Lanur-hegység

- Melyik város? – A kérdés adta magát, nehéz is lett volna nem feltennie, hiszen már korábban is próbálta kitalálni, még amikor az ösvény elején jártak, de nem sikerült rájönnie. Néha az ember, akarom mondani a sárkány fiát az érdekes dolgok helyet, ilyen apróságok iránti tudásvágy tudja szétfeszíteni. De hogy ez ne történhessen meg, talán ezért is érkezik ez a kérdés. Na meg az sem egy elhanyagolható tény,hogy így, ha csak egy kicsivel is, de több mondanivalót csalhat ki a másikból. Elmosolyodik Cloud szavaira és meg kell állapítania, újra, hogy a mellette sétáló fiatalember egészen más, mint a többi. Egyrészt, mintha csak tükörbe nézne, a tapasztalatlan naivitása véget és pont ugyan olyan törékenyek, csakhogy vele ellentétben Cloud valóban az, ezt mi más bizonyítaná jobban, mint a tegnap este. Nem érte váratlanul a felfedezés, de jócskán elszomorította, mert szerette volna megóvni, most jobban is mint korábban, de eddig keveseket sikerült oltalma alatt valódi biztonságban tudni. Prüszkölve és dohogva, önmagát lenézve csengenek a gondolatok fejében. Ő lenne a rettegett Nawara, a Holló méltó örököse? Ő, aki inkább megfutamodik, aki nem képes sértetlenül megúszni semmit? Az, aki képtelen szembenézni népének egyik legidősebbjével és ellentmondani neki? Hogy retteg valahányszor ellátogat a Borostyánligetbe? Felsóhajt, fura és megmagyarázhatatlan fordulatai vannak a sorsnak, mert pont ő maradt életben, aki mindig kihúzta magát a kötelezettségei alól és sosem mutatta jelét annak, hogy különleges lenne, amikor ott volt két társa is.
- Haha. – Az újabb sóhaj még gondolatainak szólt de már Cloudot fürkészi. – Észrevetted, hogy nem tartod túl sokra magad? Nem mintha baj lenne, de egy idő után nem egészséges. … Et egyébként én is megfogadhatnám. – Úgy érzi, képes átérezni Cloud érzéseit, még ha nem is egy nép tagjai és egészen más gondok nyomják a vállukat, mert végül is, abban egyeznek, hogy a feladatuknak nem tudnak teljességgel megfelelni. Az meg már más lapra tartozik, hogy mennyi akarnak. – Ne hasonlítsd magad másokhoz, neked is meg vannak a magad értékei. – Ritkán látni ennyi határozottságot abban a zöld szempárban, ami most mosolygósan pillanat a másikra. Persze, a fentebb említettek miatt, semmi joga sincs tanácsot adni, de erre éppen magasról tesz, aztán pedig már zavartan kapja el a tekintetét. Sőt, még a fejét is lehajtja és zavartan tűri füle mögé előre omló szőke tincseit, amik a zavart mozdulat miatt, szinte azonnal visszahullottak arra a helyre, ahonnan persze egy újabb mozdulattal ismét igyekeztek kijjebb rudalni.
- Tudod… - Kezdett bele, tétován. – Igazából nem keresek senkit, kevesen járnak egyedül a hegyekben, főleg a járatlan úton és … - A hallgatása talán többet mondott Cloudnak a szavaknál. Igen, Sou azért választotta a veszélyesebb utat, mert aggódott annak az embernek a sorsáért, aki nem is ismer és saját elhatározásból választotta a járatlan utat. Most látszik, hogy a kis sárkány sem éppen a megfontoltság mintapéldánya. A pékség vastag ajtajának kilincse pedig már a kezében volt még visszapillantott a katonára, volt valami a zöld szemekben, valami olyasmi, ami leginkább az aggodalomra emlékeztetett. Most, hogy elmondta az igazat, félt, hogy Cloud egyszerűen itt hagyja, hogy ne okozzon több gondot. Sou fejében meg is fordult, hogy visszaszól, el ne merjen tűnni, de végül csak benyomta az ajtót, bízott a másikban.
Hangosan köszönt, mert maga a helység üres volt, de aztán egy erélyes asszonyi hang válaszolt és erős alakja hamar fel is tűnt egy elfüggönyzött ajtó nyílásában. Sou szeme azonban valami egészen máson akadt meg és kis híján nyálcsorgatva állt a fonott kalácsok kosárba halmozott dombocskája előtt. Ezekből kért is kettőt, gondolva testvériesen megosztozik Clouddal, aki hős módjára gyűrte le a katonák reggelijét, de szeme még megakadt valami cukroson, ami fahéj illatával csábította és el is csavarta a fejét. Szépen kifizette és sóvárogva lépett ki az ajtó, meg is feledkezett arról a rossz érzésről, amivel elköszönt az utcától.
- Tes … He? – Meglepődve pillogott a csuklyás idegenre, de elkerekedő szemei hamar mérgesen összeszűkülnek. Őt ugyan nem érik olyan kellemes szavak, mint Cloudot, de a kiskatona mellet a kis sárkány sem éppen az daliás kiállású, világszerte rettegett és hírneves kalandor kinézetű.
- Ha valakinek nincsenek hordónyi izmok a karján már nem is lehet megfelelő? – Jogosan mérges, de ilyen mód nem szokott hangot adni neki. És ennél többre is elszánja magát, ahogy lelép az utolsó lépcsőfokszol előre nyújtja a kezét és kinyújtott tenyerén helyek kék lángok kezdenek vad táncot járni. – Nekem itt van ez, neki pedig az esze. – Összezárva ujjait ellobbannak a lángok, így teljes nyugodtsággal bökhet Cloud kobakja felé. A rossza érzése, azonban újult erővel tört rá és rájött, hogy nem akar segíteni ennek a pökhendi nőne és azt sem akarja, hogy Cloud segítsen. Bár nem kérdéses, ha barátja igent mond, ő sem fog kimaradni a dologból. Pont ezért karolt bele és igyekezett mozgásra bírni, ha el is indultak a nő jött utánuk.
- Kötelességetek segíteni!

Csak mogorván lép, már a nélkül a halvány mosoly nélkül, amivel Cloud pillantását viszonozta. Nem kelt ő senkiben sem hamis reményeket, hiszen a lány már a kinézetből ítélve levonta a következtetését. Érdemtelennek tartja és valószínűleg Sou sem abba a kategóriába esett, amiben az álommegmentők sorakoznak, tettre készen, hogy kisegítsék a szorult helyzetbe került hölgyeket. De hiába nagy nekiindulás, aminek hál isten Cloud sem áll ellen, a segélykérő túl makacs, hogy csak így feladja, bár Sout az utánuk hajított szavak sem igazán rázták meg. Ő amúgy sem katona, de szívesen elvette volna, legalább egy kis időre a még mellette haladóét, mert történetes ő az. És bekövetkezett az, ami szabotálta a továbbhaladásukat, valami összetéveszthetetlen reccsenést hallott, Cloud meg is torpant, ő pedig vele együtt, mert a karját még mindig nem engedte el. Ritka jelenségnek lehetett szemtanúja az utca népe, mert azt azért hozzá kell tenni, hogy nem csak díszes hármasuk használta a házak közé ékelt havas utat. Az idősebbek hanyag kézmozdulatot vetettek, fiatalok és bolondok, majd megnyugszanak, egyesek talán el is mosolyodtak.
Sou előrébb hajolt, ha valaki nagyon bele akarná magyarázni arckifejezésébe, hogy irigy, az megteheti. Mivel valami hasonló tükröződött rajta, nem adom és ez a nem adom természetesen Cloudra értendő, mint egy kissé neveletlen öcs, aki nem hagyja hogy bátya hol mi női ügyekbe keveredjen. Aztán lassan elengedte a fogságában ragadt végtagot és nem mellesleg, mintha csak, már most az agyára menne a lány, körbejártatta a tekintetét, aminek az lett az eredménye, hogy összébb húzta magát. Mert ahogy a lány sírni kezdett, a köz hangulata is kezdett megváltozni, két neveletlen tacskó megríkatott egy szegény, segítségüket kérő lányt. Sou felnézett Cloudra, a kék szemekben ugyan azt találta, amint Cloud a zöldekben, tanácstalanságot. Aztán sóhajtott, látszott rajta, hogy feladta és ezzel a feladással egy időben, mintha meg is változott a hozzáállása. Minden vörös hajú lány ilyen, tudta be az arrogáns fellépést, aztán pedig az érzelmi zsarolást, a sors színnel kifejezett szeszélyének.
- Még is mi lenne az…- De Sou befejezni sem tudta a mondatott, ahogy a lány hirtelen előrébb lépett és elkapta a kezét és nem csak övét, hanem Cloudét is igyekezett megszerezni és hálája jeléül meg is szorítani. Sou hátra hőkölt, de ujjai a lány meglepően erős szorításában ragadtak.
- Tegnap este két férfit fogadtunk be a vihar miatt és ma nem hajlandóak elmenni. – Szipogott és még mindig nem engedte el a két „jómadár” kezét. – Azt mondták, hogy mostantól ki kell őket szolgálnunk! .. Felénk nem járnak őrjáratok és és amikor segítséget kértem, azt mondták fontosabb dolguk van és elhajtottak. – Szóhoz sem lehetett jutni mellette, csak hadartat és hadarta a szavakat. – Én elszöktem, de a nagymamám! Ha te okos vagy, te pedig mágus akkor el tudjátok őket kergetni! Kérlek! Könyörgöm! – És térdre rogyott, könnyes szemekkel nézve fel. Elérte, hogy Sou igen csak rosszul érezze magát a korábbi viselkedése miatt, lesütötte a szemét és még el is fordította szégyenkezve az arcát. De a lassan rájuk telepedő csendben és ahogy újra a kérlelő szempárba nézett, kételyt érzett. Hazudna? Aztán felnézett Cloudra, kettejük közül neki kötelessége, ha kötelessége segíteni, így a döntés meghozatalának terhe is az ő vállát nyomja. De annyit láthat a másik, hogy Sou nem fogja magára hagyni, barát és nem csak a jóságban, se bajban is!

