Tagana-öböl

Nem tudtam, hogy csak azért kezdte simogatni a fülemet, mert tetszett neki, hogy hegyes, vagy azért mert tudta is, hogy milyen hatást vált ki vele. De, ha nem is tudta, akkor a sóhajtásomból és a testi vágyaimból hamar megtudhatta, hiszen már olyan közel volt, hogy akár egy testnek is nézhetett volna minket bárki, aki kívülről figyel.
Mikor először megpillantottam úgy gondoltam valami angyal, de most, ahogy játszik velem már inkább démonnak mondanám, mert ilyen kacérnak nem képzelnék senki mást. Nagyon érti a dolgát annyi szent. És nagyon nehéz arra koncentrálnom, amikor a fülembe suttog és szinte felajánlja karcsú nyakát, megérezve nőies illatát, hogy más dolgom is van, vagyis el kéne végeznem amiért jöttem, ahogy sikerül elterelnem a figyelmét és közben rájönnöm, hogy miként is szerezzem meg a ládikát.
- Hajlok a démon felé……- suttogom vissza, de nem hagyom elveszni az alkalmat és megborzongva a mellkasomat érintő forró kezétől, hosszan csókolom meg nyakának ívét.
Talán ha nem érezném egyre hevesebben követelődző vágyamat, még el is mosolyodhatnék, hogy bejött a tervem és lassan átadja magát nekem, még a kardját is elejtve. De én is érzem és nem is akarom abbahagyni. Mikor az ujjaimat ajkai közé veszi, már semmiképpen!
Igyekszem arra tolni, ahol a kerevet áll és rádönteni, miközben nem túl vastag ingének kötőjét bogozgatom ügyetlenül.
- Mond mi az a ládika és miért védi ilyen szerkeze? Kíváncsi fajzat vagyok és érdekelnek a rejtélyek, ahogy az is, mit keres itt egy ilyen gyönyörű lány. Ha rab vagy itt kiszabadítalak. – keresi kezem feszes kebleit, remélve, hogy tényleg megnyílik nekem.
Tudom, hogy tudja miért vagyok itt, de soha nem fogom kimondani, ezzel valahogy megpecsételni a sorsomat. Ahogy megtudom miként tudom ellopni a dobozt, már itt sem vagyok……..bár most már be kell fejeznem, amit elkezdtem.
- Mi a neved édes rabtartóm?

Azt hiszem, ha így folytatódik a józan eszem is oda lesz, mert a lány olyan szemekkel nézett rám, hogy a meleg lebegő, egyenesen forrónak tűnt. Ahogy a hajamba markolt a lélegzetem is felgyorsult és mikor a hajamba túrt az majdnem olyan érzése volt, mint mikor a fülemet cirógatta.
Nem elég, hogy észbontóan szép volt, hozzá még olyan tüzes, mint a legvadabb kurtizán, akit csak volt érkezésem ismerni.
Nem akartam tovább várni, azt akartam, hogy az enyém legyen, legalább annyira, ha nem jobban, mint a doboz, amire a megbízásom szólt és ami most igen csak háttérbe szorul, legalábbis arra az időre, míg áldozunk a szerelem oltárán, amit láthatóan és érezhetően nem csak én kívántam már annyira.
Az állás helyett a kényelmesebb fekvőhely felé igyekszem irányítani magunkat és közben megszabadítani a kebleit takaró kis ruhadarabtól, ami sikerül is és a látvány magáért beszél. Nem kételkedtem eddig sem benne, hogy micsoda kebleket rejthet a vékony anyag, de látni és elképzelni két külön dolog.
- Óóóóó! Csodálatos! – leheltem, de aztán máris azt vettem észre, hogy én vagyok háttal a kerevetnek és hamarosan már rajtam sem volt felső.
Remélem, hogy nem valami káprázat hatása alatt vagyok, mert a szemei szinte megbabonáznak, olyan, mint a fodrozódó tó tökre a ragyogó napsütésben és én minél többször akarok megmerítkezni benne.
