Lanur-hegység

- Te is gyere az asztalhoz Riel! – Szólalt meg ismét az öreg, ezúttal a szoba legsötétebb sarkának jótékony takarását élvező férfit invitálva. Így, a titokzatos ezüsthajú férfi, immáron ha mással nem is, névvel már rendelkezik. Nem látszott a vonakodás az arcán, de még a szemében sem, arcán barátságos mosoly fészkelte be magát és a számára mutatott helyre le is ült, Cloudra pedig csak egy futó pillantást vetett. Az a néhány perc, amit együtt töltöttek a fürdőben, számára elegendő volt, hogy teljesen megbizonyosodhasson a felöl, nincs félnivalója az embertől. Nincs, hacsak nem jár el a szája, hátra pillantott. Semmi jó nem sülne ki abból, hogyha Sou elkezdené keresgélni és abból meg végkép nem, ha egy másik gyöngysárkány is hírét venné annak, hogy életben van.
Amint Cloud is asztalhoz ül és Jamira is elfoglalja mellette a helyét, az öreg tiszteletteljes hangon köszönetet mond az isteneknek, hogy ma két vendéget is tisztelhet az asztalánál és persze azért is, hogy van mivel megkínálnia őket, továbbá egész szép áldomást kér Sou számára is, hogy mihamarabb felépüljön. Jamira biztatóan rámosolyog Cloudra, de türelmesen várja, míg nagyapja befejezi az asztali áldást, majd helyet foglalva neki lát a vacsorának. Clouddal szemben ki más is ülhetne, mint a számára nem annyira szimpatikus ezüsthajú férfi, Riel, aki mellesleg nagyon is töri a fejét. Sem az öreget, sem a lányát nem óhajtja beavatni a dolgaiba , ellenben a vele szemben ülő szőke alakot igen.
- A többiek nem hallanak. – És valóban, Jamire, sem nagyapja nem figyeltek fel a megszólalóra. Pedig erre a mondatra biztos felkapták volna fejüket, az illúzió keltett hang azonban csak Cloud fülében csendült fel. – Nem bízol bennem, ezt elfogadom és hogy tiszta vizet öntsek a pohárba, én sem benned. Sout nem ismered eléggé, én igen … - De az is meglehet, hogy ő sem? Lehunyta szemét, az ősi tudásnak köszönhetően ismeri a Hollót és mivel együtt nevelkedett a kandalló előtt alvóval, őt is, de új, együttes személyiségüket. Nem. Erről persze a katonának nem kell tudnia, ezért nem is avatja be a részletekbe és igyekszik olyan felületesen fogalmazni, hogy érezze a dolog súlyát, de ne fedezhesse fel a dolgok eredetét. – Engem halottnak hisz és ez így van jól, csak bonyolultabbá válna az élete. Ezért kértelek, hogy ne említs meg előtte. Még vacsora után elhagyom a várost .. és nem. Nem kell aggódnod, hogy gyanakodna, vagy kérdezősködne. – Ha érződött is a titkolódzás a hangon, akkor másnak is kellet, hogy őszintén aggódik és megvolt benne az a vibrálás is, ami megmutatta, hogy nem maga miatt kéri. Valóban a földön a szőrmén fekvő érdekeit tartja a sajátjai előtt és még is, az utolsó mondata aggasztó lehet. Nem fog? Hiszen látta, ott, még a háznál szemben álltak egymással és fel is ismerte, akkor meg? De van olyan, amiről az embereknek tényleg nem kell tudniuk, csendes fohásza ugyan is dalba fordult. Világos volt a kék szemű előtt, hogy az emlékeket nem fedheti el újra, de megbékítheti a felpiszkált dühöt a másikban.
- Igazán ízletes volt, mint mindig. – Apró főhajtással tolta hátra a széket, Jamira és az öreg is felkapták a fejüket.
- Már mész is? – A lány hangjában volt némi csalódottság, látszólag teljesen elfelejtette, vagy végül össze sem kötötte a Sou által érzékelt sárkánnyal ezt a férfit, aki évek óta jár a falujukba és különös gyógyfüveket hoz és míg másoknak borsos áron adja, addig nekik csupán kosztért és kvártélyért.
- Ismersz. Én már csak ilyen vagyok, mint a szél. Ha gondolok egyet tovább állok, de most a kíváncsiság is hajt, hogy megleljek egy ritka liliomot. Mindent köszönök! – Lépett el az asztaltól, a viselkedése természetesnek tűnt és még is, hagyott valami utóízt az emberben. – A fiataluraknak pedig jobbulást! – Az idős férfi is felkelt a helyéről, leintve unokáját, majd ő kikíséri a távozó vendéget, aki hajthatatlan lépet előrébb és előrébb, míg a házból kivezető folyosó sötétje el nem nyelte, nyomában a csoszogó öregembert is. Aki percekkel később tért csak vissza, kicsiny szürke bőrzacskót tartva a markában.
- Jó ember! – Megremegett a keze, szeme könnybe lábadt, ahogy elérzékenyült. – Jó érzés újra jó embereken segíteni! – Ráncoktól terhes, de vidáman mosolygó arcát Cloud felé fordította, aztán sóhajtott egy nagyot. – Gyerekek, majd tegyetek rendet! – Még elsétált az asztalig, mert a különösen fűszerezett, de ízletes kásából és azt a kezébe véve, jó éjt kívánt, majd az emeletre vezető lépcső fokait megmászva távozott, magára hagyva a fiatalokat.
Sou pedig ebből semmit sem érzékelt, pedig a pocakja hangos korgással reagált az illatokra, bár most inkább olybá tűnt, mint egy kivert kutya nyüszítése. Adjatok, mert éhen halok! Talán nem is csoda, hogy valamikor, már a hajnali órákban arra ébredt, hogy éhes. A tegnap tompa emlékként nehezedett rá, de így, álomittasan nem is tudta összeszedni a gondolatait, helyette inkább lustán körbenézett. A kandallóban még kínlódott néhány láng, így a viszonylag nagy helységben volt valamicske fény. Már csak az a kérdés, talál e valakit?

//pff. semmi ötletem nem volt T.T//

Néma csend a válasz Cloud kérdéseire. Semmi. Egyáltalán semmi? Azok a hideg, téli eget idéző szemek már nem pillantanak Cloudra, mintha csak mondani akart volna, de a nélkül, hogy válaszolnia keljen és nem is tette, de még is. Az a némaság, amivel válaszolt nyomasztóbb lehetett, mintha arcára a fölényben lévők mosolyát festve, elmondja Cloudnak mi mindent tehetne meg vele és hogy tenni ellene egy varázstalan ember aligha tehetne. Ez a szótlan fenyegetés, nyomatékosabb. Csak a kanál mozdul ütemesen és olykor mosolygós arccal fordul az öreg felé, aki időnként érdeklődik valami iránt, ám ismeri vendégét és odafigyeléssel választja meg szavait, hogy a végén elég legyen egy bólintással válaszolni. Ez a régi ismeretség záloga, annak a hát esztendőnek, ami eltelt felettük. De elhangzott még két kérdés, amik ott függtek a levegőben, nem akartak távozni, túl nehezek voltak és túl sok mindent kavartak fel a nyugalmat áhító lélekben. Még most is kétszínű, ahogy saját magáért aggódik és megfogalmazódik a kék szemű gyöngysárkányban, hogy valóban Sou érdeke diktálja, hogy elmenjen és itt járta titok maradjon, vagy a sajátja? Önző, de a sok évi önzetlenség tette ilyenné és csak remélni tudja, hogy Sou nem válik olyanná, azzá a vaddá, akit nem érdekel sem a világ sötét oldala, sem az amelyik fényben fürdik és a kettő között vergődő szürkék tömege. Egyaránt vágyja mindnek pusztulását! Valóban nehéz gondolatok ezek, ezek, amik eztán elkísérik majd útjain és végezetül tartózkodásában, ahogy a sötét folyosóra lépve még visszanéz, ott a válasz. Sárkány vagyok, olyan, mint Sou és még sem!
…
Felkelhetett volna, előbb is, hiszen megannyi érzés környékezte meg és éles karmaikkal igyekezetek fogást találni rajta. Nem lerázta, egyszerűen nem vette észre őket és most lassan pislog, fáradt volt és még most is annak érzi magát. Aludt, de lehet túl sok volt az álom szőtte kép és így nem lehet kipihent, viszont egyre sem emlékszik. Nem is baj! Legyint rá, aztán közelebb óvakodik a kandallóhoz, belebújik az ingbe is, ami ott hevert mellette. Nem az övé, de csak nem fog félmeztelen „mászkálni”. Töprengve nézi az utolsó még ehető széndarabon viaskodó lángokat, de a parázs még izzik és érezni a levegőt, ahogy megindul a kéményben. Megborzong és már ösztönösen nyúl az odakészített hasábok után, de nem szalad el vele a ló, csak kettőt-hármat fúr a parázsba. Aztán vár, türelmesen nézi, hogy öleli körbe a lágy fénykör a fát, de mire halkan pattogva belemarnak az éhes lángok, Sou a szoba egy másik pontját kémleli. Érzékei kiélesedtek és a korábban csak szükség esetére felhalmozott takaró halomnak címzett „kupac”, már inkább egy alvót sejtetett és az erősödő fényben, megvilágítást nyerő szőke tincsek, már azt is elárulták, hogy ki hálótársa. Csendben kelt fel, vállát is érezte, de inkább tűnt úgy, mintha bevágta volna, mint kardot döftek volna belé. Halkan surrant a kanapé elé, meg akart győződni arról, hogy barátjával minden rendben van és rendben volt. Elmosolyodva nézte, milyen gondatlanul és mélyen alszik a másik. Szívesen megbökdöste volna, hogy felkeltse, de jobbnak látta hagyni tovább horpasztani, van mit kipihennie. De ő most mit is kezdjen magával? Látott néhány könyvet, de azok látványára megborzongott, nem magukkal a könyvekkel volt baja, inkább egy bizonyos íróval és a könyveivel. A lehetőségei így viszont szinte a nullára csökkentek, ha nem olvas, akkor vagy megpróbálja magát alvásra kényszeríteni, vagy értelmesen néz ki a fejéből addig, amíg valaki meg nem ébred és akkor..
Villám gyorsaságával termett az asztal mellett, de csendes volt, még neszt sem ütött lépteivel. Nem akarta elhinni azt, amit az asztalon lát, pedig megérintette és ott volt, de onnan már nem is habozott. Maghoz vette a tálkát és a mellé rakott kanalat és visszaigyekezett a jó meleg kandalló elé, beburkolódzott a plédbe és nagy élvezettel, mert minden egyes falatnak külön figyelmet szenelt, elfogyasztotta a késő vacsoráját és kora reggelijét. Tudott volna még enné, de most, hogy volt valami a gyomrában, kellemesen rátelepedett az álmosság és némi mocorgás után a kanapé elé gömbölyödött. Abba bele sem gondolt, hogy esetleg, ha Cloud megébred nem fogja észrevenni és ez nem csak ebből a szemszögből fontos, mert ha később sem fedezi fel, könnyedén megnehezítheti a katona felkelését és egyben kellemetlenné teheti saját ébredését. De ez, meg sem fordult a fejében. Valami mással igyekezett megbirkózni, de a végül a következő következtetésre jutott.
- Biztos csak Cloud volt …

