A természet temploma

Tudom, néha meggondoloatlanul mondom ki a dolgokat, és ezzel másnak az idegein táncolok, vagy éppen kicsikét kikészítem, de előnyömre szóljon, hogy a hazugságot soha nem lehetett rám fogni. Inkább ilyenkor kíméletlenül őszinte tudok lenne, mert ami azt illeti, soha senki nem tiltotta meg nekem, hogy a velem szemben álló képébe olvassam bele a kész véleményemet róla meg a tetteiről. Most éppen ugyanezt tettem Kainnal, csak éppen a gondolkodásával kapcsolatban lebbentettem fel a fátylat pár dologról, ezzel viszont sikeresen elértem azt is, hogy bevallja, amit sejtettem, hogy nem éppen a szociális érzékéről híres. Oké, én sem vagyok az, de a család megtanít elfogadni másikat úgy, ahogy van, és úgy látom ez a része a fiú természetének nem éppen fejlett. Na, nem olyan nagy probléma ez, csak szerintem nem éppen a legnagyobb örömmel ismeri el, hogy egyedül van, azért ilyen kicsit kesernyés és ideges Roober intézkedései miatt. Ahogy nézem ő nem az a tipikus magányos farkas típus, inkább akit az élet nevelt ilyenné. Nem lehet ez sem kellemes dolog, és még kevésbé elviselhető akkor számára ez a nagy tömeg, ami éppen most tartózkodik a templomban. Már értem miért akart egyedül lenni, hogy senki ne zavarja meg, pechje volt, hogy pont belém botlott az egyetlen olyan folyosón, amely viszonylag néptelennek számított az épületen belül. De akkor is, ahogy megismerem, kezd az az érzésem lenni, hogy hasonlít hozzám, csak éppen férfi kiadásban van, így kevésbé feltűnőek ezek a jellemvonásai. Hiába, egy nőtől a legtöbben még most is az engedelmességet várnák el, így jobban kinéznek engem a viselkedésemért, mint mondjuk hasonló gondolkodásmóddal rendelkező más nemű lényeket. Nem baj az, nem éppen ritka jelenség vagyok, csak tanult és az egyetlen, aki komolyabban forog férfikörökben is. Elvégre nem éppen a legismertebb lény például általuk a nimfa vagy az erdei elf. Mondjuk ez utóbbi nem is baj, legalább senki és semmi nem háborgatja őket ok nélkül. És ha már itt tartunk, nekem is meg kéne őket látogatnom lassan már, a drága tanárom kitekeri a nyakamat, ha megtudja, hogy a közelben jártam és nem néztem be hozzá. Inkább essünk túl rajta a héten, akkor esetleg megúszhatom a rosszabb fogadtatást...
Közben Roober is sikeresen megvédte a saját véleményét, legalábbis ahogyan innen néztem a dolgok állását, hozzám hasonlóan igyekezett a sárkányka téves feltevéseit kiigazítani. Nos, ebben az egyetlen baj az volt, hogy amíg az enyém indokoltam hülyeség volt, hála annak, hogy Kain nem a megfigyelés bajnoka, az övével én is egyet értettem, hiszen tényleg tud néha érdekesen viselkedni. Ellenben bátyámnak a felállás nem tetszett, és azonnal kiigazította a felsőbbrendűségi komplexusát, elvégre istenkomplexust csak nem kaphat, egy tanár bácsis viselkedésre. Brr, szerintem ezzel sem szerzett túl sok pontot, ha Kain csak fele annyira is harapós a szabadságára, mint én, akkor ez a válasz sem elégíti, inkább csak próbálja lenyugtatni picikét. Aha, asszem játszanom kéne, ez betalált. Ki hitte volna, hogy egy több száz éves sárkányt ilyen könnyen ki lehet ismerni, még akkor is, ha nem éppen a kedvesség mintaképe. Bár, a bőbészédűségével nem volt baj, csak éppen én nem értem a szöveg felét, mivel kicsit sem voltam érintett egyik általa felemlegetett ügyben sem, de ez már megint nem az én problémám, hanem Rooberé. Közben végre úgy tűnik, elfogyott a kérdése és már indulni is készül. Fura, ha nem lennék rá annyira kíváncsi, mennyire tudja kiakasztani bátyámat a saját népe, még tuti megtámadnám pár kérdésemmel. De nem, ez most jobban érdekel, van egy olyan érzésem, hogy szerencséjére.
- Remélem még találkozunk Kain! - szólok utána vidáman, hiszen akárhonnan is nézem, a mai nap nem sikerült olyan rosszra, ráadásul bárki más fejvesztve menekült volna el innen legalább fél órával ezelőtt. Nem rossz teljesítmény, remélem még összefutok vele, hiszen igazam volt. Közben pedig már a bátyám is kezdi elveszíteni az érdeklődését az áldogálással kapcsolatban, amit meg tudom érteni. Egyszer rápillantok, majd rövid összegzés után döntök: - Veled megyek, de ne szólíts huginak! - jelentem ki halál nyugodtan, hadd higgye mindenki azt, hogy valami kósza tanítvány vagy kísérő lehetek. Azt sokkal könnyebb elviselni nekik és nekem is.

