A Sárkányok-völgye: A kapun túl

Vogon egy megnedvesített ronggyal törölgette a lány arcát. Egy pillanatra elfordult, hogy újból megmártsa a fa szivárgó nedvében, mikor mozgást hallott maga mögött.
-Szia! Vége van. Ügyes voltál.-mondja mosolyogva a földön fekvő Mirianának.
- Mégis mi a fene történt?
-Ügyes voltál.-ismételi meg a rabszolgakereskedő- Amikor már csak két éhes dög maradt, te hirtelen a közelben álló cserjét hatalmas, vastag törzsű fává növesztetted. Az egyik farkas a szorításában meghalt, de mire végzett volna a varázslatod a másikkal... Azt hiszem elájultál és a megtörő varázs miatt ketté tört az almafád. De ne izgulj! Sikerült megölnöm azt is. És most a fa szivárgó nedvével borogatlak. Maradj csak fekve! Nagyon kimerített a varázslat, amivel egy magból ma már egy idős fát növesztettél.

Miriana nagyon meglepődött. Semmire nem emlékezett, mert amit utoljára látott, az az volt, hogy a férfit két farkas támadja, az egyik beleharapott a karjába, másik kettő pedig egy illúziót kerget. Az, hogy ő varázsolt volna... Halványan derengett neki valami, de még így is nagyon hiányos volt emlékezete. A hideg borogatás jól esett a lánynak, és mivel már kezdett jobban lenni, végül lassan felült, és alaposan körbenézett. Még látszódtak valamennyire a zűrzavar nyomai, de úgy tűnt Vogon eltüntette a dögöket. Ránézett a sötét elfre.
- Van egy jó krémem harapásra és nyílt sebre. Ha ideadod a táskám, el tudnám látni a kezedet. Kérlek had viszonozzam a kedvességed!

Vogon felállt és oda sétált a táskához. Felvette a földről és bár Yko morogni kezdett, kinyitotta. Próbálta megkeresni benne a kenőcsöt, de...
-Hát... izé! Tessék, én nem tudok kiigazodni a sok holmi között. Ne haragudj, de nekem az egész egy nagy rumli. Valószínűleg csak azért, mert nincsenek nagy igényeim és ezért alig teszek a táskámban két-három fajta tárgynál többet. Ez meg teli van minden félével.
Remélte, hogy a nőt nem gátolja gyengesége abban, hogy rendet vágjon abba, amibe ő tiszta fejjel is képtelen volt. Számára csak egy ház berendezései voltak beledobálva egy olyan kis helyre, amibe el sem férhetnének fizikailag.
Remélte, nem bántja meg barátját. Nem szeretett volna hazudni.

A Beebebrox döbbenten szemlélte a nőt. Kis idő múlva pedig a következőket mondta:
-Két napig aludtál. Ha nem baj, a nyulat már megettem. Épp vadászni akartam indulni, de megyek is. Csak az erdőben szedett gyümölcsök vannak a fa tövébe felhalmozva meg egy kis tálba szedtem erdei szedret. De húst kell enned, hogy minél hamarabb visszanyerd az erődet.-mondta csendes megfontoltsággal a sötét elf.
Ezután felállt és láthatóan a fegyvereit tapogatta a ruhája alatt. Majd elővette az íjat a hátáról és lassan készülődött a vadászathoz...

Miután kiment az egyik különleges áruja iránt érdeklődő sárkány barlangjából, a fiatal elf kicsit átmozgatta a végtagjait. Az utóbbi időben mutatkozó egyre nagyobb érdeklődés miatt már kezdte megszokni, hogy egy vad idegen ember hozzá ér a legváratlanabb pillanatban és elteleportálja őt messzire. Majd hosszú időn keresztül a levegőben lógva himbálózik, mire a az ügyfele otthonába érkeznének.
Az égen néhány sárkány körözött, akik többsége már beletörődött fajtársaik új, furcsa szokásaikba. De akadt azért egy-kettő, aki még mindig rossz szemmel nézett rá és inkább sértődötten más irányt váltott, amikor meglátta.
A barlang előtti réten kicsit leült a fűbe. Pár óra múlva talán eszébe jut az őt ide szállítónak, hogy szárnyak nélkül nem fog tudni magától elmenni innen.

Az elf kereskedő megörült, amikor egy elf kinézetű lény oda rohant hozzá. Ha nem itt lenne, akkor rögtön rávágta volna, hogy elf, de sosem tudni, hogy egy szintén ide tévedt -ide hozott- fajtársával van dolga vagy egy elf alakot öltött sárkánnyal. Annyira a közel múlt itt megkötött üzletei nyomán rájött, hogy tudnak alakot váltani. De még mindig nem tudta őket megkülönböztetni a többi lénytől ilyen formájukban.
-Üdv! Én csak egy nagyon értékes dolgot akarok eladni Wiviennek, a ház tulajdonosának. -mutatott a bejárat felé. -Azt hiszem, most kis dolga van, de majd vissza fog vinni, hogy utána nézzek, hol is tároltam. Elfelejtettem magammal hozni.
Nézegette a másikat, miközben azon csodálkozott, hogy maradhatott meg ilyen érintetlenül csodásan ez a föld.
~Ilyen lenne Lanuria is, ha nem szorították volna ki az elfeket őseik területeiről? Vajon lehet még ugyan ilyen otthonos a mi földünk is még valaha? Vagy örökre megsebezte az eke?