Ébresztő? Égzengés, ágyúdörgés és a konyhai edények nagy csinnadrattája, sem pedig ezek összessége nem lett volna képes arra, hogy Sou felkeltse. Annak ellenére, hogy nem a nyitott, de lényeg az ablak és most messze tőle alszik, kimondottan mélyen és jól, sokkal pihentetőbben, mint a már eltelt órákban. Nagy valószínűséggel a delet is elütné az óra mire önszántából visszavánszorogna az ébrebb állapot környékére, de beletelne még egy „kis” időbe, mire ténylegesen felébredne, ha. Ennek a ha kezdetű ténynek köszönhetően viszont, nem sokkal Cloud után ébred, annak hathatós közreműködésének köszönhetően. Valami, -ami későbbi beazonosítás véget, Cloud lába-, beleakadt az oldalába és ki is fordította kellemes fekvéséből, egy pillanatig, talán több ideig meg is pihent mellkasán a testrész. A hirtelen mozdulat, a nem fájó inkább csak sajgó ütés és az, hogy egy láb van ott, ahová a természet pusztán praktikusságból nem rakott, összeadva, tökéletes ébresztő.
Sou egy hosszú pillanatig nézte a lábszárat, mert hát ugye annak nem ott kéne lennie és aztán jött a felismerés, ja, hogy amúgy ez nem is az övé! Elmosolyodva felkapott fejét visszafekteti a földre, majd töretlen jókedvvel, amit még a nyújtózás okozta, vállába hasító fájdalom sem képes elvenni, Cloud felé fordult. Halványan biccentett felé és ahogy a „sorompó” engedte fel is ült, háta mögött ép karjával támaszkodva meg. Bűntudatot kéne éreznie, hiszen nem a legalkalmasabb helyet választotta a szundikáláshoz, na de na, egyszerűen nem tudott most rosszra gondolni.
- Jó reggelt! – Pótolja a reggeli szóba öntött köszöntést, aztán megrázza a fejét. – Nem, veled ellentétben. – Fájósan ugyan ráncolja a homlokát, de a kard hagyta seb miatt van és nem azért, mert az imént estek keresztül rajta. – De megjegyzem, hogy máskor ne oda feküdjek, ahol láb alatt vagyok … vagy legalább előtte szólok. .. Nagyon megütötted magad? – Aztán a jókedve még is csak megfakul egy kicsit. Már emlékszik, a korábbi tompasághoz képest, igen csak tisztán és világosan. – Hogy vannak a sérüléseid? – A korábbi kérdéssel ellentétben, ebben már benne volt a bűntudat szikársága, megtörte a jókedv dallamos csengését és a kérdéshez egy alapos, szinte minden egyes millimétert szemügyre venni óhajtó pillantás is járt. Sou valóban csak akkor nyugodott meg, függetlenül a választól, amikor saját szemével meggyőződhetett arról, hogy esetlegesen Cloud állítása, vagy éppen hallgatása mennyire igaz, mennyit árul el, vagy éppen titkolna.
- Ez amúgy a tiéd? – Ujjai közé csippenti az igen csak bő ing egyik vetett ráncát, ezzel mutatva, hogy mire is gondol, de tekintete már a szobából kivezető egyik folyosó felé fordul. A csoszogó hang késztette arra, hogy óvatosságból szemügyre vegye, mi is les rájuk. Azonban senki sem lesett, az idős úr kezében tálcával lépett be a nappaliba, széles mosollyal és néhány, Jamirát sürgető szóval köszöntve a megébredőket. Meglehet nem csak Cloudtól érkezik válasz a ruhadarab igazi tulajdonosának kilétét illetően, hiszen az öreg rögtön pótolja az este hiányosságait. Így elárulta, hogy Vinnek hívják és réges-régen futár volt, de nem is akármilyen, a történetet, amit viszont az asztalnál kezdett el mesélni, Jamira érkezése szakított félbe. Sou a lány szavait halva tétován követte Cloudot és legalább olyan bizonytalansággal állt meg az egyik szék mellett, nem igazán nézett a lányra, vagy mondhatjuk úgy, valamiért kerülte a pillantását. Végül az öreg ösztökélésére huppant le arra a székre, aminek állótársául szegődött.
- Köszönöm a vacsorát, finom volt és jól is jött. – Szólalt meg, mielőtt a tányérjára szedett kenyérhez társított sajthoz nekifogott volna. – Jó étvágyat! – Emelte meg a teásbögrét, ő ugyan is néhány kornyi forró itallal indította a reggeli étkezést, amit nem vitt túlzásba, vagy is hát, pont annyit evett, amennyivel jóllakottnak érezte magát … na de, hogy egy sárkány ilyen kis madáradaggal megelégedjen? Pedig igen. Evés közben viszont már a távozáson gondolkodott, nem csak ebből a házból, hanem a városból és úgy a környékről is.
- Nagyon szépen köszönöm! – Tolta hátra a székét és fel is állt az asztaltól. – Még világosban szeretnék a következő völgybe érni. – Az öreg által hozzá fűzött mondatot nem tudta hová tenni, mikor tarisznyáját nézte át is vissza, visszatért a dologra gondolatban. Ezek a fiatalok, hogy sietnek, mintha újból Riel távozását élném meg s nevezett … de hát nem volt rajtuk kívül senki nem volt itt. Már csak Cloudtól kell elbúcsúznia, de ez a ház többi lakójával ellentétben, nehéz.

//hát még most sem jutott semmi érdemleges az eszembe XD legalább is olyan, ami most megvalósítható, amúgy meg O_o igen//

- Rendben! Megvárlak. – Sou nem habozott, egy kicsit sem a válasszal. Ám, amikor Cloud elkezdte összeszedni a holmijait, már kétségei támadtak. A sárkányvadászok, legalább is azok, akik tisztában vannak, illetve voltak azzal ki is felel meg a fehér sárkánynak, már nem jelentenek veszélyt, de a katonaság attól még keresi és mi van, ha megint bajba sodorja Cloudot? Képes lesz megvédeni? Képes lesz úgy megvédeni, hogy ne sérüljön meg? Talán most mindennél jobban érezte, hogy egy ember mennyire törékeny is. Sokakkal találkozott, de bennük a leélt évek száma kellő tapasztalatot halmozott fel, erősebbek és talán bizonyos akadályokat könnyebben vesznek, de Cloud kölyök, akárcsak ő maga. Rájött, hogy igazán nem is attól félti a szőke katonát, hogy megsérül és testét a jelenleginél is több seb, karcolás és véraláfutás fogja tarkítani, hanem, hogy a lelke sérül. A sebek begyógyulnak, azok is, amik láthatatlanok, de a heg örökre megmarad és fura, de most érti és érzi át leginkább, mint is érezhet fogadott bátya.
Egy egészen rövid ideig, míg Cloud nincs a szobában, eljátszik a gondolattal, hogy nem vár, megy azonnal és úgy, hogy a nyomait véletlenül se lehessen követni. De ahogy belebújt a köpenyébe és vállára kanyarította a tarisznyáját, hogy utána rögtön a másikra tegye a szíjat, mert most a megszokott válla használhatatlan. Ujjai a homlokára tévednek, aztán tapogatózva a halántékára. Szinte már nyoma sincs a kis karcolásnak, annak, amit akkor szerzett, amikor pusztán szolidalításból lebucskázott a leejtőn Cloudal. Igen, maradandó emlék marad, de nem csak a rossz, hanem jó és inkább az. Pont ezért, kizárt, hogy hagyja egyedül bolyongani a másikat. A végén egy folyóból halásszák ki jégkockává fagyva, bár amilyen szerencséje van, túlélné. Azért ezt a lehetőséget inkább megelőzné, akkor is, ha egy hadsereggel kell szembeszállnia és még akkor is, ha ezért a sárkánytársadalom békés fele is kivetné sorai közül. Sárkány, de nem vágyik társai elismerésére, bár nagyon senkiére sem. Talán Kain az egyetlen, akinek csalódást, fájdalmat nem akar okozni, bár meglehet, hogy a harci díszben megjelenő ember ugyan arra helyre került a szívében.
- Én is mindent köszönöm, még egyszer! – Meghajtotta a fejét a kétszemélyes családnak, aztán Jamirára nézett. Vele kapcsolatban, valószínűleg úgy döntött, mint bármelyik vad, megtűri, de csak addig, ameddig nem árt, de bízni soha nem fog benne. – Őszintén köszönök mindent! – Meglepően hathatott hangja, mert nem volt benne gúny, vagy burkolt megvetés, de célzás sem. A szavak pont azt jelentették, amit általuk mindenki közölni szeretne, köszönetet. Köszönetet azért, hogy itt tölthették az estét, hogy menedékül nyújtotta otthonát és nem utolsó sorban, hogy végül jót cselekedett. Kellemes érzésekkel hagyta maga mögött a házat, még is úgy érte, hogy sokkal jobban érzi magát, hogy ezt megtehette, de mire ráveszi magét, hogy megszólaljon már jócskán a városnak azon részén járnak, ami már forgalmas. Kellemetlen a meghittség és csend után abba a zsivajba belegyalogolni, de ez a velejárója.
- Mhh. Mit gondolsz vásároljunk útravalót, vagy megbízol a vadászképességeimben? – Tette fel a kérdést, mert most még helyben vannak. A szagok, a hangok valami kiismerhetetlen kuszasága egyetlen egyet jelentett Sou számára, hogy a város piacának közvetlen közelébe jutottak. Ha élelmet vételezni akarnak, akkor most kell megtenniük, bár Sou mindig is jobban szerette a természetben megszerezni a betevőjét, itt a havas hegyek között, azonban ez is jóval nehezebb. De, nem lehetetlen.
- Kifutja pár dologra a darnából. – Ehhez a tényhez viszont tartozott egy sóhaj is. Nem költ sokat, de már rég vállalt olyan munkát, amiért pénz is jár, így természetes, hogy a tartalékai szép lassan fogyatkoznak. – Remélem a fogadóban még meg van a helyem. Oh. Még nem is mondtam... – És eszébe jutott, hogy Cloud ilyen apróságokat még nem is tud. – Ki sem néznéd belőlem, hogy felszolgáló vagyok ..