//Köszi a játékot, én ezzel be is fejezném//

//Akahana Hold és vadászat Istennő, Időntúli játék//

Mia az épület melletti tisztáson üldögélt kora hajnal óta. Nem tudta, mennyi ideje. Mit számít, amikor előző életed eltűnt a semmiben? S személyednek is csupán töredéke vagy? Lehet hatalmad, befolyásod, bomolhatnak utánad a férfiak, ha az, amiért éltél, a hazád, a varázserőd nincs többé?
Ritka alkalom adódott kis szabadidejében. Eljött ide, amit hallott e helyről, amiatt azt gondolta, ideális egy új próbát tennie. Mert az új hazája majdnem rendben van, csak hiányzik belőle a mágiája. Rengeteg próbát tett már Lanuriában s akarva-akaratlan is használt volna varázsigéket, védelmet, átkokat, mindennapi varázslatokat, amik közül egyik se megy. Viszont a szívét nem ezek keserítik, hanem melyekre a tanulmányait, életét feltette.
Méltó környezet, hogy visszaszerezze a hatalmát. Imádkozni és zenélni jött ide, hátha legalább jelt kap. Remélte, nem zavar itt senkit. Mannahonban mágus-papok áldozatával felszentelt zeneszámokat tervezett mára. Vágyott a sikeres varázslatra, de félt is. Nehezen viseli a kudarcot e téren, hiszen neki természetes. Vele született erő. Csak a hatalmat kell megtanulnia felette.
A lanuriai elf pán-sípot fújdogálta eddig az imák után. De csak mannahoni istenségeket tudott szólítani.
Most felállt és összeszedte az összes erejét, koncentrált.
Fogta a hegedűjét és elementáris energiával játszani kezdett. Zenéje temperamentumos volt s nagyon otthoni. A helyi népek talán mind elbújhattak a vitalitásától és lendületes együtthangzásától. Különleges, egzotikus dallam volt,  tele fordulatokkal, csavarokkal s mikor azt hihetted, végre megnyugodott, új hévvel emelkedett s kavargott mindent betöltve.
Mia a császárnak és a családjának rendszeresen adott hegedűkoncerteket. Igazi virtuóz volt. Teljes átéléssel játszott most is. Alig melegedett bele, behunyta a szemét. 
A szellemvilágot hívta. Életében először Lanuria szellemvilágát. Jobban szerette volna, ha már éjjel van. Az az ő közege.
- Lennék bár Holdvilágnál!
Sóhajtott, mert holnap kora délelőtt Reus úr hivatalában a helye, korán kell kelnie. Mégsem mondhat le a saját mágiájáról. Ennyi játék a természetben s otthon már állatok tucatjai rajzanának körülötte. A Természet Templomának segítenie kell! 
- Ó, ti lanuriai Istenek! Mind behunytátok a szemeteket és becsuktátok a fületeket? Vagy hallotok engem?
Kiáltása alig hallik, elveszett a zenében.

Még mindig nem csügged el Mia, amikor befejezi ezt a kissé talán kaotikus hangzású zenét. 
~ Nem engedhetem meg magamnak, hogy feladjam! Nem, nem, soha többé!~ Gondolja keserűen. Következőnek a harcos amazonokhoz méltó szentelt zenét választ, s már emeli is a hegedűt, amikor valaki megszólítja az árnyékból. Odapillantva felnyög és szisszen: szelíd állatok kergetőznek s teszik a dolgukat körötte s rajta csoportosulva, mintha vonzaná őket, ahogy Miának kéne most a ragadozókat, akik többségében persze pihennek most, vagy családjukkal foglalkoznak, hisz nappal van. Jól ismeri őket, a szokásaikat, a habitusukat, a gyengédség csodáját, amivel családjukhoz fordulnak, nincs ember, aki úgy tenne, mint mondjuk a farkas. A kis kuvik lendül csak közelebb az ágon, a néma baglyocskája. Legalább ő önként választotta társául, mikor Valianba jött. Miért ne pont akihez a halált is kötik? Szárnyát rebegteti, fejét forgatja az apró kuvik, mikor meglátja ő is a barna ruhás lányt és mert Mia nem játszik tovább, a bal vállára száll. 
Mia felvonja szemöldökét s odafordul. Végigméri, látszik, hogy vándor, hátán a tegez, az íj szimpatikus. Vadász, vagy harcos. A lány gyönyörű szép s sugárzik belőle valami elemi ellenszegülés, dac, akarat! Valahogy a tartásából, szeme villanásából.
- Igazán fogalmam sincs, kit szólítsak! Aki felelős lehet a helyzetemért? Haleran és Helna nyakig benne vannak mióta megszülettem. Már ha beazonosíthatom e kontinens Isteneit az otthonoméval. De tudnának segíteni? Szerintem csak még jobban összekutyulnák a dolgokat! Aki segíthetne s talán felelős: Ritalea, Thaloma és Nibelion. Persze Garat és Adama felvértezhetnének engem az ellen, ami vár...
Elhallgatott. Egy percig tágra nyílt szemmel nézte a jelenést, de mintha hirtelen felgyűlt volna belsejében az indulat. A zene szokott ilyet tenni, sírni, vagy ölni bírt volna. Ehelyett behunyta a szemét. Megfojtott egy kövér cseppet a szeme sarkában, ahogy szokott. Szája harcos-dacos görbületet vett.
- Láthatod vándor, egy idegennek ki segítene? Mert az vagyok a hazádban... hosszú ideje érkeztem, de nem tobzódnak, hogy legalább válaszra méltassanak. Talán a Halál ura megteszi! És a szívem...az máshoz húz...Az egyik fiatal Istennőhöz, Istenek gyermekéhez, aki a Hold Istene. Ő képviseli a benső lényeget, a kötődésemet. A többiek e szerelmetes szeretet s alázat híján vannak s tán ezért is fordulnak el tőlem. Nem tudom.
A lány szemébe nézett. Sokat mondott neki. Mi nyitotta így meg?
- Elnézést, rád zúdítom itt a gondjaimat! Ideje bemutatkoznom: Mia Ruton vagyok. Fekete mágus Mannahonból.
Azzal a kezét nyújtva közelebb lép a karcsú lányhoz.