- Nekem számít, hátha még hasznát veszem egyszer. – tértem magamhoz pár pillanat erejéig, de aztán máris elmosolyodtam, ahogy válaszolt arra, rab-e vagy sem, hiszen elég nyilvánvaló volt, de meg akartam tudni biztosan. – Ki tudja? Talán őket is rabul ejtette a szépséged és ezért adtak fegyvert ezekbe a finom kezekbe. – vontam el az egyik kezét a mellkasomról és leheltem rá csókot.
Nem hadakoztam a kényszer ellen, amivel az ágyra lökött, hiszen le sem tudtam venni a szemem a testéről és nem voltak kétségeim a szándékairól sem, ahogy lerúgva a csizmáját fölém telepedet és szinte leszorítva saját testével suttogta el a nevét.
A besurranó említése kicsit megdobogtatta a szívemet, de aztán már az teljesen mástól dübörgött. Megragadtam Esmё tarkóját és igyekeztem szorosan magamhoz húzni, miközben másik kezem a kebleit kereste, hogy kényeztessem egy kicsit.
Azt hiszem a dobozka egy jó ideig még várhat, bár azért kósza gondolatként felötlött bennem, hogy ez nem jó ötlet, de ezt elsöpörte a vágy, ami sokkal ösztönösebb volt, mint az ész szava.

Bár fiatal vagyok, azért megismertem már az élet rögös és kellemesebb oldalát is, amibe a magmafajta elég korán belecsöppen, így nem voltam tapasztalatlan a női vágyak kielégítése terén. Az azonban már első rövidke együttlétünk alatt nyilvánvalóvá válik, hogy Esmë nem lesz könnyű eset, vágyai forrón ostromolnak és magabiztosan tör a céljai felé, nem szabnak neki gátat az illem határai.
Nem habozik maga sem aktívan közreműködni abban, hogy hamarosan már ne legyen köztünk még egy vékony ruhadarab sem és miközben ujjai hol finoman, hol erőszakosabban időznek bőrömön, addig én sem maradok adósa, hogy megtaláljam testén az érzékeny pontokat.
Akár azonban még hátborzongatónak is tartanám, ahogy mindez kellő csendben történik, amire rá is csodálkoznék a részéről, de most ez az, ami a legkevésbé érdekel. Élvezem, ahogy karcsú teste hozzám simul, ahogy forró bőre érintkezik az enyémmel és ahogy vágyai az enyémmel együtt váltják szaggatottá lélegzetünket. Testem még akkor is tudná a dolgát, ha csak merő ösztönből cselekednék, de igyekszem hasznosítani a bordélyokban, a lányoktól szerzett tanácsokat, aminek mindig nagy hasznát venni egy ilyen forró helyzetben.
Ritka az, mikor a férfi hagyja magát a nő alá vetni, de nem bánom meg, mert Esmë
tüzes, mint egy kanca és nem is tapasztalatlan.
Ha akarnám sem tudnám kielégítetlenül hagyni vágyait és szenvedélye meghozza hamarosan a kívánt eredményt. Zihálva emelkedik és süllyed a mellkasom és bár szívesen jutnék több levegőhöz, valamiért nincs kedvem lehámozni ajkaimról ujjait. Talán attól félt, egy kiáltással elárulnám magunkat?
Egyelőre a doboz ellopása is messzire került és abban sem vagyok biztos, hogy a lánynak mik a szándékai. Remélem nem csak egy jó együttlétre vágyott, hogy aztán adjon a kalózok kezére, hiszen nem képzeltem olyan ostobának, hogy ne tudja miért jöttem ide.
Míg lassan csendesül a lélegzetem, tekintetem az övébe kapcsolódik, elgyönyörködve benne sokáig.
Mivel kezével még mindig rabul ejti számat, ezért kérdésére csak bólintok, hiszen tényleg őszintén adta nekem magát, bár a gondolataiba nem láthattam bele. A vadsága talán mást is takart?
Aztán megváltozik valami a tekintetében és rajtam jóleső borzongás fut végig, ahogy meghallom a suttogását.
Mire egy hirtelen mozdulattal megfordítom és fölébe kerekedek, már ő is érezheti, hogy én semmi jónak nem vagyok az elrontója.
Aztán most én rogyom le mellé, úgy érzem egy csepp erőt sem hagyott bennem.
- Én is odaadtam neked mindent. – nyögtem ki.