//no problemó, viszont én egy kicsit egy helyben topogok -.-'//

- Ez nem volt szép! – Méltatlankodott és megjátszott sértettséggel nézett fel Cloudra, bár be kellet látnia, valószínűleg pontosan ugyan így reagált volna, ha annyit tudna magáról, mint a másik. Pedig nem rossz vadász és régen ki is használta a praktikáinak széles tárházát, de azóta, mintha finnyás lenne. A hal az lecsúszik, akár nyersen és inkább úgy, de aztán a többi … a vadak húsának ízétől, de már a gondolatától is émelyegni látszik gyomra. – Igen is jó vadász vagyok! – Szegte fel a fejét pontosan úgy, ahogy egy selyemgalléros ficsúr tenné, ezét is mosolyognivaló a mozdulat, hiszen egy agyon nyűt és kifakult, bár ez a köpeny új korában is ilyen köztes színű volt, már a zöld és sötétszürke között. Egy szó, mint száz. Messze nem úgy néz ki, mint egy dúsgazdag földesúr egyetlen porontya, de nem is akar az lenni és látszani sem. Mosolyog, csalafintán és jelzés értékkel Cloud számára, hogy nem sértődött meg, értette a heccet és nagyon nem is volt ellenére.
- Ez nem vicces! – Vonta össze a szemöldökét. – Tisztára rabszolga munka, mert a fogadós tisztában vele, hogy mágus vagyok és ezért minden nehéz estet szíves örömest hagy rám. – Váratlanul elhallgat, aztán panaszosan felsóhajt. – Jó, bevallom ettől a résztől kezdve tényleg nevetséges. – Nagyon is jól emlékszik hány olyan utazóval találta szembe magát, aki egy kicsit jobban megvizsgálta a kupájának az alját, mint azt ildomos lett volna, vagy a feje még bírja és pusztán a sors fintora lehetett, hogy ezeknek az embereknek többnyire a mellkasáig sem ért fel. De kitette őket, nem mindig fair módon és sérülésmentesen, néha még kölcsönösek is voltak a kék foltok szerzése. – Mert hát ilyen alkattal pont megfelelek a kidobó szerepének is. – Búslakodva lehatotta fejét, de látszott, főleg meg megremegő vállain, hogy éppen csak képes a nevetést visszafojtani. Kettejük közül viszont Cloud nyerte vissza előbb a lélekjelenlétét és Sou az újabb szavakra finoman megvonta a vállát, aztán udvariasan előre mutatott, még egy parányit meg is hajolt. Ezzel kívánta jelezni, hogy az irányítást ezennel átadta neki.
Talán még a piac közepén is a nevetéssel viaskodott volna, de szinte a nyüzsgő tömeg széléhez érve, elment mellette egy Jamirára nagyon hasonlító lány. Megértette, tényleg megértette, hogy miért is vezette őket a csapdába. Idővel talán megbocsájt neki, a lelke legmélyén is és meglehet azaz idő is elérkezik, amikor meg is bízik benne, annak ellenére, hogy most úgy érzi, ez sosem fog bekövetkezni. Néhány lépéssel marad el Cloud mögött, de nem várt módon egy füstölt étkeket kínáló stand előtt cövekelt le. Jamirára és a nagyapjára gondolt, a gondolatik pedig emlékeket ébresztettek benne. Az édesanyja biztos, hogy megölelte volna a lányt és már abban a pillanatban, mikor könnyeit hullatta megbocsájtott volna. Ember szülei pedig hasonló jóságot tanítottak neki, így az árussal váltott néhány szó után egy szép sonka és néhány szál kolbász indult útjára, korábbi vendéglátóik felé. Ez azonban jócskán megcsappantotta az elkölthető érméinek számát. Lényegtelen, nem fog éhen halni, de merre van Cloud? Körülnézett és ha nem is elsőre, de hamar meglelte az almák között válogató barátját. Csatlakozott hozzá és tarisznyájában is tudhatott egy kevéske kenyeret.
- Ennyivel be fogod érni, a reggelinél azt hittem a tányért is felfalod. Lehet én vagyok – Nagyon halkra vette a hangját és közelebb is hajolt Cloudhoz. – sárkány, de neked van akkor gyomrod, mint nekem kéne legyen. – Megingatta a fejét, majd a két szem almát is elsüllyesztette a tarisznyájában. – Van még valami, amit el szeretnél intézni, vagy indulhatunk a kapuhoz? Amin remélem gond nélkül kiengednek.

Megcsendesedett. Különös, de kimondottan örült annak, hogy lassan, de annál biztosabban maguk mögött hagyják a piacot. Olyan akár nyüzsgő, sosem nyugvó méhkas. Ez volt a véleménye, ami talán tökéletes hasonlat volt. A csend azonban nem a duzzogásból adódott, hiszen ha visszagondol a Clouddal folytatott beszélgetésükre, rögtön mosolyba rándul az arca. Bár a kérdés után fújtatott egy kicsit, de nem állta meg nevetés nélkül és még rá is játszott egy kicsit, ahogy próbált úgy kinézni, mint egy igazi kidobó. Jah, valószínűleg, ha felszedne úgy egy mázsányi plusz súly, ami nem volna hátrányos izmokban mérve, meg nőne még egy jó métert és nagyon gyorsan megtanulna gyilkos módra nézni. Nos, ezen csekélyke változásokat megtéve, már nem állna akadály az útjában, hogy akár a leghírhedtebb helyekre is bemerészkedhessen és másokat pedig puszta fellépésével távozásra sarkalhasson. Szép .. rémálom lenne. Nagyon is jól érzi ő magát a bőrében, illetve az eredetiben, a jelenlegi kétlábú tokban pedig inkább elvan, elvagyogat, elvégre nincs is nagy választása.
Sóhajt. Fene azokba a fránya két szálon futó gondolatokba, mert igen is mérlegel. Elfogadja a helyzetet és mások viselkedését, így emberi alakban, de képtelen elszakadni attól, hogy a többség riadtan, még becses értékeiket is hátrahagyva menekülnének, ha megjelenne valódi mivoltában. És most, csakhogy véletlenül se szontyolodjon el, elméje egy bizonyos emlék képét lökte felszínre és abba rögtön bele is vörösödött. Ennek a lassan tovatűnő jelenségnek pedig Cloud volt az oka, illetve az, amit a barlangban mondott, akkor valahogy elsiklott a dolog felett, de most muszáj volt neki visszaemlékeznie rá. Gyönyörű mi? Nem hiú és a külső szépséget sem tartja sokra, de mit mondana vajon a mellette baktató, ha mondjuk Kainnal futna össze? Bár az aranysárkány biztos nem érezné magát zavarban és akkor egy mellékszál is megjelenik és ennek fényében semmi pénzért nem cserélné le fehér pikkelygúnyáját, aranyra. Mert az emberek egy része igen kapzsi és egyesek annyira is, hogy talán az arany szín láttán hajlamosak arról is megfeledkezni, hogy azt a fénylő páncélt egy sárkány hordja. Megrázza a fejét és még az égre is felpillant, vajon honnan jött ez a rossz érzés. Szokott gondolni szívébe fogadott bátyára, de most határozottan a féltés kapcsolódik az aranysárkány alakjához.
- Remélem semmi baja … - Motyogja az orra alatt, talán nem is érteni mit mondott, csak látni, hogy mozgatta a száját. De, ha Cloud még is rákérdezne, hát mosolyogva simítja el a dolgot: „Semmi! Semmi érdemleges.”. A kapuhoz, a nyugatihoz, közeledve viszont valamiféle szorongás lesz úrrá rajta és szinte ösztönösen húzódik közelebb Cloudhoz. Nem teszi szóvá, hogy nagyon szívesen zsugorodna egér méretűvé, hogy egy alkalmas helyen észrevétlen surranhasson ki, mindezt csak azért, hogy ne kelljen az őrök színe elé lépni és szót váltani velük. Mert ha nem is tartóztatták fel őket, jó tanácsaikkal és egy óva intéssel, amit korábban, még a piacon az idős árus is megtett, bocsátották ki őket. Sou megkönnyebbülve lélegzett fel, kezeit is az égnek lökte, ahogy jólesően nyújtózott egyet, aztán összerázkódva vállához kapott. Teljesen elfelejtette a sárkánytestén aprónak, az emberin már kevésbé annak mondható sebet. De nem szisszent fel, csak mosolygott. Igen, Sou határozottan az a kategória, aki ha fáj valamije, inkább mosolyog és ha már nagyon fáj, inkább nevet.
- Egészségedre! – Előrébb hajolva pillantott fel Cloudra. – De azt hiszem ez már a "Jobbulást!" kategória. – Egy kívülállónak talán ércelődésnek hangzott, azonban a zöld szempár aggódva fürkészte a katona arcát, aztán egy pillanatra megtorpanva visszanézett a városra. Talán jobb lenne ha Cloud a saját fajtájával utazna, egy karaván biztonságot nyújtó soraival.
- Ha találunk megfelelő szálláshelyet, de ha nem, akkor is a szárnyam alatt fogsz aludni és nem tűrök ellentmondást. – Kiegyenesedve lépett tovább, immáron az eget fürkészve. Lehet, egy újabb vihart kapnak a nyakukba? Neeem, az kizárt, ennyire nem lehet sablonos az sors, meg hét így azért már unalmas lenne az utazásuk, viharból viharba csöppenni és újra meg újra azon aggódni megússzák e élve.
- Hogy bírod a repülést? – Egy kérdés, ami hozzásegítheti őket a gyors és viszonylag biztonságos haladáshoz. Bár ahogy Sou tovább gondolkodott, lehet Cloud egészségének nem tenne jót, ha a hidegből még hidegebb helyre vinné.