Szép passz volt! Amit ez úttal kicsit erélyesebb módon viszonozna, mondjuk csak úgy, teljes véletlenségből, sőt mit több, egészen kedvesen rúgná sípcsonton Cloudot, hogy utána angyali mosollyal közölje: Véletlen volt és reméli, hogy nem fáj túlzottan. Bár, akkor talán már indok is lenne, hogy miért ne engedjenek a bűntudat nyomásának, hogy nem segítenek egy ilyen lánynak. Egy ilyen lánynak? Még is milyen, elesetnek tűnik és reményvesztettnek, de amikor olyan nyíltan belefúrja szemeit a másikakba, már észrevehető, hogy nem teljesen néz a másik szemébe. Sou lehunyta a szemét, egy apró bólintással, amint Cloudnak szánt. Érezte, sárkány lenne vagy mi a fene és azoknak az égi montsrumoknak elég jók az érzékei, ez köztudott. Csendben vívódott magával, segítsen vagy se?
- Rendben. – A hangja tétova volt, egyáltalán nem volt biztos benne hogy menniük kéne és most, hogy bele is egyezett, már érezte, hogy az ellenkezőjét kellet volna tennie. Most már viszont nincs visszaút, vagy is hát van, de kimondta és ha elég óvatosak lesznek olyan nagy bajuk nem eshet. A lány szinte rögtön felpattant és hálálkodva keblére ölelte a két kezet, aztán a két fiú között átlépve meg is indult, egy csepp hezitálás nem volt a mozdulataiban, lépteit is igen csak sietősre fogta.
- A nevem Jarina és nem marad el jutalmatok! - Sou magában hozzátette igen rosszmájúan, hogy az egy olyan jutalom lesz, amit örülnek, ha túlélnek? És nem véletlen a gondolat végén trónoló kérdő hangsúly, tényleg kételkedik. Cloud megadta a lehetőséget, hogy kihátráljanak a helyzetből, de neki pont most nem sikerült elég határozottan az ösztöneire hallgatni és belerángatta újdonsült barátját valamibe, talán tényleg a bajba. Jarina céltudatosan vezette őket a város azon része felé, ami kezdett kihaltabb lenni és nem csak azért mert az emberek jelenléte kezdett megszűnni, hanem mert maguk a házak is fogytak, mintha a város olyan szeglete lenne ez, ahonnan valami miatt elköltöztek. Annyira nem agy, hogy külön nyomornegyed alakulhasson ki. Sou suttogott valamit, még Cloud sem érthette, de az kiderült, hogy Jarina igen is figyeli őket, mert kérdőn fordult hátra, Sou pedig csak megrázta a fejét, jelezve, hogy nem történt semmi. A hátát ugyan is szinte égette az a pillantás, ami valahonnan figyelte őket és most már szinte tökéletes volt a terep ahhoz, hogy kis barátja Zefír esetleg ki is derítse az illető kilétét.
- Az a házunk. – Állt meg váratlanul a lány a sok magányosan álló ház közül, egy többé-kevésbé még takarosnak nevezhető házra mutatott. Valaha szép lehetett és méretéből adódóan legalább híres kereskedők lehetettek a gazdái, az ajtó felett még egy cégér is nyekergett a fel feltámadó szélben, azonban az idő már lemarta róla a festéket és a szú is jócskán elbánt a fa betéttel.
- Azt hiszem jobb lenne, ha te nem jönnél be. – Hogy ezzel a javaslattal esetleg a rosszakarók malmára hajtja a vizet, tisztában van, nagyon is. Viszont, ha ezt nem teszi meg, akkor lehet gyanakvása gyanakvást szül és bár lehetne vitatkozni, hogy melyik a veszélyesebb, ő most ezt az utat választotta.
- Nekem van egy kis rutinom a kitessékelésből, de azok részegek voltak és már alig álltak a lábukon. – Talán egy kicsit rájátszik, de ebben a játékban nem csak rá van szükség, Cloudnak is alakítania kell, mert azzal a korábbi pillantással elárulta, hogy ő is gyanút fogott.

- Hogy mi? – Némileg lehangolt volt. – Egészen pontosan azt, hogy bajban vagyunk és nem tudom, hogy merjek e elég nagyot gondolni. – Souban még elég frissen élt a múlt éjszaka, legalább is azon pontja, ahogy Cloud felettese parancsára felolvasta a levelet, annak szavait lehet nem tudná teljesen pontosan visszaidézni, de a lényeget képtelen lenne elfelejteni. Mondhatjuk, hogy az a bizonyos hatodik érzék igen élesen fújt riadót, hogy az ő bőrére fáj annak az ismeretlennek a foga. Ezt azonban az a tény igyekezett megcáfolni, hogy nem őt célozták meg, hogy segítsen, hanem Coudnak erősködött először Jamira.
- De persze lehet, hogy csak a titokzatos követőnk miatt érzem így és valódi a lány … - Megtorpant. Nem hallott lépteket, de a biztonság kedvéért hátra nézett, a lány ott állt és várakozott, ahogy azt meghagyták neki. De tett egy lépést, ahogy pillantása találkozott Souéval, de a ifjú sárkány felemelte a kezét, hogy jelezze nem azért nézett hátra, hogy még is magukkal hívja. Nem, inkább azért, hogy biztos legyen abban, hogy nem mozdult el a helyéről és nem tette, kicsit feljebb pillantott. A környező házak sötéten és szürkén néztek vissza rá, valahogy mattságuk, kopottságuk és a hidegen, sötéten ásító üres ablakkeretek valami megmagyarázhatatlan érzést keltettek benne, mintha … mintha nem is lennének teljesen igaziak. Illúzió lenne? Képtelenségnek érezte, azt észrevette volna, hiszen az ő ereje is ebből fakadt, fel ismerte volna. Ha nem is rögtön, sokkal előbb. Ahogy a ház irányába fordult, megrázta a fejét, jelezve Cloudnak, hogy nem talált semmit és ez utal a semmi annyira igaznak tűnik, hogy a kellemetlen figyelő érzés is megszűnt. Meglehet csak azért, mert most már meg van a tudat, hogy van valaki a hátuk mögött, Jamira személyében, aki valóban figyeli őket. De kizárt, ha a gyanú már megfogalmazódott, ilyen könnyen nem illanhat el.
Újra elindult a ház felé, tekintetét szinte le sem vette a rozoga falakról, úgy mustrálta akárcsak egy tapasztalt piacjáró a neki felkínált árukat. Olyasmit keresett, ami elárulhatná, hogy előzőekben megfogalmazódott gyanúja mennyire valóságos, de a ház valódinak tűnt, túl eredeti ahhoz, hogy ilyen tökéletesen meg lehessen formázni, legalább is úgy nem, hogy a környezet is teljesen valóságos hatást kölcsönöz. A már hiányos alig térdmagasságú léckerítés egyre közelebb és közelebb került, a kis kapu nyitva állt. Tétovázva nézte, belépjenek ne lépjenek? Aztán elhatározta magát, de ahogy lépett megérezte azt a bizonyos erőt, semmi mással nem keverhette össze. Mágia. Megragadta Cloud karját, hogy barátja véletlenül se lépjen előrébb, de ekkor a hátuk mögül már felettébb aggasztó hangok hallatszottak, nem is egy bakancs dobbant a fagyott földön, ahogy futtában repítették tulajdonosaikat.
Sou hátrapillant, nem akar hinni a szemének, de az egyik férfi és a kardja teljes egészében betölti a látóterét. Nem lehet? Ilyen gyorsan nem érhettek észrevétlen mögéjük! De már nem is foglalkozott a felé suhanó pengével, az sokkal jobban foglalkoztatta, hogy Cloud felé is tart egy újan ilyen, gondosan fent kovácsremekmű. Hogy jutott elég idő rá, hogy felállítsa szélpajzsát maga sem tudná megmondani. Egy pillanatra, mintha egy rántást érzett volna, aztán zuhant és sötét lett, de nem vesztette el az eszmélettét, csak a kinti világossághoz mérve, a hely, ahová került sötét volt.
A sötéten kívül viszont még egy dologra rá kellet döbbennie, a mellet, hogy csuromvizesnek érzi magát, ez pedig nem más, mint hogy sárkány alakjában van. Érezte, hogy valami, vagy valaki van a hátán és mielőtt így kéne meghalnia, odafordítja a fejét, ám szeme még nem alkalmazkodott kellően a sötéthez, de már félelem elharsogta kétségbeesett szavait: Clouddal mi lehet?

