Nemesi udvarház

A jégszemű ifjú úgy cipelte Nie odahaza elkészített ajándékait és csomagjait, hogy a megerőltetés legapróbb jele sem látszódott rajta. Hiszen miért is esett volna nehezére? A szigetről egyenesen Tarsis-ig is elgyalogolhatott megállás nélkül, ennyire apró teher mellett; s az Égboltszeműnek is szívesen segített. Valóban így volt: ha nem érezte, hogy megalázzák avagy kényszerítik, Valturaan kiváltképp megbízhatónak és tettrekésznek számított, s ehhez mindössze kedves szavak kellettek. Bizalom még csak nem is szükségeltetett, hiszen idegenekkel is cselekedett jót, amennyiben kedve és környezete is lehetővé tette - azonban a leány azt is birtokolta, s adta vissza a sárkánynak. Természetes volt tehát, hogy mellette sétált, s együtt követték a fiút, ki az utat mutatta különös szállásukig.

Ami Elmiron ven Gondor-t illette, a fióka idáig még megállta, hogy túlbuzgó aggodalomtól fűtve faggatni kezdje a tünde leányt, honnan ismeri, s mégis mennyire kedveli őt. Megállta, mert úgy érezte, semmi köze hozzá, és megállta azért is, mert tudta, hogy ítéletet formálni róla csak akkor fog majd, amikor szemtől szemben állanak egymással. S hogy milyen ítéletet? Hát arról dönt majd, hogy méltó-e Nienna nan E'Leinor-Syllen társaságára, s esetleges érzéseire. Arról, hogy biztonságos-e az ismeretlen nemes köre a fehér elf számára; s tenni fogja ezt azért, mert... nos, mert őt egyszerűen ilyennek alkották meg az istenek. Mert mindenkivel megtette, aki útjába akadt, s ekképpen válogatta meg saját ismeretségi körét is. És mert annak idején megtette Arnelian Kyrath-tal is, önmagáért, és később Nie-ért; s úgy találta, hogy az iszákos dalnok arrogáns, tiszteletlen modora cseppet sem tartozott az elviselhető jellemvonások közé.

Jól vigyázzon hát Elmiron ven Gondor - gondolta -, mert jövök.

S mintha a leány a gondolataiban olvasott volna, egyszer csak megszólalt, s teljesen önszántából kezdett beszélni az emlegetett férfiról. Nem, a fehér sárkány nem gondolta, hogy Nie szerelembe esett volna. Igazán legalábbis nem - annak más hangja volt - heves szívdobbanásokat értvén ezalatt -, egészen más, s különb illata minden egyéb érzésnél. Azt azonban nem tagadhatta ő sem, hogy az égszín szemekben csillogott valami, amíg Artanis gyermeke a nemesről beszélt, s e csillogás valóban kellemességre, melegségre utalt Heledir lelkében. Fontossá lett számára a meghívók feladója, s e felismerésben az ifjú ragadozó megtisztelte Nie véleményét, még ha nem is értette egészen; s minden aggodalmát megtartotta önmagának - már csak azért is, mert a bátorító táncpartner témája után kevésbé ártatlan említések következtek. És a hósárkány dühös volt. Az volt a világra, amiért Nie életét megkeserítette, s rabbá tette őt önnön testében, kész lett volna megfosztani vágyaitól, még egy egyszerű báltól, s egy évig nem látott - esetleges - barát viszontlátásától is. Dühös volt mindenre és mindenkire, mi s ki gátolta őt; és mindössze azért hallgatott gondolatairól, mert hagyta a leánynak, hadd nézze az épületeket, s hadd gyönyörködjön szálláshelyükben. Mert hagyta, hagyni AKARTA neki, hogy boldog lehessen.

- Jeremy tényleg egy tolvaj. Egyszer ellopta az ebédem, Shuga-val, a bűntársával. - kezdte hát az ifjú, midőn maga is átlpte a küszöböt, mely kettejük leendő pihenőhelye közt teremtett kapcsolatot, talán éppen azért, hogy Val gyorsan hozzá siethessen, amennyiben valamit nem talál rendben - Arnelian... róla én sem tudok semmit. A mágus esetében meg valami azt súgja, hogy még látni fogjuk. De most nem fontos egyikük sem, Nie. - tekintett lefelé, a leányra, hogy megkeresse az égszínű szemeket mondandója nyomatékosítása céljából - Ha feszélyeznek, akkor nem fontosak, ma nem. Úgy döntöttél, hogy eljössz, akkor hát, tedd a legszebbé ezt az estét. - folytatta, noha félúton a beszédfolyamán saját magát hozta zavarba teljességgel nyílt és leplezetlen kedvességével, s ez azon nyomban le is rítt róla, így hát kissé megkeményítette hangját, s igyekezett úgy tenni, mintha az előző mondatot nem is ő ejtette volna ki - Jeremy, Raven, és az ametiszt - hiszen tudta, miféle, hogyne tudta volna; elvégre Jégkarom-csúcs több évezredes munkálkodása nyomán még az ő vérükből is csörgedezett az ereiben, ahogyan talán az összes létező kolóniával is történt - nem érdekel senkit. Kihajítom őket Tarsis-ból, ha a közeledbe kerülnek... 

Tán biztatásnak szánta a fehér sárkány. Legalábbis igyekezett annak szánni minden egyes kiejtett hangot, hiszen ő maga is szerette volna, ha a leány néha megválik biztonságos otthonától, s világot lát némi időre. Meglátja, hogy milyen szép is lehet odakint - és persze milyen biztonságos, ha nem egyedül vág bele. Valturaan ugyanis éppúgy sajnálta az Ibolyaszemű fogadott testvérét, mint maga Laryss, s sziklaszilárd elhatározással körvonalazta bensőjében az est legfontosabb célját: a szórakozást. Nie szórakoztatását.

- Két évvel ezelőtt? - kérdezett vissza kissé értetlenül, valószínűleg a korábban említett esetleges zavaró tényezők eliminálásáról szóló gondolataiból felocsúdván, hiszen ha Nie egyszer már megoldotta a problémát, akkor most tudnia kellett volna, hogyan tegyék, vagy hogyan tehetik - azonban szavai nem erre utaltak - Honnan szereztél ruhát két évvel ezelőtt? Varázsoltál magadnak?

Amíg a válaszra várt, a kezében lévő csomagokat kezdte meg lepakolni az átjáróajtó melletti asztalra, egyenként és lassan, noha nem csupán épségük megőrzése céljából cselekedett így. Egyfolytában hallgatott és figyelt maguk körül mindent, azon kívül pedig persze a leány meséjét és ötleteit is várta, egyelőre úgy döntvén, még mindig nem ajánlkozik a báliruha-teremtésre.

Az ifjú nem értette, miért, s legfőképpen min nevette el magát a leány. Úgy nézte őt, mint egy macska a gazdáját, midőn olyasfélével kezdett foglalatoskodni, aminek se elejét, se végét nem látta. Még a fejét is félrehajtotta közben, s hallgatott. Hallgatta őt, ezzel egyidőben pedig gondolkodott, rendkívül fontos dolgokról. Lehetséges magyarázatokról, észrevételekről, következtetésekről. Mindarról, mi végül csak még jobban elmélyítette bensőjében az Égboltszemű iránti bizalmát... Talán a gondosan elszállított csomagok lepakolása következtében összegubancolódott a haja? Ez volt a kiváltó történés? Nem... biztosan nem, hiszen Nie oly boldogan kacagott, s oly őszinteséggel, hogy az ifjúnak meg sem fordult a fejében más az ártatlan jókedven kívül, mi rabul ejtette őt. S ahogyan a fehér elf - bizonyosan a mozdulatai, s az arckifejezése láttán - rögvest magyarázatba fogott, Valturaan ráeszmélt, hogy, bár szívesen meghallgatta őt, a tündének nem volt szükséges a tudtára hoznia nevetése okát. Nem volt, mert egyszerűen csak NEM számított tőle gúnyos kacajra, s kárörvendéssel fertőzött szórakozásra. NEM várta tőle, hogy mulat egyet a fiókán, egyes-egyedül csak azt, hogy VELE mulat majd. S éppen most is ezt tette.

Az embereknek van egy történetük egy varázslólányról, aki bálba megy a maga idézte ruhában...? - tette fel a kérdést önmagának, s kizárólag így, hangtalanul, a saját elméjében volt hajlandó ezzel foglalkozni, mert bár érdekelte a történet, jól tudta, most nem azért voltak itt, hogy a kerekfülűekről okuljon. És nem is azért, hogy kérdés helyett halkan megjegyezze: Elmiron csak akkor tarthatja őt a karjaiban, ha a sárkány az áldását adta rá. Hát nem jegyezte, egyrészről azért, mert ennyire egyenesen igazán ritkán fejezte ki bensőjét puhának és kellemesen melegnek feltüntető érzéseit, s gondolatait; másrészről pedig azért, mert a világért sem akarta volna, hogy Nie meggátolja őt a védelmezésben.

Hát tovább hallgatta figyelmesen a leány első báljának megmentőjéről szóló rövidke elbeszélést, s tudomásul vette, hogy Nie ezúttal valóban nem számíthatott az Anna nevű hölgy képességeire. Nie, hiszen ő maga aligha engedte volna, hogy holmi ismeretlen a segítségére siessen egy afféle kiszolgáltatott és megalázó helyzetben, mint az öltözékkeresés, amihez bizonyosan méretvételek is kellettek. Nos, azt már nem. Inkább elment volna, hogy egyedül oldja meg, amíg a két nő elintézi, amit el kell; azonban még a vak is látta, hogy ezúttal egyikük ügye sem kerül egyhamar a megoldottak közé, ha egy másik Anna váratlan érkezésére várnának.

Az ifjú éppen a saját, sötét és kissé viseltes köpenyétől vált meg, amikor Nie hozzá intézte kérését. Valturaan pedig hagyta ezt. Hagyta, hogy a leány segítsen, hiszen e szóhoz cseppet sem tartozott nehéz hangzás az ő esetében. Az az egyetlen lépés is oly súlytalan volt, melyet a fekete kelme letétele után megtett; mintha saját, hirtelen támadt szándékából vitelezte volna ki. Kiegyenesedett, hogy megkönnyítse az Égboltszemű dolgát - elvégre oly kevéssé számított, melyikük varázsol. Bajtársak voltak! Amit cselekedtek, egy cselekedte. EGY egész, s nem egy fél. És az ifjú mozdulatlanul várta, hogyan öleli körbe az elf leány varázsszövedékének láthatatlan, tengernyi szála, s még csak a szobában felállított tükörre sem pillantott a fal mentén. Úgysem értett oly nagyon a magasabb körökben illendő megjelenéshez, hát miért méregette volna magát? Elfogadta, hogy a leány nem találta megfelelőnek az első változatot, s valóban, mintha egy kissé ő maga is érezte volna, hogy valami nem volt rendben. Fiúgyermekeket látott olykor hasonló nadrágban sétálni az utcákon - ő pedig nem volt gyermek. Noha meg kellett hagyni, egyes urak is viseltek már efféle nadrágokat az ő jelenlétében. Ám az ifjú sárkány rendelkezett önérzettel, és az orcájára is kiült, hogy nem találja magához illőnek az első választást. Még akkor sem, ha a bálakban ez a viselet keltette volna a legnagyobb népszerűséget.

