Déli-dombság

//Kain Namelyr//


Arra válaszul, amit a másik a földdel művelt maga alatt, Valturaan gondolkodás nélkül lépett hátrébb. Aztán persze észrevette magát, s feszültségét azzal próbálta leplezni, hogy leült, mintha csak kényelmesen társalognának. Többekkel ellentétben ültéből is sebesen fel tudott pattanni, ha kell, s ezt fogja cselekedni akkor is, ha majd úgy érzi, nem biztonságos tovább itt maradnia az óriás arannyal.
Tudom. - gondolta közben.
Hogyne tudta volna? Arról azonban nem volt tudomása, hogy a sárkányok között is folyik ez a bizonyos háború. És ez volt az a válasz, amit legfőképp keresett, s legkevésbé várta azt, hogy a legvalószínűtlenebb magyarázat támasztódjék alá a másik szavai által. Tehát mégis léteztek olyanok, akik nem akarnak pusztítani. Vajon az ő kolóniája is e végről bujdosott el? Nem volt ideje végiggondolni, ugyanis a másikon szemmel láthatólag egymás után villantak át különféle érzelmek. Valturaan sok mindent nem értett belőle, mert nem tudta a miértjüket, azonban abban biztos volt, hogy amaz nem hazudik. És ha nem akarta lemészárolni a pikkelyteleneket... ha voltak olyanok, akik osztották az álláspontját, talán megkérhette volna őket, hogy segítsenek.
- Tudok a háborúról a Csupaszok és a sárkányok között. - mondta aztán, miután lenyelte izgatottságát - Azzal nem voltam tisztában, hogy egymást is öljük. Jó leckét kaptam. - célzott a Tarsisban és itt történtekre.
Úgy érezte, előbbre mozdíthatja végre a nyomozás kerekét, s élete is tovább lépkedhet az Idő Útján. Akárhány nap telt el, egészen úgy érezte, mintha egy helyben toporogna minden, és most megcsillant a remény aranyszemcséje a homokban, amelyet immár vér borított. Nem félt hát folytatni. A korábbi nyomok rég kihűltek, s talán hamis úton haladt, amióta csak belekezdett. Ugyan nem hitt benne, hogy bárki is segítené az ügyét, eddig nem, mert mindenki, akit ismert, gyűlölte s megvetette a bűzölgő városokat s azok lakóit. Ő sem tett ugyan másként, azonban léteztek kivételek. Alkalmazkodott, s tanult, hogy új életet teremthessen maguknak, ha ismét együtt lesznek.
- Ha nem vesznek részt a harcokban, mik a céljaik? - kérdezte elhatározástól felfűtött hangon.
Ha csak egyetlen egyet is talált volna közöttük, aki kétlábúként éli életét, az minden kockázatot megért. Felelevenedett előtte Laryss puha, holdszín arca, s a meleg csók, amelyet váltottak, ha búcsúzni kellett. A legutolsó alkalommal arra sem maradt idejük, és ez felháborította a fehér sárkányt. Nem létezett hely a kontinensen, ahová nem ment volna el érte, így sárkány sem létezett, akivel ne egyezkedett volna némi segítség reményében. Hogy miért kellett neki segítség? Úgy érezte, kifut az időből. A pusztítás nagy, az áldozat sok és nem akarta, hogy Laryss közöttük végezze. Annyira nem, hogy úgy vélte, képes volna fajtárssal szövetkezni. Képes volna bízni benne, ha nem vetné meg a céljait. A leglassabban ölő, legfájdalmasabb tűzben is elégett volna, akár kétszer is, ha tudja, azzal megmentheti ez elf leányt.

//Kain Namelyr//


Nem, ez így képtelenség.
Ez volt az első gondolata, amint megpillantotta, hogy a másik őt figyeli. Nem volt rendben valami azzal a tekintettel, s azzal még inkább nem, amit utána mondott - arról nem is beszélve, ahogyan megtette. Mintha gyanakodott volna rá valamiért.
Hát tegye csak, elviselem. Nincs oka nem így tenni, hiszen csak épp az előbb szórtam szőrt Ahrol képébe a bőrömet kockáztatva.
Persze ehhez hozzátartozott az is, hogy az idegen arany nélkül Valturaan nem ülhetett volna a fűben, vérszagtól terhes levegőt szívva be tágulékony tüdejébe, így hát valamelyest megnyugodott. De a túlélés... az neki kevés. Egy percig sem garantálta, hogy ne szednék darabokra, ha előhozakodik azzal az átokkal, amely szemvillanásnyi kis életét sújtotta. Nem elég, hogy valószínűleg nem jelentett volna semmit nekik, talán még őrültnek is titulálták volna, s árulóvadászok helyett áruló vadászok szegődnek a nyomába. Vagy mindkettő, ha az övéi - teljességgel tévesen és meglehetősen agyalágyultan - árulónak hiszik. Az rendkívül csodálatos lesz, ebben már most biztos volt, s abban is, ha bekövetkezik, a leghaloványabb esélyt is elveszti Laryss megtalálására - már ha még életben volt.
- Legalább mást már nem fog. - mondta hangsúlytalanul, hidegen kémelve a dombot, amely a gigászi méretű vörös sárkányból maradt - Ez ostobaság. De mégis úgy tűnik, semmiben sem különbözünk a hártyabőrűektől. - nyomta meg az utolsó szót mérgében, bár nem lehetett eldönteni, valójában kire volt dühös - Ugyanolyanok vagyunk. Ha valakinek valami nem tetszik, már jönnek is, és az életedre törnek! Meg sem hallgatnak! Csak csinálják, ami szerintük olyan nagyon helyes, aztán a karmukat emelik rád, ha nem értesz egyet. Na én ezért nem harcolok! Ha ez a világ, akkor nyugodtan el is pusztíthatják egymást. Gyerünk, rajta! Rohanják le egymást gondolkodás nélkül és skatulyázzanak be mindent és mindenkit. Ehhez értenek, de máshoz nem eléggé és nem is akarnak!
Annyira elragadta a hév, hogy közben megfeszítette az izmait. Szemei felcsillantak, ahogyan a mindenség igazságtalanságát és felháborítóságát ecsetelte, kis híján gondolkodás nélkül. Akkor tért magához, amikor ráébredt, hogy izmos farka némi port kavarva a földet csapkodja a karmai előtt a fűben. Még mindig nem békélt meg veszteségével, amely végeláthatatlan vihart gerjesztett bensőjében, önmagával is szembeállítva azt, ami ezeddig előbbre vitte.
Valturaan leeresztette a fejét, maga köré kanyarított a farkát, s csak azután folytatta, immáron ugyanolyan halkan és düh-mentesen, mint előtte.
- Ne haragudj, ezt nem kellett volna. Úgy festesz, mint aki végig az ellentétek kereszttüzében volt azon a hét évszázadon át, ezért nem is érthetem, amin átmész. De az őrületbe kerget valami, amit nem fogok visszakapni akkor sem, ha mindenki most azonnal befejezi a harcot. Te ezt érted, igaz? Ezért kérdeztem, mit akarnak az úgynevezett árulók. Nem azért, hogy most elmenjek, elmondjam valakinek és még jobban megkavarjam ezt a gennyel teli kondért, amiben élünk.
Az, amire az ismeretlen rávilágított, elindított valamit a fiatal sárkányban, ez pedig felszínre tört benne, akárcsak egy - láva helyett jéggel telített vulkán. Azt ugyan nem egészen tudta, mit akart elérni az elmondottakkal, de ha valaki azt kérte volna tőle, álljon elő a legjobb magyarázatával, azt válaszolta volna: Lehet, hogy őrült vagyok.
Ha a szerelem és a magány ezzel a mellékhatással járt, hát az is volt.
- Ha nem jössz, Ahrol végez velem. - mondta aztán, alaposan végignézve a másikon - Ő sem hallgatott meg. Azt mondta, ostoba áruló vagyok. De miért jöttél? Igen, tanúskodtam, hogy elengedjenek, de... - itt tartott némi szünetet.
Legelőször azt akarta mondani, "az másért volt", ám végül nyilvánvaló okok miatt elvetette a dolgot.
- ... nem hinném, hogy ismerlek. Emlékeznék a nevedre. Az enyém Valturaan.

