*Silarona ismét hozzásimul. Ezek az érintések, a közelsége valahogy csak távolabb tolják az elválás pillanatát és ezt Kain egyáltalán nem bánja. Namelyrnek előbb elgondolkodtató ötletnek tűnt Lanuria elhagyása, de ahogy Silarona megszólalt és ő is kimondta, az arany sárkánynak már nem is tűnt olyan jónak. Itt született, ez az a hely, ahol él és élt világéletében. Még ha reménye sem lehet, hogy valaha is újra látja a Völgyet, még akkor sem hagyná el. A szülőföldjéről van szó, ahol kikelt a tojásból halott anyja mellett, aki még holtában is védelmezte, ez az a hely, ahol megannyi csatát megvívott, utóbbi időben már csak a saját életéért. S ez az a hely, mely Silaronát adta neki. Igen, ezt sem tagadhatja le. Megrázza a fejét, éjfekete szemét lehunyja egy pillanatra.* - Ez a hazánk. Ha hallgatok e tanácsra, mi sosem találkozunk. Máshol Furia talán nem találna rám, de itt vannak a gyökereink… *Belegondolt, hogy mi is köti ide. Valójában csak emlékek, olyan dolgok, amikkel már sosem kerülhet kapcsolatba, s az emlékeket magával is vihetné. De ott van Silarona is. Máshol esélye sincs, hogy visszaszerezhesse emlékeit. Azokat az emlékeket, melyeknek java része Kainnak fájdalmas és talán szívesen el is felejtené őket, de ugyanezek az emlékek teszik azzá, aki. Nélkülük kevesebb lenne, és ezt nem tagadhatja meg a vörös sárkánytól sem. Most csak ingatja a fejét.* - Rossz ötlet volt, de jól esik, hogy velem tartanál még oda is. *Ismét megcsókolja a vörös sárkányt, szemét lehunyja, hogy Silarona ne láthassa a fájdalmat benne. Csak mikor a csók véget ér, akkor szólal meg újra halkan.* - Viszont ideje elbúcsúznunk….bármennyire is nem szeretném. *Ha a lány engedi, lassan távolodik el, mindvégig simítva végig a lányon kezével, hogy a végén elengedje. Végre kell hajtania a gyűjtemény becsomagolását. Leguggol a bejáratnál lévő kristály elé, szemét behunyja, miközben jobbjával megérinti a kis gúlát.* - Vermindering! *A kristályból kiinduló zöldes fény egyenes vonalban halad egyik kristálytól a másikig, míg végül az utolsóból visszatér a bejáratiba. A következő, hogy minden kristály minden kristállyal kerül kapcsolatba, így egy háló jön létre, s hamarosan a fények egyre erősebben vibrálnak, miközben Kain is elengedi a kristályt. Izzanak mind a kristályok, mind pedig a sugarak, s a belőlük áradó fény lassan teljesen eltakarja a szobát. Kain behunyja a szemét, s mikor kinyitja, már csak egy apró kristály fekszik előtte, mintha mind az öt összeolvadt volna egybe. Ezt emeli meg és helyezi vissza a fadobozba. Teleszívja a tüdejét levegővel, s hatalmasat sóhajt. A dobozt beleteszi a zsákba, s csak ezután néz rá a lányra. Tekintetében ott a szomorúság, és ott van az a melengető érzés is, ami a szívében van, amikor Silaronát látja, amikor rá gondol. Ezt fogja magával vinni, az érintését, bőrének feszes puhaságát, izmainak ruganyosságát, pikkelyeinek csillogását, hangját, illatát, s csókjainak édességét.*
//Tökéletesen érkezik, olyannyira, hogy csak egy gyors mozdulat jobbjától és már száll is vissza, a levegőt hasítva. //
_________________ "Egy kóbor álmodó. Ez vagyok én, messze szálldosó a mindenség tengerén."
Silarona Vörös sárkány
Hozzászólások száma : 297 Munkahely : Néha van, néha nincs
- Bárhova veled mennék. - *Válaszolja halkan. Eddig is oda ment, ahova akart, ezután is oda megy. Még ha a Völgybe ez után nem is mehet, ha nem akarja veszélybe sodorni mindkettőjüket. De ha hétszáz évig nem lépett be a sárkányok hazájába, csak, mert félt, hogy hogyan is fogadják, ezután is meglesz nélküle. Furia nem fogja keresni, amíg nem tudja meg róla, hogy az áruló arany sárkányt szereti, és esetleg tudhat róla olyat, amit ő maga nem, hiszen legutóbb meggyőződött arról, hogy a vörös sárkány nem áll a kétlábúak mellé. Az eszébe sem jutna, hogy valaki nem azért fordulna szembe az akaratával, mert szembe akar fordulni egész népével. Az ősiek számára saját akaratuk az összes sárkány, az egész nép akaratával egyenlő. Kain lehunyja a szemét, de egy pillanattal elkésett, a vörös sárkány már meglátta a benne kavargó érzéseket. Szeretné eltüntetni a szomorúságot, de most benne is ugyanúgy ott kavarog, és nem találja azokat a szavakat, amivel legalább még egy kicsit kiűzhetné bármelyikükből ezt az érzést. A csók édes, gyengéd, és a másik közelsége okozta öröm mellett benne van a szomorúság is, hiszen talán ez az utolsó csókjuk még két hónapig. Két, végtelen hónapig. Közben rásimítja a kezeit Kain arcára, hüvelykujjával finoman végigsimítva a lehunyt szemeken. A szavakra megint érzi az ürességet, amit a csók kitöltött. Már most érzi, mikor még el sem váltak, mintha csak az érzései tudatni akarnák vele, milyen hosszú is lesz az elkövetkező idő, amíg nem látják egymást. Amíg elér a keze, még fogja Kain kezeit, nem akarva elengedni őket. A modulatban is ott van az elválás érzése. Hátrébb lép, ahogy Kain leguggol a kristályhoz, már inkább a barlang fő helységéből nézve a férfit, ahogy egyetlen szóval az összes varázstárgyat beleparancsolja a beugró nyílásánál lévő kristályba. Silarona tudja, hogy mennie kell, és próbálja nem figyelembe venni az érzéseit, kicsit elzárni őket, hogy el tudjon menni. Ha most nem megy el, csak még tovább húzzák a búcsúzást, pedig mindketten tudják, hogy nem szabadna, hogy el kell menniük innen. Ahogy Kain felnéz, a vörös sárkány még egyszer odalép, és leguggol mellé, vagy ha már felállt, akkor csak úgy öleli át. Halkan szólal meg. * - Két hónap múlva találkozunk, Olässieben. *Ha teheti, lágyan megcsókolja Kaint. De most hamar elhúzódik, a fekete szemeket keresve. Hacsak az arany sárkány nem tartja vissza, hátrébb is lép, még mindig a férfit nézve. Felsóhajt, tudva, hogy most el kell mennie.*
// Könnyedén elkapja az érkező labdát, és egy pillanat múlva a mellkasától küldi vissza //
Kain Namelyr Arany sárkány
Hozzászólások száma : 2045 Életkor : 743 Munkahely : A magam ura vagyok
*A szavak még most is édesen csengenek elméjében. „Bárhova veled mennék.” Nem csak a jelentése, hanem a hang és az arc is, amely ehhez társul. Ez mind ott marad emlékbe arra a két hónapra. Remélhetőleg csak két hónapra. Még érzi a csók ízét, a finom ujjak érintését arcán, és kezén. Feláll, mire Silarona odalép hozzá. Megölelik egymást, a torka elszorul az érzésre, amikor Silarona kimondja a búcsúszavakat. Rekedten súgja vissza a lány fülébe.* - Két hónap múlva… *Naná, hogy teheti, ez a búcsúcsókjuk, az arany sárkány pedig ki nem hagyná az utolsót. Amikor Silarona elhúzódik, azok a fekete szemek egyenesen rá néznek. Magukba isszák mindazt, amit a kétlábú forma még látni enged a vörös sárkányból, hogy ezzel az utolsó pillantással távozhasson az arany sárkány egykori barlangjából, valószínűleg örökre. Nem jut eszébe Sou, hogy a fiú majd itt fogja keresni, ha úgy hozza a sorsa. Nem hagyhat nyomot, melyek alapján az ifjú gyöngysárkány megtalálhatja. Mert ha ő képes rá, akkor bármelyik üldözője is. Csak nézi éjfekete szemeivel a nőt, tekintetük még egyszer összekapcsolódik, a tengerkék az éjszaka feketéjével, hogy aztán a fakó arcon a száj elrebegje a teleportálás igéjét. Kain még megemeli kezét, amelyikkel nem tartja a zsákot vállán, int vele a lánynak, majd egész alakja nyomán csak gyorsan oszló feketésszürke füst marad. A következő hely, ahol megjelenik, még Norlan mellett van, az erdőségben, de csak egy pillanatra marad ott és máris újabb rövid teleport következik. Ha valaki követni akarja, hát dolgozzon meg érte. Nem tudja, képesek-e követni a teleport nyomát, hagy-e mágikus jelzést maga mögött, de ha igen, nem egyenes úton indul majd észak felé. Azonban következő teleportja előtt még rásújt kezével az egyik fa törzsére. Nem tudja, hogy haragja, a szeretett nő hiánya, vagy épp elkeseredettsége az erősebb, de talán mindhárom jelen van benne. Ezeket igyekszik levezetni, s az ütés hatására ökléről le is jön a bőr. Fájlalja, de belül valahogy mégis könnyebb lesz tőle. Mennie kell, nem maradhat sokáig. Mindkettőjük érdeke, hogy gyorsan és nyom nélkül távozzon. Az erdő csendje visszatelepszik a tájra, az eddig csendben kushadó állatok pedig ismét megélénkülnek, miután távozott a sárkány a közelből.*
//Mosolyogva fogadja a mellkasról érkező labdát, elkapja, majd feltekintve a feladójára ismét elmosolyodva feldobja, hogy aztán nyitott, kifeszített tenyérrel üsse vissza Nagyn élveztem a játékot, kedves Silarona! Köszönöm szépen! Folyt. köv. ahogy megbeszéltük! //
