Déli-dombság

*Villámcsapásként ébresztett felé édes álmomból egy sikkantás, bár halk volt jó fülemnek hála tisztán hallottam. Hirtelen felültem és ebben a pillanatban valami, valószínűleg egy ember, bele esett a vízbe.*
~Mi a bánat...~
*Kicsit kába voltam de feltudtam mérni a helyzetet. Nawa még a vízben volt mivel sehol sem láttam, majd a vízből egy barna bőrű nő jött a felszínre majd "bocsánatok" közepette kijött a partra. Szegény tiszta víz lett. Előbb kapcsoltam mint Nawa.*
- Semmi gond! Minden rendben van?
*Kérdeztem aggódva, és végig mértem a jövevényt.*
- Ez volt ám a szép belépő.
*Mondtam neki mosolyogva miközben felálltam a kabátomról.*
- Segítsek valamit? Egyébként hogy hívnak?


//Hurrááá te is E/1-ben írsz mint én //

*Hatalmas csobbanás billenti ki gondolataiból. Szemébe fröccsen a víz kettőt pislant, mi a frász történt. Előre biccenti fejét, hogy még is lássa mi történhetett. Vajon mi esett a vízbe? Szája tátva marad a nő láttán majd felpillant az ágra ahonnan lepottyant. Vagy még egy kicsit tovább is nézett. Nem tudta felfogni a dolgot.
~Honnan? Hogyan? Mi?
*Nézi a lányt akin megjelenik zavara, majd sietve menekül kifelé a vízből. Nem zavartatja magát hátra fogja haját füle mögé majd nézi a lány kínlódását. Értetlen szemekkel néz a halomnyi bocsánat kérés felé. Körbe néz megbizonyosodik róla, hogy neki beszél.
-Mi?
*Majd a lány kikászálódik a vízből, ruhájából a víz csordogál s felfedi testének bizonyos pontjait. Bolond lett volna nem rá pillantani, hisz nézni még nem bűn. Majd véget ér a gyerek nap a lány maga elé rántja motyóját. Látszólag jobban meg van zavarodva annál mint amit most ő el tudna viselni. Visszateszi fejét a kőre majd mély lélegzetet vesz s megszólal.
-Nem történt semmi...
*Majd a sárlány lány eközben szinte letámadta a másikat. Kissé erős volt ez, ezek után. A lány mindenfelé áll s mintha csak egy rinocérosz neki esünk, megérthető, hogy nehezen válaszol.

//Én is így kezdtem e/1 aztán vmiért 3 lett belőle nekem jobban tetszik így//

// Nekem könnyebb így írni, de kinek hogy jobb.//

*Nem is tudom, hogy mi zavar jobban. A fehér hajú férfi pillantása, amivel leplezetlenül végigmér, vagy az, hogy milyen megszégyenítő módon sikerült bemutatkoznom nekik.
A lány megnyugtató szavai érnek el hamarabb hozzám.
Kényszeredett mosoly hagyja el ajkam, pedig még mindig zavarban vagyok.
Mit mondhatnék? A legjobb lenne jó messzire kerülni innen és elfelejteni az egészet. Nem is olyan rég gondoltam el, hogy én akkor most elhagyom a szülői házat és új életet kezdek, de nem így képzeltem el.
Nem tudom, hogy a többi vándor, hogy él, de ilyen hibákat biztos nem követnek el.
Egy biztos, a legközelebb inkább elfutok, semmint fára másszak az idegenek elől.
Nem gondolom, hogy veszélyes lenne a vándorlás, elvégre ők is csak emberek… bár ilyen embereket még nem láttam.
Főleg kevesebb fehér bőrű nővel találkoztam.*
- Hát….egy száraz ruha jól jönne.
*Zavaromban a férfira rá sem nézek, inkább a kérdések sorozatával közeledő lányra meresztem szemeim. Kínos, rettentő kínos ez.
Felemelem a csomagom, amiből még mindig szapora cseppekben távozik a víz. Biztos, hogy az ételem és a ruháim is mind átáztak.
El is feledkezek a sok kérdés közül válaszolni többre is, például a nevemre vonatkozóra.
Persze az sem tűnik fel, hogy ők sem mondták meg a magukét.
Végül inkább lassan hátrálni kezdek a fa mögé, ahol legalább a férfi nem láthat.
Ha gond nélkül elérem, akkor nagy levegőket véve próbálok megnyugodni.*
- Fela vagyok és nem akartam így közétek zuhanni…

*Nem gondolta, hogy a pihenésnek indult fürdőzés ilyen hatalmas izgalmakba fog átcsapni. Bár ahogy látszott rajta nem igazán zaklatta fel az esemény. Szemével a lányt követte, s a száraz ruhához nem tudott mit szólni. Esetleg az övé ott van míg nem szárad meg a lány sajátja. S ebben az időben ő sem fog megfázni, bár ha a lány nem szégyenlős hamar megszáradhatna a napon. Az frissen érkezett a fa árnyékában keres menedéket, ő maga csak azt nem érti mi elől.
-Ruhám nekem is csak egy van, de ha gondolod míg száradsz...
*Inkább be sem fejezte a mondatot hisz a lány a fa mögül megszólalt, valamiért szégyenteljes volt hangja. Kihallatszott belőle a félsz, s az sem javított a helyzeten, hogy elbújdosott előlük. Majd egy név üti meg fülét. Mire önkéntelenül is de ő maga is megszólalt.
-Nawa, de gyere már elő az ég szerelmére. Te is láttál már ilyent s épp így vagyok vele én is. Nincs mit szégyenlened magadon.Láttam én már sok dolgot az életemben, s téged nem sorolnálak a rosszak közé.
*Kuncogott egyet, kinyújtotta karját, majd a békés fürdőzésről lemondva lépett ki a vízből, a fehér szövetgatya nem sok mindent takart már így épp eléggé vizesen. Háttal mászik ki a barna lánynak majd helyet foglal a kövön, két kezével kitámasztja magát majd a napnak fordítja arcát. Meleg van de mégsem az a tikkasztó épp jól esett egy fürdő, mi eltávolította az út porát. Egy fehér tincs épp szemébe hajolt miközben a lány után pillant, majd szemét Lizre vezeti. Tanácstalanul áll, ő maga nem tud mit kezdeni a nővel. S nem akar még több olajat önteni a tűzre. Már így is a lány barna bőre biztos vörösbe izzott át. Majd Liz felé szól.
-Tudsz neki adni valami szárazat?- Szinte már suttogta a lánynak- nem mennék hozzá közelebb nehogy ijedtében elrohanjon világgá.
*Majd megfordul a kövön mellkasát vetve neki oda. Fehér gatyájából egy pontosan ugyanolyan fehér tompor rajzolódik ki, a víznek köszönhetően épp mindent felfedve.
-Érdekes kis túra lett a végére, ha nem is így indult... De relatív csönd van, s a veszély sem fenyeget...
*Mormogta magának. Vett egy mély levegőt majd szeme sarkából a két nőt figyelte. S várt talán a csodára.