Rose nyugodtnak látszik, mégis mintha Mia megégetné a tenyerét, olyan gyorsan húzódik el.
- Két közömbös Istent? Ó, szerintem nem sok lehet köztük, aki nem az, ha egyszer a fülük botját se mozdítják sosem. Melyik kettőre gondolsz?
Még nem mondta el, mitől tartott valójában, kétszer meggondolta, kimondja-e nagy szemforgatások közt.
- Tulajdonképpen attól tartok, nem érdekli őket egy ilyen idegen utazó sorsa. Különben már itt lennének, hogy segítsenek, vagy legalább meghallgassanak. Ó hol is élek én? Mit is gondolok, hogy majd kitalálják, mi a gond velem és talán még segítenek megoldást is találni?
Látszott, hogy kicsit felment benn az ideg a gondolatra, pedig alapjában nagyon is optimista volt.
Nem kezdett új dallamba, hanem egyet sóhajtva követte a lányt a tető alá. Gondolta, legalább megnyugszik. Azért jó beszélni valakivel, akivel keresztúton találkoznak, és egyik jobbra megy, a másik tán' balra. Ki tudja? Jobban szemügyre vette Roset, tetszett neki a lány. Nem si tudta megfogalmazni, miért, de szimpatikus volt, bizonyára van köztük hasonlóság...Mindegy is, ráér ma, majd később zenél és imádkozik, van még ideje bőven.
Közben beértek a tető árnyékába.
- Meg van! Egyik: a 'bajkeverő' szó tetszik!- Kiállt fel önkéntelenül, majd csillapodva folytatja:- Miért is vagy te bajkeverő, ha szabad tudnom?
Máris mosolyog a gondolatra, hogy lám, ebben sincs egyedül!

- Megértem, hogy így viszonyul a halál istene az élőkhöz. De a többiek, miért?
Elnézi Roset, aki ha valóban olyan, amilyennek vallja magát, valódi párhuzamot vonhat vele.
Hamar letelepszik a lány, ellenőrizni a felszerelését, rajta nyoma sincs izgatottságnak.
- Miért mondanak ilyesmit rólad? Mivel érdemelted ki konkrétan?
leül a teraszon és bámulja a kertet, jól látja, hogy Rose jobban szeret az árnyékban.
- Mi tagadás én is jobban érezném magam, ha éjszaka volna. Ezért talán Akahana az, akit közel érzek magamhoz. Az éjszakai erdő a barátom. Vadászat, csend és a vadállatok...mindannyian az éjszaka gyermekei vagyunk.
Jegyzi meg csappanó érdeklődéssel. Lemondónak tűnik, pedig csak elkeseredett. Mi lesz vele a jövőben a mágiája nélkül? Minden ősi tűz abban sűrűsödik össze. Egyetlen szerencséje, hogy kiválóak a génjei és megfelelően csiszolja az elméjét.
- De ha ennyire érdektelen ő is... nem tudom, szólhatnék e valahogy Mannahon isteneihez? Nem hallanának meg?
Költői a kérdés, de lehetséges, hogy válaszra lel, ha mégis jó helyen tette fel. Talán meghallja valaki, aki illetékes.
- Talán Akahana mégis erre jár, csak rejtőzködik...Túl nagy a gondom, mintsem megtartsam magamnak. Kezdek elfáradni, még az is lehet, hogy én tehetek az egészről. A végén még kiderül, hogy az életem egy balsorshozó élete...A balsorshozók a hazámban erre születnek! Taraja, aki talán Haleran megfelelője itt, a gyomrából okádja ki e lények szellemét és ha születésük pillanatában jelen van és megtörik a léte egy pillanatra is, akkor kicseréli az új szellemmel az újszülöttét. Azután egész világon való életében kénye-kedve szerint tehet vele. - Vallotta meg szomorú melankóliát öltve fel.