//Kain Namelyr//


Valturaan arca szempillantás alatt változott mindinkább nyugtalanná, ahogyan az imént mondottak lehetséges értelmei átsuhantak termékeny tudatának táptalaja felett. A ragadozó teste másodperceken belül teljes készenléti állapotba tornászta magát.
- Elnézést, pontatlanul fogalmaztam. - mondta az egyik kétlábúakkal szembeni problémás helyzetekre betanult mondatot - noha csak részben tette megszokásból -, amely eszébe jutott, ám a hangja megvilágosulásban és hidegségben úszott.
Azután csaknem teljesen komollyá változott, s némileg beletörődővé is, elvégre sejtette, ha igaza lesz, esélyt sem adnak neki menekülésre, de még csak próbálkozásra sem. Feddte volna magát, ha lett volna ideje, amiért ezidáig meg sem fordult a fejében ez az eshetőség. Elvégre ki volna olyan bolond, hogy e felállások mellett önzetlenül segít valakinek? Nyilvánvalóan senki avagy csak nagyon kevesen, bár a hósárkány gyanította, hogy ők nem élnek valami sokáig. De volt ott azért némi ellenpélda is, mint például Laryss, az elfnőstény, akit oly' becsben tartott, hogy talán egy magafajtától már csaknem képtelenségszámba ment. Vajon tudott volna olyat mondani, amit ne tett volna meg őérte? Még az apját is hátrahagyta, pedig Valturaan le merte volna fogadni, hogy pótolhatatlan személyt jelentett az életében. És végül miért is hagyta hátra? A fiatal sárkány úgy érezte, tüdejét és légcsövét önnön izmai nyomják agyon, mialatt összerándulnak a szenvedéstől. Aztán mégis folytatta.
 - Ahrol kiiktatása nem foglal magában sárkánymentést, és nagyon úgy tűnik, hogy még mindig élek... Szóval, mi kellhet neked tőlem? - kérdezte komoran, aztán, már csak mellékes magyarázatként még hozzátette - Ilyesmit általában nem szokás csak úgy. Lehet, hogy fiatal vagyok, de állítom, hogy nem ostoba.
Valóban nem fért a fejébe, olyannyira, hogy még iménti aggodalmai is visszatértek az idegennel kapcsolatban. Úgy érezte, szánalmasan könnyű prédát jelent a másiknak, ám gyengesége ezúttal nem haraggal töltötte el, sokkal inkább félelemmel, melynek nemesek fürdővizénél is tisztább volta arra kényszerítette a fehér pikkelyekkel borított, vedléstől megtépázottnak tűnő ruganyos testet, hogy egészen a földhöz lapulva hátrálni kezdjen. Elméjébe költözött az érzés, mely akkor uralkodott el rajta, amikor Ahrol erős kezei a torkára kulcsolódtak. Már nem kellett biztosíték azt illetően, hogy az előtte álló arany sárkány sokkalta rosszabbra is képes.
Valturaan úgy érezte, egyetlen lehetősége maradt, s nem lehetett rest meg is lépni azt.
- Jól van, Halálhordozó... - kezdett neki remegő hangon, s szintúgy reszketett már egész testében is - Ha vallatnak, már egyébként is halálra vagyok ítélve, de annak soha nem szabad megtörténnie. Nekem vigyáznom kell valakire, akit előtte még meg is kell találnom abban a káoszban, amit mások Lanuriának neveznek, ezért bármit is tervezel velem, azt nem hagyhatom.
Reánézett. Bár idáig is ezt tette, azonban most valóban a szemeibe nézett. Onnan próbálta kiolvasni, miféle sors vár rá, s ha a másik is hasonlóképp fejtegetni kezdte volna a hósárkány pillantásában rejlő ki nem mondott titkokat, nem sokszor tapasztalt megalázkodást talált volna, amelyet Val ezidáig szinte senkivel szemben nem tanúsított, főképp nem ilyen formában. Végső elkeseredéséből, s rémületéből fakadó viselkedés volt ez, mely igazán egyszerű jelentést hordozott magában: ne ölj meg.