_________________ "Egy kóbor álmodó. Ez vagyok én, messze szálldosó a mindenség tengerén."
Silarona Vörös sárkány
Hozzászólások száma : 297 Munkahely : Néha van, néha nincs
*Norlan városhatárában lassan elhallgat a fejszék csattogása, ahogy a favágók a mai napra befejezik a munkát, hogy végre hazamehessenek. Jó egy órával alkonyat előtt még egy megkésett favágó indul hazafelé. Jóval messzebb ment, mint a többiek, hogy egy különösen nagy, magas fát kivághasson. Úgy tervezte, ebből maga is készít valamit, s csak a maradékot adja el. De már ő is siet haza, szeretne még sötétedés előtt végezni az otthoni munkával is. Ahogy felpillant, az egyik domb - vagy annak csúfolt magaslat - tetején sötét alakot pillant meg, egy fa törzsének dőlve. Első gondolata rögtön a haramiákat juttatja eszébe. De ahogy lopva még egyszer szemügyre veszi az ülő alakot, megváltozik a véleménye. Onnan, már amennyire a sötéttől és a távolságtól látja, inkább női alak rajzolódik ki a fa alatti félhomályban. Megáll, és kíváncsian nézi, most már azzal sem foglalkozva, hogy feltűnő lehet az érdeklődése. Mert ha tényleg egy nő ül ott - és erről már meg van győződve -, jobban tenné, ha inkább szállás után nézne éjszakára. Ez a környék nem a biztonságáról híres, egy magányos nőnek pedig nem sok esélye lenne egy haramiabanda ellen. Még ha varázstudó is - az ilyet sosem tudhatja az ember. Norlan nagy város, itt rengeteg furcsa szerzet fordul meg, akikről sokszor még furcsább dolgok derülnek ki. Egy pillanatig még gondolkozik, nem tudva eldönteni, hogy mit is tegyen. Aztán dönt, és a domb aljában hagyva a szekerét, elindul a fa, és az alatta pihenő irányába. Sokkal inkább a jószándék, mint a kíváncsiság vezeti. Már nem fiatal ember, s van lánya is. Még ha innen nem is lát sokat az ülőből, legfeljebb elhajtják, ha nincs szükség a felajánlott szállásra. Veszíteni nem veszthet vele. Ahogy felér egyre jobban látszanak a részletek is. A nem messze ülő tényleg nő, méghozzá nem is akármilyen - a favágó, még ha nincs is sok tapasztalata ezen a téren, a hegyes füleket látva rögtön észreveszi, hogy egy elf ül vele szemben. Az elf csak akkor néz fel közömbösen, amikor a férfi közvetlenül mellé ért. Tengerkék szemei szinte világítanak a félhomályban. A favágó egy pillanatra elbizonytalanodik. Ostobaság, hiszen mégis miért félne egy fiatal nőtől, akinek láthatóan nem áll szándékában támadni.* - Van szállásod éjszakára? Ha nincs, szívesen látunk ma éjjelre. *Erre az elf arcán megjelenik egy mosoly. Igazán művészi mosoly: egy tapasztalatlanabb ember fel nem fedezte volna, hogy mű. De a favágó észrevette, még ha nem is tette szóvá.* - Köszönöm, van szállásom. Csak még egy kicsit ittmaradok, nincs kedvem visszamenni. *A hangja kedves, de visszautasító. Hallhatóan nem akart többet beszélni a témáról. A favágó egy pillanatig még állt, nézett, aztán csak megfordult, hogy végre hazaérjen. Nem erőltette a dolgot.*
//Elkapja a labdát, de most nem dobja vissza, hanem két kézzel megfogja, és pattint rajta párat Én is nagyon élveztem, és Köszönöm szépen, Kain! //
Marius Dior
Hozzászólások száma : 181 Életkor : 48 Munkahely : Jelenleg nincs
*Az út viszonylagos nyugalomban telt. Nem csatlakoztunk a Telar és a keleti parti városok között járó karavánok egyikéhez sem. Balálban, úgy láttam az egy hét alatt az én csendes, magányos jellemem megfelelő útitársa talált. Nem beszélgettünk sokat, bár lehet, hogy azért, mert én nem erőltettem a barátkozást. Ha kellett, Stormra szálltam, de egyébként sétálva haladtunk, mivel a mágusnak nincs lova. Azért kétnaponta felültem a lovam hátára, hogy nyargalhassak vele egyet, vagy a táborhely elkészülte után, vagy pedig még indulás előtt. Ahogy közeledtünk a tenger felé, egyre jobban lehetett érezni, hogy a kontinens belsejében lévő nagy, szárazabb meleg helyett kissé hűvösebb napok vannak, és az eső is többet esik. Én ezt a klímát szoktam Tarsis közelében. Amikor megpillantom a négytornyú várost, amiről már hallottam eleget, eszembe jutnak a környéken töltött éveim. Tarsis nincs messze Norlantől, és a Dior-kúria sem feküdt túl távol tőle. Nem akarok arra menni, de szerencsére az út nem visz keresztül azon a területen. Nem is tudom, hogy kié most az a föld, talán valamelyik környékbeli rivális nemes tehette rá a kezét. Nem érzem még késznek magam ahhoz, hogy meglátogassam. A Hajnalt követjük. Norlant szerencsére nem kellett megközelítenem, de Ephenezer nem is engedett. Mára már tudom, hogy azért, mert a mágusok, akik a város védelmét készítették, a nimfákat is kitiltották onnan, én pedig akárhogy is nézem, részben nimfa vagyok. Ezt pedig igazi apám is tudta és nem akarta megkockáztatni, hogy megöljenek a város tornyai. Összevonom szemöldököm, amikor elnézek arrafelé. Eddig még tudtam, hogy merre kell jönni, de most Balálra nézek.* - Mi a terv? Merre sejted a lovat? *Nem biztos, hogy most azonnal neki akarok fogni, de ha tudja, hogy hol kell keresni, akkor lehet, hogy jó lenne már most megnézni. Persze, ha fogadóba akar menni, én a Tűz fogadót választanám, mert az még Norlan falain kívül van. Hallottam róla nevelőapám elbeszéléseiből. Ahogy mesélte, ő még verekedett is ott valami kártyással.*
Balál Tangeran Szürkeköpenyes
Hozzászólások száma : 690 Életkor : 51 Munkahely : Szabadúszó
Hosszú út áll a két vándor mögött. Többnyire kettesben, gyalog szerrel tettek meg, keresztü Középföldön, kelet felé, a Hajnalt követve. Egyikük sem szoszatyar, szinte csak lényeges dolgokról beszélgettek. Baláltl nem farasztottak joslo álmai, s latomasai, a lelke nyugalomban elmerulve, kellemes társaságnak bizonyult. A lovász is láthatóan befelé élt. Gyorsan elvonult a hosszú út mögöttük. Esténként, ha Marius ellovagolt, a varázsló rajzokat készített a könyvébe, a tűz mellett, egy bonyolult nagyvad csapdaról, és vízgyűjtő- öntöző rendszerról, ami elláthat szikkadt termoföldeket. Egyre dusabb legelők sorjaztak, mígnem elértek Norlan határát. Sós pára vegyült a levegővel, érezhetően könnyítve a legzest. Létérve a dombocskak közt kanyargó útról, Balál javaslatára felkaptattak egy magaslatra szétnézni. Magasba novo, dús lombu fák, sziklás dombok takarasabol bukkant elő a város. Először csak égre törő tornyai, ragyogó, gyémántos kristalypalotak. Majd tiszta kis ekszeresdobozka benyomását keltve a lakó és a többi hasznos épület, patinás rendben. A négy torony mind a négy égtáj felől kaput nyitott a z utazók fogadására. Tökéletes volt, a vadász a Lanur hegység gyomrában lapuló híres Mardan városán kívül nem talált meg ehhez fogható tökéletes küllemű várost. Megpillantva a latomasaibol a Valóság Könyvébe aprólékosan lerajzolt városra, és tájra ismert rá. Valami mégsem volt rendben. A falakon kívül nagy volt a nyüzsgés. Kisebb táborok alakultak ki, és szokatlanul erős védő mágia vette körül az egész várost. Késő délután érték oda, rendkívül fáradtan, és izzadt testükre az út pora tapadt. Marius kérdése jogos volt tehát. - Azt javaslom, keressünk szállást éjszakára, szabadítsuk meg Stormot is könnyű terhetol, és pakoljunk le. Részemről bizonytalan, hogy egy fogadóban töltenem minden ejszakamat, de ma a világért hagynám ki! Főleg, ha meleg étellel is szolgálnak! Széles mosoly ömlött el arcán. Mielőtt folytatta, elmelazott, s széles mozdulatot tett. - Holnap hajnalban ráérünk körülnézni a vidéken. Amott a sziklás domb tövétől a ritkas felől indulunk, a folyó felé. Megkeressük a jó itato területeket a part könnyen megkozelitheto szakaszain. Tudta, hogy a domb a part felé eső részein barlangoktol szabdalt, és ott élt az egyikben a rettegett fekete mágus, a titkait s jelenlétét is oltalmazon titkolva. Tudta azt is, hogy már nem él itt, valószínűleg örökre elhagyta a környéket, lovát egy kissé távolabb eső területen elhajtva magától. Nem beszélt erről a lovasznak, helyette csak annyit jegyzett meg: - Vacsora előtt bemegyek a városba megtudni, hol tudok beszerezni néhány dolgot amire szükségünk lehet. Ha bírja még, kis pihenő után tartson velem! Menjünk be itt a nyugati kapun, és keressünk ott bent szállást! Jöjjön Marius! Gondolatai jó érzéssel töltöttek el, a várhatóan zsúfolt fogadó viszont enyhe viszolygassal, amit próbált nem mutatni. Észre sem vette Hogy Marius tegezo hangnemet használt vele szemben, ki tudja, mióta? Szaporítva a lepteit leereszkedett egy lankás ösvényen, egy kis szekertabort megkerülve, a nyugati fal felé vezető orszagutra.
