Lanur tornya

*A bor valamicskét javít a lehangolt törpe kedélyén.
Nem mondaná, hogy mostantól vidám lesz, de legalább tompítja azt az érzést, hogy hiábavaló volt az elmúlt időszak erőfeszítése, hogy megtalálja Rianát.
Raman megrettenve hőköl hátra, még a kupa is kiesik a kezéből, ahogy hirtelen megszólal, miközben fehér szemeivel az arcába bámul Singarme.
Sosem fogja megszokni ezeket a hideglelős lényeket, még akkor sem, ha tudja, hogy Lanur tornyában csak olyanok vannak, akik hűek Lanurhoz, illetve az emlékéhez.
Azonban ez nem menti fel a kísértetet.
A mocsári törpe szíve majd kiugrik a helyéről, miközben próbálja megtalálni a hangját.*
- Kopogni nem tudsz?
*Morogja vissza a nagyúrnak. Tudja, hogy a kísértet akar valamit és azt is, hogy megengedheti magának ezt a hangnemet, ahogy korában ettől durvábbat is megengedhetett magának, még amikor Sendelbe varázsoltatta magát a kísértettel.
Ott, akkor találkozott Risannal, habár fel nem ismerte. A szellemek vezére csak azután világosította fel arról, hogy az ősi sárkányok bármilyen alakot képesek ölteni.
Ezt a leckét jól megjegyezte, de hamar ráébredt, hogy nem tehet semmit ellene. Ő nem fogja tudni megmondani, hogy akivel találkozik, az nem épp Risan-e.*
- Csak most értem vissza….
*Morogja az orra alatt. Még hogy épp őt akarja küldöncnek küldeni Singarme. Az, hogy ezt nem veti a szemére, csak amiatt van, mert ismeri már annyira a nagyurat, hogy nem kérne ilyet, ha nem lenne tényleg fontos.*
- Holnap indulok.

*Raman lassan megnyugszik. Nincs neki sok kedve úgysem itt tartózkodni. Riana nélkül nem az igazi ez a torony már és már évek teltek el azóta, hogy utoljára együtt itt voltak.
A mocsári törpe szusszan egy nagyot.
Az ágyon ülve hallgatja tovább az arcába toluló kísértet szavait.
A hideg futkározik a hátán, miközben a fehér szemekbe néz. Szinte nem is vesz levegőt, amíg a kísértet hátrébb nem húzódik.
Sosem fogja megszokni ezeket a lényeket.
Singarme szavai egyre inkább azt jelentik, hogy valami fontos kerül a kezébe.*
- Mert meg akarják majd szerezni?
*Bukik ki belőle a kérdés hirtelen. Fel sem veszi, hogy a kísértetek ura emlékezteti arra, hogy szívességet tett neki, amikor Sendelbe küldte Riana után és vissza is hozta onnan.
Nem kellene erre emlékeztetnie. Ott akkor majdnem megölte őt Risan, úgy, hogy nem is tudta, hogy magával Risannal találkozott.
Tart tőle, hogy az a levél égetni fogja őt egészen addig, amíg meg nem szabadul tőle.
Már bánja, hogy elvállalta, de nem is nagyon tehet mást. Singarme nem ok nélkül említi neki azt a sendeles esetet. Tartozik neki.*