És jól tette, hogy megfordult. A férfi termete ellenére nem ütött akkorát, hogy kárt tehessen a sárkány gerincében, viszont ez fordítva is igaz volt, sőt, lényegében Sou puha párnaként szolgált a ráeső gazembernek. Aki ahogy felocsúdott, rögtön tört rántott, csakhogy akkor már egy tökéletes sárkányfogaszat és viccsorba torzult sárkánypofa mered tá, egészen közelről. Ez is egyike azoknak a bizonyos akaratjátékoknak. Kimer előbb mozdulni? Ennek ez a címe és láthatóan, eddig mindketten nagyon is jól állták a kihívást. A megtermett férfi barna íriszei könyörtelenül néztek Sou zöld szemeibe, de ős sem hátrált, fogai között a levegő sziszegve távozott, szinte olyan hatást keltve, mint mikor a kígyó még csak figyelmeztet. Ne lépj rám, mert megmarlak! A férfi hátrébb húzta kezét, hogy nagyobb lendületet vehessen, de ezzel viszont Sou nyomakodott előrébb fejével, megnyitva álkapcsait, hogy ha megfelelőnek látja a percet, azonnal haraphasson.
- TE!! – Durálta neki magát a férfi, de ha találkozott is már sárkánnyal, ilyen közelről még biztos nem mérhette fel az erőviszonyokat, sem pedig a mozgékonyságot. Sounak sikerült elkerülve a férfi kezét a pengére harapni, vagy annyira még sem, fájdalmat ugyan is nem érzett, de szájában a vér jellegzetes sós aromája kezdett el terjedni. Az ember viszont nem kiáltott fel fájdalmában, de ökle már lendült, hogy jól fejbe vághassa, vagy talán szemen a sárkányt. Sounak viszont mindegy volt, hogy végül is mire harapott rá, érezte, hogy az által képes mozgásba hozni a súlyos testet és meg is rántotta. Fel aztán erőteljesen oldalra és a harcos robosztus teste, akárcsak a kisgyermekek kitömött rongybabája, engedelmesen követte az előírt irányt. Egy tompa puffanással vágódott neki a falnak, annak, ami most már erőteljesen egy barlang oldalához kezdett hasonlítani, Sou azonnal a magadba kapta a fejét, de az ég hiányzott és döbbenten eszmélt rá, hogy képtelen mágiát használni. Kis szélcimboráját akarta hívni, hogy elé hozza a plafon illatait, ha egyáltalán van ott valami, vagy csak a szeme látja, hogy felfelé nincs kivezető út. Hunyorogva igyekszik koncentrálni, de hiába, egy szikrányi mágiát sem képes kisajtolni magából, szája mosolyra fordul, aztán ijedten tárja ki a szárnyait. Szörnyen kicsi a hely, még is a levegőbe emelkedik. Fogai közé ruha és valami szíj akad, ami így megakasztja a fiatal férfi zuhanását, keményebben fog talajt, de Cloudot óvatosan tudja a földre tenni. Első dolga még is felnézni volt, de néma csend fogadta, másnak nem támadt kedve beleugrani a semmibe, az már más dolog, hogy a kör széléhez már többen is összegyűltek, a még mindig könnyeivel küszködő lány kezébe pedig egy darnával teli zacskót nyomtak és elküldték.
- Mi legyen a katonával?...
- Most már nem kell sietnünk. – Az előbbi fiatalabb hangot egy jól kivehetően idősebb szakította félbe. – Talán fel is használhatjuk…
- De a bátyám és a bajtársaim! Hát nem érdekelt mit tett a fiaddal az a rém!
- Csitulj! Leányom, egy Sárkány van a fogságunkban, hát nem érted? Balga gyermek. Értékes a vére, a bőre és nincs nagyobb dicsőség ilyen vadat ölni, de belegondoltál? Sárkányháton a Világ a lábad elé borul! Ha egyet betörtél, betörhetsz még egyet, százat …
Sou lehajtotta a fejét, testével hátrébb helyezkedett, olyan irányba, ahol úgy vélte senki nem eshet a fejére. halk, leginkább a doromboláshoz hasonlító hangot hallatva bökte meg Cloudot az oldalánál, ha nem reagált, akkor a karját igyekezett odébb lökni. Ki akart csikarni barátjából valami reakciót, de rögtön morogva kapta feljebb a fejét, ahogy abból az irányból, amerre a haramiát hajította nyöszörgést hallatott.
- Cloud! – Szólat meg, amint úgy érezte még sem kell veszélytől tartania. – Cloud?

//a nagyra törő álmok XD//

Mérhetetlen nyugalom telepedett meg lelkében, amikor mozdulni érezte barátját. Ez azt jelentette, hogy nem esett nagyobb baja, nem hányták kardélre és mérget sem juttattak a testébe. Bár fogalma sincs, hogy miért is jutott eszébe a méreg, talán a foszlánnyi illat miatt, ami túlságosan is az emlékezetébe vésődött és nem képes nem tudomást venni a jelenlétéről. Érzi Cloudon, érzi saját magát és még a fal tövében lassan az ébrenlét felé kapaszkodó férfin is és ez az illat, azokhoz a sárkányvadászokhoz tartozik, akik bár nem követett el semmit, azon kívül, hogy meglátogatta ember családját. Meg akarták ölni és addig nem is hagytak fel a próbálkozással, míg meg nem mutatta, hogy meghátrál, de csak addig, amíg nem nyúlnak ahhoz, aki számára kedves. Azóta sokszor gondolt arra, hogy meg kellet volna ölnie azokat a férfiakat, de képtelen volt elvenni az életüket és a benne mélyen élő sötét szörnyeteg, ridegen utasította, hogy keserítse meg a hátralevő idejüket. Törött csontokat hagyott maga után, olyan szilánkokra hasította, amik nem forrhatnak össze, úgy semmiképpen sem, hogy teljes életet élhessenek.
Elgondolkodva nézte Cloudot, látta ahogy talpra kecmereg és felméri helyzetét, de érdemben nem volt képes rá reagálni. A teste ott volt, de a szelleme messze járt, egy hónapokkal ez előtti esemény képeit nézte újra, hitetlen volt és saját gondolatait támadta meg. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy rátalálhattak volna, vagy hogy egyáltalán annak az esetnek köze lehet a mostanihoz. Hiszen azt a nőt, aki olyan állhatatosan loholt a nyomában, hogy bármelyik vadászkopó megirigyelhette volna, otthagyta a lángba boruló erdőben és azóta, már hónapok óta nem hallott felőle és nem is érezte úgy, hogy a nyomában lenne. A nevére lett figyelmesen és mint aki álomból ébred, megrezzent, majd lassan lefeküdt a földre, most kevéssé bántotta a hideg, ellenben Cloudnak ugyan úgy szembe kell néznie ezzel.
- Igen, én vagyok. – Lejjebb hajolt, hogy barátjának ne kelljen a nyakába álló görcstől tartania. De szeme már fogolytársuk felé fordult, fel fog ébredni, ebben biztos, hiszen nem a nyakát harapta át és nem olyan nagy erővel repítette el, hogy porrá zúzza a csontjait. Halkan felmordult, de váratlanul hallgatott el, nem akarta a frászt hozni Cloudra, aki igen járatlannak minősül sárkány ügyekben, bár legalább nyugodtan mosolyoghat, ebben a fehér színének köszönhető derengő félhomályban, nem valószínű, hogy ki lehetne venni hogyan is görbül az „ínye”.
- Talán tőle megtudhatunk valami, csak térjen eszméletére. – Igyekezett nem morgó hangon beszélni, de ösztönösen jött. – Viszont két nagyon fontos dolgot szeretnék elmondani. Az egyik, hogy nem tudok mágiát használni, a másik, hogy a nélkül alakot sem tudok váltani. Bár elég fura itt a levegő mozgása, lehet, hogy van kijárat. – Nem mondta ki, de éreztette Clouddal, hogy ha van kijárat, akkor neki mindenféleképpen mennie kell, viszont jelenlegi cseppet sem kis termete miatt Sou biztos, hogy nem tud vele tartani. A helyzetet egy egészen rövid pillanat erejéig talán komikussá tette az a hang, ami a fehér sárkány gyomra felől érkezett. Üres pocakja megelégelte a várakozást és most követelőzve kérte a harapnivalót, csakhogy a megvásárolt kalácsok még odafent potyogtak ki a kezéből. Némileg zavarba jőve tette le fejét a földre egy bánatos sóhaj kíséretében.
- Túl nagy kérés lett volna, ha legalább az egyik kalács beesik. – Motyogta maga elé, aztán felnézett Cloudra. – Ha fázol ,a szárnyam alá bújhatsz. A tollaknak olykor nagy hasznuk van. .. Oh, most jut eszembe! Állj egy kicsit közelebb hozzám. – Kérte és amint Cloud ezt teljesítette, először előre nyújtotta a nyakát, pusztán azért, hogy véletlenül se fagyassza halálra a korábbi támadót. Aztán nagy levegőt vett és ahogy kifújta, kék lángok csaptak elő és elérve a falat megkapaszkodtak rajta, kékbehajló fehér fény árasztotta el a barlangot. A lángok lassan tűntek el, jégréteget hagyva a falon és meghűtve a levegőt. – Tényleg egy barlan..
- Te! Miért állsz a mellé a büdös dög mellé? Hát megtagadod a saját fajtád!? – A falnak tápászkodó, vérző szájú férfi Cloudra meredt. – Nem! NEM! Megbűvölted őt, mi! – Fordult gyűlölettel Sou felé, aztán hívón intett Cloudnak. – Gyere ide fiú! Ezekkel óvatosnak kell lenni, itt járnak kelnek közöttünk és ölik a családjaink. Gyere! Gyere már!
Sou hátrébb húzódott, nem félt a harcostól, bár a szavak rosszul estek neki, de most nem morgott rá, hagyta had mondja, ami a szívét nyomta. Reményt látott, ha Cloud oda megy és bármi jelét adja annak, hogy csak megbűvölték és nem az ő oldalán áll, akkor talán, igen, akkor minden bizonnyal futni hagyják. Igen, így Cloud biztos megmenekülhet! De óvatos maradt, hiszen a sebzett férfi kiszámíthatatlan tetthez is folyamodhat és közben odafent, lassan elkészül a varázslat, ami biztonságossá teszi a többiek számára az alászálást.