Marius Dior
Hozzászólások száma : 181 Életkor : 48 Munkahely : Jelenleg nincs
*Balál mondani valójának egy részére én is gondolkodás nélkül rábólintok. Nem tudhatja, hisz’ hajam is takarja a fülem, ami még árulkodna származásomról: félig nimfa vagyok. Lehet, hogy azt sem tudja, hogy nimfák nem léphetnek Norlanba. Úgy döntök, hogy egyenlőre nem árulom el ezt magamról.* - Én ebbe a városba nem lépek. A Tűz fogadó a város határain kívül van. Ott szállok meg. Ha kedved tartja, szállj meg te is ott. *A tegezés már egy ideje tart. Magam se emlékszem rá, hogy mikor kezdődött. A hosszú út okozta talán, vagy az egyik fáradt este, ami után már nem váltottam vissza, de nem sértődök meg azon, ha ő is tegez. A régi időkben ez a távolságtartó magázódás nem is létezett. Hallottam meséket arról, hogy népeink, még azelőtt, hogy Lanuriába jöttek volna, a királyokat is tegezték. Lehet úgy is tisztelni a másikat. Leesik, hogy nem voltam elég világos.* - Én Norlan falain belülre nem léphetek. De te nyugodtan menj, ha akarsz. Megtalálsz a fogadóban. *Eszembe jut, hogy végre jelezzem neki, amit már gondolok egy ideje.* - És tegeződhetnénk. Amit tervezünk, ott hátráltathat a körülményes magázódás. *Ezzel most arra gondolok, hogy ha a lóval találkoznánk, akkor akár fél szavakból is meg kell értenünk egymást. S ebben a tegeződés egy direktebb nyelvezet. De persze Balál tudja, hogy mit akar. Közben még vele tartok, a város faláig van időm visszakozni.*
Balál Tangeran Szürkeköpenyes
Hozzászólások száma : 690 Életkor : 51 Munkahely : Szabadúszó
Balál megtorpan. Hogy nem vette észre? Pedig meg szokta látni az ilyesmit. Úgy látszik ilyen természetes rejtőzködő Marius. Tényleg félvér? Ez persze magyarázhatja, amit érez rajta elejétől, hogy nincs a helyén a férfi. Egy nimfa és egy ember szerelme nagyon törékeny, és fájdalmas ajándék lehet az istenektől...Hallott a mágus egy városról ahol mágia gátolja, hogy nimfak, orkok, meg ki tudja még kik lépjenek a városba, de nem tudta, hogy Norlan az. - Ami neked megfelel, nekem is jó!- ezzel megválaszolta mindkét témát. A mutatott irányba fordult. A gyomra kordult egy kicsit. - Lehetséges, hogy korai vacsorát költők ma. Ha jól gondolom, utána is ráérek benézni a városba. Sajnálom, hogy nem tarthatsz velem! Nem kedvelem túlzottan a városok levegőjét . Meg egyszer vegigsimogatta a tekintete a változatos tájat. - Szép dús vidék. Kényezteti a vadakat. Míg megvacsorazunk, gondold meg, van- e valamire szükségvünk városból! Utánajárok, hol tudom beszerezni. Negyed óra alatt a Tűz Fogadóhoz értek, ha Marius is tartotta a lépést.
//Folytathatjuk is ott, hacsak nincs más terved //
Marius Dior
Hozzászólások száma : 181 Életkor : 48 Munkahely : Jelenleg nincs
*Amikor kihozzák a vacsorámat, nem érdekel már semmi. Csendben eszem meg mindet, de arra azért felnézek, amikor mellém ér Balál. Már nem lepődök úgy meg, mint az első egy-két alkalommal, amikor megváltozott a külseje. Csak végignézek rajta, aztán eszek tovább. A vacsorám végeztével, felállok, majd meghajolva az asztaltársaság felé, jó éjt kívánok mindenkinek. A fogadósnak kifizetem a vacsorát, aztán felmegyek a szobámba és magamra zárom az ajtót. Nem sokkal később hallok meg csendes lépteket. Megállnak az ajtó előtt, halk matatást is hallok a záron, de aztán mégsem jön be senki. Ez viszont gyanús nekem, de mivel ennyiben marad a dolog, végül hosszas ébrenlét után elalszok. A fáradtság lehet az oka, hogy reggelig fel sem ébredek. Aztán úgy az első kakasszóra, ami behallatszik, talán a fogadó hátsó udvarából, ahol a még le nem vágott jószágokat tartják, felkelek. Gyorsan magamra rángatom a ruhámat és lesietek, hogy Stormot megnézzem. A lovam úgy örül nekem, ahogy senki más nem tud. Olyan szeretetet tud adni, amivel más nem tudott eddig megörvendeztetni. Tudom én, hogy miért is szeretem annyira. És akkor eszembe jut Kitana. Mekkora a különbség a nimfa és a lovam között. A hűség, a ragaszkodás a másikhoz mind-mind a négylábú oldalára dönti a mérleg nyelvét. Jó ez így nekem. Elmosolyodok, ahogy kefélem a szőrét, miközben issza a dézsa vizet, amit elé tettem. Nem sokkal később már Storm kantárját fogom a fogadó bejáratától nem messze. Nem tudom, hogy Balál mikor érkezik. Lehet, hogy már régen fent van, csak a barátjával tölti az időt. Magamban megvonom a vállam. Nekem aztán mindegy, nem sürgős annak a lónak a megtalálása.*
Balál Tangeran Szürkeköpenyes
Hozzászólások száma : 690 Életkor : 51 Munkahely : Szabadúszó
Balál a hosszú éj után csapongó gondolattokkal ébred. Szerencsésnek érzi magát, hogy semmi látomás, álom nem kényeztette itt. Igaz, A fekete kancáról jöhetne valami megérzés legalább, mert így lövése sincs, hogy hol kezdjék keresni. Nem kedvelte a Fogadókat, csak a civilizáció ferde kellékeiként tekintett rájuk. Többet ért mindig a fáradtsága ellen elnyúlni egy fa lombja közt elterülő nagy ág szegletében, vagy elnyúlni rögtönzött sátrak ölében, folyók partján, fák ligetében, vagy barlangok hűs ölén. Most lemosakodott a friss vízben, megcsodálta benne a fiatalos külsejét, amit éjjel szerzett Aden szobájába lopózva. Fekete haját kétoldalt ismét beleerőszakolja egy-egy varkocsba, és vörös szakállát két mozdulattal pár centisre nyírja. Közben a kellemes fehérmágus lány édes társaságára visszagondolva mosolyog, akárcsak Marius előre lekönyvelhető távolságtartó magatartásán. Adennel való különös összefonódásán viszont most nincs kedve elmélkedni. Elhessegeti lelki szemei elől a fehér arcot, akinek tulajdonosa megmagyarázhatatlanul közel áll hozzá, miközben alig tudnak egymásról valamit. Szélesre tárta az ablakot, és sebtében kitekintett. Jól elfáradhatott tegnap, hogy ilyen magasan járt már a nap, mire felébredt. A lovász már biztosan az istállóban sertepertél a lova körül. Vagy már rég járatja Stormot. Mennie kell. Nem szeret várakoztatni senkit. Mariushoz érve széles mosollyal üdvözli. - Van egy tervem, hogyan is találhatnánk meg ezt a jószágot. Jöjjön, és hívja Stormot, majd az istállónál megalkuszik egy lóra, amit csak bérbe elvihet innen erre a napra. A többit majd meglátja. Darnákat penget az istállós fiú tenyerében, és egy szürke mént vezetnek elébe. A ló nyugodt, és megfontoltnak látszik. Szuna névre hallgat. Hamar elfogadja, hogy Balál ülje meg. - Induljunk Marius! Szuna, gyerünk!
