Mardan - A törpeváros

The member 'Regélő' has done the following action : Kockadobás

#1 'Támadás' :


--------------------------------

#2 'Védekezés' :

//Mese//

Véres ütközet volt ez, annyi szent és még az előre törést is komoly akadályok szegélyezték. Hiába állt rosszul a védők helyzete, Mordonnak be kellett látnia hogy mégiscsak kivételes helytállást tanúsítottak a harcok során. Persze ez még közel sem elég ahhoz hogy a sámán csupa jóindulatból és kedvességből vissza vezényelje a csapatait és a harctér szélén ülve kivárja annak végét. Ó nem, ő egy ork, és azok ilyet nem csinálnak még akkor sem ha az ellenségük kiharcolta a tiszteletüket.
A mágikus csapás, amit a sámán a velük szemben álló haderő ellen bevetett, vitathatatlan módon bevált. Alig volt már olyan aki szembe mert szállni vele és az őt követő harcosokkal. Minden egészen szépen, mondhatni meseszerűen haladt, amíg fel nem tűnt az a törpe, aki oly nagyon megkeserítette a harccal töltött napjait. Épp úgy állak a dolgok hogy végre valahára megmérettetnek majd és végre dűlőre jutnak, de a törp ebből nem kért és ismét előrukkolt egy varázslattal, aminek segítségével a visszavonuló törpöket elvághatta a sötét bőrű üldözőiktől. A föld remegni kezdett és mintha a hegy akarta volna felfalni az orkokat, hatalmasra tátotta a száját, várva hogy azok bele rohannak. Mordon szerencséje is csak az volt hogy a sérülése nem engedte gyorsabban haladni, így a tőle félő orkok nem is kíséreltek meg nála sokkal gyorsabban haladni. Persze mint kiderült egy a pillanatnyi előny ismét hátrányként tűnt fel és komoly akadállyá vált, mikor a törpök úgy döntöttk halálra nyilazzák Mordont. Nem volt mit tenni, csupán védekezni.
-Mindenki kapjon fel egy hullát és védje magát és a társát!- Utasította a sámán a harcosokat, akik nem voltak restek ellenfeleik holttestét használni önnönmaguk védelmére. Mordon esetében viszont kevés opcionális megoldás volt. A harcosai hamar összeszedték körülötte a még sebesülten fetrengőket is, nem hogy a holtakat, Sikla vagy más kiszögellés mögé nem bújhatott és elszaladni sem volt képes. Egy épkézláb megoldás létezett, mégpedig a jéghullámmal való akadályemelés. Kemény procedúra volt ez, hisz ez a varázslat nem épp erre szolgált, és az intenzitását is nehéz volt úgy tartani, hogy épp időben befejezzen egy olyan vastag jégfalat, ami megvédheti a nyilaktól. Annyi viszont biztos volt, hogy amíg vele foglalkoznak az ijjászok, nem jut idejük a Frikk vezérelte támadás elhárítására.