Bízom abban, hogy a tömegben, katonákkal körül véve nem fog semmilyen drasztikus tettekre vetemedni a fekete ruhás férfi, akit viszont úgy látszik egyáltalán nem hatott meg és el sem bizonytalanított egy percre sem az, hogy az utcakölyökre próbáltam kenni a tolvajlást.
Vagy jobb a megfigyelőképessége, mint gondoltam volna, vagy tapasztalata van már a magamfajtákkal, de szorítása egy cseppet sem enyhül a karomon, bár én sem gondoltam komolyan, hogy azzal a kis rántással ki tudnám szabadítani magam, csak jelezni óhajtottam neki, hogy jó lenne, ha elengedne.
Ez azonban rossz ötletnek bizonyult, mert nem elég, hogy az a komor tekintet a vesémbe látóan izzasztott meg, hanem még marka is úgy szorult meg a csuklómon egy kisebb csavaró mozdulattal, hogy most már tényleg képes voltam elhinni, hogy le is tépi, ha nagyon ugrálnék.
A fájdalom, ami a kezembe nyilallik, kényszerít, hogy közelebb lépjek a férfihez, akinek fenyegető szavai mire beindítják önfenntartó ösztöneimet és rántanám hátra magam, már el is késtem vele.
Nem vagyok lassú, ez a szakmámmal jár, de a fickó gyorsabb, mint amit eddig bármikor tapasztaltam. A lecsapó kígyó fürgeségével szorul meg bal keze a nyakamon, belém fojtva, mint a kín, mind a rémület hangját. Fogalmam sincs miket motyog közben, mert egyrészt balommal megpróbálom lefejteni ujjait a nyakamról, hogy levegőhöz jussak, másrészt összefolyik a szemem előtt a világ és olyan szédülés tör rám, hogy örültem, ha a gyomrom tartalma a helyén maradt.
Mire fuldokolva ismét összeálltak szemem előtt egésszé a foltok, már egy másik helyen találtam magam és ami még rosszabb volt, hogy szorult helyzetem nem változott, viszont már nem számíthattam a tömeg és a katonák segítségére, hiszen felismertem a helyet, még úgy is, hogy sosem jártam a szigeten, de messziről már láttam és hallottam is róla.
Most egy lélek nem sok, annyi sem volt rajtam és a sötéten rám meredő fogva tartómon kívül, akinek semmit sem enyhült a szorítása és a kedve sem.
Most már nem suttog, bár nem is emeli meg a hangját, mégis vészjóslóan hat rám. Valahogy egy pillanatig sem kételkedem benne, hogy betartja a szavát és semmiből sem tartana neki a hullámtól visszavenni a gyűrűjét.
Nem elég, hogy kifogtam magamnak egy mágust, még az ereje sem megvetendő.
Továbbra sem hagyom abba a keze lefeszegetését, csak akkor, amikor újra rászorít a csuklómra, amire hangosan felnyögök.
- Hagyd abba, eltöröd a kezem! – nézek rá megadóan. – És nem tudom odaadni, míg nem engedsz el. – próbálok az eszére hatni és elérni, hogy szabadon eresszen. – Nem kell szorongatnod, hisz hová futhatnék itt. – ütöm tovább a vasat, bár ehhez minden tartalék levegőmre szükségem van és egyre vörösebb leszek a levegőhiánytól. – Egyébként sem tartottam volna meg, csak véletlenül csúszott a kezembe, ahogy segíteni próbáltam. Csak te rögtön felkaptad a vizet és így nem volt rá időm.
- magyarázkodom azonnal tovább, mert mentem, ami menthető. Máskor biztosan megpróbálnák védekezni, kiszabadulni, hiszen a tőröm is ott lógott az oldalamon, de az eddig történtek, a képességei igen meggyőzőek voltak, hogy ne tegyem, ha meg akarom tartani a kezem és…….az életem.
Néha be kell látnia az embernek, hogy rossz lóra tett.
- Nem szükséges erőszakoskodni, soha nem tudhatod, hogy nem segíthetek-e neked valamiben. – igyekeztem meggyőzni róla, hogy jobban jár velem élve.
Ha legalább annyira elenged, hogy levegőt kapjak, akkor előhalászom a gyűrűt és az orra elé emelem.
- Látod, itt van. Ez is a készségemet bizonyítja, más már megszabadult volna tőle, ahogy a nagykönyv írja.......már, ha tolva lennék, de én megtartottam és visszaadom.