Azt hiszem a körülmények ellenére sem éreztem magam már rég óta ilyen jól, mint ezzel a lánnyal, aki lehet, hogy a hajnal első sugaránál felad a kalózoknak, akár milyen kellemes is volt az éjjel. És nagyon kellemes volt …….és kimerítő.
Ujjai kalandozása bizsergéssel tölt el, miközben igyekszem erőt gyűjteni, hiszen, ha nem is válik be a legrosszabb gondolatom, akkor is el kéne hagynom a barlangot mielőtt rajta kapnak, mert az még csak most ötlik az eszembe, hogy talán nem néznék jó szemmel egy újonc ilyetén ténykedését, ha rajtakapnának, még ha nem is vetődne fel bennük, hogy másért is jöhettem ide.
Lassan el kéne azon is tűnődnöm, hogy miként jutok ki innen, ráadásul a dobozkát sem kéne itt hagynom, ha nem akarok egyik veszélyből a másikba kerülni, ha a Megbízóhoz üres kézzel érkezem, vagy megpróbálnék eltűnni előle. Valahogy biztos vagyok benne, hogy nem venné jó néven és mindent megtenne, hogy előkerítsen, hiszen az is felmerülhetne benne, hogy a magam hasznára loptam el a dobozt.
A nyugalma egy pillanat alatt elszállt és bár Esmë első szavai és mosolya megnyugtathatnák, valahogy még sem csillapodik ismét hevesebben verő szíve dobogása.
Az is eszembe jut, hogy teljesen nem is vagyunk egyedül és bár igyekeztünk csendben lenni, nem biztos, hogy a fekete szakállú kalóz nem hallgatózik a kinti barlangban. Na meg aztán a két őr is magához térhet, akkor nekem annyi, igaz nem látták tisztán az arcomat, de nem lehet nagy ügy kisakkozni a személyemet.
Aztán ismét elhangzanak a kérdő szavak, amik nem sürgetnek igaz, de még is elvárják tőlem, hogy kibökjem, amit eddig titkolni igyekeztem.
Két választásom van: vagy elmondom neki az igazat bízva benne, hogy talán még segít is, emlékezve az együtt töltött kellemes időre, vagy leütöm őt is és megint megpróbálkozom az asztallal.
De nagy a gyanúm, hogy nem lenne rá időm, hogy kitaláljam, miként működik és, ha össze kéne törni, az nem menne csöndben. Talán a vívódás ki is ül az arcomra, de végül elsimulnak a vonásaim és felkönyökölve az egyik kezemre, finoman kisimítom az arcából egyik hajtincsét, elidőzve még mindig fedetlen keblén, amik ismét megmozdítanak bennem valamit, de most visszafogom.
- A ládikáért jöttem, de semmi mást nem akartam elvinni. De nem tudtam, hogy más drágakövet is rejtegetnek itt és csapdába estem. – suttogtam szinte alig hallhatóan. – Tessék, most tudod az igazat és most mit akarsz tenni?

Tényleg nagy gondban vagyok, méghozzá két dolog miatt is, és lehet, hogy bőven keveset mondtam, de jelenleg ez a két legfontosabb. Egyrészt, hogy megmondjam e színtiszta igazságot a lánynak, mert komoly következményekkel kellett számolnom, ha még sem jól mértem fel az esélyeimet, másrészt magával Esmë-vel kapcsolatban is, hiszen volt benn valami olyan vadság, olyan szenvedély, amit úgy gondolom, nem csak én váltottam ki belőle és, ahogy a fülemet cirógatta……….olyan……olyan gyakorlott volt a mozdulat, mintha már…..szóval tudta mit csinál, mikor ezzel levett a lábamról.
Próbálom a szemét kutatni, miközben fölé hajolva bevallom neki miért jöttem és most nem hazudok. A doboz fontos, de ami itt történt, kettőnk között az meglepő és felül múlhatatlan volt, és valószínűleg az is szerepet játszott benne, hogy a rajtakapás izgalma is ott lebegett a fejünk felett.
Egyáltalán nem látok rajta viszont semmilyen meglepődést vagy haragot, miután megtudta az igazat, sőt még kéjesen nyújtózkodik is, ami megint csak felkelti bennem a vágyat gyönyörű testi iránt, amin finoman végig is simítok ahogy megfeszül.