*Felnéz a lányra, kérdő tekintetet vet rá. Nem érti milyen gátlástalanságról beszél. Ő sem gátlástalan csupán nem érzi azt, hogy szégyellnie kéne magát mások előtt. Hisz teste nem eldeformálódott, vagy éppen visszataszító lenne. S az, hogy ki mit érez a másik vagy esetleg önmaga iránt már rá nincs igazán hatással. Háta még mindig az égnek fordult s kiélvezte a nap melegét.
-Gátlástalan? Én nem érzem, hogy szégyelnem kéne a testemet. Habár...
*Gondolt bele a sebekre mik szinte már körbe fonták, majd elhatározta magát bár még nedves volt gatyája. Fel kellene öltöznie?
-Ahh olyan érthetetlenek vagytok ti nők.
*Majd végül felkelt a szikláról, s elsétált a levetett gatyáig mi ugyanolyan szépen ott feküdt ahogy ledobta magáról. Fejét csóválja ide oda, nem tetszik neki a helyzet szívesebben napfürdőzné át a napot. Elvégre ezt a pihenésre szentelte volna, s ezen gondolata nem is igazán változott e tényről. Épp ezért csak gatyáját rántotta vissza magára, s széttárta két karját Lizre nézve.
-Remélem így azért kicsit gátlásosabb.
*Elnyúló hangon kérdezte a lányt, enyhe gúny hallatszott hangjában bár mégsem állt szándékába megsérteni őt. S a harmadik felé vezetett lépte ki a fa mögött ácsorgott mint az elveszett őzgida.
- Fela? Hmm elfordulok míg megoldjátok ezt a boooorzalmas problémát.
*S a kő min eddig heverészett ismét csak visszavárta s hasára feküdt háttal a két nőnek akik már reményei szerint megoldják maguk a problémát.
-Ohh egek ura.
*Hunyta le szemét, majd valami pihentető kis elszunnyadást kezdeményezett megfáradt elméjében.

//Nekem fagyi lesz Vasárnap este vagy hétfő reggelig sorry nem így terveztem én se //

*Szerencse, hogy a fa takar, így senki nem láthatja, ahogy a férfi szavaira fülig vörösödök. Nem is tudom, hogy bóknak vegyem, vagy sértésnek. Egyáltalán miből gondolja, hogy én is láttam már olyat, amire ő gondol?
Én nem vagyok ilyen hidegvérű, mint ő és nem is tudom, felfogni, hogy gondolkodhat valaki így. De legalább a lány valamivel közelebb áll hozzám. Előtte nem is szégyellem annyira magam.
Megvárom, hátamat a fának döntve és a kobakomat is, miközben az arcomba temetem a tenyerem, hogy a lány, aki Liznek nevezte magát, visszatérjen a kabátjával.
Némi habozás után nyúlok ki érte egyik kezemmel.
Ő nem zavar annyira, hogy ne merjek levetkőzni előtte. Így a vékony ruhát lehántom magamról, igyekezve végig a fa törzsének takarásában maradni, és utána magamra öltöm a kabátot. Nem kicsi rám, bőven elférek benne. Persze ez azt is jelenti, hogy így a kabát lesz barna bőrömtől kissé vizes. Újabb habozás után lépek elő, pedig hallom, hogy közben legalább egy nadrágot felvesz a fehér bőrű férfi. Nem sokat lehetett napon, mert a hozzá hasonló vándorokhoz képest egészen sápadt a bőre. A rajta lévő sebhelyek is feltűnnek és a mostani helyzetben végre múlni kezd a zavarom is. A kíváncsiságom pedig ébredezni.*
- Köszönöm és ne haragudjatok a fura érkezésem miatt. Nem szoktam így járni.
*Próbálkozok meg egy mosollyal. Így azért talán már jobban látszik, hogy nem vagyok én olyan elveszett, mint amilyennek az első pillanatban látszottam.*
- Nem láttam még hozzátok hasonlókat. A faluban pedig elég sok vándor megfordult már.
Biztos nagyon messziről érkeztetek.
*Teszek egy bátortalan lépést közelebb a férfihoz is. Így, közelebbről szemügyre véve a vékony test egészen szikárnak tűnik, több sebhellyel. A lányt is kicsivel jobban szemügyre veszem és a pillantásom a kelleténél kicsivel tovább időzik az arcán lévő hegen. Csak találgatni merek, hogy hol hagyta. Gyerekkoromban megtanultam, hogy sebhelyek, bár elsőre ijesztőek lehetnek, nem mindig takarnak gonosz embert.*

*Kiterülve várta a fejleményeket, s lám a fa oltalmában megbúvó elő merészkedett. Nem igazán méltatta figyelemre, hisz volt alkalma már közelebbről szemügyre venni a lányt. Bár egyik szemét kinyitotta s oda sandított a két nőszemély felé.
~Na így kezdődik egy igazi nőuralom.... Végül is ezzel semmi probléma.
*Mély levegőt vesz majd kifújja azt. S elmosolyodik a barna lány mondatára, miben épp kiejti azt a szót amiben kétsége nem volt. Még egy ilyent mint ő nehéz is lenne találni. Majd átvetődött hátára s most az ég felé kémlelt s olykor olykor rá pillantott a lányokra.
-Soha nem jártam még erre...
*Jelenti ki kissé fáradt s unott hanglejtéssel, bár ez igaz is egyszer sem vándorolt még a déli dombságok felé. A merő véletlen az idejövetel is, hisz csak azért van itt mert a fogadóban össze vetődött a sárkánnyal.
-Hozzám hasonlóval elég nehéz össze akadni.
*Ült fel s mosolyodott rá a lányra, egyszerre volt borzasztó s megnyerő ez a mosoly, mint mikor a halál kuncog valakinek a háta mögött.
-A bemutatkozásról meg csak annyit, hogy láttam már kevésbé ilyen megnyerőt is.

//Bocsi még elég aznapos vagyok nehezen megy a gondolkodás de vmit kicsikartam magamból//

*Az "ez" szóra felkapja fejét, szemét keskenyre húzza. Végig néz a lányon, szemeivel szinte átszúrja őt. Vörös tekintet néz most a lány felé. Nem volt ínyére való egy egyszerű tárgynak nézés. Felkel a kőről min egész eddig kényelmesen heverészett. Megroppantja ujjait majd ökölbe szorítja kezét. Még sose tekintette egy élő sem tárgynak, s kissé a lelkébe vájt ezzel. Szempillantás alatt a lány előtt termett, egész közel a lányhoz s a vöröslő tekintet pont az övébe vájt s csupán centik választották el a két szempárt egymástól. Kissé elbillenti fejét jobbja felé, mire halk roppanás hallatszik nyakából. Liz talán fel sem fogta mi történt, s nem is láthatta őt mikor megmozdult.
- Tárgyként tekintesz rám?
*Arca eltorzul, bár látja a másikon a zavarodottságot. S szinte már vegyül vele a félelem is, talán az újtól talán attól ahogy ott termett. S ez cseppet sem érdekli, hogy mégis minek tudja be a lány.
- Egész eddigi utam során halandó még nem nevezett így, ahogy te.
*Keze ráfonódott a kabátra mit a lány is csak kölcsönbe kapott. S megmarkolta azt, s a centik már csak alig egyre csökkentek.
-Érezd szerencsésnek magad, Fela, hogy te vagy az első. Mind abban ki tárgyként nevezhetett, s abban aki ezért nem vérben fog ázni...
*Ujjai lefonódtak a lány kabátjáról majd elengedték azt. Roppant bosszantóra sikereledett ez a felettébb vicces találkozás.
-C
*Fordult meg majd hagyta ott a két nőt egymás nyakára, s jobbnak látta azon úton vissza menni amin jött. Valamit mormogott még bajsza alatt mit a két nő ha akart volna sem érheti meg. Túl fiatalok ahhoz hogy ezt a nyelvet beszéljék legyen egyikük egy sárkány is akár de még a tízezerhez nem járhat elég közel.
A kőre telepedett ismét mély levegőt vett, megpróbálta lehiggasztani magát. Lábait török ülésbe fonta, s hátát mutatta a duónak.
-Earth eion their de nah...
*Lehunyta szemét majd megpróbálta figyelmen kívül hagyni a társaságot, fontosabb dolga is lett volna most annál, hogy fölösleges bonyodalmakba keveredjen. Mutató s középső ujját összefogta a jobbjának tenyerével s annak ugyanezt a két ujját felfelé emelte.
~Lássuk csak... vajon a fekete sárkány merre járhat... Ha elég közel vagyok hozzá megérzem őt... Bár ez mind csak relatív, hisz a sárkányok nem éppen két lábbal a földön járnak.
-Euri tia... eot ira teair thoen...
*Szeme lehunyva marad, s már nem is igazán hallja a körülötte lévőket. Egy illatra koncentrál, mit a levegőben keres. Mély lélegzetet vesz majd kifújja azt. Keres kutat de semmit sem talál, szaglása sosem hagyta eddig cserben de talán a lány túl messze jár ahhoz, hogy a szél magával ragadja ezt a jellegzetes illatot, mit saját vére áraszt. Ha a lány nem is egyezett bele a pecsétbe az tudta kívül hozzá fonódott. S talán mát épp elég erős hozzá, hogy akár egy fekete sárkánynak is vissza ágáljon. Bár most tervei teljesen más irányba sodorják őt. Szeme felpattan, a próbálkozás nem járt sikerrel. Kinn van már abból a mércéből ahol még hatásosan felkereshetné őt.
-Az ördög vigye el...
*Eresztette le két kezét térdeire, majd előre hajolt a homlokát a kőhöz szorítva.
-Nagy út áll mögöttem s előttem még kétszer annyi...