//Kain Namelyr//


A Halálhordozó - ahogyan a fehér az imént nevezte arany fajtársát - szavai cseppet sem azt a hatást érték el a fiatalabbik elméjében, mint egyébként tették volna. Hiszen szerette, ha elismerik, s el is várta, hogy megtegyék. Kevés dolgot gyűlölt jobban, mint amikor átnéznek felette, s letagadják, ha igaza van. Most azonban, hiába gondolta teljesen komolyan a megállapítást a másik, Valtu veszteg maradt, sőt! Ahogyan a hatalmas, aranyló, napfényben csillanó pikkelyekkel teli fej közelített felé, s orrába mindinkább beleköltözött a lassan teljesen odaszáradó sárkányvér szaga, úgy érezte, kevés pillanat volt életében, amikor ennyire félt. Magába szívta a szagát, s elemezni kezdte a viselkedését, hogy megállapíthassa, mi szükség volt erre a megmozdulásra, ám egyre csak arra emlékeztette, amikor nemzőjétől kapta azokat a leckéket, melyeknek maradványai itt-ott emlékeztetőként felsejlettek légzése ütemére hullámzó pikkelyei között. Közel sem tűnt tőle harcedzettnek, inkább az ellenkezője. És ha ez meg az emlékek még nem lettek volna elég, úgy tűnt, az ismeretlen valóban nem kedvtelésből nézte meg közelebbről is. S bár a leghaloványabb jelét sem észlelte veszélynek, egyszerűen nem mozdult.
Meglepte, amit tapasztalt. Legalább annyira meglepte, mint amennyire az imént tükröződtek a másikon hasonló jellegű érzelmei, hacsak nem jobban. Végtére is, akárhogyan vizsgálta az elhangzottakat, s vetette össze a történtekkel, talán mégis butaság volt az ellenkezőjét hinni. Hiszen hacsak nem szórakozásból ölt, már réges-régen csatlakozott volna Ahrolhoz Dremer oldalán. Csendesen hallgatta végig a másik sárkányt, s bár nem kételkedett volna benne, hogy az általa említett lehet helyett akár egyfajta biztos vagy kétségkívül is elfért volna abban a mondatban, ártó szándékot még egy maréknyit sem érzékelt felőle. Nem gondolta, hogy hazudna, s nem is így állapította volna meg, ha valaki megkérdezi. Mégis változatlanul tiszteletet parancsoló és félelmetes maradt számára a másik, akinek nem is akarta megkérdőjelezni a tekintélyét. Ettől függetlenül azonban megfogadta a tanácsát, még ha sejtette is, hogy nem túl célravezető folyvást alkalmazni. S bár változatlanul érzett az idegen irányában félelem-ügyeit tekintve, némileg felengedett, amikor amaz is helyet foglalt. Ő persze nem ült fel, csupán leereszkedett a földre, s elrendezte a tagjait, mintha kényelmesnek találná a helyzetet. Némileg hazugság lett volna ezt kijelenteni, de úgy érezte, jobb, mintha semmivel nem reagált volna.
- Feleslegesnek és butaságnak tartottam tettetni azt, amilyen nem vagyok. - mondta, már kevésbé, végül pedig csaknem egyáltalán nem remegve - És ha felhergellek, azzal egyikünk sem nyer semmit. De ha bántani akartál volna, sokkal jobb őszintének lenni és nem keresni a bajt. Még az is előfordulhat, hogy elengednek. Nem ámítottalak, tényleg nem halhatok meg. Senki nem fogja megvédeni őt, csak én, és meg is fogom. - majd egy kissé fájdalmasan, némi haraggal és elszántsággal meghintve - vagy talán aggódva? - még hozzátette - Ha él még.
Akkor tudatosult benne, hogy a másik még mondott valamit. Valami olyat, amely kissé visszalendítette a valamit valamiért elv körüljárásához.
- Hát ezért csináltad... - vonta le a következtetést, ám ezúttal igyekezett nagyon higgadt és félelemmentes maradni - De tévedsz, én ugyan nem viszek üzenetet senkinek, főleg nem annak. Nem vagyok áruló, ám a katonájuk sem vagyok. Keress valaki mást, aki hírül viheti. - tanácsolta neki, s egészen elégedett volt a végeredménnyel.
Azt a szót - annak - egy leheletnyit megnyomta. Nem beszélt hergelően, sem pedig remegve, jóllehet, egy kissé talán mellre szívta, így a végén a tekintetét használta korrekcióra. S ahogyan újfent végigjártatta tekintetét a vérrel borított szarvakon, azon gondolkodva, amit hallott, végül arra jutott, hogy teljesen ki kell javítania magát.
- Vagy... valóban csak Ahrollal volt dolgod és üzengetni sem akarsz - majd úgyis észreveszik, hogy eltűnt. Engem pedig kihúztál a bajból, mert nem tehettem semmiről. Ez ritka dolog. - mondta, s visszaterelte tekintetét az arany szemek felé - Főleg, hogy mindehhez látnod és hallanod kellett, amikor az arcába ordítottam.
Nos igen. Megpróbálta elképzelni, hogyan festhetett kívülről, ám úgyis tudta, az általa alkotott kép elég csalóka lehet, hiszen nem tudott egykönnyen elvonatkoztatni az akkor lelkét szorongató érzésektől. Így hát kissé kérdőn nézte az arany pofát, mialatt némi halovány szellő meglebbentette kócos, megtépázott sörényét.