Nem, nem és nem! Ezzel a fickóval nem vergődök zöldágra, egyáltalán nem könnyű eset, sőt egyre jobban kúszik fel a gyomromból a félsz a szívem felé, hogy alaposan megjárhatom még vele.
Volt már részem verésben, bár nem sokszor, de eddig még mindig megúsztam ennyivel. Voltam persze elzárva is, de bizonyítani nem nagyon tudtak semmit, így hamar újból az utakat róhattam.
De most először érzem úgy igazán, hogy aggódnom kellene az életemért……egy gyűrű miatt!!!
A keze olyan erővel szorítja a csuklómat, hogy kezdek kételkedni benne, hogy ez normális, hiszen látszólag nem egy izompacsirta, mégis úgy érzem, hogy lassan elroppantsa a csontomat is és örökre megnyomorít vele.
- Én csak megélni próbálok! Ez meg csak egy gyűrű! – motyogom, miközben próbálom visszafojtani a nyögésemet, amit a karomon végigfutó fájdalom vált ki.
Azonban nem látom, hogy egy jottányit is enyhülne a tekintete, ami hideg közönnyel bámul rám és a szorítás sem változik egy hangyányit sem.
- Jól van, jól van, itt van már. – adom meg magam a kényszernek, ahogy hidegen rám parancsol és ehhez nagy megkönnyebbülés, hogy végre elengedi legalább a nyakamat.
Mikor kinyújtja a férfi a tenyerét, egy nehéz sóhajtással ejtem bele az ékszert. Szép darab volt és örültem volna, ha a magaménak tudom. Nehéz megválni egy zsákmánytól, de vannak esetek, például ez is, amikor nincs más választás. Az életem többet ér, mint e gyűrű, még ha értékes is.
A sötét kisugárzású férfi elteszi a holmit, de ha azt vártam – és azt vártam, - hogy elenged, akkor csalódnom kellet, mert fogva tart továbbra is és úgy néz rám, mintha épp a vacsoráját szemlélné.
Kezdem igen kényelmetlenül érezni magam. És e csak fokozódik, ahogy az őrséget kezdi emlegetni.
- Na ne…..! Visszakaptad, vagy nem? – rándulok meg önkéntelenül. – Különben sem tudod bizonyítani!
Kezdek kétségbeesni, mert ha nincs is bizonyíték, talán mégis rám kennek valamit.
- Láttam…..láttam, hogy te sem….kedveled őket…..talán megoldhatjuk másként is…..- igyekszem menekülni a helyzetből.
Ha sikerült elaltatni kicsit a figyelmét azzal, hogy csak egy szánalmas tolvajt látott bennem, akkor szabad bal kezemmel a szeme felé kapok, aztán a sípcsontját célzom meg.
Eszemben sincs az őrséggel randevúzni.
- Nem fogsz feladni! De hajlandó vagyok üzletet kötni veled, ha visszaviszel épségben. – alkudoztam, ha kicsit is sikerrel jártam, hiszen a sziget jó kis csapdaként működött. – Úgy láttam keresel valamit, talán segíthetek……

