Déli-dombság

//Thaloma időn kívüli játék//

A Déli dombság lejtőit ma ritkán látott kedéllyel süti a nap. Az üde zöld füvön vidám táncot lejtenek sugarai, ahogy a szellő borzolja a rétet. Fák és bokrok haragos zöld lombjai hajladoznak, ahogy a fuvallat keringőre kéri őket. Micsoda remek nap az utazásra. Alasea is derűs arckifejezéssel hagyja maga mögött a mérföldeket ezen a vidéken. Saruja ismét a vállán átvetve üti a ritmust, ahogy lépdel meztelen talpaival. A fűszálak gyengéden cirógatják bokáját, talpa alatt a föld pedig jólesőn hűvös. Barna köpenye utazózsákjába gyűrve pihen, és most is, csak egy vándorbot van nála ezen kívül, és ezt a botot is útközben találta egy erdőben. Sötét, szinte feketébe hajló barna haját a szél ide oda dobálja, mintha incselkedne vele. Mint kisfiúk a kislányokkal, megcibálják a lányok hosszú fürtjeit, hogy azok mérgesen sipítozva kergessék meg őket. Talán a szél is ezt akarja, fogócskázni... Biztos valami csalfa nimfa unatkozik...
De Alasea, csak rosszalló mosollyal megcsóválja fejét, és egy nagyobb, kicsit dühösebb szél roham ugyan megtorpanásra kényszeríti, de aztán folytatja útját. Jó lenne beérni egy faluba, hiszen lassan minden élelme elfogy. Híresztelések szóltak arról, hogy van egy falu, aminek gondja van a földdel. Makacs barna massza, nem hajlandó táplálni az életet...
A dombság viszont nem olyan kihalt, mint ahogy eddig gondolta. az egyik magaslaton áll egy alak. Alasea szeme azonnal megakad rajta, bár messze van még, de a kihalt vidéken hamar szemet szúr bárki, legyen az ember, elf, vagy sárkány. Egy pillanatig csak nézi a másikat a távolban, és úgy tűnik az ismeretlen is őt kutatja tekintetével. Innen nézve a könnyű léptű elfek családjába tartozik, karcsú alkata miatt, és minden bizonnyal nő. Vajon mi járatban lehet errefelé?
Lépteit nem szaporázza meg, se nem lassítja Alasea, halad tovább saját tempójában. Közben néha lopva odapillant a másikra, aki áll, és úgy tűnik, vár. Valamire, vagy valakire... Ez a felismerés késztette Alaseát most a megállásra.
Nem is tudja miért tette a következőt. Emelte szabad kezét, és még így távolabbról intett a másiknak... Most talán kiderül. De minek is kell kiderülni?

Az elf lány keze is könnyeden a levegőbe lendül, hogy viszont intsen, válaszul a köszönésre. Erre várt Alasea, hogy bizonyságot nyerjen a másik jó szándéka is, hogy ugyan úgy nem akar semmi rosszat egyik utazó sem.
Könnyedebb léptekkel folytatja útját a mágus lány a könnyű léptű elf felé, bár eddig sem félt, csupán tartott valamennyire az idegentől, bárki lehet, és bármit akarhat. Az úton sosem árt, ha némi fenntartással viseltet az ismeretlenekkel szemben. De immár a kíváncsiság kezd szétfutni lelkében, elkergetve minden kellemetlen érzést. A kíváncsiságon túl viszont valami megfoghatatlan érzés is helyet kér magának lassan telítve el Alaseat. Ahogy közelednek egymás felé, talán valamiféle barátságos, vagy otthonos érzés, mintha rég nem látott rokonok futnának össze.
A távolság kettejük között pedig fogy, mint őszi fákon a levelek. A kérdés röpke szellő szárnyán érkezik hozzá.
- Ritka, mint a fehér holló, de megfordul néha erre is a vándor.
Gurul ki mosolygó ajkai közül a felelet. Pillanatok töredékéig pedig elgondolkozik, hová is tart? mi a neve a falunak, ahonnan a íreket hozták?
- Nem messze egy faluba visz az utam, tán onnan jöttél? Vagy te is oda tartasz?

Nem lehet tudni, soha, hogy a sors furcsa fintora merről merre sodorja a lelkeket, akár törékeny szárnyú pilléket. Járt már ő is őserdőben, bár eddig csak egyszer vetette arra a véletlen.
- Nem bánom, tarts velem. A falu neve azt hiszem Ishidor, de nem vagyok benne biztos.
Jól jön az utazó társ. Nem tudja még milyen messze a falu, és bár magányosan éli életét, néha jólesik beszélni más élőhöz. A kövekkel is lehet kommunikálni valamiféle szinten, de sajátos válaszuk sokszor még Alasea számára is megfejthetetlen mormolás és morajlás zagyva keveréke.
- Ha már együtt utazunk, bemutatkozom. A nevem Alasea. Benned kit tisztelhetek?
