Lanur-hegység

* Most vált számára világossá, hogy miért akarja ennyire. Azért mert elérhetetlen. És azért, ami a múltkori találkozásukkor következett be. És hogy válasszon jobbat? Mi ez már? Nem, ő nem fog jobbat választani. És Kain is nagyon de nagyon lebecsüli magát.*
- Az a legnagyobb bajod, hogy nem hiszel magadban. Nem hiszed el, hogy képes vagy legyőzni a rosszat. Hidd el le tudod.
*Nem tudja, hogy milyen nagy bajban van a férfi. De abban biztos, hogy ha magának köszönheti, akkor azt talán jóvá lehet tenni valahogy. Mindig van valahogy. Aztán eszébe jut a kérdés is, amit Kain tett fel.*
- Vágynak neveznéd? Nos, igen az is van. Vágyakozás..de ezek szerint veled még nem történt olyan, hogy valakinek a lelkébe néztél és ott egy pillanatban érezted, hogy ez az, akit kerestél. Ő az, itt áll előtted. Én ezt éreztem a múltkor. Volt egy pillanat..egy ilyen pillanat.
* Felállt arra lépcsőfokra, ahol Kain is állt, hogy ne kelljen annyira kinyújtóznia. Tényleg magas volt ez a férfi, de ez neki csak jó.Az utolsó szavak is nagyon is megérintették. Most már biztos, hogy Kain egy érzékeny lény. Kívülről dacot és keménységet mutat, de belül igen is érzékeny és szeretetre szomjas. Nehéz dió.*
- Az a pillanat, amikor az előbb visszacsókolta, az volt életemben a legszebb fénysugár. Nekem ne magyarázz itt a sötétségről, mert bizony te nem vagy egy merő sötétség...
*Torka megint elszorult, de nem eredtek el a könnyei. Nem lenne helyén való. Fogta magát és Kain karjaiba vetette magát. Csak ölelte. Nem tett semmi mást. *


// Valahogy ez pont ide illik //

* Figyeli Kaint, ahogy közeledik. Elgondolkozott azon, hogy most rálő, de annak semmi értelme nem lenne. Még akkor sem, ha esetleg ő tervelte ki az egészet. Igazán nagy badarság lenne. Így figyeli egy darabig a susogó kabátot. Jól belevéste emlékezetébe illatát. Így legközelebb tudni fogja, ha a közelében van. Figyelte, ahogy egyre távolodó alakja eltűnik a végtelenben, majd ő is leugrik a fáról és lefut a lépcsőn. ennek így kellett lennie most. Teljesen az ellenkező irányba folytatja a keresést. Csak ő rohan most egy kicsit, hogy levezesse feszültségét. Egészen addig, amíg az ő alakja is láthatatlanná nem válik.*


// Köszi a játékot. //

//Cloud, vigyázz most olvastam régész regényt XD még frissek a hegyi emlékek//
- Néhány kilométer? – Kérdez vissza, hitetlen hangsúllyal nyomva meg a szótagokat. Kezeit összedörzsölve igyekszik felmelegíteni, de nem sokáig műveli eme tevékenységet, nagyon nincs sok értelme, így a talár bő ujjai alá rejti, összefogva azokat hogy a lehető legkevesebb hideg bújhasson be az ily módon elzárt nyíláson. De még sem a hitetlenség az, ami arcán kiütközik, inkább az a féle félelem, ami bizony jogosan merészkedett elő barlangjából, mert hogy ők nem fognak időben odaérni, azt szinte kézpénznek veheti.
– Legfeljebb fél óránk van. – Durva saccolás, de itt a hegyekben aligha lehet mindent százszázalékosan és percre pontosan kiszámítani. -.. de ha az istenek kegyes kedvükben vannak, akkor talán lassabban hagyja maga mögött azt a hegycsúcsot. – Még fel is pillant, a hóesés ellenére is tisztán kivehető, élesen fölébük meredő csúcsokra. Azokra, amik még szerteszórták jégszilánkjaikkal a gomolygó felhőkön átszüremlő napfényt, valahogy ebben benne volt az elkövetkező percek sanyargatása. Szótlan marad és a biccentést követően ő is megindul, felzárkózik Cloud mellé, de csak az ösvényt lesi és akaratlanul is feltalálták magukat a kérdések. Meddig látják még az ösvényt? Lesz e ösvény végig? Vagy tényleg csak egy csapda út, és kár is erőlködniük. Bár kapásból kezdhette volna azzal, hogy elérik e a barlangot még idejében, vagy sem, de igazából egyik kérdésre akaródzott válaszolnia és egyre inkább hajlott arra, hogy szó nélkül felkapja a vele baktatót és magasan a gomolygó felhők felett szépen elrepülnek. Ez valamennyire elterelte gondolatait, hiszen a vártán meglehetősen több vétó ok fogant meg fejében de egy az egyben igyekezett megszabadulni és az útra koncentrálni. Mivel az tett egy éles kanyart és bepréselte magát két egymásnak dőlő szikla alá, átférnek, mintha minden így akarta volna, élére állva, átoldalazva mind a ketten átsurranhatnak. Sou gúnyosan meg is jegyzete magában, hogy a pocakosoknak nem ajánlott útszakasz táblát elfelejtették kitenni. A szűk kis kacskaringók sem nyerték el a tetszését, ahogy a meredek leejtők sem, főleg az után, hogy a szél egyre erősebben vágta arcába a puha pelyheket. Puha? Igen, puhák, amik szálingózva hullnak, de ezek már felérnek milliom, parányira tört üvegszilánkkal. És persze ott volt az a nem kis kaptató, amit meg kellet mászni. Illetve kellet volna! De, a jég olyan szépen felrakódott rá, tükörsimán, hogy a jelenet úgy nézett ki: egy lépés előre, aztán három és fél, csúszva visszafelé. Cloudra nézett, hirtelen fogalma sem volt, hogy mennyi ideje menetelnek, minden esetre hosszúnak tűnt és arról meg aztán végkép még csak sejtése sincs, hogy mennyi utat tettek meg. Ez meg csak úgy jött és torkára fagyasztotta a szót, pedig nem volna rossz tudni nagyjából mikor ér fölébük a vihar és még milyen messze van a barlang. Erre meg még a természet is elébük rak egy csúszdát. Sou azonban hiába nézte az út előttük magasodó szakaszát, se követ, se semmi fogódzkodót nem talált, itt az eddig kiugrókkal tarkított sziklafal is kisimult. ~ Itt minden ellenünk van? ~ A kérdés a látottak alapján jogos és ha Cloud nem áll elő valami ötlettel, akkor Sounak úgymond, most lesz elege.
- Fogd meg a kezem! Lehetőleg ne néz a lábad el és lépj úgy, mintha lépcsőznél. – Ezzel amikor Cloud megfogja felé nyújtott kezét, megteszi az első lépést. Szinte luxusnak érezhetik, hogy a könnyebb továbbhaladásuk érdekében lépcső nő a jeges emelkedőben. Mert olyan, leginkább a jó öreg, nyikorgós lépcsőkre hasonlít, ezt még a szöszke katona is megállapíthatja, viszont ha lenéz, a talpa alatt nem talál semmit és a tetejében, ha ez megzavarja, akkor az a semmi tényleg az lesz. De talán nem lesz rá szükség, hogy megtudják Sou képes e megtartani saját egyensúlyát, úgy hogy Cloudot sem hagyja visszazuhanni.
Amint felértek Sou már látja is a sziklafal mentén tovább haladni az ösvényt, önkéntelenül is nyög egyet, mivel az út hátralévő szakasza inkább keskeny párkány, mint könnyen járható út. Előzőekben kaptak már ízelítőt, de szerette volna nem megismételni. Viszont, valamin megakadt a szeme. Arca egy kissé felvidult, mert az a valami nagyon úgy nézett ki, mint egy üreg, sötéten ásított, szinte szembe veül, csak éppen egy mélybe bukó völgy tátongott közöttük és az odavezető út. Nos.
- Mintha az ott egy barlang lenne. – Igyekszik pontosan betájolni az irányt, ahogy előre mutat. – Az odavezető út pedig, az. – A vékony kis párkányra is rábök. – Menjek elöl én, vagy mész te? – Sounak végül is mindegy, a magassággal nincsenek gondjai, meg ugye azzal sem, ha esetleg le találna pottyanni, viszont Cloud nem ilyen szerencsés. ~ Ha mögötte megyek meg tudom fogni, ha leesne. ~ Ezért a gondolatának megfelelően, határozottan jelnettet ki a következőt. – Menj elől!