*Ramant a frász kerülgeti, ahogy Singarme sejtelmes kifejezését nézi. Nem elég, hogy olyan rusnya egy kísértet arca, ha meg is jelenik, még hozzá jönnek ezek a titokzatos információk, s a levél, amit már bán is, hogy elvállalt.
Még mondana valamit a kísértetek vezérének, de az úgy hagyja faképnél, mintha ott sem lett volna.
A törpe ennek „örömére” újabb adag bort tölt kupájába, majd még egyet, s addig issza, amíg el nem fogy.
Aztán hortyogva dől végig az ágyon, hogy pirkadatig, amikor is a torony egyik még élő őre bekopogtat hozzá.
A törpe torzonborz hajjal, és szakállal nyit ajtót a tisztelettudó őrnek, és abban a pillanatban ébred fel teljesen, amikor a fekete viasszal lezárt levél a markába simul.
Az őr némán távozik is és a mocsári törpe leroskad a székére.
Enyhe fejfájás kínozza, de már teljesen ébren van.
Nem sokára a torony konyhájába oson, és magához vesz némi útravalót, övére aggatja az összes csörgő-zörgő csüngőt, amiknek már életét köszönhette, és szépen, csendben elhagyja Lanur tornyát.
A felkelő nap narancssárgás korongja akkor bukkan fel a látóhatáron, amikor már a háta mögött feketéllik a baljóslatú építmény.
A törpe csak abban reménykedik, hogy senkivel nem fog találkozni út közben.*

/Köszi a játékot, Singarme! /

/ Singarme /

*Az út hosszú volt, de végül a zsoldos és a mocsári törpe elértek Lanur tornyáig.
Raman megőrizte levelét, s igyekezett nem mutatni Moozennek, pedig már biztos volt benne, hogy útitársa sejti, hogy valami olyat visz magával, ami értékesebb lehet, mint a látható kacatjai.
A toronyhoz érve gyorsan búcsúzott el a férfitől, hogy aztán a bejáraton, ahol még élő, marcona őrök állták útját, amíg fel nem ismerték, belépjen.
A Torony semmit nem változott és mivel az őrökhöz az első kérdése az volt, hogy Riana előkerült-e, s mivel a válasz nemleges volt, így magában morogva baktatott vissza szobájába.
Első dolga volt ledobni a szakadt, barna köpenyt, aztán holmijának azt a részét is, ami még akadályozhatta abban, hogy kényelmesen ehessen végre.
Amikor jól is lakott, ivott is a konyhán talált borból, akkor a szobájában ülve gondolta úgy, hogy ideje hívnia Singarmet.*
- Singarme!
*Kiáltja el magát hangosan. Szinte biztos benne, hogy a kísértetek ura ott van valahol a közelben.
Különösnek is találja, hogy még nem jelent meg, számon kérve rajta az utat, amit megtett.*

*A megjelenő, s egyből az arcába toluló kísértet a sokat látott mocsári törpét újra meglepi. Valahogy nem tudja megszokni ezeket az egyébként elég rusnyán kinéző szellemeket.
Azonban amikor felfogja a rengeteg kérdést, az előbb elfehéredő arca jobb színre vált.
Felháborodva válaszol Singarmenak.*
- Hogy gondolod? Nem! Megtartottam és a levelet is elvittem, sőt hoztam is neked másikat!
De ezzel hagyjatok is ki a további levelezésből engem a papnővel! Nem vagyok én hordár!
*Dohog, miközben előhúzza Onoria levelét és átnyújtja Singarmenak.
Az persze teljesen más kérdés, eszébe sem jut, hogy a kísértet esetleg ne tudná megfogni.
Főleg azért nem, mert a jó öreg Singarme már fogott meg tárgyakat, amiket neki adott.*
- Egyébként is, ha nem bízok bennem, miért adtál ilyen fontos feladatot?!
*Magában morgolódik és fújtat felháborodásában, miközben azt várja, hogy Singarme elvegye tőle a levelet.
Végigjárta oda, és vissza is Lanuriát két fontos, titkos levéllel, erre vele vádaskodik a kísértetek ura.
Moozen okos volt, nem is kérdezte, és Trintorin is okos volt, hagyták, hogy megtartsa magának a titkát.*