//Kain Namelyr//


Ezt a fajta üzenetet Valturaan elég jól ismerte, s amint erre rádöbbent, egy kissé elkalandoztak a gondolatai. Hiszen... tulajdonképpen ugyanez történt a Lanur-hegységben is, miután Niveria rájuk támadott. Eltűnt a kolónia életéből, ezzel pedig végleg közölte velük választását, akárcsak egy üzenet: neki Laryss kell, nem az ostoba szabályaik. Arra volt szüksége legkevésbé, hogy egy fel sem emlegetett, túl sokat titkolt rejtély miatt elzárkózva élje le az egész életét. Nem akart ő senki bábja lenni, senki katonája és ahhoz sem fűlött a foga, hogy egy rakás Ahrol-féle eredjen a nyomába, hogy aztán legszörnyűbb rémálmait próbálják meg életre kelteni. Valturaan biztos volt benne, hogy sikerrel járnának, s talán gyorsabban, mint az el merte képzelni.
Figyelmesen hallgatta az üldözött arany sárkányt, s próbálta eközben megfejteni az annak testét borító sebekből, vajon mennyiszer élhette át azt, amiről most beszélt. Mialatt pedig ezen gondolkodott, rá kellett ébrednie, ha a saját nemzője így okította volna, soha, egyetlen percig sem érezte volna, hogy minden lépése felett az ő karmai lebegnek. Mi több, ha valaki - bárki, s nem az apja - hasonló szavakat intézett volna hozzá, talán a sorsa is másképpen alakul, s ebben a pillanatban is az ibolyaszemű kezeit foghatná.
Az utolsó mondat rántotta vissza önmagába. Ez nem azt jelentette, hogy ezidáig nem figyelt, egyszerűen csak olyan ereje volt, mintha lett volna honnan visszahozni a fiatal sárkány tudatát.
- Miért? Milyen vagy? - kérdezte tőle, bár hangsúlyozása azt sugallta, nem vár tényleges választ - Én itt nem látok árulót. Arrafelé - mutatott fejével az Ahrolra cseppet sem emlékeztető formájú halmazra - viszont egy törvényszegő van, aki ok nélkül megtámadta két fajtársát. Ennyit látok. Őket kellene inkább üldözni és azt, aki egyetért velük.
És ugyan igazán mély gondolatokat osztott meg a csendbe burkolózó hatalmas arany sárkánnyal, mondandója végébe emlékeztető jellegű gyomorkorgás hangja vegyült, ráadásul még csak nem is a visszafogottabb fajta. Ezt a jóval kisebb fehér sárkány is érzékelte, egyetlen pillanatig keresve csupán az okát értetlenül. Hiszen ő csak az evésre való szándékig jutott el magában, melynek kivitelezését többszörösen is szabotálták. Most pedig ez szabotálta a kis fehér figyelmét, s terelte rögvest egy másik irányba, bár jócskán kapott gondolkodni valót. Elsőként például az érdekelte volna, mit szólna Halálhordozó, ha közölné vele, hogy szerinte nem minden kétlábú foglal helyet e nemes faj alatt a ranglétrán. Valturaan felemelte magához Laryss-t, mialatt megtanult leereszkedni hozzá, végül pedig rá kellett ébrednie, hogy igazi magasságokba csak egymás mellett jutottak. Magasabbra, akár a büszke sárkányok vagy a néha érthetetlen, furcsa és büdös Csupaszok. Ámde sejtette már. Ha kimondja ezt, ki tudja, mi történik. A nővérében még meg is bízott, de ezt a sárkányt nem ismeri, lett légyen akármennyire elhatározott, az ősiek akaratával szemben állást foglalva. Ez nem jelentette rögvest azt, hogy segítséget kérhetne a maroknyi megmaradt árulótól, bizony nem. De azt sem, hogy feltétlenül távolságot kell tartania minden fajtársától mindössze azért, mert fél - és pontosan ez sarkallta a következő cselekedetére.
- Ezt akartam elintézni a piacon. - mondta tárgyilagosságra törekedve, bár nemi vigyor vegyült a szavaiba a képtelen gondolatra, mely szerint ha Ahrol nincs, most nem vadászhatna szabadon.
Azután visszarendezte elméje nyugalmát, s folytatta, mielőtt még teljesen eszét vesztené a felkínálkozó lehetőségtől megrészegülve.
- Már nem akarom halogatni. Elválnak útjaink vagy velem tartasz?
A kérdésben szemernyi szemtelenség sem lappangott. Egyszerű kérdés volt, melyet a magány - és jó nagy részben az éhség - mondatott vele, holott még mindig küzdött ellene. És küzdött az érzés ellen, amely az övéi közé húzta, mert tudta, ha újfent ráérez, soha nem lesz képes megint eldobni magától. A hósárkány felállt ugyan, hogy bármelyik pillanatban szárnyalásra kész legyen, azonban a helyén maradt, s csak a szárnyait terjesztette ki kissé, a lehető legjobban figyelve arra, hogy a történtek ellenére ne adja téves támadás vagy menekülés jelét. Úgy várta, mit tesz majd a másik, még mindig csupa figyelemmel, s fenntartva a szemkontaktust.