Beszél és beszél, na meg még mutogat is hozzá, hiszen lelkes, megérkeztek. Majdnem. Csupán egy vékonyka kis hegyoldalba biggyesztett utacska választja el őket a menedéktől, ha tényleg az. Azonban ahogy oldalra néz, hogy sürgesse a kérdésre adott választ és egyben a cselekvést is. Nem talál ott senkit és ez meglepő, mert arra számított, hogy Cloud is már mellette fog ácsorogni, de nem. Nem vette észre, hogy társának gondjai akadtak az utolsó lépésekkel. Talán a megszokás miatt nem figyelt annyira, mivel eddig csekély alkalmat leszámítva, mindig olyanok társaságában volt, akik tudták, hogy mit miért tesznek és amit tesznek, hogyan is kell megtenniük. De habozás nélkül hasalt le és nyúlt Cloud karja után, erősen megfogva, hogy a másiknak könnyebb legyen saját magát megtartania.
- Segítek! – Összehangolt munkára volt szükség, de most hiába az emberi alakban is felhasználható sárkány erő egy része, ha a súlyelosztás nem megfelelő. Mert bizony, ahogy megtették az első kísérletet arra, hogy a Cloud is feljusson, Sou is előrébb csúszott. – Nehéz vagy! - Meg tudta fogni és tartani is, talán nagy nehezen felvonszolni is sikerült volna neki, de csak Cloud segítségével és valamivel barátságosabb időjárási viszonyok mellett. Így viszont, hogy nem tudott semmiben kellő módon megkapaszkodni, egyszerűen nem ment. ~ Ez így nem lesz jó. Ez erővel nem fog menni. ~ De ha avval nem, akkor marad az ügyesség és a mágia, igaz az előbb már folyamodott hozzá, de azaz elme becsapására volt a legalkalmasabb és azok a fogódzkodók tényleg ott voltak legalább is az elméjük szerint és a testük készséggel elhitte azt, pedig a valóság elég hajmeresztően nézett ki. Most viszont valóban arra van szükség, hogy a támasz ott legyen. ~ Nem most kéne kísérleteznem, hogy mennyire lesz az szilád és ..~ Megtehette volna, már képes olyan képeket alkotni, ami tőle függetlenül is létezik egy ideig, de most elbizonytalanodott magában és egyszerűen nem merte kockára tenni a másik életet. ~ Végül is majd csak eltusolom valahogy a dolgot és különben is, ha elfogadott így utazótársnak, akkor eredeti mivoltomban is megteheti ugyan ezt. ~ Érthetetlen módon a gondolat vége bosszús volt és elvárásokkal teli, talán valahol tényleg kényelmetlen volt már, hogy bárkivel találkozik is, embernek, mágusnak kell magát vallania. Mert ellenkező esetben, vagy őrültnek titulálják, vagy egyenes utat mutatnak számára a vesztőhely felé. Nem is hezitált tovább a dolgon, egyszerűen elengedte emberi formáját és a változás két pillanat alatt teljesen végbe is ment. A gomolygó, ködszerű alakot hiába tépné meg a szél az egyben marad és annak rendje módja is szerint bontakozott ki belőle a sárkány fehér alakja. Talán rendesen ráijeszt Cloudra, ahogy a vékony kar, ami segít fent maradni, eltűnik és rögtön utána valami sokkal vastagabb, -fehér és még pikkelyes is- kar fonódik köré. Sou most már könnyedén megkapaszkodik, karmai belemélyednek a jégbe, vékony ívet karcolva a kőbe is, hiába kedvezőtlen a helyzet egy ilyen nagy alaknak, állja. De hogy társát felsegítse, hosszú nyakát nyújtja a mélység felé, majd egyszerűen feltolja, ügyelve, hogy már igen csak megnőtt szarvaival ne sértse meg. És az átváltozás titokzatos ködje újra ellepi alakját, hogy újra a törékeny kis tokba préselje magát.
- A frászt hoztad rám! – Ragadja magához a szólás jógát. – Nem hittem, hogy ennek a riogatáson kívül másra is hasznát veszem. – És ezzel a füllentéssel igyekszik elérni, hogy Cloudban ne az ragadjon meg, hogy egy sárkány a társa, hanem, hogy egy komisz mágus. – Pihenjünk egy keveset? A következő szakasz sem lesz gyerekjáték, de arra, ott azt hiszem az egy barlang. – Ő kész tovább menni, nem érzi, hogy különösebben fáradt lenne, de ujjai igen csak átfagytak, de ezzel egész teste is kezd így lenni. Meg-megborzong olykor, pedig arra a pár percre, mikor eredeti alakjában állt ezen a helyen, kevésbé érezte ezt maró hideget. Azt viszont ő nem tudhatja, hogy Cloudból mennyit vett ki az életért való kapaszkodás.