Talán ez a mentség, már annyira hozzátartozik az életemhez, hogy magam is elhiszem, hiszen Fela-nak is ezt mondtam és bár akkor, vele, úgy éreztem talán meg tudnék változni, az is már a múlté.
Ehhez értek és ez az, amivel könnyen és hamar lehet pénzhez, értékekhez jutni. Talán még csak nem is a munka büdös, harcolni is harcoltam már nem is keveset, de ……..de ez vagyok én.
És lehet, hogy most végképp sikerült annyira kockáztatnom, hogy ez is lehet az utolsó. És miért? Egy gyűrűért, amiről még azt sem tudom, hogy egyáltalán értékes volt-e, mivel még meg sem melegedett nálam.
Általában azért sikerül némi érzelmet kicsikarnom „beszélgető” partnereimből, de most a hideg tekintető fogva tartóm arcáról semmit nem tudtam leolvasni, mintha csak egy kősziklával néztem volna farkas szemet.
Persze tudom, hogy mire gondol, amikor a bizonyíték hiányának feleslegességére hívja fel a figyelmem és kínomban nagyot nyelek, mert igaza van, bár jobban örültem volna, ha nem ilyen felvilágosult. Ez felveti azt is, hogy nem „csak” a fizikai erejével nézhetek szembe esetleg.
Semmi más vágyam nincs, mint, hogy szabaduljak szorult helyzetemből, sem vele, sem az őrséggel nem akarok hadakozni, de pont ezért szabadulnom kellene.
Na meg, ha azt látja, hogy nem vagyok olyan könnyen befolyásolható és megfélemlíthető, akkor talán nem is nézne rám úgy, mintha egy porszem lennék a fene nagy egóján, bár tény, hogy meg van hozzá az ereje és fellépése.
Igazából csak nem akarom elismerni, hogy ilyen könnyen elbántak velem, kellene egy kis sikerélmény.
Már persze, ha bejönne a tervem és persze, ha nem lenne sokkal jobb, mint én.
Ezt nagyon gyorsan el kell ismernem, ahogy a csuklómba újabb kín hatol és érzem, ahogy csak egy hajszál választja el a csontot, hogy elpattanjon. Aztán az ökle már az arcomban is van, amire újabb fájdalomhullám tört rám, az orrom megreccsen és érzem, ahogy a meleg vér elönt. Hirtelen nem látok semmit, csak sötét foltok ugrálnak a szemem előtt, aztán könnyfátyol homályosítja el a látásom, miközben szinte térdre rogyok előtte.
Nem tudom mi fáj jobban a kezem vagy az orrom, de mikor megragadja a hüvelykujjam, az agyamat azonnal tisztára söpri a félelem. Ha eddig nem éreztem volna hol a határ, amíg türelme tart, most villámgyorsan tisztába lettem vele.
- NE! Kérlek ne! Tényleg ostoba tett volt, már megbántam! Nem tudom mi ütött belém! Kérlek……kérlek……tényleg nem gondoltam át! Nem vagyok ellenfél neked és még bolond is vagyok. Te vagy a főnök, ígérem jóvá tudom tenni a hibám, csak ne törd…..el …az ujjam…..
Hangomból süt a rémület és ennek jó részét nem játszom meg, hiszen ha megteszi, akkor nézhetek új foglalkozás után. Remélem még nem késtem el és sikerül meglágyítanom a szívét, igaz eddig nem láttam nyomát, hogy olyanja is van, ha csak abban nem, hogy még életben vagyok.
- Anyám öt éhes szájat etet otthon és, ha nem tudok segíteni neki, akkor éhen halnak. Apám eltűnt amikor sárkányok csaptak le a faluban, ahol munkát vállalt. Ha megcsonkítasz, akkor nem csak velem végzel, hanem még hatukkal is. – folytatom, de meg sem merek már moccanni, nehogy meggondolatlan tettekre sarkaljam.

Semmi szégyellni valót nem látok benne, hogy könyörögni kezdjek az életemért, miután már minden trükköt bevetettem a szabadulásom érdekében és eddig semmi látszatja sem volt, még csak a tekintetében sem láttam egy pillanatnyi megingást sem, nem, hogy az arcvonásin. Egy kőszoborból is több érzelmet tudtam volna kicsiholni, mint ebből az emberből……emberből?
Azért elég régóta koptattam e világ földjét, hogy tisztában legyek, mások is bújhatnak emberbőrbe, vagy tehetik magukat olyan erőssé, hogy csak egy eltaposni való porszem legyek a szemében.
Általában elég jó megérzéseim vannak és most is éreztem a hideg borzongást végig futni a testemen, a férfi felől áradó sötét hidegség miatt, ami még jobban ösztönzött benne, hogy megtegyek mindent szabadulásom érdekében.
Hallani mendemondákat a kétlábon, emberi alakban sétáló sárkányokról persze én is hallottam, de bőrszárnyút csak teljes valójában volt szerencsém látni, de hála az isteneknek, azt is csak messzebbről, így ez a lehetőség most sem az első, ami felmerül bennem, sőt az életben maradásomért tett erőfeszítéseim minden más gondolatot felülírnak jelenleg.
Olyan őszinte kétségbeeséssel adom elő a szánni való háttértörténetemet, hogy az legtöbb embert megfogja és most is abban reménykedek, az ellenfél dicsérete meg általában meghozza a másik felsőbbrendűségébe vetett önbizalmát és akkor kegyesebb hangulatba jön.
Ezt nem is elég többször megerősíteni, hiszen az engem fogva tartó minden valószínűség szerint, már nem magáért a gyűrűért akar minimum a tekintetével megölni, bár a csuklóm is alaposan meg fogja sínyleni az már biztos, hanem magáért a lopás tényéért, hogy pont ŐT szemeltem ki áldozatnak!
Mikor a hüvelykujjamra fog rá, könyörgésem még hadaróbb fázisba lépett és minden bizonnyal a férfi is érzi, ahogy kiver a víz a félelemtől, hogy örökre lebéníthat.
- Igaza van, uram, teljesen igaza, de, …………….ha megnyomorít, akkor sosem tudok más munkát sem találni. Tudom, hogy jogosan dühös rám, de biztos jóvá tudom tenni valahogy, csak adjon egy esélyt……Bebizonyítom, hogy hihet nekem…….
Megkönnyebbülhetnék, amikor elengedi az ujjam és a csuklóm, bár felnyögök a belém nyilalló fájdalomtól, de bizony inkább bent reked a levegőm, ahogy olyan könnyedén emel meg a mellkasomon összemarkolt ruhámnál fogva, mintha nem is lenne súlyom.
~Ez biztosan nem ember! Ez képtelenség! ~ villan át a fejemen, de a lángoló fekete tekintet a gyomorgörcsön kívül minden mást kisöpör a fejemből hirtelen.
Aztán egy utolsó villanás és lendületesen elrepülök mozdulatától. Ösztönösen húzom kicsire magam, hogy enyhítsem a becsapódást, de biztos vagyok benne, hogy fájni fog, azonban a víz még sem üt akkorát, mint vártam. Viszont nem tudom mi a szándéka, ezért jobb, ha kicsit rájátszom a dologra!
Jól láthatóan és érzékelhetően az életemet mentve kezdek csapkodni, ám ez csak pillanatokra segít, hogy kapkodva vegyek néha egy-egy kortynyi levegőt, de egyre több vizet nyelek és fulladozva, köhögve, prüszkölve kezdek el-elmerülni.
Jó trükk a fickó részéről, hiszen így még bepiszkolnia sem kell a kezét és hulla sem marad utána.
Valószínűleg nem hatódott meg a szavaimtól, de nem akarok így meghalni persze, de annak, aki kívülről nézi, remélem egészen hihető.
- Se…….hrr…….segí……..(bugy-bugy! )

