Verinol

Feltűnt, hogy akármennyire is próbáltam én a hangomat lehalkítani, hogy legyenek már olyan kedvesek a körülöttünk állók és ne hallják meg, azért pár nem emberi lénynek így is felkeltette a figyelmét a felvillanó szemek témája. Remek, ezt aztán nem lesz könnyű kimagyarázni, és ahhoz még az sem kell, hogy Roober véletlenül az enyémekkel találja magát szembe. Igen, nincs éppen átlagos szemem, ami azt illeti, alapból nehezen meghatározható a színe és valahol a mogyoró- és gesztenyebarna környékén szokott bóklászni, de soha nem akkor, amikor igazán szükségem lenne rá, hogy embernek nézzek ki. Nem tudom ki hallotta már, de régen az emberek hittek bizonyos lényekben, amelyeknek a létezését azóta sem bizonyították, de fúriáknak, vagy gráciáknak hívták őket. Nos, nem mondom, hogy én láttam már ilyeneket, de a leírásaik alapján, amelyeket az állítólagos kalandorok adtak, kezdetben ráismertem egy hozzám viszonylag közel álló lényre. Ezekben a történetekben nem túl gyakran voltak közös elemek, ami a fantáziát illeti, de az alapjuk megegyezett. Valamiért ők minden alkalommal egy nőről számoltak be, akit gyönyörűnek találtak és próbáltak magukhoz édesgetni, mint egy egyszerű nimfát, utána pedig megpróbálták elcsábítani. Ha minden igaz, akkor itt kezdődtek a bajok, mert a nő nem vette jó néven, hogy ennyire nem tisztelik és lenézik, majd egyre dühösebb lett és ezzel együtt a kinézete is megváltozott. Na, itt kezdődnek az eltérések, vannak olyan történetek, melyek szerint a nőnek ezután véres szemei lettek, ezen kívül a körmei helyén tíz centis karmok teremtek, majd kiszakadtak hátából szárnyai és iszonyú visítások közepette támadt az embereknek. Megint más szerint egyszerűen a földön maradt, csak éppen teste kezdett zöld színt felölteni, haja helyén lassan tekergőző kígyók jelentek meg, melyek a farkuknál fogva voltak a fejéhez erősítve, miközben elkeskenyedő, sárga szemekkel és hatalmas fogaival mosolygott az áldozatára. Nos, ezzel még messze nincs messze a történetnek, hiszen szerintük, aki a szemébe nézett, az azonnal megkövült, aki pedig nem tette, azt a kígyók marták halálra, ha nem volt elég gyors. Azt nem mondom, hogy túlságosan sokat elhiszek a történetekből, valószínűleg a támadásokat csak arra találták ki a túlélők, hogy eltitkoljanak valamit, vagy megússzák a magyarázkodást. Sokak számára a történetek ezzel véget is értek és itt írták fel őket az ősök koholmányai közé, pedig sokkal több valóságalapjuk lehet, mint az ember hinné. Pontosan ismerem a történet elejét, a fiatal, egyedül lévő nőét, akire férfiak találnak rá és segíteni akarnának neki, mivel ez az egyik leggyakoribb felbukkanási módja volt anyámnak. A többiben viszonyt nem vagyok biztos, őt ismerve azt mondanám, valamilyen vitát robbantott ki akarattal az ott lévők között és képes volt megvárni, még elkezdik egymást irtani, míg csak egy maradt meg közülük. Ez az egy volt az, aki végül megláthatta, hogyan változik meg a nő, lesz egyre gyilkosabb tekintetű, miközben lakmározik az általa keltett viszály rossz érzéseiből. Nem túl rövid leírás ez, eléggé vérbő, de alap ahhoz, hogy valaki megérthesse, nem minden isten pontosan olyan, amilyennek kinéz. Sokan változtatják meg a külsejüket a halandók között, de egy bizonyos helyzetben képtelen eltitkolni a mivoltukat. Nekem a kinézetem egyezik azzal, amit fiatal istenségként is viselek, de egy dolgot benne soha nem voltam képes elnyomni, ugyanazt a változást, amit a szülőm sem. Csak nekem éppen nem a viszály, a veszekedés adta rá az alapot, hanem a saját dühöm, amely folyamatosan egyre magasabbra szállt, ha olyan veszélyes talajra támadt a beszélgetés témája, ahol megvolt rá a nagyon is nagy esély, hogy nem az én akaratom érvényesül. Most például megtehetnék, hogy követelem, büntessék meg azt a mogorva sárkányt, akinek nincs jobb dolga, mint engem követni, de fogadni mertem volna, hogy nem túl sokat érek el vele, mivel a kedves bátyám már kifejtette abbéli nézeteit, hogy mennyire örülne, ha sértetlenül megúszhatná. Ezzel egy baj van, hogy én ellenben nagyon nem örülök neki. Jogom lenne ahhoz, hogy a saját akaratomat érvényesítsem, csak egyesek szemében még mindig én vagyok a kisbaba. Rendben, ha ő úgy, rajtam aztán nem fog múlni a dolog. De akkor, ha már szerinte kicsi vagyok, nyilván a nagyon szabályai nem is vonatkoznak rám, csak rá. Egyébként is, nagyon nem szeretem, ha megpróbálnak sarokba szorítani, hisz a vadász vagy, nem a vad.