//Kain Namelyr//


Valturaan nem értette a másik látszólagos önmarcangolónak tűnő aggodalmát azzal kapcsolatban, amit róla gondolt. Mintha létezett volna rosszabb annál, ha valaki nem élhet a saját fajtájával! Ő már csak tudta, elég fiatalon szembesült a problémával, így aztán nem különösebben számított neki, mifélét követhetett el a Névtelen, hogy erre a végre jutott - kivétel nélkül ostobaság lehetett az összes létező ok, s a hósárkány szemein át az is volt. Nyilvánvalóan valami borzalmas, kényszeredett elmeháborodás áldozata, és ekképpen nyugtázta is  társasága viselkedésének eredetét. Egyelőre elég volt számára ennyi, noha igazán furdalta a kíváncsiság, de tudott uralkodni magán, s tudta azt is, ha amaz kérdezgetné, ő sem volna túl boldog, főképp, ha Laryss kerülne szóba - és valószínűleg túl élő sem lesz majd, ha az megtörténik.
A kis fehér remélte, hogy nem fog, ennek ellenére igen gyorsan háttérbe szorította ebbéli aggodalmait, amikor a hatalmas arany test felemelkedett vele szemben. Karmai között érezte már a győzelmet - bár még maga sem tudta, mi fán termett az a bizonyos diadal -, s végigjártatta szemét a fénylő szárnyakon. Az övéi nem olyanok voltak - nem teljesen olyanok, így aztán a hosszú, repülésre használt végtagokat inkább át-, mintsem megvilágította a fény, amelytől a fehér hártya apró erei szépen, egyenként dudorodtak ki, a bennük kéknek látszó, s a helyzetből eredően igen sebesen áramló vérrel egyetemben. Ám nem kellett félteni ezeket a szárnyakat. Hiába tűnt esetlennek tőle a sárkány, a látszat merőben csalóka volta rögvest felszínre került, amint a ragadozó megmozdult. Tudott bánni velük, ahogyan szintén hosszú, megnyúlt farkával is.
A lelkesedésével azonban már kevésbé, így amikor amaz kijelentette, amire várt, s fellökte magát a levegőbe, a fehér pikkelyes bőr alatt elrugaszkodáshoz készülődve feszültek meg az izmok. Valturaan elméjét elöntötte az izgatottsággal vegyes sürgető éhség érzete, azonban jócskán vegyült bele némi elégedettségben fürdő, megkönnyebbüléshez hasonlító erős hullám. Olyan erős volt, hogy csaknem kioltotta a gyomra parancsait, ezt pedig igazán nagy dolognak kellett tekinteni, ha erről a hósárkányról beszéltünk. Sebesen és Ahrol maradványairól szinte már teljesen meg is feledkezve vetette bele magát a csábító légbe, s emelkedett felfelé, ezúttal az iménti ütközet feszültségétől mentesen. Hagyta, hadd rója körét a nagyobb - ő beszívta a szelek illatát, s úszott a belőlük nyert lendülettel, amíg úgy nem érezte, minden porcikája megfelelően kinyújtózott, s nem igényel további átmozgatást. Ezzel persze azt is sugallta felé, hogy megbízik ellenőrzésében - hiszen minek kémlelt volna körbe egy sík területen, ahol szag alapján sem volt semmi préda, ha nem azért, mert további árulóvadászok felbukkanását várta.
És ekkor lassított le a kis fehér, fajtársa felé fordítva a fejét. Ezután, néhány pislogással később, hogy kellően benedvesítse harmadik, oldalra mozgatható szemhéját; a farkával irányítva magát melléevezett a légáramlatok közt, mintha megerősítést várna tőle. Visszanézett a támadó vörösből maradt égéstermékek halmára, mielőtt beszélt.
- Nem egyedül volt, igaz? - kérdezte gyanakodva, aztán folytatta is a magyarázattal - Amikor kiléptem az épületből, úgy éreztem, nem csak ő van.
Nem akarta, hogy meglepjék őket. Gyűlölte, ha megzavarják evés vagy vadászat közben - az alvást pedig ne is említsük -, ráadásul ha netalán utána következett volna be - azután, hogy teli gyomorral különváltak -, a fehér sárkányra nehéz napok vártak volna, élete talán eddigi legnehezebbjei, mégpedig azért, mert az otthoniakat legalább ismerte egy kissé. Ettől függetlenül azonban nem volt hajlandó nemet mondani még egyszer, semmiféle esetleges kockázat miatt. Ezt jelezvén, arrafelé haladt, amerre a legsűrűbb erdőt vélte felfedezni, s igencsak megdolgoztatta orrát, hátha sodor feléjük valamit a szél. E vidék lakatlannak tűnt, s így is volt tudomása róla, azonban kóborló vándorokkal bárhol összefuthatott az óvatlan, ő pedig nem kedvelte, ha beleköpnek a levesébe.

//Kain Namelyr//

Ha képes lett volna következmények nélkül mozdulatlanná dermedni a levegőben, bizony megtette volna, épp abban a pillanatban, amikor társasága választ adott iménti kérdésére. Olyan választ, melytől rosszabbat el sem tudott volna képzelni, az ebből eredő következtetés pedig azonnal kiült a ragadozó pofájára is, mialatt egy ívelt forgással megváltoztatta a haladási irányát, mikor ráébredt, hogy a másik délnek tart inkább, s nem északnak. Ő viszont annyira szétszórtnak érezte magát, hogy reábízta magát, azt gondolván, talán észrevett valamit, amit ő az elméje felett gyülekező vaskosan gomolygó viharfelhőktől nem tudott. Azok úgy ostromolták, akár Inaeth serege Orod Opelë-t, lélegzetvételt sem hagyva nyugalmasan eltelni a fiatal sárkány számára. Úgy érezte, a világról idáig alkotott kép újból összezuhan benne, s azon kezdte törni a fejét, mitévő is legyen ezután. Hiszen akit keresett, jó eséllyel városban bukkan fel majd egy napon - azon a napon, amikor Valturaan magányos, bujdosással vegyített, rettegésben töltött nyomozásának vége szakad.
Nem szólt semmit.
Helyette követte tekintetével az irányt, amelyet a hatalmas, vérrel díszített arany fej mutatott neki, s koncentrált. Koncentrálnia kellett, hiszen egyetlen ballépéssel elronthatja a vadászatot, melyet túlságosan régen gyakorolt utoljára igazán, s talán még sohasem tette azt ezen a terepen. Követte a Névtelent, igyekezve minden baját a szíve legmélyébe sűríteni, belegyömöszölni, erőlködvén, azonban úgy tűnt, eredményesen. Siklott a másik mellett, csak néha-néha csapván egyet lomha mozdulattal, mintha erejét a leterítésre tartogatná, holott még csak azt sem tudta, miféle prédát jelentenek a foltok a távolban. Ha szerencséje lesz, talán szarvas... azt egészen kedvelte, hisz' északon is éltek hasonló patások bizonyos területeken...
Bár úgy osztozhatott volna a másik örömében, ahogyan szeretett volna! Szívesen repdesett volna vele önfeledten, mint évtizedekkel ezelőtt tette azt nővérével a Lanur-hegységben, azonban mindent beárnyékolt a szörnyűséges felfedezés emléke, melynek nyoma részben még ott időzött az érzelmek hullámainak kitett hófehér ábrázaton, mely aztán szép lassan megnyugodni látszott, e nyugalmat pedig újfent felülírta a vadászat gondolata, s az, hogy hosszú évek után ezúttal ismét egy másik sárkánnyal teheti meg. Célra tartott hát, s készenlétben várta a pillanatot, amikor a préda mivolta felfedi magát jégkék szemei előtt. Közben időről időre a másikra pillantott, a már korábban többször is megtalált szemkontaktust keresvén. Hiányoztak neki a sárkányszemek, melyekben sokkalta könnyebb volt olvasni, mint a Csupaszokéban.