*Akkor a leginkább dühítő, hogy a kísértetek ura rá sem hederít. Vagyis de, csakhogy nem reagál semmit a kérdésekre, a felháborodásra.
Mi több: elveszi a levelet, feltöri és elolvassa. A mocsári törpe mérgesen fúj egyet.
Sértőnek érzi ezt a viselkedést, és még Singarme komor arca sem hat rá.
Lehet, hogy komolyabban kellene vennie, mert nem sűrűn látta ilyen komolynak őt, de most még a saját haragja miatt dohog magában.*
- Szolgálni? Mit adott Lanuria nekem? Riana, aki szolgálta, boldogtalan, és nekem sem hozott örömöt…
*És e pillanatban a kísértete se szó, se beszéd, eltűnik előle.*
- Persze, menj csak el!
*Kiabál a mocsári törpe utána, aztán leül az ágyra. Nem is igazán tud mit kezdeni magával, így inkább kisétel az ablakhoz és kinéz rajta.
A fekete, csillagos ég látványa megnyugtatja, és mint sokakat, sokszor, mélázásra is készteti.
Úgy érzi, nagyobb dolgok résztvevőjévé vált. A „nagyok” levelezése, és amit a kísértet elmondott azt sejtetik, hogy olyan dolgok vannak készülőben, amik megrengetik majd az egész birodalmat.*
- Riana, merre lehetsz….!
*Sóhajt fel a mocsári törpe. Úgy érzi, hogy nem csak neki lenne most nagy szüksége a vörös hajú nimfára.*

/ Köszi én is! /

*A mocsári törpe nem messze merészkedik Lanur tornyától. Gondolatai messze nem azt jelzik számára, hogy itt bizony nyugalom és békesség lesz.
Mióta visszatért a toronyba, nem nagyon mozdult ki onnan.
Előfordult, hogy Mogan, a torony őreinek megtermett vezetője emelete fel az elázott mocsári törpét a padlóról, aki delíriumban hadonászott, azt kiabálva, az őr felé: „engedj el, de megtermett félnimfa”!
Az őr azonban inkább szánva tette be az ágyba és még be is takarta, az akkor már csendesen szendergő apró termetű lényt. Fejét csóválva sietett el minden alkalommal egyik fontos elintézni valója után.
Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva megváltozott az egész torony.
Singarme például eltűnt napokra, s amikor újra meglátta, mogorvább volt, mint korábban bármikor.
Az őrök is azok voltak, s egyes szobák előtt ott álltak, ahol soha korábban nem látta őket.
Pedig a törpe már nem kevés időt töltött Lanur tornyában.
Most is a torony előtt üldögél, egy fél üveg bor társaságában.
Ki tudja, hogy hanyadik ez már, mióta visszatért!?
A csend és a nyugalom csak kívülről jellemzi őt. Meghúzza az üveget és a vöröses ital erecskéje végigcsorog rőt szakállán, ami már csimbókokban nyugszik pocakján és mellkasán, jelezve, az utóbbi időben a szokásosnál is kevesebbet tölt saját magának rendben tartásával.
Mivé lesz a világ, ha Lanur tornyára ilyen sötétség telepedik.
Hiába tűz az őszi nap rá, ő mégis feketének látja, mégis sötét fellegeket lát felette.
Csuklik egyet, miközben előbb négykézlábra, aztán talpra kecmereg. Igaza, a föld akkorát mozdul alatta, mintha Lanur most emelné ki a tornyot a sziklás talajból.
Raman megtántorodik és kis híján vissza is huppan a talajra.*