Nevek. Olyan fontosnak tartják őket az emberek, hogy minden apró részét a világnak elnevezik, de kit takarhat egy név? Milyen embert? Mit mesél róla? Csak egy név... Nem mondja el milyen tájakon vezette végig az embert az istenek kifürkészhetetlen keze, mi olykor óvja, olykor veszélybe taszítja az óvatlan utazót. De talán az ő neve mesél valamit, talán hallott róla a lány már, vagy fordítva. Talán Alasea ismeri a tünde nevét. Hisz a külső megtévesztő, lehet hogy a fiatal külső agg lelket takar, és több száz éves szellem túlszárnyalja korban Alaseat. Elfeknél sosem tudhatja az ember...

- Talán erről az Ishidor nevű férfiról nevezték el a falut.
Mélázik el inkább magának Alasea. Lehet hogy valami nagy tettet hajtott végre a férfi, nagy mágus volt, talán nagy harcos? Lehet hogy a falu nem is szorul rá egy föld mágus segítségére? Vagy csak egyszerűen rosszfelé jött, összekeverte egy másik faluval?
Elgondolkozva tol arrébb lábujjheggyel egy kövecskét az útjából, aztán a lány válaszára felemeli a fejét. Szimpatikus a lány, úgy gondolkozik mint ő.
- Bizony, mindent elnevezünk, de mond e valamit a név az emberről? Elmondja e merre járt vagy hová tart? Vagy hogy tetteiben mennyire nemes...
Bizalmasabbá vált a hangja Alaseának, most hogy látszólag rokonlélekre talált.
- Nos, a faluban úgy tudom nem terem a föld, vagy csak igen csekély élelmet. Gondoltam legjobb tudásom szerint segítek nekik. De már a készleteimet is illene feltölteni, mert elfogy lassana szárított hús, és az aszalt gyümölcs...
Rázta meg utazó motyóját lemondóan, ami már igen csak sovány volt, így terhet sem jelentett sokat...
- És te Elena, mi járatban voltál a hegyek között?
Alaseát a mágia mindig oda vonzza, ahol abból vana legtöbb, amit csendben körbe tudnak folyni, átjárják mint testet az éltető vér, és egy közös mederben gyűlnek össze. Igen a hegyek... Ott szeret sok időt tölteni, persze a kötelesség nem mindig odaszólít, ahová a lába menne.

*Ezért jó, ha az embernek akad útitársa. Sok érdekes történetet gyűjthet össze így az utazó. Alasea is sokszor járja úgy a falvakat, hogy fogalma sincs a történetéről, vagy arról akiről a nevet kapta a hely. Persze vannak beszédesebb nevű helyek, például a Csillogókő. A város olyan talajra épült, amelynek méhében rengeteg kristály lapult, néhány helyen a talaj felszínére is kidugták kíváncsi csúcsukat a csillogó kövek.
De egy ilyen város, vagy falu, mint Ishidor... Ha nincs Elea, sosem tudja meg a hely történetét, és tudatlanul vonul át rajta.*
- Szerencsés, vagy, hogy hegyek között nőhettél. Én erdős helyen éltem gyerekkoromban, dombok voltak, de igazi sziklaormokat csak azóta látok, amióta vándorúton vagyok.
*Mosolyogva vonja meg vállát Alasea. A szél közben illatokat, sodor feléjük, és kevéske gomolygó füst szál fel nem messze, utazótársa pedig úgy tűnik tudja, hogy már jó helyen járnak.*
- Látom! Napnyugta előtt oda is érünk.
*Most már nem kell tartania az éhségtől, és még társasága is akadt. Van valami megmagyarázhatatlanul különös Eleaban, de ez most lényegtelen.*
- Még nem tudom, ha odaérünk, akkor utána járok mi lehet a probléma. Legtöbbször gonosz mágia, átok sújtja a helyet. De van hogy a földet kihasználják, és nem adnak neki vissza semmit, csak követelnek, ültetnek, aratnak. Pedig a föld is éhezik, nem elég neki az eső, amit az istenek küldenek.
*Nagyot sóhajt, meg kell még találnia a megfelelő varázslatot. Közben ahogy közelednem, lassan halvány zajok is odalibbennek feléjük a szél szárnyán. A nap fénye pedig egyre erőtlenebbül küzdenek az enyészet ellen. Élénk arany színük lassan narancsszínbe vált, ahogy az ég királya a hegyek közé indul, hogy lassan nyugovóra térjen.*

// időntúli Mitsukoval //

* Egy fogadóban üldögélek „enyhén” illuminált állapotban. Előttem az asztalon egy egész magas kupac ezüst pénzérme hever. A pénz mellett, egy frissen odakerült teli kupa várja, hogy korábban érkezett társai sorsára jusson. Kicsivel előrébb egy, az asztal lapjába vájt, játéktér található, a játéktéren el-elvétve érmék. Ez a játéktér egy egyszerű kockajáték színteréül szolgál. De hogy is keveredtem ide.