- Ez tényleg nem én vagyok. - tekintett végig magán deréktól lefelé a Kétlábúhoz illő kifejezés kíséretében, ám mire megfogalmazhatta volna bővebben kifejtett véleményét, a harisnyás nadrág helyére egy egészen másféle öltöny költözött.

Olyan, amelyben jóval nehezebben mozgatta karját, s ez jelezte számára, hogy valószínűleg még formálisabb megjelenésre esett az Égboltszemű választása másodjára. S mi tagadás, fehérebb is volt az előzőnél - akár a holdsugár, vagy a frissen hullott pelyhek az est leszállta után, Orod Opelë fényeiben. A kényelmetlenségek ellenére Valturaan megfelelőnek ítélte volna az elővarázsolt ruházatot, hisz egyáltalán nem ringatta magát tévképzetek közepette: tudta, hogy nem fogja jól érezni magát egyikben sem, elvégre, amennyit rövidke élete során a Csupaszbőrűek világából megtapasztalt, azt mutatta, hogy minél elegánsabb valami, annál kevésbé engedelmeskedik a puha bőr akaratának. Vagy talán egy ragadozó túlságosan magas elvárásainak, aki azt akarta érezni, mintha egyáltalán semmit sem viselne a saját bőrén kívül...

Egyszóval, kissé meglepődött, amikor Nie ezt sem ítélte elfogadhatónak.

Igen, valóban hallott már róla, hogy az öltözet előnytelen legyen valakinek, öregítheti, fiatalíthatja, kiemelheti a szemét. Ő maga is tapasztalta, hogy egyes szabásokat jobban kedvelt, de még Laryss esetében is felfedezte, ha valamely darab különleges hatást fejtett ki rá. Na persze, ha Shuga jelentette volna ki, hogy a leány második választása öregíti, az ifjú már tajtékzott volna; azonban a mágusdémonnak árnyéka sem húzódott meg e szálláson. És a fehér sárkánynak sem akadt ellenkezni valója. Éppen úgy, lehajtott fejjel szemlélte meg magán a harmadik öltözetet is, s valahogyan mintha jobban érezte volna magát benne, mint az első esélyesben. Ezt rögvest az Égboltszemű tudomására is hozta a halovány ábrázat, amely kissé kevésbé tűnt már olyannak, mint egy állaté, akit aprócska ketrecbe zártak. Az invitálásra oda is sétált a tükörhöz, s megállt előtte, hogy azután néma, elismerő pillantás kíséretében megpróbálja magát hátulról is megszemlélni. Természetesen észrevette, amint egy újabb varázslat kelt életre mögötte, azonban nem tiltakozott ellene, midőn újra látta képét, s azt is, hogy nem változott rajta semmi. A feltett kérdést, azt hitte, neki szegezték, ezért hát még egy utolsó pillantás után, félig kiejtett igen kíséretében fordult Artanis és Adan gyermeke felé - csak hogy belé is fagyjon az a felelet.

- Azt gondolom, hogy úgy festesz, mint egy igazi nemes kisasszony. - válaszolta, és bár megannyi szó eszébe jutott, amit Laryss mondhatott volna így látván fogadott nővőrét; ő nem Laryss volt, hogy eltulajdonítsa őket, s hamis tollakkal ékeskedjék.

Tolvajlás helyett hagyta, hogy őszinte, s büszke tekintete legyen válasza, majd pedig, ha a leány azt kívánta, hát hagyta őt, hogy tovább készülődjön. Kilime fia is ekképp cselekedett: fehér elfekhez illően készítette el frizuráját, fonatokkal a halántékánál, azonban ezúttal nem kötötte fel a hószín zuhatagot. Az arcát is megmosta a rózsavízben, amit az időközben bekopogó személyzettől kaptak, s utolsó simításként, mielőtt Nie-ért indult volna, nekilátott, hogy legféltettebb kincseit, a bőrszütyős övét, benne a fűszerekkel, valamint a táskáját, elrejtse az ágy alá. Nem bízott senkiben, még akkor sem, ha maga a meghívó riasztotta volna illetéktelen belépőkről a bálterem kellős közepén. Dolga végeztével megkereste a fehér elf leányt, s megtudakolta tőle, készen áll-e az indulásra. Várt még, amennyiben nemleges választ kapott; s amikor a Honvágy-gyógyító kilépett a szobájából, ő ott volt, hogy fogadja, s az illemnek megfelelően elvezesse.

A semmiből varázsolt báli ruhát, s annak viselőjét illető szavaira kapott felelet hűs forrásvízzel öntözte az ifjú sárkány önérzetét, büszkeségét; noha egészen új köntösbe öltözött fel, mire bajtársa - ki ezen az estén nem csupán szövetségesként vonul majd mellette a néhány percet leszámítva sohasem látott terembe, hanem választott hölgyeként is - csatlakozott hozzá odakint a folyosón. S hogyan is ne történt volna mindez, ha még most sem tudta, mit is mondjon az őt illetett szavakért cserébe? Hogy mit mondjon egyáltalán válaszul reájuk. Hát óvatosan teljessé tette az egymásba karolást, s ahelyett, hogy csendesen indulásra invitálta volna a tünde leányt, azt mondta számára, amelyről úgy vélte, nem marad jelentés nélkül, s talán kissé közelebb hozza itt-létük egyik célját: az Égboltszemű pillanatnyi fellélegzését a végtelennek tűnő világtól való elzárkózás után.

S vezette hát a varázslatos jelenést maga mellett, fénylő tekintetével pásztázván mindent és mindenkit, mi s ki mellett elhaladtak. Nem mintha foglalkoztatták volna a kíváncsi, s olykor egészen meglepett tekintetek, vagy - főképpen Nie-t meglátván - az ámuló arcok, ó, nem. A rejtett szándékokat és veszélyt kereste a szemekben, a mozdulatokban, s mindezt úgy hajtotta végre, hogy emelt fővel járt köztük, karján a nagyra becsült, védelmezett leánnyal. Akire ő is bizton számíthatott. Tekintélyt parancsoló kiállását, megjelenését némaságával változtatta teljessé, megkérdőjelezhetetlenné, így aztán Amyas egykori tanítványának nemleges válasza után nem próbálkoztak a pár másik tagjával még a legelvetemültebb kíváncsiskodók sem, nemhogy az egyszer már visszautasított személyzet. S ebben a fennkölt csendben, melyet összesúgások, s az ajtók mögül kiszűrődő hangszerjáték törtek meg; léptek a rangos vendégeknek fenntartott terembe, hová a meghívó szólt, csak hogy odabent még több érdeklődő tekintetnek szolgáljanak kiváltójául.

Valturaan pedig, mi tagadás, élvezte, ahogyan csodálják őket.

Ugyanakkor nem vakította el a nekik szentelt kitüntetett figyelem, s nem ködösítette elméjét sokszorosára duzzadt önérzete sem. Nem vált önelégültté, s mindenképpen úgy intézkedett, hogy Nie maga dönthesse el, mit kíván tenni, most, hogy megérkeztek. Frissítőre vágyik, esetleg rögvest Elmiron keresésére is indulna? Valturaan türelemmel várt volna néhány percig, s azután kérdéssel tudakolta volna meg tőle, mit tehet érte, azonban az Égboltszemű megelőzte őt. A lámpások és mécsesek tömkelegében csillogó tekintet elárulta a sárkány számára, hogy a másik meghívott szólni szeretne, ezért hát kissé meghajtotta fejét, hogy a leány ne érezze úgy, emelnie kell a hangerején. Oly gesztusok voltak, ez és a hozzá hasonlók, amelyeket a hósárkány Laryss ismeretségének köszönhetett, s amelyek ezúttal Nie kényelmét voltak hivatottak elősegíteni. És talán meg is tették - csak hogy a következő pillanatokban alaposan meglepjék az ál-alakba bújt jégszemű ragadozót. Bajtársaknak lenni ugyanis, egy egészen más dolognak számított, s nem feltétlenül járt együtt oly tevékenységekkel, mint az együtt való táncolás; még akkor sem, ha az illem így diktálta. Azonban, nagyon is úgy látszott, hogy Orod Opelë különleges gyermekének semmi kifogása nem támadt az ellen, hogy hagyományaiknak egy égi teremtmény oldalán tegyen eleget, s Kilime másodszülött fiának ennél többre nem is volt szüksége.

- Nienna nan E'Leinor-Syllen. - szólította meg, úgy, ahogyan helyesnek vélte, s eközben várakozón kinyújtotta karját a leány felé, hogy ő tenyerébe fektethesse az övét, amennyiben elfogadja a felkérést - Megtisztelnél azzal, hogy az idei bál első táncát nekem ajándékozod?

Persze ekképpen már kétség sem fért hozzá, hogy az elf igennel felel majd, s amikor így tett, az ifjú gyengéden irányítani kezdte őt.

- Bár a petrezselyem mindig jól jön. - fűzte hozzá egy ravasz félmosoly kíséretében, mielőtt még felfedte volna Nie előtt a minden bizonnyal kellemes meglepetést, miszerint ismerte az összes fehér elf koreográfiát, s otthonosan is mozgott közöttük ekkorra.

Mert ő is itt volt azon a két évvel ezelőtti estén. Itt volt Laryss Orowennë-nel a karjaiban, s néhány dallam erejéig felhőtlenül boldogan avatták fel közös gyakorlásuk gyümölcsöző eredményét. Itt volt, és bár igazán rövid ideig tehette csupán, mivel - torkosságának átkaként avagy valóban egy helytelenül elkészített fogás, netán egy sárkányok számára kevésbé fogyasztható összetevő miatt - csakhamar kezdte borzasztóan érezni magát, s ezért sajnálatos módon távozniuk kellett. Ő... aki még egyes mérgeket is vigyázzba állít akaratával. Az Ibolyaszemű csalódott lehetett volna, azonban többé nem vonzotta a nekik ajándékozott szabadság, miután a jégszemű kedves nem élvezte tovább, s elővigyázatosságból ő maga erősködött, hogy térjenek haza azonnal. Hogy oly körökben legyenek, hol segíthetnek az ifjún, amennyiben saját ismeretei csődöt mondanának - s Amyas leányának nem az önbizalma veszett oda, hanem az észjárása vágott élesen, akár egy kés. Hiszen más fajba tartoztak, s ekképpen máshogyan is működött a szervezetük.

Mássága azonban nem akadályozta Valturaan-t abban, hogy elsajátítsa két-lábon-járó választottjának kultúráját, ameddig szívének kedves volt, s ha ezzel boldoggá tehette Nienna-t is ezen az estén, akkor hát nem restelkedett elbúcsúzni az égi táncoktól, hogy a földiek keretein belül lágy szellőben ringatózó virágokként keltsék életre a tündék népének északi városában időről időre továbbadott mozdulatokat, melyek úgy olvadtak egy tökéletes egész egymásutánjába a zene dallamára, mintha nem is csak táncoltak volna. Mintha rejtélyes, varázslaton túli erőket szabadítottak volna fel önmagukban. S az ifjú partnerének legapróbb rezdüléseiben olvasva tett eleget minden vágyának, hogy az idei bál első táncának élménye egy időre feledtethesse vele aggodalmait, s szíve, lelke részesülhessen a csodának termésében, amelyet különös és különleges összetartozásuk gazdag földje táplált.

Vajon mennyire lehetett képes egy égi ragadozó átérezni olyasféle finom és összetett dolgokat, mint a nemesi mulatságokra való tünde-tánc?

