egyet közülük levághat.
-És sikerrel jártál valaha?
-Sose találkoztam még velük.
-Nem tartasz tőle? Dremertől? Azért hogy elér a gyors halál?
-Egy katona nem félhet a túlvilágtól...
*Csak bólintok egyet, igaza van ebben biztos vagyok. Mégis csak egy zsoldos félhet a haláltól, egy igazi harcos ki a népéért harcol sosem futamodik meg. Hisz tudja nincs hová menekülni ezután.
Nemsokára az ösvény egy nyílt terepre vezetett ahol megálljt int az idegen. Körbe kell tekinteni még mielőtt kilépne oda. Itt fenn egy ilyen nyílt sziklateraszra kilépni könnyelmű s a biztos halálba vezet. Elég nagy ez a terasz, hogy a griffek váratlanul ránk támadjanak. Mély levegőt vesz majd óvatosan kilép a fedezékből. Nesztelen léptekkel halad keresztül a nyílt terepen nyomában a katonák saruival. S megtorpan, hangokat hall mintha csak szárnyak suhogása lenne.
-Halljátok?
-Készüljetek harcosok.. eljött a dicsőség napja...
~Ostoba a halálod napja érkezett el nem a dicsőségé.
*A szárnyak tulajdonosa is hamarosan felfedte magát, valamiért nagy megkönnyebbülés ért, hogy nem sárkány volt. Lehet, hogy a griffek veszélyesek de egy sárkány most ropivá tudta volna őket égetni itt a nyílt terepen. A madár a földre száll, fújtat s tollait borzolja. minden bizonnyal harcra készül. Éhes lehet s idefenn elég könnyű menünek tűnhetünk. A vadalanok máris egymás mellett teremtek, lándzsáikat a madár felé fordítva. Pajzsaikat maguk elé helyezve alkottak védelmi vonalat.
-Dicsőségre vágysz vadalan? Hát mutassátok meg a lanuriainak, hogy milyen fából faragják itt a kék harcosokat.
*Tőrért nyúl ami messze alul marad a lándzsa védelmi erejével. De nem vesz el annyi mozgásteret mint az, nem érzi, hogy csapdába esett volna de lehetséges, hogy ez a helyzet.
A Griff fújtat majd nem is teketóriázik tovább s nekiront a harcosoknak. Félelmetes erőt hordoz magában ez a teremtmény hisz úgy söpri szét a védelmi vonalat mintha csak egy egyszerű gyakorló bábuk sorának rohanna neki. S egyenesen az idegen felé tart, szemében vágy ég. Az éhsége csillapításának vágya hajtja a madarat. Egy ugrással odébb terem s az állat már képtelen volt vissza venni a lendületből. Szárnyait széttárva sem volt képes kikerülni az ütközést a sziklafallal. Elég időt adva a katonáknak, hogy talpra álljanak, s lándzsájukat egyenesen az állat felé hajítsák. Az egyik átszúrta a madár szárnyát a többit viszont elhessegette magától a sérült testrésszel.
-Kardokat elő!
*Hallatszik a vezényszó, mire mind a négyen mozdúlnak s előkapják fegyvereiket. De az állat még így sebzetten sokkal nagyobb veszélyt jelent. S ennek a katonák isszák a levét. közéjük rohan s félelmetes csőre belevág az egyikbe felszabva annak oldalát. A másikat oly erővel lökve meg, hogy pajzsa is ketté tört kezében s annak egy darabja mellkasába szúródik. Távoli szemlélőként nézi Aden az eseményeket. Talán jobb is így mégis inkább a kékeket egye meg mint őt. A két katona vállaikat egymásnak vetve harcolnak. Már a többség ereje sem bizonyul mérvadónak. A griff farka úgy látszik nem csak a levegőben való közlekedéshez van. Csapkod vele mintha csak egy ostor lenne az. S nem is vár sokat, ismét támadásba lendül. S hatalmas karmos lábaival csap a katona felé aki kardjával fékezi az egyik támadást míg társa megsebzi az állatot, aki ebben a pillanatban csőrével kapja el az áldozat koponyáját. S mintha csak egy dió lenne úgy roppantja azt össze.