//Január 1.küldetés – Adósság//

Nagyon hideg van odakinn, így huzamosabb ideig kinn tartózkodni életveszélyes. A fehér szörnyeteg, aminek a legkedvesebb barátja a fagy, összefogtak az utazni és élni vágyok ellen. El akarom hagyni e helyet, csupán élelem és friss víz miatt keresem fel a helyet. Két kilométer megtétele után azonban megváltozik az időjárás. A helyiek szerint, aki nem tiszteli a hegyet annak az út mindig zárva lesz. Tudom jól hegyi nimfaként, hogy milyen szeszélyes időjárás uralkodik a magasba törő  sziklákon. Váratlanul csap le az óvatlan kalandozókra, hogy kegyetlenül elvegye tőlük, ami a legbecsesebb számukra, vagyis az életüket. Nem elég kihangsúlyozni a megfelelő öltözet viselését, emellett rögtön meg kell találni a nyugodt helyet, ahol a vándor nyugodtan tűzet gyújthat és felmelegedhet. A levegő gyorsan lehűl, közben feltámad a szél, melynek egyes fuvallata a csontig hatol. Magamra öltöm a díszesre szabott bundám, ami a kíméletlen időjárás ellen viselek. Megfordulok, hogy visszatérjek a törpe városba, míg elcsendesedik e rettenet.  Míg a városkapuhoz érek, addig kellően átfagyok, de örülni tudok a szélcsendnek. A kapuban álló őrök mikor távolról kiszúrnak, akkor az utam elállják, hogy ne mehessek be a városba. Nincsen bennem emiatt harag vagy gyűlölet irántuk, ám szeretnék valahol megszállni. Meleg ételre, tűzre és italra vágyom. Egy ideig biztosan nem fog elmúlni ez az ítéletidő, ezért vagyok kénytelen Mardanban meghúzni magam. Megállok a két őr alabárdjának keresztjénél, aztán rájuk nézek. Elsőre minden erre tévedő jogosan hiheti, hogy a törpék mind egyformák. Alacsonyak, mogorvák és nagy szakálluk van. Először én sem látom meg a különbséget közöttük, de egy két perces farkasnézés után meglátom a szakállrengeteg mögötti vonásokat.
- Törpe uraim, megkérhetem önöket arra, hogy beengedjenek újra a városukba? – teszem fel a kérdésem, miközben ők teljesen nyugtalanul fészkelődnek a helyükön. Az öregebb szólal meg először.
- Nincs semmi keresnivalója egy hozzád hasonlónak a városunkban. Mégis mit képzelsz magadról, hogy ki vagy? Tudjuk jól, hogy kinn hideg van, de mi azt a parancsot kaptuk, hogy csak a mieinket engedhetjük be. – oktat ki szúrós szemekkel, miközben én elgondolkozok ezen szavakon. Nem tudom elhinni, hogy ennyire kegyetlenek lennének és szándékosan kijátszanák a többi fajt.
- A nevem Kőöklű Kimyne – mutatkozok be előttük, amire mind az öreg és fiatal álla kiakad. Úgy tűnik ide szintén elért a hírnevem, bár nem szeretném, hogy emiatt kedvesebbek és engedékenyebbek lennének azon illetők, akivel az utazásaim során találkozok. Kezd kínossá válni a csend, talán mert nem hitték volna, hogy egy nimfa birtokolja e nevet. Ha jobban belegondolok sokkal inkább illene egy mérges és harcedzett barbár nőhöz, aki bosszút forral régi kedvese ellen. Tanakodni kezdenek törpe nyelven, amit nem értek. Mikor elhallgatnak, akkor a fiatalabbik kopog a kapu kis ajtaján, majd szól a túloldalon tartózkodó társának. Rám néz kikerekedett szemekkel, majd gyors trappolással indul meg egy számomra ismeretlen helyre. Türelmesen várakozom, bár a hideget nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mozogni kezdek, hogy ne fagyjak meg. Húsz perc múltán érkezik vissza az a törpe, aki a külső legénynek elmond valamit, hogy miként járjanak el. Odalépdel végre hozzánk, de először társával beszéli meg a teendőket. Az öreg végül elmondja a feltételt.
- Egy feltétellel engedünk be, ha nem hozol bajt ránk és magadnak. Egy ideje szolgálok már mint kapuőr, semmilyen formában nem szeretném elhagyni e köteléket. – vázolja fel nekem, amire én először meghajlok lágyan, aztán következnek csak szavaim
- Teljesen érhető, én a népen őrzője vagyok, ami hasonló nagy felelősséggel jár. – komoly válaszomra újra némi csodálat tükröződik a szemükben. Ettől már csak az lenne a legnagyobb meglepetés számukra, ha elmondanám hány éves vagyok. A legtöbb faj csupán egy 19 éves forma fiatal ember nőnek nézhet, nem pedig egy 3749 éves nimfának. Az öreg törpe elveszi az alabárdját az útból, majd odaszól a kapun túlinak, aki gyorsan kinyitja a kicsi ajtót a kapun.
- Légy újra üdvözölve Kőöklű Kimyne a városunkban! – dörmögi utánam, mert én cseppet sem tétlenkedtem. Újra megérkezek a városba. Gyorsan felidézem magamban, hogy az egyik helyen láttam volna egy érdekes fogadót, aminek a neve igazán egyedi. Ha jól emlékszem a nevére, akkor Háromlábú részeg hydra nevet viseli. Egy kellemes séta, némi kérdezgetés után megérkezek a kívánt fogadóhoz. Nem sokat foglalkozok sem a környezetemmel, sem a bentről kihallatszó vidám vendégek harsogó nevetésével. Belépek, amitől a bentiek egy pillanatra megdermednek. Érzem rajtuk, hogy alaposan felmérnek és kielemeznek, aztán folytatják az előző tevékenységüket. Én hamarosan odakerülök a pulthoz, ahol leadom a rendelésem. Élvezem a benti meleget, így hamarosan levetem magamról a bundát, hogy felfedjem nimfa külsőm. A fogadós kihozza az ételt és az italt, amit hálás fáradt mosollyal köszönök meg. Úgy látok neki az evésnek, mint aki régen látott már ételt. A hideg már csak ilyen, alattomos módon kiszipolyozza az energiát a testből. Jóllakottan viszem vissza a tányérom és a kupám, majd nyúlok a pénzemhez, hogy kifizessem a fogyasztásom. Mikor kipakolom az érméket a pultra, akkor a fogadós rögtön rám mordul.
- Te buta nimfa! Ez nem fogja fedezni a mókázásod!  Jól figyelj, mert egy mondom el! – közben még húsos ujjával bökdösi a felsőtestem, ami számomra eléggé zavaró. Türelmes vagyok vele szemben, mert kiváncsian várom, hogy mi lenne az a nagy ötlete?
- Hallgatlak! – válaszolom neki vissza, miközben csak megállítom a bökdösését, mert a mellkasomnak, vagyis jobban mondva a puhaságaimnak cseppet sem tetszik e fajta durva modor. A törpe fogadós szeme csillan, akár a legörültebb emberek szeme világa.
- Vagy beállsz azonnal dolgozni, vagy megküzdhetsz velem odakinn a fogadó előtt! Semmi esélyt nem látok az utóbbinál arra, hogy te nyerd. – fröcsögnek a szavai, amire én elgondolkozok. Az első megoldással megelégednék, de telt kebleimmel tett sértés helyett inkább az utóbbival egyezek ki magamban. Tudom jól, hogy az őrnek nem ezt ígértem meg, de ez megfelelő alkalom arra, hogy megmutassam az igazi értékem.
- Harcolok veled! – többen felhördülnek a bentiek közül, s rögtön elkezdenek beszélni fura dolgokról. A fogadós int nekem, hogy menjek ki, így tehát követem, meg a benti tömeg. Mindenki kíváncsi, hogy mi lesz a végeredmény. Elhelyezkedünk egymással szemben. Kezében egy igazi remekművet forgat, egy éles szekercét. Ha az eltalál engem valamelyik végtagomnál, akkor mindenképpen elbúcsúzhatok tőle. Ördögi vigyorral néz rám, miközben én a biztonság kedvéért hátrálok.
- Kezdhetjük! – szól váratlanul és rögtön rohamozni kezd. Kicsit kivárok, aztán hozzálátok egy varázslathoz, aminek sziklaburok a neve. Időben jön létre, ami teljesen körbevesz és elzár a világtól. Az emberek felhördülnek, sőt valaki tisztességtelennek kiált ki, de nem foglalkozok velük. A fogadós szekercéje beleütközik a sziklába amely körülvesz engem, majd szitkozódik egy nagyot. A burkot úgy alakítottam ki, hogy egy ütést bírjon ki. Mikor semmivé válik a védelmem, akkor varázsigét mormolok megint. A fogadós újra nekem rontana, azonban mind a kezét és lábát vastag kőbilincsek veszik hirtelen körül, ami a földből nyúl ki, mint egy polip csápjai. Pontosan előttem áll meg, így farkasszemet nézünk egymással.
- Én nyertem! – szólok hozzá, miközben ő megpróbálkozik a szabadulással, de azok a bilincsek nem engedik el. Teljesen elfárad, mikor el fáradt hangon és megszégyenülve közli.
- Rendben, nyertél. Elmehetsz békével. – szól, miközben a tömeg teljesen új szemszögből néz rám. Sokan úgy hitték, hogy egy gyenge nő vagyok, de tévedniük kell. Végül egy alak felismer engem.
- Ő Kőöklű Kimyne, semmi kétség sem fér hozzá. – sokan meglepett arcot vágnak, miközben én megszüntetem a varázslatot a fogadósnál. Ezt követően visszamegyek a cuccaimért, hogy aztán tovább álljak.