E kérdés bizonyára meg sem fordult sokak fejében, pedig Laryss Orowennë-ét rengeteg efféle töltötte meg annak idején, mikor az ifjúval ismerkedett, s azt szerette volna tőle, ha népének szokásaiba, hagyományaiba is betekintést nyerhetne. Annak idején? De hiszen máig az foglalkoztatta, mégis mennyiben különbözhetnek, s különbözhetnek-e egyáltalán a szó igazi értelmében, ha egyszer minden egyes tapasztalata arra mutatott rá, hogy jegyese, az ifjú Valturaan örömét lelte a konyhaművészetekben, az olvasásban, de még a tanulásban is, miután elsajátította az írás hasznos készségét. Hogy takarított és mosott és szerette, ha ruháik szépen vannak összehajtva. Hogy törekedett a rendezettségre, és megvolt a maga véleménye arról is, hogy mi és miért lesz otthonos vagy kényelmes. Hogy a 718. évben, amikor táncolni tanította, éppen annyira magával ragadta és elvarázsolta őt a zene, akárcsak egy pikkelytelent. Egy kétlábút. És nem csak a zene tette ezt vele, hanem az énekszó is. Úgy ringatta szívében Artanis altatóját, mint ő maga, sőt, néhanapján mintha még nagyobb becsben tartotta volna. Egy kapocsként, mely összekötötte a két északi leányt őbenne. A kedvesét, Laryss-t, és az égboltszemű Nie-t, kire bajtársként tekintett, s kit olykor legszívesebben túlbuzgó, féltő báty módjára óvott volna hímektől, s egyéb veszélyektől.

Akit ma, ezen az estén lehetősége volt táncba vinni.

És bár váratlan fejlemények sorozata juttatta el őket az Udvarházba, a varázs-öltözékbe bújtatott fióka mellkasában büszkeség szelíd lángja lobbant. Büszke volt ugyanis Nie-re, büszke azért, ahogyan helyt állt a telari csatában; büszke, amiért küzdött Laryss régi barátságáért; és büszke azért is, mert oly gyönyörű volt, oly kecses, és fenséges. Egy csiszolt gyémánt a sötét sziklák töredékei között. Büszke volt, hogy ilyen szövetségesre lelt - és... hálás. Igen. Hálás volt Nie-nek, hogy beengedte életébe és megmutatta számára, hogy nem Laryss Orowennë az egyetlen, ki megértheti őt. Hogy a lélek... az egész világ képes volt változni, ha akart. Ha olyat tapasztalt, amiét érdemes volt küzdenie és változnia. Hogy hajlandó volt küzdeni érte, mert valóban szüksége volt rá, s nem csak azért vállalt magára még több terhet, hogy ne szomorítsa el fogadott húgát a választott pár elutasításával. Kizárásával. Hiszen, talán kezdetben valóban ezért hozott áldozatokat a leány; érintése, és mozdulatai MOST MÁR NEM erről árulkodtak. Sőt. Nem árulkodtak ilyesmiről EGYÁLTALÁN. Mert Nienna nan E'Leinor-Syllen megpróbálta Valturaan-t Valturaan-ért megtűrni maga körül, s nem csupán megtűrni, hanem engedni, hogy felhúzza otthonát, engedni, hogy támogassa, és engedni, hogy szabadon hozzon örömet életébe, anélkül, hogy aggódnia kellene a különös és kedves érzések miatt. Önmaga miatt. Mert az egykori grifflovas NEM VÁRT EL tőle semmit. Nem követelt semmit, nem számított semmire tőle, csak arra, hogy önmagát adja. Hogy egyedül is eljő hozzá, ha akar, s hogy ő sem Laryss miatt teszi ezt. 

Nem. 

Nie miatt tette.

S a miatta érzett büszkesége, hálája, öröme és megkönnyebbülése mind-mind szélben lengedező selyemszalagokként fonták körbe könnyed, légies lépteiket. Feltárta bennük az ifjú, mi lelkében lakozott, mert azt akarta, hogy az északi leány tudja ezt. Azt akarta, hogy tudja, hogy érezze, hogy a hósárkány reményre lelt. Laryss-ban. Shuga-ban. Benne. Hogy végre-valahára VÁRTA, mit hoz számukra a jövő, mert látta, hogy jó lehet. Látta, hogy mindannyian együtt tölthetik az elkövetkező évet, amely, jóllehet, épp akkora - hacsak nem nagyobb - nehézségeket tartogatott; ám Kilime fia most már bátran állt elébük, mert megtalálta az erőt, mi átsegítheti az akadályokon. És azt kívánta, bárcsak Nie is megértené ezt. Hogy bárcsak érezné, bárcsak... bárcsak ő is megtehetné érte ugyanezt. Hogy bárcsak szívből, igazán jót tehetne vele, önzetlenül. Mert egyszerűen csak ezt akarta. Nem Shuga szigora miatt. Nem Laryss csalódottságától félvén. Azért, mert Nie lelkét akarta támogatni. Mert a Bukott Város leánya érdemesnek találtatott rá szemében. S érdemesnek arra is, hogy felfedje előtte, micsoda varázsléptű lovag is tudott lenni, ha akart.

Egy varázsléptű lovag, varázslatos illemtan-tudással megáldván, akinek tekintetében nem lakozott dac, sem kételkedés. 

Sem ellentmondás.

Minden véget ér egyszer, s így véget ért az ifjú sárkány esélye is, hogy kimondani nehéz szavak nélkül adhassa partnere tudtára érzéseit. Vágyait. Biztos jelenlétét. Mert biztos volt, ahogyan abban is biztos lehetett Adan és Artanis gyermeke, hogy amíg az Ibolyaszemű jegyesének dobog a szíve, addig nem fogja hagyni, hogy bárki vagy bármi is még egyszer szétválassza őket - Lar-t és Nie-t - egymástól... Így ért véget az est nyitótánca számukra, s a szükséges cselekedetek megtételével a ragadozó gyermek tiszteletét fejezte ki a fehér elf irányában, azután pedig hagyta, hogy beléje karoljon, s elvezesse őt, hogy annak az idegennek a keresésére indulhassanak, aki voltaképpen lehetővé tette, hogy ma idebent megjelenhessenek. S mivel az egek táncosának fogalma sem volt róla, kit is keresnek, Nie-re hagyta a feladatot, majd pedig, midőn a tünde meglelte a megközelíteni kívánt személyt, az ifjú rögvest - azaz még útjuk közben - bele is fogott, hogy alaposan szemügyre vegye őt. Nos, kétségkívül nemesnek tűnt, Nemesnek? Nemesinek. Előkelőnek. Egyszerűen fen... Nem, fenségesen egyszerűnek. S ahogyan egyre csökkent és csökkent közöttük a távolság, az ál-alakba bújt teremtmény halovány tekintetét megpróbálta a másikéba mélyeszteni, hogy felhívja magára a figyelmet, s előre megüzenje az illető levél-feladónak, hogyan is viselje magát. Mert ennek a leánynak az istenek bizony egy védelmezőt ajándékoztak, ki nem félt volna használni bajtárs-véri hatalmát, hogy elejét vegye Nienna veszélybe kerülésének. Elmiron ven Gondor-nak egyelőre azonban még szerencséje volt. Nem árasztotta ugyanis nem kívánatos személyek szagát, s ő maga sem érződött másnak egy egyszerű embernél, így aztán Valturaan egy kissé legalább megnyugodhatott...

Volna.

Ugyanis, amennyire a fehér elfeket ismerte - és igen jól ismerte őket -, az ölelés nem tartozott oly hétköznapi szokásaik közé, mint más népeknél. Első meglepődéséből felocsúdva azonban két lehetőség merült fel az ifjúban. Az egyik az volt, hogy Nie baráti kötelességből megpróbált eleget tenni Elmiron szokásainak - csakhogy Val kételkedett benne, hogy a kékvérűek bárkivel ölelkeztek volna. Nyilvánosan. A másik lehetőség viszont azt mutatta, hogy Elmiron valóban igazán fontos helyet foglalt el Nie szívében, s mivel minden más eszébe jutó magyarázatot kizárt, a fehér sárkány ennél az egynél állapodott meg, ami, nem jelentett éppen jót az ifjú nemesre nézve. Sokkal tüzetesebben vizsgálta ezután, mialatt Jégmadár beszélt hozzá, s csak annyira szakította meg eme fontos tevékenységet, hogy a neve hallatán biccentsen, s a kezét nyújtsa az idegen felé - noha megszólalni nem kívánt. Egyrészt azért nem, mert úgy vélte, okosabb előbb megfigyelnie, s csak aztán beszélnie. Másrészt azért, mert szemmel láthatólag a leány igazán örült a viszontlátásnak, s ő a világért sem rontotta volna el boldogságát azzal, hogy nem hagy időt Elmiron számára válaszolni.

És volt ott még egy harmadik ok.

Mintha valami ismerőset pillantott volna meg a szeme sarkából, amíg megadták a dallamoknak a nekik járó tiszteletet. Valaki ismerőset...

Úgy függött fagyos szigorral meghintett, jégszínű tekintete az ölelkezőkön, mintha legalább az Égboltszemű testvérbátyja volna.

Árgus szemekke figyelte az embernemest, s még az összes apró mozdulatán is végighaladt, egytől egyig, azt vizsgálgatván, vajon hová is teszi a kezét, s hogy vajon mit gondolhat mindeközben. Ám Valturaan, ahogyan az összes többi élő, nem nyerhetett bepillantást mások elméjébe, ráadásul a bál sűrű, szagos forgatagában igazán nehézkesen tudta volna megmondani, hogyan, miként, - s legfőképpen - mikor változik Elmiron ven Gondor aromája. Egyvalamit azonban mégis biztosnak vélt, miután sokadszorra is belemélyedt a férfi lélektükreibe: Nienna nan E'Leinor-Syllen rejtélyes, kedves ismerőse cseppet sem félt tőle. Nem feszélyezte, hogy a hölgy, kit oly nagyon látni kívánt, kísérővel érkezett, s hogy e kísérő a bemutatásából is jól látszó módon, szorosan kapcsolódott hozzá. Na persze, még a fiókának is hozzá kellett tennie, hogy efféle ölelés tapasztalása belőle is hatalmas meglepődést váltana ki - s váltott is, annak idején, nagyon sokszor. Váltott, mint ahogyan minden érintés, mely az Ibolyaszeműtől származott, s mely arról tanúskodott, hogy nem félte a hatalmas, hófehér ragadozót; hogy törődött vele, s a legjobbat kívánta számára. Hogy komolyan gondolta, és az éjjelt a meleg, puha sörényben óhajtja eltölteni, őmellette; ahelyett, hogy hazament volna a biztonságos falakon belülre, a saját ágyába, édesapja oltalma alá, mely akkor is felette lebegett, ha Amyas Orowennë igencsak távol járt Orod Opelë-től. Később, a felvett ál-alaknak is jártak ilyen érintések, azután pedig még annál is különbek... És Valturaan nem gondolta, hogy holmi váratlan testközelség, akár egy fehér elf esetében is engedélyére, áldására adhatna okot. Főképpen nem a különb érintésekre vonatkozóan!