Pár órával ezelőtt érkeztem meg egy Tosdar nevezetű faluba. Nem egy nagy falu. Minden fontosabb épületből csak egy található benne, így ivóból is, ami egyben fogadóként is funkcionál. Hát ide tértem be, hogy megtöltsem hasam és kipihenjem az utazás fáradalmait, hogy holnap tovább induljak úti célom, Norlan felé.
A fogadóban beszélgetésbe elegyedtem néhány helybélivel, így megtudtam, hogy a falu és a környező földek egyetlen ember birtokát képezik, aki nem is olyan messze a falutól éli egész kis fényűző életét.
A kis beszélgetésünk alatt előkerült az első kupa sör is, amit hamar követett a következő. Végül csak megtudtam szinte mindent, amit érdemes tudni erről a kis faluról. Ekkor rajtam volt a sor, hogy szórakoztassam újonnan szerzett társaságomat. Ez nem is tűnt túl nehéz feladatnak, főleg azt követően, hogy megtudták elég sokfele megfordultam már. Mostanra egy lettem azok közül a vándorok közül, akiket régen én is oly sokszor és sokat hallgattam, aki elmeséli élményeit és a látottakat a világból. Így hát bele is vágtam. Először csak néhány apróbb történettel kezdtem, mint a telari kiruccanásom, majd mikor belelendültem a mesélésbe, jöhettek az érdekesebb történetek. Így került sor a sterni esetre, ahol már látszott a kételkedés az arcokon.
Mikor a sárkányhegységben tett kirándulásomat kezdtem volna mesélni, már az első mondatoknál kételkedtek. Végtére is jogosan. Ki az-az őrült, aki magától elmegy a sárkányhegységbe, kimondottan azért, hogy sárkányt találjon. Így hát életem, eme maradandó élményekkel büszkélkedő részét muszáj voltam igencsak rövidre fogni, pedig ha tudták volna miről maradtak le ezzel.
Mesélés közepette természetesen újabb korsók ürültek ki. Viszont lassan elérkezett az a pillanat, mikor hírtelen mivel folytatni. Ez volt az a pillanat, mikor szerepet kapott az a bizonyos asztal, aminél most is ülök. Shakan, a hallgatóságom egyik tagja, hívta fel a figyelmemet azt asztalra, majd meg is invitál maguk közé egy menetre.
Mondanom se kell, hogy az egy menetből nem egy lett. Azonban a kockák, a mai este, mintha velem lennének. Apróbb megingásokat leszámítva szinte folyamatosan gyarapodtam.
Most is én következek. Kezembe veszem a két kockát.*
- Gyerünk szépségeim! Csak úgy, mint eddig!
* Rövid rázást követően elgurítom a kockákat. Egy hármas és egy négyes.*
- Majd legközelebb. Akkor nem lesz kegyelem!
* Végezetül egy érmét teszek a hetes mezőn lévő érmére. Végül, hogy az ígéretem be is váljon kezembe veszem a kupát és egy nagyot húzok a tartalmán.*

* A kupa végül elhagyja a számat, de addigra a tartalmának a fele eltűnt belőle. Viszonylag hangos koppanással teszem le az asztalra. A mozdulat lendületének köszönhetően a drága nedű majdhogynem kilöttyen a kupából.*
~ Ááá ennyit nem érdemes meghagyni!
* Merül fel bennem az új gondolat röviddel az asztalra helyezést követően. Így hát nincs mit tenni, újra kezembe veszem, azonban még mielőtt eltüntetném a maradék tartalmát is, egy utolsó búcsú pillantást vetek az italra. Kicsit sajnálkozva veszem tudomásul, hogy a tervemnek köszönhetően újra üres korsó tulajdonosa leszek. Azonban megnyugtat az a tudat, hogy a fogadó még közel se fogyott ki az italból.
Eközben a következő is eldobja a kockát. Örömmel veszem tudomásul, hogy még egy érmével gazdagodik a játéktéren található érmegyűjtemény. Így egy mosoly társaságában kezdem el kiüríteni alkoholtartalmú italom tárolóedényét.
Az utolsó előtti kortyot veszem éppen a számba, mivel nem akarom túl sok ideig figyelmen kívül hagyni az asztalon folyó eseményeket, ezért elhatározom, hogy az utolsó kortyokat a lehető leggyorsabban fogom lefolyatni a torkomon. Ennek köszönhetően fejemet kellőképpen hátradöntöm.
Egyszer csak egy apró kéz ragadja meg a nyakamat.*
- APAAAA!!
* Nem kellett több, ugyanazzal a lendülettel került vissza a tárolóba a folyadék, amilyennel az távozott belőle, sőt talán még gyorsabban is, pedig az ürítés se volt egy lassú folyamat.
~ APPPAAAAAA! Ez valami rossz vicc!