// Lizi két nap afk után írtam remélem azért megjelensz még és nem tűnsz el szőrén szálán //

//Bocsi a késésért //

*Nawa olyan gyorsan került oda, hogy nem is hallottam és nem is láttam.
Zavarodottan nézek a vörös szemekbe. Most mi rosszat mondtam? Ez a férfi úgy beszél, mintha halhatatlan lenne, míg mi körülötte mind halandók.
Közben hallom, hogy Liz inkább kivonja magát a társalgásból. Úgy jön ki, mintha félne a fehér férfitól.
Mi tagadás, elég rémisztő egy alak. Én is beleborzongok a szavaiba, aztán melegség lep el.
Legalább nem marad ott az arcomba hajolva.
Kerekre tárt szemekkel bámulok utána, miközben visszasétál egy kőhöz és még hallom is, ahogy bosszankodik magában. Kezdem azt gondolni, hogy nem teljesen épeszű ez furcsa külsejű alak.
Ettől függetlenül megigazítom magamon a kabátot és közelebb sétálok hozzá, majd ahogy ott görnyed a kőre hajolva, odaguggolok mellé.*
- Miért beszélsz magadban?
*Még mindig nem értem, min sértődött meg, és azt sem, miért is nevezett minket halandónak magával ellentétben.*
- Hirtelen haragú vagy, ugye tudod? Nem is értem, min kaptad fel a vizet. Nem sértegettelek és végképp nem néztelek tárgynak, hiszen….hiszen mozogsz és beszélsz is.
*Kinyújtom a kezem és barna ujjaimmal megérintem Nawa vállát. Persze óvatosan és félve teszem. Nem őrültem meg, hogy újra magamra haragítsam, bár lehet, hogy épp ezzel a kérdéssel teszem meg.*
- Ahol én jövök, ettől nyugodtabbak az emberek és nem is nevezik a többieket halandónak, hisz mindannyiunkért eljön egyszer Dremer.

*Hátához reszkető kéz ér, felemelkedik a földről majd a lányra pillant de csak szeme sarkából. Végig méri hideg tekintete legszívesebben most szétszaggatná a lányt, bár haszna oly kevés lenne belőle. Hisz haszon nélkül mit sem ér az egész. A lány kezéhez ér sajátjával, mintha csak egy halott keze érne a lányhoz. A jéghideg kéz megszorítja az övét majd lassan leveszi válláról.
-Nem! beszéltem magamban...
*A kéz ami eddig a lányét fogta most elengedte őt, nem okozva fájdalmat neki majd a térdre telepedett mi törökülésbe volt fonva.
-Ne hasonlíts a magad fajtához,ne nevezz annak mi nem vagyok... érted?
*Feláll majd a lányra mereszti vörösen izzó szemeit majd minden egyes lépéssel hátrébb kényszeríti a lányt. Kezével maga előtt tolva őt s ha nem mozdul magától a lány erősödő érintést érezhet két melle között.
-Cseppet sem vagyok ember ha annak is tekintesz... Dremer... ő szereti azokat kik neki dolgoznak... s értem nem halálos ágyon jő el....
*A lány hamar egy hideg fém érintését érezheti gerincén végig. Oda ért ahol a lándzsa a földbe ért majd megállásra kényszerítette. S ebben a pillanatban az előtte álló fiú is megállt.
-A szavak hazugok, de a szem mindent elárul. Elárulja, hogy ha rettegsz s féled a halált. Az én szememben mit látsz mond csak? Egy embert látsz vissza nézni magad előtt?
*A vöröslő tekintet hideg volt mégsem árulkodott ártó szándékról. Érezte ahogy a lány szíve hevesen ver, adrenalinja már biztos az egekben volt. Ez teljesen érthető volt, nem mindenki találkozik vele pont a rossz pillanatban. Liz nem is értheti a dolgokat aki csak messziről szemléli az eseményt. S talán jobban is teszi ezt a dolgot.
-Oly könnyű lenne... most itt helyben a túlvilágra segíteni....
*Az egyik szem veszíteni kezdett vöröséből s hamarosan egy cián színű tekintet néz a lányra bár még jobbjának vöröse nem fakul
- Az ember... pusztít s fertőz... lépfenéje a földnek... nem tartozom ezekhez... ha nem is ezt látod rajtam közöm sincs hozzájuk...

*Végre felemelkedik és rám néz. Ez a tekintet nem tetszik. Hideg, akárcsak a keze. Van miért tartanom tőle, de persze jobban szeretnék békességbe lenni és nem összeveszni rögtön az első vándorokkal, akikkel összehozott a végzet.
Elindul felém, és miközben ő talpra áll, én is felegyenesedek guggoló helyzetemből.
Hátrálni vagyok kénytelen és meg is szeppentem.
Arra utal, hogy nem ember, és arra is, hogy sokat öl. Mi másra célozhatna azzal, hogy Dremer szereti azokat, akik neki dolgoznak? A halál uráról beszél.
De azért ő is meg fog halni. Egyébként is minek nézzem, ha nem embernek?
Nincs hegyes füle, nem alacsony növésű, mint a törpék. Nem lány, hogy nimfa legyen.
Sárkánynak se hinném, pedig egyet sem láttam, és akik meséltek róluk, többségükben ők is csak az általuk hallott történeteket mondták tovább.
Valami hideg ér hozzám, pedig már inkább távolodtam volna a férfitól. Túl közel jön hozzám és fenyegető is a magatartása.
És megint azt emlegeti, hogy megölne engem. Nem is értem, hogy miért akar megölni. Semmi rosszat nem tettem, hacsak nem a hirtelen vízbe zuhanásom és utána az, hogy szemérmes voltam, ahogy jól nevelt lányhoz illik.
Aztán megváltozik a szeme színe is. Na, ebből elég is.
Jobban szerettem volna olyanokkal találkozni, akik tényleg ártalmatlan utazók, mint amilyenek a faluba látogató mágusok, kalandorok voltak és nem egy ilyen furcsa külsejű gyilkos. Ha nem lenne minden ruhám vizes, el is szelelnék, de nem tehetem. Tartozok a kabáttal a lánynak és azért ez előtt a férfi előtt nem fogom megmutatni magam.*
- Az emberek sem mind rosszak….
*Vetem ellen gyámoltalanul, aztán inkább oldalra fordulok, hogy az a hideg valami ne támassza a hátamat tovább. Kénytelen vagyok kezemmel arrébb tolni kicsit a mellkasánál fogva.*
- Sajnállak, ha ilyen életed van. Keserűek lehetnek az álmaid, Nawa…
Hátrálok tovább a fa felé, ahonnan korábban közeledtem hozzá. Közben segélykérőn pillantok ki Lizre. A lány szimpatikusabbnak tűnt nekem. Az is eszembe jut, hogy Nawának megbomlott az elméje a sok haláltól. Hallottam már ilyenről.*