//Mese//

A helyzet úgy vált mindkét oldalon fokozottá, ahogy az orkok egyre közelebb kerültek a diadalhoz amit oly rég áhítottak. Ugyan még messze nem tört meg a törpök ellenállása, de most a város helyet saját életüket mentették.
Frikk parancsára ugyan gerendákat fektettek a szakadék fölé, de azokat a törpök a rajtuk álló ork harcosokkal együtt a szakadékba zsuppolták. Erre viszont remek megoldással szolgálhatott a sámán. ugyan ereje fogytán van, de mivel élete már nem forgott oly mértékű veszélyben mint nem is oly rég, így részt vett a tákolt híd védelmében és biztosításában. Amint pár harcos megszabadította a szabotőröktől a hidat, a sámán azonnal varázsolni kezdett és fagyhullámmal a helyéhez rögzítette a pallók másik végét. Ezen a pár csapáson már nem múlhat ugyan semmi, legalábbis úgy vélte, majd maga is átkelt a hídon, gondosan maga elé engedve pár harcos, s mikor átért, tüskés botjával és buzogányával tett rendet a közeledő törpön, aki kiszemelte magának a sámánt. A szerencsétlent először a bottat csapta meg már jó messziről, majd a láncos kutyával sújtott rá párat.
-Takarodj már az utamból!- Háborgott az óvatoskodóan harcoló törp miatt, akit ugyan meg tudott csapni a bottal, de nem ment vele olyan sokra mint remélte, mert azt a célterületein páncél fedte, felfogva a fegyver csapásokat.
-Eridj innen te szőrös manófattyú!- Szidta irgalmatlanul az útját keresztező aprónépet a sámán. a helyzet pedig úgy fest, hogy annak sem kellett több ahhoz hogy szívére vegye a sértést és máris ölre ment az orkkal, akit épp akkor támadt le, mikor az lendítette a láncos buzogányát.

