Verinol

Ült hát az ifjú fehér sárkány, s hűvös, fürkésző pillantása egyedül Shuga Melfyomer-en nyugodott, hogy kiderítse, mégis miféle szándékok vezérelték, midőn két korsó alkoholt rendelt az étel mellé. Melegen ajánlotta volna neki, hogy ne is próbálja vele megitatni, s egyáltalán nem azért, mert a különös teremtmény nem kizárható győzedelme esetén elhatalmasodna rajta az undor - azért is szeretett volna még néhány percnyi nyugalmat, hogy tovább foglalkozhassék egy sokkalta égetőbb problémával. Nem, nem az említett "vadalani ős" és a "némber" furcsa esetéről... Valturaan úgy vélte, e történet a legkevésbé sem tartozott volna ide, és még annál is inkább: nem éppen most, az összes többi, némiképp alkalmasabbnak nevezhető pillanat rovására. Pedig most már igazán érdekelte volna az a hely, s az indokok, amelyek miatt oly' ködösen voltak hajlandóak csupán mesélni neki róla. Vajon attól féltek, egyszer csak fogná magát, s odaszöktetné Laryss Orowennë-t túlzottan rejtőzködő, a szigornál is borzasztóbb és szabadság-pusztítóbb fogalmakat ismerő családja elől?

Nos, legalább a bűzös italt nem neki szánta az az elvetemült barnaköpenyes... azt a szörnyűséget, mely néhány másikkal egyetemben még a szagával is képes lett volna kissé eltompítani a fióka tudatát, s amelyek közül leginkább az "átkozott tűzvizet" gyűlölte. Szerencséje volt a mágusnak, hogy nem olyat rendelt, máskülönben már réges-régen a nyakába kapta volna, s még arra sem fordít egyetlen pillanatot sem, hogy miérteket kutasson az orcáján, s hátborzongató, a legkisebb jóindulattal sem emberi szemében. Shuga jelét sem adta szórakozásnak, elfojtott nevetési ingernek, avagy számító leselkedésnek - egyszerűen csak saját térfelére kárhoztatta a korsókat, s tartalmukat; az ifjút pedig, talán senki sem tudta, mégis mire. Valturaan ugyanis nem emlékezett, mennyit bírt a szellemdémon szervezete e bódító rémségekből. Annyit tudott csupán - s azt nagyon is jól -, hogy az "őrülethozó füstölőket" sem vetette meg, amelyeket pipája segítségével kellemesen, komótosan elpöfékelt néhanapján. Azonban arra sem volt ideje, hogy kettejük ártalmatlannak indult kirándulásának káros szenvedélyek által (is) képlékennyé tett jövőjét latolgassa; elvégre okkal tértek be eme ivóba, lett légyen valamiféle elhallgatott, veszélyes üzlet, avagy olyasféle őrült tervek, mint például a baj kényszeres keresése, mely igencsak jellemezte e furcsa szerzetet, ki édesanyja egykori párjának vallotta magát.

Meg kellett, keresse, ki rejtőzött e tömény, ocsmány szagú porfészekben, de minél hamarabb...

Nem volt szabad hagynia, hogy amaz lelje meg őket előbb, s azt is pontosan tudta, hogyan is vegye elejét efféle katasztrófának: hisz' tanult ő valamit nem is olyan régen; talán két éve sincsen, s eme idő elteltével igencsak fejlődött benne; gyorsasága, pontossága, tűrőképessége mind-mind csiszolódott, ahogyan azt el is várták tőle a temérdek gyakorlat alkalmával, melyeknek nem volt rest egyikük sem kitenni. Arra gondolt, amit éppen Shuga tanított neki Jékarom-csúcstól nem messze, azon a napon, amelyen megannyi rettegés, kutatás és magány után elsőként lehetett újra jegyesével, elejétől a végéig. Arra, amelynek végrehajtása sokkalta gyümölcsözőbb, s kevésbé tűrhetetlen fejfájással járó végeredménnyel bírt, ha ettől a fülledt és szagos helyszíntől bármely más eltérő, kissé lakatlanabb környezetben alkalmazhatta. Azonban ezúttal nem volt mit tenni: az orrával érezhető nyomvonal érthető okok folytán igencsak megfakult, ami pedig az érzékeit sújtó észlelést illette, az cseppet sem elenyészett; így hát nem volt mit tenni. Cselekednie kellett.