* Miközben erre gondolok próbálom letenni a a kupát, ami a nyakamba kapaszkodott gyereknek és a már elfogyasztott alkoholnak köszönhetően nem volt olyan egyszerű feladat, mint az normális esetben lenni szokott.
Arcomon a teljes értetlenség és a tévedés iránti reménykedés uralkodik el.
Végül csak sikerül letenni a korsót, igaz nem első próbálkozásra, de most nem ez a legnagyobb bajom. Végre sikerül egy pillantást vetnem a gyerekre, aki még mindig a nyakamba kapaszkodik.
Igazán csak ekkor kezdek el pánikolni, mivel a gyerek egészen hasonlít rám, bár ezt próbáltam elfojtani, amennyire csak tudtam. Igaz még elég fiatal.
Már készültem kinyitni a számat, hogy közöljem vele tévedését, legalább is nagyon remélem, hogy tévedését, de megelőzött.*
- Végre meg vagy!! Anya!! Gyere ide!! Megvan apa!!
* A gyermek szavaiból sugárzó magabiztosság, hírtelen feledteti velem a szavaiban megbúvó jeleket, melyek arra utalnak mégis csak tévedés áldozata vagyok. Ugyanis utolsó józan emlékeimben sem szerepelt még gyerek, most meg ő ismert fel engem. De ez a magabiztosság …
Ekkor a gyermek hátrafordult és hívogatóan intett hátrafele. Tekintetemet óvatosan emeltem csak felfele. Reménykedtem, hogy majd az anyja rászól, mikor meglátja, hogy tévedett a csöppség.*
- Megyek kicsim.
~ Jaj nekem! Ismerem ezt a hangot.
* Már csak ez hiányzott a kellő kétségbeeséshez. Ezt a hangot már lassan négy éve nem hallottam, azonban mégis egy életre belevésődött az emlékezetembe. Az eroniai szigeten megismert elf, aki nagyban hozzájárult felejthetetlenné tenni azt a kevesebb, mint két napot, amit együtt töltöttünk. Csak ekkor figyeltem fel a gyermek korára, amit szintén megfelelőnek saccoltam az alkalomhoz.
Most már tagadni se tudtam volna a kétségbeesést, ami egyre nagyobb mértékben kezdett úrrá lenni rajtam. Kezdem tényleg elhinni, talán nem téved a kicsi.
Tekintetem újra elindul felfele és nem tudom, hogy örüljek-e a látottaknak, vagy ne.
Sokszor gondoltam az évek alatt arra, merre lehet Mitsuko? Mi történhetett vele? Megtalálta-e már a sárkánya ellenszerét?
De most, ebben a szituációban inkább azt kívánnám, bárcsak ne ő lenne itt. Legyen inkább egy vadidegen nő, akkor végre megnyugodhatnék és visszatérhetnék az asztalhoz, a korsómhoz, a kockákhoz és a nyert érmékhez.
Végül muszáj elfogadnom a tényt. Tényleg Mitsuko az, aki felém tart.*
- Mitsi ?
* Teszek még egy utólsó kísérletet, hátha csak hasonlít rá, de sok reményt már nem fűzök hozzá.
A válaszából egyértelmű volt, ő az. Közel se állítanám azt, hogy megkönnyebbültem volna.*
- Mi … ? De … ? Mégis … ?
* Végül csak nem bírom kimondani a szavakat. Egyszerűen csak Renre nézek, aki kék szemeivel az enyémbe bámult, majd szorosabban ölel meg. *
- De … a … lötty?
* Végül csak eszembe jutott még egy szalmaszál, amibe kapaszkodhatok. Még ha csak egy rövid ideig is.
Idő közben fel se tűnt, hogy az asztalnál a játék is abba maradt, a kis családi összejövetel kapcsán. Az egész asztal minket figyel, sőt a fogadóban is egyre nagyobb népszerűségnek örvend kétségbeesésem.*

- Hát igen a lötty…. Izé összekevertem egy gyógyító löttyel… De nem bánom… végül is rád hasonlít a legjobban… Kár lett volna érte.
* Egy rövid idő kellett, hogy felfogjam a hallottakat. Lassan, de biztosan, végül csak eljutott a tudatomig. Csak ekkor ül ki arcomra ismételten a döbbenet, ismételten, mivel a felfogás alatt sikerült elég komoly arcot vágnom, miközben a hangokhoz próbáltam értelmezni, több-kevesebb sikerrel.*
- Mi … ? Összekeverted … ? De … ho… ?
*Nem sikerül befejeznem a gondolatmenetnek szánt hebegést, köszönhetően egy nőnek, aki úgy rontott be a fogadóba, hogy még az én figyelmemet se tudta elkerülni.
Egy igen termetes nőszemély az illető. A fogadó vendégeinek többsége elbújhatott volna mögötte, de nem ez a lényeg. Sokkal inkább az, ahogy Rent hívja, aki hallgat a ”szép” szóra és elindul a nő felé.*
- Jó móka volt és köszi a sütit meg a mai napot.