Vívódott, szinte egy örökkévalóságnak tűnt az egész. Ott áll Cloud kezében a kenyérrel és az ő gyomra kiéhezett fenevadként üvölt érte, megenné, ó nagyon is és az most a legkevésbé sem érdekli, hogy másnapos. Azt sem venné zokon, ha a már a penész kék virágokat szőtt volna a kenyér húsába és a héja olyan kemény, hogy ha fejbe vágnának vele valaki, menten szörnyet halna. És akkor a szőke katona a kenyér nélkül, azután a sós étel után biztos megkíván valami ehetőbbet. Egyszerűen nem veheti el az étkét és különben is, egy ekkora jószágnak fél fogára sem elég. És akkor most ugorjunk néhány másodpercet, amikor a tűhegyes, halhoz szokott fogak a kenyeret őrlik egyre apróbb darabokra és a hálás tekintethez, hálás „dorombolás” is jár. Nos, igen, a nagy vívódásban a test szépen becsapta az elmét, amíg az a maga szőtte dilemmával igyekezett dűlőre jutni. Most már csak az volt a gond, hogy hiába volt igazán alapos, bendője hipp-hopp elnyelte az a fél kilónyi kenyeret. De a semminél több volt, pont, ahogy a lassan elenyésző lángok is többet mutattak a semminél.
Tekintetet a szárnyát érintő kéz és tulaja felé fordult, volt némi meglepettség benne és újra elismételhette azt a mondattöredéket: Cloud tényleg más, mint a többi ember. Nem hitte és ezért nem is számított rá, de még is megtörtént, talán most először, valaki teljesen önszántából érintette meg. Igen, ez meglepő volt. A már megfogalmazódott remény viszont erősebben kapaszkodott a helyzetbe, ahogy cinkos mosoly villant a szőke katona arcán. Megpróbálja, kihasználja a falnak támaszkodó férfi elvakultságát. Éppen csak megemelte a fejét, nem bólintott, de szemét egy kicsivel hosszabb időre hunyta le, így helyettesítve a látványosabb mozdulatot. Aztán pedig figyelt, hirtelen a szívét a torkában érezte dobogni, mert azért igen is féltette Cloudot, akinek a kezében ott volt a kés, amit most ugyan felé szegezett, de ki tudja mi van a másik férfinál és mire veheti rá a gyűlölete. De igyekezett megnyugtatni magát, ez a férfi nem ismeri, általánosít és ez pont elég, hogy Cloudból ne válhasson áldozat.
- De fiam! Nagyon is tudom! – Húzta félre, amúgy is megszakadt ingét és vastag heg még így is szembetűnő volt. – Az egyik pillanatban még bajtársként menetel melletted, a másikban pedig a karmaival és agyaraival igyekszik Dremer karmai közé lökni. Alattomosak! Mindig néz a szemükbe! – Ezt teszi, ezt Sou is alátámaszthatja, mert azaz indulattól fűtött szürke számpár folyton ráakad az ő zöldjére. De nem menekült a férfi tekintete elől nem tett semmit, hogy bűnösnek keljen magát éreznie és az, hogy sárkánynak született sem az ő hibája, sőt senkié sem. A halk morgás viszont természet adta jelzés másoknak, most is önkéntelenül szólaltatja meg hangszálait, ahogy a férfi övének egy rejtett zugából hússzú vadászkést ránt elő és közben igyekszik a háta mögé tolni a „bűvöletből szabadult” fiút.
- Van közöttünk olyan, aki látta már. Szerencséd, hogy a dolgok végül kedvezően alakultak a számodra. – Egyszerre burkolt jó tanács és valami egészen más, érezni, hogy aférfi csak most, hogy magára maradt, társak nélkül érzi fontosnak, hogy Cloudot a saját oldalán tudja. Más helyzetben viszont nem habozna a szőke katonát a sárkány sorsára juttatni, még akkor sem, ha tényleg megbűvölték volna, hiszen a vétsége túl nagy, hogy megbocsájtást nyerhessen csak úgy.
- Hogy mit? – Tétovázás látszik az arcán, vagy is pontosan az, hogy kapásból egy tettét sem képes felhozni. – Használd az eszed kölyök! Ez egy szörnyeteg! – Sou felhorkantana, nagyon szívesen még ki is nevetné a balga embert, ha nem érezni helyzetét valamennyire szorultnak. Mert azért valljuk be, hogy szörnyeteg már tettek árját kéne, hogy jelentse? Viszont Cloud kérdése Souban akaratlanul is rossz érzést keltett, hiszen barátja még nem tudja, hogy bizony tett olyat, amire nem büszke és ezért félt. Mi van, ha ez az ember ismeri azt a történetet és mi van, ha e miatt Cloud már nem csak megjátszani fogja, hogy ellene van? A férfi következőleg elhangzó mondata viszont elmosta ez irányú aggályait, ebben az egy mondatban több valós alapon nyugvó fenyegetés volt érezhető, mint bármelyik előzőben.
- De ne aggódj, mindjárt jönnek és móresre tanítják...

//khm, hát ízé, meg hozé..armandó manuel gonzálesz XD nem jutottam tovább, Dylnek üzenem, hogy Boldogat! //

Az öreg ciccentett egyet és hozzá a fejét ingatta, Sou pedig igazán hálás volt, hogy barátján képes kérdezni, ő ugyan is valószínűleg a praktikusan feltett és nyilván minden alap nélkül is provokatívnak értelmezett kérdéseire várná az indulatos válasz, már rég azt magyarázná, hogy annak ellenére, hogy sárkány nem falvakat reggelizik.
- Itt nem tud mágiát használni, a nélkül pedig egy nagyra nőtt gyík. – Sou ennek hallatán jogosan mordult fel egy kicsivel hangosabban. Ezzel elérve, hogy a férfi elkalandozó figyelme újra fehér alakjára szegeződjön. – Látod, kölyök! Hiába van esze, úgy morog, mint egy veszett kutya! – És más sárkány nagyjából itt perzselte volna halálra az önérzetébe mászó alantas emberi lényt, Sou is szívesen meg hűtögette volna az illetőt, csakhogy Cloud ott állt mellette és ezért a véletlen lehetőségét sem akarta meghagyni. Viszont megelégelte, hogy hallgassa a sértéseket, ám a számára nem olyan nagy hely, hátrányt jelentett.
- Lehet ideje lenne vadállat módjára viselkednem, ahogy elvárod!? – Mordult az öregre, aki erre elvigyorodott, mintha kezdetektől fogva valami hasonló reakcióra várt volna. Mondjuk, van benne némi logika, ha kiprovokáljuk azt a viselkedést, amit később természetesnek állítunk be, akkor az állításunk igaz marad, főként, ha kényszerítő hatást mellőzzük a mesénkből. A kés előrébb villant, Sou is igyekezett olyan helyzetbe pakolászni végtagjait, mint a vadászó macskák, csakhogy aztán pökhendien hátrébb húzta a fejét. Nem egy csak és kizárólag az ösztöneit követő ragadozó, meg van a magához való esze, ami nem is különbözik oly sokban egy emberétől.
– Mh! Nem is tudom az előbb ki maradt alul! – Elmosolyodott. Jól tudja, hogy az emberek ezt rendre félre értik, de legalább most nem kell a magyarázkodással bajlódnia, hiszen, ahogy Cloud játszik, úgy ő is játszhat és majd később megmutatja barátjának a két mimika közti leheletnyi különbséget. – Csak a szád jár, ember! – Az utolsó szót szándékosan nyomta meg, bár még így is elég nehéz volt kellő gúnyt belecsempésznie, de azt elérte, hogy az öregnél elszakadjon a fonal és gondolkodás nélkül rontson a sárkánynak. Annak, amelyik nem képes mágiát használni, viszont méteres szárnyai vannak és éles karmai, bár most az előbb említettnek vette igen csak nagy hasznát. Kitárta szárnyait, amennyire a hely engedte és csapott is néhányat ezzel rendesen felkavarva az álló levegőt, de a férfi így sem hátrált meg és ezért végezte az előrecsapódó szárnyak között. Hallani lehetett, ahogy prüszköl és köhög, egy halk csörrenés is elhangzott, ahogy kapálódzó kezéből kiesett a fegyvere és aztán lassan kijutott a tollrengetegből, de éppen csak kinyitotta a szemét, már egy mancsa teperte a földre. Sou szándékosan morogva magasodott fölébe.
- Pontosan mi módon is akarnak engem móresre tanítani? És miért nem tudok mágiát használni? – Tette fel a kérdést, az ujjai közül menekülni próbáló férfinak, de az nem felet, egyre csak Cloudnak kiabált, hogy Öld meg! és hangja egyre hisztérikusabb lett. Akkor hallgatott el, mikor megérezte arcán a hűvös leheletet és egyenesen szembenézett a fehér fogak, fenyegetően villanó soraival. – Válaszolj!
- Kri kristályok . a szimbólumok rejtekében..de..de..
- Hol a kijárat? – Dörrent rá Sou, torkából a lehető legmélyebb morgást csalva elő és a férfi pánikszerűen egy bizonyos irányba nézett, de nem mert megszólalni, mintha ez már olyan információ lenne, amiért a halált is vállalná. Sou felkereste tekintetével Cloud alakját, aztán tovább vonta tekintetét, újra a falakat véve szemügyre, de egy darab rúnát nem látott sehová felfestve, de vésve se nagyon. Aztán már csak az maradt hátra, amerre az öreg pánikszerűen el elnézett és Sou ellépett, úgy érezte, ha kell távol tudja magától tartani a vadászt, aki a falhoz botladozott és felfelé meredt. Várta a társait. Sou szintén a falhoz közel állapodott meg, csak az átellenes oldalon, ott volt egy repedés, de azon még Cloud sem férne át. Bár ezen lehet segíteni, így tehát beleakasztotta a karmait és igyekezett kisebb-nagyobb darabokat letörni.
- Ha kiférsz, mész vagy átpasszírozlak rajta! – Sounak ugyan jól esett, hogy Cloud nem hagyná itt, de nem nézheti tétlenül, hogy barátja itt fagyoskodjon és mit ad isten, Cloud könnyen célponttá válhat, hiszen a fenti népség csendben figyelt és a Vezér már látta, hogy a sárkányhoz a kiskatonán keresztül vezet az út. De még nincs eldöntve, hogy ezt szép szóval teszi meg, vagy drasztikusan.