De mikor?

Talán még elegendő ideje sem akadt megválaszolni e kérdést, midőn a bosszantó kísérő munkát adott valamiféle... "kobzosnak"? Beletelt néhány pillanatba, amíg a fehér gyermek felfogta e furcsa szó értelmét, s ráébredt, hol hallotta, miért hallotta már, és ami a legfontosabb: mit is jelentett pontosan. Mert bizony, a bárdokat nevezték ekképpen olykor, kiket a Vörös Dalnok álnok támadása óta igencsak fenntartásokkal kezelt. Keserédesnek ígérkezett tehát a barnaköpenyes által megalkotott elterelés, amely egyébiránt teljességgel tökéletes lett volna - a népek figyelmét ugyanis csakhamar leköti majd a pengetés-nótázás, neki pedig csupán annyit kellett tennie, hogy megbízik a démonszerzet védelmében. Na persze bizonyára nem minden bárd vetemedett volna arra, hogy - időlegesen avagy örökre - megfossza őt hallásától, s összezavarja elméjét, ahogyan nem minden bárd birtokolt ehhez megfelelő avagy elég varázserőt. Az ifjú hűvös pillantása, melyet válla felett vetett a visszaszóló zenészre, nem ígérkezett hosszú életűnek, noha arra bőségesen megfelelőnek bizonyult, hogy megérezhesse, ha amaz mágiát használ. De nem használt, s a szavaival is sikerült némiképp feloldani a fióka mellkasában tornyosuló feszültség-halmokat - amikor tehát visszafordult a démonlény felé, ábrázatán elégedett szórakozás vált láthatóvá, s egészen addig ott is terpeszkedett a holdszínű orcán, amíg a fehér sárkány le nem hunyta jégszín szemeit, s bele nem süppedt egy másik világba.

Abba, mely különb, s mégis ugyanez volt.

Szinte hallotta fülében a szavakat, amelyekkel tanítója a vak égi ragadozók veszélyességéről számolt be. S ahogyan felidézte őket, érezte, ahogyan szaglása és hallása lassacskán összeolvad-elkeveredik egymással, a verinoli kocsma vonásai pedig új életre kelnek tudatában; a bútorzattól az összes vendégen át a legutolsó kanálig. Keresni kezdett hát az árnytalan árnyak között. S hogy mi célja lehetett a mágus-teremtménynek? Talán veszélyesnek tartotta, valamiféle beépített ügynöknek? Esetleg felismerte benne az árulóvadászt valamikor korábbról, s bosszú hajthatta őt? Avagy talán tényleg egy elborultabb elmeállapotában született üzlethez szükséges másik felet kutatta, s azért tértek épp e városba? Nos, egy mégiscsak biztos volt: ő semmiféleképpen nem akart belekeveredni Három, aki Egy ügyeibe. De nem ám... Nem számít, mi célból hozta magával.

Keresett, s munkájához segítségül hívta az érzést is, mellyel saját népének tagjai jelezték önkénytelenül ottlétüket. E három észlelés segítsgével kezdte pásztázni az elméjében felállított ivó körvonalas, színes, mégis sötét képmását, s talán hamarabb sikerrel jár, ha az elképzelhetetlenre is számít. Talán... talán gyorsabban, sebesebben válasszal tudott volna szolgálni a vele szemben ülőnek, ha nem zárja ki azt a végtelenül nevetséges és őrült lehetőséget, miszerint, nos, egy bárd is lehet valami egészen más. És bár az ifjú maga sem vetette meg az énekszó hallagtását - szigorúan titkos pillanatokban pedig annak saját létrehozását -; a szokatlan, sosem látott kép, mit elméje, azután pedig felnyíló, halovány szeme feltárt előtte, igazán mulatságosnak tűnt számára. Olyannyira, hogy korábbi elégedettségét is tetézte Shuga megszólításával kapcsolatban. Jókedve egészen makulátlan maradt volna, ha külső megfigyelősége nem száll tova a valóságba történő visszatéréssel, s ő nem szembesül újra (a kikerülhetetlen migrénnel és) a kobzos álcája mögött rejtőző kétélű veszéllyel.