Marius Dior
Hozzászólások száma : 181 Életkor : 48 Munkahely : Jelenleg nincs
*A mágus már megint meglep külsejével. Mintha minden reggel máshogy nézne ki. Nem tudom, hogy szándékosan csinálja-e, de van benne valami zavaró. Leginkább az, hogy nem értem az egészet. A széles mosolyról sem tudom, hogy mennyire őszinte. Furcsa ember ez a Balál. Együtt utaztunk idáig Telarból, mégsem tudom, hogy ki is ő. Bízni is csak annyira bízok benne, amennyire kell ahhoz, hogy végre tudjam hajtani, amivel megbízott. Biccentve üdvözlöm. Jobb, ha megtartom a távolságot közöttünk. Stormot már nem a kantárjánál fogva vezetem, jön ő magától is velem, ez inkább a környékbelieknek szól, de most úgy látom, hogy senki nincs a közelben. Ez a reggel egészen csendesen indul. Az istállónál kívül várom meg, és egészen meglepődök, amikor meglátom egy ló hátán. Persze gondolhattam volna, hogy nem gyalog akar befogni egy vadlovat, de még sohase láttam lovagolni. Viszont mások is jönnek. Négy férfi, a kezük a kardjukon van, de egyikük íjat emel le a nyeregkápáról és felajzva közelít hozzánk. Én nem emlékszem rájuk, de tegnap este nem is vettem észre, hogy figyelnek a fogadóban. Mintha direkt rám készültek volna. Ami furcsa, hogy a nyíl hegye Balálra mutat.* - Te leléphetsz, idegen. A Dior-fattyú viszont a miénk. *Gyilkos a mosolya a férfinek, aki megszólal közülük. Ezt a nevet más szájából mér régen hallottam. A hideg fut végig a hátamon. Talán ők is ott voltak, amikor a családot leölték? Mit akarnak tőlem? Storm még mindig csak áll mellettem, a kardom viszont az oldalamon van. A kezem a ló takarásában a markolatra csúszik. Ha meg akarnak ölni, nem fogom olcsón adni az életem. Ephenezerért is bosszúra szomjazok. Az öreg lovászért és a feleségéért is, akik apám és anyám voltak a vér szerintiek helyett.*
Marius Dior
Hozzászólások száma : 181 Életkor : 48 Munkahely : Jelenleg nincs
*A lovasok megindulnak. Én rájuk figyelek, hárman is jönnek felém, ráadásként kivont karddal. Nem várt fájdalom hasít belém. Kérdőn nézek le a mellkasomra, nem tudom elhinni, amit látok. Egy nyílvessző áll ki belőle, s hiába a kezem a kardom markolatán, ki sem tudtam húzni a hüvelyéből. Hitetlenkedve nézek fel az íjászra, aki már újabb nyilat helyez az idegre és tartja épp Balálra. Nem figyeltem azt, aki leghamarabb tud megölni. A többiek elterelték a figyelmemet. A mellkasomban érzett fájdalommal az a baj, hogy egyre kevésbé lüktet, és ezzel egy időben belőlem is fogy az erő. Megfordul a világ és én lezuhanok a nyeregből. Még látom, ahogy Storm elkeseredett nyerítéssel ágaskodik két lábra. A három lovas körbeveszi, és én nem tehetek semmit. Zihálva veszem a levegőt, de egyre ritkábban. Egy test hullik mellém. Az egyik gyilkosé. Vérzik a feje és fogja a mellkasát is. Aztán megint hallom Storm nyerítését. Fájdalmas a hangja és érzem, ahogy a föld is megremeg, amikor a földre zuhan. Elvágták az inait. Kegyetlen gyilkosok! Máskor felugranék és kivégezném mindet, de most csak a fejem tudom a ló felé fordítani. A tehetetlenség jobban fáj, mint ez az üresség a szívem tájékán. Még megrándul az ujjam és kicsordul egy könnycsepp hű lovam vergődését nézve. Nem látom, hogy nem sokkal később elvágják a torkát. Együtt térünk meg Dremerhez, ahol újra láthatom nevelőszüleim, Ephenezert és talán anyámmal is találkozhatok végre.*
//Köszi a játékot, Balál. Ne aggódj, már terveztem ezt. //
//Egy elfelejtett reag folytatása.// *Nem messze a városhatártól ért partot, hátra pillant a kikötő felé. A lány talán még látta ahogy a víz felszínére emelkedett, de már oly távolra ő sem láthatott amennyire elúszott. Szomorú tekintettel nézett vissza kedvese felé. Érezte itt a búcsú ideje, valami megszólította őt. Már a kikötőben is nem csak Balál, inkább valami belső ösztökélés mi húzta magával, s éreztette hogy figyeli őt. S most engedelmeskedett hívó szavának, este volt mégis oly tisztán látott mintha csak nappal lenne. Szíve össze húzódik odakap, térdre rogy s zihálva veszi a levegőt. Nem lehetett a megerőltetéstől hisz ez a pár méter meg sem árthat neki. Nehézkesen lábra áll s egy közeli sziklához vonszolja fájdalomtól gyötört testét. A tövében esik össze, majd hátára fordul. A vég nem jöhetett el érte, még nincs itt az ideje. Egy hangot hall fejében ki egy ismerős nevet zúg neki. ~Nawarean Su... *Nem tudja ki ő s mit akar, csak a nevet hajtogatja. Folyton folyvást, talán őrületbe akarja kergetni. Érzi nincs rendben valami, már a legelejétől fogva. Mióta csak a kikötőbe ért, érezte nem csak a szokásos szem tér el az eredetitől. Fájdalmas kínok között vészelte át a szikla oltalmában az éjjelt. A hajnal hasadtával felpattantak szemei. A fájdalomnak nyoma sincs csak az üresség, egy hiányzó kapcsot érez szíve helyén. Olyan mintha kitépték volna szívét mégis élni tudta nélküle. Borzalmas volt, egyszerre volt keserű s édes az érzés. Szívtelennek lenni egyszerre oly jó s rossz is. Kezével a sziklához kap majd felhúzza magát. Még mindig rettentően gyengének érzi testét. Oly érzés mintha egész éjjel hosszú csatát vívott volna életéért s az ő győzelmével zárult volna le. -Mi ez? Mi volt ez? ~Minden kérdésre megtalálod a választ... csak kövesd az ösztöneid. -Az ösztönök? A keleti part... *Majd órákkal később sikerült talpra állnia, s erőt vennie magán, hogy kövesse azt mi megszólította őt. Minden lépés egyre csak nehezebb volt. De tudta nem adhatja fel még nem. Amíg meg nem találja azt akit keres.
//Nos ezzel tartoztam Lys, nem sok magyarázattal szolgáltam. S majd számon kérheted ha ismét találkoznánk //
*Otthonról valahogy másnak tűnt a kószák élete. A meséik színesek voltak, izgalmasak, amikből mindig kikerültek valahogy, rendszerint túlélőkét, és sokszor győztesként a hősök. Szó sem esett arról, hogy hogyan teremtik elő az ételt, vagy hogy napokon keresztül kószálnak az ösvényeken anélkül, hogy teremtett lélekkel összefutnának. Mióta elváltunk Nawával és Lizzel a dombságban, keletre mentem. Akkor még találkoztam egy másik vándorral, aki azt mondta, hogy van egy hatalmas, sok tornyű város, ami olyan csodálatos, hogy mágia is védi a falait. Norlan és ez a város nem messze van a tengertől. Én még sosem láttam a tengert, nem tudom, hogy milyen lehet az a hatalmas víz, ami egészen a látóhatárig terjed. Én csak kis patakokat láttam, sokat közülük, ha nekigyürkőzök, akkor át is tudok ugrani helyből. Persze ha nem, akkor szégyenszemre csurom vizesen kászálódik ki, ahogy azon a találkozón, ahol a fehér férfival és a nővel találkoztam. Nem nagyon maradtak bennem jó érzések utána, de a mostani találkozásom sem tűnik jobbnak. Két férfi áll előttem, ők is fehér bőrűek, már amennyire a mocsoktól meg tudom állapítani. Annyira nem fehérek, mint amilyen Nawa és a hajuk is más színű. Állig fegyverben állnak, miközben én a zsákomba rejtett kés nyelét markolászom. Az egyik felém villantja ápolatlan vigyorát, míg a másik próbál kerülni. Nem harcoltam még sohasem, de nem szeretném, ha mögém kerülne. Az sem tetszik, ahogy méregetnek. Legszívesebben elfutnék, csakhogy nem bízok abban, hogy gyorsabb vagyok, mint ők. A lábaim egyébként is remegnek.* - Ilyen barna bőrű fehérnéppel még úgysem volt dolgunk….megnézzük, hogy olyan-e a sikolyod, mint a többinek. A bőröd ugyanolyan puhának tűnik…. *Vigyorog rám a másik is. Kikerekednek a szemeim és szaporán veszem a levegőt. Riadt pillantásom egyikről a másikra kapom. Most mit csináljak?*
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Imádok lovagolni! Ez persze nem is csoda, hiszen tünde lévén - ha nem is olyan jó és tiszta tünde lévén - szeretem a természetet, az állatokat és persze a lovamat. A gyönyörű, éj fekete, harcias és izmos ló már régóta velem van, valahogy már benne van a szívemben a szomorúság, hogy hamarosan meg kell válnom tőle. Nem sok érzelmet, szeretetet szoktam mutatni, de a lovaimtól a búcsú mindig megviseli kemény szívemet. Így hát kiélvezem addig a dolgot, amíg még itt van velem. Nagy vágtára indultunk ma reggel, hiszen sikerült egy kisebb munkát találnom a városban. Egy csomagot kell elvinnem Norlanba egy embernek. Fogalmam sincs, mi van a csomagban, de igazából nem is érdekel. Így hát az úton vágtatva sietek a városba, és már látom is a várost a távolban, amikor bekanyarodva két férfit látok meg, és egy halálra riadt fekete bőrű nőt. ~Milyen gyönyörű!~jut eszembe először a gondolat, majd hamar felmérem, hogy a gyönyörű nő éppen veszélyben van. Észreveszem, ahogy az egyik férfi egy kést vesz elő az övéből. Megállítom a lovat, majd halk lépésben közeledek feléjük. Felemelem mindkét kezemet, mire a ló néhány méterre a férfiaktól megáll. Hirtelen ökölbe szorítok a kezemet, mire a két férfi a szívéhez kap. Elzárom a vérüket a szívüktől, így fulladozva roskadnak a földre. Kinyitom az ökölbe szorított kezemet, és a tenyeremmel lefelé fordítom, lassan engedve lejjebb a kezeimet. A két férfi térdre rogyik és szinte meghajol a fekete bőrű nő előtt. Elégedett vigyorral konstatálom ijedt pillantásukat és halk nyögéseiket. - Azt hiszem, hogy a bocsánatodért esedeznek! - szólalok meg határozott, ámde nyugodt hangon, és a nőre villantok egy mosolyt. A férfiak ijedten nyögnek, vélhetőleg nem tudják, hogy mi is történik velük. Nem sokan vagyunk vértündék, így nem terjedt el a hírünk még a legtöbb helyen. Lassan leszállok a lóról és elengedem a férfiakat, akik egyből felegyenesednek és felém fordulnak. Ijedt és haragos a pillantások. Már futnának el, amikor ismét lendítem a kezemet, most a lábukat bilincselve a talajhoz. Akárhogy akarnak mozogni, a vérük, az izmaik nem engedik őket. - Talán mennek valahova, uraim? - sétálok közelebb hozzájuk és gonoszan mosolygok rájuk, majd a nőre is vetek egy pillantást.