//tiéd a terep ha valamit nagyon érthetetlenül írtam bocsánat, ma magamon kívül tartózkodom XD//

Nem messze, de nem is túl közel Cloudhoz térdelt, pontosan azokon a barázdákon, amit az előzőleg karmaival a jégbe vájt, hogy kellőképpen meg tudjon kapaszkodni. Vétek lenne egy ilyen apróságon lebukni, elvégre a másik két árulkodó mancsnyomot a szikla oldala rejti, azt egyikük sem fogja látni, hacsak nem akarnák megkeresni. Sou határozottan ellene van, Cloud pedig miért is tenné?
Ahogy a másik felállt, Sou is követte példáját, egy egészen kicsit közelebb lépve. Látszólag az ifjú katonára nagy hatást gyakorolt felhúzásának módja és ezzel benne is olyasféle kételyek kezdtek megfogalmazódni, min a „Biztos rájött!” és „Rá fog kérdezni!”. Tudat alatt már el is kezdett felkészülni, hogy a hallott szavak alapján kitaláljon valamit, hogy megmaradhasson mágusnak, már ha nagyon akar. Az időjárást, a zord hegyi viszonyokat elnézve viszont, egyik sem teszi alkalmassá az időpontot arra, hogy egy embernek elújságolja, hogy bizony egészen idáig egy sárkánnyal bandukolt. Tapasztalatra szerint, ezt a tényt idillikus környezetben sem egyszerű megemészteni, kivéve, ha éppen egy másik sárkány kell az üldözésükre, vagy éppen valamit akaró mágus. De most csak vihar van és nem is akármilyen.
- Majdnem. – Tódítja, de érezte ő, hiába torzította el a szél a nevetést, hogy az csak mímelt. ~ Muszáj természetesen viselkednem, legfeljebb majd később valahogy megmagyarázom. Ha meg magyarázom! ~ Összevont szemöldökkel figyelte Cloudot, aki látszólag éppen most veszi szemügyre a távolban ásító sötétséget. ~ Csak legyen egy barlang, könyörgöm. Az emberek sokkal nyitottabbak, ha biztonságban érzik magukat.~ Ez viszont éppen ugyan úgy igaz a sárkányokra is, bár nagy valószínűséggel a többi élőlényre is és nem csak azokra, akiknek értelme túlmutat puszta ösztönön és fennmaradásukhoz szükséges praktikán.
- Éppen javasolni akartam, kezd átfagyni minden tagom. – És ez még igaz is volt, összébb is húzta köpönyegét, bár ez volt a hiábavaló tette, mert ahogy elengedte a szél már is kihajtogatta az illesztésnél, vakmerőségének pedig az első gomb szabott gátat, ami szilárdan összefogta az anyagot, érdektelenül arra milyen gorombamódon ráncigálja azt a szél. Volt egy kósza gondolata Sounak ezzel kapcsolatban, hogy egyszerűen a derekára köti, mert kapaszkodás közben zavarni fogja, de végül nem tette és így lépett a párkányra. Ujjai már tiltakoztak a hideg ellen, eleinte még érezte a jég, itt-ott a szikla érdességét, de ahogy haladtak egyre tompábbá vált a tapintása. Sejtette, hogy ez így nem lesz jó, de kapaszkodás nélkül, a sűrűn száguldozó jégszilánkká fagyott pelyhek sodrásában, ez öngyilkos merészség lenne. Időnként megállt, figyelve hogy halad előtte Cloud és el kellet ismernie, hogy az előbbi mutatványához képest, szinte macska ügyességgel egyensúlyoz a vékony párkányon, szégyen lenne túlzottan lemaradni mögötte. Ez adott némi új lendületet számára és kihasználva a pillanatnyi pihenőket, leheletével igyekezet felmelegíteni átfagyott kezét, teljesen nem sikerült, de annyit elért, hogy karomszerű körmeit tudja használni és használta is.
~ Hát ez? ~ Cloudra pillantott, akit talán már csak két lépés választott el a barlangtól, mert hála az istenek tényleg az volt, ez az utolsó forduló után már tökéletesen látszott. Nem is akármilyen menedékre tettek szert, szél felől védve volt és egy kiszögellés is volt felette, így ha jön egy lavina, nem lesznek a kijárat bedugaszolva. Apropó, a recsegő morajlás egyre erősebb és erősebb lett és az előbb pont egy hógörgeteg került említés szintjén a tudatba. Sou megszaporázta lépteit, sőt az utolsó kettőt szinte szökelve tette meg, nem is csoda, hogy a sötétbe érve megbotlott és teljes valójával Cloudnak esett, aztán persze a végállomás a fagyott kő volt. De ekkor már, mint fehér függöny folyt le a hó, néha sötét foltokként tűnt fel ebben a veszélyes zuhatagban, a darabokra tört fák részei és az elsodort kövek. Először a szörnyű zaj halt el, aztán már éppen csak a csordogáló hó surrogása maradt.
- Tökéletes időzítés és tökéletes hely. – Hangjában szinte csak a megkönnyebbülés csengett ki, de még nem mozdult meg, vagy is éppen csak összeszedte a tagjait és négykézlábra állt. ~ Remélem ez csak valami szag maradvány. ~ Tekintetét a sötétbe fúrta, igyekezve szemrevételezni menedéküket, de cseppet sem volt lelkes, hogy valami prémes jószág szaga lengi be a teret. Egyiküknek sem jó, a vad nyilván könnyű fogásnak nézné őket, aztán valószínűleg ráébredne, hogy van nála nagyobb ragadozó és mit tart a mondás, nincs rosszabb a sarokba szorult vadnál.