//Mese//

-Grááá!- Mordult fel a sámán kelletlenül, miközben a bottal és a buzogánnyal hadakozva próbálta a vele kekeckedő törpöt megszabadítani evilági gondjaitól. Na persze milyen is volna ha a sámán olyan könnyen boldogulna mint azt remélte. Ugyan rövid ideig sikerült támol tartania magától a harcost némi botlengetéssel, de az csakhamar ráérzett a ritmusra amivel a sámán a botot lóbálta, így könnyű szerrel nekiugorhatott. Mordon viszont messze nem volt olyan erős hogy a törp és páncélzata teljes súlyát elbírja, így a tetemes súly hamar a földre terítette Mordont, amivel a rajta terpeszkedő ellenfele élni is kívánt. Elő vett a háta mögül egy kést, azzal a kevésbé nemes szándékkal hogy elvágja ellenfele torkát, de Mordonnak ennél jobb öltete volt. elengedte fegyvereit és megragadta a törp gigáját amit szorongatni kezdett, emellett elkezdte annak életerejét is megcsapolni.
Most a város ostroma ezen harcban megtestesülve ismétlődik meg.
A törp makacsul ragaszkodik életéhez és próbálna hozzá férni a sámánhoz, de rohamosan fogyó ereje miatt a kezéből lassan kiesik a kés, így végül azzal próbál időt nyerni magának, hogy a sámán csontos ujjait megkísérli lehámozni a nyakáról, de ez sem segít a sorsán, ami elvendeltetett. Még pár percig ugyan erőlködik a törp, de végül hörögve, lassan utolsó lehelete is el hagyja a testét.
Úgy mint a lehelet, úgy próbálja magát menteni a város népe is.

//Mese//

Baljós ez a momentum. Sőt, több mint baljós. Mintha a mindenség sem akarná az ork diadalt. A frissen érkezett erősítés, amit nem is rég kaptak a mardaniak, közérthető módon nem volt ínyére a sámánnak. Nem fért egyszerűen Mordon fejébe hogy ezek a szakállas rútságok miért nem hajlandók feladni a várost és addig menekülni amíg lehetséges? Nincs már mit veszteniük a saját életükön kívül.
Ennek ellenére Mordonnak tennie kell a dolgát továbbra is. Nem megengedhető a felesleges okoskodás a harc alatt, különben még nyakát szegi ezt pedig nagyon nem kívánja.
A sámánnak, mint mindig, most is megvolt a maga terve az elkövetkező időkre, ez pedig nem volt más, mint felkészülni a hamarosan eljövő végjátékra. Mint nemrég, most is nagy bizalommal van a sámán az ostrom sikerét illetően, de ha meg akarja élni a diadalt, magának is rendelkeznie kell pár egyéni tervvel. Ami azt illeti, volna is egy, mégpedig az ellenségei életerejének szipolyozása, hogy meglegyen a megfelelő kondíciója a nagyobb erejű varázslatokhoz. Szerény kis terv ez, de jobb a semminél és az esztelen halálba vágtázásnál, ami lássuk be, nem épp a specialitása.

//Mese//

Az előretörés nem hozott sikert, legalábbis Mordonnak biztosan nem. Hiszen a harc kapásból két fegyverest sodort az útjába, ráadásul ezek a brigantik az erősítést nyújtó mocsári törpék voltak. Egyértelmű volt a túlerő. Ők sokkalta jobb erőben voltak, mint a leharcolt mágus, így nem volt más megoldás, mint a menekülés. Nem kell Mordonnak egy újabb megerőltető összecsapás, csekély jutalom reményében.
Mordon amint tudta, rövidre fogta a dolgot. Tüskés botjával maga körül körözött, hogy a támadóit távol tartsa magától, nehogy hozzá érjenek. Ezalatt pedig szépen hátrálni kezdett az Ork vonal irányába.
Már belefáradt a harcba, és varázsolni sincs már ereje, így rákényszerült a menekülés ezen gyáva módjára. Ennek ellenére, ha lesz rá lehetősége és ereje, vissza tér és kisegíti a harcosokat, persze szigorúan a háttérből, ahogyan azt varázslóhoz illik.