De legalább abban bizonyos lehetett, hogy Elmiron ven Gondor-nak sem állt szándékában az északi leány jókedvét szegni; ugyanis ő is hallgatásba burkolózott, míg Nie beszélt. Kételkedése és tartózkodása azonban nem szűnt meg körülöttük áramlani, s még akkor sem illant tova, midőn a talpig feketébe öltözött, fenséges és kifinomult megjelenésű nemes férfiú úgy határozott, nem hagyja ki a bemutatáshoz illendően tartozó kézfogást; hiszen az etikett követése Val számára még nem jelentett semmit. Könnyen megeshetett, hogy csupán megnyerő kisugárzását kívánta használni rajta, hogy biztosíthassa afelől, Nie-nek jobb helye nem is lehetne mellette az estére; és azt sem zárhatta ki, hogy egyáltalán nem is akarta lenyűgözni a régen látott hölgy kíséretét. Igen... Megeshetett, hogy csak túl akart esni a formaságokon, s azután megkaparintani magának azt a leányt, hogy a forgatag takarásában azt tehessen vele, amit csak akar. De Jégkarom-csúcs híres-neves kamasz sárkányát nem kellett félteni furfang és észjárás terén sem, ezt pedig a kékvérű kerekfülű is megtapasztalhatja, ha kivívja magának. Ha arra vetemedik, hogy...

Hogy... 

Mire is?

De hiszen ez az ember az ég-világon semmi rosszra sem lett volna képes! Hiszen szándékai oly tiszták, s oly szeretettel teliek voltak, tekintete pedig könnyedén olvasható, akárcsak testének összes többi vonása és rezdülése. S Valturaan tudta, hogy Elmiron ven Gondor nem volt többé idegen számára - hogy talán sohasem volt az, s nem is akarta, hogy az legyen. Nem, egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy elhúzza karját, hogy a két tenyér soha ne érintkezhesse többé. Szelíden, lágyan rázta meg a másik kézfejét, s nem úgy, mintha próbára tett ismeretlen volna. Nem úgy, mintha felebarátja volna, de még csak nem is úgy, mintha a bátyjával, Zandros-szal kötött volna egyezséget. Nem, dehogy... Hiszen Elmiron ven Gondor oly közel állt a lelkéhez, hogy szinte már eggyé vált vele. Mintha a másik fele lett volna, kinek távolságát oly nehezen viselte volna, s kinek közelségében melengető, puha fények töltötték meg bensőjét, s mérhetetlen bizalom lengte körbe minden tagját. Bizalom?

Biztonság.

Igen...

Valturaan biztonságot érzett, igazán biztonságot; olyat, amelynek hatására úgy érezte, bármit megtehetne a feketébe öltözött ember mellett. Oly védelmet, jóságot és őszinteséget, hogy jobb helyen, s jobb emberrel nem is tudhatta volna Heledir-t. Sőt! Nem is akarta más oldalán tudni, csak az övén, s előre vágyakozott, reménykedett az elkövetkező percek, órák eljövetelében, amelyek alkalmat adnak majd rá, hogy némi időt tölthessen az emberrel, kinek látványa örömmel, s nyugalommal töltötte el őt. Ismerősséggel. Mintha rokonok, testvérek volnának. Nem. Mintha Elmiron pontosan értette volna lényének, lelkének minden egyes apró részletét. És ez igazán tetszett az ifjúnak. Még azon is elfelejtett gondolkodni, hogyan lehetséges ez. Hogyan akadhatott ily szoros közösségre egy egyszerű emberrel. Hogyan gondolhatott arra, hogy minden szava, minden titka, de még az álma is biztonságban volna a nemes mellett, nem is beszélve Nie-ről. Többé már nem kételkedett, nem vizsgálódott, nem méregette szúrósan a feketébe öltözött alakot - egyszerűen csak engedett. Elengedte magát, s izmai egyszerre lágyultak meg, ahogyan békességtől és szabadságtól eltelve válaszra méltatta az idegent, ki, mintha életének minden pillanatánál jelen lett volna mellette.

- A megtiszteltetés az enyém, Elmiron. - felelte az ifjú, hasonlóképpen megszólítva őt, mint ahogyan vele tették, s még hangjának íve is arról árulkodott, többé nem emelt falakat maga köré, s nem rettegett, nem állt készenlétben.

Legalábbis nem a nemessel szemben. Elengedte a kezet ő is, s ahhoz sem fűzött semmit, hogy ezután a férfi válaszát is türelemmel végig kellett hallgatnia, melyet az Égboltszemű részére szánt. Még valamiféle könnyed mosoly is fellelhető volt másképpen zord és feszült ábrázatán, s amikor felfedezte, hogy engedélyét kérik, még csak meg sem lepődött. Természetesnek tűnt számára, hogy Elmiron rendelkezésére bocsátja Nie kezét, hiszen olyan volt, mintha... szavakat sem talált rá, milyen volt. Hogy kinek adta őt. Egyszerűen csak megtette. Őszintén bólintott, s leplezetlen elégedettséggel nézett rájuk, mielőtt feleletét - melyet Nie tán kissé különösnek talált volna Laryss jegyesének alapos ismeretében - tudomásukra hozta volna. Valturaan ugyanis nem méregetett, nem habozott és nem elemzett semmit. Lerítt róla, lerítt minden egyes vonásáról, hogy őszintén beszélt, s valóban áldásos nyugalom telepedett rá a Honvágy-gyógyító meghívóinak feladójával kapcsolatban.

Még segíteni is hajlandó volt, amennyiben neki nyújtották volna a parketten igencsak nagy hátráltató tényezőt képező poharat, benne a vöröslő borral. S noha Kilime fia helytelenítette eme párlatok fogyasztását, nem érezte Elmiron felől, hogy megártott volna számára, akár egy parányit is. Sőt! Nem is jutott volna róla eszébe, hogy Nie társaságában vagy akár máskor és másutt afféle borzalomra vetemedne, mint a lerészegedés. Békés ütemben dobogó szívvel szemlélte őket, s meg volt győződve róla, hogy kitűnően fognak majd szórakozni, s hogy a hármukat körülölelő melegséges boldogságnak határt sem szabhatott semmi. Egyetlen illetőt kivéve. S ekkor bizony eszébe jutott az ifjúnak, mit látott - hogy KIT látott -, s bár illedelmesen megvárta, amíg a táncolni vágyók eltávoznak mellőle; azután már nem tarthatta vissza oly erő, mi megakadályozhatta volna a Telar-ban látott ametiszt sárkány felkutatásában. Hiszen tudta, miféle ő, noha arról fogalma sem volt, mégis honnan származott, honnan jöhetett. Val olykor végzett némi kutatómunkát Jégkarom-csúcs tiltott területein, még apja uralma alatt is, így aztán, midőn a rengeteg tiltás közül néhányat feloldottak, mikor Kilime rendelkezett az otthon ügyeiben, sokkal tüzetesebben és átfogóbban ismerhette meg ősei történetét. Onnan eszmélt rá édesapja, s az elődeinek sötét titkaira, nőstények és tojások elrablásáról, jó formában lévő hímek bebörtönzéséről, s a rengeteg, rengeteg kiontott vérről, mely azokhoz tartozott, kik túl sokat tudtak, kik fellázadtak, vagy akik nem születtek fehérnek. Hiába hallgatták el előle a felnőttek, s a testvérei, ő akkor is elérte, amit akart, előbb vagy utóbb. Amikor sikerült Frvaia-t félreállítania az útjából. És bár meggondolatlanság lett volna kijelenteni, hogy mindenről szerzet némi ismeretet, arra bizonyosan emlékezett, hogy olvasott vagy hallott már a lila színű pikkelyek tulajdonosairól, ráadásul még rokoni szálak is fűzték némelyekhez. Na persze ez nem jelentette azt, hogy VELE is azok lennének - igazából nagyon is remélte, hogy nem így van -, efféle hír mégsem gátolta volna meg abban, hogy utána eredjen. Ahogyan azt sem tűrhette megtorlatlanul, ahogyan Laryss-szal és Nie-vel viselkedett az ostrom éjszakáján.

Muszáj volt beszélnie vele.

Beszélnie, nem elüldöznie. Azzal semmire sem ment volna, s legfőképpen válaszokkal nem gazdagodik, bár ahhoz érezte magában a legtöbb kedvet. Így azonban csupán megpróbált visszaemlékezni rá, hol is érezte meg őt, s hogy mit viselhetett, ám a ruhák és öltönyök alkohol tömény és bódító aromájával sűrűn meghintett forgatagában aligha jutott eredményre. Jobbára csak céltalanul kóválygott, az érzésekre, s az orrára figyelvén, miután többször is bebizonyosodott, hogy a távolba kémleléssel semmire sem ment. Valahogy így került lassacskán egyre közelebb és közelebb a teraszhoz vezető kijárat felé, ahol, mivel kevesebb vendég tartózkodott, a zavaró hangok és zajok is megritkultak kissé; ennek köszönhetően pedig hamarosan rábukkant a halovány, kerekfülűek által gondosan összezavart nyomra, melyet követhetett. És amelyről még a hűs téli levegőre való kilépése előtt kiderült számára, hogy egyelten részletet tekintve sajnos tévedett. Hogy egyetlen orrfacsaró bűzt árasztó nedű aromája nagyon is odakintről származott, s az ifjú kissé megrökönyödve adta át magát a hófödte est fátylával betakart kert látványának, csak hogy a következő pillanatban megláthassa az ugyancsak alaposan felöltözött alakot. Az alakot, melyben mégis félreismerhetetlenül fellelte a telari rémségek emlékét, az Ibolyaszemű bűntudatát és rettegését. Az Égboltszemű zuhanását a végtelen semmibe.

Mégsem rohanta le őt.

Nem ordított vele, nem támadta meg, bár igazán szerette volna. Ez azonban rövid úton mindkettejük kitiltását eredményezte volna a bálról, legalábbis Valturaan így vélte. S ha a másik is tudta ezt, akkor hát fordítva sem történhetett meg efféle nem várt bonyodalom, nem igaz? Ráadásul, ha az ametiszt elmenekült volna, talán sohasem juthatott volna még egyszer ennyire közel hozzá. Keresve sem találhatott volna tehát jobb alkalmat az őt illető válaszok megszerzésére. Hát lassan indult feléje, nem rejtőzködött, s nem adott okot semmiféle harcra vagy ellenkezésre. Egyszerűen csak csendesen odasétált hozzá, s oldalra fordította fejét, hogy meglelhesse magának a sötételf még sötétebb tekintetét. S amennyiben nem hagyták őt magára, úgy, az odabentieket megismételvén, újra kinyújtotta jobbkezét, s ezúttal az ametiszt felé tette ezt.

- Valturaan. - mondta halkan és nyugalmasan, noha érezhető volt, hogy bemutatkozása cseppet sem aggodalommentes döntés eredményeként valósult meg - Beszélni akarok veled.

Az ifjú félt, bár immáron jobban palástolta ezt, mint korábban, noha majdnem biztosra vette, hogy az ismeretlen érezhette, ha úgy kívánta. Mégsem fordult meg, nem menekült be a bálterembe, s nem tágított akkor sem, ha kézfogásuk sohasem történt meg, de még egy nevet sem sikerült kiérdemelnie, jutalmul bátor - és botor - vállalkozására.

Elárulta a nevét.