//megihlettél //

- Ne haragudj! –Bár tekintete a sötétben matatott valami után, valami olyan után, ami fenyegetést jelenthet rájuk nézve, de talán nincs is ott. Talán e miatt bujahatott meg az a félszeg mosoly inkább feszült figyelemről árulkodó vonásai között és emelt egy keveset hangja barátságos színén. Más helyzetben talán jobban röstelkednek a véget, hogy a másik szolgált számára párnaként a földetéréshez, de hát az ösztönei. ~ Jó helyen vagyunk, de még se. Nyugtalanító érzés. ~ Az bizony, de ahogy Cloud két lábra tornászta magát, ő sem maradhatott így. Lassan összeszedte tagjait és kiegyenesedett, nem ütötte meg semmiét, ellenben a másik szőkeség lehet rosszabbul járt. Már nyitná is a száját, hogy ez iránt érdeklődjön, de a hajoló mozdulatot látva valamiért inkább csendben maradt. Kinézett, de nem csak nézett, határozottan a barlang szájához ment és kilesett, a távolság, amit szemrevételezhetett egészen fantasztikus volt. Konkrétan az orráig se látott volna, ha ki meri dugni a fedezéket jelentő szikla alól. ~ Hát ideért a vihar is. ~ Tisztelet, rettegéssel vegyes gyönyörködés érzete öntötte el, egészen hajmeresztőnek tűnt a késztetés, hogy miért is ne tehetné magát próbára. A szél szinte a lételeme és származását tekintve, pedig több köze van az éghez, mint a földhöz, de egy felnőtt sárkánynak is erőt próbáló lenne ez a mérhetetlen erő, ami határt nem ismerve tombolt. Még adózott a látványnak egy hosszú perccel, aztán megfordul, tekintetével rögtön felkereste Cloud alakját és azonnal el is mosolyodott, ahogy megtalálta szorgoskodó alakját. Némi lelkiismeret furdalást kezdett érezni, először is leteríti, másodszor pedig a helyett, hogy segítene a melegedésükhöz szolgáló fadarabok felkutatásában és összegyűjtésében, inkább a tomboló viharban gyönyörködik.
Néhány szapora lépés és már ott is volt a kis rakás mellett, igazán nem is gondolkodott el azon, hogy mit is kéne tennie, a rőzse és a gondosan összerakott máglya ösztönös cselekvésre késztették. Kutakodva nyúlt tarisznyájába, átfagyott ujjai némileg bénultan kutattak a két kis bőrszütyő után, amit már néhány tolvaj hitt pénzes erszénynek, de minden alkalommal csalódniuk kellet, Sounak pedig új kovakövet kellet szereznie. Az egyiket meg is találta és a biztonság kedvéért a másik kezében helyezte el míg ráakad a másikra is.
- Kovakővel könnyebb lesz és neked is marad bőr a kezeden. – Bár emlékezete szerint Cloud keze kesztyűbe volt bujtatva, de tapasztalatból tudja, hogy a katona által alkalmazott módszer fárasztó és nem árt ha a körülmények ideálisabbak. Nem kúsznak be kóbor légáramlatok és a fa sem nedves. Nedves fa? Fogalma sincs, hogy ezek az ágak mennyit szívhattak magukba, de ha egyik módszer sem arat sikert, még mindig ott a mágia. Bár kezdhetné ezzel is, hogy megkímélje magukat a kínzó és dermesztő várakozástól. Mire eljutott eddig a gondolatig, már a másik kő is a kezében volt, így már a két követ –dupla esély- tartotta Cloud felé, hogyha még nem járt sikerrel és persze, ha továbbra is ő szeretné életre kelteni a tüzet. Azt, ami képes a fehér sárkányt egész lelkében rettegésre késztetni, de egy ilyen kis tűz, ebben a fagyos időben még neki is kellemes látvány.
- Nem éppen rövid viharnak ígérkezik. – Nézett a kinti ólomszürkeségbe, ami egyre csak sötétedett, pedig úgy dél felé járhatott, amikor elindultak, még messze lehet az éj. Kint azonban, most másként mérték a fény és a sötétség viszonyát. – Meg, remélem a barlang tulajdonosa nem szándékozik legalább addig visszajönni … - Elhallgatott, fogalma sem volt, hogy az egyik nedvesebb ág szisszent és reccsent egyszerre, megadva magát a beléharapó lángnak, vagy karmok kaparászását és halk morgást hallott. Figyelme azonban nem kintre, ellenkezőleg, a barlang egy hátsóbb részénél összpontosult. Még oldalrább is hajolt, hogy a tűz lobogó fénye annyira ne zavarja látását és most a legkevésbé sem érdekelte, hogyha nem elég óvatos, akkor szeme könnyedén elárulja emberhez, de még mágushoz sem illő macskaszerű villanásával.