Csak állt és bizalmatlanul leste az ódon épületet. Sou szeme előtt sokkal, még a sűrű pelyhek ellenére is több rajzolódott, rajzolódhatott ki a markáns épületből, mint társa számára. Az ösztönei azt súgták, hogy ha teheti, kerülje el, méghozzá a lehető legmesszebb ezt a kastélyt? Nem válaszolt Cloud unszolására, mint akit megbabonáztak, le sem vette a szemét a magasba nyújtózkodó kecses tornyokról. Ki építkezett ide és miért? A levegőbe szippantott, jó mélyre engedte a levegőt, hogy minél jobban megízlelhesse annak esszenciáját. Nem érzet benne semmi olyat, ami nem idevaló és ez esetben a füst, szúrós aromája az lenne.
- Nem ismered a sárkányokat és szárnyad sincs. – Még mindig az épületet méregette, de most már gyanakvó volt a pillantása. Elboldogulna, talán alig egy, talán két percig kéne megküzdenie a széllel és az arcába vágó hópelyhekkel, a rosszabb úgy is a felhőben várná, de azon túl, azon túl pedig a tiszta csillagos ég. Cloudra nézett, végre, a tekintete rögtön megenyhült. A társa, barátja megfázott és ő nagyon jól tudja, hogy a megfázásokkal nagyon is óvatosnak kell lenni, mert már nem egy ember eset áldozatul, pusztán azért mert azt gondolta, hogy ez csak egy kis megfázás. Az öltözetük is más, ahogy közelebb lépett, elég volt egy hosszabb pillantás, hogy lássa, az, ami megvédené Cloudot a hidegtől, már csurom víz. Bár ettől még mindig ugyan azon a véleményen volt, a szárnya alatt melegben és biztonságban lenne.
- Hah. – Látszik rajta, hogy még mindig vívódik. Tekintete középpontjába újra a sötéten ásító épület kerül, szíve szerint jól megmorogná, hátha elkotródna, ami persze lehetetlen, de hát sárkány! Aztán újra a másikra néz, a mosolygós arc, a didergő alak, egyszerűen nincs szíve hagyni, hogy tovább fagyoskodjon és ezzel megteszi az első lépést, nem csak kastély felé, hanem egy olyan út felé is, amitől eddig igyekezett a lehető legtávolabb kerülni. – Rendben van! De legalább addig igyekezz nem megfagyni. – Köpenyét már le is oldotta és egész leleményesen azt is hogy az Cloudot tartsa melegen és egyben ezzel ennek is elejét vette, hogy a jelenleginél még jobban átázzon. Igaz, ezzel magát tette ki a hidegnek és érezte is ahogy egész testében megremeg a szél jeges érintésétől, de az arca még sem mutatta, hogy fázna és a remegést is legyűrte. Ám nem szándékozott továbbszobrozni, megragadta Cloud karját, persze megtehette volna, hogy a számára közel esőt fogja meg, de azaz elmúlt két napban érte elé kellemetlenség, ezért a másikat vette birtokába. Egy határozott, de nem túl erős rántással indult meg, valahol a gyors gyaloglás és a futás közötti váltakozó mozgással.
- Futás! Így legalább nem fogsz annyira fázni! – Buzdította barátját és széles mosolyát Clouddal is megosztotta, viszont meglehetősen kíméletlen vezető volt, de segítőkész. A tempón egy pillanatig sem volt hajlandó csökkenteni, ám szó nélkül tartotta, bizony mágiával, egyenesen Cloudot, ha megcsusszanna. Lihegve, fázva és még is kimelegedve állt meg a hatalmas ajtó előtt.
- Ezen még sárkányként is beférnék! – Jegyezte meg, aztán miután elengedte Cloud karját nekifeszült az ajtónak, hallott valamit, de hatalmas vasalt tölgyajtó éppen csak moccant egy keveset. – Egyedül nem fog menni. – Nézett Cloudra segítségkérően, aztán újra nekifelszült-ek az ajtónak, ami minden bizonnyal, ha nem is teljesen, de annyira kinyílt, hogy beférjenek. Sou azonban összeszorította a fogait, megint feledékeny volt, de ennek is meg van a maga következménye. Forró vére, szinte égeti a hátát abban a csíkban, ahol utat találva lefelé folydogál. Belehalni nem fog, így inkább bebújik a résen és maga elé emelve a kezét fehér fényű lángot idéz meg, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy sötét van és hideg is. A helység egyszerre gyönyörű és hátborzongató a díszítésként faragott szobroknak köszönhetően.
- A port elnézve, nem hiszem, hogy lakik itt néhány denevéren kívül más is. – Fordul Cloud felé. – Keressünk egy kandallót, ha fát nem találunk, akkor a tüzet megoldom. – Kész szerencse, hogy mágikus lény, ám mint olyan, nem igazán járatos az ilyen fennkölt helyeken. Van egy hatalmas ketté ágazó lépcső, d még az ő szintjükön is van három sötéten ásító nyílás, amik ki tudja hová vezetnek. – Azért bevallom, egy fogadónak jobban örültem volna, de a semminél ez is jobb.

- Egyetértek. – Most nem habozott olyan sokat. De, azért újra szemrevételezte a lehetőségeiket, amivel csak az, az aprócska probléma volt, hogy egyik sem volt szimpatikus számára, nem úgy mint mondjuk Lanur tornyában. Na tessék, csak járt már hasonló helyen. Tesz egy lépést és közben a kezét is leengedi, a láng azonban nem alszik ki, éppen ellenkezőleg, úgy egy megtermett tyúktojás méretéhez hasonló fénypontokra hullik szét. Sout igen erőteljesen emlékezteti ez a jelenség az otthonában honos bogarakra, bár azok az ő illúzióihoz képes elég aprócskák. Ezekre viszont szükségük van, hogy lássanak valamit és lát is valamit.
- Clo…- A fejét barátja irányába kapta és meg is mozdult, mintha el akarná rántani az elől a szobor elől, ami. – Azt hittem megmozdult! – Hitetlenkedve nézte a kővé dermedt arcot, de mit is gondol, kővé és dermedt, nem inkább kőből faragott? Furcsa, borzongató előérzetnek lehetne nevezni, de végül csak megcsóválja a fejét és a fáradság, na meg a kastély sajátságos hangulatának tudja be az előbbieket. – Már rémeket látok. – Sóhajt egyet, de valamiért még is úgy érzi, nem árt figyelemmel tartani ezeket a szobrokat. Tulajdonképpen miért is halmoztak fel belőlük itt ilyen sokat? Vagy ez már fel lett téve kérdésként? Végül is, nem számít, mert ha igen, ha nem, válasz még nem érkezett rá. Vagyis hát, kitaláció, persze az akad, mint a rablók elijesztésére, vagy hogy megbújik a falak között egy szellem, aki a gazdái, vagy éppen a saját tulajdonára vigyáz és minden tolvajt kővé dermeszt. De jobban megnézve, egyik szobor sem tűnik túlterheltnek és arcuk sem tükröz riadalmat. De az elme ezt a tényt is képes megcáfolni, mert ugyan ki vinné magával a súlyos zsákmányt, amikor az életéért fut?
- Szerintem idelent tágas helyeket fogunk találni, talán a konyhát .. viszont neked záraz ruhára is szükséged lenne. – A lépcsőre néz ás ameddig lehetett és a fény is engedte felnézett. – Keressünk valamit, amibe bebugyolálhatod magad, amíg a ruháid meg nem száradnak és aztán irány a konyha … de akár, maradhat egy emeleti szoba is. – Ezzel elindult a lépcső irányába, de néhány lépés után megtorpant, megint, éppen hogy a szeme sarkából látott valamit. Önkéntelenül mordult fel, mintegy nemtetszése jeléül és figyelmeztetésként. Aztán meg már azért morgott tovább, mert lüktetni kezdett sebesült válla, igazán a futás és az ajtónak való nekiveselkedés sem tett jó neki, de most már késő bánat. Ráfogott és azt már rögtön érezte, hogy az ő inge nem csak az olvadt hótól, de a ragacsossá váló vérétől is nedves.
- Azt hiszem egy kötözésre majd megkérnélek. – Újra megindult és ahogy a lábát az első lépcsőfokra tette, az hangosan felnyikkant, olya annyira panaszosan, hogy Sou inkább visszatette a lábát a márványpadlózatra. De nem hagyta, hogy a rossz érzés teljesen rátelepedjen. Újult erővel indult meg, de sokkal óvatosabban véve be a lépcső nevű akadályt, előrelátóan próbálgatva mennyit bírnak ki. Igazán nem fűlik hozzá a foga, hogy megnézze még is mi van alatta. Ahogy azonban egyre feljebb jut, nyomában néhány fényponttal, mert egy részük Cloudhoz ragaszkodik, így egyikük sem marad a teljes sötétségben, nem kerüli el a fokokat borító hajdan szép szőnyeg viharvertsége. Nem az idő múlásának köszönhetően foszlott meg, legalább is túlnyomó részt nem, inkább karddal szaggatták fel és e tényt erősíteni hivatott, hogy fekete foltok tarkítják. Nem érződik a jellegzetes szag, de Sou le merné fogadni, hogy vér. Az elágazásnál a jobb oldali lépcsőt választja, a balon ugyan is nehezebb lenne feljutni, közép tájt ugyan is hatalmas lyuk tátong rajta.
- Vannak elképzeléseim, hogy mi történhetett itt .. és nagyon remélem, hogy nem csak mi kerestünk itt menedéket a vihar elől. – És felért. A szem rögtön megakadt az ép üvegburán, ha lenne olajuk, talán nem kéne az erejét pazarolni, de mivel nincs. Haladt egyenesen a első ajtó felé, megpróbálta kinyitni, de a gomb nem fordult el. Zárva, megvonta a vállát és tovább állt, a következő ajtó előtt azonban visszanézett.
- Hallottad?- Kérdezi Cloudtól, aki remélhetőleg épségben feljutott a lépcsőn. Sou igyekszik koncentrálni, igazából nem tudná megmondani, hogy mit is hallott és különben is, kit egy kisebb hóvihar ostromolja a kastélyt, nem lenne meglepő, ha itt ott tönkretenne valamit. Bár még mindig a hang után kutakodik, de közben már nyitja az ajtót és a résben előbukkan valami, valami, amit csak Cloud láthat, hiszen Sou félig meddig háttal van a jelenségnek.