*Lefagyok, és semmi nem jut eszembe, még akkor sem, amikor egy lány tűnik fel. Bizonyára valahonnan közelről érkezett, mert a ló nem tűnik túl fáradtnak. Talán Tarsisból, úgy hallottam, hogy az a legközelebbi város Norlanhez. De ezen sem gondolkodok sokat, mert hirtelen a két bandita leroskad a földre. Nem tudom, hogy kitől féljek jobban, a nőtől, vagy pedig a banditáktól. Azt azért elismerem, hogy nagyon szép, ahogy sakkban tartja a férfiakat, de egyben rémisztő is, hogy ekkora hatalma van felettük. Örülök, hogy nem engem kapott el. Úgy tűnik, ebben a világban minden ok nélkül is képesek ellenségesen viselkedni az emberrel. Nawa is furcsán viselkedett, de ezek a banditák egyenesen rémisztőek. Ahogy hozzám szól, én is felnézek rá, de lehet, hogy a tekintetem még mindig riadt. Nekem aztán nem kellenek ezek a rosszarcú férfiak. Nem tudok még mosolyogni, de én nem akarom senki halálát.* - Hadd menjenek! Ne bántsd őket, kérlek! Végülis nem ártottak nekem…. *Nézek fel a lányra. Látom, hogy hegyes a füle. Biztosan egy elfről van szó. Én azonban az elfeket inkább jóságosnak és bölcsnek tartom, így azt remélem, hogy ma itt nem fog senkinek baja esni. A banditák talán tanulnak a hibájukból, a lány pedig békésen hagyja elmenni őket. Talán naiv vagyok, de nem szeretnék halált látni. Nekem az is rossz volt, amikor erőszakoskodtak velem. Nawával sem volt jó, mert ő is fenyegetően viselkedett. Közben észre sem veszem, hogy még mindig szorongatom a kést és még mindig feszült is vagyok. Jobb lenne az egészet elfelejteni. Talán mégsem nekem való ez a kósza-élet?*
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Ahogy a nőre nézek, látom a szemében a félelmet, és meglepődök, hogy nem a férfiakra irányul, hanem rám. Talán tőlem félne? Felvonom a szemöldökömet, majd lassan a férfiakhoz sétálok, akik habár már állnak, a lábukat nem tudják mozgatni. Elégedett mosollyal nézek végig rajtuk, majd határozott mozdulattal rántom elő az egyik tőrömet és tartom az egyik férfi torkához. Kezem pedig lázasan kutat a nadrágjában/kabátjában/mellényében valamicske apróbb pénz után. Találok is egy erszényt, de talán 2-3 darna van benne. Lassan átsétálok a másik férfihez, akinél azonban semmit nem találok. - Jézusom, még csak kifosztani sem érdemes titeket. - morgom magamban, és az erszényt a férfi elé dobom, majd intek a kezemmel, mire immár szabadon mozoghatnak. A nőre nézek, aki egyszerűen szabadon engedné a férfiakat. Furcsa gondolkodásmód, az biztos, minden esetre a két férfire nézek, akik már ott sincsenek. Vélhetőleg beugrottak egy bokor mögé és az erdőben folytatják tovább az útjukat. - Elég könnyen elengedted őket. Nem akartad megtorolni, hogy majdnem kiraboltak? Talán a csinos nyakadat is elvágták volna. - szólalok meg komoly tekintettel és a nő szemébe nézek. Megfogom a lovam kantárját és kicsit közelebb sétálok hozzá. Lágyan megérintem a nő arcát, és elképedve bámulok rá. - Gyönyörű vagy! A bőröd... Honnan származol? - suttogom ámulva. Még soha életemben nem láttam barna bőrű embert, pedig már élek egy ideje, de valahogy ezek a szépségek elkerültek eddig. Sötétebb bőrűt már láttam, de ilyen gyönyörű, csillogó barnasággal még nem találkoztam.
*Az elf lány felhúzza a szemöldökét, én meg csak nézem, ahogy a két banditához megy. Látom a mosolyt az arcán és meg mernék esküdni, hogy élvezi ezt a helyzetet. Miért? Nem értem, de legalább én kezdek megnyugodni, bár a kezemé még mindig remegne, ha egyik a zsákomat, a másik meg a tőrömet nem szorítaná teljes erejéből. Ahogy a tőrét a torkához emeli az egyiknek, újra megszólalnék, hogy ne bánts, de nem vágja bele a hegyes és éles fegyvert. Rájövök, hogy csak élvezi a helyzetet, hogy a két megfélemlített embert riogatja tovább. Aztán jön az újabb hidegzuhany. Az elf lány ki akarja rabolni a két embert, de keveselli, amit náluk talál. Milyen lelke van ennek az elfnek? Hallottam, hogy vannak sötét elfek, de állítólag azoknak a bőrük sötét színű. Az én megmentőmé nem ilyen. Legalább tényleg elengedi a rablókat, már el is tűnnek. Talán épp ez az élmény kellett nekik, hogy legközelebb meggondolják, ki akarnak-e rabolni valakit. A lány ekkor néz rám, aztán vissza a banditák hűlt helyére, majd megint rám.* - Nekem nem kenyerem a bosszú. Nem tettek velem semmi rosszat…hála neked. *Ott állok, kezemmel még mindig a tőröm szorongatva a zsákomban, és nézem, ahogy egyre közelebb jön hozzám. Nem látom rajta a bántó szándékot, ezért aztán nem is mozdulok. Ahogy hozzám ér, megborzongok. Ki tudja, hány életet oltott már ki azzal a kézzel? Nawa csak fenyegetett, de nem láttam, hogy mire képes, de ez a lány most olyat mutatott…hozzájuk sem kellett érnie! Aztán még jön a még nagyobb meglepetés. Ha egy férfi mondaná nekem ezt, akkor is teljesen zavarba jönnék, de egy lány teszi ezt. Utoljára édesanyámtól hallottam, hogy gyönyörű vagyok, pedig én sosem láttam magam szépnek. A nővéreim szebbek nálam sokkal. Én csak egy kis béka vagyok hozzájuk képest.* - Én…én….délről. A dombságból…egy faluból. Mi van a bőrömmel? Van rajta valami? *Nem értem a kérdést és a faluban megszoktam, hogy mindenféle színű emberek jönnek-mennek. Volt ott sárgás, fehéres, majdnem olyan fehér is, mint Nawa, meg egészen aranybarnás, de még piros is. Habár ő azt mondta, hogy csak sokat volt a napon és ettől lett piros a bőre. És persze a hozzám hasonló barnák, akik abban a faluban laknak. Teljesen zavarba hozott engem. Csak nézek csillogó szemmel, amíg azt is le nem sütöm. Talán most ér utol az eddigi feszültség, vagy az egész út, ami történt. A fáradtság, Nawa, a banditák, a hosszú magány, de megszédülök, és egy pillanatra megfordul velem a világ is. Ha az elf lány nem kap el, akkor ott rogyok le a földre mellette.*
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Nem ölöm meg az embereket, miért is tenném? Nem bántották a nőt és nekem sem támadnak. Na ja, mert nem is tudtak. Ilyenkor élvezem, hogy a mágus tovább él bennem, így sokkal erősebb mágiával rendelkezem, mint a velem egy idős vér elfek. Lehet, hogy néhányan csak egy testrészét tudnának megbénítani és irányítani,én akár egy embert is, vagy két fél embert. Persze másrészről borzalmas a mágus a fejemben, a testemben és a lelkemben. Bár talán a lelkem még tiszta tőle. Már amennyire tiszta lehet onnan, ahonnan jöttem. A két férfit végül nem fosztom ki, talán a legértékesebb dolog rajtuk a bőr csizmájuk volt. Unottan engedem hát tova őket, bár meglepődök, hogy a nő nem akar semmit sem tenni velük. Hogyha engem megtámadnának és lenne lehetőségem, biztos, hogy minimum egy pofont kevernék le nekik. - Hála nekem. De vajon ha nem jelenek meg, meg tudtad volna védeni magad két ilyen jóravaló férfi ellen? Nem gondoltál rá, hogy sikíts? - vonom fel ismét a szemöldökömet. Nem lenézni akarom a lányt, de nem látok nála semmiféle fegyvert és nem is nagyon úgy néz ki, mint aki simán megtudja védeni magát. Nekem legalább a hátamon van az íjam, oldalamon a kardom, és a csizmámból előrántott tőr is visszakerül a helyére. Közelebb sétálok hozzá, most hogy elrendeztem a férfiak sorsát, jobban megnézem a megmentett, bajba jutott hölgyet. És elcsodálkozok, hogy mennyire gyönyörű! Valóban, nő létemre kicsit fura ezt mondani, de mégis. Lágyan megsimítom a nő arcát és sóhajtok egyet. - Délről... - suttogom döbbenten, szinte elalélva. - A bőröd... Gyönyörű! Mint a csokoládé. A legfinomabb csokoládé. - suttogom és szinte imádattal ejtem ki a szavakat, miközben nem veszem le a szememet a nő arcáról. Lesüti a szemét, majd érzem, hogy a szíve néhány ütemet kihagy, és lassan dőlni kezd. Gyors reflexemmel elkapom a nőt, és a karomba tartva nézek rá. Elájult, ebben biztos vagyok, bár azt nem tudom, hogy miért. Lágyan megsimítom a haját, majd magamhoz hívom a lovamat és lefektetem, így rá tudom tenni a nőt. Lassú lépésben indulunk be az erdőbe, ahol keresek egy csinos, csendesen csobogó vízesést, amihez egy kis patak kapcsolódik s egy csodálatos, friss, zöld füvű rét. Leszerszámozom a lovamat, majd a nyerget a nő feje alá rakom, elfektetem a puha fűben, és lágyan lelocsolom a friss, hideg vízzel.