- Én köszönöm a segítségedet.
* Ennek a rövidke esetnek köszönhetően sikerült ismételten elveszítenem a fonalat.
Értetlenül bámulom Mitsuko és Ren pacsiját, majd Ren távozását.
Végül Mitsuko felfedte ködös elmém előtt az elmúlt percek történését.*
- Megnyugodhatsz, nem estem teherbe és nincs gyerekem, sem tőled sem senki mástól.
* Egy hatalmas fújással nyugtázom a dolgot, mikor már számomra is világossá válik, ez nem egy újabb átverés.
Mitsuko megragad, majd nagy nehezen felrángat a székből, mely már oly régóta szolgált alattam. Kicsit ellenkeztem is közben, hiszen még nincs vége a játszmának, és nem utolsó szempont, nyerésben vagyok!
Végül csak legyőzte akaratomat és sikeresen távozásra bír az asztaltól.
Nagy nehezen csak elérünk a bárpulthoz, ahol kikér egy szobát.*
- A szoba és a fogyasztásának ára az asztalon!
* Azzal el is veszi a kulcsot és elindulunk a szoba felé. Közben én még mindig az események hatása alatt vagyok és próbálok rájönni mi is volt valós és mi nem az elmúlt percek eseményeiből.
Mitsuko szenved egy keveset, mire sikerül bejutnunk a szoba ajtaján, ez köszönhető saját magamnak, hiszen nem könnyítettem meg túlságosan az elf segítségét.
Végül azt nem tudom biztosan hogyan, vagyis abban biztos vagyok, hogy az ajtón át, de hogy pontosan hogyan kerültünk be, abban már közel sem vagyok biztos.
Hamarosan az ágyon ülve találom magam.*
- Nah, mondjál valamit… megijedtél mi?
- Azt hiszem kicsit igen. De nem túlságosan.
* Válaszoltam reflexszerűen, de még ha nem is lett volna velem szembe, akkor se hitte volna el a mondottakat. Ennyire látszik még mindig rajtam, hogy nem teljesen tiszta ami történt.*
- Hogy kerülsz ide?
* Nem így akartam megfogalmazni ezt a mondatot, de már valahogy nem úgy megy a gondolataim kinyilatkoztatása, ahogy az normális helyzetben szokott. Mikor eljut a fülemig amit mondtam és fel is fogom, próbálom korrigálni.*
- Vagyis … örülök, hogy látlak … mi szél hozott erre? Rég találkoztunk nem igaz?
* Bár kíváncsi vagyok Mitsuko válaszára, azonban az asztaltól való távozásnak köszönhetően erőt vesz rajtam a fáradtság. Így Mitsuko válasza közben hátradőlök, majd alig pár pillanattal később már el is alszok.
Másnap csak másnap reggel kelek fel. Addigra Mitsuko már ébren van. Nehezékes mozdulattal nyitom ki szemeimet és veszem szemügyre a szobát.
Nem tűnik ismerősnek, de mikor meglátom a kardomat, már nem is érdekel annyira, hol vagyok. Végül észreveszem Mitsukot is a szobában.*
- Jó reggelt Mitsi! Rég találkoztunk! Nem sértésnek, de hogy kerülsz ide?

- Jó reggelt neked is drága Gyl. Mily ismerős kérdés tegnap estéről…
~ Tegnap estéről? Mi történt az este? Nyugi Radek csak természetesen!
* Próbálok értelmes képet vágni, mint aki tudja, miről is van szó. *
- … ezt kérdezhetném én is tőled… De csak úgy pont ebbe a városba tévedtem… aztán kerestem munkákat… és legtöbbször gyerekeket sóztak rám, mint ahogy tegnap Ren volt a soron.
~ Ki az a Ren? Azt hiszem kicsit túlzásba vittem a fogyasztást tegnap este. Mi lehetett a játszma vége?
* A ruháim hiánya, csak akkor tűnik fel, mikor Mitsuko felhívja rá a figyelmem. Széles mosoly ül ki arcomra.*
- Eronián se zavart, mikor megszabadítottál tőlük. Ez azóta se változott.
* Mikor hajamba túr és szájából elhangzik eroniai kalandunk ideje, én is belegondolok.*
~ Már négy éve? Még mindig olyan, mintha pár hónapja lett …
* Még be se fejezem a gondolatom, mikor egy apró csókkal leszek gazdagabb. Mitsuko szavaira ismételten kiül arcomra a mosoly bár a reflex szóra egy apró gonosz pillantás is vegyül a mosolyba. Már kattognak a másnapos fogaskerekek.
Azonban a kopogás megszakítja ezt a folyamatot, és mivel Mitsuko elindul kinyitni az ajtót, a kigondolt apróság is szükségszerűen kénytelen várni a megfelelő pillanatra.