//pff. a végét kicsit összecsaptam -.-//

„Mmh.” Ez az egyetértő hümmögés szerű hang volt Cloud szavaira a válasz. Valóban az, hátborzongató, ám most még erre a cseppet sem kellemes helyre is szükségük van és ezért sem fordul vissza. Bár tény, gondolatai egyre gyakrabban kalandoznak el arrafelé, hogy mi is történhetett itt. Igen, próbált megszabadulni ezektől a gondolatoktól, de elég nehéz úgy,, hogy ha egy kicsit jobban szétnéz, akkor mindenhol küzdelem nyomaira bukkan és nem csak arra, hanem hogy ez egy vérre menő harc volt. Ugyan akkor azt is be kell vallania, hogy a neszek, azok a parányi suttogásszerű foszlányok és tompa nyögések, mert így belegondolva, ha nagyon hasonlítania kellene valamihez, akkor pont így határozná meg, szóval azok kezdték bosszantani. Ez az utolsó pedig … valamiért úgy érezte, hogy a szőr is feláll a hátán, de nem kifejezettebben a hang miatt.
- Eh! – Cloud hirtelen felcsattanására nemhogy becsukta az ajtót, inkább meglepetten és talán kicsit ijedten engedte el a kilincset. Ám, amit ő elmulasztott, azt megtette társa, rácáfolva eddigi virtusára igen hevesen és így már hiába nézett az ajtónyílásba, már csak a szobából maradt utolsó sötét csíkot láthatta. De a szöszke katona holtsápadt arca mindent elmondott helyette, halkan megköszörülte a torkát és közelebb lépett, tétován ellőre emelte a kezét, hogy biztatóan megszoríthassa Cloud karját, de bizonytalan volt és most jobban érdekelte az, mit látott a társa, mint annak lelkiállapota.
- Mit láttál? – Magától értendő, hogy ez az a kérdés, amit végül Cloudnak szegez. A válaszra viszont még egy mély lélegzetet várnia kell és ez az idő viszont éppen elég arra, hogy saját elméje meglóduljon, találgatva mi is hozhatta kis híján a szívbajt barátjára. Szellem? Ezt valamiért szeretné élből elvetni, hiszen éreznie kellet volna. Jó, hát persze a szellemek el tudják rejteni a jelenlétüket, de nem teljesen. Hiszen ők az élők világában már idegennek számítanak és ahogy az egyszerű ember is képes kiszűrni a sokaságban azt, ami nem illik oda, úgy más is, mint például egy szellemet. De nem feledkezhet meg a rossz érzéséről, de akkor sem! Viszont, akkor mi lehetett? Egy élőhalott? Azt nagy valószínűséggel a szaga már a belépésükkor elárulta volna, de itt csak a hideg kő és a por egyvelege terjeng, semmi más. Tovább viszont nincs.
- Ne aggódj! – Furcsán hathat, ahogy halványan, de elmosolyodik. Biztatásnak szánja. – Ha szellem lenne, egy ajtó nem igazán állítaná meg, de még nincs itt. Más pedig nem lehet, semmit nem érzek. – Nem akarta megcáfolni Cloud szavait és igyekezett olyan hangsúlyt adni a szavaknak, hogy abból tisztán kiderüljön, hogy ő inkább egy magányos és minden bizonnyal vicces - riogatós- kedvű szellemmel van dolgok és semmi egyébbel. Ahogy Cloud ellépett az ajtó elől, Sou átvette a helyét és határozott szándéka volt, hogy kinyitja az ajtót és benéz, saját szemével akarja látni az „illetőt”.
- Várj egy kicsit. Ilyen időben… - Nem fojtatta és az ajtógombot sem fordította el. Rossz érzés fogta el, ahogy a lépcsőhöz érő Cloudra pillantott, még vetett egy utolsó pillantást az ajtóra, aztán barátja után indult és mikor odaért már a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezi mi az ami olyan érdekes volt, hogy ilyen feszült figyelmet kell neki tulajdonítania. De nagyon is jól látta. Cloud viselkedése viszont jobban megrémítette, mint az, hogy a szobrok láthatóan elmozdultak a helyükről, sőt mi több egyre többjük fordítja fejét irányukba. – Ez így nem lesz jó! – Motyogta maga elé és kivételesen nagyon ügyelve léptei nesztelenségére sietett le barátjához, meg sem kellet érintenie, hogy érezze, a másikat teljesen hatalmába kerítette a pánik. Igyekezett határozottan ráfogni a kezére, mielőtt még kiránthatta volna kardját és azt így visszatolni a hüvelyébe, de ha ez nem is sikerül neki, talán a másik mozzanattal, amit mindenképpen igyekszik végrehajtani, kezével eltakarja a kék szemek elől a rettentő látványt. Szerencsére a lépcsőfokok most igazán nagy hasznára vannak, nyújtózkodás nélkül feléri a másikat.
- Nem eshet bajod! Próbálj meg megnyugodni. – Halkan, ellágyítva hangját szólalt meg, miközben igyekezett Cloud lelkéből előhalászni azt a képet, érzetet, ami által a leghamarabb képes megtalálni a nyugalmát. Mágiájával ugyan is ezt igyekszik megmutatni neki. Ugyan akkor kénytelen azzal is foglalkozni, hogy a szobrok oly annyira érdekesnek találták őket, hogy megindultak feléjük, csakhogy a súlyuk nem kedvez az öreg lépcsőknek.
- Nem maradhatunk! – Nem túl kegyes, hogy nem hagy még időt és nem szépen, fokozatosan vezeti vissza barátját a valóságnak, de ha nem akarnak a lépcső törmelékei alá szorulni, akkor szedik a lábukat, fel, vissza az emeletre. Hogy Cloud ne is nagyon ellenkezne karon ragadja és igyekszik felfelé unszolni. Ahol is egy búsképű szürke massza várja öket, illedelmesen meghajol és még …
- Adalmert vagyok a komornyit. Kérem, kövessenek! Megmutatom a szobájukat! – Előrébb lebegett, de mivel Sou nem vette rá magát, hogy azon nyomban engedelmeskedve kövesse, hátranézett. – Kérem siessenek, mielőtt a mágus szelleme is ideér! – Sou kérdőn nézett a szellemre, aztán biztatóan Cloudra, akit nem pusztán a biztonság kedvéért nem engedett el. Így erős tudott maradni. – Alkalmasint mindent elmesélek önöknek! – Sou bólintott, bár még nem volt benne biztos, hogy nem csapdába sétálnak, de valahogy a komornyik bús képéről mindent le tudott olvasni, csak azt nem, hogy ártani akarnak. Ha sikeresen elindulnak, a szellem még egy emelettel feljebb vezeti őket egy hálóba, ahol szépen szólva rájuk zárja szoba ajtaját, de a biztonság kedvéért meghagyja, hogy hamarosan visszajön.
- Ezt terítsd magadra .. kicsit poros, de száraz. – Sou az ágyat szabadította meg néhány takarótól és azok közül a leg melegebbnek tűnőt nyújtotta Clounak. – Jobban vagy?

Sou betakargatta Cloudot, ahogy és amennyire tudta, engedte a másik. A lelke mélyén tudta, hogy mit is kéne tennie. Vagy is hát, lelkének a gyöngy alkotta fele tudta és pont ezért nem tett többet barátjáért. Mert álomba ringathatná és olyan helyet mutathatna neki, ahol otthon érzi magát, de az csak egy menedék lenne, a valósággal való szembenézés ódázása és már így is hozzányúlt az ősi hatalomhoz. Nem kockáztathat. Ki tudja mire lesz szüksége, vagy mire lesz kényszerítve a későbbiekben. Valahogy bármennyire is optimistán akarja a helyzetet nézni, nem érez semmi jót az eljövendővel kapcsolatban. A kérdését nem ismétli meg, lassan tekintetét is elszakítja a társáról és felfedezőútra indul vele a szobában. Idegen számára a tapéta megfakult arany díszítése, az ágy gazdagon faragott baldahinja és a többi berendezési tárgy sem egy pórias faluban nevelkedett kölyök megszokásaihoz mértek. Mert nem csak barátja nevelkedett ott, ő is rengeteg időt töltött emberi családja otthonában. De néha nagyon kevésnek tűnik... Lassan meg is indult, első célpontja pedig a kandalló volt. Egyetlen porcikája sem kívánta, de bekukkantott és szemügyre vette a kürtőt és ehhez még kis fehér lánggömbjeit is bevetette, amik ki tudja mikor lobbantak el. Talán mielőtt beléptek volna a szobába? De most újra égnek és beborítják a szobát földöntúli fényükkel, legalább is elsőre, de Sou nem szándékozik tetézni a gondokat és a rémképeket, így arany-vörös színűre festi őket. A menedékül szolgáló szoba így mindjárt kedvesebb arcát mutatja, bánatára viszont itt nem gyújthatnak be, mert a kivezető kémény úgy látszik beomlott, vagy valami eltorlaszolja. Füstmérgezést inkább nem akar kapni, mert tüzelő híján is van bőséggel választék az éghető holmik között.
A szeme sarkából kapja el a szellem ajtón át belibbenő alakját, pillantás azonban rögtön Cloudra siklik, még mindig ugyan úgy, fejét kezei közé szorítva találja. Tehát nem fogja észrevenni a szellemet, de a biztonság kedvéért illúzió alá vonja a szobát, ami nem változik csak annyiban, hogy a komornyik már nincs jelen. Magához inti a szellemet és miközben a szekrényhez sétál társaságában, eldiskurálnak. Nem fair, Clouddal szemben legalább is, de lehet csak nagyobb lenne a sokk, amin túl kell tennie magát. Amit viszont a sárkány megtud, cseppet sem deríti fel a lelkét, éppen ellenkezőleg, fél .. talán jobban is, mint alig egy nappal ez előtt a barlangban, a vadászok foglyaként. Már a ruhákat nézi, aztán szembeáll a tükörrel is, saját arca, legalább is az emberi néz vissza rá, de ahogy lehunyja a szemét, szinte érzi a háta mögött megelevenedni azt a hűvös lelkületű nőt, elődjét, felmenőjét és igazából egyik sem, aki átöleli, szinte fojtóan szorosan szorítva magához. Ahogy azonban újra a tükörbe néz, újra csak a valóságot látja, de az érzés megmarad. Az, amelyik nem is olyan régen ébredt fel benne .. akkor, mikor a déli tájékon keveredett „bajba”.
- Láttam, mindent láttam! – Benyúl a szekrénybe és első körben nadrágokat, ingeket vesz ki, karjára hajtva indul meg Cloudhoz. Mikor odaér megáll előtte, egy pillanatra lehunyja a szemét. Nem érzi jól magát és most nem a hely frusztrált hangulata a felelős, inkább a varázslat, ami a kastélyon átokként megül.
- Ezekbe azt hiszem beleférsz. Öltözz át hamar! Már így megfáztál, nem kéne, hogy komolyabban elhatalmasodjon rajtad. – Szinte Cloud kezeibe nyomta a ruhákat, sietséggel, még képtelen volt elmondani neki, nem is tudja, hogyan ossza meg a másikkal a hallottakat. Inkább visszasétál a szekrényhez és keres valamit, amibe ő sem mutat úgy, mintha hálóruhát vett volna fel. Szaporán vette át az inget, ügyelve sérült vállára, ami egy ideje már nem vérzett, így a tiszta és száraz inget sem kente össze.
- Akkor most elmondom mindazt, amit megtudtam... – Mondta, de a szekrénynek fordulva, aztán, miután becsukta az ajtóit megfordult és nekidőlt. – Egy mágust fogadtak be, aki beleszeretett a ház urának egyetlen leányába, de a lány kezét már másnak ígérték. Bált rendeztek, amin a meghívott nemesek fiai párbajt vívhattak a kisasszony kezéért, a mágus is részt vett rajta. Rájött a csalásra és szoborrá változtatta a nemeseket, de a lány egyiküket sem akarta férjéül, ezért végzet magával. – Sóhajtva a szekrény lábához csúszott, fejét a tölgyajtónak döntötte. – A mágus bosszút esküdött, mindenkit megölt, de sokan nem tértek meg Dremerhez és minden éjjel, éjfél után minden lezajlik ugyan úgy, mint akkor este. – S mintegy végszóként, a kandallóban fellobbantak a lángok és vidáman táncolni kezdtek, fényt és meleget adva. De nem csak a kandalló telt meg élettel, az idő vasfoga által megkopott tapéta visszanyerte eredeti mély bordó, arannyal futtatót színét, a vázákban elszáradt virágok is újra virítottak és megtöltötték a szobát tavasz illatukkal. Éjfél van, talán már el is múlt néhány perccel.
– A szellem, aki elmesélte az előbbieket, azt mondta, ezt a szobát sosem foglalták el, ide rajta kívül sosem tért be senki, így itt kivárhatjuk a reggelt … ha szerencsénk van és mágus szellemének nem tűnik fel, hogy itt vagyunk. – Keze mellkasán nyugodott, mi is hiányozna jobban, minthogy az ő testében szunnyadó holt gyöngysárkány is éltre kéljen. Vajon egymás nélkül élhetnének? Ő nem. Sou tisztában van vele, hogy e nélkül a darab emlékkő nélkül neki talán csak percek, órák jutnának. De erre gondolni sem akar. Feltápászkodik és Cloud elé sétál, ugyan is nem akarja itt kivárni a reggelt, de tekintettel kell lennie barátjára, aki nyilvánvaló, hogy nincs hozzászokva a természetfeletti ilyen mértékű jelenlétéhez.
- De el is vegyülhetünk a vendégseregben és alkalom adtán megszökhetünk. Bárhogy döntsünk, meg foglak védeni! – A mai éjszakán ez az egy biztos, ha az életébe is kerülne, akkor is mindent el fog követni, hogy Cloud kijusson innen.