*Raman a szobában ücsörög. Az utóbbi napokat ivással töltötte, de már abba is beleunt.
Lanur tornyában az utóbbi hónapokban valami megváltozott.
Az őrszellemek sűrűn járnak ki-be akár a falakon keresztül is, nem egyszer Raman szobájában is.
Az élő őrök is szigorúbbak, olyan helyeken is felbukkannak, ahol korábban sohasem látta őket.
A mocsári törpe frusztrált, s hála az elmúlt eseményeknek, egyre mélyebb depresszióba süllyed.
Raman nem buta. A megerősített őrség, a birodalom érdekében tett futárszolgálat, amit Singarme nem kísértettel, nem rendes katonai futárral végeztetett, hanem egy mocsári törpével, csak azt jelentheti, hogy készül valami, ami az egész birodalmat érintheti.
Riana eltűnése pedig, bár a vörös nimfa határozottan hajlamos bajba keveredni, a törpe gondolatait az elmúlt hetekben a legendás kard, és a sárkányok felé terelte.
Bozontos szakállába gyakorta túr bele vaskos ujjaival és a gondolatok rendre arra jutnak, hogy háború közeledik.
Mégsem megy oda a kísértetek foszladozó urához, hogy megkérdezze tőle.
Fél, hogy igaza lesz és szeretné még magát legalábbis tudatlanságban tartani.
Mert lehet, hogy ha háború lesz, akkor maga Risan végzett Rianával. Az az őrült fekete sárkány bármire képes.
S ha így van, vajon az a kard még mindig a toronyban van, vagy pedig a nimfa magával vitte és így már Risannál lehet?
Persze a megerősített őrség jelentheti azt is, hogy épp itt van és a torony védelmét ezért fokozták, hogy itt is maradjon.
A törpe megrázza fejét. Enyhén meg is szédül. Nem akar Riana halálára gondolni. Nem akar a háborúra sem. Neki éppen tökéletes volt az eddigi élet, a vörös nimfával és a hosszú ideje fennálló békével.*

*Eltelt egy időszak, és a titokra, ami foglalkoztatta a Lanur tornyában megbújó mocsári törpék, fény derült.
Háború van, s ő ezt sejtette.
Riana elvesztése, ami egyre biztosabbnak tűnik, maró fájdalmat hagy szívében.
Valahol mégis azt érzi, hogy a vörös nimfa még él.
Raman nem akarja elfogadni a halálát, és az is élteti, hogy nem hozta el senki halálhírét.
Singarme és Mogan ezen a napon megint látványosan aktív. Kísértetek suhannak át a falon, amiket a mocsári törpe már rezignáltan vesz tudomásul.
Az elmúlt hónapokban, mióta itt lakik megszokta a jelenlétüket.
Már nem fogja el a hideglelés.
A mozgolódást látva az egyik őrt kapja el, aki el akar rohanni mellette.
Ki is billenti Ramant az egyensúlyából, kis híján meg is ismerkedik a torony kemény kőpadlójával.*
- Mi történt? Mire ez a felhajtás?!
- Az ambaroni ork sereg erre tart. A kísértetek figyelik jöttüket. Mogan riadót rendelt el, és Singarme nagyúr is riadóztatta a kísérteteket.
*Ezzel a katona odébb is áll. A törpét pedig kiveri a verejték. Elfuthatna, de hova futna? Több napi járóföldnyi távolságban ez a legbiztonságosabb hely.
Nincs mit tenni, be kell várni az eseményeket.*

Az ork sereg a hírek szerint mind közelebb ér, de sem az emberi őrség, sem a kísértetek nem törnek ki, hogy zavarják haladását. Lanur tornya egyértelműen védekezésre rendezkedik be.
Eddig is voltak tartalékok fegyverben, élelemben, de Raman úgy látja, most még többet halmoznak fel a falak között.
Mogan és Singarme szerinte elhúzódó ostromra készülnek.
A mocsári törpének nem hiányzik a harc. Hiába van neki Sárkányölő hírneve, amit részben maga gerjesztett, nem a harcias típus. Ő jobban szereti a jóféle ételeket, italokat és a veszélytelen életet.
Kijutott már neki a kalandokból.
Például akkor is, amikor a Lanur-hegységben egy elf nő nyíllal farba lőtte. És azóta is, hiszen bejárta a Birodalom nagy részét és még az új világba is eljutott Riana nyomában.
Most pedig itt rostokol Lanur tornyában reménykedve, hogy Riana él és abban is, hogy az ork sereg végül nem ide jön.*