Mivel a sárkány nem tudhatja, hogy tudok-e úszni, ezért abban sem lehetek biztos, hogy nem-e a könnyebbik utat akarta választani és a vízbe veszejteni. Mivel ez utóbbit feltételezem az eddigi viselkedéséből, meg, hogy nyomát sem láttam rajta a szánalomnak. Ezért, hát megadtam neki, amit akart és olyan remek fuldoklást rendeztem neki, hogy bárki biztos lehetett benne, hogy tényleg a halál torkából igyekszem kétségbeesetten kimenekülni.
Egy darabig láttam, ahogy mozdulatlanul áll a parton és engem figyel és biztos voltam benne, hogy elégedett a látvánnyal.
De aztán már tényleg sok vizet nyeltem és a csapkodás is megerőltető volt, hamarosan abba kell hagynom a színjátszást és megkezdeni a kiúszásomat, ha nem akarok valóban bajba kerülni.
Megrázom a fejem, hogy a szememből kimenjen a víz és egy sóhajtással veszem tudomásul, hogy úgy néz ki mégis beválik a terv és elmegy. Így hát fulladoztam még egy kicsit,amíg látó és halló távolságra nem kerül.
Már-már így is lesz, amikor mégis megáll.
~ Talán észrevett valamit és mégis biztosra akar menni? ~ rémültem meg egy pillanatra, főleg, amikor kinyújtja irányomba a kezét, amiről meggyőződésemmé válik, hogy most fog valahonnan villámot idézni és agyonütni vagy hasonló. Na ettől aztán megélénkülök és próbálok menekülni!
A várt csapás helyett azonban hirtelen emelkedni kezdek, mintha valami láthatatlan erő húzna felfelé, majd a part felé, ahol nem túl óvatosan ereszt el, pár lábbal a föld felett.
Nyögve érek földet, aztán mozdulatlanul zihálok és köhögök felváltva, mikor mennyi levegőm van.
Nem tudom elhinni, hogy kihúzott! Ha meg akart volna ölni és ha annyira kegyetlen, mint amit a szemeiből kiolvastam, miért tenne ilyet?
Mégis megenyhült volna irányomba, vagy más, számomra kellemetlenebb dolog áll a háttérben. Szórakozni akar?
- Kö……köszönöm! – kockáztatom meg, mikor nem történik semmi és térdre kecmergek.
Rólam és a ruhámból is csöpög a víz és hiába van ragyogó napsütés, a nedves gönc kellemetlen hideggel áraszt el.
- Az életemmel tartozom neked, ezért hálás vagyok.
Nem akarom az orrára kötni, hogy magamtól is ki tudtam volna úszni, de mivel életben hagyott, sőt még segített is, kezdett kíváncsivá tenni mi és ki ő tulajdonképpen.
Maga intézte a dolgot a tetten érésem után, nem kiáltott őrökért és egyáltalán nem volt mindennapi sem az ereje, sem amit most tett. Nem tűnt mágusnak sem…….
Vajon mi a titka?
- Biztos viszonozhatom valamivel. – nézek rá kérdőn, egyre jobban összeszedve magam.
Ha hagyja, akkor felállok és lehámozom magamról a tocsogó köpenyt, majd hátra fésülöm ujjaimmal vizes tincseimet.
- Jól ismerem a várost, ……………..az olyan helyeket is,amit sokan nem, ha érted mire gondolok. – teszem hozzá.