Nem tudom mi lesz, de valahogy nem is izgat annyira, mint kéne. Mintha elvarázsolt volna, hiszen az életösztönnek legalább működnie kéne és ezzel együtt menekülnöm, de még mindig itt vagyok…..vele és még el is mondok neki mindent.
- Nekem……. – haboztam azért kis ideig, de aztán a lány maga oldotta meg a problémámat. – Nem. – ismertem be halkan, most először érezve kicsit kényelmetlenül magam emiatt. – Nem nekem kell, meg sem szabad néznem mi van benne. – teszem hozzá, most már minden mindegy alapon.
Ha felad, akkor úgy is mindegy, ha nem, akkor meg talán számíthatok a segítségére, hiszen most is hozzám bújik és én egy kéjes nyögéssel szorítom magamhoz, hogy forró csókkal borítsam ajkait, aztán a nyakát és a keblét……aztán csak arra eszmélek, hogy ismét lihegve fekszem mellette.
- Tolvaj vagyok Esmë! Csak egy ügyetlen, semmirekellő tolvaj.

Nem nagyon van választásom, hogy válaszolok-e vagy sem és abban is biztos vagyok, hogy nem annyira ostoba, hogy ne találja ki magától mi vezetett ide, ahol a zsákmányukat tartották. Az már nem változtat semmin, hogy magamnak vagy másnak akarom-e ellopni a ládikát, így égül ezt is kibököm.
Ha hívni akarja a kalózokat, akkor úgy is megteszi, ha meg nem, akkor majd elmegyek az első templomba, hogy elrebegjek egy fohászt, akármelyik istenség is segített rajtam.
Most már mindent tud, amire kíváncsi volt és rajta volt a sor, hogy eldöntse mit kezd vele. Persze én nagyon azt szerettem volna, ha segít megkapnom a dobozt, aztán még el is mehetek vele, de ez már nem rajtam múlott, legfeljebb abban lehetett döntésem, hogy kényükre-kedvükre a kezükbe adom magam, vagy harcolok utolsó lélegzetemig. Valahogy egyik lehetőség sem vonzott, főleg miután ilyen jól összemelegedtem Esmë-vel.
Simogatása, testének kéjes törleszkedése, fülemet cirógató suttogása meghozza a vágy újabb hullámát és mivel fiatalok vagyunk és még tart az éjszaka, megint csak elmerülünk a gyönyör hullámaiban. Jólesően érzékelem, hogy nem csak én merültem ki és nem csak én vágytam ismét a testére, de a lány sem maradt adósom.
Csillogó szemmel elmondott dicséretére én is megvillantom a vigyoromat, hiszen tényleg megdolgoztam érte, még ha nem is ez volt a fő cél.
- Igyekeztem legalább ebben kitenni magamért.
Aztán némiképp elkomolyodom, ahogy felemlegeti az őrséget, mert igaz, hogy ezt megoldottam, de lehet, hogy éppen most vernek riadót, míg én itt hancúrozom, de még most sem ugrom fel, hanem felé fordulok, mikor a vallomását és az ajánlatát is meghallom.
- Igazán jól esik ezt hallanom, de hát miért….. – miért nem talált magának a sok zsivány között senkit?
Ez lett volna a kérdésem, de most megint eszembe jutott a viselkedése és úgy éreztem talán más van e mögött. A magamfajta tolvajnak, aki sokszor az emberek érzéseire, reagálására van bízva, kell bizonyos beleérző képesség. De talán nem akarná, hogy pont egy alkalmi szerető faggassa erről, akit lehet, hogy nem is lát többé.
Aztán jön az ajánlat és bár ez is egy lehetőség, valahogy ez nem merült fel bennem eddig, hiszen nem valószínű, hogy a leütött és átvert kalózok ezt nagyon értékelnék.
- Melletted biztosan, de velük…… - intek az állammal kifelé a barlangon kívülre, miközben gyengéden simogatom hátán a bársonyos bőrét. – Az első adandó alkalommal elvágnák a torkom. – mosolyodtam el halványan. - Hidd el ismerem a saját fajtámat. Én ezekből élek és eddig nem is olyan rosszul. – mozgatom meg a szabad kezem ujjait. – És nem vágyom a tengerre, igazából egy ladikban is tengeri beteg leszek hosszabb távon. – teszem hozzá meggyőzően.