*A lányra kikerüli a fegyvert, mit ő kezébe vesz miközben elsétál mellette. Majd hegyével felemeli kis táskáját is amit letűzött nem is oly rég vele. Tekintete a barna lányt követi, s szavaira figyel bár bosszantóan hatnak rá. Hiába nem hisz az emberi jóságban. Az csupán egy álca, hogy elrejtse az avatatlan szemek elől az igazságot. Megtorpan, léptei abba maradnak, kezét arca elé helyezi. Látszik mulattatja a lány elhangzott mondata. Mind az emberről s mind az álmairól, a lány nem is sejtheti milyen mély pontot talált az álmokkal kapcsolatban.
- Álmaimban csak a felperzselt földet látom, s a közepén egy fekete ruhás nőt. S egy kaszát, mit nem a nagyságos Dremer tart kezeiben. A keserűség mint a mámor úgy járja át álmaimat éjjelről éjjelre.
*Megvárta még a lány válaszát, majd hátat fordított neki. A kezében lévő fegyvert ismét csak a földbe tűzte de táskája megmaradt tulajdonosa kezében. Ki éppen kisded játékait játszotta a lánnyal. Keresett valamit a táskában, s elég nehézkesen akadt rá.
-Ki nem ért a fegyverhez... azáltal veszik oda... először a férfiak, majd a nők s gyermekek jönnek szépen sorban. S ha rossz oldalra állsz... talán nem lesz még egy éjszakád mit gondtalanul átalszol... Fela...
*Kezében egy üvegcsét tart, majd rápillant. Pontosan tudja mi van benn habár cimke nincs rajta. Keze lendül s a lány felé dobja.
-Fogd! S ha eljő az az éj, mikor mindez bekövetkezik... csak idd meg, s meglásd édesebb a halál a méreg által mintsem meggyalázva könyörögni az életért. S most....
*Hátrálni kezdett de közben arccal a két nő felé nézett majd a forrás partján megállt, s széttárta karjait. S hátast esett a vízbe, majd pár pillanatot lenn töltött mielőtt még ismét felbukkant volna.
-Még nem az a világ járja... addig élvezd ki mit az istenek neked adtak... s imádkozz hozzájuk, hogy Dremer kaszája előbb elérjen mintsem, hogy az én álmaim világába kerülj.
Liz a te fajod évezredek óta harcolt mígnem kitört a béke. De ez nem sokáig marad így, az a sötétség már szélsebesen táncol felénk. S előbb vagy utóbb neked is döntened kell, meglásd felkeres az éji madár s ha rossz választ adsz neki... Ki tudja talán tekintet nélkül téged is az ember mellé vesz.
*Bár még ezen oly korai lenne gondolkozni, valamiért még távol érzi magát ettől a világtól s ha nem minden úgy alakul ahogy sejti talán sose jő el. Bár van némi érzése a felől, hogy a hónappal ezelőtti találkozóból a fekete nő már kis terveit szövögeti egy eldugott isten háta mögötti helyen. S, hogy mégis miről... abban nincs kétség kik lesznek az elsők a listán...

//bocs a késésért hétfő óta vizsgák voltak. de ma este ráértem írtam //

*Egyedül maradtam. Liz nem segít nekem, inkább szemet huny afelett, hogy Nawával mire jutunk. Rémisztő ez az alak.
A szavai nem kevésbé azok, de ennél jobban talán nem is tudok már félni. Amikor a leendő férjem erőszakoskodott velem, akkor sem féltem jobban, pedig akkor nem csak az életem, hanem a becsületem, a családom jó híre is kockán forgott.*
- Ezek csak álmok.
*Vetem ellen neki. Én is álmodtam már sok butaságot, még sárkányokkal is, de nem gondoltam azt, hogy ez majd a jövőben meg fog történni.
Figyelem, hogy milyen könnyedén játszik azzal a fémmel, ami a hátamat nyomta. Már tudom, hogy az a fegyvere.
Megcsóválom a fejem, és úgy válaszolok a táskában kotorászó férfinak.*
- Valaki egyszer azt mondta, hogy aki fegyverrel él, az fegyver által is vész el. Ha meg akarnak ölni, előbb-utóbb meg is teszik. Nem végtelen az élet, és csak Ritalea tudja, mikor ér véget.
*Ügyetlenül kapom el az üveget, csak harmadik mozdulatra pihen meg puha tenyeremben. Ahogy kinyitom az ujjaim, az egész nem tűnik túl nagynak. Akkor hát ez a furcsa férfi egy méregkeverő előttem. Nem gyógyító főzetet adott nekem, hanem olyat, ami elveszi az életem.
Teljesen furcsán viselkedik. Az előbb még arról beszélt, hogy nem öl meg, és hogy szerencsés vagyok, mintha csak egy jó napját fogtam volna ki.
Istenekre, hát milyen neked egy rossz?
És hogy Liz faja? Hát nem ember az a nő? A tekintetem felé fordul, ahogy ő is kap Nawa „jóslataiból”.*

-Az álmok néha többet mondanak el a világról mintsem remélni mernéd. Aki érti a szavaikat az megláthatja általuk a jövőt.
*A sárkányra pillant, szavain elmosolyodik. Még maga sem tudja, hogy netán egyszer e lány ellen kell harcolnia. Avagy tán az ő oldalán, bár biztos ami biztos mindenki maga választja meg az oldalát. S él vagy hal érte. Majd a sötét bőrű lányra pillant, talán elodáz a gondolattal mit az üvegcse rejthet.
-A béke... unalmas a magamfajta nyughatatlan léleknek. Bár a béke idejében is épp akad elég harc...
*Liz felához szól, s Nawa rápillant. Értetlen arckifejezés ült ki a lányra, valószínűleg kevésbé van tisztában a fajokkal e földön mintsem ők ketten. Látszik rajta még fiatal s nem sokat járta e világot. Innen délről származik talán nincs is messze innen az otthona. S ez egy elég távoli kis zug ahhoz, hogy rejtve maradjon lanuria színes kavalkádja elől. Eltereli tekintetét a két nőről akik érzése szerint nemsokára egy számára érdektelen beszélgetésbe fognak kezdeni. De a sárkány még mindig túl őszinte az emberekkel, majd egyszer megtanulja saját kárán, hogy ne legyen. A víz fenekére néz, oly tiszta hogy látni a fenekét s egy csillanó valamire lesz figyelmes. Lenyúl érte, s amint ujjai megfogják s megérzi mintáját egyből tudja mi az. Hát szerencsés ez a nap pénzt is talál az ember. Unott arccal tekint vissza a nőkre. Majd kikászálódik a vízből, s ruhái felé igyekszik. S magára ölti kabátját, minek zsebébe ejti az érmét. Majd külsejére csap egyet tenyerével. S a fák felé veszi az irányt.