Bátor lépés volt avagy talán hiba? Joggal kérdezhette volna ezt bárki, akiben lakozott volna annyi bátorság, hogy két sárkányt hallgasson ki egy erkélyen, hol talán csak azok lehettek volna tanúi csúfos lelepleződésének, kik rövid, csípős sétát tettek odakint, a hófödte, árnyas kertben. Ám ha megőrizhette volna rejtekhelyét, akkor sem ért volna még véget feladata, hiszen akadtak még kérdések az ifjú döntését illetően, amelyek közül néhány bizonyára a társalgópartnerében is felmerülhetett. S rögvest itt is volt az első: miért? Miért határozott így Kilime fia? Miért akarta tudatni az ametiszt sárkánnyal, hogyan találhatja meg, s hogyan keresheti őt ezután? Félreértés ne essék, az Ibolyaszemű jegyese pontosan tudta, mekkora, s miféle kockázatot is vállalt ezzel, mégis vállalta azt - sőt, még odabent talált így vélekedni, azelőtt, hogy kilépett volna a pálinka-aroma birtokolta teraszra, a korláton támaszkodó fajtárshoz... Vállalta, mert azt akarta, hogy a sötételf-álca birtokosa ismerje őt, s mindegy volt, hogy a másik fél miként viszonozza lépését - ha teszi egyáltalán.

De nem tette.

Nem, s Valturaan nem is lepődött meg rajta. Már nem. Sokat tanult az elmúlt évek folyamán a Kinti Világról, s a Csúcson kívül nevelkedett égi ragadozókról, kiknek köreiben a név, mint olyan, egyfajta titoknak számított. Titoknak, mert ritka volt, hogy megosztották egymással, s ritka volt az is, ha ezt következmények nélkül megtehették. Így inkább azon lepődött volna meg, ha a másik is megszólal - noha akkor viszont erősen kételkednie kellett volna abban, hogy az igazat hallotta-e, hisz' igencsak közeli tapasztalatokat szerzett már oly Pikkelyesbőrűekről, akik képessé váltak hazugsággal felelni saját népük tagjainak, mely sosem derült ki azután. Nem derült volna. Magától nem...

A kinyújtott jobbjának elutasítását sem fogadta sértettséggel, hiszen arra is számított, még azelőtt, hogy egyáltalán döntött volna magáról a cselekvésről. Sőt! Voltaképpen valami sokkal erőszakosabb vagy lekezelőbb választ várt tőle. Olyasfélét, amit Telar-ban osztályrészéül ítélt; így aztán mondhatni, egészen kellemes meglepetésben lehetett része most az egyszer. És egyébként is, a kézfogás csupán a bál miatt volt. Az illem miatt, amelyet e rendezvény, s az elfogadott meghívás megkövetelt a jégszemű ifjútól - legalábbis úgy vélte, megkövetelt. Meg, hiszen azon némelyek, kik levegőzni tértek a tánc utáni vagy netalán a párlatfogyasztást követő kimelegedés enyhítésére, még mindig rajtuk tarthatták szemüket időnként, ráadásul azt sem lehetett volna állítani, hogy a hósárkány bensőjének egy eldugottabb szegletében nem tombolt suttogva afféle bizonyítási vágy. Mintha be akarta volna mutatni a másiknak, mennyi mindent tud a Hártyabőrűekről, s mennyi mindent hajlandó lenyelni azért, hogy közöttük felfedezetlenül létezhessen. Végtére is, a sárkányok között aligha fordulhatott elő kézfogás... mancsrázás. Szagokról és küllemükről azonosították egymást, s a tapasztaltabbak olykor még mágikus tárgyakról, s folyamatban lévő varázslatokról is megmondhatták, kihez tartozik. Az pedig, hogy a családtagok, a nőstény és a hím hogyan üdvözölték egymást, már egészen más medreket képezett annak a bizonyos víztömegnek.

S ha már a küllemről való azonosítás került szóba, amikor az ametiszt sárkány alaposan megnézte magának az ifjú fehér-elf-álcáját, azon pillantok egyikeként számítódott a megtörtént események közé, amelyek bizony rövid úton vívták ki az eroniai Kilime gyermekének haragját. Ezúttal azonban, mint tapasztalható is volt, az ismerősök által várt válaszreakció nagy része elmaradt, mintha soha nem is létezett volna, avagy mintha egyetlen egyszer sem lehetett volna jellemzőnek nevezni azt az ifjú Val-ra; ennek pedig bizony, oka kellett, legyen. A sötételf ugyanis nem kapott egyebet a fagyos, halovány tekintetnél, melynek mélyén némi türelmetlenségnek tűnő, ködszerű anyag terjengett, s összegészében vizsgálva a dolgot, cseppet sem volt ijesztő, inkább csak mérsékelten figyelmeztető. Ráadásul alig tartott néhány pillanatig, hiszen átvette a helyét valami annál is szokatlanabb - noha ugyanolyan halványan derengett körülöttük, mint rövid életű elődje. Büszkeség. Pontosan. Laryss Orowennë jövendőbelije hibátlanul emlékezett rá, hogyan esett meg a nemesek báljára való felkészítése az Égboltszemű által, ezáltal pedig azt is éppen olyan pontosan tudta, hogy az Adan és Artanis leánya által választott öltözéke már odabent is csodálkozó, elismerő tekinteteket, suttogást vagy éppen hangos ámulást követelt a magáénak. Miért is ne furcsállhatta volna egy ragadozó-társa, hogy efféle vitathatatlanul páratlan divatérzékre is szert tett az illemtudás mellett? Vagy talán... éppen azt furcsállta rajta, ahogy festett? Na és, ha... ha azt nem értette, mit keresett idekint, VELE?

Nos, egyszer már elmondta, s nem fogja megismételni magát.

Beszélni akart vele.

Amire, úgy festett, engedélyt is kapott annak a rövid kérdésnek a formájában, mely csakugyan nem bizonyult indulatkeltőnek - ám hazugság lett volna azt állítania, akár önmagának is, hogy nem érzett haragot azért, amit ez az alak tett Nie-vel és Lar-ral -, avagy legalábbis nem volt elég ahhoz, hogy a fehér sárkánnyal kimutattassa a foga fehérjét. Maradni akart hát, még mindig, s elmondani, amit kívánt; annál is inkább, hogy felfedezte rettegésének lassú, egységekben történő tovatűnésének kezdetét. Mintha a válasz, sőt, a tulajdonosa sem úgy festett volna, ahogyan arra számított. Az istenekre, hiszen ez a sárkány könyörtelenül lehajította a Honvágy-gyógyítót a magasból! Ezen az estén mégis úgy jelent meg, mintha szöges ellentétét képezte volna a telarinak. Abban a városban élettel telinek látszott, vadnak, tettre késznek, rémisztőnek; itt pedig... MOST pedig olyan... gyenge és fakó volt. Szürke. Már-már szomorú. Nem, biztosan szomorú. És biztosan NEM élettel teli.

- Jól van - konstatálta Valuraan halkan -, akkor majd... kénytelen leszek adni neked egy nevet. Nagyon jó vagyok ebben, majd meglátod.

Maga sem tudta elhinni, amit tapasztalt, ugyanakkor éppen eleget látott már a világból, hogy felmerüljön benne, az ametiszt akár játszmát is űzhetett vele, megpróbálhatta átverni őt, hogy azután ott folytassa, ahol az ostrom éjjelén abbahagyták. Azt azonban ettől függetlenül el kellett ismernie, hogy ennyire hihető szenvedő alakításhoz még nem volt szerencséje. De hiszen ÉREZTE! Érezte rajta, hogy... valami olyat érzett, amihez hasonlót már ő maga is átélt, s hatalmas adag fájdalomhoz lehetett köze. Legalábbis, életében nem látott még olyan sárkányt, aki akarattal nyúlt volna ennyi alkoholhoz, pusztán azért, mert el kívánt vegyülni. Ó, nem... itt szó sem volt semmiféle elvegyülésről. Társasága ugyanis leginkább azokra a Kétlábúakra hasonlított, akikkel utazásai során találkozott, s akik azért fordultak káros szenvedélyekhez, hogy bánatukat altassák a mellkasukban.

Azonban nem volt mit tenni. Erősnek kellett maradnia, s kiölni szívéből a sajnálatot - még mindig nem hitte el, hogy képes volt EZT érezni a leányok szenvedését okozó teremtménnyel kapcsolatban -, végül pedig a tárgyra térni. Igen. Arra, amiért idefáradt. S akkor, midőn egy ideig utoljára felkereste a sötét szemeket, egyedül csak a megannyi miértet látta maga előtt. Azután levette róla tekintetét, s többi érzékével tartotta szemmel őt, míg halovány lélektükreit az alattuk elterülő, gondosan karbantartott kerten nyugtatta. Jól tudta, ha nem nézi egyfolytában, az tovább bizonyítja majd ártalmatlanságát, s kevésbé feszélyezi az ametiszt sárkányt.

- Magyarázatot. - kezdte aztán, ugyancsak halkan, határozottan, ám indulatok, provokáló hangsúlyozás nélkül - Arra, ami Telar-ban történt. A két tündével. Ha kell, egész éjjel kérdezgetlek, és kétszer is meghallgatom az életed történetét. Válaszokat akarok.

Azokat, amelyeket attól a bizonyos két tündétől nem kaphatott meg teljesen. Most az egyszer. Csak egyetlen egyszer. Egyetlen egyszer meg kellett próbálnia nem erőszakhoz folyamodni az övéi védelmében. Egyszer, csak egyszer. MOST.

Mindegy volt, hogy mit lát.

Cseppet sem az számított, hogy a szemek elé hány csalfa képet tártak, s milyenek voltak, ha egyszer pontosan tudta, hogy hazugság szennyezi őket. Nem számított, hogyan álcázta magát a telari ostrom idején felbukkant ametiszt, ha mivoltát, s jellegzetes szagát semmiféle ismert praktika nem rejthette el ilyen érzékeny orr elől, mint amilyennel őt, Valturaan-t megajándékozta az istene. És bár olykor - olykor? Inkább meglehetősen gyakran - nehéz pillanatokat szerzett számára eme adomány, ezúttal képes volt kamatoztatni az előnyöket, amelyeket szolgáltatott. Képes volt meggyőződést szerezni róla, hogy nem tévedett, s nem vált ámítás rabjává az izzadsággal, fojtogató parfümökkel átitatott, ételektől és alkoholtól súlyos légben, mit úgy csomagolt be jótékony ajándékként a nemesi származásúak bálterme, hogy talán még a masnit és a díszes szalagot is látni vélte az épület körül... S hogy egészen pontosan miről is kellett meggyőződnie? Hiszen az ametiszt igazán kitett magáért, bárki elől is akart elrejtőzni, midőn elhatározta, hogy beférkőzik a kékvérűek közé. Vagy talán annak adta ki magát? Ez a fehér ifjú számára nem nyomott sokat a latban, sokkal inkább az, hogy vajon miért nem tüntette el az arcáról azt a hatalmas, tenyérnyi, félhold alakú sebhelyet, ha már megannyi energiát és erőt beleölt a látszat hihetőségébe? Miért vétett efféle hibát? Talán nem számított rá, hogy ismerősökbe botlik majd? És ha tényleg nem, akkor hát mi más okból nem fedte el valamiféle krémmel vagy porral? A Csupaszbőrűek, akik neves családból származtak, igazán ritkán sérültek meg, s főképpen ennyire látványosan - legalábbis Kilime fiának ismeretei szerint.