//real Awa és a robbanó vázát is innen csórtam, csak a miénk kristályváza XD//
Van akinek a motyogás érthetetlen, távoli suttogásnak tűnik. Egy sárkány füle, még ha éppen emberi alakban is van, elég éles, hogy kivegye a szavakat és most még Sounak is szívesen lenne belekötni. Rémisztő, ezzel azonban egyet ért, de rögtön rá is kontrázik, mert hát miért is ne lehetne ennél rosszabb? Kötözködni, de nagyon fejtegetni a rosszabb lehetőséget sincs kedve. Elmondta azt, amit megtudott és most nincs más dolga mint várni, várni és a figyelni. Viszont, amit lát aggasztja. Egy pillanatra lehunyja a szemét, muszáj a fejébe vésnie végre és végérvényes, hogy Cloud nagyon különbözik az eddig megismert kalandoroktól, be kell látnia a szőke katona nem olyan rátermett, vagy legalább is nem mindig kellő lendülettel alkalmazkodik a helyzethez. Belegondolni is szörnyű mi lett volna, ha a várost külön-külön hagyják el, de barátja útja végül ide, ebbe a kastélyba vezet. Már a szobrok markában vergődne, vagy .. Megrázza a fejét. Ez a mozdulat azonban most egyaránt szól a gondolatnak, miszerint: kívül tágasabb és annak a mondatnak, ami Cloud felől érkezik. Lehet meleget és a fényt ad, de ő egy cseppet sem kedveli és erre meg is van az oka.
- Nem, az kizárt! – Ne taglalja, hogy miért is. Annyira azért már fejlett a tudása, hogy egy illúziót, káprázatot észrevesz, nem? Hát, nem! legalább is, ha visszagondolunk a pár órája leforgott eseményekre. Azt sem vette észre, pedig nyilvánvaló, hogy illúzió volt, vagy nem? Mi más is lehetett volna, ami ilyen mértékben képes volt megtéveszteni, csak is az, az, ami a saját erejét is adja. Vagy egy egyszerű teleport, amit nem igével, hanem a földre -bizonyos mágikus hatalommal bíró porok segítségével- felfestett rúnák által. Egy pillanatra megtorpan, nem azért mert Cloud hírtelen felkapja magát a földről és térül-fordul, útközben egy takarót zsákmányol és visszatelepedik a kandalló elé, hanem a gondolatsor miatt. Soha nem foglalkozott mágikus porokkal, mindig is utálta őket és ha tehette el is lógta az ilyen okító órákat. Többek között ezért sem került közelebb egy bizonyos idős sárkányhoz és szinte már csak Níbe képe, gondolata hiányzott. Érezte, ahogy elönti a fortyogó méreg, ha itt lenne .. ó ha itt lenne, most nem lenne képes ékes szavaival lecsillapítani azt, amit régóta magáénak akar tudni. Ezt a pillanatnyi ingadozást viszont az asztalon délcegen, szinte dölyfösen álló váza bánta. Ezer szilánkra pattanva hullajtotta, ametiszt színű szilánkjait az asztalra és a földre is, a kiömlő víz hamar átitta magát a hímzett terítőn és egyenletesen doboló cseppekbe hullott a vastag szőnyeg szálai közé. A virágok reszketve borultak, azokat nézte Sou egy rövid percig, talán, ha a váza nem adja ilyen könnyen az életét, másban is kár eshetett volna. Ezt érezte Sou is, nem is nézett azonnal Cloudra, de végül némileg higgadtabban sétált hozzá közel, de nem telepedett mellé. Inkább a falnak dőlt és úgy nézett barátjára.
- Fogalmazhatunk így is. – Nem emelt szót a történtekről és szándékában sem áll bevallani, hogy az ő műve volt. De elhangzott még egy kérdés, ami szinte hihetetlennek hangzott, pedig az ő fejében is megfordult egy póráznélküli, kósza gondolat formájában. – Nem jut eszembe egy ötlet sem. És .. a te lelkedben tett kirándulás után nem mernék még egyre vállalkozni, pláne nem egy halott máguséba. – A mondanivalójához viszont tartozik még egy vallomás is. Ez legszívesebben eltitkolná, de ha sértetlenül meg akarják úszni ezt az egészet, kénytelen többé kevésbé nyílt lapokkal játszani. – Nem vagyok járatos a mágusok varázslataiban, de ami a kastélyon ül, rám is hatással. Nem érzem túl jól magam, lehet szívtelenségnek tűnik, hogy magukra hagynám azokat, akik újra és újra átélik haláluk éjszakáját, de … - És nincs meg a végére a megfelelő indok. Túl kemény, nyers talán? Mert így hangozna, maguknak keresték a bajt, nagyra vágytak, csaltak és ez lett a vége. Mielőtt azonban folytathatta volna, kopogás hallatszott, Sou megrezzent és azonnal ellépett a faltól, sőt Cloud és az ajtó közé állt, de visszanézett barátjára. Némán kérdezte: Mi legyen?

Sokszor lökik mások orr elé, ha valamit elhamarkodva mondott a másik szemébe, hogy a kimondott szavakat később már nem lehet visszavonni. Ezeket a szavakat ölelő érzések ragadtak meg benne és nem is akartak tovatűnni. Még abban a hosszúnak tűnő pillanatban sem, amikor nem kellet a kék lélektükrökbe néznie. Nagyképűség lenne azt mondani, hogy pontosan, az utolsó érzelemhullámig tisztában van azzal, mi és hogy zajlik le a másikban, mert tudni nem tudta, de érezte. Mindennél jobban, hogy megingatta azt az elhatározást, ő egyedül, hiszen segítség sem kellett hozzá, csak egy ostoba tett, amit korábban elengedhetetlennek érzet … megfakult az a makacs érzés, ami korábban a barlangban tartotta Cloudot, ami miatt feledve saját sanyarú helyzetét érte aggódott, miatta tépte a láncokat és szállt szembe fajtársaival. Kellemetlen ízt hagyott benne ez a szó, fajtárs. Ember. Ő, Cloud csak egy ember, csak egy .. De nem gondolkodhat így! Ember, de nem elsősorban az, hanem a barátja! Pont ezért nem fog magyarázkodni, nem fogja védelme gyanánt megindokolni miért sértette meg ott Cloudot, ahol a legjobban fájhat. De talán, egyszer elmeséli, hogy ő csak bekukkantott abba sokak által elzárt terembe. Nem adott és nem vett el semmit.
Figyelte a mellé lépőt, nem félt a tekintetétől, eddig is egyenesen a szemébe nézett. Nem volt bűntudata, pedig éppen olyan tisztán látszódott az ő arcán is, hogy érti, érzi, hogy olyat tett, amit a másik nem bocsát meg neki. Lehunyja a szemét. Kevés ragadt meg benne az idegen lélekből, inkább semmi, vagy éppen csak árnyéka a fontos dolgoknak. Még ő maga sem tudja, ez a nagy igazság. Hiszen jelenléte olyan volt, mint a pillangó szárnyának rebbenése. Csak finoman „meglökött” egy olyan emléket és mindent, ami hozzá fűződött, amit maga Cloud választott ki, tudatlanul, de még is tudva, hogy az által megnyugodhat, ha nem is teljesen.
A gondolatok azonban már valami másfelé tekergőztek. Tényleg képtelen lenne elbánni a mágus szellemével? Mi van, ha nem is kell vele elbánni? Sokszor hallotta már, hogy néha elegek voltak a szavak, hogy a lélek megnyugvásra leljen és neki rengeteg szó lapul a tarsolyában, de kétli, hogy azt megfelelően tudná használni. És akkor is! Valamiért, mondhatjuk úgy, ösztönösen tart a vele való találkozástól. De közben az ajtó már nyílik is, nem lepődik meg, nem kalandozott el figyelme. Bár, ahogy Cloud fejében megfordult a gondolat, úgy az övében is: mit ér puszta kézzel egy szellem ellen? Ja, csakhogy neki még ott lenne a mágia is.
Csendben meghúzódik, ráhagyva a beszélgetés fonalának vezetését barátjára, a színjátékhoz azonban egy biccentéssel hozzájárul. Bár a herceg megnevezésre a rosszullét egy újabb formája kezdi el kerülgetni. Ki is nevezte így korábban? De elhessegeti a gondolatot, még mielőtt még valamit ripityára tör a szobában, kellően nem kontrollálható indulatának köszönhetően. Elhúzódik, közelebb lépve a falhoz, ahogy a gróf a szekrényhez siet.
- Most látom csak, hogy a herceg még át sem öltözött. Mélységes elnézést kérek az udvariatlanságomért!
- Nem történt semmi. – Ingatta meg a fejét, majd lenézett. Bakancsa kicsit sem illik ebbe a fényűző világba, de jelenleg erre magasról tesz. Sötét nadrágja viszont azon ruhadarabok közé tartozik, amit csak tüzetes vizsgálgatás után lehet .. nem még akkor sem lehet a hétköznapi anyagok között beazonosítani. Mindegy is. Az ágyon viszont hever éppen elég kabát, amik közül egy méregzöld színűt szúrt ki magának és miután az ágy elé kutyagolt, bele is bújt. Egy hangyányival volt csak nagyobb, de meleg és kényelmes volt. Vetett egy jelentőségteljes pillantást Cloudra, ezzel kívánta sürgetni és vetett egy pillantást az ajtóra is. Ha a szellem ugyan is nem hajlandó távozni, akkor ő fog. Márpedig úgy tűnt, hogy a nemes ifjú némileg feszélyezve érzi magát a két idegen jelenlétében, tehát ingét addig biztos nem váltja át, míg ők itt vannak.
- Jól esne valami meleg ital. Osztozik ebben a véleménye, kedves Reval gróf? – Érdeklődött színtelen hangon Cloudtól. Kész szerencse, hogy kellően figyelt és megjegyezte az álnevet, meg a saját álnevét is. Aztán megjátszott érdeklődéssel újra megszólalt, de előtte néhány lépésnyire megközelítette az ajtót. – Úgy hallottam, ma bált rendeznek.
- Valóban, az úr a szalonban fogadja a meghívottakat. Nyilván önöket is szívesen látja.
Sou bólintott és igyekezett úgy tenni, mint aki nem látja a kis gróf a másik „grófnak” tett grimaszát. Hát most mit tegyen, nincs jól, magára haragította a társát, esik, a valóságban meg havazik, idebent túl hideg van, odakint túl meleg, ghá, pont fordítva. Szóval ezek után még legyen nyájas úr? Nem lesz és kész. Keze a kilincsen és most először, ha Cloud nem szedte össze magát, minden nemű várakozás nélkül kilépett a folyosóra, de az ajtót nem rögtön maga után csukta be. Várt egy kicsit. Végignézve a helységen, egészen más volt, megtelt élettel és magukat élőnek hívő holtakkal. Egy szolgáló ki is kerülte … volna, ha nem állítja meg egy kérdéssel. Bár fogalma sincs miért érdekli, hogy merre van a szalon, azt viszont nagyon is tudatosan érdeklődte meg, hogy valóban igaz a hír, miszerint itt egy mágus is él. Szerencsére, a hallottak alapján éppen a kastély túl felén tevékenykedik.