//Sry hogy ilyen lassú voltam megbetegedtem és ágynak dőltem//

*Olyan érzésem van, hogy ez a két ember, vagy micsoda, még pillantásokkal is tud beszélni egymással.
Eddig csak Nawától tartottam, de kicsit megzavarodva nézek hol egyikükre, hol másikukra. Alig várom, hogy a ruháim megszáradjanak, és odébb állhassak.
Jó lenne minél messzebb kerülnöm innen.*
- Én nem arra gondoltam, hogy nincs, aki rosszat akar. Csak arra, hogy sokan vannak, akik inkább élnek, családot alapítanak, és nem keresik a bajt. Nekik jó úgy, ahogy van.
*Nem figyelem, hogy Nawa ránk figyel-e, mert nem szól semmit Fela szavai után.
A szóra, amit a lány mondott, arra, hogy faj, még inkább megzavarodok. Liz annyira embernek néz ki!*
- Én fajt csak az állatok között ismerek. Az emberek népéhez tartozok, ahogy sokan még az ismerőseim és barátaim közül. De…. a te szavaidból azt gondolom, hogy te nem.
*Ha már Nawa nem figyel rám, legalább közelebb megyek a lányhoz. Összébb fogom magamon a kabátot, mert a térdem és a combom is egy rövid időre kivillan alóla lépés közben, és nem örülnék, ha több látszódna belőle, mint amit akarok.
Így legalább halkabban is tudok beszélni vele.*
- Én egy egyszerű lány vagyok egy faluból. A szüleim földművesek, csak kószák meséiből ismerem a világ nagyobbik részét. De te emberhez hasonlítasz.
Talán ha elég kalandot élek át, meg fogom tudni mondani én is ilyenkor… de most nem.
*Elszomorodva nézek Lizre. Azt reméltem, hogy legalább benne barátra lelek, de úgy látom, csak megszánt a ruhám miatt.
Fázósan húzom vékony alakomon összébb a kabátját, pedig nincs hideg itt.*

*Az erdőbe ért, nem kérdezte senki merre indult tovább bár dolgainak nagy részét ott hagyta a földön így számítható volt a visszatérése. Hamar megtalálta amiért indult, jól látható vadösvény vezet végig a fák között. Lehajol jobban szemügyre veszi az állat nyomait, nem régi a nyom talán még nincs is messze de ha jól véli felfedezni szemével az esetet többször is járja ezt az utat az állat. Egy kis szőrcsomón akad meg szeme, ami az egyik ágon maradt fenn. 
-Ez jó hely lesz...
*Majd az egyik bokor oltalmába ült be, s várta a vadat. Kezében egy kés volt csupán semmi több, nem is igazán kellett volna ehhez más. A türelem rózsát terem ez esetben egy fiatal őz szökell nem is oly messze tőle. S a szél is a vadásznak kedvez hisz a vad felől fúj. Jó helyet választott ki bár az idők során ezt meg kell tanulnia az embernek.
~ Végső tánc...
*S ahogy az őz túl közel ért hozzá ahol már nincs ember aki elhibázzon egy dobást az állat csak egy másodpercnyi fájdalmat érzett majd szemére Dremer sötét fellege borult. S a kés mit teljes erejéből hajított a vadnak átszelte azt s a mögötte lévő fába fúródott. Az idő végül meghozta a lakomát, s most már csak azon része van hátra mit senki se szeret. Kését kihúzza a fából majd módszeresen kizsigereli vele a vadat. A munka végeztével az őz szőrébe lehúzza a fegyvert. Körbe pillant, elgondolkodik kissé talán mégsem gondolta át rendesen ezt a tervet. Amazon részét, hogy így egymaga viszi vissza a táborig a tetemet. No de sebaj. Az őzike nem lehetett több mint negyven kiló, így nem is a nehézséggel hanem a vérrel lesznek problémák. De más nemvolt hátára kapta a még csöpögős vadat. Fél órányira volt a táborhely de lábait gyorsan szedte. Hamar sötétedik ha az ember jól mulat s még mielőtt az est leszáll tüzet kell gyújtani, habár sárkánnyal az oldalán ehhez biztos nem kell nagy erőfeszítés. S kibújik a lombok közül a nőstény ördögök egymással beszélgetnek. Nem keresi a pillantásukat, csak ledobja hátáról a vadat majd vissza is indul azon az irányon amelyből érkezett. Elvégre a tűzifa sem hordja majd magát össze. Pár perces recsegés után, ismét csak kilép a fák mögül kezében a megszerzett kinccsel. Rápillant a lányokra, majd pontosan Lizre mutat.
-Tűzidomár - mosolyodik el- megkérhetlek rá?
*Még a lány válaszolni sem tud ő már az őz szőrzetének lehántásával próbálkozik mit módszeresen végez. Nem az első állat amit megnyúz s nem is az utolsó lesz.

//Bocsánat a késésért//

*Ironikusan válaszol nekem, pont ugyanazt ismételve, amit mondtam. Vajon miért kell lenézni azt, aki tapasztalatlan és csak jót akar?
A gondolat ugyan megfogalmazódik bennem, de nem mondok ki többet. Ennyi legyen elég, megtartom magamnak. Nawával már vitáztam egyet, Lizzel nem akarok.
Aztán ha megszárad a ruhám, odébb is állok. Remélem, hogy a nap és a meleg gyorsan segít rajtam.
A motyóm még mindig ott van, ahol hagytam. Jól átjárja a levegő.
Zavartan nézek Lizre. Megmondtam, hogy nem fogom tudni megmondani, hogy micsoda, mégis úgy érzem, mintha játszana velem.
Az legalább jól jön, hogy nem akar bántani és kicsit fel is engedek. Kezdtem már nagyon távolságtartó lenni, mindkettőjükkel.
Belegondolva, teljesen idegenek nekem, és akárkik lehetnek, én nem biztos, hogy meg tudnám védeni magam, ha bántani akarnának.
Hosszasan töprengek Liz kérdésén. Nem a félelem az, ami miatt bizonytalan vagyok.
Elhagytam a családom, az otthonom, a falut, kiléptem a nagyvilágba. Jó lenne minél többet megismerni belőle, de ott a másik oldala is a dolgoknak. Nem lesz-e bajom, ha megtudom?
Nawa távozása kicsit segít, hogy felszabadultabb legyek.*
- Szeretném. Így később könnyebben meg tudom mondani, ha valaki újra megkérdezi ezt tőlem és ahhoz a néphez tartozik, amihez te…talán…
*Bizonytalanodok el kicsit. Ha megmondja, hogy kicsoda, biztosan megrettenek és el is ámulok. Ő az első sárkány, akit látok közvetlen közelről és így nem is olyan félelmetes. De ha felajánlja, hogy megmutatná igazi valóját, inkább visszakozok.*
- Nagy dolog, hogy át tudtok változni és félelmetes is. Úgy tudtok köztünk, emberek között járni, hogy nem is tudunk róla.
*Megborzongok. Talán a kószák között is volt és lehet, hogy még Roza néni sem ismerte fel. Ha akarnák, nagyon tudnának ártani nekünk.*
- Te hogyhogy nem a tiéiddel vagy?
*Ha nem mondja meg, hogy kicsoda, akkor semleges témákról beszélgetünk, amíg vissza nem jön Nawa. Elég véresnek látom. Valamilyen állatot hoz.. Nem néz ránk, hanem visszamegy az erdőbe.
Megint megborzongok. Remélem, hogy ha most elválunk, többé nem találkozok majd vele.
Aztán megint visszatér és én ránézek. Nekem nem szólt, de amíg a lány segít neki, elsétálok a fáig, ahol a ruháim vannak, hogy megnézzem, szárazak-e már.*

//Személyes küldetés - Tárnák mélyén//

Futtában szelem át az erdőt. Vissza sem nézek a múltat felidéző fákra, s virágokra melyeknél egykor mesteremmel gyakran beszélgettünk. Ő tanított meg az élettel való küzdelmekre, próbákra… Emlékeim most feltörnek tudatom mezejére, pár percre megtorpanok.