Mintha egészen véletlenül, szándékosan figyelmen kívül hagyná egy bizonyos szőke egyén, hogy mint mond a másik. Aki történetesen egy sárkány, ha másért nem is legalább e miatt egy kicsit komolyabban vehetné, de úgy látszik Cloudot messzemenőkig nem érdekli, hogy még is miféle szerzetnek fordít hátat, hiszen a barátjáról van szó. Az ilyesmi keltette érzéseket pedig elég nehéz szavakba önteni. Mert Sou egy kicsit elkeseredett, mert Cloud nem hajlandó menni és végtelenül hálás, hogy betartja a szavát és nem hagyja itt.
- Cloud én ezt komolyan gondoltam! – Morgolódott, de egészen más hangon, mint az ebben a pillanatban falhoz préselt férfival. Szegény, nincs jó napja. Na, nem mintha ez Sout egy kicsit is vigasztalná, a résre néz, ami már elég széles ahhoz, hogy barátja áttuszkolja rajta magát és lehetne szélesebb, hogy ő is kiférjen, de hova? Amennyit lát a szürkületbe vesző járatból annyit biztossá tesz, hogy egy szép fehér dugó szerepében tetszeleghetne, ha elindulna rajta. Járt ehhez a gondolathoz a sóhaj és a lehorgasztott fej, de ez utóbbit még is más irányba fordította, Cloudot figyelte. Összeszedte magát, most igazi katonának tűnik, ezek lennének a rejtett értékek, képességek, amiket senki nem néz ki belőle, talán önmaga sem? Előrébb óvakodik, mintha kíváncsian nézne ki barátja válla mögül, pedig a lehetőségekhez mérten, messze van tőle. Igazából nem is tudja mire vélni, hogy ekkora helyet hagytak. Aztán emlékezteti magát rá, hogy nyilván nagyobb sárkányra számítottak, mert ami tény az tény és a szerint Sou a kisebbek közül is a kisebb kategóriába tartozik és nem csak azért, mert fajtája nem gigantikus, hanem azért is, mert még nem számít felnőttnek. Fura gondolatok, ebben a fura helyzetben.
A férfi, az erélyes fellépés ellenére sem hajlandó megszólalni. A tekintete viszont annál beszédesebb, képes lenne Cloudot egy cseppnyi vízben is megfojtani, nem is, az stílusosabb lenne, hogyha az általa védett sárkány zabálná fel és ez a gondolat groteszk vigyort fest az arcára. Mert nem tűnik elképzelhetetlennek számára. A szürke szemek egy pillanatra mintha felakadnának és aztán, kitör belőle a nevetés. Erőszakos és kényszeres, az egész testét rázza és nem mutat hajlandóságot arra, hogy rövid időn belül ezt abbahagyná. Sou a falakat kutató pillantását szinte azonnal oda vonzotta, sőt, még tett is egy lépést, hogyha kell, azonnal cselekedhessen. De közelebb és közelebb érő feje azt is jelezte, hogy nem szándékozik megvárni azt a pillanatot, amikor segítenie kell és orra hegye már szinte érződött Cloud hátán, alig érintés formájában. Noha valószínűleg csak mancsai közé lenne képes Cloudot kapni és néhány méternyire a föld fölé emelni, hogy az őrült egyiküket se érhesse el. Mert az öreg pont úgy festett, mint akinek ebben a szent pillanatban bomlott meg az elméje. De mintha a levegő is változott volna, a fém nehéz, éles illatával telt meg, de vegyült bele más is, édes virágillat, amit nagyon régen érzet. Egészen pontosan utoljára egy lángba boruló erdőben.
- Valamit érzek… - Elhúzódott kissé, fülét már bántotta az erőlködő nevetés szinte visító éle, ezért még az ő élesebb hallása is csak apró mellékzörejként érzékelte a csoszogást, pont olyan volt, mint amikor már alig van ereje az embernek tovább haladni felfelé a hosszú, végeláthatatlannak tűnő lépcsősoron. Csakhogy itt nem felfelé, hanem lefelé haladtak. Sou azonban hiába nézett körbe, nem látott semmit, még a résre is vetett egy pillantást és onnan valami visszacsillogott. Egy kristály? De akkor korábban miért nem látta?
Felnézett, hiszen hirtelen fény támadt, de a támadást érthetetlen módon oldalról érte, de nem őt, hanem Cloudot. A sötétségből egy kecses, de nem éppen törékenynek nevezhető nő alakja bontakozott ki, ahogy igyekezett a szőke katonára vetni magát és a földre teperni és nem utolsó sorban a nyakához szorítania saját tőrének pengéjét. De az sem kizárt, hogy ha az illető szőke fiatalember sokat hadakozik, megpróbálja halántékon csapni, hogy lenyugodjon egy kicsit. Ha a nőnek nem sikerült volna legyűrnie, akkor állhatatossággal tovább próbálkozik, csakhogy kését eldobva a hátáról leakasztott bőrrel borított vascsövet véve a kezébe, ha játszani akarnak, akkor azt tegyék durván(?).
- Jobb lesz, ha még idejében feladod. Egyikőtöknek sem tesz jót, ha sokáig ellenállsz! – E szavak mindenképpen elhangzanak, még akkor is, ha esetleg nő, valamilyen módon szorult helyzetbe került volna. Sőt, fejével a szorult helyzetbe került sárkány felé is bök.
És Sou? A fény elvakította, de ha látja is mi minden hull fentről alá, akkor sem tudott volna hová menekülni, ahhoz nem volt elegendő a hely, sem pedig kiszögellés, így a súlyos láncok, ha nem is volt tetemes mennyiség, eltalálták. Nem okoztak sérülést és igazán fájdalmat sem, de ahogy igyekezett megszabadulni tőlük, nagyon hamar rájött, hogy minél többet mozog, annál jobban belegabalyodik a kusza kötelékbe, ráadásul, akadt egy, aminek egyik szeme pont rácsusszant a jobboldali szarvára. Kellemetlen volt a súly, ami nehézzé tette feje mozgatását és bosszantóvá is, mert a lánc másik fele valami másba s beakadhatott, hiába húzta az nem engedett. Félhangos kiáltással tiltakozott, de ezt az emberek nem érthették és meglehet, hogy csak annyit nem szűrtek le belőle, hogy egy dalos torkú sárkányt fogtak.