//pff, pocsék napom volt -.- a kövinél igyekszem előrébb haladni ^^//

Nem, határozottan és minden idegszálával és testének millió porcikájával tiltakozott az ellen, amit Cloud nyíltan kimondott. Miért kell neki odamenni? Miért nem tud megülni a fenekén és várni? Miért? Mintha kötelezőnek érezné, hogy minden napra egy nyakig a slamasztikában történésben kötelező a részvétele, lehet kicsit erős a megfogalmazás, de jelen pillanatban Sou valahogy így látja a dolgot. Ige-igen, persze a legutolsó eset az ő hibája volt. Na, várjunk csak! A mostani esetnél is rezeg a léc, mert ágálhatott volna, akár erőszakkal is a szárnya alá tuszkolhatta volna a másikat, de nem, inkább karon ragadta és egészen a kastélyig kísérte, ahová ő volt az, aki elsőként megpróbált bejutni. Tehát kijelenthetjük, hogy immáron másodjára keveri bajba Cloudot. Pazar.
Elsötétülő tekintete, akár lyukat is égethetett volna Cloud hátába, ahogy nézte lépésről lépésre távoldó alakját. Mérges volt, nem is, egyenesen dühös és egy halk reccsenés jelezte számára, hogy a fal, ami mellett áll, egyszerűen nem tűri azt a légnyomást, ami Sout körül veszi. A vázát játszi könnyedséggel törte össze, talán a fallal sem gyűlne meg túlságosan a baja, bár most az átok visszaadta fénykori erősségét. De nem is volna egy elhanyagolható megoldás, romba kéne dönteni az egész kócerájt, akkor a szellemek sem maradnának itt. Talán megtérnének a túlvilágra, vagy … Miért is jár az agya már megint ilyen drasztikus dolgokon? Megfordul a fejében, hogy talán jobb is, ha Cloud távolabb lesz tőle, mert mintha nem lenne egészen a maga ura és az valljuk be, egyikük előnyére sem szolgál. Sárkány. Az ősi indok sok mindenre, de most valahogy felnagyítva látja ennek veszélyeit, mennyivel jobb lenne, ha egy egyszerű ember lenne. Talán megpróbálhatná, talán meg is teszi. Letelepedik majd és elfelejti, hogy sárkány, nem nyúl többet mágiához, de mivel magyarázza majd, hogy nem öregszik? Még is csak kénytelen lesz mágiát használni. Miközben ezen agyalt szinte már be is érte Cloudot, hát persze hogy, nem hagyja, hogy teljesen egyedül menjen oda.
- És legalább van valamiféle terved, vagy legalább elképzelésed mit kezdesz a mágussal? – Meg kellet kérdeznie, mert csak az elhatározást látta a másik szemében, de vajon van is, ami támogatja ebben, legalább egy halvány fénysugár. De ahogy fürkészi Cloud arcát, már amennyit lát belőle, valahogy úgy érzi, mint egy sugallat, hogy bizony inkább a rögtönzős műfajban kíván indulni barátja a mágussal folytatott beszélgetés párviadalán. Kicsit lemarad és közelebb lép a falhoz, nem szédül, de egyszerűen szüksége van valami szilárd támaszra, olyanra, aki nem élő és soha nem is volt az.
- Elfogadsz egy talizmánt? – Teszi fel váratlanul a kérdést. Noha, a talizmán megnevezés kissé túlzó, mert egy bizonyos hatást elérő formába öntött illúzió az egész, jóval gyengébb, mint az igazi társa, de a hatása némileg széleskörübben felhasználható. – Persze, nem ártana tudni, hogy mi jönne jól. – Jót tett Sounak, hogy gondolkozásra fogta az elméjét, ezzel meggátolta, hogy a felszított érzések rosszakaró módjára összegubancolják azt és olyan helyzeteket szüljenek, mint például a váza esete. Szinte fel sem tűnik Sounak, hogy egy ideje kezét már a falra simította és úgy halad, apró lökésekkel korrigálva ki az ajánlott és a túl közeli távolságot tőle, aztán, egyszer csak elfogyott a támasz. Egy pillanatra megbillent, aztán teljes meglepődéssel esett a földre, mert közben valaki elgázolta és ez a valaki, most ott fekszik rajta. Ami igazából annyira még nem is zavarja, mert a padlón koppanó kobakja sokkal inkább kívánja a figyelmét, ellenben, sérült válla zokszó nélkül, még csak vérkönnyet sem hullajtva átvészelte az egészet.
- Sasaj .. Öszintén, Bocsánat!
A fiatal női hangra azonban rögtön kinyitott a szemét és szembetalálta magát az éppen mellkasára támaszkodó ifjú hölgy zöld lélektükreivel. Sou szóhoz sem jutott, felülni is csak akkor mert, mikor a lány már mellette ült, de utána már hamar túltette magát a meglepettségen. Ezért is furcsállta, hogy a lány valamit nagyon keres a tekintetével és azt meg is találta, csakhogy Sou egy leheletnyivel gyorsabb volt nála, pedig egyszerre akadtak a kis fiolára. A lány zavartan húzta vissza a kezét, Sou pedig felállt, majd felsegítette a kisasszonyt is, miközben a sötétbe vesző folyosón idős női hang rikoltott.
- Marina kisasszony! Várjon! Azonnal neki kell kezdeni a készülődésnek, a kérők már csak magára várnak! Kisasszony!
- A fiola, ha szabadna …
- Nem tűnik értékes kölninek. – Sou nem csak megnézte, de viszonylag az orrához is közel emelte. – Nem jó, ha ez önnél marad. – A lány pillantásával ölni lehetett volna, előző szerény viselkedése egyetlen pillanat alatt megváltozott. Dühösen toppantott egyet, végigmérte Sout és aztán, ha Cloud nem robogott el, akkor ő is kap egy nem túl kedves nézést, aztán felszegett állal elindul a közben befutó dajka irányába.
- Lassan minden szereplőt megismerünk. – Sou hangja talán kissé melankolikus volt, nem illet hozzá, ahogy a távolba révedő tekintet, mintha máshol járna. Még akkor is ezt az állapotot mutatta, amikor a kis hosszú nyakú, kerekded fiolát Cloud felé nyújtotta. – Méreg. – Ha Cloud érte nyúlt, odaadja és nem is véletlen, most a holtakra ugyan azok a szabályok vonatkoznak, mint az élőkre. Legalább is, Sou így véli és ha jól sejti, akkor még hasznukra lehet a kis üvegcse tartalma.