Hát nem várta az előadás befejeztét, s ezt jól tudhatta a démonszerzet is. Nem várta azt, ahogyan az azt követő, feléjük közelítő lépteket sem akarta meghallani, noha azokat félúton újból elnyelte a kocsmát betöltő, felélénkülő társalgás. Legszívesebben elmenekült volna, most azonnal. Felkelt volna, s vissza sem néz, csak rohan, el innen, messzire. Még érezte a torkát szorító, erős ujjakat, s egyetlen durva, kegyetlen edzés sem feledtethette vele védtelen voltát, ha egyszer tudta: Melfyomer Ikersárkányai, Zaeya és Zandros soha nem törnének életére, bármily komolynak tűnő tréfákat is űzzenek féltestvérükkel. Nem... ez bizony nem tréfa volt, lehetséges ellenfele pedig nem rokon, nem testvér és nem barát, hanem... ki tudja, micsoda. És az a ki-tudja-micsoda éppen most sértette meg fogadóbeli területének határait. Orcája szigorba öltözött hát, s cseppet sem engedett a felvigyázót ért nevetséges helyzet csábításának. Nem szólt egyetlen szót sem, csupán csendesen, metsző tekintettel bámulta az érkezett idegent, hogy értésére adja: tudnia kell, hogyan viselje magát, s fel kell fednie jöttének indítékait. Valturaan várt. Várta, mi célja e nem tervezett asztalközösségnek, s várta azt is, mit gondol, mit tesz majd Shuga. Várt, s bár minden izma készenlétben állott, testtartása hűvös, csalóka erőviszonyokról szóló figyelmeztetést árasztott.

Először azt hitte, rossz előérzete nem űzött vele csalóka játékot, s maga a démonlény is azért viselkedett úgy, ahogy. Azt hitte, a nyugalom, amely útitársára telepedett, szintúgy csupán a készenlét álcája volt, ahogyan a különös beszédük is, amelyen talán egy másik napon, egy másik helyzetben egészen biztosan jót szórakozott volna. Mi több, bármin jót szórakozott, amivel borsot lehetett törni tanítója orra alá, vagy megpendíteni idegeinek vastag, erős húrjait, valami mással is, mint a Kilime-kérdéskör... Még mindig hallotta az elméjét betöltő "Kilime az enyém!!!" figyelmeztetést, amely eléggé harsogó, s eléggé velőt rázó volt, ahhoz képest, hogy azok ketten, Shuga Melfyomer és az ő édesanyja, évszázadok óta külön éltek. Nem, az eroniai nőstényt felhozni túlságosan könnyű módszernek ítélte, így aztán másféle eszközöket keresett magának. Engedetlen volt, visszaszólt, lázadt a mágusteremtmény minden parancsa ellen, s ahogyan az idő telt, arra is felfigyelt, hogy amaz rendkívül nehezményezte, ha ő veszélybe sodorta magát valamivel - néhanapján sokkal jobban is, mint ahogyan azt egy mesternek kellett volna.

Ez a helyzet azonban cseppet sem értékeltetett általa mulatságosra, ráadásul az álcának tűnő szavakat sem értette teljesen. Mégis mi volt ez az egész Vadalan-nal? Azzal a szigettel, amelyen a "kék-lények" éltek. E pillanatokban mindössze ennyi rémlett fel számára a tanultakból, ugyanis jobbnak látta, ha a jelen történéseire koncentrál, mintsem az elméjében áskálódik egy igencsak ködös valami után, mely ismeretlen gondolatmenetet követve nyomra vezetheti a szituációt illetően. Annál is inkább jobbnak látta, mert kísérője ekkor felkelt az asztaluk - és a maga elé húzott két korsó ser mellől -, s félreérthetetlen jelzést adott számára. Mintha csak azt mondta volna, maradjon veszteg. Na szép... Kettőt sem ért abból, ami előtte zajlik, és mégis üljön a helyén tétlenül? Persze, nem mintha túl sokat tehetett volna, kellő ismeretek híján, ráadásul a bensőjében bujkáló félelem és vészterhes izgatottság is megnehezítette az elhangzottak, látottak értelmezését. Főképpen azután, hogy a szellemmágus mégis visszaült. Ezek szerint valóban nem gondolta át az ő csitítását? Ajánlani szerette volna, hogy soha ne is akarja elhallgattatni, azonban egyelőre engedelmeskedett a fél-parancsnak, s csupán dühödt pillantása utalt arra: az ő türelme is véges. Előbb-utóbb ki fogja deríteni, mégis mi folyik itt.