Arra azonban felfigyelek, hogy mit mormol halkan, hiszen a dobozról van szó és ha kikerülök innen és kedves az életem, még mindig meg kell szereznem.
- Miért? Te tudod? Mond el, akkor talán nem fúrja majd az oldalam a kíváncsiság, ami sosem jó tanácsadó tudom. – emelem meg az állát, hogy a szemébe tudjak nézni, azokba a ragyogó zafírokba.
– Ha nem kívánok maradni, akkor mi a szándékod velem Esmë? – kérdezem aztán kis szünet után. – Ha nem akarod a halálomat, akkor szükségem van arra a ládikára.

Igazából nem is igen gondolkoztam azon, hogy beálljak- e kalóznak és bár nem mondtam valótlant a visszautasítás okaként, de a legfőbb ok, hogy nem tudtam volna elképzelni az életem sem ezekkel a gyilkosságot csak szórakozásnak tartó férfiak között egy hajón összezárva. Az egyet dolog, ami vonzóvá tehette volna az ajánlatot, maga Esmё, de nem köthetem őt magamhoz, ahogy valószínűleg ez az ő tervei között sem így szerepel. Azt hiszem két külön világban élünk, ami engem a szárazföldhöz köt, őt meg a végtelen vizekhez.
- Lehet, de nem akarok folyton a hátam mögé nézve élni az életem Esmё. – ingattam meg lassan a fejem. –És te sem tarthatod állandóan rajtuk a szemed, hogy visszatartsd őket. És most, hogy tudod mivel keresem a kenyerem, azt is tudod, hogy nem tudnék mit kezdeni a hajón. – teszem még hozzá csendesen.
Talán tényleg megértette, mivel nem erősködött tovább és ezért igazán hálás voltam neki, mert nem akartam megbántani és nem csak azért nem, hogy ne adjon fel, hanem mert volt a szemében valami olyan mély szomorúság, ami erre ösztönzött.
Egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mi lenne most a legjobb, de elsősorban mégis csak az voltam, aki és ráadásul a szavai után még kíváncsi is. Vajon mi az a doboz? Mi benne olyan értékes, hogy a Megbízó vissza akarja kapni?
- Ebben biztos van valami. – simogattam szinte észrevétlenül, elgondolkozva a lány haját. – Hiszen mi másért kötötte volna a lelkemre a fickó, hogy nem nyissam ki semmi körülmények között? – suttogtam és szemem önkéntelenül a ládikára siklott.
Aztán ismét elmerülök azokba a csodás szemekben, amik mintha a lelkembe láttak volna és a gyengéd csók, majd utána a heves kirohanás után már nem tudom tovább visszatartani, ami kikívánkozik belőlem.
- Ez nem megoldás Esmё, - rázom meg a fejem - te egy csodálatos, gyönyörű lány vagy. Miért vagy velük? – intek kifelé. – Ki az, aki ennyire megbántott vagy akit így próbálsz elfelejteni? Nem akarok én lenni a következő, aki a szívedbe gázol, de tudnod kell, hogy nem én vagyok az, aki segíthet ezen, én ……..én nem vagyok jó ebben, te megérdemelsz valakit, aki erős és kitartó, aki igazán boldoggá tesz téged.
Lehet, hogy emlékeztettem valakire, hiszen ahogy önkéntelenül cirógatta a fülemet, az nem olyan volt, mintha csak azért tenné, mert nem látott még ilyet, sőt, mintha valami régi emlék miatt tette volna. Valószínűleg soha nem ismerem meg a történetét, de nem akartam én lenni a következő, aki összetör benne valamit.
Aztán meghallom azt, amiben tán reménykedtem, de nem vártam igazán. Lelkem mélyén nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet, mert mi lesz, ha ……ha segít nekem? Mi lesz később?
Ennek ellenére nem tartom vissza, csak dermedten nézem, ahogy kicsusszan mellőlem az ágyból és úgy, ahogy van, mezítelenül oda sétál az asztalon lévő dobozhoz.