*”Csokoládé.” Ez az első gondolatom, amikor fintorogva magamhoz térek. Hideg víz folyik az arcomon, ezért odanyúlok és letörlöm róla. Homályosan egy nő arcát vélem felfedezni magam előtt. Lassan kitisztul a látásom és elámulok a piros hajzuhatagon, és a piros íriszeken is. Felkönyökölök, és ha hagyják, akkor fel is ülök. Felhúzom a térdeim és átkarolom őket. Csak lassan jutnak eszembe a dolgok. Vándorúton voltan, miután megszöktem hazulról. Aztán eszembe jut minden más is, az is, hogy az elf lány hogy bánt a banditákkal.* - Mi történt? Hogy kerültem ide? *Eszembe jut, hogy talán engem is bántott ez a vörös hajú, de kegyetlen nő, ezt viszont elhessegetem. Nem fáj semmim. Nagy, fekete szemekkel nézek fel az előttem állóra.* - Te hoztál ide! Miért segítesz nekem? *Az eddigi tapasztalataim ellent mondanak annak, amit megszoktam a faluban. Ott olyanok voltunk, mint egy nagy család. Segítettük egymást, ahol tudtuk, mert mind tudtuk, hogy talán a legközelebb épp nekünk lesz mások segítségére szükségünk. De itt, a vándorlás alatt úgy láttam eddig, hogy kicsit mások az emberek, vagy inkább a lények. Körbenézek, és a zsákomat keresem. Nem a kezemben van, ahogy a tőr sem, amit olyan görcsösen markoltam korábban. Nem hiszem, hogy meg tudtam volna sebezni vele akármelyik férfit. Sosem bántottam még embert, kivéve a vőlegényemet, Mumbasát. De őt is csak azért, mert nem akartam, hogy erőszakoskodjon velem. Megnedvesedett hajam kiigazítom az arcomból. Lassan visszatér a természetes barna színem is. Kissé zavartan nézek vissza a lányra.* - A zsákom nem láttad?
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
A nőt ájultan a patakhoz viszem, lágyan lefektetem és kicsit megmosakszom én is, feltöltöm a kulacsomat. A lovam közben legelészik a puha, finom és friss fűből. Elég jó dolga van mostanában, sok füves helyen állunk meg. Múltkor a tengerparton is legelgetett egy kicsit, amikor Lys-zel találkoztunk. Most pedig ezen a csodaszép tisztáson, ahol nem hallatszik más, csak a kis vízesés zubogása, és a madarak csodálatos éneke. Felfrissítem magam, majd lassan a nőhöz sétálok és lágyan ráfröcskölök egy kis vizet, mire lassan kinyitja a szemét. Látom, hogy kicsit homályosa látása, majd észrevesz, én pedig elmosolyodom. A bőre kicsit sápadt, de még így is olyan gyönyörű barna. Lassan felül és körbenéz. Félelem csillan a szemében. Vajon tényleg félelem? Talán azt hiszi, hogy őt is bántom? Csalódottság és harag lobban fel bennem. Semmi hálát nem látok a nőben, pedig megmentettem. Milyen ember az ilyen?! A kérdésére felvonom a szemöldökömet, majd elfordulok és fojtatom a kulacsom megtöltését. - Elájultál. Idehoztalak erre a rétre, itt nyugodtan kipihenheted magad. - válaszolok neki úgy, hogy nem nézek rá, háttal guggolok neki a pataknál. - Hagytalak volna ájultan a poros úton? - nézek hátra értetlenül a vállam felett. Ezt azért ő sem gondolhatja komolyan. Ennyire nem vagyok szívtelen. És amúgy is megtetszett nekem a nő. A kulacsaim immár friss vízzel vannak tele, így lassan a nyereghez lépek és kihúzom a lány alól, hiszen eddig azon feküdt. Belerakom a kulacsokat a zsákomba, majd a nőre nézek és figyelem, ahogy gondolkozik és felméri a helyet.* - Ott van a fa tövében. Nem nyúltam hozzá. - mutatok az egyik közeli fa tövéhez, talán 2-3 méterre onnan, ahol a nő feküdt. Hogyha ügyes, még el is érheti úgy, hogy ne álljon fel. - Szép ez a hely, nem? - ülök le a fűbe és kicsit elmerengek a csodálatos tisztáson, megsimítom a puha füvet és most érzem, hogy valóban elf vagyok. Habár nem zöld, de elf... - Hova indultál? - nézek a nőre és ismét az arcán, a bőrén legeltetem a szememet.
*Ránézek, ahogy válaszol. Elájultam. Soha nem ájultam még el. Tényleg nem gondolom komolyan, hogy ott hagyott volna, de megingott a bizalmam az utakon kószáló lények szándékait illetően. A mutatott irányban én is felfedezem a zsákot és elengedve térdeimet, ki is nyúlok arra. Csaknem elveszítem az egyensúlyom, de másik kezemmel is megtámasztom magam, még bele is markolok ujjaimmal a puha, szinte még nedves földbe és a rajta növő, kövér fűbe. A zsákot nem nézem meg, arra gondolok, hogy csak megvan mindenem, az a kevés is. Végre normálisan beszél a lány velem. A tekintete még mindig kicsit olyan furcsa, de már nem zavar annyira. Talán az első mosolyomat láthatja széles ajkaimon, ahogy visszanézek rá. Két kezem hátranyújtom, és kicsit hátrébb dőlök, miközben a kezeimre támaszkodok. Egy tincs az arcomba hullik, de nem zavar annyira, hogy foglalkozzak vele.* - Igen, pont olyan dús a fű, mint otthon. *Nézek körbe és eszembe jutnak a falu körül elterülő rétek, a napi rendszerességgel őket öntöző bő esők. Gyönyörű hely, és én nagyon szeretem. Eszembe jutnak a testvéreim is, akiknek már saját életük van, családjaik, és akiket mind egy ilyen táj tart el. Barna szemeim előtt látom futkározni gyermekeiket. Még azt is látom, ahogy kissé izzadt, sötétbarna bőrükön megcsillan a forró napsütés. Az egész olyan idilli, nekem mégsem jutott belőle.* - Nem tudom. *Adom meg a választ kicsit elkomorulva.* - Hozzá akartak adni Mumbasához, de ő hamarabb akart engem, mint hogy az övé lehettem volna. Elvitt egy félreeső helyre és erőszakoskodni kezdett… Nagyon rossz volt. *Nem folytatom, sóhajtok egyet, és a szemem a közben a ruhát díszítő kis virágok mintáját figyeli, amik a sóhajtásra a mellemmel együtt emelkednek és süllyednek vissza. Aztán mosolyt erőltetek arcomra és felnézek az elf lányra. Most inkább hasonlít azokra az elfekre, akiket a történetek alapján elképzeltem. Ahogy itt ül a füvet simogatva és merengve.* - De nem csak ezért jöttem el. Úgy érzem, hogy nekem más életem van, mint a többieknek. Valami más vár rám. A kószák történetei pedig olyan szépek voltak a tűz mellett és Roza néni is olyan sok dolgot mondott a világról, hogy nekem azokat látnom kell. De eddig csak veszélyes emberekkel találkoztam….