’- Miért nem felelsz nekem? – a szürke képek élethű alakot öltenek, megelevenedik egy rég múlt esemény. Szemtanúként nézem magamat, ahogy hátat fordítva állok Dorian előtt.
- Mit mondhatnék… - szembe állok magammal, s szemeink egymást nézik, de ő keresztülnéz rajtam. A férfi közelebb lép emlékmásomhoz, s vállára teszi érdes kezét. Szavak nélkül is beszél… a lány hátra néz s beszédre nyíló ajkait a mester hozzá érintett ujjai csitítják.
’- Az utadat magad írod meg életed során. Csak vigyázz, mégis mi kerül majd történeted soraiba… - szemei fénylenek az érzelmek fakasztotta könnyeitől.
’- Az utadba nem fogok állni, csak kérlek, maradj még… - simítja meg a lány arcát – félek, ha elmész, talán én kapom majd a küldetést. – Remegő hangja elcsitul, kezét most maga mellé engedi.
- S vidd is véghez fejvadász – suttogja régi önmagam – ha te kapod meg, vidd is véghez. Öld meg a renegátot, ki elárul majd téged egy nap… - a lány kezei Dorian kezét fegyverének markolatára helyezik.
- Akár most is megteheted Mester… - hajamba beletép a szél, miközben a jelenet már foszladozó képei alig láthatóak.
- Ölj meg! – messze visszhangzik a kiáltás, mely most csupán képzeletem szülte. Kezeit arcába temetve roskad össze a férfi, zokog.
- Nem vagy fejvadászhoz méltó. Senki vagy… - Bocsáss meg… uram… 

Hátat fordítok a két árnyékká váló múltbéli alakkal. Szinte saját fagyos viselkedésemtől megborzongva futottam tovább, ahogy csak a lábam bírta. Minden lépésem pontosan behatároltan tettem. Futottam minél távolabb. Mélyet szippantottam a friss harmatos fű illatából, mikor egy emelkedőhöz értem. Apránként tettem lépéseim, s gyönyörködtem a tájban. Sosem lehet megunni… Figyelmem hamar elterelte egy zavaró körülmény. Mi ez? Süllyedek…? Talpam alatt recsegve nyílt meg a talaj. Ezt nem úszom meg… Mozdulatlanul sem akarok maradni. Csupán egy óvatos léptet teszek meg előre, s érzem, ahogy beomlik alattam az egész. Zuhanok… Kezeimmel felfelé kapálózok, próbálom megragadni a felettem megelevenedő Doriant, ki könnyes arcával most letekint rám. Elsötétült minden…

//Személyes küldetés - Tárnák mélyén//

Arcomba hullt hajam tűröm, felülök s bokámat dörzsölöm körbenézve az ismeretlen helyre melybe "belecsöppentem". 
- Nem álom volt... - veszem tudomásul a történteket. A falba kapaszkodva kecmergek fel, zsibbadó tagjaimat nyújtóztatva nézem a beszűrődő fényt, mi fentről szűrődik le. A korhadt gerendákról lehulló por kirajzolja a sugarat, minek közepén én állok. 
 - Legyenek átkozottak az apróléptűek... - mormogom a sötétségbe meredve. - Most merre tovább? - egy ideig hunyorítva derítem fel a terepet. Talpam alatt recsegve porladt szét a törmelék. Apró zajnak tekintett léptem visszhangot vert, hosszasan lehetett hallani. A falhoz léptem s tapogatózva kutattam az utat. Fogalmam sincs merre, ez már oly mellékesnek bizonyult. Ki innen, ez a lényeg. Óráknak tűnt mit haladtam a sötétség birodalmán, mikor szemeim felcsillantak egy fáklyaformát érezve a falon. Kapkodva szedtem ki annak tartójából. Köpenyem zsebeiben kutatva, megtalálva mit kerestem, türelmetlen mozdulattal próbáltam a köveimmel tüzet csiholni, megközelítőleg a fáklya irányában. További fél órának tűnő ideig igyekeztem begyújtani azt. Siker... Az apró szikra kezdte felizzítani az állott fáklya szálait. Kis fújásokkal egyre nagyobb lángot adtak. Több se kellett. Megragadtam s a magasba emelve tárult szemem elé mégis "mi" "mik" mellett mentem el. Felakasztott csontvázak, előttem pedig egy hatalmas csarnokszerű rész övezte be a helyet. Elindultam arrafelé. Valami nincs rendben, a zsigereimben érzem... Mély levegőt vettem, hűvös szellő csapott meg hátam mögül. Apránként fordulok meg, mintha számítana is valamit ez ilyenkor. Semmi, csak az üresség. Szívem újra a megszokott tempóban dobog, megnyugodva fordulok meg eredeti célom felé. 
'- Most bajban vagy... - kihátrálva kaptam számhoz ijedtemben. Kevés dolog van mi a frászt hozza rám, de most a sors beletrafált. Kis lánygyermek alak suhant lassan felém ködszerű alakjával. Haja fekete, s egészen derekáig elér. Ruhája egy szakadt ing, mely láttatni engedik csontos végtagjait. Arcot nemigen láthat rajta senki... Szemei eltorzult alakban merednek, orra helyén tátongó lyuk... az egész rothadó formát ölt. Szavai közben szertefoszló vér bugyog kis szakadt ajkain. Erős idegzet kellett, hogy épp elmével képes legyen az ember őt nézni. Sovány kezét felemelve markoló kéztartást felvéve siklott irányomba.
'- Játszani akarok... JÁTSZANI AKAROK! Játssz velem különben MEGHALSZ! - a fáklya kiesett tartásomból, füleimhez kaptam az éles, szinte dobhártyát hasító kiáltásra. Mire újraeszméltem már előttem állt, egész közelről láttam üres tekintetét. S kinyújtott karja elveszve bennem "kutatott valami után". Leírhatatlan érzés... mintha kihűltem volna egy pillanatra. Szívemhez kapok, ordítva esek össze s öklendezve pislogok a lány után kutatva. A fáklya még égett. Forgott velem a világ, inkább a látvány keltette undor miatt. De... de... egy pillanatra úgy éreztem... Fejem csóválom. Megragadom a fáklyát, még mindig sajgó bokámmal most nem törődtem. Figyelmem nem lankadt, kerestem a gyermeket.
- Jöjj hát elő gyermek. Tudok a bújócskánál jobb játékot... - sziszegem a semmibe, mire az egyik csontváz mellett kuporogva pillantom meg őt. A türelmem most vészesen kimerítette tartalékait. Eljött a te időd Mágus, a fejvadász mivolt csak láncra kötve őriz téged. Lelkem mélyén kitör burkából a vad... s kő törmelékeit lerázva veszi át az "uralmat". 
Pupilláim kitágulva gyűjtik magukba a pislákoló fényt. Kezem a lány irányába emelkedik. - Arr'h wrán Dá... - ejtem ki hatalom szavaim, mit sem törődve a lány most ártatlannak tűnő ábrázatával. A mágikus esszencia, erő csapásként zúdul az apró termetre. Körülötte minden a falhoz csapódva nyekken a földön. A barlang ezen része beleremeg a varázslatba, a lány hangja orkánként söpör végig újra. Lebegve teszi meg útját pár méterre távolodva. Most nem menekülsz átokfajzat... Most én mutatok felé ujjaimmal.
- Kitépném a szívedet te ocsmány féreg... - dühöm már-már inkább őrjöngéssé válik.
'- Ne bánts engem! - rí maga elé. - Engem mindenki bánt... - szepeg, s kérlelő hangja visszazökkent előbbi állapotomba.