Arányos, karcsú testéről, amit bronzbarnára színez a fáklyák lobogó fénye, alig bírom levenni a szemem. Aztán még mindig levegőt is alig véve bámulom, ahogy egy rejtett gombbal kioldja a szerkezetet, legalábbis a halk kattanás ezt jelzi.
Végül megrázom magam és én is utána megyek, szorosan megállva mögötte, hogy átkaroljam és puha csókot leheljek a nyakára, miközben szemem a dobozra pillant.
- És mi lesz utána Esmё? Ha segítesz? Ezek talán megölnek. Gyere velem, elviszlek innen. – suttogom hevesen a fülébe.

Érzem a forró bőrét a kezem alatt, ahogy szorosan hozzám simul és bár háttal áll nekem és nem látom az arcár, de úgy érzem, hogy nagyon bánatos, légzése kissé szaggatottá válik és most legszívesebben én lennék az a hős lovag, aki megmenti a bánatos királylányt az égig érő toronyból, de………..de nem vagyok az. Nem vagyok……..csak egy ….tolvaj.
Halk szavai összeszorítják a szívemet, annyi keserűség és lemondás volt benne, de igaza volt. Hová vinném? Hiszen én sem vagyok otthon sehol és nem hiszem, hogy élvezné azt az életet, amit én élek. A tenger, a hajó az ő világa.
- Nem, de elvihetlek és letelepedhetsz valahol……..- mondtam bizonytalanul, tudva, hogy mennyire szánalmasan hangzik.
Aggódva hallgatom, amikor elmondja, hogy tud bánni a kalózbandával és tényleg nagyon el akarom hinni, hogy nem csak azért mondja, hogy megnyugtasson.
Nem vagyok benne biztos, de mintha a könnyeit törölte volna le, de mielőtt magam felé fordíthatnám, hogy megbizonyosodjam róla, kisiklik az ölelésemből és rám se nézve a kardjáért megy, majd gyorsan felöltözik.
A kiszabadított dobozról a tekintetem a lányra siklik és pár lépéssel mellette termek, hogy megint magamhoz szorítsam.
- Nem tudom miért vállalsz értem ilyen kockázatot, de köszönöm és soha, …….soha nem felejtelek el Esmё. – suttogom a hajába. – Ha mégis velem jönnél……..- ajánlom fel ismét, de tudom, hogy nem fogja elfogadni, már döntött.

Vívódik bennem a férfi és a tolvaj, de ha nem akarom kinyíratni magam, akkor nem maradhatok tovább és valószínűleg a lányt is bajba keverném, ha felfedeznek vele.
Én is felöltözöm és csak némi hezitálás után veszem el a dobozt. Még egyszer, most már felöltözve állok meg előtte.
- Biztos vagy benne, hogy tényleg itt akarsz maradni? – nézek rá gyengéden, de ha maradni akar, innentől már nincs visszaút számomra. – Ha egyszer még is meggondolod magad, csak hagyj üzenetet egy közeli fogadóban Jeremy Talbot-nak. Megkereslek, ígérem. – simogatom meg az ajkait.
A csókja forró és édes, de benne van a búcsúzás érzése is. Szenvedélyesen viszonzom.
- Sosem felejtelek….
Szomorúság üli meg a lelkemet, ahogy kéz a kézben a barlang szájáig kísér, szinte nem is hallom a kalóz horkolását, csak Esmё-t nézem.
Láthatóan az őrök sem tértek még magukhoz, így van esélyem eltűnni, mielőtt visszatérnek.
A fölöttünk lévők pedig nem fognak meglátni, ha még a sötétben sikerül elmennem.
- Köszönök…….mindent. – lehelek még egy csókot a kezére. – Menj vissza és légy óvatos…..- suttogom még utoljára, aztán egy mély levegőt véve a lefelé vezető ösvény felé surranok.

Silarona írta:

- És való igaz. Az értékéből nem veszít, s sajnos erre az értékre, bármennyire is nem akarja valaki, szükségünk van.
*Ismerte be az elf nő is.