Látta, ahogyan a barnaköpenyes tekintete olyanná válik, mintha fajtársa nézne rá, s követte a feldobott érme által bejárt útvonalat a levegőben. Ezzel próbálta a jövevény tudtára adni: nem fél tőle, amelyről Shuga egészen biztosan érezhette, hogy hazugság. Valturaan hallgatott. Hallgatta a saját nyelvén való beszédet, s noha az valóban testvér-színben tüntette fel az idegent; az ifjú tisztában volt azzal is, hogy a mágus mondandója által, a sorok közt felvázolt dolgok még mindig jelenthették kilétük, céljaik álcázását.Ha pedig mégsem erről volt szó, az ifjú aggodalmai szemernyivel sem csökkentek volna, Shuga ismerősei ugyanis rendre furcsák voltak, vagy maguk is őrültek, esetleg egyenesen mindkettő... s akárhonnan is vizsgálta helyzetét az ülő gyermek, ez a legkevésbé hiányzott neki e napon. Még akkor is, ha az érkezett olyasvalaki lehetett, akinek veszélytelenül el lehet árulni a sorsot, amellyel Furia és Dremer Melfyomer-t illették. Tehát, következésképpen a dalnok nem volt Vadász. Nem lehetett a feketék csatlósa, s e nem túlzottan elhanyagolható részlet okot adott volna Vadalan említésére is: elvégre a lantos, ha ügyes volt, akár meg is húzhatta ott magát. Csendesen, figyelemmel várta hát a válaszát, mialatt reá emelte halovány, metsző tekintetét.

...

Na de "honvágy"?

Még hogy "honvágy"! EZ a kontinens hiányzott volna neki?! Ahol - néhány kivétellel - mindenki ostoba, megrögzötten keres vagy követ valakit vagy valamit, vagy esetleg napi elfoglaltság-képp kárt tesz mások életében, esetleg még el is veszi azt? Hát ennek az idegen sárkánynak egészen biztosan mosogatólé töltötte ki a koponyáját! Val, a kis északi fehér, ki sohasem látta Eroniát, és a sajátjaitól is rettegett, maga is érezte ugyan az elhagyatottságot, míg családjának új körei maguk közé nem fogadták, azonban e pillanatokban, úgy festett, nem akaródzott számára megérteni a másikat. Nem sokszor találkozott ismeretlen fajtárssal, s nem is különösen látszott elragadtatottnak, ahogyan ott ült, velük szemben, dacos és mogorva kamasz-fióka-ábrázatával, s tartózkodóbb és csendesebb aligha lehetett volna már. Neki aztán esze ágában sem állt bemutatkozni, ezért hát elégedetten konstatálta, hogy a neve, és a származása lényegtelen információ az idősebb - Nar Lúrion - számára. Nem úgy a Shuga-val való ismeretsége; amely akaratlanul is némi meglepettséget váltott ki belőle, mely árnyékként suhant át a sápadt arcon, amely azután éppen olyan figyelmeztető és betartó viselkedésről árulkodott, mint a nem várt kérdés előtt. Dehogy fogja ő elárulni neki, hogy Melfyomer és Kilime több, mint fél évezrede egymást választották, és annak ellenére, hogy terveiket, és az ikrek közös felnevelését az ő nemzője, Därur meghiúsította; a mágussá lett szellemlény kötelességének érzi az ő gondját viselni. Még mit nem! 

Mit képzel ez? - gondolta dühödten, s a lehető legmagabiztosabb, legarrogánsabb módon rákönyökölt a deszkákra, majd pedig leeresztette kezeit, s összekulcsolta őket maga előtt. Nem fért a fejébe, mit akarhat ezzel, de egyvalamiben biztos lehetett: nem valószínű, hogy ugyanazért kérdezett kettejük viszonyáról, amiért a Mészáros fia, Kain érdeklődött a származása felől. Neki válaszolt, ráadásul őszintén tette, azonban akkor egyedül volt, és rettegett. Oly végtől szabadította meg az arany hím, amely megdermesztette vérét, ahányszor csak visszagondolt rá. Éppoly szörnyűségesen rándult össze bensője, mint akkor, régen... amikor a saját kolóniája bélyegezte árulónak, s kívánta életét venni. Mégis unott hangon válaszolt, szavait éllel ejtette ki, mely metszőbb volt a Lanur-hegység leghidegebb szelénél. A sárkányok közös nyelvén beszélt, elvégre azt tanulta ő is. a Taikohoää nyelvét felesleges lett volna alkalmaznia, s nem is igazán szerette megcsillogtatni e rejtett tudását.