A nő helyett, az imént még veszett kutya módjára röhögő férfi térdelt, tetemes súlyával a földre szorítva Cloudot. És a nő, ő elégedetten vette át a bilincseket egy másik társától, elégtételt érzett és annak biztos tudatában, hogy a bűnös sárkány mindenért megfizet, magabiztosan kapcsolta fel a bilincseket a katona csuklójára. De nem elégedett meg ennyivel, ha kesztyű volt is Cloud kezén azt lerángatta róla a nő és ugyan így tett a bakancsaival is. És ezt nyugodt szívvel megtehette, mert az előbb felhangzó szavakat szinte rögtön újabb követte.
- Sárkány! A játék neve: Míg engedelmeskedsz, nem esik baja ennek a szőke kis legénynek!
Sou megrázta a láncokba gabalyodott fejét, egyszerűen nem akarta elfogadni és érezte, hogy bármennyire is muszáj, nem szabad ez előtt a férfi előtt meghunyászkodnia. De ott volt Cloud, nem, egyszerűen nem teheti meg vele. Mozdulatlanná dermedt és nem mert Cloud szemébe nézni, helyette a fagyott földet bámulta és gyötörte az elméjét, minden áron ki kell valamit találnia, mert ha nem lép sürgősen Cloud itt fog halálra fagyni.
- Akasszátok fel és gyújtsatok fáklyát! – Szólt az újabb parancs, mire felrángatták a fiút a földről és igyekeztek az egyik fáklyatartó szegre akasztani a karpereceit összekötő láncot. Ha sikerül, Cloudnak el kell viselnie, hogy éppen csak lábujjheggyel éri el a talajt. Máskülönben pedig. Ja, hogy itt ilyen is van?! Mármint fáklyatartó. Van bizony és még más is, amire a fellobban arany és narancsszínű lángok világítanak rá. Az egyszerű verem, barlangrészletnek tűnő hely, már jobban hasonlít egy gondosan előkészített cellára, aminek a már felfedezett rést leszámítva, két gondosan megmunkált kijárata is van, amik egy-egy odébb tolt kő mögül kerülnek elő. A fáklyák erősödő fényében a falra, sötét festékkel mázolt rúnák is előkerülnek, hát nem csoda, hogy nem találták abban a homályban, amiben eddig voltak.
- Ideje az ékszereidet magadra venni, Sárkányom! – A férfi intett egyik csatlósának, aki némi habozással, de egy társával karöltve megindult Sou fel, aki tudta, hagynia kell, bármit is akarnak el kell tűrnie. Erre a következtetésre viszont merőben könnyebb volt eljutni, mint elhatározásként azt betartani, mert, ahogy az első láncot a kezükbe vették, sziszegő morgással kapott feléjük. Amazok hátra hőköltek és hátráltak is még jó néhány lépést, nehogy az éles fogak között végezzék. De vadászok vezetője, ezt határozott engedetlenségnek vélte, így intésére a nő, nagy örömmel vágta Cloudot gyomorszájon, aztán belemarkolt a hajába, erősen megragadva a szőke fürtöket, oldalra rántva ezzel a fejét, arcához érintette a kést. Lehet meg is vágta kissé?
- Hagyjátok! – Kiáltott rájuk. Elkeseredett és dühös volt és ezek az érzések csak erősödtek, ahogy az idős férfi tekintetével találkozott. Immáron harmadjára uralja el Sot azaz érzés. El akarja törölni a föld színéről is azt, akivel szemben áll. Igen, egyszerűen elvenni tőle a levegőt, apró szilánkokra törni minden csontját, szenvedjen és küzdjön meg a megváltó halálért. De ha lép, ha ellenszegül, azzal Cloudon ejt sebet, a tény pedig tény marad, mágia nélkül, így sakkban tartva, nem tehet mást. Lehunyta a szemét, ahogy felhangzott a diadalmas taps, még szorosabban összezárta, ha már érzi, legalább látnia ne kelljen, hogyan verik mind a négy lábát láncra, hogyan hurkolják lassú nehézkes mozdulattal nyakát is körbe.
- Most pedig. Fekszik! – Az öreg próbálgatta új hatalmát, ami Cloud által, túl erős volt Sou felett, így a fehér sárkány engedelmesen leheveredett. – Okos fiú! – Ezzel levette a szemét szerzeményéről, előrelátó lévén tisztában volt azzal, hogy a fiatal katonát csak egy bizonyos ideig képes használni, így kénytelen máshoz folyamodni. De azt gondosan elő kell készítenie, ám, az időbe telik és abból nincs sok. – Lásd milyen jó szívű a gazdád. Adjátok fel a fiúra a lábbelijét és itassatok vele egy kis szíverősítőt.
A nő helyét a korábbi röhögő görcsöt kapó férfi vette át, aki tessék-lássék módra visszahúzta Cloud lábára a bakancsait, aztán tőrét kézbe véve kellemes helyet foglalt el mellette, legalább is addig, míg meg nem igazítják azt a máguskört, ami lehetetlenné teszi, hogy a sárkány varázsoljon, ezzel együtt pedig a láncokat igen rövidre húzzák. Végül, lassan mindenki távozik, de Cloud még meghúzhatja a flaska pálinkát, ha akarja, mert igazán, nem nagyon erőltetik. Aztán rájuk telepedik a csend, amit ha Cloud nem, Sou tör meg.
- Ne add fel! Kijuttatlak! …- Nem teszi hozzá, hogy ígéri, nem akar ígérgetni, de mindent elkövet. Kezdetnek nekifeszül a láncoknak, majd, ha azok legalább egy kicsit engednek, akkor majd gondolhat arra is, hogy voltaképpen miért is hagyták őket őrizetlen. Tényleg miért is?

És vonta, húzta a láncokat, de a csörgésen kívül nem sokra jutott. A szemek megfeszültek és, nem engedtek, egyszerűen nem, előrébb nyújtózkodott, az egyetlen siker, amit elért a nyakára hurkolt lánccal ért el, szorosabbá vált. Ez viszont messze nem tűnt járható útnak, hacsak nem akarja megfojtani magát és nem akarja. Hátrál is és rázza a nyakát, hogy visszalazuljanak a kötelékek. Nehezebben veszi a levegőt, de könnyen. Megpihen egy kicsit, mert amit mondott, azt komolyan gondolta és látszólag Cloud sem adta fel, reményt látott a szabadulásra és meg is próbálta. Sou pedig figyelte a ténykedését, csendben buzdítva és szurkolva a sikeréért, szinte meg is feledkezett a láncokról, minden figyelmét Cloud töltötte be és az utolsó pillanatban. Nem sikerült! Ahogy a szőke fiú megcsúszott, Sou önkéntelenül is el akarta kapni. Meggondolatlanul mozdult, hevesen, telve segítő szándékkal, de a kötelék erősen tartotta és a hurok is rászorult torkára, így kénytelen volt újra az előbbi mozzanatot megismételni, de most már pár pikkely veszteséggel. Clouddal együtt köhögött és igyekezett levegőhöz jutni, de mély lélegzetvételei megszakadtak, ahogy a barát megszólalt. Rögtön rá akarta vágni, „Ne mond ezt!”, „Nem mondhatod ki..”.
- Fiatal vagyok, de nem ostoba! – Kicsit erélyesebben szólalt meg, hangja még rekedtes volt. – Szerinted vállalnák, vállalnák annak a kockázatát, hogy összetűzésbe keveredjenek a katonasággal? – Nem adta meg a választ. Nem volt képes kimondani és amúgy is, hogyan mondja el, hogy szinte tisztán kiolvasható volt az öreg férfi szemében a szándéka, hogy Cloudra csak egy ideig van szüksége, csak egy bizonyos időre kell neki, amivel maradásra bírhatja. De mivel lenne képes tovább itt tartani? Azt nem gondolhatja, hogy úgy bánik vele, mint egy állattal, hogy idővel megszelídíti, vagy a félelmeire alapozva abból igyekszik tiszteletet kovácsolni magának, hiszen sárkány. Az előbb engedelmeskedett a parancsnak, de ha Cloud nincs és ha nem lesz –bár erre gondolni sem mer-, nem lesz miért és ha nem engedik, akkor inkább megfolytja magát, vagy az ételt tagadja meg, de nem lesz emberek ölebe. De még is, mivel tarthatná itt? Mivel? Ahogy egyre inkább ezen kezdett el töprengeni, egyre baljósabb árnyként telepedett rá a lehetőség, mágia, hiszen olyan színesen felhasználható az a hatalom. Városokat lehet vele a pusztulásba taszítani, embereket lehet megbűvölni, akkor sárkányokat miért ne lehetne egy ember engedelmessége alá kényszeríteni.
- Milyen barát lennék, ha csak magammal törődnék és .(?). Miattam vagy itt! Az a legkevesebb, hogy igyekszem kijuttatni, de ehhez az kell, hogy ne ad fel! – Egy terv kezd megformálódni a fejében, egy terv, amibe nem avathatja be Cloudot, a mostani állapotában, aligha képes lenne arra, hogy jó színész módjára, a cinkosa lehessen. Mert most szinte biztos, hogy majdnem minden a hitelességen fog múlni. – Bármi történik is, bármit teszek, tesznek, nem adhatod fel! – Enyhült meg a hangja és amennyire engedték kötelékei, közelebb araszolt és ahogy elhalt a láncok csörgése. Csak nézte a fáklyatartóra felakasztott barátját, csak jöjjenek mihamarabb a fogvatartóik és váljon be az elképzelése. De csak nem akart senki sem jönni. Csend volt, hosszú-hosszú ideig, de a levegő idővel egyre inkább hűlt, ami annyit jelentett, hogy a nap eltelt felettük és beköszöntött az éjszaka.
- Nagyon fázol? – Kérdezte csendesen, a földre kuporodva, aztán nagyot fújt és felkapta fejét. – Mit gondoltok, ha halálra fagy akár egy perccel is tovább maradok!?! – Hangja betöltötte az egész helységet, még visszhangot is ütött, ahogy ide-oda vágódott a falakon. Elszánta magát a cselekvésre. – De nem is érdekel! Ha én nem vagyok, őt sincs miért itt tartani! – Felpattant és teljes erejéből rohamra indult, a láncok megrántották, de a korábbi kísérleteivel ellentétben, most nem érdekelte, hogy egyre szorosabb és szorosabb lesz a nyaka körül a hurok. Kitárta szárnyait is, ha hasonlatot lehetne keresni, leginkább egy megbokrosodott lóhoz lehetne hasonlítani, akit nem érdekel min kell átverekednie magát, csak megszabaduljon. És igaz. Sou szinte leesett a lábairól, a földbe vájt karmai pedig szinte szikrát hánytak, ahogy felszántották a fagyot talajt, átfordult hátán, tekerve egyet a láncokon és újra nekifeszült és végre a sikerének első csikorgó hangjai is megszülettek. De ekkor szinte már hörögve vette a levegőt, ha egyáltalán hozzájutott tüdeje. Kétségbeesettnek látszott, ahogy elkapta a nyakát szorító, mereven feszülő láncot és a távolból, a borzasztó csörgésbe végre hangot, sietős léptek hangja keveredett.
- Hagyd abba vagy… - Az idő férfi hangja ugyan parancsoló volt, de kétségbe esett is és bár már egyik embere rohant Cloud felé. – Arana a kristályokat! Most! – A nő is itt van, a hangját is hallani, ahogy kántál valamit és minden egyes elhangzó szavával, Sou egyre biztosabb, hogy a mágia erejét érzi és ha már érzi, akkor használni is képes lesz. Mielőtt azonban a férfi Cloudhoz ért volna, a fehér sárkány a földre rogyot és nem mozdult, mintha ez megdermesztette volna az embereket is. Végül a vezér volt az, amelyik intett alárendeltjének, hogy ellenőrizze a sárkány, hogy a nő hol foglalta el a helyét? A vadász óvatosan érintette meg a hűvös testet, de hol is kéne ellenőriznie, hogy a sárkány él e még? Fogalma sem volt, ezért kardot ragadott, használatára engedélyt is kapott és nem is habozott használni. A penge nem hatolt át könnyen pikkelyeken, de ahogy lyukat ütött rajtuk, már fájdalmat kellet okoznia, de Sou nem mozdult. A vezér dühében kiabálni kezdett, szidni azokat, akik megkötözték a sárkányt és végül.
- Takarítsátok el … mindkettőt!