//Személyes küldetés - Tárnák mélyén//


- Ajánlatom van számodra. Érdekel, vagy próbáljuk ki mennyire tűröd meg a fényt? - mosolyom semmi bizalomgerjesztőt nem sugallt. Gyakran váltak ilyenné vonásaim mikor épp kiontottam egy célszemély életét. Ők csak papírra vetett nevek voltak, sorsukat pedig a boríték pecsétje már eldöntötte. Ami minden esetben halál.
- Játéknak is fel lehet fogni, ha úgy tetszik. – vonom meg vállam – Mutasd meg nekem, merre van a kiút innen. Én pedig, nos… nem támadlak meg többé. – Sóhajtok mélyen iménti hazugságomra, hisz kitudja, mit hoz még elém a sors. A lány szótlansága most megtörve bontakozik ki. Hirtelen suhan elém, s kezd bele szavaiba.
’- Arra nem mehetünk… ott… ott él az a félelmetes… Csst Lin! Nem mondhatod el neki! – oldalra néz a gyermek, mintha beszélne valakihez. A fáklyát arra emelve meggyőződtem arról, hogy egy lélek sincs ott.
’- Te támadtál rá először, most ki kell engesztelnünk. – hátrébb suhan, kezeit halántékára helyezve rázza fejét. Hosszú haja átlebben rajtam.
’- Végeznem kell vele. Ne állj az utamba, mert többet nem engedlek elő. – A falhoz támaszkodva várom mi lesz ennek a vége. Tudathasadásos szellem gyermekkel ritkán fut össze az ember.
’- Vegyük el a szívét, tiporjuk a porba. LIN! HALLOD? Megölöm, és mindenki azt hiszi majd, TE VOLTÁL! – üvöltése inkább hörgéssé válik, rettenetes hangos volt. Körmeim a falba mélyednek, mikor ismét eltűnt a szemeim elől.  Egy pislantás, szemem nyílik s az ágaskodó lány arcomhoz közel hajol.
’- Félsz már? – szemeim összeszűkülnek a torz „arc” közeli látványán.
- Nincs okom rá… - szinte lehelve ejtem ki eme szavakat, mire ő visszahúzódva megfordul.
’- Bocsáss meg nekem, neki… elvezetlek egy darabig, de vigyázz… - szól most „jobbik” énje, s ocsmány arca mosoly félét próbált vágni, mi inkább grimaszra hasonlított. Messziről követtem a gyermeket, kanyargó, útvesztőkkel teli helyre vezetett…

//Személyes küldetés - Tárnák mélyén//


Pár óra biztosan eltelt mióta követem a lányt. Ittlétének okát nem fejtegettem magamban. A lelkek jó irányba terelése nem állt közel hozzám. Mégis a kíváncsiság apró szikrája kapott lángra bennem. 
- Miért vagy a tárnák mélyén? - kérdem a gyermektől, ki tovább haladva tudomást sem vett rólam. Én sem válaszolnék egy idegennek. Okos, s ez még inkább feltette bennem a kérdést. Vajh' miért?
- Gyermekként féltem a sötétben - megállok egy pillanatra. Felveszem a földön heverő fáklyát, mire most lettem figyelmes. Az előző már lassan teljesen leégett. Meggyújtva az újonnan szerzettet gyors léptekkel érem utol a szellemet. Mondanivalóm nem feledve folytatom mibe belekezdtem: - Az édesanyám vigasztaló szavai mindig megnyugtattak lefekvés előtt. Olyankor erősnek éreztem magam, s nem tartottam semmitől. - Felnevetek, a lány most lassít gyorsult tempóján.
- Annyira szerettem őt, amennyire ember szeretni képes. - Sóhajtok fel mélyen. - Sokszor játszott velem, nem hagyott magamra, mígnem... - hangom elcsuklik, friss levegő illata csapja meg orrom. Már nincs messze a kijárat.
'- Mígnem? Mi történt anyukáddal? - térdre ereszkedtem, kezeim összefonva raktam combomra, s lehajtottam fejem.
- Egyik éjjel nem jött át hozzám... Soká várakoztam, de nem jött. - Hangom megremegett, szemeim csillogva néztek fel a lányra. - Átmentem hozzá, az ágyon feküdt. Az arca sápadt volt, s keze hideg mint a jég... Azóta haragszom magamra, és rá, mert elhagyott... - a gyermek arca hol bánatosan nézett, hol pedig gyűlölettel telten. 
'- Én saj... Ne higgy neki! Hazudik! - Átlátott a mesén. Sosem volt anyám, ezért emlékeim sem lehettek róla. A lelkére viszont ezzel a kis történettel hathatok. Felháborodva ágaskodok fel.
- Miért hazudnék ilyet? Hogy merészeled? - Pár könnyet is megengedek magamnak. - Ő jó ember volt, ne vedd a szádra! Ő mindent feláldozott értem. Azóta kutatom mi történhetett vele...
'- Az én anyám... is halott... - fejét lesüti, mintha megint a rosszabbik én mocorogna benne. 
Hirtelen kapott tekintete szinte keresztülégetett. A testem hője, mintha az egekbe szökött volna. Homlokomról pergett az izzadtság, tekintetem akkor sem veszem le a lányról.
- Itt halt meg? - Az életemmel játszok most. Ahhoz, hogy jól játsszam a szerepem, nem támadhatom meg, s nem is védekezhetek. Az elesett lánynak, most nekem kell lennem.
’- Ide hoztam őt, miután… de alig emlékszem már… - hátat fordít, az égető érzés egyidejűleg szűnik meg. Ismét folytattunk utunkat, legalábbis követtem őt.  Pár perc hallgatás után én törtem meg a csendet: - Miután…? Megölted? – A benne lakozó gonosz mindig akkor tör felszínre, ha „jót” szólok hozzá, talán így a legvalószínűbb, hogy kicsikarhatok belőle valamit.
’- Én… én sosem bántottam…  de a bátyám… Revis ő mindenkit bántott maga körül. – Szepeg szomorú hangon. ’– Végzett vele és nekem végig kellett néznem. Nem tettem semmit… Tudom, mit érzel, azóta borzalmas emlékeznem. Ez a hely elrejt az ujjal mutogató emberektől. Félek tőlük. – Kezdtem megérteni az egészet, úgy éreztem megvilágosult előttem minden. A lány egyik személyisége Lin, a másik a „báty” Revis. Ha úgy veszem, akkor a lány ölte meg az anyját.
’- Sosem temettem el, pedig akkor biztosan megbocsájtana Revisnek. Most már nem is lennék rá képes… sosem leszek… - Mutatja áttetsző kezeit. Már tudom mi célból ragadtál itt leány. De csak a kíváncsiság hajtott, nincs meg bennem az a jóindulat, hogy segítsek. Időm sem engedi, talán egyszer még hasznomra lesz ez a tudás…
Utunk itt elvált, a lány nem jött tovább. Szó nélkül suhant visszafelé. Kíváncsian várom miféle "félelmetes" lény lakozik a kijárathoz közel...