//a vendéglátónkat rádbízom ^^ nincs hozzá ötletem XD//

Csak bólintott, előhalászva hozzá egy mosolyt is, rövid életű volt még csak az arcára sem fagyhatott volna, de legalább mosoly volt. A kövek koccanását követő szikráknak pedig szinte feszült figyelemmel szurkolt, persze messze nem e miatt, de azok megmaradtak és vékonyka füstcsík kezdett a mennyezet felé kanyarogni, aztán jöttek a kisebb lángok, amiket hamar nagyobbak váltották fel. A tűz mindig éhes és mindig falánk is, most is, cseppnyi gondolkodás nélkül habzsolta az összeszedett rőzsét. Nekik, Cloudnak és Sounak kell majd arról gondoskodnia, hogy ne csak elenyésző percekig élvezhessék a felszabaduló meleget, hanem tovább, míg a vihar el nem vonul, talán másnak reggelig is eltart. Talán nem .. és reménykedni ugyebár mindig szabad.
A meleg szinte arcul ütötte, csípte és égette bőrét, a lángok felé tartott ujjiról nem is beszélve. Nem fagytak meg, csak áthűltek és most minden borzalommal hálálják meg, hogy végre kiolvadhatnak, de nem húzta el, csak egy kicsit távolabb tartotta kezét. Békés meghittségben örülhettek volna a gondoskodó menedéknek, ha valami nem szakítja félbe őket. Sou összébb vonta a szemét, hunyorgott, ahogy a villódzás folyton suhanó foltokat hagyott a sötétségben és aztán már nem volt kétséges. Nincsenek egyedül! Egy szempár villant a sötétségben, amiről nem volt hajlandó elvonni tekintetét, néma szavak nélküli párbaj volt ez, ami nem dőlhetett el azonnal és végkép nem a sárkány részére. Egy másik szembogarat is félelmetessé festett a fény, a természet néha érdekes helyzetek alkot, ketten vannak, így két ellenfél dukál? Sou még is mozdulatlan maradt, tisztában volt vele, hogy az állatok hamar átlátnak álcáján és vagy bölcs módon távoznak, de akad olyan eset is, hogy ragaszkodnak ahhoz, ami az övéké. Vagy meg akarnak védeni valami nagyon fontosat, nagyon is emlékszik még a medvemamára, aki bocsai érdekében két sárkánnyal sem átallott felvenni a harcot.
- Cl… - De nem jutott el odáig, hogy be is fejezze a mondatot, maga mellett tartva ezzel talán társát. Mert Cloud figyelmét sem kerülte el a határozottan erősödő, fenyegető morgás, a fiatal férfi tette még is szokatlan volt. Kard helyett egy lángoló, vélhetőleg hosszabb ágat ragadott meg, kiterjesztve ezzel a fény uralmát a hátsóbb szegletekbe is. Megvilágítva ezzel a barlang menedékébe húzódó társakat, akik messze nem örülnek, ez nyilvánvaló viccsorukban kivillanó fogaiknak és hogy hátukon felborzolódott a szőr is. Sou hátrébb húzódott, bár Cloud mellé kéne állnia, de lehet, hogy csak rontana a dolgon. ~ De nem hagyhatom, hogy csak ő nézzen szembe velük. ~ Ezzel ő is felállt, nem lévén választása, ő is megragadott egy hosszabb ágat és a végét a tűzbe szúrta, hogy mihamarabb lángra kapjon.
- Mi legyen? – Kérdezte, csendes és nyugodt hangon. – Megpróbáljuk kikergetni őket? – Az ötlet magában véve lehet nem rossz, de a megvalósítását nézve már nem lesz olyan egyszerű, hogy szakszóval élhessünk: stratégiai szempontból a farkasok vannak jobb helyzetben. De a tűztől láthatóan bizonytalanná váltak, viszont már azt is érzik, hogy más ragadozó is jelen van és feszülté is tette őket. Az egyik álkapcsát összecsattintva kapott az imbolygó fényforrások felé, majd visszalépett. Sou rajtuk tartotta a szemét, de ő is egy ragadozó volt, nagyjából érzet mi játszódhat le bennük és annak emléke is felvillant, hogy a múltkor hogyan tessékelt ki egy hegyi tigrist az odújából. ~ Most nem tűnik használható megoldásnak, a farkasok meg, bíznak a falkaszellemben. ~ Alighogy idáig jutott a vicsorgó páros elszánta magát, most vagy soha, dühvel rontottak a két barlang bitorlóra. Sout meglepte, ahogy a felé közelebb eső állat éppen csak elhátrált a tüzes bot elől, amit a fehérsárkány védekezően tartott maga elé. A bundáját is megpörkölte, erről a levegőbe kerülő kellemetlen, szúrós szagú esszencia is árulkodott, ami miatt Sou hátrébb lépett, pedig ez nagy hiba és azonnali korrigálást is követelt, ami farkasokéhoz hasonló morgás képében esett meg. ~ Talán ez egy kicsit visszafogja őket. ~ Reménykedett és Cloud felé pillantott.

//hát nem mondhatnám, hogy túl sokra jutottam -.- de törd csak a buksid, én már ki is facsartam a sajátom XD//