Tudta mit csinál, hogy mit vállal. Képesnek érezte magát rá, nem, nem azaz énje, amelyik először kimondta, visszavonhatatlanul, hogy Cloud már nem csak egy ember a sok közül, hanem ő Cloud, az a fiatal férfi, aki most már egyike azoknak, akik különleges helyet foglal el a lelkében. A lelkében nyugvó fekete szörnyeteg mozdult meg és forrasztotta torkára a legapróbb fájdalom szülte panaszos nyikkanást. Az a sokak lelkét megjárt lélekcafat fogta szorosan magához ölelve az elhatározást, hogy meg ne inogjon, mikor hallja a barátja hangját, azt a hangot, amin igyekszik észhez téríteni. De tombol, súlyos ár érte a másik félelme és elenyésző a helyükről felgyűrődő pikkelyek és a seb A seb, ami méretéhez képes vékony vércsíkot csorgat magából, de nem lett halálos, talán még veszélyes sem. Vállát érte, fájt, de most a cél szentesítette az eszközt. Tovább feküdt, levegőt sem vett, ezt láthatta az Nagy Vezér és a csatlósa is, halott, pont ugyan ezt a következtetést vonta le Cloud is és volt egy parányi késztetés, hogy most mozduljon meg, de nem, még nem szabad. Ereje észrevétlen kúszott a falakig, majd elterpeszkedett rajta és utána a mindig jót akaró barátként elmondott mindent Sounak, hányan vannak és hol. Min, minden vadász itt van és neki minddel foglalkoznia kell majd, de előbb még.
- Csak a vezér szeszélye. – Súgta a férfi Cloud fülébe. – De minden dög így jár és minden pártolójuk úgy, ahogy te. – Ezt már hangosabban, szinte bömbölte, látszólag nem csak a sárkányok iránti gyűlölet vezette ite, hiszen a Napnál is világosabb, mások nyomorúságát, kínját is élvezi. Viszont Cloud hevességével és töretlen kitartásával nem csak ennek a férfinek nyerte el az érdeklődését, a nő a fehér mozdulatlan testre vetetett elégedett pillantás után, mint aki a sorára vár, megállt a társa mögött. Kezében a katona által már jól ismert vasdorong pihent, de csak egy rövid ideig, utána ütemesen csattant a lány tenyerében, ahogy türelmetlenül várta a sorát és a férfi mély meghajlással utat engedett. Még lehetett valami olyat hallani, hogy „Hölgyeké az elsőbbség!”, de aztán szokatlan csend telepedett a barlangra. A vezér kiáltott, de egyetlen szavát sem lehetett hallani, ahogy az összes többi jelenlévőét sem, aztán hirtelen támad kaotikus hangzavar, mintha a kimondott szavak egyvelegként, egyszerre szólnának. Sou ekkor már a Vezér előtt állt, nem tűnt többnek, mint egy tizenhat, esetleg tizenhét éves forma fiúnál, de a tekintete most egészen másról árulkodott.
- Erezd el az apám! – Sivította a nő, hiszen Sou jobbja elveszett a vezér mellkasában, de a zöld tükrök nem fordultak felé, egészen addig, míg a férfi térdre nem rogyott és el nem dőlt. A fiú egy gyöngysort tartott a kezében, éppen csak összemorzsolta a szemeket és a vékony fonalról szerteszaladtak a kis golyóbisok, millió darabkára és színre bontva a fáklyák fényét. – Csináld vissza! Vagy megölöm! – A vascső már lendül és le is csap, még egyszer és egyre hisztérikusabban, de Cloudot nem találja el. Már réges-rég egy másik káprázat fogságában van és a maradék férfiak, ahogy Sou közelebb és közelebb lép hozzájuk, úgy hatalmasodik el rajtuk saját félelmük. Hátrálnak, hadakoznak, ahogy rémképeik megelevenedik elméjükben és számukra kézzelfogható igazsággá nem válik, de ennyi lélek és ennyi elme túl sok még egy olyan törékeny kölyöknek, mint amilyen Sou.
Újra sárkány, könnyen töri le a fáklya tartóját és fogja mancsai közé Cloudot, más helyzetben a hátát kínálná, de most jobb, ha minél nagyobb felületen érintkeznek. Mert szárnyai már felfelé viszik, át a kőfalon, míg ki nem lyukadnak a tiszta, csillagos ég alá. Elkerüli a házat, amibe órákkal ez előtt szándékoztak belépni, de nem emelkedik magasabbra, pont ellenkezőleg, kihasználva az épület nagyságát, a mögött szál le. Nem tétovázva újra felveszi emberi alakját, mielőtt még a város lakói riadóztatnák az őrséget. Nem tud állva maradni…
- Sajnálom … Sajnálom, hogy becsaptalak és ezt az egészet! – Fáradságtól reszkető hangján kiérezhető volt, hogy a könnyeivel is küszködik. Néha nem látszik mennyire gyerek még. – Annyira sajnálom! – Ujjai ökölbe szorultak. Elméje mezsdjéjén tudta, hogy most nem sajnálkozni kell, hanem minél hamarabb valami meleg helyre vinni Cloudot. De nem tudott mozdulni, nem a horzsolások fájtak, valami egészen más. – De nem fognak ártani… - Az öreg emlékei eltűntek, a lányéi emlékfüzére ujjai alatt, még épségben pihen és a másik kettő, bolondoknak ki hisz?

Cloud nem mérges! Idáig jutott és már nem azért környékezte a sírás, mert megkínozta a barátját, hanem mert Cloud olyan jószívű, hogy elnézi ezt. Nem mondja, de a mosolygósan felfelé ívelő hangja, elárulja helyette. Felemeli kezét, hogy megtörölje az arcát, elég szégyent hozott ő már ma magára és akkor még a könnyeit potyogtatva is lássák? Gondolatban vállat vont és rájött, nem érdekli, egyáltalán nem. Nem egy érzéketlen tuskó és nem is valami hihetetlenül erős harcos, ő pont ilyen, kiáll azokért, akiket szeret és megteszi azt, ami tőle telik és közben olyan, amilyen. Vidám, morcos, néha talán túlságosan koravén és akad, amikor megtalálja önmagát.
- Sajnálom… - Hangzott egészen halkan. Nem ezt akarta mondani, de mintha képtelen lenne más szót elméjéből kihalászni, mindenütt ez az egy kerül elő elsőként, mint egy túlságosan is kellemetlen rokon, akit ha kiteszel az ajtón, az ablakon mászik vissza és ha azt is bezárod előtte, akkor a legapróbb résen préseli be magát. Míg megtámaszkodik, kezdi érezni a szúrás helyének lüktetését, a ház falának dől, összekeni, de nem érdekli, most egészen jól esik a hűvös.
- Hogy mit .. ? – Cloudra nézett és közben igyekezett összeszedni a gondolatait. Mit is tett? Nem is ez a kérdés, inkább az, el akarja e mondani az igazat barátjának? Két kezébe vette a gyöngysort, olyan hihetetlennek tűnik, hogy képes volt rá és nem, egyszerűen képtelenség, hogy megcsinálta. De abban a pillanatban tudta, hogy menni fog és most, hogy kételkedik, ott a bizonyíték a kezében, hogy nem is egyszer, kétszer is sikerrel járt. Akkor… Végigfutatta ujjait a szemeken, láthatta mi gyűlt bennük össze, vidám kislánykori emlékek, ahogy pajtásaival pillangókat kergetet, katonásat játszott fivéreivel, az első órák, a sírással töltött idő –mert nem felelt meg az apjának-, az ok, amiért olyanná vált, amilyenek Sou és Cloud is megismerte. Nincs joga ezen emlékek egyikét sem elvenni, de még is megteszi, apró nyomást fejt csak ki a kiválasztott gyöngyökre és azok szilánkot sem hagyva maguk mögött széthullnak, örökre eltűntetve azt az emléket. A lassan halványuló gyöngysorról újra Cloudra pillant, még nem válaszolt, de valahogy elkalandoznak gondolatai. – Ha még nem fáztál meg, így biztos meg fogsz! – Jegyezte meg és közben halvány mosoly jelent meg az arcán, ami szinte azonnal eltűnt róla, mert hallotta, hogy valaki jön. Egyetlen porcikája sem kívánkozott mozdulni, tudott volna amúgy egyáltalán reagálni? Nagy valószínűséggel, nem, de ez nem tartotta attól vissza, hogy még is ugrásra készen, akár kényszerítse magát, hogy megvédje Cloudot. Összeszorított fogakkal várt, aztán tisztességesen ledöbbent, ez világosan látszott sápadt arcán és ahogy tétován pislog a lányra, akiről nem meri levenni a szemét, sem pedig visszarogyni a fal mellé. Jogosan, gyanakvással telve hallgatja és szemléli, de némileg elsötétül tekintete, ahogy a lány felteszi az első kérdését és ha nem közölné, hogy látta. Egyszerűen a képébe ordította volna az igazat, de így csak megadóan lehorgasztotta a fejét. Ő ehhez fáradt, semmi erőt nem érez és nem is talál magában, hogy bizonygassa, nem fog ártani, legalább is annak nem, aki neki sem ártott. Megtámaszkodik, olyan jó lenne visszakuporodni a fal tövébe, de pont ellenkezőleg cselekszik, talpra küzdi magát, még ha ehhez szüksége is van a fal támaszára.
- Minden ember gonosz? – Nem erőltette meg magát, legalább is a hang terén, mert goromba visszakérdezés helyett, inkább tűnt elfúló motyogásnak. Aztán felemelte a fejét, hirtelen levegőt is elfelejtett venni, látszott rajta, hogy megrettent és azzal a riadt pillantással nézett Cloudra, aztán Jamirára. – Sárkány! Ha .. ha én érzem őt, ő is engem! – Hát nem volt elég a fogság? Most a sors még puszta gúnyból egy sárkányt is a nyakukra küld? Hogy az talán feldühödve a földel tegye egyenlővé a várost, csakhogy megleckéztesse az embereket, így egyetlen egy sárkánnyal sem bánhatnak? Nem tévedhet, pedig szeretne, de ez az érzés semmi másra nem hasonlít. De .. de van valami benne, valami, valami olyan, ami miatt Sou képes elfeledni a fáradságát, még azt is, hogy két ember társaságában van és kilépni a fedezéket jelentő falak mögül.
- Nem lehet …- Ott volt az alakhoz tartozó név a nyelve hegyén, de ki már nem mondhatta, a másik jóvoltából ugyan is elragadta a sötétség. A magas karcsú alak, azonban gyöngéden fogta meg és ölelte magához, fiatal arcán a bűntudat és az öröm keveréke rendezte el vonásait, aztán elmosolyodott.
- Jamira kisasszony, ne késlekedjünk! – Kék szemei a meglepett lányra tekintettek, aki talán még fel sem fogta, hogy egy sárkánnyal ismerkedett meg, tétován megindult, mutatva az utat. A tiszta, tavaszi ég színeit magába hordó tekintet felkereste Cloud alakját. – Nem lesz baja, menjünk! – Óvatosan hátára vette Sout, aztán kezét Cloudnak nyújtotta, jelezve, ha szüksége van segítségre, itt van. Viszont egészen szótlanná válik az idegen, ha kérdezik is, csak mosolyogva bólint, vagy megrázza a fejét. Néhány, jó néhány percnyi séta után egy kisebb, de takaros házacskához érnek, a kéményből füst szál fel és Jamira már nyitja is az ajtót, köszön és köszönésére egyidős hang felel. Az ezüsthajú férfi is belép, rögtön feltűnik, hogy ismeri a járást, szőrmét terít a kandalló elé és Sou oda fekteti, Cloudnak is mutatja, hogy ott a helye, majd ő is odatelepedik.
- Szépen megtaláltátok egymást. – Szólalt meg az ezüsthajú férfi takarót nyújtva Cloudnak, míg a lány egy kis rummal ízesített forró, bögrényi teát.