*Nem számolta, hanyadik üveget sikerült kiürítenie. Már csak azért sem, mert csak egy része porosodik szobájában, a többit néha-néha elvitték magukkal a torony cselédjei.
A törpe hasát most is vörösbor foltok tarkítják, amikor megjelenik Mogan előtt.
A megtermett harcos elgondolkodva néz fel az asztala mögül.
Ő jobban szereti a harcot, vagy csak a sima őrséget.
A papírmunka nem kenyere.
Singarme azonban fontos dologra mutatott rá. Raman állapota aggaszóra fordult.
Ezért aztán a megbeszéltek szerint a mocsári törpét hívatta magához.*
- Jó, hogy jöttél!
Ülj le, Raman!
*A törpe gyanakodva pillant fel a harcosra.*
- Mit akarsz?
*Nem ül le.
Mogan ezt csendben nyugtázza, majd végignéz a törpe ázott külsején.*
- Tudod, hogy nehéz, történelmi időket élünk. Singarme és én úgy gondoltuk, te lennél a legalkalmasabb arra, amivel meg szeretnénk bízni…
*Ramanban megáll az ütő, és még a lélegzetét is visszafojtva hallgatja, mit is akar mondani neki Mogan.*

715. évi 1. küldetés - Lanur tornya
 
- Az hogy hülye vagyok, régóta tény. De vajon mivel vettek rá erre az őrültségre?
 Nézem az amúgy sem kedves hegyoldal felett repkedő sárkányokat, akik elég drasztikus őrséget szerveztek ide a torony közelébe. Már ideáig eljutni is fárasztó volt, de az utolsó pár kilométer jól láthatóan halálfutam lesz a részemről. Körülnézek, Dremer még sehol és ez jó hír. Na de agyaljuk át kit verek meg ha túlélem.
 A korábbi napok csendesen teltek, igaz anyagilag nem megérösen, néha elgondolkodom miért is vagyok az emberek pártján. Hisz semmit se tettek értem, a legtöbbjük még nem is élt amikor megszülettem. Mégis mind úgy tűnik rengeteget élnek. A szoba tágas volt ahol várakozok, noha nem vagyok épp épületkritikus személy. Sosem értettem minek minden vacakkal tele pakolni. De ez nem az én gondom, nyílik az ajtó és belép még pár hozzám hasonló csavargó futár. Elötük egy katona lépdel egyenes gerinccel, tutira nemes is a férfi, de ez engem nem tesz boldoggá. Az még kevésbé, hogy a tanács ennyi embert rángat ide egy munkára. De nem pufoghatok, főleg hogy én kerülöm a tanácsot egy ideje. Így akár büntetésként is kezelhetem a dolgot. Sértődni nagyon jól tudok, főleg míg sárkány voltam. Mindegy a férfi beszélni kezdett, és parancsokat osztogatni, de nekem annyi közöm van a sereghez, mint sárkánynak a mocsári sárkányokhoz. Sárkányoknak ugyan sárkányok, de kicsik és az intelligenciájuk megált a madarakénál. Eddig jutok az elmélkedéssel, amikor valaki mellkason bök. Csak az évezredes ösztönöm, és a tény hogy le tudna perpill győzni a böködő, ez menti meg az életét.
- Ha nem figyelsz minek vagy itt?
- Mert más bolondot nem talált a mágus, akit felkértek a futárok kiválasztására?
- Tudd, hol a helyed. – Csattan a katona hangja, ha ember lennék valószínűleg tartanék tőle. Bár ki tudja?
- Igen uram. – Válaszolom az elvártat, de azért a büszkeségem felhorgadt, és a sárkányfélelemhez hasonló területi hatást hozok létre. A szememből is süt a gyilkos indulat. – De ha még egyszer hozzám érsz nem a reszketés és a gyengeség lesz a fő gondod.
Nézek a tisztre és a fegyverükért nyúló, de már térdre esett katonákra. Ekkor egy ismerős szag üti meg az orrom, majd az illető tenyere csattan a nyakamon.
- Fejezd be a gyerekes játékaidat Melfyomer.
Sétál el mellettem a vén kígyó Főkönyvtáros, aki felsegíti a tisztet és megmenti a seggem a kivégzéstől.