- Reménykedsz? – Vetett egy nem túl sok biztatást nyújtó pillantást társára és a tetejében hangja is elég kérkedő volt. Ez van, ha az ember nem is az, hanem egy sárkány. Idővel egyszerűen hozzászokik, hogy a legtöbb állat inkább elhúzódik tőle, hallgatva arra a bizonyos hangocskára, amit mindenki ösztön néven nevez el és nem keresik a náluk veszélyesebb ragadozó társát. Esetleg és ha nyugton van, akkor is idővel. Sou is ebbe esett bele, megszokta, noha volt dolga már medvével és farkassal is egyaránt, akik nem adták meg neki a békés távozást, továbbhaladást. Most is úgy látszik, hogy nem hátrálnak meg, de nem is közelítenek. Legalább is felé nem.
- Ne kísérletez egye… - De ekkor már késő volt. A farkas pár elhatározhatta, hogyha a sárkány nagy falat is számukra, de a tőle egyre távolabb kerülő már nem és megosztva, egy ilyen szűk helyen, akár még a sárkánnyal is végezhetnek. Ez a baj a farkasokkal, nem pusztán mennek az ősi sugallatokat követve, alkalmazkodnak és a mostani helyzet megköveteli, hogy a gyengébbet terítsék le és így az erősebbnek már a földre küldött társát s védenie kell. Ha kell? Mert ugyan miért is ne fordulhatna meg az ordasok fejében, hogy a sárkány csak játszik, feltehetően, ahogy egy túlzottan értelmes ragadozó tenné, a hasonlóan eszes prédájával. De vajon az is megfordul tekervényeikben, hogy igen csak megjárhatják, ha elveszik a sárkány prédáját? Mh, kiderül.
Sou látta az egyik farkas földön meghemperedő alakját, de azt már nem, hogy rögtön talpra állva új rohamra indult, hogy párját segítse, aki már fogait mélyesztette a szőke katona karjába és ezért meg is kapta jutalma egy részét. Sou elkésett, társának ezt az egy sérülést el kellet szenvednie, viszont, hogy többet kapjon, már nem fogja engedni. Eldobva az égő fáklyát megragadta Cloud vállát, ezzel legalább elérte, hogy az ütést követően más harapható testrész után kapó farkas állkapcsa összecsattanjon. Nem vétett célt az ordas, de a megharapni kívánt testrész és gazdája jelen pillanatban átérezheti milyen lehet a szellemek fátyolszerű teste. És a másik farkas is színre lép, de ugyanolyan zavarodottan topog egy helyben, mint a hátrább lépett másik. ~ Nem tehetnek róla .. Sőt, mi tolakodtunk az ő területükre, de világos, hogy nem férhetünk meg békében egymás mellett. ~ Sou a Clouddal történtek ellenére sem akarja a farkasokat bántani, viszont így sem maradhatnak. Ez a varázslat kifizetődő, amíg saját magán alkalmazza, de ha másra is ki kell terjesztenie, már közel sem. ~ Bezzeg, ha egy termetes sárkány lennék, inkább a vihart választanák. ~ Igen, ahogy teltek a percek úgy érzett rá a két négylábú támadó ellenfelük gyengéjére, a magabiztosságuk újbóli emelkedésnek futott neki és ezt viccsorba csapó morgásuk ki is fejezte. Az első lépéseket még megtehették, viszont a második Sou már nem szándékozott meghagyni számukra. Cloudot elengedve feléjük intett, majd oldalra rántotta karját, ilyen viharos időben gyerekjáték volt szelet idézni, ami felkapta és a falhoz csapta a két állatott, nem túl erősen, de annyira igen, hogy nyüszítve szedjék össze magukat. Most kellően megnőtt közöttük a távolság, a helyzet is stagnálni látszik, ugyan is az ordasok nem mozdulnak. Bár állnak és meredten néznek a tűz fénykörében kirajzolódó két alak felé, mozdulni egyenlőre nem mernek.
- Nagyon fáj? – Érdeklődött, miközben már könyékig elveszett kiengedő félben lévő tarisznyájában, egyszer annak belseje felé tekintve, másszor a farkasokra vetve egy hosszú tiszteletet parancsoló pillantást. Sárkány énjét ugyan is jobban hagyja érvényesülni, a gömbölyded pupilla most hosszúkásan nyúlik el írisze a zöld színskálán hullámzó szálai között, de itt-ott testén is megbújik néhány matt fényű, hártyavékony pikkely. – Bekötözöm a kezed.. Cloud? – Finoman megrázta a megnevezett vállát, aggódva hajolt fölé, de fél szemmel igyekezett „vendéglátóikat” is figyelni. – Hallasz? Cloud?!

//Tadam! Más nem jutott az eszembe O_o //

Alig, alig.. Futott végig a gondolat Sou elméjén, ahogy a le lecsukódó pillákra tekintett. Pedig most bármennyire is szeretne aludni, pihenni a másik, nem fog! Ez a lehető legrosszabb, amit most tehetne. Hideg van és a tűz, az amelyik vidáman táncolt a gondosan összerakott máglyán, most bágyadtan lobog, igyekszik elnyújtózni a szétzilált még falható ágak felé. A szél ezt sem hagyta érintetlenül, pedig szükségük lesz a melegre, legalább is egyiküknek már most is nagy szüksége lenne rá. Sou tisztában van vele, hogy jelenlegi alakjában éppen olyan sérülékeny, mint az, akit támogatva segít ülő helyzetben maradni, helyezkedni és pont olyan érzékeny az időjárás viszontagságaira is, de ezek közül egy sem akadályozza meg abban, hogy leoldja köpenyét.
- Szédülsz? – Újabb kérdéssel gyarapítja a már elhangzottakat, látszólag jócskán figyelmen kívül hagyva Cloud szavait, de mert aggódott olyan apróságokkal, mint a reakcióidő és a veszély kellő módon való hárítása, messze nem érdekelték. Levetett köpenyegét gondosan betakargatta Cloudot, legalább is azon részeit, amikre futotta a nem túl nagy méretből adódóan. De így is egy réteggel több, ami melegíti a szöszke katonát. – Jól beüthetted a fejed. – Állapítja meg, amint szabaddá vált kezeit tapogatózásra nem használja. Egyenlőre azonban egy méretes púpon kívül másra nem akadnak ujjai a mézszínű rengetegben, bár az kétséges, hogy a vért meg e érezné, az már nagy valószínűséggel az erős szálakra dermedt és még kicsit érzéketlen ujjai aligha éreznék az alvadt vér érdességét. Még is, egy kicsit megnyugszik. Azonban a farkasok morgására válaszol, rendreutasító és mély hanggal, ami persze szintén egy morgásnak felelt meg és ezzel újabb időt nyert. Hiszen kénytelen a vadaknak háttal helyezkedni, de megőrzi nyugodtságát és elég furán érzi magát, hiszen messze nem az a fajta, aki lényegét érzi a dominanciájának fitogtatását. Most viszont, szüksége van erre.
Cloud kezét óvatosan emeli meg, majd kihámozza a hideg ellen felvett ruhákból a megmart alkart. Látott már rondábbat is, annak a vége sem lett jót. A Kötszer ott pihent már tarisznyája tetején néhány gyógyfű társaságában, csak sajnos azok maximum tea formájában használhatóak fel. Tűnődve nézte egy pillanatig a sebeket, ki kéne mosni, ez világos, de ha kilép a barlangból semmi sem garantálja, hogy a két jómadár nyugton marad. Sőt, inkább az ellenkezőjét sejti. Már csak bosszúból, ha az életük is az ára, elharapnák a védtelen torkát.
- Egy hét alatt rendbe fog jönni. – Közölte az ítéletet, mosolyra hajló hangon és mint egy elnézést is kérve, amiért nyomatással vérezteti egy kicsit a sebet. - De a tépőfogak nyoma lehet, hogy megmarad. – Fűzi még hozzá, aztán önmaga is meglepődik azon, ami váratlan jut az eszébe. Kis híján homlokon nem csapja magát, feltűri ingének ujját saját pikkelyei után kutatva, de nem is kell sokat keresgélnie. Kis virágmintába rendeződve szinte rögtön talál egy csoportot, amiből három kis korongot fel is tép és elhelyezi a seben és aztán gondosan be is kötözi. Ez majd elősegíti a gyógyulást, de ami ennél is fontosabb, így nem fog elfertőződni a seb.
- Hogy miféle? – Gondolkodik el, vetve közben egy pillantást a farkasok felé is, aztán fázósan összerezzent. – Fázós. – Nevetett fel, halkan és alig egy pillanatra csupán, az egyre fakuló tűzben elvesző tekintete ugyan is elkomorult. Mondja el? Éppen most? Elég nagy megrázkódtatás érte, látszólag legalább is a másikat és akkor most közölje, hogy ez idáig egy sárkánnyal utazott. Lehunyta a szemét és a tűz megmozdult, nagyobb és fényesebb lett, miközben egészen közel állapodott meg hozzájuk. Ez is kis bűvészkedés, de mára már mindegy volt, nem? – Talán mert nem is vagyok igazi mágus és .. amúgy igen, gyorsak voltak és te még eltávolodtál a közelemből. Derék dolog, mások inkább a mágusok háta mögé bújnak. De remekül helyt álltál. – Meglehet a kicsit kusza elmének hirtelen a váltás, de félig szándékos volt és félig Sou bizonytalanságát fejezte ki.