Egyszóval pontosan tudta, kivel állt szemben. Pontosan, az elbizonytalaníthatóság legapróbb jele nélkül, s ezért is követte őt az erkélyre, hogy most melléje telepedjen, s a válaszokra várjon, amelyekre hatalmas szüksége volt, ha nem kívánt hamarosan menthetetlenül beleőrülni a két északi leány hallgatásába. Merthogy hallgattak a tündék, s ki-ki a maga indokai miatt nem beszélt az esetről: Laryss amiatt, ami a Főnix-templomban történt kettejük között, amikor Nie megmentésén fáradozott hasztalan; Nie pedig, nos - Val számra kellő indokul szolgáltatott szótlanságára mindaz, amit átélhetett a túszul ejtése és a lehajítása alatt, így aztán, belőle jóval kevesebbszer próbálta meg kiszedni, mi vezetett a mágiával megerősített falak között ahhoz, ami felettük teljesedett be, a magasban... Hát így döntött afelől, hogy a harmadik résztvevőtől tudakolja meg az események akkori alakulását, s így tűnhetett oly elszántnak, oly magabiztosnak, szilárd alapokon álló bátorsággal elteltnek, még akkor is, ha nem volt az. Akkor is, ha a leányok védelmezésére való törekvései mellett félelem is szorongatta őt. Félelem egy fajtárstól, egy ismeretlentől, ki bizonyára idősebb, tapasztaltabb volt nála, s kitől egyszerűen nem tudhatta, mire számíthat.

Mégis, ahogyan a másik "elvarázsolt" orcájára mosoly kúszott, s ő, már-már érdektelenségről árulkodván, hátát támasztotta a korlátnak; az ifjú fehér sárkány úgy érezte, megállt benne az ütő. Úgy érezte, SENKITŐL sem remélhetett volna efféle gesztust a városban megesettekre célozván, és senkitől nem is akart ilyesfélét remélni. Maga sem lehetett tisztában vele, mennyire gyorsan képes volt teljességgel dühbe gurulni, s ekképpen hitetlenkedve kellett megpróbálnia nem kimondottan barátságos érzéseinek leplezését. Legszívesebben kirángatta volna ezt az alakot a díszes öltözetéből, s oly messzire hajította volna az odabent bizonyára már Elmiron karján táncra perdült Nie-től, hogy soha többé ne találjon vissza még csak a kontinensre sem. Legszívesebben elordította volna magát, hogy egy pillantást se merjen vetni többé a két fehér elfre, különben nem áll jót magáért. Azonban nem tehette, s túlságosan sokáig nem is gondolkodott azon, miért nem teheti "még". Elég volt az az egyetlen tény, amelyet már szóban is közölt a témát mulatságosnak találó kétlábú-alakkal. A válaszok. Válaszokat akart. És ha csak TŐLE kaphatta meg őket, akkor hát azt kellett tennie. Elérni, hogy megkaphassa őket.

Akkor is, ha ehhez jelentős mértékű önmegtartóztatásra volt szüksége, amely, be kellett vallani, nem tartozott a fióka kiemelkedő erősségei közé, ráadásul úgy érezte - ahogyan mindig is tette az ehhez hasonló helyzetekben -, hogy amaz minden mozdulatával, minden gondolatával, s kiejtett szavával azon dolgozik, hogy őt provokálja. És talán egyéb esetekben tévedett, most azonban nem is sejtette, mennyire helyesen ítélte meg az ametiszt céljait, miközben a csendes és higgadtságról árulkodó szavakat hallgatta némán, s igyekezvén szabályozni légzését. Az izmai megfeszülésének is jobb lett volna elejét vennie, így aztán végül egyetlen aprócska mozdulatot, rezdülést sem engedélyezett önmagának, melynek következtében engedelmes fültanúja lehetett társasága második megszólalásának is, amelynek hallatán, úgy festett, csaknem minden addigi erőfeszítése feleslegessé vált. Erőlködnie sem kellett, hogy elképzelje, ahogyan ráveti magát, s átlöki a korláton, egyenesen a hóval fedett, sűrű bokrok közé, hogy ott, a sötétség és az árnyas ágak rejtekében elégtételt vehessen mindazért, mi máris elhagyta az ismeretlen száját, s mit egészen végig sem gondolhatott, fel sem foghatott a saját haragjától, melynek égetően fagyos lángjai jegyesének említésére hatalmas magasságokba törtek mellkasában. Merthogy kétsége sem férhetett hozzá, kire gondol a másik, s ahhoz sem, hogy amit merészelt - azazhogy a szájára vette őt... ahogyan Valturaan maga kérte -, az túlhaladt minden határon. Az összesen, még azokon is, melyeknek létezését nem követte nyomon túl gyakran. Azonban az sem fordult még elő, hogy egy ártalmasnak tekinthető egyén holmi ajánlatról beszéljen neki, amelyet az Ő NŐSTÉNYE tett, s ígért meg és amely eléggé nagy értéket képviselt az egykori behatoló szemében ahhoz, hogy megpróbálja behajtani rajta. 

Valturaan mélységesen mély haragot érzett önmagában, ám nem esett félreértésekbe. Neheztelt ugyan a leányokra titoktartásukért - hisz' mindketten tudhatták, mi is volt ez a bizonyos ajánlat -, azonban jól tudta, ha nem is látott most tisztán, később majd fog, s később ráébred, hogy a bensőjét szétfeszíteni igyekvő erők tömkelegébe csupán a két tünde féltése vegyült, nem pedig az irányukban létrejövő, nem-létező düh. S noha a lángnyelvek felemésztették, magukba olvasztották ezt az aggodalmat, az érzést ki nem ölhették az ifjú szívéből, kinek alaposan koncentrálnia kellett ahhoz, hogy NE tegyen semmit. Nem volt szabad, különben tudatlanul térhet vissza a bálterembe - feltéve, ha nem tiltják ki egész Tarsisból, és ezúttal valóban -, s tovább, tán élete végéig is töprenghet rajta, miféle ígéretet tett ennek az alkoholtól bűzlő alaknak Laryss Orowennë, s hogy amaz válaszul mivel "fenyegetőzhetett". Hiszen nyilvánvalóan valahogyan bejutott a templomba, s felfedezése után valószínűleg mindent bevetett, hogy kijuthasson, így a gyermek nem is kérdőjelezte meg e korábbi színvallás igazságtartalmát. Vagyis pontosabban azt, hogy az igazságnak hányad részét árulták el neki. Ám ez most cseppet sem számított neki. Éppen elégnek bizonyult, hogy a megmunkált fémen könyökölő alak Laryss és Nie közelébe került, egy levegőt szívott velük... elégnek ahhoz, hogy le kívánja rombolni az egész udvarházat, ha kell - ha azzal megfékezheti és ártalmatlaníthatja az ismeretlent. Mégis uralkodott magán, hiszen muszáj volt ezt tennie, noha minden egyes pillanat kínszenvedésnek tűnt számára. Láthatatlan vívódásán nem segített, hogy újfent eszébe jutott mindaz, amit AKKOR látott. Ahogyan az ametiszt az Égboltszeművel bánt, ahogy vonszolta magával a vastag falak takarásában, s ahogyan a borzalmas, alant tátongó mélységbe hajította őt.

Talán először nem gondolkodott azon, miért tehette. Ideje sem volt rá. Azután azonban újra és újra átrágta magát az eseményeken, s arra a következtetésre jutott, hogy túsznak használt jelentéktelen kétlábúnak tartotta, akinek a halála nem jelentett számára semmit, csak néhány múló másodpercet. Azután mégis másfelé kanyarodtak a gondolatai, s lassacskán rá kellett ébrednie, hogy nem erről volt szó. Nem csak erről. Hiszen pontosan tudhatta, hogy az ifjú majd utána igyekszik - tudhatta, mivel addigra már látta törődni őt hogylétével, elhurcoltatásával, s ezt maradéktalanul ki is használta. Elvégre túszt fogott, kit a templomon kívül igazán elereszthetett vagy megölhetett volna... De nem tette, vagyis vagy használta valamire, vagy pedig használni akarta. Az ifjú fehér sárkány szerin pedig éppen itt volt az ideje, hogy valaki megtanítsa az ametisztnek az eszközök és az élőlények közötti különbséget.

Elsőként meg kellett mutatnia, hogy egyáltalán nem fél tőle; ennek érdekében szembefordult vele, noha semmilyen hirtelen mozdulatot nem tett: eléggé akarta sarokba szorítani, és nem teljesen, vagyis a legkevésbé sem azt kívánta ezzel elérni, hogy amaz kereket oldjon, s esetleg elmeneküljön előle. Leküzdötte a késztetést, hogy legalább csak átbillentse őt a kert fölé, s végignézze, ahogyan az álcás-kiöltözött alakját benedvesíti a fagyos hó; s arra gondolt, hogy elsődleges feladata megakadályozni, hogy a másik akár véletlenül is észrevehesse Nie-t a táncolók közepette. Meg kellett tennie, hiszen Elmiron csupán egy ember volt... bármilyen biztonságot is árasztott magából, egy sárkány ellen aligha ért volna vele valamit, és az ifjú nem akarta, hogy bizalmának újdonsült birtokosa akár csak megsebesüljön. Nem akarta azt sem, hogy tettének - a szembeállásnak - második okát - Nienna nan E'Leionr-Syllen rendkívüli óvni akarását -  bármivel is elárulja, így nem fordult meg, s nem nézett be a terembe, hogy szemügyre vehesse, vajon táncolnak-e ők ketten, s ha igen, hát hogyan teszik - HOL teszik. Nem is szándékozott szóba hozni őt, elvégre a sárkányok számára, amíg meg nem jegyezték egy Csupaszbőrű szagát, mind ugyanolyan volt; s hacsak nem ismerte fel korábbi partnerét az égi ragadozó, akit idáig követett; Valturaan esélyt sem akart adni számára, hogy a továbbiakban akárhogyan is megtegye. Nie illatát nem tudta eltüntetni magáról, azonban bízott benne, hogy az ametiszt számára elveszett a többi között, s még azokat is eltompított, összezavarta a pálinka borzalmas aromája. Hallgatott hát róla, bajtársáról, s nem kereste meg őt. Helyette egyenesen a túlzottan is nyugalmas szemekbe mélyesztette tekintetét, s hiába érezte meg akkorra fajtársa érthetetlen - és meglehetősen gyanús - izgatottságát a levegőben; úgy döntött, alkalmazza a filnoreni taktikáját, s csendesen tudatja társaságával, hogy némi fenyegetést jelent.

- De igen... meséltek. - válaszolta tehát halkan, önuralommal, ugyanakkor magabiztosan és némi figyelmeztetéssel a hangjában, elvonatkoztatva attól, hogy a leányok nem meséltek... vagy legalábbis nem eleget - És olyan jó volt, hogy eljöttem a saját adagomért belőled... - folytatta, remélve, hogy válasza kellően meglepi és megfogja majd az ametisztet - A "lila tekintetű" pedig nincs itt, és ha itt is lenne, egy lépéssel se engednélek hozzá közelebb. - tette hozzá, s engedte, hogy jégszínű, halovány tekintetét fényekkel fessék meg a csillagok, s a kelő hold - Ha annyira érdekel az ajánlata, hát oszd meg velem - "égek a vágytól", hogy megtudjam. Majd utána meglátom, "mit tehetek" érted.

Nem, nem mesélt eleget a Bukott Fehér Város két karcsú szülötte.