//Kain Namelyr//


Eddig szemmel kivehetetlen tájrészletek keltek életre Valturaan jeges, fénylő szemein át, ahogyan az idáig csupán alaktalannak tűnő sötét, mozgó foltok is egytől egyig körvonalakat, s egyéb jellegeket nyertek. A hósárkány nem volt felhőtlenül boldog az eredmény láttán, azonban esze ágában sem állt szavakba foglalni véleményét a leendő zsákmányról. Szükséghelyzetben nem lehetett válogatós, különben lesoványodik, a soványság pedig gyengeséget jelentett - erő híján viszont eget rengető ostobaságnak minősültek volna a Laryss kereséséhez hasonló műveletek. Így aztán hallgatott, s figyelmét a halált-hordozó-nevűre függesztvén, hangtalanul tett eleget mindennemű utasításának. Igen, a felhők valóban nagy előnyt jelentettek számára, s ki is használta, ha csak tehette. Könnyűszerrel elviselte az idefent uralkodó ritkásabb levegőt, így nem egyszer el is vegyült már az odalentről furcsa pamacsnak tűnő képződmények között, amely tevékenység egy alapos fürdéssel volt egyenértékű, ugyanis tetőtől talpig vizes lett, ha meglépte. Ezúttal nem emelkedett közéjük, inkább az arany sárkány mellett maradt, s a körülményeket gondolta át újra és újra. Ekképpen érte a kérdés, amelynek tartalmát egyáltalán nem volt képes egészen pontosan behatározni. A meglepetés ereje... ismert néhány efféle néven nyilvántartott vadászati technikát, azonban fogalma sem volt róla, mégis melyiket akarja bevetni az arany, főképp ezek ellen.
Változatlanul esze ágában sem állt kimondani a kínos tényeket, amelyek szorosan kapcsolódtak korábbi találkáihoz ezzel a különös állatfajjal. Először is az ingoványos talaj lehetetlenné tette, hogy egyszerűen csak becserkéssze őket, mert ha egyszer is megvetette rajta lábait, szinte azonnal belesüppedt a víztől sárrá alakult földbe. Varázslattal ugyan megfagyaszthatta volna a felszínt, azonban az temérdek erőt igényelt volna, s ami volt neki, azt általában bölcsen tartogatta. Tehát, ha arra kényszerült, hogy a marhafélékhez hasonlatos állatokat fogyassza, megmaradt a csendes becserkészésnél, amelynek végén folyvást üldözni kényszerült a hatalmas vadakat: ugyan a faj hímjei közül rendkívül sok vált borzalmasan dühössé, ha valaki a csordájukra fente a fogát, s nem átallott volna még egy esetlegesen sárba ragadt sárkányt sem megtámadni, a többség rögvest eliramodott fedezék után kutatni. Ami pedig az esetlegesen bekövetkező prédaejtést illette, nos... az eredmény nem is lehetett volna kiábrándítóbb. Egyáltalán nem voltak olyan finomak, mint amilyennek kinéztek.
Ettől függetlenül még nemet intett a fejével, abban a reményben, hogy a másik majd közzé teszi az ő meglepetés-értelmezését. Amikor pedig ez megtörtént, egészen elmerengett egy pillanatra, ugyanis valahogy mindig azt képzelte, hogy az üvöltésétől a patások - és úgy általában bármi más is - inkább csak még fejvesztettebb iramban menekülnének. Ennek ellenére hitt az aranynak, s határozott tekintettel jelezte felé, hogy megértette a tervet, melyet követni is fog, akárcsak annak értelmi szerzőjét, aztán a végén majd meglátja, mi fog kisülni belőle. Ugratásnak a nyomát sem tapasztalta a másikon, s az igazat megvallva nem is valószínű, hogy efféle eszközökhöz fordult volna akármilyen helyzetben is, így hát biztonságban érezte magát. Hallgatta a fütyülő-visító szelet, s figyelte az elmosódó tájat maga körül. Erről akkor sem mondott volna le, ha Laryss kérte volna rá.
Észrevette a jelet, melynek értelmében kitátotta hegyes fogakkal tarkított száját, majd egyetlen hangos ordításba foglalta bele minden addigi érzelmét Ahrol támadásával, a tarsisi népekkel, és a lantossal meg a nőstényével kapcsolatban. Igaz, hangja tompának, s talán fakónak tetszett a gigászi méretekkel büszkélkedő aranyé mellett, azonban nem állt meg ezen tűnődni, elvégre a terv működni látszott. Szinte egyetlen testként merevedett meg az egész bivalycsorda, Valturaan pedig habozás nélkül tárta ki hosszú, mozgékony fehér szárnyait, hogy elejthessen egyet közülük. Karmai olyan gyorsan mélyedtek a szálas húsba, hogy az állat képtelen volt elbődülni, ugyanis már a torka sem volt szabadon. A fehér sárkány már reppent is vele a magasba, némi, a többletsúly által megkívánt irány-korrigáló csapkodást követően, s arra készült, hogy kioltsa az életet, mely lüktető vért pumpált az izmok közé. Erősen, sebesen harapott tovább, kímélettel, így áldozata igazán keveset rúgkapált csupán. És bár néhány ezek közül a mozdulatok közül eltalálta a kis fehéret, ő rá se hederített. Éles, szúró tekintete jelezte, hogy koncentrál - a fogásra, a karmaira, a szorításra és a sűrű szelekre is, melyek ezt a térséget jellemezték. Mire kettőt körbefordult a légben, az állat már halott volt, a ragadozó pedig csak akkor eresztette be elméjébe környezete más ingereit, amikor érzékelte, hogy zsákmánya elernyed friss vértől csillogó, fehér karmai között. Akkor tekintett az aranyra, hogy megnézze, elejtette-e sajátját, bár ebben egyetlen másodpercig sem kételkedett volna. Érezte a vér meleg, sós ízét a nyelvén, a táplálék valóságos testet öltő gondolata pedig arra késztette, hogy ezúttal ő kémleljen körbe. Nem adta volna át szerzeményét senkinek, ezt jelezvén pedig még egyszer végigpillantott a terepen, majd amikor ide s tova egy lelket sem talált, ki veszélyeztetné a soron következő régen vágyott evést, kissé odébb, a nádassal szegélyezett tó irányában ereszkedett le lassan, majd kényelmes, sima földdarabot keresvén, néhány lépés erejéig maga után húzta az ebédjét. Akkor telepedett le, s eresztette el zsákmányát. Pofáján s nyakán vörös, korábban éltető folyadék csordogált végig, mialatt ő, az izgalomtól kissé szaporán lélegezve az arany szemeket kereste. Ha már együtt vadásztak, nélküle enni sem fog elkezdeni.
- Hogyan jöttél rá erre? - kérdezte közben, a vadászati technikára utalva, leplezetlen kíváncsisággal, melybe siker általi elégedettség, valamint talán inkább nyugodtság vegyült.
Nem érezte úgy, hogy féltenie kellene tőle újonnan szerzett tulajdonát... vagy akár saját magát.