A mai nap folyamán úgy látszik a legtöbb rejtett tehetségét kénytelen a felszínre hozni. Ilyen a farkasok diszkrét, de hatásos sakkban tartása, a tűz közelebb bűvölése és a legújabb ezek között a vastag, durva szövésű anyag, ami Cloud alatt jelenik meg, hogy szépen lassan testet öltve valósággá váljon. Még sem hagyhatja, hogy a sérült a puszta, fagyott sziklán aludjon. A végén még nem kelne fel, vagy jól megfázna és ezek közül egyik sem kecsegtető lehetőség, így jobbnak vélte ennek elejét venni és így legalább neki sem kell a hideg földön ülnie. Elég szélesre alkotta, hogy a csücskére ő is elférjen. Önmagának ugyan is nem akar nagyobb kényelmet, még a végén elnyomná a buzgóság és ebben az esetben, illetve helyzetükben félő volna, hogy a csendben morgással jelenlétüket tudató ordasok nem átallnák kihasználni a helyzetet.
- Az. – Hagyta rá, de a hangjában ott bujkált a szelíd kedvesség. Így talán nincs olyan bántó éle ennek az egyetlen, aprócska szónak. Kezében pedig már a megcsúszott köpenyt tartja, hogy visszaigazíthassa, újra betakargatva a másikat és meg is teszi, bár egy pillanatra megáll a mozdulatsor. Mosolyogva billenti oldalra a fejét, meg is ingatva a egy kicsit. Valóban fiatalabb lenne? E egy határozottan jó kérdés, amire egyértelműen azt válaszolná, hogy nem, hiszen szinte biztos benne, hogy leélt éveik számát tekintve, biztos hogy idősebb Cloudnál. Viszont, ha azt nézi, hogy fajtája milyen lassan növekszik és válik felnőtté, hát ez esetben meglehet, hogy valóban fiatalabb. De nagyon nem is feszegeti ezen gondolatokkal tekervényeit.
- Ne erőltesd meg magad, holnapra kipihentnek kell lenned, hogy lejussunk a hegyről. Szerintem, inkább pihenj! – Finoman, de határozottan fejt ki nyomást Cloud mellkasára, hogy lenyomja a vánkosra, ami ugyan nem meleg, de majd átmelegszik és távol fogja tartani a szikla hűvösségét. Ha sikerül ágyba parancsolnia a hős katonát, akkor, akárcsak egy gondoskodó anyuka még igazít egy keveset a takaróként funkciónál köpenyen, aztán a farkasok felé fordul. Meglepetésére, az egyikük lekuporodott a fal mellé, de a másik rögvest hangosabban morran fel, ahogy tekintete összetalálkozik a sárkányéval, de Sou nem hátrál meg. A barlang Cloud és általa elfoglalt részére igényt tart és nem szándékozik ennyitől megfutamodni, ezért egészen addig meg sem rezzen a szeme, míg a farkas nem fordítja el a fejét, Újabb győzelem, de győzelem.
- Amúgy.. – Szólalt meg, bár fogalma sem volt, hogy Cloud hallja e még, vagy már a meleg és a biztonság érzetével megtért az álmok földjére. - .. a kor nem számít és máskor inkább próbálj a mágussal szövetkezve felvenni a harcot a vadak ellen. Rendben? – Ha nem érkezik válasz a kérdésre, akkor hátrafordul és elmosolyodva szemléli egy ideig a katonát, aki iránt rokonszenvet érez. Talán mert hasonlítanak egy kicsit, na nem a külső elsőre is élesen szembetűnő hasonlóságra gondol, inkább arra, hogy mennyire nem illenek ők bele a világ elképzelésébe. Egy sárkány legyen hatalmas, erős és rettenthetetlen, nem mellesleg percek alatt tegyen a földdel egyenlővé egy várost és ne habozzon, ha embert ölhet. Erre ő mit tesz, segít és meg próbál együtt élni az ellenséggel. Cloud pedig, valami hasonlót várnak el egy katonától, legalább is Sou elképzelése alapján, mint hogy legyen képes százak életét megvédeni, minden helyzetben megfelelően helyt állni és akár az életét adni a győzelemért. ~ De .. azt hiszem azok a tulajdonságok, amíg igazán számítanak benne és bennem is megvannak ~ Tekintete a tűzre vándorol, majd tarisznyája bendőjéből előkerült egy ütött-kopott edényke, néhány tekercsnyi vászonba csavart gyógynövény. ~ Ebből viszont csak akkor lesz tea, ha bundás társaink elmentek. ~ Így merült el tekintete az éjszakai sötétségben, ami a barlang száján túl várakozott a gyilkos viharral egyetemben. Sou egészen belefeledkezett a bámészkodásba, mert látta mi folyik odakint, de ahogy múlt az idő a fáradság lassan rátelepedett, de sem a vánkost, sem a tüzet nem engedhette eltűnni.