Érzem a férfi sötét jelenlétét, ezért semmilyen módon nem akarom, hogy azt lássa, nem vagyok olyan gyenge, mint amilyennek láttatni szeretném magam.
Megszokásból beszélek tovább, mert ezzel mindig sikerül elterelnem a figyelmet az előzményekről, lehetőleg meghunyászkodva, mert az erős emberek szeretik ezt hallani.
Ha elég jól csinálom, akkor elégedett lesz és talán még hasznosnak is tart annyira, hogy ne akarjon még bántani.
Ha már kihúzott a vízből, akkor ezt ki kell használni és nem kiprovokálni, hogy ennél rosszabb legyen a helyzetem, ami már így sem túl fényes. Nem lég, hogy tele a gyomrom a tó vizével, amit a nagy szerepjátszásban nyeltem és, ami undorító, hanem még csurom víz is vagyok és most, hogy igyekszem feltornázni magam, fájdalom fut végig az egész karomon a csuklómból kiindulva.
Mivel jó darabig csak figyelő fekete tekintetét érezhetem magamon, de nem szól egy szót sem, kezdem rosszul érezni magam, hogy valamit rosszul mérek fel vele kapcsolatban.
- Na, de……. – grimaszolok egyet, ahogy ismét előtérbe tolja magát a csontomba hasító kín. – Váááááárj! – állok talpra gyorsabban, mint kéne és teszek egy pár bizonytalan lépést, míg az egyensúlyom visszanyerem.
Lehet, hogy ostobán hangzik, de nem akarom, hogy most elmenjen, már csak azért sem, mert hogyan megyek el innen, ha itt hagy és mit mondanék a papoknak?
Na meg, bár valószínűleg bolond vagyok, de érdekelni kezdett a fickó.
- Kérlek, ne hagyj itt…..a kezem…..talán el is tört……találnom kellene egy gyógyítót. Nem vinnél …….vissza? – nézek rá kérlelőn.
Ha egyszer megszánt, talán ennyit még megtesz. Aztán volt valami, ami még kikívánkozott belőlem.
- Sosem tudhatod, hogy mikor lehet szükséged, egy fürge kézre. Biztos vagyok benne, hogy nem akartál feltűnést és ebben szakértő vagyok. Én bele tudok olvadni a környezetemben, de te…….nézz magadra. Én is azért figyeltem fel rád, mert kitűnsz az egyszerű emberek közül és van benned……valami. – érintem meg a mellkasom, ahol a gyenge kis mágiám is érzi a hatalmát.
Ha én érzem, más is.

Talán nem tudom pontosan, hogy milyen szerencsés vagyok abban, hogy nem tépett szét abban a pillanatban az emberbőrbe bújt sárkány, ahogy lábunk érintette a szilárd talajt, de azért nagyon is tudatában voltam annak, hogy valószínűleg olyan erővel és képességekkel rendelkezik, amiknek én a nyomába sem érhetek.
Persze ehhez feszegetnem kellett a határokat, de szerencsére azok mögött a hol fagyos, hol lángoló fekete tekintetek mögött még dobogott valamilyen érző lélek, mert végül is életben hagyott, sőt még a vízből is kihúzott, ami főleg azt mutatta, hogy nem nézte volna el, ha belefulladok a tóba.
Ezek után szinte természetes volt számomra, hogy nem hagyom annyiban. Egyrészt jó lett volna a sérüléseim miatt mielőbb gyógyítóhoz kerülnöm, másrészt megtudni mi hozta ide, ezt a rejtelmes……embert? Nem, az aligha volt és mivel már jócskán megváltozott a világ körülöttem és a régen hitt legendák is megelevenedtek a szemem láttára, miközben életemet mentve igyekeztem el a háború elől, talán most egy újabbal legenda megelevenedésével álltam szemben.
Nekem a lételemem az, hogy lyukat beszéljek mások hasába, ha kell, de nem kerüli el a figyelmem, hogy a férfi alig szól, ha meg igen csak épp a legszűkszavúbban, bár ez engem nem zavar.
Hogy nem sajnál meg még jobban ez azért várható volt, de akkor is vágok egy fájdalmas grimaszt rá.
- Tolvaj…..tolvaj…..néha, nem tudom visszafogni a kezem……de már megbüntettél érte, igazán fátylat boríthatnánk rá. – jegyeztem meg, de inkább csak az orrom alatt, mert úgy néz rám, mint a sas a pocokra, mielőtt elfogyasztani készülne.
Persze ezek után a további fejtegetésem sem kerül egyetértő fülekre, amit amikor a férfi elfordul nagy sóhajtással reagálok le.
- Szóval akkor …..mehetek gyalog.
Egy pillantást vetek egyre jobba dagadó csuklómra, ami most már minden mozdulatra fáj és lassan elindulok arra, amerre a fekete ruhás fickó eltűnt, hogy keressek egy kuruzslót, aki helyre teszi, különben napokig, de akár hetekig sem fogok tudni dolgozni.
- Nem olyan nagy a világ ……rejtélyes idegen, hogy ne találkozzunk még……van egy ilyen érzésem……


//Köszönöm a játékot, a mielőbbi viszont látásra //