Sou, mint egy rongybaba terült el a puha és meleg szőrmén, ami számára nem az volt, valami szívéhez sokkal közelibb. Hányszor is játszottak a felhők között? Szinte megszámlálhatatlan, ahogy az is, ahogy ellentmondva a józanésznek elhemperedtek a felhők vastag pamacsain, elterítve rajta szárnyukat, jól esően pihentetve és belefúrva fejük a foszló és még is egyben maradó fehérségbe. Sou imádta és még most is szereti az eső, nem is a felhőkben rejlő víz édes és hűvös, mindennél tisztább illatát, ahogy a megannyi égi habot átjáró szélét. Náluk sosem nyíltak rózsák, még is ismerte annak a virágnak az illatát, mert a szél hozott neki, ahogy elhozta megannyi más élőlényé is, amik alak nélkül, de már illattal rendelkeztek. Elfeledte, ez teljesen eltűnt, mert idelent minden olyan idegennek tűnt számára.
Megrebbent, ujjai finoman összeszorultak, aztán újra belesimítottak a medvebundába. Úgy tűnt felébred és meg is ébredt volna, hiszen nem önszántából és nem is a teste mondta, hogy most itt a vége és ne tovább, hanem a másik, azaz ezüsthajú figura, aki tudomásul vette Cloud bizalmatlanságát és figyelmét tökéletesen megosztja a két megviselt ifjonc között. Így nem kerüli el figyelmét az sem, hogy Sou már kikerült búbája hatása alól és minden szívdobbanással egyre közelebb van az ébrenléthez. A kék szemek szomorúan tekintenek le az alvóra, nem engedheti meg, hogy felébredjen és ezért is érinti meg az arcát, szelíden simítva meg, gondoskodóan, mintha rokona lenne. Ez még valahol igaz is. Félresodorja a színét egyre vesztő tincseket, de ujjai megállnak, ahogy pillantása megakad Sou nyakán levonuló hegen, ő látta mikor a bőrt és húst frissen tépték fel. A bűntudat egyre erősebben tőr rá, bal arcfelét érinti, amelyet hosszában átszel egy heg, mi kimondottan szép arcát így elcsúfítja. Bűnének egyetlen magán hordott nyoma. De, aztán tekintete és arcának vonásai is ellágyulnak és ahogy visszahúzza kezét, már tudja, hogy Sou továbbalszik. Saját tarisznyájáért nyúl, ha Cloud még nem indult meg, szemtanúja lehet, ahogy a vászontáskából szinte ugyan olyan módon csomagolt holmik kerülnek elő, mint Souéból, de a még névtelen férfi tétován visszarakja őket és Souéhoz nyúl, abból halássza elő a kellő dolgokat. Gyógyfű és kötszer. A mágikus hatalom pedig újabb praktikusságáról árulkodik, a legcsekélyebb mozgatás nélkül szabadítja meg Sout a köpenyétől és elszakadt ingjétől, a kötés is így kerül fel rá.
- Így. – Takargatja be a kis sárkányt, aztán Cloudra néz. – Én mihamarabb élnék Jamira ajánlatával. – Ezzel felkelt a földről és az öreghez sétált, halkan váltott is vele néhány szót vele, mire a ráncos arc elmosolyodott és az ezüsthajú férfi eltűnt abban az irányban, amerről az idős érkezett. Ha Cloud szólna is hozzá, egyszerűen figyelmen kívül hagyja. Sou viszont nyugodtnak látszott, melegben volt, pihenhetett, a sebét is ellátták, sőt mi több, Cloud is biztonságban volt és az ő sebeit is hamarosan kezelésbe veszik, fura, de ezt mintha tudta volna és már kevesebb ellenszegüléssel tűrte, hogy az ismerős mágia elnyomja tudatát. De pont azért, mert ismerős volt, nem akarta elszalasztani a lehetőséget, ő beszélni akart vele és megtudni azt, amire még a mai napig nem emlékszik… Az elcsigázottság azonban egyenlőre győzött felette.
Az szobában tartózkodó legidősebb személy, elmosolyodott és a szoba legnagyobb szekrénykéjéhez csoszogott, ahonnét tányérokat vett elő. Fából készültek, de a vénséges remegő kezekben, még azok is szinte csilingeltek, ahogy össze-összekoccantak, kanalak is kerültek bele, így már azok is szelíden pattogtak. Jamira pedig még vetett Cloudra egy mosolygós, ám de siettető pillantást. „Menj már, mielőtt meggondolom magam!”, aztán a nagyapja segítségére indult, hogy a fürdésből visszatérő katonát valóban meleg vacsora fogadhassa. De persze a lány, mivel elfelejtette közölni merre találja a fürdőnek használt helységet, zavart mosollyal arcán elkalauzolta odáig, de az ajtóban, pironkodva megállt.
- Ez az apámé volt, van derékszíj is, ha nagy lenne .. hát .. ezeket .. nyugodtan felveheted! – Lehet magabiztos lány, de egy meztelen férfi még szokatlan látvány, így inkább Cloud kezébe nyomja a ruhákat és gyors távozásra fogja. Persze még meghagyja, hogy szóljon, ha készen van és a kandallónál majd ellátja. A fürdőben pedig, nagy dézsa, benne forró víz várja. Lehet az ezüsthajú fickó készítette elő? De ezt akár meg is kérdezheti tőle, mert Cloud alighogy bemászhatott a „kádba” egy halk kopogást megejtve, de a belépésre az engedély nem várva meg, belépet.
- Lenne egy két kérdésem hozzád. – Jelentette ki. – Mennyire ismeritek egymást? És, mi történt veletek? – De nem várta meg a válaszát. – És lenne egy kérésem is, ez még a kérdéseimre adott válasznál is fontosabb! Neki, nem mondhatod el, hogy én itt voltam. – Egy pillanatra a tekintetet azt sugallta, hogy ajánlatos eme óhaját betartani. Aztán karba font kézzel a falnak dőlve várt, a válaszokig mindenképpen, majd egy szűkszavú köszönetnyilvánítás után magára hagyta a katonát és visszatért Sou mellé. Beszélne vele, de most még képtelen lenne elfogadni Sou megbocsájtását, még úgy véli, egyszerűen nem érdemli meg.
- Hogy tehettem meg veletek … Kérlek felejtsd el, Nawara, felejtsd el a vágyad … engedd, hogy Sou vezessen, ne fojtsd meg őt!