Nem avatták be jóformán semmibe, ami a telari rémséges éjhez kapcsolódott, és bár megtehette volna az ifjú, hogy őket kettejüket faggatja, nem akarta megtenni. Nem tette volna, ha csak módjában állt kikerülni azt, ugyanis ismerte önmagát, s a leányok esetében figyelt is arra, hogy ne bántsa őket feleslegesen. Hogy ne gázoljon lelkükbe - még akkor sem, ha a tündék hallgatásukkal pontosan ezt művelték vele -, a hószínű ifjú ugyanis igazán megismerte a szeretet mélységeit az elmúlt évtizedek alatt. Megértette, mit jelentett szívéhez közel engedni egy másik teremtményt, s megértette, hogy az nem különbözött olyannyira a gyermeki imádatától, mely első néhány évében Niveria-hoz húzta. Megértette, hogy a nővére gondoskodás-vágyát irányában éppúgy érezhette volna egy másik sárkány; sőt, egy Csupaszbőrű is, valaki olyan, mint Laryss. Hogy a hozzá hasonlóak nyíltabban kifejezték érzéseiket, s mindennél jobban élhettek azoknak, mint az ég pikkelyes ragadozói, akik gyakran saját maguknak is hazudtak azokról. Megértette a gyermek, hogy nem követelhet akármit, nem ronthat rá, nem fenyegetheti meg az Ibolyaszeműt, ha tudni, tenni akar valamit - s nem is kívánta már ártalmát egy idő után. Nem kényszerítette volna semmire, amit a leány nem akart, sőt, egészen addig meg sem érintette, meg sem csókolta ajkát, amíg a kiképzőmester utódja félreérthetetlen jelzésekkel nem szolgált afféle tettekre vonatkozóan. Törékeny, sérülékeny és élő volt a szemében, amilyenné Nie is vált, miután az ifjú felismerte, s elsajátította az élet tiszteletének és védelmének eszméjét. Így történhetett hát, hogy akkor, azon a különös napon, abban a még különösebb fogadóban saját ígéretét adta, hogy egy ujjal sem árt az Égboltszeműnek, kitől a megoldást remélte borzalmas helyzetére. Akitől megtudhatta, hogy ismerte a másik leányt - azóta pedig megannyi esemény elkövetkezett, s kötötte sorsukat némiképp egymáséhoz. Kötötte, mert hiszen a sárkánygyermek mostanra vérével, életével védte volna a két tündét, s végtére is, a bálba is azért jött, hogy ezt megtehesse.

Azért igyekezte volna az ametiszt sárkányból kifacsarni a kívánt válaszokat, hogy ne bántsa a két apró, ám olykor veszélyes nőstényt. Azért kereste meg a fajtársat inkább, MERT nem akarta bántani őket, még ha fájdalmat, őrlődést is okoztak számára - hisz' érezte, hogy titkaikat őrizni kívánják előtte, s hallotta tőlük, hogy többet nem fognak mondani. Azért állt hát ott az erkélyen, az álcázott-álca-alakkal szemben, s azért száműzte a leányok iránti érzéseit is mélyen önmagába, a sötétségbe, hol meglelni, s honnan előhozni is csak ő lesz képes azokat. Közömbösen, és mégis megfélemlítően magasodott a szeszfogyasztó előtt: az egyetlen ismert és számára működőképes módon, amellyel tekintélyt parancsolhatott, s amellyel elrejthette az idegen fajtárs okozta aggodalmakat. Éreztetni akarta az egykori behatolóval, hogy nem tolhatja félre őt, nem veheti semmibe sem jelenlétét, sem pedig szavait, azonban, ahogyan a világ részét képező pillanatok peregtek, melyekben az ifjú sárkány a másik orcáját kémlelte, amaz pedig az övét; Valturaan egyre biztosabbá kezdett válni abban, hogy erőfeszítéseinek semmiféle hatása nem kélt. Olybá tűnt, mintha ostoba tréfának nézték volna, egy jelentéktelen, üres térnek, melyre időt, energiát pazarolni is bűn volna, s e gondolatok igencsak megijesztették Kilime fiát - az efféle felesleges terheket ugyanis az ég könyörtelen vadászai jobb szerették levakarni magukról, hacsak nem elpusztítani. Akkor emlékeztetnie kellett önmagát, miket élt át, s mi munkát fektetett erejének, saját testének uralásába Shuga Melfyomer, s ikergyermekei oldalán; emlékeznie kellett, hogy többé már nem eltiporható utód csupán, melyhez bárki, s bármi ártalommal közeledhet. Lerázta lényéről a rettegés ravaszul ólálkodó hullámait, újból megtette, s nem hagyta abba az idegen tekintet firtatásának viszonzását. Nem hagyta magát elnyomni, megalázni, soha többé; így hát, midőn friss társasága némi hahotára fakadt, Valturaan alig bírta megállni, hogy ne villantsa reá csillogó, éles fogsorát, s ne közölje vele, merre is találja helyét valójában az ametiszt. Mert abban biztos volt, hogy nem itt és nem így kellett volna ekképp viselkednie, s abban is, hogy a rajta való bárminemű élvezkedést sem tűrte soha, senkitől, s a jelen sem képezhetett kivételt ez alól; legfőképpen pedig EZ az alak nem. Legszívesebben rendre utasította volna. De rendre ám! Azonban igencsak erőteljes késztetését ezúttal kénytelen volt leküzdeni, több okból kifolyólag, s egyiket sem nevezhette volna elhanyagolhatónak, ha hirtelen belegondolt. Ott volt például Filnoren esete az év egy korábbi időszakából, amelyben pontosan a rendre utasítások sodorták veszélybe őt és az Égboltszeműt - s amelyet kétségkívül nem akart megismételni a Nemesi Udvarházban, hol a sápadt, beteges, sötétségbe burkolózó, vagyonos Hártyabőrűek parancsoltak, s éppúgy börtönbe vethették őt, ha valami nem nyerte el tetszésüket. Mert megtehették, s meg fogják tenni, amennyiben Valturaan nem táncol az ő ritmusuk szerint; s ebben az emberek, a tündék, vagy más népek sem különböztek a sárkányoktól, ahogyan azt már korábban megállapította. Megteszik majd akkor is, ha idefent, az erkélyen rendeznek felhajtást, mint két meghívott, s nem odalent vagy odafent az égen, mint két szörnyeteg - ez nem számított volna, hisz' kitiltásuk, elfogatásuk szorosan követte volna tetteiket, ráadásul abban sem bízhatott, hogy akkor megszabadíthatná Nie-t a telari veszedelemtől... elvégre, miféle garanciát lelhetett volna arra, hogy a félholdképűnek nincsenek kapcsolatai, melyek megóvhatnák őt a börtöncellától? Hogyan akadályozhatta volna meg akkor az ártalmat, mely Adan és Artanis leánya ellen fordulhatott, de még tán Elmiron ven Gondor-t sem kímélte volna?

Mindezen gondolatok tükrében nem volt oly meglepő, hogy a nevetést követő tényleges felelet szemmel láthatólag felháborította az érzéseit rejteni igyekvő fiókát. Erővel igyekezett közönyt ültetni tekintete fagyos talajába, mintha lelke, s tudata elérhetetlen volna az ismeretlen szavai által, azonban bárhogyan igyekezett, az elhangzottak végérvényesen az elevenébe találtak. Itt és most nekiesett volna, s addig meg sem áll, míg a zavaró tényezőt elég messzire nem eliminálja a télközép ünnepi rendezvényektől - nem, egyenesen egész Lanuriától. A halovány szempár fojtogató, kíméletlen, rideg lángokat köpött szerteszét, s a nyugalmasnak tűnő vonások, tagok is mind-mind arról árulkodtak, hogy a beszélőnek hamarosan az önvédelemre kell fókuszálnia, mintsem folytathatná, amit elkezdett; azonban az istenek mintha még ebben is szabotálni igyekezték volna a jégszínű teremtményt. Eme szándékuk megtestesüléséül a bál egy hölgyét választották, ki meglehetősen zaklatottnak, nem is, feldúltnak tűnt, s Jégkarom-csúcs szülötte az első néhány pillanatban úgy vélte, a Kétlábú nőstényt bizonyosan megbántották, és minden idők közül éppen MOST döntött úgy, hogy kiszellőztetné fejét a havas tájban gyönyörködvén. Legalábbis, addig úgy vélte, amíg rá nem eszmélt, hogy az a bizonyos nőstény pontosan a sötétbe öltözöttet kereste, s tette meg dühe jutalmazottjának, hiszen minden bizonnyal a kísérőjeként érkezett, s ennélfogva a selyembe öltözött teremtés akaratlanul kiérdemelte, hogy Valturaan megjegyezhesse megjelenését, hangját és szagát is. Ennyit tehetett, s ennyit kellett tennie is, ha másra már nem adatott több lehetősége - noha talán mindenkinek így volt a legjobb... A Niossae nevet is eszébe véste, bár egészen biztosan ki merte volna jelenteni, hogy az ametiszt sem a valódi nevét adta meg az esten való részvételhez, na de legalább innentől kezdve máshogyan is hívhatta magában, mint azon kevésbé kellemes és illendő jelzőkön, amelyeket az elméje berkein belül igyekezett megőrizni.

Azt nem értette pontosan, mégis mit tarthatott fel oly láthatatlanul az a nő az ametiszt ellen, hogy távozásra és engedelmességre kényszerítse, tagadni azonban nem kívánta, hogy ezúttal "megfordult a szélirány", s reá került hát a sor, hogy kárörvendő félmosoly kíséretében végignézze a Honvágy-gyógyító egykori túszul ejtőjének nyilvános megaláztatásként azonosított elhurcolását. Az ifjú északi elégedettséggel konstatálta, hogy éppen-csak-elkezdett értekezésüknek egyelőre vége szakadt; még akkor is, ha nem tudta mire vélni, mire fel ejtette ki valódi nevét egy Kétlábú előtt, s eltérő esetben nagyon is megharagudott volna e tettéért. Vajon azzal próbált volna menekülni kilátástalannak vélt helyzetéből, hogy kérdéseket igyekszik felébreszteni abban a nőstényben? Esetleg kétségbeesetten ragadta meg az utolsónak vélt alkalmat, hogy megsértse, bajba keverje az ifjút? Akárhogyan is volt, a nevén nevezett füle botját sem mozdította a történtekre, s úgy tett, mintha cseppet sem zavarná, bármit is tervezett az ametiszt.

- Ezt örömmel hallom... - közölte nyugalmasan, mégis némi provokáló éllel a hangjában, válaszul az említett csevej-folytatásra - Tegyél csak eleget a bál kötelezettségeinek. Azután pedig én foglak "kötelezni" arra, hogy valóban folytassuk ezt a felettébb érdekfeszítő diszkussziót. - folytatta, némiképpen hangsúlyozván a kötelezés szót, ugyanakkor hagyva, hadd képzeljen bele a másik azt, amit akar, s hadd maradjék a leendő valóság egyelőre titokban.