Még mindig nem hagyja nyugodni, hogy honnan is ismerheti a másik sárkányt. De így, ebből a beszélgetésből nem fog kiderülni, az már biztos…
Vacillál egy pillanatig, majd dönt. Az álcájába nem illik teljesen bele, de most csak a másik hallja. Ráadásul talán a sárkány nem leplezi le a nemes utazó álcáját a többi zsoldos előtt. Ha meg igen… Nem olyan katasztrófa.  *
- Silarona vagyok, szintén a zsoldos csapat tagja.
*A tengerkék szemek a reakciót figyelik. Nem bámul bele az előtte lévő arcba, de ha valaki figyel, összetéveszthetetlen, ahogy a pillantása végigjárja az arcvonásokat.
Még mindig úgy viselkedik, mintha bármit megtehetne, s ennek tudatában is lenne. Persze, hiszen amikor a kapitánynál jelentkezett a zsoldosokhoz, akkor is másként kellett viselkednie, ahogy ha máshol fut össze az előtte állóval, szintén máshogyan viselkedne. Már nem okoz gondot, hogy összeegyeztesse ezeket a „jelmezeket”. Még ha az egyik félig-meddig ütközik is a másikkal, ritkán van olyan, hogy ne tudja az kezelni.
Bár volt már, aki nagyot nézett, amikor a törékeny, védelemre szoruló lány egy mozdulattal rúgta hasba a megjelenő banditát, hogy az még jó ideig kapkodott levegő után. De hát a férfi, aki akkor még ott volt, nem a harcművészetéről híresült el…*

A lány bemutatkozása felveti bennem a szokásos problémát, vajon bemutatkozzak-e a saját nevemen? Nem voltam nagyon nevezetes hős vagy rettegett hadvezér, de aki hosszabb ideje járta már Lanuria földjét az találkozhatott a nevemmel és nem mindig voltam benne biztos, hogy jó, ha tudják ki is vagyok. Persze ha sosem használtam az igazi nevemet, fennált a veszélye hogy olyanok sem ismernek rám, akik nem ellenségeim.
- Darthys.
Viszonoztam a bemutatkozást végül. Egy pillanatig elgondolkoztam, mit kéne még hozzátennem, másoknak talán az lett volna a magától értetődő, hogy rácsodálkozik, hogy mit keres egy ilyen lány zsoldosként a hajón, de számomra egy cseppet sem volt meglepő. A gondolataimat a felbukkanó hajó és a kiabálás szakította meg, egészen eddig én sem vettem észre a Silarona háta mögül érkező evezőst. Hosszú, keskeny hajó volt, oldalára kerek pajzsok aggatva, a pajzsol alatt pedig evezősorral. Nem voltam annyira tapasztalt hajós, de azt még én is tudtam, hogy azok a hajók használnak evezőt, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy a szél esetleg órákkal, napokkal hátráltassa őket, vagyis vagy üldöztek valakit, vagy menekültek. Hardra készített hajó kellett, hogy legyen az orrában álló farkasfej is erre utalt. Szinte ugyanakkor amikor én is észrevettem kiabálást hallottam mögülem, ahogy a fedélzetre hívnak mindenkit, főként a zsoldosokat, akik a rakomány védelméért feleltek. Vetettem egy pillantást Silaronára, majd úgy döntöttem, hogy nincs okom nem megbízni benne, ha le akarna vágni megteheti akkor is, ha figyelek rá, de ha megbízok benne, legalább a csata hevében talán nem kell annyira megosztani a figyelmem. Oldalt léptem, hogy a lány ne takarjon el előlem semmit, majd felmértem a közöttünk lévő távolságot. Még talán vagy fél-egy percünk mielőtt az ellenség ideér, bár úgy tűnik teljes erőből eveznek. Néhányan mellettem már íjjal szaladtak elő, de valószínűnek tartottam hogy a pajzsol megvédik az ellenfél evezőseit. Én inkább varázslásra emeltem a kezem, néhány mozdulattal tűznyilat formáztam magam előtt, majd a hajó orra mögötti evezősöket céloztam meg vele. Ha betalál a nyíl nagyjából a pajzsol előtt csapódik be, nem messze az evezősőktől. Egy nyílvessző nem tenne kárt ha ide találna, de egy varázslat már teljesen más tészta.