- Visszakapod, nekem nem kell, de egyet mindig sikerül elfelejtened... számomra apánál nagyobb büntetés soha nem létezett... - az utolsó pár szónál már valóban az előre megjósolt, vörös szemeim azok, amelyeket a két társaságomban lévő "sárkány" láthat, mielőtt lehunyom őket, hogy idejük legyen visszaalakulni barnára. Nem tart sokáig a dolog, ha sikerül lenyugodnom, ehhez éppen elég pár másodperc is, utána pedig nem lesz más dolgom, mint úgy tenni, mintha a gyertyafény okozná. Azt nem nehéz beadni senkinek, ezen a helyen éppen eléggé rosszak a látási viszonyok ahhoz, hogy a bátyámon kívül senki ne tudja meg, mennyire is különböznek a fény által kibocsátott színváltások attól, amit most produkáltam. Mindegy, elrejteni nem tudom, valójában nem is tenném, aki ismer, az figyelmeztetésnek veheti, mert a következő beszólásáért már képes leszek valamit beleállítani mondjuk a lábába, és elárulom, hogy nem egy egyszerű cipősarok lesz az, sokkal inkább egy vékony, ugyanakkor hihetetlenül éles tőr. Erre mondják, hogy ne húzz fel, mert nagyon nem éri meg senkinek. Mondjuk most éppen teljesen mindegy, túl sok a néző, hogy alaposabban helyrerakjak valamit, de egyszer ki is kell lépnie ebből a népes kocsmából. Addig meg éppen el lehet játszani, hogy nem történt semmi feltűnő dolog, főleg, mivel most már jó ideje van időm, hogy barna szemekkel fürkésszem a társaságot és kövessem a bátyám és a sárkány beszélgetését. Igazság szerint nem nagyon akarok beleszólni, felesleges lenne megtennem, helyette inkább a csaposra pillantok néha, akinek valamiért ellenállhatatlan késztetése volt szemlátomást többször is, hogy megpróbáljon valamit kihallani belőle. Eddig semmit nem sikerült neki, az arcát elnézve, de itt nem fogja szerintem abbahagyni a dolgot. Mindegy, semmi kedvem maradni...
- Az előbb a nevemet kérdezted, ugye? Hanának hívnak, de ha megbocsátasz szívnék egy kis friss levegőt, itt már zavaró a légkör... - jegyeztem meg rá sem nézve Rooberre, csak a lányra mosolyogva, majd egy apró biccentést követően hátrább is lépek, majd megfordulok, hogy minél előbb elhagyhassam a helyet. Amit kellett, megtettem, a bátyámat figyelmeztettem, hogyha nem viselkedik a sárkánya, bizony nem egészben fogja visszakapni, de többet most nem tehetek az ügy érdekében. A hely és a beszélgetés pedig már kezdett számomra egy ideje üressé és vészterhessé válni, hiszen régen nem volt konkrétan kimondott dolog benne. Tudom, az etikett meg a viselkedés szerint nem kellene fennakadnom a felszínes társalgásom, csak éppen engem bizony nem arra neveltek, hogy legyen jó kislány és utánozzam őket. Csak próbáltak, de nekem jobban ment, ha egyenesen kimondhattam, amit gondolok, erre viszont itt a legkisebb esélyem sem volt. Egyszerűen tehát becéloztam az ajtót, kerülgetve az előtte akadály szerepét játszó férfiakat, akik szemmel láthatóan most akartak szobros játékba kezdeni. Végül, mikor az utolsó, nálam sokkal magasabb alakot is sikerült kikerülnöm és a nyitott ajtó irányába kisurrannom, sikeresen beleütköztem valakinek a hátába. Nem volt nagy lendületem, így nem pattantam vissza, de az előttem lévő nagy eséllyel megingott az egyensúlyában, hiszen azért mégsem ember vagyok, bármennyire próbálok úgy tenni. - Ez nem az én napom... - jegyeztem meg miközben megpróbáltam kisöpörni a tincseimet az arcomból, hogy megnézhessem, ezúttal kin sikerült majdnem átgázolnom. Egyenlőre ez nem sikerült, hiszen a hajam a lendülettől egész adagban tekeredett kicsit az arcomra, de alig fél perc alatt végül sikerült az utolsó szálig eltávolítanom, hogy felnézhessek az áldozatomra...