//Kain Namelyr//


Valturaan egy pillanatra elmerengett a hallott válaszon.
Egy halovány "Hát persze..." villant fel elméjében, s töltötte be azt néhány pillanat erejéig. Honnan is gondolta, hogy a másiknak nem voltak szülei? Hiszen... mindenkinek voltak, így vagy úgy, még ha nem is nevelték nemzett gyermeküket. A hósárkány azután heves igyekezettel rázta le magáról a kérdéseket, melyeket önnön gondolkodása vetett fel bensőjében, arra kényszerítve tudatát, hogy a jelennel foglalkozzék, ne pedig a múlttal. Ámde hiába... azóta teljességgel átértékelte örökségét, melyet családjától kapott, s helyesebben inkább átoknak könyvelte el azt - átoknak, amellyel azokat sújtották, kik valaha is el akarták hagyni Jégkarom-csúcsot. Merthogy a tudás, melyet az ifjak ott szereztek, nem támogatta volna őket odakint, Lanuria veszélyes vidékein. Valturaan úgy érezte, kikelése óta csapdában élt, s emellett minden más eltörpült, melyet inkább kincsként kellett volna számon tartania. Évek óta ugyanazt látta szándékaik mögött, bármennyire is széttört a szíve eközben. A tények nem változtak, s főképp igaz volt ez a szörnyűekre.
- Akkor Te másféle nevelést kaphattál. - mondta, hirtelen révedve fel önmagából, köntörfalazás nélkül - Az enyém inkább csak azt sorolta, mit ne tegyek, aztán a többi dolga után nézett. Jó apád lehet...
Persze ez nem fedte le a teljes igazságot. Valahol, a tömény szigor és az érthetetlen titoktartás alatt mélyen elrejtve Därur egészen tűrhető szülő volt a maga módján. Tűrhetőbb, mint az anyja, aki soha egyetlen szót sem intézett hozzá, s olyan érdektelennek hatott, akár egy hóval borított élettelen kőszikla. Ennek ellenére a fehér sárkány úgy hallotta, hihetetlenül bonyolult, s rejtélyes elme volt, ki előbbre mozdította a kolónia jövőjét, mint bármelyik másik vén a közelmúltban. Mindezt úgy, hogy sohasem beszélt. Senkivel.
Bár mintha Niveria kivételt képezett volna. Tisztán emlékezett, hogy nővére egyszer azt használta, "... és mondta, hogy...", mondani pedig kizárólag azok tudtak valamit, akik képesek voltak a beszédre, ezáltal pedig megszólalni. Valturaan azonban hidegnek, s nemtörődömnek gondolta, aki önző mód elzárkózott saját gyermekei elől, ki tudja, mi végről - bármit tett is érte, azt nem teljes szívből tette, s végképp nem úgy, mint egy édesanya. És nem is úgy, mint az apja, még ha idejük nagy részében csupán veszekedtek is. Val rettegett tőle... voltak éjszakák, amikor Laryss a vállát rázta, mert álmában kiabált; annyira félt, hogy Därur majd ismét bántani fogja. E félelem mögött azonban kimondatlan hiány lapult meg. Olyan hiány, melyet csak azok ismerhetnek, kik valaha is igazán egyedül maradtak a világban. Ekképpen mondta hát a következőt, kissé talán túlságosan is hamar lezárva annak átgondolását, helyénvaló-e egyáltalán. Túlságosan szorongatta a kettősség, mellyel az otthonára emlékezett.
- Becsüld meg, mert ha elveszted, annak is örülnél majd, ha fele olyan jó volna csak.
Aztán zsákmányára nézett, bele az üres, élettelenül távolba meredő sötét bivalyszemekbe, végül a két száradt vérfoltra az arany sárkány fején és pofáján. Rajta is volt hát egy kettősség - csak éppen merőben másféle. Az ő kettőssége azonban hátráltatta a keresést, s minden egyes perccel nagyobbra nőtt az esély, hogy Laryss már nem lesz életben, ha rátalál.
- De gondolom, ezt már úgyis tudod.
Nem bánta meg, amit mondott, ahogyan tisztában volt azzal a korábbi szélfuvallatnyi irigységgel is a hangjában, mely a Névtelen apjával kapcsolatban ébredt benne. Elmondhatatlanul vágyott rá, hogy valóban fontos dolgokra tanítsák, figyeljenek rá, s törődjenek vele úgy, ahogyan kellett volna, annak ellenére is, hogy csaknem már teljes egészében kinőtt abból a korból. Mert ahogy tették, s annak helyes volta csalfa hazugság volt csupán, egy ámítás, mely jobban dühítette a fiatal sárkányt, mint amennyire hazavágyott, és ez igazán nagy szó. Sokat gondolkodott már rajta, mivé lett volna, ha másutt nevelkedik, más törvények szerint, az övéivel. Azt nem vitatta volna, hogy jobban elnyerte volna tetszését, de... de vajon az a másik élet tartalmazta-e volna a fehér elfet? Találkozott volna-e vele egyáltalán, s ami még fontosabb, vajon meglátta volna benne önnön tükörképét? A mai nap eseményei arra késztették, az eddigi talán-szerű választ azonnali hatállyal kétszer aláhúzott nemmé formálja át, e felismerés pedig olyan érzést keltett benne, mintha óriási, éles, rozsdás vasat kalapáltak volna sebezhető Csupasz-mellkasába, aztán ugyanezt egy hatalmasabb példánnyal megismételték volna valódi testén.
Valturaan nagyot sóhajtva megrázta a fejét, alvadófélben lévő vércseppeket szórva szerteszét a fűben.
- Köszönöm a leckét. Sosem késő tanulni. - mondta, amolyan elnézéskérés gyanánt, majd minden fájdalmát elrejtve igyekezett sikeres vadászat által született öröm leplével bevonni magát - Együnk.
Ennek ellenére csak ráemelte lábát a sötét húsdombra, majd hirtelen mozdulattal belemélyesztette karmait az izmok vöröslő rostjai közé. Közel sem végzett még a gondolkodni valóval.