Megerőltetés nélkül volt képes előadni a vérbeli, elragadóan lehengerlő, udvarias és rejtélyes fehér elf nemest, minden illemnek és megtartóztatásnak pontos ismerőjét. Még a fejét is meghajtotta a távozni óhajtó hölgy előtt, azután pedig útjukra eresztette őket, noha szemét le nem vette róluk. Hallgatta lépteiket, lélegzetüket, s szívüknek zaját, e neszek következtében pedig egyre csak nőtt és nőtt bensőjében a harag, s indulatok kavargó, fekete fellege. Bajt is érzékelt, a leányok épségének megóvását övező, sürgető szükséget, és a vágyat, mely az igazság felszínre kerülését és a kétes ügyekben sántikáló ametiszt sárkány lekapcsolását illette. Újdonsült magánya tehát, mely körbeölelte őt az alant elterülő havas táj árnyas, ellazító látványával egyetemben, nem tűnt túlságosan megkönnyebbülést hozónak - azután pedig, hogy az ifjú ráeszmélt: azok ketten a táncparkett felé tartottak, hol Nie és Elmiron is tartózkodhattak; már nem is akaródzott kint maradnia, hogy megvárja a fajtárs visszatértét. HA egyáltalán visszatért volna. Elindult hát a szagos testek, a zajos terem felé, amelyben azonnal a nemest és a leányt kezdte keresni; bár az egymásba kapaszkodott párokhoz, s az őket csodálókhoz nem merészkedett közel, s ha meglelte azokat, akik után kutatott, feléjük sem vette az irányt, nehogy megzavarja őket. Jobbnak látta figyelemmel kísérni a selyembe öltözött hölgyet, s a másik sárkányt, hogy azonnal megakadályozhassa, amint úgy látja, hogy a másik páros felé tartanának. Természetesen mindehhez a temérdek nézelődéshez a lehető legjobb helyet választotta ki: az ételektől roskadozó asztalok hívogató társaságát.

Meglehetősen téves, pontatlan és cseppet sem túlzó jellemzés lehetett volna a bálterem zsongó mivoltának kihangsúlyozása - ha valaki egyáltalán megkérdezte volna, hogyan vélekedik a helyzetről -, ráadásul korántsem pozitív értelemben, tekintve, hogy magáról Valturaan-ról volt szó; az ifjú fehér sárkányról, az akaratos, vakmerő, és némely esetben ostoba fiókáról, aki, bár évek állottak rendelkezésére a múltban ahhoz, hogy járását, s magabiztosságának mikéntjét a kétlábúak között felkutassa, s gyakorlatba helyezze, még mindig igazán nehezen szabadulhatott mivoltában rejlő gyengeségei elől. Hiszen az orra a helyén maradt, noha rövidebb volt, és puhább, és persze a fülét sem vágta le senki, így aztán a szagos, kölnivel agyonlocsolt, alkoholban tocsogó és fűszerektől, ízektől maszatos népség minden rezdülését nyomon követhette, még akkor is, ha éppen hátat fordított volna a táncparkettnek, hogy szedett-vedett, szánalmasan csekélyke vacsoráját elköltse. Ám az ibolyaszemű gyógyító jegyese nem így cselekedett - mi oka lett volna rá, ha az érzékeibe nyúlós-ragacsos, szorongató, nyálkás csápokként kapaszkodó ingereket semmi sem szüntethette volna meg e percben... sem pedig a következőben, vagy akár az azutániban. Oly helyzetbe sodorta magát az ifjú Nienna nan E'Leinor-Syllen kíséretével, amelyben az emberi konyha remekműveitől eltekintve elenyésző mennyiségű megnevezésre méltó pozitívumot lelhetett csupán; ám ő mégsem fordult sarkon, hogy szállásukon keressen magának menedéket, hová időközben gyűjtögetett hatalmas kupac zsákmnyát magával vihetné. Nem, nem tehette ezt, hiszen, noha a különös mód megnyerő embernemes jelenléte mellett a leány biztonságához kétsége sem férhetett, valami mélyen az elméjében mégis óvatosságra intette. Elmiron ven Gondor sok mindentől megvédhette volna a tündét - bármi okán is gondolta ezt -, azonban Valturaan mérget mert volna venni arra, hogy azon a listán rendkívül-idegesítő-és-karmolni-való-ametiszt-sárkányok nem szerepeltek.

Neki kellett hát szemmel tartania a veszélyt, amelyről a páros mit sem sejthetett. Neki kellett nyomon követnie a félholdképű minden rezdülését, s uralkodni indulatain, amelyek a leányokat ért sérelmek földjében csírázásnak indult bosszújából táplálkoztak. Neki kellett résen állnia, s addig tompítani-elviselni érzékeinek ostromát, ameddig kizárólag a látottakra nem összpontosíthatott. Nos, a látottakra, és az esztétikusan feldíszített csokoládékrémes süteményszeletre, amelyet éppen elfogyasztani igyekezett. A helyzet azonban álcáért kiáltott, s Valturaan nem is volt rest eleget tenni e hangtalan kikötésnek, jelen pillanatban azzal, hogy a kisebbik tányérjára, amelyet tényleges evésre alkalmazott, egy újabb adag fahéjtól illatozó pudingot emeljen. A ifjú fehér remélte, ekképpen senkinek sem támad majd olyasféle gondolata, mint őt táncba vinni, noha nem azért, mert ne élvezte volna a lépéseket, amelyeket fáradságos munkával tanult meg a kiképzőmester leányától - attól tartott, más elfoglaltság keretében szem elől tévesztheti a nemrégiben megpillantott másik párost, s az valóban nem kívánatos fejleménynek ígérkezett volna, tekintve, hogy a telari vész "Niossae" formájában megkísérelte utolérni őt, s a kísértjét, méghozzá épp ezen az estén mind közül. Való igaz, Valturaan különös késztetést érzett önmagában a felfordulás, komolyabb összeszólalkozás és tettlegességgé fajulás elkerülésére, valami azonban, messziről jövően és tompán, mégis aggasztotta őt, ahogyan ott állt, a különféle ételektől roskadozó asztaloknál, abban bízván, fenséges fehér elf kisugárzása, s a ruházat, amellyel Nie kiegészítette a tökéletes kétlábú-álcáját, megvédi majd az esetleges beszélgetésre, sétára, táncra áhítozóktól, s neki csupán arra kell majd ügyelnie, nehogy véletlenül rosszullétig folytassa a táplálkozást. 

Az apró testnek végtére is, a gyomra is kicsi...

Nie és Elmiron látványa még az imént végiggondolt érzés figyelembe vételével is meglehetősen különös módon, ám mégis, valamiképpen megnyugtató volt számára; békét és biztonságot árasztott - azon túl, hogy valamiféle földöntúli szépséget is képviselt, már amennyire ehhez az ifjú, korából, s származásából kifolyólag egyáltalán érteni tudott. Rendelkezett szépérzékkel, természetesen - olyasfélével, amely lehetővé tette számára, hogy Laryss Orowennë vonásait végtelenül finomnak, gyönyörűnek és tökéletesnek találja -, ennélfogva pedig képes volt meglelni, és értékelni más fajok teremtésének, kultúrájának művészetét is valamily' módon. Láthatta így azt is, hogy a két ifjút, a többi vendég nagy részével egyetemben, boldogság lengte körül, és az ifjú maga is örült ezen felfedezésének... örült, hogy ezt a boldogságot megadhatta Nie-nek a kíséretével, és persze Elmiron-nak is a leány idehozatalával. Ezen érzésekről pedig akaratlanul is más jutott eszébe, egy egészen különböző irányban csírázásnak indult gondolat formájában: Laryss. Laryss, és a tagadhatatlan tény, mely szerint e percekben rendkívül szerette volna maga mellett tudni őt, érezni bőrén a gyengéd lélegzetet, ahogyan testük, s az azokat borító kelmék a dallamok ritmusára hullámzó táncuk következtében mind-mind jobban egymáshoz simul, s eggyéolvad, mintha soha nem is kellett volna kettészakadnia. Hallani akarta a gyógyító szívverését a temérdek, súlyos, sötét hegyként föléje magasodó káoszban, amelybe belecseppent - de... a két leány közül ő volt az, ki odahaza, Jégkarom-Csúcs rejtekében, édesanyja, testvérei, s szövetségeseik mellett legalább biztonságban lehetett attól az alaktól... attól, amelyik úgy táncolt a selyemruhás nővel, hogy az még az ő, felettébb hiányos és maga után kívánni valót hagyó illemtudása szerint is kissé, hacsak nem jobban, illetlen volt. Valturaan sohasem ítélte volna efféle helyre valónak, ami felőlük áradt, Laryss Orowennë ide vagy oda... És afelől sem támadhatott semmi kétsége, az elbukott város ostromakor történtek egy részének ismeretében, hogy az ametiszt sárkány bensőjét valami olyan is alkotta, amely táncpartneréét talán kevésbé. Valami... valami hátborzongató és feszültségteljes; valami borzasztóan nyugtalanító. Valami, ami, tekintve, hogy a gyógyítót megfenyegette, az egykori grifflovast pedig ledobta a magasból, teljességgel meggátolta az ifjút abban, hogy elvonatkoztassék az esetleges szörnyű sorsok valamennyi lehetőségétől, amely tán a selyemruhásra várhatott. 

Vagy Nie-re, ha nem vigyáz...

Vigyáznia kellett hát. Vigyáznia, figyelnie, s valahogyan jelét adnia, hogy vigyáz és figyel. Jelét adnia, hogy elvegye az ametiszt kedvét az esetleges újabb merényletektől... 

Hogy elvegye...

Hűvösen feküdt a porcelántál a díszes terítőn. Nem volt többé szüksége reá az elszánt ifjúnak. Nem volt, hisz' eltávozott már az asztal terhe által képezett ál-elfoglaltságtól; eltávozott, hogy érkeztével a tánc vége nyomán szabaddá - és cselekvőképessé - váló párok közt azt az egyet boldogítsa érkeztével, amelytől a legtöbb veszélyt vélte származni a közeljövőben. Azt az egyet, s annak azon felét, amelyhez odakint, az erkélyen dörzsölte szemtelenül, s kemény elhatározottsággal itt-létének, tudásának, és felügyeletének tüskéit. Nem óhajtotta bántani - még nem, legalábbis -, arra azonban pontosan megtalálta a megoldást, hogyan is tudassa vele, hogy e teremben nem ő az úr, s nem is az lesz, amit ő akar, bármit is keressen e helyen. Merthogy elfogadható keretek közé eső szórakozást nem kereshetett, abban biztos volt az ifjú fehér. Biztos, és kissé aggodalmas is, bármily nyugalomfelhőbe burkolták is ezen az éjjelen. Hát lépdelt tovább a lassacskán szétszéledő párok között, észak megtizedelt népének hangtalan, súlytalan kecsességével, akárcsak egy díszszalag, amelyet szabadjára engedtek a szélben; lépdelt, s halovány, jégszín tekintetét le sem vette volna a holdsarlóval csúfított orcáról, s a selyemruhácskáról. Amennyiben pedig senki és semmi nem akadályozta meg abban, hogy elérje úti célját, s azok ketten sem léptek avagy fordultak el tőle, az ifjú fehér sárkány éles pillantást vetett fajtársára, mielőtt belekezdett volna mondandójába.

- Elnézését kérem, hölgyem. - lehelte a fehér elfek rejtélyes, ám annál is érdekesebben hangzó társalgási módján, s mialatt folytatta, várakozón, s vezetőn nyújtotta sápadt ujjait az idegen kisasszony felé - Páratlan mozdulatai arra engedtek következtetni, hogy méltóbb partnert érdemel a következő tánchoz - olyasvalakit, aki képes szabadjára engedni mindazt, amit magában rejteget. - mondotta vaj-puhaságú, lágy, mégis fennkölt hanglejtésben, mintha nem is kellett volna erőlködnie, hogy - mágiával avagy anélkül, de - elvarázsolja a nőstényt. Vagy legalábbis felkeltse az érdeklődését.

Az ifjú igyekezett úgy fordulni, hogy testével az első adandó pillanatban közéjük ékelődhessék; s ami még fontosabb, egyúttal úgy is, hogy az ametiszt egyenes rálátást nyerhessen a háta mögé tartott kézfejére, amellyel, mintha valamiféle jelet készült volna formálni...

Egyelőre azonban semmi sem történt.