 A további események már csak lényegtelen időhúzás, és az én bőröm vásárra viteléről szól. De tény most négy sárkány kerget, a többi futárral végezhettek már. Nos éljen a lelkesedés. A sárkányok már kiszúrtak, a támadásuk csak idő kérdése. Méghozzá igen gyér időé. De harc nélkül nem adom meg magam Dremernek. Kezdetnek egy testpajzsot hozok létre ami kisebb ideig talán megvéd a sárkánylángok másodlagos hatásától. Szóval nem állunk bele a tűzbe. Aztán futni kezdek a torony felé vezető ösvényen. Ha sárkányok nem észlények bőszen közém és a torony közé állnak. De én kerülő úton fogok eljutni a célomhoz, és ha túlélem a könyvtáros vénegeret kinyírom. Főleg ha a csomag csak vicc lesz. De a sárkányok támadásba lendülnek, nem aprózzák el rögtön teljes erővel támadnak. Sikítva rohanok előlük, nem mintha le tudnám győzni őket. Még egy átkozott mágikus fegyverem sincs ellenük. De ez nem jelenti azt hogy ne tréfálhatnám meg őket. Miközben menekülök egyikőjük fölém húz, hogy elkapjon, kivárom a megfelelő pillanatot és én kapom el őt. A kinyújtott karmai helyett a csuklóján landolok.
- Ha ki akarsz nyírni kellj korábban, tökkelütött.
A kedvenc gravitációs rögzítő varázslatomat alkalmazva a sárkány teste lesz az új talaj a számomra. Nem állok meg agyalni futásnak is eredek mielőtt lecsapna a másik mancsával. A kardom előhúzom, elég viharvert darab és családi örökség, de vigyázni azt nem tudok rá. Erőteret hozok létre a kard pengéje körül és a dög érzékeny pontja felé futok. Eközben se a dög se a társai nem tétlenkednek, támadásba lendülnek mázlimra mind egyszere és felém néznek.
- Néztetek már a napba idióták?
Lövök el egy erős fény varázst, a szépséghibája a dolognak, hogy én is belenéztem. Öten szidjuk a felmenőim elméletben, gyakorlatilag csak felcsesztem mindenki agyát. Vakon szúrok a sárkány aktuálisan gyengének kijelölt pontjára, ami felüvölt és ficánkolni kezd. Tüzet okád és sárkányul megy át piaci kofába. Nem sokáig örömködök a dolgon, de végre közelebb vagyok a toronyhoz mint az elmúlt órában bármikor. Megszüntetem a rögzítő varázslatom, és a gravibombát bevetve rántom össze a társaságot, miközben én a hídhoz közeledem drasztikus sebességgel. Pár szellem vidáman nézi a műsort, miközben nekem lepereg az életem. A talajt sárrá változtatom, így kisebb sérüléseket szerzek. A torony pajzsa átfolyik rajtam, egy komor tiszt szerű kísértet jelzi hogy húzzak befelé. Amire nem mondok nemet, de úgy látszik türelme az nincs, a pajzs miközben az eredeti méretére esik vissza, a katona elé repít.
- Ki vagy mágus?
- Te is észrevetted mi? Eléggé kivagyok.
- Nem erre céloztam, de még egy hülye szóvicc és kívül találod magad. Az a négy nagyon szeretne elbeszélgetni veled.
- A mágusok futára volnék, az azonosítóm is meg van valahol. Levelet hoztam Valianból, meg egy csomagot a Könyvtárból, a főkönyvtáros szerint ezeknek itt a helye és nem náluk, túl veszélyesek.
Amint azonosítottam magam a szellemek agresszió szintje is lecsökkent, és pár napig. Igazából pár hétig a vendégszeretetük élveztem.
 
/Itt még nem rendelkeztem a bottal és a gyűrűvel. A hatalmam is kisebb volt még/