- Volt egy feladatom Telar-ban. - felelte rejtélyes tömörséggel - Ott találkoztunk. A részletekhez nincs kedvem. A bajtársam. - közölte, az utolsó szót különösképpen kihangsúlyozván, s mintha valami furcsa védelmezés lengte volna körbe őt mindeközben.

Bizonyára meglepte vele a barnaköpenyest. Hogy Nar mire vélte ezt - fiatalság-bolondság, avagy számára is különösnek tűnt -, azt nem tudta volna megítélni, és nem is akarta. Addig nem volt hajlandó többet elárulni, amíg ők ketten - vagy legalábbis Nar - nem beszélnek, és talán még azután sem lesz.

- De ti is ismeritek egymást. - mondta ki a nyilvánvalót, célzó szándékkal.

Válaszokat akart. Vadalan, és "testvér" ide vagy oda, az ő bizalma nem jár ingyen, s ki tudhatta volna ezt jobban, mint maga Melfyomer, ki már évek óta harcolt érte?

Nem, még most sem értette az ifjú.

Nem érthette, hiszen Melfyomer maga mondta el neki néhány évvel ezelőtt, hogy árulóvá válását megelőzően jó ideig üldözte azokat, akik elhagyták fajtájuk sorait, s a feketék parancsait megtagadva a Kétlábúak mellett foglaltak állást. És hogy mit nem értett? Nem lett volna mindegy az sem, melyik korszakban üldözte el Vadalan szigetére a Nar Lúrion-ként bemutatkozott idegent, de akármikor is esett meg, bizony elüldözte őt. Más szavakkal valamilyen formában ellene fordult, és mégis... a démonszellem-lény egyszer sem nevezte Nar-t magát árulónak. Egyetlen pillanatra sem viselkedett vele ellenségesen, pedig így vagy úgy, de a barnaköpenyest ismerve sem felebarátjától, sem egy vele szemben állótól nem tűrte volna az ütközettől való meghátrálást.

Márpedig a bárd, a dalnok éppen ezt tette a múltban.

Valturaan halkan felmordult, ahogyan a mágus feléje mutatott. Nem volt ínyére gyermek-létének felfedése, így hát a különös-szemű ezért részesült szúrós tekintetében; míg a másikuk felé már kissé megváltozott ábrázattal fordította fejét, mintha azt mondaná: "Alá ne merj becsülni, csak mert fiatalabb vagyok!". Látszólag cseppet sem csillapodtak a bensőjében hullámzó, félelemmel terhes indulatok. Tartott az idegentől, s tartott ő mindattól, mit a Shuga-val kapcsolatos ismeretsége hordozhatott, ámbár maga sem sejthette volna, hogy e végtelenül erős érzelem csakhamar leplezetlen csodálkozássá alakul. Végtére is, Nar mindenkit ismert, s kereszttüzébe került Melfyomer és Kilime vadászatainak is, ámde Shuga mégsem volt rest elárulni neki, hogy a régi ellenségei által nevelt gyermekkel utazott ide - e feszültség-szító felállás pedig még jobban összezavarta a fehér sárkányt. Azt sem tudta, mégis mit tegyen, csak figyelt, mintha bármely pillanatban felé irányulhatna egy mozdulat. Egy kar, egy karom, teleportálásra használatos eszköz, s ki tudja még, micsoda. A biztonság lett volna a legtávolabbi dolog, amelyet érezhetett volna, ő mégsem pattant fel az asztaltól, s letett már arról is, hogy Shuga - és talán Nar - fejére öntse azt az undorítóan bűzlő, habzó szeszt, ami az ivó-alkalmatosságokban pihent, nem sokra feltámasztott, ujjaknál összekulcsolt karjaitól.

Mintha megadta volna magát, úgy festhetett.

Pedig ő csak az ismeretlen nem-ellenség-voltával való kiegyezés pontját kutatta magában, s cseppet sem könnyebbült meg kísérője megállapításától. Éppen ellenkezőleg, a mágusnak még jobban sikerült őt összezavarnia, s további mondanivalójával végleg rányomta a bélyeget az ifjú tudatában lebegő képtelenségek borítékára. Merthogy az volt az arcára írva: az egész képtelenség; miközben a démonlényt hallgatván megcsóválta a fejét. Talán kínjában úgy próbált volna szabadulni a temérdek, zümmögő gondolattól?