~ Velük mi lesz? ~ Néha még felmerült benne ez a kérdés, amit nem csak ő tett fel, hanem az egy ideje már békésen alvó társa is. De Sou, akárcsak akkor, csak sóhajtott egyet, mert igazából halvány lilája, de kékje sem volt arról, hogy pontosan mi is lesz velük, ott a sarokban. Mert a sarokban vannak még, vagy legalább is a barlangnak abban a részében, ami vélhetően a legtávolabb van tőlük? A havazás lassan kezdett alább hagyni, de a szél továbbra is kegyetlenül süvített. Ezt is hallotta, ahogy a tűz csendes pattogása is egészen megszokottá vált, akárcsak a morgás, pedig ez utóbbira az idő múlásával egyre kevesebb figyelmet szentelt. Mentegetőzve felhozhatnánk védelmére, hogy köpenye nélkül, ami igen jó szolgálatot tett eddig hidegben és hőségben is egyaránt, most nem őt védelmezi és ruházata nagy része is az emberi szőttesekből tevődik össze, így nem adnak annyi védelmet az időjárás ellen, mint azok a darabok, amiket népe készített. De most egy sincs nála, a nimfák erdejében hagyta, hiszen otthon, nem, abban a völgyben, amit otthonának tekinthetne, de valahányszor arra gondol, hogy odamegy elfogja a tömény keserűség és bármennyire is figyelmen kívül hagyja, képtelen népe társaságában boldognak érezni magát. Elnyújtóznak a völgy felé gondolatai, de bele belekapaszkodnak egyes személyekbe és így még azaz önfeledtnek mondható emlékezés is keserűvé válik.
És még, mondhatnánk azt, hogy két varázslatot is valósággá tett, de ez nem olyan fárasztó. Főleg, hogy a fekhelyül szolgáló vastag takaró még mindig függ a vele való érintkezéstől, de ez talán így erőigényesebb. Ezt a részét viszonylag hamar le is tudja, bár okkal nem tette meg eddig. Ha van mire figyelnie, kevésbé könnyen adja meg magát a fáradságnak. Fáradt? Talán, kicsit. Igazából viszont a hangok és a hideg az, ami lassan igyekszik elnyomni figyelmét, pedig csendesen megígérte az alvónak, hogy megvédi. Megrázta a fejét, ahogy rádöbbent, hogy fogalma sincs mit is csinált egy perccel ez előtt. Elaludt? Nem is olyan elképzelhetetlen, még sem az volt az első dolga, hogy a farkasokra vese pillantását, hanem Cloudra és megkönnyebbülve látta, hogy alszik. Meglepő volt, hogy néhány óra leforgása alatt milyen figyelmessé vált ezzel az emberrel szemben, mert még mindig pontosan emlékszik mi és hogyan történt, amikor útja összefonódott egy Mariuséval. Azóta kevés emberrel volt dolga, inkább elfekkel és nimfákkal, meg persze sárkányokkal. De, ha jobban belegondol, senkinek nem maradt a közelében, viszont szinte mindegyikük tud a titkáról, fura volt azt érezni, hogy elege van és nem akar tovább titkolózni, de a mellette alvót meg akarja kímélni attól, hogy tudatban legyen annak, egy sárkánnyal vándorolt egy kis darabon. Abból talán egyiküknek sem származna túl sok jó. A legjobb példa a bátya, hiszen neki is el kellett hagyni a falut, ahol született, csak mert kiállt mellette, azért, hogy maradhasson…
Az utolsó pillanat megadatott neki, hogy észrevegye az orvtámadásra készülő ordast, keze a tűz felé lendült és sikeresen ki is halászott belőle egy égő ágat, ami recsegve hullott darabjaira, ahogy a farkas pofájába vágódott. De mintha fel sem vette volna ezt a támadást, éppen csak hátrébb lépett, hogy lerázhassa magáról a parazsat, ezt kihasználva rugaszkodott el Sou, egyenesen a farkasnak. Korábban eljátszott az alakváltás gondolatával, csakhogy, ez a barlang fele annyira sem olyan tágas, mint amilyennek a villódzó fénynek köszönhető félhomályban látszik. Minden bizonnyal szépen bepréselődne, úgy nagyjából agyonnyomva Cloudot és a két farkast is. Így marad az ősi párharc, amit persze Sou nem tisztességes módon igyekszik lejátszani. Milliméterekkel kerüli csupán el a hegyes fogakat, de cserébe érzi, ahogy a vaskos karmok felszaggatják az ingét és mély barázdát húznak a bőrén, legszívesebben tisztességes sárkányerővel harapna bele a farkas lábába, ami vészesen közel került az arcához. De elég, hogy karomos ujjai ráfeszültek az izmos nyakra, meg van az erőfölénye, bár éppen csak leheletnyi, ám nem erővel akar győzni. Szinte zihálva veti hátát a hideg barlangfalnak, miközben a farkas szűkölve és maga alá vizelve húzódik párja mögé, akire rettegése átragadt.
- Most kvittek vagyunk. – Motyogta alig hallhatóan és egy pillanatra szorosan összezárta szemét, borzasztóan fájt a mellkasa. Utálta ezt a képességet és nem is használta túl sokszor, de a hatása kétségbevonhatatlanul eredményes. Az a farkas többet nem mer a közelébe jönni, talán életerős, nagy létszámú falkája kíséretében sem.