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Lassan a nő kezd magához térni és teljesen felfogja, hogy mi történt vele, és hogy hol is van. Amikor elárulom, hogy elájult, elég értetlen pillantást vet rám és kezdek azon gondolkodni, vagy vajon tudja-e a szó jelentését. De végül megnyugszik, és nem hozza fel újra a témát. A zsákjáért nyúl, amibe tényleg nem néztem bele, pedig a kisördög most ugrál a vállamon, hogy simán kirabolhattam volna a nőt. Persze, akkor biztos tudta volna, hogy én voltam az, és ahogy most belenézett volna a zsákjába, látta volna, hogy hiányzik valamije. Ennyire nem vagyok ilyen rablós. Persze, ha van rá lehetőségem, mint ahogy a két támadónál is volt, akkor miért is ne vegyem el azt, ami nekem kell? Elég furcsa gondolkodás módom van, az biztos. Minden esetre a nő cuccait nem vizsgáltam át, és ezért büszke vagyok magamra. Mikor az otthonát említi, lágy mosoly suhan át amúgy komoly arcomon és ábrándozva nézem a nőt. Elképzelem, hogy ott mindenkinek ilyen gyönyörű a bőre és elképzelek egy sötét bőrű tünde férfit is. Szinte perzselő vágy suhan át a testemen a gondolatra, és el is pirulok. A kérdésemre, miszerint hova is indult a nő, egyszerű választ kapok:"Nem tudom." Értetlenül, felvont szemöldökkel nézek a nőre. -Nem tudod? - kérdezek vissza, majd mesélni kezd, hogy hallott történeteket a világról, a csodaszép helyekről és kalandokról és ezért indult útnak. Elmeséli a férj jelöltével történteket is, és összevonom a szemöldökömet. - Te tényleg egy bajba jutott hölgy vagy. - mosolyodom el és kicsit oldalra döntött fejjel, csillogó szemmel nézem a nőt. - Sajnos az élet nem mindig tej fel. Vannak igazán veszélyes embereket és lények is a világban. Talán én is azok közé tartozom. - nézek a vízre merengve és kicsit szomorkás lesz a hangom és az arcom. Eszembe jut a gonosz mágus, akit megöltem, mégsem sikerült elpusztítanom, és most kísért, mindig velem van és kényszerít dolgokra. Szörnyű érzés tudni, hogy bármikor irányíthat és lehet, hogy ártatlanokat ölök meg anélkül, hogy akarnám. - És mond csak... - nézek ismét a nőre és kíváncsiság, pajkosság csillan a szememben. - Vannak arra felétek ilyen gyönyörű, sötét bőrű tünde férfiak is? - kérdezek rá az előbbi ábrándozásomra, és el is pirulok, hiszen a nő sejtheti, hogy miért is kérdezek ilyesmit.
*Az elf lány elpirul. Ez aztán az én zavaromat is növeli. Miért pirult el? Csak egy lánnyal beszélget, velem. Olyan gondolatok jutnak eszembe, amiket csak egy vándor mesélt el és ő is vonakodva, amikor Telar egyik ünnepén lányok öleltek lányokat és még ő, a sokat látott kósza is meglepve nézte ezt. Talán miattam pirult el??? Így aztán csak hebegve tudok tiltakozni. A „hölgy”, ahogy ő hívott, az én szememben egy úrnő és hozzá, az előkelő, jó állapotú ruháihoz, nemes külsejéhez sokkal jobban illik, mint az én egyszerű, földműves származásomhoz és öltözködésemhez.* - Hölgy…? Öh…én nem…inkább téged nevezhetnénk annak. Egy nemes lánynak tűnsz. *Azért a végére megjön a hangom. Végre eljut a fülemig a lány kérdése is és most én is elpirulok az orromtól, a ruhámból kilátszó kulcscsontom környékétől kezdve a hajam alá bújt fülem tövéig.* - Bocsánat….tudod, a felénk járt vándorok sok furcsaságot meséltek már. Félreértettelek. *Masszív pirulásban vagyok még mindig és a kíváncsian, pajkosan csillogó szemekben nézek. Hogy is hihettem én ezt?! Milyen bolondos is vagyok még mindig! Édesanyámnak igaza volt, a világ sokkal másabb, mint amit mi látunk onnan, és mint amit a vándorok elmeséltek nekünk.* - Nálunk csak emberek élnek. A legtöbb olyan barna, vagy még barnább bőrű, mint én, de vannak azért fehér bőrűek is néhányan a falu közelében. Ők messziről, a vár és a város irányából költöztek ki közénk. És van egy idős bácsi is, akinek egészen sárgás a bőre színe. Ő nem tudom, hogy honnan jött oda, de mióta az eszemet tudom, ott él abban a kis kunyhóban a nagy erdő felé vezető ösvény mellett. Igazi elfet csak egyszer láttam és most téged. Mindig is kíváncsi voltam, hogy milyenek vagytok közelről. Hogy éltek, miben vagytok még mások, mint a szép, hegyes füleitek… Ti vagytok a hősök, akik a világban a jót fenntartjátok. *Észre sem veszem, hogy locsogok, pedig már felnőttem, de gyermekkori álmaim egyike testesült meg előttem. Ráadásul olyan idős lánynak tűnik, mint én. Egészen fellelkesültem és úgy állok két térdre, hogy közelebb lehessek egy igazi tündéhez. A szemeim biztosan csillognak már a lelkesedéstől és csak ezután kapom magam rajta, hogy hogyan is viselkedek. Édesanyám mindig mondta, hogy uralkodjak magamon. „A világ nem mindig kedveli a gyerekes asszonyokat.” Persze én még nem vagyok asszony….*
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Habár a nő tényleg nem néz ki nemes hölgynek, nem is erre gondoltam, hanem egyszerűen csak így szokták mondani. Bajba jutott hölgy. Mikor Fela visszakozik, és közli, hogy ő nem igazán nemesi hölgy, határozottan húzom ki magam és mosolyodom el. Mosolyom határozott, büszke és kicsit lenéző is. Valóban eltalálta, én igen nemes vérelf vagyok, lévén a családunk alapította oly' régen Lumel'Auvreát, nem hiába viseli a vérelfek városa a mi nevünket. - Nem tévedsz, valóban nemesi vér folyik ereimben. - jelentem ki, majd elnézek a patak felé és furcsa, sötét gondolatok jutnak eszembe. A megjegyzésre, miszerint talán én is egy "rossz" vagyok a világban, a nő nem felel semmit. A kérdésemre azonban "masszívan" elpirul, én pedig kíváncsian csillogó szemmel figyelem a leányzót. A bőre most még gyönyörűbb lesz, ahogy a sötét, csokoládé színű bőrén megjelenik a két aprócska, piros folt. Megbabonázva nézem a két foltocskát, és bizony olyan gondolatok jutnak eszembe, amik még az említett vándornak is meglepetést okoznának. Csalódottságomat nem tudom leplezni, mikor a nő közli, hogy feléjük csak emberek élnek, elfek nem. Fela elmeséli, hogy kik élnek a kis városában, majd azt is megemlíti, hogy egyszer látott még csak egy elfet rajtam kívül. Elmosolyodom és ismét büszkén kihúzom magam, majd a fülem mögé tűröm a hajamat. - Hát igen, nemes nép vagyunk, tele különlegességekkel. - jelentem ki és kicsit oldalra döntöm a fejemet, úgy nézem a nő arcát. - De ti emberek is olyan érdekesek vagytok. Annyi mindent bele tudtok sűríteni aprócska, rövid életetekben, és annyi álmotok van, amit még mi elfek sem biztos, hogy el tudnánk érni annyi idő alatt, ami a rendelkezésünkre áll. De hogy mi tartjuk fent a jóságot a világban? Hmm. - nézek meghökkenve a nőre, majd elgondolkozom, néhány másodpercig csendbe burkolózom, végül sóhajtok egyet. - Ahogy az embereknél, úgy a elfeknél is vannak különféle népek, jellemek és nagyra vágyók. Mi sem vagyunk csak jók, hiszen vannak sötét elfek, akik a sötét mágia rögös útját választották. - sóhajtok egyet és magamban hozzáteszem, hogy talán én is ezekhez az elfekhez tartozom. Alapjáraton nem vagyok gonosz, sőt sötét lelkű sem, azonban megyek a céljaim után, és hogyha azok elérése érdekében át kell gázolnom bárkin, akkor megteszem. Ön-, és forrófejű vagyok, ezt beismerem. Végül, hogy ismét kellemesebb vizekre tereljem a beszélgetést, felteszek egy kérdést: - Mit gondolsz, vannak ilyen gyönyörű, sötét bőrű elfek, mint amilyen te vagy? Lehetséges? - nézek kíváncsian, vágytól csillogó szemmel a nőre és lázasan gondolkozom, hogy vajon létezhetnek-e, élhetnek-e ilyen gyönyörű elfek a földön.