Némiképp hallgatom Mitsuko és a pincérnő beszélgetését, azonban még mindig tompa elmémet próbálom munkára fogni. Elég sok mindent kell még megválaszolni, főleg a tegnap estét illetően.
Mire sikerült volna valami értelmeset kicsikarni belőle, Mitsuko is visszatér a szőlővel.*
- Egyél, hogy ne fájjon a fejed!
- Nem is fáj. – majd Mitsuko tekintetére figyelve, halkan folytatom – Annyira. – ismerem be végül.
*Mikor Mitsuko megkínál az első szőlőszemmel, óvatosan elveszem tőle, akár csak egy jól nevelt háziállat. Igazán kedvemre valónak bizonyul ez a felállás.
A következő pár szemet is hasonló jólneveltséggel fogadom el tőle.
Ezt követően minden megváltozik. Elhatározom, kicsit megtréfálom kedvenc elfemet.
A következő szőlőszemnél gyorsan rárabolok a nekem szánt falatra, de azért arra nagyon ügyelek, hogy még véletlenül se harapjam meg szeretnivaló ételadómat. Nem kellett látnoknak lennem, hogy sejtsem mit fog erre reagálni. Így is lett. Arcára néztem és elnevettem magam.*
- Vau! Vau!
* Teszem hozzá, hogy számára is egyértelmű legyen a dolog.
Nem is várat sokáig a reakciójával. Hamarosan meg is kapom az orromra a büntetést, amire próbálok megszeppent arcot vágni, de ez mivel egyáltalán nem tükrözi jelenlegi hangulatomat, így nem túl sok sikerrel öltöm fel ezt az álcát.
Végezetül, mikor már számomra is egyértelművé válik a sikertelenség, egy jóízűt nevetek.
Nevetés közben megszületik az újabb elhatározás.*
~ Ideje cserélni.
* Először csak óvatos mozdulattal próbálom elkérni tőle a gyümölcsöt, de úgy tűnt, neki még más tervei vannak vele, ezért kicsit erőszakosabb módon próbálom elvenni tőle, azonban a fürgeségem jelen állapotomban közel se vetekszik az övével, így minden alkalommal elmenekíti előlem a célprontot.
A folyamatos sikertelen próbálkozás eredménye az lett, hogy egyre jobban meg akarom szerezni azt a fránya szőlőfürtöt.
Az egyik alkalommal kicsit túl nagy lendülettel próbálom megszerezni, így elvesztem az egyensúlyom és elkezdek Mitsuko felé dőlni. Ez az a helyzet, amire vártam már egy ideje. Kihasználva szerencsétlenségemet, úgy teszek, mintha ”véletlenül” Mitsukonak támaszkodva akarnám visszanyerni egyensúlyomat, azonban ezzel a mozdulattal sikerül őt is az ágyra borítanom.
Hirtelen elmosolyodok és megcsókolom a kicsit megszeppent elfet. Mikor eltávolodok tőle, megszólalok.*
- Úgy emlékszek, mintha már lettünk volna hasonló helyzetben. Neked nem ismerős?
* Széles mosoly keretében teszem fel a költői kérdést.*

* Kérdésemre tekintete kezd egyre üresebbé válni, mint aki nagyon próbál emlékezni, de már korábban is elárulta magát, mégis csak maradandó emlék volt számára is az a pár nap.*
~ Megint játszik velem. Ha így szeretné!
* Mosolyom továbbra is megmarad, azonban kicsit átalakul.
Mikor az ő arcán is meglátom a mosolyt, már egészen biztos voltam benne.*
- Hát… nem is tudom. Talán ismerős, talán nem. Nem segítenél egy kicsit? Talán úgy valami beugrana. Tudod, sajnos nem jó a memóriám. Segítesz?
~ szóval így! …
* Hírtelen úgy teszek mintha kicsit el kellene gondolkodnom, mivel is tudnám rávezetni, azonban alig fejezi be kérését, máris útnak indul mutatóujja, melyet szorosan követnek ajkai. Ujja cikázására, mint aki észre se veszi, továbbra is eljátszom a gondolataiba merült embert. Egészen addig, amíg ajkai el nem érik az enyéimet. Ekkor újra megmozdulok, mint akibe ismételten visszatér az élet. Teszek róla, hogy olyan csókot kapjon, mely segíthet neki az emlékezésbe, még akkor is, ha úgy néz ki nincs túl sok szükség az emlékeztetésre.
Mikor Mitsuko visszafeküdt az ágyra és arcomat kezdi vizsgálni, nekem is lehetőségem nyílik erre. Bár túl nagy meglepést nem okoz a változatlanság, mert tudatában vagyok az elfek szerencsés adottságának, miszerint sokkal lassabban öregszenek. Inkább azt figyelem meg mennyiben tér el az emlékeimben megmaradt kép az eredeti, mellettem fekvő elf arcától.