-Lehet indulnom kéne... míg velük játszik
-Segíts!
*Hallom az elvékonyodó hangot, s mire rá nézek a madár már a testen áll s darabokat tépked ki belőle. Már nincs kin segítenem s csak a saját épségemért kell aggódnom. Töröm magam elé helyezem, a griff szemébe meresztem a tekintetem. Miközben a szemfedőmet másik kezemmel leveszem az arcomról. Elő villan a sebhely s a szem. A madár még áll ott a tetem fölött. Lehet épp azon gondolkozik elég e a táplálék gyermekeinek, vagy még egy desszertet is vigyen. Sikító hang hagyja el csőrét, majd karmait kihúzza áldozata testéből, s felé fordul.
-Nem halok meg itt madár... e hely csak a te nyughelyed lehet...
*Nem úgy nézett ki a helyzet, hogy ezt mind a kettő így látja hisz az állat rögvest neki eredt a férfinek. Ki nem volt oly ostoba mint a vadalanok s  inkább elhátrált az érkező támadás elől. Mire az állat karmaival fékezte le magát s megpördült lendületének segítségével.
-Most kellene a segítséged...
*S egy könnycsepp szökött szemébe, vérből volt s lefolyt egyenesen a sebhelyre mitől mind két szeme vérvörösen felizzott. De elméje mégis a sajátja maradt. Meglepő volt a dolog, hogy most nem vesztette el tudatát s saját szemeivel szemléli a világot. Nem egy sötét dobozban várja azt a pillanatot mikor kileheli saját lelkét.
-A végső tánc...
*A madár ismét neki iramodott, de most áldozata nem tért el előle várta a megfelelő pillanatot. S eljött az idő, mikor az állat már veszélyes közelségbe ért. Mint a villám tért ki útjából fekete tőrét belevágva a madár oldalába. Mire az oda csapott farkával a támadónak hűlt helyét találta. S ő már kicsit odébb állt s nézte a madár kínkeserves csapkodását, kezében már nem volt fegyver. A méreg a madár testébe került, innentől már szükségtelen a fegyver. Az állat rá villantja vérben forgó szemeit, s most meggondoltabbnak látszik mint eddig volt. Felismerte a veszélyt ami rá leselkedik ha meggondolatlanul támad ellenfelére.
A madár oldalazni kezdett, mire a kétlábú is követte őt, mintha csak két állat harcolna s most megindult a méregetés. De nem sokáig maradhat így a helyzet hisz a szárnya sérült még egy Griffnek is kell egy kis idő amíg regenerálódik. Nem repülhet el felkapva a tetemeket. Két kés repül felé minek szárnyait tartja oda, s azok belefúródnak. Még több mérget juttatva a szervezetébe. Mire az állat elveszi maga elő a szárnyát a kétlábú már előtte áll, sőt inkább repül. S egy hatalmasat levág a madárnak mitől az elhajtja fejét s kissé megtántorodik. De már nem sokáig pihenhet meg hisz a következő támadás ismét érkezik mire ő hatalmas szárnyával válaszol. S telibe találja támadóját, ki a földre kerül s jó tíz métert csúszik a földön. Hatalmasat ütött az állat, s Aden biztos benne ha nem ebben a formában lenne most meg sem tudna mozdulni ettől az ütéstől. A madár a fejét rázza még vissza szeretné nyerni egyensúlyát, amit a kétlábú is pont eltervezett. Nehézkesen két lábra áll, majd beáll az első tánc formájába. Mostantól még komolyabban kell venni ezt a harcot. Hisz ez már nem játék. Komoly az ellenfél ez nem csak egy kétlábú s az állatok még veszélyesebbek tudnak lenni mint a fajtája.
A két fél egymást nézi ismét valaki itt kettejük közül el fog bukni, s Aden feltett szándéka, hogy ne ő legyen. S minden bizonnyal az állat is így érez ahogy ő.
-Fejezzük végre be a csatát...
*Ismét elő veszi a fekete tőrt, majd az előző állást egy másikba helyezi át. Gyorsnak s pontosnak kell lennie, hogy az állat ne tudjon védekezni ellene. Lépteit megszaporázza a Griff irányába, nehéz lenne követni mozgását de ez az állat nem a rossz látásáról híres. S farkát Aden derekára tekeri s azzal segíti őt vissza a fal irányába.