//Személyes küldetés - Tárnák mélyén//


Olykor megálltam, s szemem sarkából tekintettem oldalra. Úgy éreztem a szellemmel most szerepet cseréltünk, s most ő követ engem. Mi tagadás, érdekes a története… de így, hogy megismertem már nem kívánok vele foglalkozni.
Az idő múlása rejtély. Meglehet már egy nap is eltelt. Különös, hogy egy ideje már érzem a friss levegő illatát, de még nem jutottam ki. A fal, a talapzat ugyanolyannak tűnik már egy ideje. Mintha keserves köröket rónék le ugyanazon a részen, folyton folyvást. Átlépem a földön heverő követ, a boltozatról por hullik le, kikerülök néhány leszakadt gerendát. Ugyanaz újból és újból, egy ideig nem tűnt fel. Mióta ismét árnyékom lett az „útitársam” nyugodtan tettem meg az utam. Fel sem tűnt… csak haladok, de ugyanoda, ugyanonnan ahonnan elindultam. Megtorpanok, fentről újból törmelék hullik alább. Tekintetem az utat nézte, majd hirtelen a falra esett. Az árnyékom nem volt a falon mint eddig, eltűnt…
Forgolódásba kezdtem, a másik oldalon… ott volt, s szemeimnek alig hittem mikor megláttam. Mozdulatlan egy helyben állt, pedig mozgattam kezem. Értetlenül sétáltam közelebb, de a fáklya fénye megvilágítva azt, eltűnt. Hátrébb mentem, ismét ott volt, de már nem egyedül. Furcsa alakzat jelent meg mellette. Talán a szemem káprázott, vagy a fény játszott csúf tréfát. A különös árny körülölelte az árnyékom. Hidegrázás futott végig testemen. Mi lehet ez? Futni kezdek, de ugyanaz a környék fogadott mi eddig is. Elbotlok a kőben, mit eddig csak finom egyszerűséggel átléptem. A fáklya tőlem távol esett, szerencsére a tűz még nem aludt ki. Feltámaszkodok, közben a falra nézve, látom, hogy valami lenyúl az árnyékmásomra, s kezeivel löki lefelé. Körmeim a földbe vájva, nyomom visszafelé magam.
- Ki vagy te? – Nyögöm már a porban feküdve. Senki nem volt mögöttem, akkor meg hogy lehetséges? Feltápászkodom, ezen a helyen már-már rutinom lesz ebben. Fegyvert rántva oldalazok. Fogalmam sincs, mivel kell megküzdenem, elég nehéz így taktikát választani. Ismét közelített, az árnyékom nyaka köré fonta ujjait. Fulladozva kaptam torkomhoz, a levegőt markolászva kezem közül kicsúszott a kard. Hát így kell vége lennie? Tudatlanul, hogy ki, s mi végzett velem? Hangos puffanással csattantam le. Köhögve, hol fulladozva lestem a következő csapást. Még nem álltam lábra, a földön fekve maradtam. Töprengtem mily mód menekülhetek a halál elől. Árnyék… ha kioltom a fáklyát, talán… Szemeim kikerekedve formálódott meg bennem az ötlet. Gyorsnak kell lennem. Jobb kezemre támaszkodva dőltem előre, s a balban megmarkolt port a fáklya irányába dobtam. A falon vetődött árny fejem felé suhant, lábát emelve célzott a főmre, majd a... sötétség. Mélyet sóhajtok, tapogatózva keresem meg kardom, majd annak segítségével állok lábra. Jól tettem, hogy kioltottam? Az árny, a sötétség része, de a fény minek következtében születik. De a teljes sötétség is előny lehet számára. Apró léptekkel haladok, vakon még inkább nehéz a haladás. A magam okozta hangos menetel mellett más zaj is visszhangot vert.
- Állj ki velem szemtől szemben, s ne takarózz holmi varázslat mögé… - Ismeretlen tudomány mit művelt az imént, ha egyáltalán élő, aki csinálja.
’- Az első próbát megoldottad. Következzék a második… - Emberi hanghoz nem fogható szavak ezek. Irányukat sem tudom behatározni, de egész közelinek tűntek.
- Miféle második próba? – Kérdem értetlenül. A szavakat értem, de a megvalósult formára kíváncsi lennék.
’- A lábak nem visznek tovább, ha előrelépsz, elégsz. A falat nem érintheted, megperzsel. Sok szerencsét utazó… - Most komolyan beszélt? Hisz ez lehetetlen, így hogy juthatnék tovább. Kezdem azt hinni, ez nem a valóság… Kardom pengéjét érintem magam elé, s pár pillanat múltán magamhoz emelem, hogy megnézzem „átmelegedett-e”. Hideg… Csak ijesztgetni próbált? Lábam hegyével érintem a földet, de felsikoltva húzom vissza. A cipőm alja átforrósodott pedig csak egy pillanat erejéig raktam le. Hitetlenkedve rázom fejem. Fegyverem hüvelyébe csúsztatom, s futásra készen mormolom varázsigém. Vastag jég futott végig az úton, először csak recsegve porladt szét mikor esve, borulva szánkáztam rajta, a végén már latyakos sárban futottam a megcsillanó fény irányába.
’- Felettébb szórakoztató. – A vérlázító kacagáshoz más is párosult. Furcsa alak körvonalazódott ki a kijárathoz közel. A célt egy ilyen sötét alak zárja el. Mágiát sem érzek, mi belőle sugárzik. Talán elfedi, leplezi annak létét.  Nyakamhoz csapok, erős szúrást éreztem, mintha belém döftek volna valamit, émelyegve pislogtam magam elé.
’-  Harmadik próba. – Az alak megfordul, arcát nem láthatom, mert csuklyája fedi azt. ’- Sok hely, s annyi táj. Szörnyek, s lények… Leld, meg a helyet hol létezel, s leld, meg aki irányítja eme képzetet. Lelj meg engem… - Suttogja felém, de már alig látom őt. Szemeim homályosult látása lassan megszűnt, a bejárat tiszta volt, a köpenyes alak már eltűnt onnan. Felsóhajtva mászok ki végre a tárna mélyéről a felszínre. De nem a várt táj fogad, mi beesésemkor volt eme környéken. Havas, rideg, zord táj volt emez. Belemarkolok a fehérségbe, s feldobva azt nézem, amint lehullik. Harmadik próba… nem ámítás. Visszanézek, ahol eddig a bejárat foglalt helyet most már eltűnt. Mindenütt fehér minden, vakítóan fehér s üres. Pár métert megtettem az egyre magasodó hóban, s megtorpanva egyensúlyoztam egy földrengésben. Kapálózva próbáltam menekülni, mikor süllyedni kezdtem. Mindhiába… Csak zuhantam, talán órákon, napokon, heteken át… Idegőrlő időkig, mire kikötöttem valahol. Eltűrtem arcomhoz dermedt hajam, csodálkozva néztem szét. Újból a kijáratnál voltam, min már vörös fény szűrődött befelé. Ugyanúgy másztam ki rajta, mint legelőször tettem.
-  Mi vagy te? – Emberszerű lény állt háttal nekem. Kezeit hátrakulcsolva meredt maga elé. Furcsa hosszú csápok kanyarogtak körülötte. A levegő, vagy a tér mi „pulzált” körülötte, nem tudtam megfigyelni soká. Fejembe hasító fájdalomba roskadtam a földre. Szemeim behunytam, ropogó tűzre eszméltem fel. Büdös áporodott dögszag terjengett a levegőben. Felegyenesedve már új helyen találtam magam. Amíg szemeim elláttak lobogott mindenütt a tűz. Sikoltozó, nyüszítő hangok kértek segítséget. Már az őrület határán álltam. Az ismeretlen szavait idéztem fel, latolgattam miként oldhatnám meg a talányát. Az első hely egy havas táj, a második az emberszabású lény, s most a tűz… Akárhogy is következtetek ebből nem szűrhető le semmi. Viszont, amit a titokzatos alak eddig elém tárt… nem életszerű… nem is illúzió… Bár olyannak tűnik, mégsem az. Érezném, ha varázslat lenne mögötte, ez több annál…
- Ez egy álom… s mindez te magad vagy… -A lángok hatalmasra nyúlnak, sötétséget hozva mindenre mi alattuk lapult.
Kábán ébredek fel. Ujjaimat fűszálak csiklandozzák, hajamat szél fújja, mikor feldőlök. Békés, már eseménytelen táj köszönt ezen a reggelen. Leporolom magam, megbizonyosodok arról, hogy megvan-e mindenem. Sem a beomlott földrész, sem a kijárat nem volt sehol a környéken… Talán az egész nem is volt valóság… Ideig óráig méláztam rajta  utam során...