*Látom, ahogy kihúzza magát. Meg mernék esküdni, hogy most nagy büszkeséget érez odabent. És aztán megint csak néz és néz engem. De legalább már tudom, hogy a férfiakat szereti, és ez sokat számít, hogy nyugodtabb legyek. Azért látom, hogy csalódott a szavaimra. Nem is tudom, honnan remélte, hogy olyan bőrű elfek élhetnek nálunk, mint én. A füle mögé tűri a haját és én a szépen ívelt vonalú fülét nézem egy rövid ideig, miközben beszél. Látom, hogy meglepődött, és nekem is eszembe jutnak mesék a sötét elfekről, és a városukról is. Szépen beszél rólunk, emberekről, de én sem mondanám sosem, hogy nem szeretem a népem. Én is ember vagyok és szeretem a saját életem, pedig épp most fordult fel fenekestül. Még mindig térdre emelkedve és kipirulva, most inkább a lelkesedéstől, de továbbra is csillogó szemekkel hallgatom. Valahogy furcsának tűnik, és végre szembe jut, hogy miért. Sosem hallottam piros hajú tündékről.* - Én hallottam már sötét bőrű elfekről. Azt mesélik, hogy akiknek a szívébe a sötétség beköltözött, azokat kitagadtátok soraitokból. Úgy tudom, hogy az északi hegyekben alapítottak egy várost maguknak. Nekik sötét a bőrük, de én úgy hallottam, hogy inkább szürke, mint barna. *Most közelebb hajolok, és ha tehetem, kinyújtott ujjaimmal megérintem a vörös haját. Felcsillanó szemeim közben már rá vándorolnak.* - De sose hallottam olyan tündéről, akinek piros lenne a haja. Nagyon szépen kiemeli a füledet. És nem is értem, miért mondod az én bőrömre, hogy gyönyörű, hiszen csak más, mint a tiéd és a tiéd legalább olyan selymesnek tűnik. *Az eddigi lelkesedésem most újra zavarba vált át. Nem is tudom, hogy hogyan jutottam el odáig, hogy egy elf nőnek bókoljak. Pedig én a férfiakat szeretem, ha nem is a vőlegényem. Csak nem találtam olyat, aki osztozna az álmaimban. Mind nagy családot, sok gyereket, földet és házat akart. Én meg ezeket nem. Másra vágyok, és most itt van előttem egy más élet. Talán hasonló, mint a kószáké, akik átutaznak rendszeresen a falunkon.*
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Valóban büszke vagyok a véremre, ezt nem tagadom. De ugyan ki nem lenne büszke arra,hogyha a családjáról neveznek el egy elf várost? Látom, hogy a nő egy kicsit nyugodtabban veszi a levegőt és a szíve is lenyugszik, habár sejtem, hogy miért is volt ideges. Igen, a férfiakat szeretem, de valami furcsa késztetést érzek, hogy végigsimítsak a nő gyönyörű testén... De ezt a vágyat igyekszem elfojtani, hiszen sejtem, hogy nem örülne neki, hogyha leteperném, csak hogy érezhessem bőre lágyságát, és csodálhassam meztelen testét. A gondolataimat így a sötét bőrű elfek felé terelem és csalódott leszek, amikor kiderül, hogy ott náluk nem élnek elfek. Elgondolkozok azonban azon, hogy vajon egy fél-elfnek lehetne- e ilyen gyönyörű bőre. Lelki szemeim előtt megjelenik egy sötét bőrű ember magam mellett, karomban pedig egy fél-elf, sötét csokoládé színű gyermek. Lágy, anyai mosoly kúszik az arcomra, ahogy kapaszkodom az álomképbe, egészen addig, amíg a nő meg nem szakítja ábrándozásomat. A sötét elfekről mesél, és az arcomról eltűnik a mosoly, komor ábrázatot veszek fel és alig észrevehetően bólintok. - Igen, valóban vannak sötét lelkű elfek, akiknek sötét bőrük van. De nem ilyen gyönyör, csokoládé színű. - sóhajtok szomorúan, és ismét néhány pillanatra a nőn hagyom a tekintetem. A bókjára felvonom a szemöldökömet és elmosolyodom. - Vérelf vagyok. Nekünk általában vörös, vagy fekete a hajunk. Ez a mágiánkból adódik. - magyarázom el a nőnek a hajunk eredetét. - Persze - mint mindenhol - nálunk is vannak kivételek. Édesanyám haja fekete, mint az ében, édesapámé azonban olyan vörös, mint az enyém. Mi éppen nem tartozunk azok közé. - mosolyodom el és egy kis vidámság csillan a szememben, ahogy a szüleimre gondolok. Lágyan megfogom a nő kezét, kicsit közelebb kúszok hozzá, szinte alig választ el minket néhány centiméter és az arcomhoz emelem a kezét, tenyerébe fektetem az arcomat. Majd lassan megsimítom kézfejemmel az ő arcát, és ráfektetem a tenyerére. Mélye nézek a szemébe és egy titokzatos mosoly jelenik meg az arcomon. Furcsa vágy ölt bennem testet, és szinte alig veszek levegőt, ahogy megbabonázva simítok végig a nő arcán. Annyira lágy és olyan gyönyörű!
*Az elf lány pillantása szinte percről percre változik. Az egyik pillanatban zavarba ejtőn néz engem, a másikban meg szinte anyai mosoly árad szét az arcán. Azon a nemes, szép arcon, amilyet eddig még csak neki láttam. Talán a falunkon átutazó szőke hajú elf arcában fedeznék fel hasonlóságot, ha egymás mellett állnának. Aztán máris komorrá változik, és én csak nézem, hogy milyen gyorsan képes átváltani egyik érzésből a másikra. A zavarom tovább fokozódik, még a szemem is lesütöm. Hát tényleg ilyen lenne az én bőröm? Megint mosolyog és végre vidámnak is látom. Nem tudom, hogy létezik-e olyan, hogy „komoly” mosoly, mert akkor ez a lány velem szemben így mosolygott. Most látom, hogy milyen lehet az, amikor vidám. Nem hallottam még vér elfekről, nekem teljesen új, hogy ilyenek is vannak, és máris egészen sokat tudok róluk. Ekkor történik valami olyan, amitől hirtelen megállni érzem a szívem, akkorát dobban, aztán melegség árad el rajtam. Kívülről biztosan teljesen pirosnak tűnhetek. A vér elf lány megfogja a kezem és én nem merem kihúzni. Nem tudom, hogy attól a veszélyes harcostól, vagy varázslónőtől félek-e, vagy valami más miatt hagyom a kezem nála. Puha az érintése és meleg, bársonyos az arca, de amitől a legkevésbé sem tudok szabadulni, az a csillogó tekintete. Mosolyog, és én nem tudom, hogy min mosolyog, de úgy érzem, hogy szinte megbabonáz a szemeivel. A meleg fel-le liftezik a medencém és a fejem búbja között, miközben én még mindig ott térdelek a lánnyal szemben. A szívem majd’ kiugrik, miközben legszívesebben egyszerre visszakoznék és azt is akarnám, hogy máshol is hozzám érjen. Furcsa ez, és most nem jutnak eszembe a lopott csókok a falubeli fiúkkal a bokor mélyén, ahogy Mumbasa se.* - Még sosem hallottam rólad… *Szólok fátyolos, halk hangon, szinte suttogva. Észre sem veszem, hogy vér elfek helyet „rólad”-ot mondtam. Most egészen közel érzem magamhoz és ez a közelség magával ragadó nekem. Aprókat lélegzek, és az vékony, barna ujjaim finoman megmozdulnak a tenyerében.*
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Habár megtanultam már az érzelmeimet kezelni, nem mindig sikerül és néha elfeledkezem arról, hogy mennyi mindent elárulhat az érzelem és az arc. Sajnos nem mindig tudom kontrollálni, pedig szerintem az hatalmas hátrány, hogyha minden érzelmünk és gondolatunk kiül az arcunkra. Eleinte gyűlöltem is magamat érte, igen sokat gyakoroltam, hogy érzelemmentes legyen az arcom - avagy olyan érzelmeket tükrözzön, amit a partnerem vár. Most azonban teljesen el vagyok varázsolva és nem is figyelek semmi másra, csak az előttem ücsörgő nőre. Valóban gyorsan változik a hangulatom, ahogy a témánk is, hiszen egyszer még a nő falujáról beszélgetünk, a gyönyörű barna bőrű emberekről, másszor a fekete, sötét lelkű elfekről, végül eljutunk hozzánk, a vérelfekig. Mesélek egy kicsit magunkról, persze nem olyan sokat, inkább csak olyan érintőlegesen. Nem lepődök meg, hogy a nő még nem hallott rólunk, hiszen igen fiatal, talán még húsz éves sincs, mi pedig nem vagyunk olyan sokan, és nincs olyan nagy hírünk mondjuk zöld társainknak, akikről a nő már hallott. Hamarosan elhal a hangunk, és lágyan a kezembe fogom a nő gyönyörű baran bőrét és az arcomhoz érintem, hogy megnézze, mennyire selymes is a bőröm. Én is az arcára simítom a kezemet, lágyan megsimítva puha bőrét a kéz fejemmel előtte. Belehajtom a fejemet a lány tenyerébe, miközben a másik kezemet is megfogja. Lágy mosoly jelenik meg az arcomon, és érzem, hogy a lány szíve egyre gyorsabban pumpálja a vérét, egyre gyorsabban ver a szíve és tudom, hogy ez nekem és a közelségemnek köszönhető. Mikor megszólal, hangja fátyolos és halk, ahogy kimondja azt a néhány szt, még mindig mélyen a szemembe nézve. Tekintetem fogva tartja a nőt. Érzem, ahogy az ujjai lágyan megmozdulnak a kezembe, én pedig egyszerűen - nem szakítva el a tekintetem tőle - összefűzöm az ujjainkat, és a hüvelyk ujjammal lágyan körözni kezdek a kézfején. - Én sem láttam még soha ilyen gyönyörű bőrű nőt, mint te. - szólalok meg halk, szintén lágy hangon és elmosolyodom. Mosolyom titokzatos ás csábító, a szemem pedig vágytól csillog. Érinteni akarom ezt a nőt az arcán, a kezén, a testén és minden hol, ahol csak lehet. A kezemet, mellyel az arcán fogom, lassan lejjebb csúsztatom, és végighúzom az ujjaimat a nyakán, majd a kulcscsontján, le a melléig, ahol a mellét lágyan simítva kihúzom a kezemet és a vállára teszem. - Hogy hívnak? - teszek fel egy kérdést, amit eddig még nem sikerült és lágyan félrehajtom a fejemet, miközben a vállán pihnő kezemmel ismét útra indulok és végigsimítom az arcát, majd a füle mögé tűrök egy kósza tincset és a haját kezdem el simogatni. Az is milyen puha és lágy!
Tárgy: Re: Városhatár 
2012-09-11, 7:22 am
//
//
Nagyn élveztem a játékot, kedves Silarona! Köszönöm szépen! 
Folyt. köv. ahogy megbeszéltük! 
Én is nagyon élveztem, és Köszönöm szépen, Kain! 
//
//