A csendet, mely a változások keresése közben állt fent a beszélgetésünkben, végül én töröm meg.*
- Úgy vettem észre, végül csak sikerült megtalálnod a hozzám kapcsolódó emlékeket. Vagy ez valaki máshoz kapcsolódó lett volna? Ebben az esetben, hatoljunk még mélyebbre az emlékek keresésében?
* Mosolyodok el a végére, hiszen bár nem tudhatom biztosra válaszát, de mégis egy olyan érzés kerít hatalmába, mely szerint nem sikerült összetévesztenie egy másik fajtársammal.
Egy kicsit várok a válaszára, pontosan annyit, hogy elkezdje. Ez jelentette számomra a jelet.
Eleinte csak lassan közeledek felé, szinte észrevétlenül. Majd mikor már válasza a lényegre kezdene térni, hírtelen felgyorsulok egészen addig, míg ajkaimmal némaságra nem kárhoztatom beszélgető partneremet.
Csókom közepette kezemet is portyára indítom, hiszen őt se szabad kihagyni az emlékezni vágyók hosszú sorából, és most itt a számára megfelelő alkalom, mikor felfrissítheti emlékezetét.*

* Érdeklődő tekintettel figyelem Mitsuko arcát, miközben kezem élvezettel halad végig teste legapróbb részletein is.*
~ Úgy látom, semmi se változott az évek alatt.
* Ezt értettem egyszerre Mitsuko hozzám fűződő kapcsolatára illetve testének vonalaira, domborulataira.
Rövidesen Mitsuko is, a tőle megszokott módon kezd haladni. Nem is kell sok és már meg is szabadulok szükségtelenné vált felső ruházatomtól.
Mikor már testemen érezhetem kezének érintését, furcsa érzés lesz úrrá rajtam. Be kell látnom egyszerűen hiányzott az érintése. Nem telt el nélkülözéssel az elmúlt időszak se, de mégis teljesen más érzés volt azoknál az alkalmaknál. Lehet a eltérés csak abban keresendő, hogy az akkori partnereim emberek voltak, Mitsuko meg elf. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak felfogásbeli különbségükből adódott a dolog, netán én viszonyultam másképpen hozzájuk. Nem tudom. Csak azt, hogy bár nem voltam tudatában, hiányzott ez a helyzet.
Azonban most nem volt alkalmam ezen rágódni, hiszen ismételten egy csóknak lettem gazdája. Majd el jön annak is az ideje, de az nem most van.
Miközben a csókkal voltam elfoglalva egyszer, csak arra leszek figyelmes, hogy nagy hangzavarra nyitódik ki az ajtó, és mikor odanézek egy kis fiút pillantok meg. Hamar tudatosul bennem, nem valószínű, hogy találkoztunk volna. Így fel is merül bennem az alapvető kérdés.*
~ Ki lehet ez?
* A válasz elég hamar érkezik, de nem akarok hinni a fülemnek.*
~ Anya? Apa? Csak nem? De hát …?
* Arcom hírtelen legalább egy árnyalattal fehérebbé válik, mikor tudatosul bennem a szavakból származtatható következtetés.*
~ A fiam?
* Hamarosan azonban tisztázódik számomra is a helyzet, csak egy nagyon rossz tréfa áldozatai lettünk Mitsukoval. De az is elég hamar világossá vált számomra, hogy Mitsuko ismeri ezt a fiút. Főleg miután megveregeti a hátamat. Ekkor tűnik csak fel nekem, mintha kicsit többet tudna a világról, mint hasonló korú társai, vagyis amennyit én tudtam a világról, mikor az ő korában voltam.
Szemeimmel figyelem, ahogy elhagyja a szobát. Közben még mindig azon gondolkodok ki is lehet ez a kis srác. Pont azon vagyok, hogy Mitsukot kérdőre vonjam, ki is volt ez a gyermek, de megelőz. Csókjával vissza is téríti gondolataimat fontosabb elintéznivalóim felé. De még gyorsan elhatározom, majd még visszatérünk erre a kérdésre.*
- Hol is hagytuk abba?
* Kicsit úgy teszek mintha el kellene töprengenem, ami az első pillanatban még igaz is volt, nem úgy a maradék időben. Színjátszásomat azonban Mitsuko félbeszakítja, mikor ismételten feladatra kényszeríti ajkainkat. Ennyit a színészkedésről.
A csók befejeztével, kicsit eltávolodok tőle.*
- Most már tudom! Ott tartottunk, hogy én következek!
* Válaszolom széles mosoly társaságában. Egy rövid csókot követően már övének kioldásán ügyeskedek, hiszen tisztában vagyok vele mennyire fontos tartozéka ez ruhájának.
Hamarosan elém tárul, a már ismert látvány. Igaz, hogy már nem egyszer volt szerencsém így látni, azonban az már elég rég volt, így egy rövid pillanatig ismételten elgyönyörködök az elém táruló látványban.*
~ Még mindig gyönyörű!