-Az orjás!
*Ennyi ideje volt megszólalni majd a sziklafalnak csapódott, nyekkent egyet majd a földre hullt. időben képes volt átváltani ez mentette meg őt. Lehet ama formában súlyosabb lett volna a következmény. Felpillant de maga előtt csak az éjj sötétjét látja, nem szívesen vallaná be de most kezd el csak igazán tartani a lénytől. Hiába is látja az állat hőjét most az orra hegyéig sem lát. A madár lehet az oka, biztos valamiféle varázslatot alkalmaz rajta. Érzi testének minden kis porcikájában. Egy illúzió áldozata lett, s most még ellenfe így sebzetten sokkal veszélyesebbnek fog bizonyúlni. Mostmár bizonyos az állat is komolyan veszi a harcot, aminek épp itt volt az ideje. Aden kitartja maga elé a fekete tőrt vár, csak fülében bízhat hisz látását most elvették tőle. Majd egy hangot hall.
~JÖN!
*Nem isteni sugallat ami figyelmezteti a veszélyre minden bizonnyal Salamon hangja harsant fel fejében. De ő maga mégsem tudja merrő érkezik a támadás mire keze önkéntelenűl mozdúl pont úgy mint ajkai is.
-A végső tánc.
*Testét már nem ő maga irányítja ehhez kétség sem fér, Salamon tér ki a griff támadása elől miből ő már csak annyit érzékel hogy egy suhanó tollköteg megy el mellette. Hallja a hangját a lénynek, rikítő s szívet tépő hang ez. De legalább az ő számára is felfedte magát. A röpképtelen lény minden bizonnyal a földről támad. De eme információval semmit sem kell kezdenie. A kés felmetszi tenyerét, már kívülállóként figyelheti az eseményeket, s a szavakat amik elhagyják száját.
-A halál pecsétje...
~Mi ez? mi történik itt mi ez a hatalmas fájdalom mi átjárja testem? Salamon a végsőkig fogja hajtani ezt a testet azért hogy életben maradjon...
*Mamba egy méregben volt áztatva mielőtt még elő került volna a tokből miben eddig pihent. A griff megindult, hallotta ahogy a lélegzetet kapkodta ahogy izmos s karmos lábai a földnek értek, majd már a lehelletét is érezte. Ekkor pördült ki a támadás elől, alá bukva a madárnak s a fekete tőr megkarcolta a madár húsát. Mire az megfordúlt, a köd elkezdett ereszkedni Aden szeméről. S már látta ismét az állatot. Aki éppen, hogy csak lábain tudott állni, szenvedés jelei mutatkoztak rajta. Az eddigi méreg nem volt rá hatással most mi változhatott meg? A lény még kettőt lépett mire hasra vágódott szemeiben gyilkos tűz égett. Addig a pillanatig míg el nem kezdett fakulni s szürkeség vette át a fény hejét. Az állat most múlt ki, már csak az istenek mellett repkedhet tovább. Aden vissza kapta teste fölötti irányítást mire térdre rogyott. Levegőért kapkodott s igazság szerint válaszokat várt volna de a hang ami eddig segítségére volt most némám bujdosott. Erőt véve magán a griffhez közeledett, s vérének egy részét kis üvegbe engedte ki még mielőtt az megalvadt volna. Egy ilyen erős lény minden bizonnyal sok érdekességet tárolhat magában. Kezével egy tollat tép ki a griff szárnyából majd ruhájának belsejébe tűzi azt. Egy kis emlék, s legfőképpen bizonyíték arra, hogy nem ő végzett a testőrséggel. Most hova tovább? Tette volna fel magának a kérdést. Hisz az út innen már csak repülve vezetne vagy vissza felé. Úgy érezte megkapta azt amit akart idefenn, egy remek harcot s a griff vérét. Elindult hát vissza az úton, amin érkezett. S közben az az érdekes pecsét járt a fejében minek következtében többször is meg kellett állnia mielőtt még a hegy aljához érkezett volna.