A méreg kérdésében újabb bólintással felel, mert hogy, előzőekben is eme tevékenységgel, mozdulattal válaszolt Cloud szavaira. Megingatta fejét, mivel abban nem volt határozott véleménye, hogy a varázslónak mennyire nincs itt helye, bár inkább egyetértett, de akkor miért jutott eszébe Singarme? Aztán a talizmán kérdésében pedig leheletnyi megingás nélkül, egyetlen egy határozott bólintással fejezte ki, hogy igen. Megindokolhatta volna, hogy azért, mert mágiával szemben azzal talán eredményesebb lehet, de fölöslegesnek érzete újra Cloud eszébe juttatni a korábban történteket. És, a sor utolsójaként marad a tiltakozó fejingatás. Persze igen is teher és nyűg is, de ezeket bármilyen hajmeresztően is hangzik, szívesen vállalja, vagy legalább is hiába minden józan tiltakozás, nem képes Cloudot magára hagyni. Milyen barát lenne, ha pont a bajban hagyná magára? Olyan, akit nem illet meg ez a jelző.
Míg tekintete nem találkozik Cloudéval nem figyel fel a különös csillogásra bennük, de aztán, aztán már vegyes érzelmek kezdenek kibontakozni általa. Jobb ha el kezd félni az elkövetkező ötlettől, aminek szikrája szinte lángolóvá tett a kék lélektükröket? Vagy éppen ellenkezőleg? Megnyugodhat végre és kényelmesen hátradőlve már csak azzal kell törődnie, hogy mindenféle galiba nélkül kijussanak, hát, ezt a variációt tarja a legvalószínűtlenebbnek. Mert Cloud igen határozottnak tűnt, amikor nekiindultak a folyosón és ha lehet úgy mondani annak a határozottságnak egy magasabb fokozatra lépésének a szemtanúja. Magában meg is állapítja, hogy nem itt és ebben a helyzetben kéne ennyire talpraesettnek lennie. De hát, ha nem így történne, akkor nem is Cloud állna előtte.
A szavak hallatán felderült az arca, bár közel sem nyerte vissza azt a nyílt ábrázatot, ami általánosságban jellemzi. Finoman félredöntött fejjel hallgatja barátját és csak gondolatban játszik el a szavakkal. Vajon mit is szólna hozzá a másik, ha benyögné, hogy hatvan elmúlt már egy két, három évvel? Ráhagyja, mert a tény, az sajnos tény marad, fiatalabbnak látszik és ezen most nincs kedve mágiával segíteni, főleg mert már a bálon résztvevők közül egy már látta őket. Meg, amúgy is csak erőpocsékolás lenne. De attól még egy leheletnyit, amolyan kérdő formán megemelkedik egyik szemöldöke, mert hogy, amiért fiatalabbnak látszik, már el kell fogadnia az idősebb szavait? Halvány mosoly körvonalazódik arcán, ezzel téve barátiassá a kissé talán rosszalló, értetlen mimikát. Finom bólintásokkal nyugtázta a hallottakat, ezzel egyértelműen jelét adva annak, hogy elfogadta az új tervet és még is egy hosszú perceknek tűnő pillanatig nézte a felé nyújtott kezet. Megfogta, miért is ne, de erősebben és határozottabban markolt rá barátja kezére. Még mindig féltette, a helytől és talán még magától is, mert nem tetszett neki, hogy ennyire nem képes uralkodni magán. Jobban, sokkal jobban kell magára figyelnie.
- Azt, hogy melegen ajánlom! – Talán kissé szúrósan nézett Cloudra, de a zöld tükrökben szinte kikönyökölt a féltés. – Mert, ha netalán tán még is meg találnál halni, csak azért feltámasztalak, hogy saját kezűleg fojtsalak meg. Erre mérget is vehetsz. – A mondat végére hangjával együtt a tekintete is megenyhült és a szorítása is barátságosabb formát öltött, végül persze el is engedte a korábban felé nyújtott jobbot. Aztán hátraarcot vett, ugyan is a lépcső mellett már régen elhaladtak, amin ügye most le kellene menniük és megtalálni a termet, ahol a bál zajlik. De alig tett meg néhány lépést Cloud felé fordult.
- Lehet nem ártott volna még néhány kérdést feltenni a grófnak, vagy a cselédnek. Van egy olyan érzésem, hogy egymás előtt nem lesznek olyan közlékenyek, mint egymagukban és nem mellesleg, riválisnak fognak tekinteni. – Aggodalma talán jogos, bár a fiatal gróf a szobában elég közlékenynek tűnt. A kis fiolát minden esetre elsüllyesztette a kölcsönvett díszkabát egyik belső zsebében, mi tagadás akadt belőle elég, de csak nem felejti el, hogy melyikbe rejtette. – Lehet butaság volt elvenni tőle a mérget, mert így megváltoztattam a történteket. – Jutott eszébe váratlanul, de nem csak ez, hanem még a komornyik is. – Az egész fura, a szellem, aki a hátsó szobába kísért, hogy ne essen bántódásunk, miért küldött oda bárkit is? Nekem azt mondta azt a szobát semmire nem használták és mindig is be volt zárva. – Gondolkodva indult meg a lépcsőn lefelé, most egész barátságos hangulatot árasztott, főleg, hogy a mennyezetről hiányzó kristálycsillár ezerfelé szórta a fényt. A lenti szobrok pedig hús és vér embereknek tűntek, ahogy kellemes csevegésbe merültek kisebb nagyobb csoportokba rendeződve. Érkezésük azonban nem maradt figyelmen kívül, a legelső aki észrevette őket, az immár tiszta és száraz ruhában Rechar gróf volt, aki buzgón meg is indult feléjük.
- Ó, Kedves Barátaim! Már azt hittem eltévedtek! Nagy ez a kastély. – Szólalt fel, ahogy lejjebb értek. Sou megtorpanni látszott, mintha valaki kötelet tekert volna a nyakára és egyre szorosabbra húzná a hurkokat. De „hősiesen” tartotta magát, ugyan a biztonság kedvéért megmarkolta a korlátot. Amúgy sem tudott volna lelépni az utolsó lépcsőfokról, mivel Rechar gróf magához ragadta a kezdeményezést és mindenki más figyelmét is felhívta rá és Cloudra.
- Uraim! Shinel herceg és Reval gróf! Érdekesen alakul a helyzetünk, igaz barátaim? Ha közöttünk van egy herceg, mi már labdába sem rúghatunk. – Mesterkélten felnevetett, amit hasonló hangzású moraj fogadott, bár akik találkoztak Sou gyilkos pillantásával valamiért inkább tisztelettel meghajoltak. Tényleg ennyit tesz, hogy valaki herceg? Jó persze, egy trón várományosa, egy tróné, ami azt jelenti, hogy egy ország első számú ura. Igen, így nézve, talán még sem illő megsérteni egy idegen királyság leendő urát, a végén még háborút indít a sérelmek megtorlása végett. Közben egy szolgáló is elsuhan, igen sebesre véve a lépteit, nyilván a ház urát értesít a kér újabb „résztvevőről”.
- Shnel herceg, mély megtiszteltetés a jelenléte.
- Nekem kevésbé. – Sounak kiváló érzéke van, hogy végezze ki a kibontakozó beszélgetést, még sebtében a legelején. Erre ő is rájött és utat követelve magának végre leért a lépcsőn. – Elnézését kérem, nem viselem jól a hosszú utakat és az idegen konyhát, de kuzinom felhívta a figyelem, hogy illő köszönetet mondani a ház urának. – Méltatlankodott, a fáradságra és a rosszullétre pedig nem is kellet rájátszania, a nemes persze mély meghajlással, alázatosan fogadta a bocsánatkérést. A kuzin megnevezéssel viszont igyekezett Cloudnak, szánt szándékkal nagyobb elismerést kivívni, még ha az a nemesek körében látszat csupán.

Fél füllel hallotta csak a mögötte lezajló párbeszédet, mert az újonnan érkezett és még névtelen úriember bőven ellátja szavakkal, mondatokkal és azok minden töménytelen mennyiségével. Nehezére esett követni a férfi kimondott gondolatmenetét a falú pórias, tudatlan és a legkevésbé sem kulturált lakóitól a kincseket rejtő bányáig. Elfintorodott, ujjai ökölbe szorultak, ezt szerencsére elrejtette a díszes „köntös” hosszú, sötét csipkében végződő ujja. Pedig milyen szívesen megragadta volna a fodros nyakkendőjét ennek a fölényeskedő piperkőcnek, csakhogy tiszta egyenes, de annál indulatosabb szavakkal vágja a képébe, hogy bizony azok az általa agyonalázott emberek bányásszák ki ennek az úrnak minden kézzel fogható javát. A kemény munkáért pedig inkább elismerést, mint mocskolódást érdemelnének.
Ez a pompa. Ilyenre nevelik a gőgös urak utódaikat, hogy körmönfontak legyenek és életrevalóak a saját köreikben. Sou ezen kívül mást nem is nagyon tudott volna kiolvasni jelenlegi szóval tartó partneréből, mert beszélgetésük igen csak egyoldalú volt. A férfi beszélt és Sou hallgatott, de azt sikerült olyan jól, hogy minden rezdülésével azt sugallhatta a másiknak, hogy teljes mértékben egyetért. Pedig hát, egy frászt ért egyet. Megemelte a kezét, amire végre a nemes elhallgatott. Ezt előbb kellet volna megtennie, csengett bánatosan a gondolat, de a mozdulatának nem ez volt a szándéka, homlokához érintette, halántéka felé húzva ujjait. Nem fájt a feje, de tompa volt és ahogy egy kicsit gyorsabb mozdulatot tett, érezte ahogy megszédül.
- Jól érzi magát? Talán jobb lenne, ha helyet foglalna, igen sápadtnak tűnik.
Sou tiltakozóan megrázta a fejét és gyorsan ki is húzta magát, ha most leül, biztos, hogy nem áll fel egy darabig. Arra már első pillantás után rájött, hogy nehezen találna olyasmit a rogyásig, de gusztusosan megrakott asztalon, amivel ne hívná fel magára a figyelmet. Meg amúgy bölcs dolog lenne bármit is elfogyasztani? Visszaemlékezve az emeleten megesett esetre, amikor is Marina kisasszony ledöntötte a lábáról, egészen különös élmény volt. Mintha nyakon öntötték volna egy vödör hidegvízzel, amibe pusztán előrelátásból bőséggel üvegszilánkokat is szórtak. Nem volt kellemes, de abban a pillanatban a feje jobban fájt, így kevésbé élte meg a dolgot letaglózónak.
- Ez biztos jobb kedvre deríti.
Hát. Sou a mai napon nem a társaság aranytorkú bárdja, mivel most sem szólalt meg. Egy hűvös pillantással egybefűzött biccentés kíséretében vette el a felé nyújtott serleget, már meg sem lepődött rajta, hogy jég hideg volt. Körülnézet, vagy is hát megkereste a fiatal nemes urak között, mert időközben valahogy elkeveredett kissé mellőle. Mikor megpillantotta, megkönnyebbült kissé.
- Shinel herceg?
Mit akar már megint? Csattant fel, a most már igen csak dühös gondolat, de egy pillanattal később már rá is jött, hogy miért volt a nemes eddig fensőbbség teljes hangjában aggodalom. A névtelen nemes még idejében kapta el a karját és l kellet ismernie, ennek az élőnek tűnő szellemnek az érintése sem kelle… vagy is. Meleg? Sou hitetlenül pillogott, azt sem igazán vette magára, hogy a másik bensőségesebb módon karolja át. Bár ahogy a szédülés alábbhagyott és a szoba újra megelevenedett a hangokat illetően, már meg is tette az első mozdulatot, hogy kibontakozzon a nemes öleléséből.
- ..vagy inkább mondjam azt, hercegnő?
Ez valószínűleg egy plusz pillanat erejéig mindenkit megbénítana, hát még azt, aki elmondhatja, hogy a lelkének felét egy nőé teszi ki. Mindeközben viszont haladtak, valami csoda folytán a legtöbbek figyelmét fel sem keltette ez a fal mentén, félig a függönyök takarásában lezajló esemény. A nemes úr nagyon igyekszik, hogy mögöttük az ajtót úgy csukhassa be, hogy nem tart velük senki más, de nem telik el öt perc és a magát meg nem nevező nemes újból feltűnik. Látszólag keresgélve valakit, aki nem más, mint Cloud. Élőknek ugyan is ebben a játékban nincs helye.
- Reval gróf, ha jól emlékszem. A hercegnek felszökött a láza, de megkért, hogy nyugtassam meg Önt, hogy jól lesz és élvezze ki az estét. És sok sikert is kíván, amihez magam is csatlakozom. Marina kisasszony kezét nyerje a jobbik! – A férfi több mint magabiztos volt és fürkész is, mert sötét pillantása Cloud rezdüléseit leste és még kacsintott is egyet, mielőtt távozóra fogta volna. De ekkor a terem hatalmas ajtaja kitárult, egy középkorú, díszes bársonyruhát viselő pár lépett be, nyomukban néhány kiváltságos szolga.
- Nagybecsű barátaim! Elérkezett az idő, hogy legdrágább kincsemet óvó és féltő, de erős kezekbe helyezzem! Ma éjszaka Uraim, ma éjszaka meg kell mutatniuk elméjük élességét és próbára kell tenniük szerencséjüket is, erejüket. Érte! – Elengedve hitvese kezét az ajtó felé tárta karját, amin belépett Marina kisasszony, immáron teljes pompájában. Valóban elragadó és igen, ténylegesen is egy szép ifjú hölgyről volt szó. A teremben lévők halkan összesúgtak, míg meghívójuk és a leendő ara a főasztalhoz nem értek.
- Amint az óra elüti a kilencet, megmérettetésre kerül a szerencséjük. Addig is töltsük kellemes csevejjel az időt. – Addig viszont talán még jó két óra hátra van. Viszont a nemes, aki még Cloudnak sem mutatkozott be, ha nem állítják meg, akkor egyenesen a főasztalhoz sétál és nem mással, mint a ház urával elegyedik szóba. Ám gyakran eltekint a függöny mögött rejtező kis szoba felé, elfelejtette bezárni az ajtót, viszont nem tűnhet el, még kis időre sem.

//bocsí-bocsí, most erre jutottam, ha nem jó igazítok rajta //