*Ismételten megcsókolom az elfet, majd kezem ezúttal bőrén teszi meg ugyanazt az utat, amit nem is olyan rég még csak ruháján tehetett meg.
Ajkaim idő közben, mint a villám tevékenykednek. Néha-néha lecsapnak Mitsuko testének egy-egy előre meghatározott pontjára.
Lassan befejeződött kezem körutazása, egy hosszabb érzelem gazdag csókot adok az alatt fekvő elfnek, aki a helyzetet kihasználva meg akarja cserélni a felállást. Nem ellenkezek. Így gond nélkül fordulunk egy keveset, hogy az általa kívánt helyzet kialakulhasson.
Ebben a helyzetben kezeim főleg Mitsuko hátát kényeztetik. Egy-két kivételtől eltekintve, mikor kissé elkalandoznak.*

* Már kezdeném beleélni magam a helyzetbe, hogy ismételten mozgalmas perceket oszthatok meg Mitsukóval, azonban ez alkalommal nem így történik. Mitsuko egyszer csak elkezd távolodni tőlem, majd a takaróval elrejtette káprázatos testét.*
- Hidd el Gyl, ez most nem a legalkalmasabb idő arra, hogy egymást szeressük. Bárki bejöhet… és mivel nincs már löttyöm, így bármikor megeshet egy olyan kis baleset, ami ahhoz vezet, hogy meg lesz pecsételve a sorsunk.
* Enyhén szólva megdöbbenek Mitsuko tettén, majd szavain. Eddig egyáltalán nem azt a benyomást kelltette, hogy ne lenne benne egy kis szórakozásban. Sikeresen összezavart.
Pár pillanattal később már újra önmagam voltam.*
~ Azt meg nem igazán szeretném még.
* Jegyeztem meg magamnak, de arcomon így is egy apró mosoly jelent meg, mely talán elkerüli Mitsuko figyelmét, mert ép, akkor helyezi el magát az ölemben. Szerény meggyőződésem szerint, nem is olyan nagy baj, hogy nem veszi észre.
Mikor kényelmesen elfoglalja helyét az ölemben, elérkezettnek érzem az időt, hogy én is kifejtsem véleményemet az előbb elhangzottakkal kapcsolatba.*
- Hát de …?
* Kezdtem volna el, de mivel ő is belekezd mondandójába, így én inkább elhallgatok.*
- Mellesleg bárki benyithat, mint az a kis kölyök, Ren, aki korához képest túlságosan felvilágosult. Nem csoda. Istenség az apja. Csak nem tudom megérteni az apját… láthattad, hogy néz ki az anyja, de Ren említett valami átok félét, amit az anyja kapott, mert Istenséggel volt. Szerencsétlen. Nah, de fejezzük be a reggelinket, aztán menjünk, keressünk egy gyógynövényes boltot, mert úgy látom muszáj lesz összekevernem egy újabb adagot abból a lötyiből.
* Ezt követően két kezével megfogja arcomat, majd egy hosszú érzelmes csókkal próbálja vigasztalni lelkemet. Azonban a csók kelltette érzések csak még jobban azt a benyomást kelti bennem, még ne adjam fel. Az én kezeim is elindulnak, de nem Mitsuko arca felé, hanem a takarót veszik célba. Megpróbálom ettől is megszabadítani, akár csak tettem azt ruhái esetében.
Mikor Mitsuko megérzi próbálkozásomat, azonnal kezeimhez kap, hogy megállítsa azokat.
Majd ölemből is feláll.*
~ Ez nem jött be!
*Arcomra szomorúságot erőltetek, amihez párosul némi elfojtott mosolyféleség is.*
- Azt hiszem, mihamarabb be kell szereznünk azokat az összetevőket.
* Rövid gondolkodást követően, mialatt azt elevenítem fel, amit a falusiak mondtak tegnap este, folytatom.*
- Sajnos nem rémlik, hogy tegnap meséltek volna olyan helyről, ahol ilyesmiket be lehetne szerezni.
* Arcomon még jobban eluralkodik a szomorúság. Most már egy csipetnyi mosoly se párosul hozzá.*
- Azonban én Norlan felé tartok. Ott biztosan akad olyan gyógynövényes, akitől be tudnád szerezni a szükséges hozzávalókat. Volna kedved velem tartani?
* Mondandómat egy meggyőző mosoly társaságával fejezem be.
Tisztában vagyok vele, hogy Norlan nem éppen a szomszéd falu, de akkor sem szabad csak úgy elengednem ezt az elfet. Ki tudja, mikor futnánk össze legközelebb. Talán újabb négy év, talán negyven.
Érdeklődve várom válaszát, bár ezt nem akarom túlságosan a tudtára adni, ezért csippentek néhány falatot a reggeliből és azt majszolom. Közben próbálom elrejteni, de mégis tudni akarok minden apró mozdulatáról.*