- Te mindent rá fogsz. - mormolta halkan.

Szavai keményre szikkadtak lelkének elapadt türelmétől, s lerítt róla, hogy e megszólalás, bár folytatása ígérkezik, mégis komolyan veendő önmagában, akárcsak egy figyelmeztetés. Védte volna a Falvak Mészárosának fiát, Kain Namelyr-t? Nem, nem igazán. Az életével tartozott neki, s e tartozás felettébb bosszantotta őt, amióta csak tudatába égett, az eltelt időnek hála; a felszólalása mégsem emiatt vált dühössé. Éppen elég volt arra gondolnia, hogy édesanyja, s az egykori vörös sárkány cselekedetei, szavai miatt talán nagyobb veszély fenyegette az arany sárkányt, mint máskülönben. Hogy a nevelői felelőtlensége nyomán a mogorva árulónak még nehezebbé vált az élete. Családja ostobaságát korholta hát, s dühben úszó jeges szemével egyre csak a barnaköpenyesre tekintett, mintha még csak nem is érdekelné, hogy a Nar-nak nevezett még meglepődésében sem száműzi őt látóköréből.

- Csak most tűnt fel? - intézte hozzá a kérdést, ám mire a végére ért, újabb váratlan esemény kényszerítette őt irányítása alá.

Legalábbis annyira, hogy indulatainak megálljt parancsoljon, s tudomásul vegye, hogy a lant birtokosa a legkevésbé sem rejtett érzelmeket fejez ki előttük, mintha valóban nem volna mitől tartania. Valturaan-nak néhol hiányos ismeretei voltak a Csupaszbőrűek dolgairól, ezért hát nem pontosan értette a mozdulatok, s az aranyszín félhomályban megcsillanó fémek jelentését; egyvalamiben azonban biztos lehetett. Ha nem is a nőstényét, de valaki igazán fontosat vesztett el maga mellől - Shuga is bizonyára erre utalhatott. Haragtól hűvösen izzó tekintetébe komorság vegyült, amely mögé feltörni igyekvő emlékeit rejtette, arról a napról, melyen jegyesét, Laryss-t hitették vele elveszettnek. Egyenesen beleborzongott az érzésbe, mi aprócska, gomolygó gömbként fogant bensőjében, gyomrában, s érezte, ahogyan valami mélységesen belesajdul odabent. Nem... Mindene belesajdult. Talán maga sem értette, miért. 

Nem értette, hogy együttérez.

A saját gyűrűjére gondolt, mely most is ott pihent a nyakában a láncon, s melyet jótékonyan elrejtett szürkés színű ruházata. Égette a hószín bőrt, a fehér-elf-ál-alak gyenge és sebezhető borítását, mintha azt várná tőle, hogy letépje magáról, ámde nem mozdultak a hosszú karok. Nem mozdult a könyök, mely az asztal deszkalapjain támaszkodott. A legifjabb ragadozónak esze ágában sem állott felfedni titkát a jövevény előtt, ezért hát minden erejével azon munkálkodott, hogy félresöpörje az emlékeket - csakhogy éppen ezzel készített utat még mindig csak gyűlő mérge számára is.

- Magatokra néznétek? - csattant fel hát, az övéi nyelvén, még azelőtt, hogy Shuga válaszolhatott volna - Katonatársak voltatok. Aztán üldöztétek egymást, te - szegezte ujját a démonszerzetre - meg akartad ölni, de aztán meghaltál, te - fordult ezúttal Nar felé - meg Vadalanba menekültél miatta. És úgy ültök itt a nagy felismerésben, mintha egy régi baráttal teáznáztok!

Nem folytatta... egyszerűen nem volt képes rá. És hogy mire célzott mindazzal, mit végül sikerült a szemükre vetnie? Haragudott rájuk, azt mindketten tisztán láthatták, s jól érthették is. De vajon miért? Mert nem támadtak egymásra? ... Nem. Éppen azért volt ilyen mérges, mert régen megtették. Mert részt vettek a harcokban, melyeket az ifjú minden baj forrásának vélte, s megvetett mindenkit, ki akár egy alatt is használta karmát, fegyverét.