//Kain Namelyr//


Arra a mondatra, s talán sokkal inkább az azt övező érzelmekre a fehér sárkány felugrott a tetemtől ijedtében. Összerándult izmokkal, magatehetetlenül végezte el a mozdulatot, majd épp olyan gyorsan földet is ért, ahogyan végtagjai a levegőbe lökték. Nagyot huppant a zöld fűben, ám tekintetét egyetlen másodpercre sem kapta el az arany sárkányról. Szúró, kellemetlen, előbb hűvös, majd forró hullámban futott végig hajlékony gerince mentén a félelem, melyet a másik testbeszéde keltett benne életre. Hallgatásba burkolózva figyelte a nagyobbat lélegzet-visszafojtva, mialatt saját terhével küzdött. Látta maga előtt a saját családja haragos, villogó szempárjait, s látta a lecsapó karmokat, melyek emléke nagy sokára engedte csak meg tudatának, hogy felfogja a Névtelen szavainak értelmét. Fájdalom, félelem és megtört szívének érzése keveredett benne, mialatt igyekezett átgondolni azt, amit megtudott. És amit megtudott, abból rögvest konstatálta, hogy bizony az ő apjánál sokkalta borzalmasabb lények is taposták e földet, s szelték a hozzá tartozó eget. Az ő apja, Därur, ilyen súlyos sebet nem okozott neki - legalábbis, nem a húsán, a testén, hanem a lelkében. Ott azonban mélyre szántott, ám talán nem ez vetett véget a fiókalétnek. Talán soha nem is volt az igazán.
Amikor a halált-hordozó-nevű enni kezdett, Valturaan végre képes volt levegőt venni, az abból származó első lendületével pedig megragadta zsákmányát, s lapítva, szárnyait részben kitárva húzta odébb néhány hosszúra nyújtott lépésnyivel. Akkor eleresztette a bivalyt, majd egyetlen hang nélkül lefeküdt a földre. Csak a szárnyai surrogtak, ahogyan kiterítette őket: súlyuknál fogva gyakorta kellett pihentetnie őket és a repülőizmait. Lehajtotta fejét, s összecsattintotta állkapcsát prédája hasi oldalán. A belsőségek érdekelték, melyekben elveszhetett annyi időre, amíg gondolatai ostromolták. Hamarost vér, egyéb testnedvek, s emésztetlen béltartalom borította holdszínű pofáját, sárgára, s vörösre festve pikkelyeit és sörényét. Jellegzetes szag tört fel a bivaly hasüregéből tevékenykedése nyomán.
Ahogyan az imént még hevesen kalapáló szívének üteme csillapodni látszott, Valturaan sorra vette újra, mit mondtak neki. Csak ekkor látott túl a hangon, s a szavakon, melyekben idáig csupán a fenyegetés jeleit kereste. Hamar konstatálta, hogy nem kedvelt területre tapintott, azonban azzal is tisztában volt, hogy saját dühe eredményezte, hogy az imént elszólta magát. Ugyanis valójában nem a családja, nem Jégkarom-csúcs, nem a többi sárkány vagy egy jobb nemző gondolata szította fel benne a harag kérlelhetetlen lángjait, hanem ennek az átkozott napnak a történései, s mindaz, amit megtudott a világról, melyben élni kényszerült. Egyetlen hatalmas gondja volt, mely minden addigit felülmúlt rövidke életében, mégpedig Laryss megtalálása. Hiszen négy év telt el... egyszer pedig már körbejárta Lanuria nagyobb részét. Ha árulónak hitték, s ha Ahrolhoz hasonló vadászok keresztezték leendő útjait, hogyan reménykedhetett egy pillanatig is saját sikerében? Ha az apja, az anyja és a kolónia lelkén száradt tudatlansága hátráltatta, mivel küzdhette volna le azt, míg késő nem lesz? S egyáltalán lesz-e az a késő, avagy pedig már maga alá temették az elmúlt napok, melyek évekké álltak össze.
És most ott evett vele szemben fajtársa, akitől másodjára rettent meg, s akinek, miután az felhívta rá a figyelmét, nem tudta levenni tekintetét borzalmas sebhelyeiről. Olyan apát ő sem akart volna a sajátja helyett... mégsem akart, a csalóka látszat tartotta csupán vasmarkában, amíg az aranyszemű rá nem világított az igazságra. Azonban ezzel nem érezte magát kisegítve. Ez nem segített sem rajta, sem Laryss-on. Csak elgondolkodtatta, megrémítette és szólásképtelenné tette. Fogalma sem volt róla, miért nem félt az arany sárkány, ha egy hozzá hasonló leplezetlen dühvel reátámadt. Hiszen egyszer sem rezzent meg Ahrollal szemben, s szemmel láthatólag elképzelhetetlen harci leckéket oktatott neki apja, a pusztító. És az anyja sem élt... neki legalább igen, még ha puszta - igen távoli - jelenlétnél többet sohasem tett érte.
Nem volt hajlandósága újfent elnézést kérni. Ostoba kétlábú szokás volt, melyet a fehér elfek városában vett magára, s mely szükségtelen volt ahhoz, hogy egyenrangúként tisztelje saját fajtársait. Közöttük nem volt szükség efféle bosszantó formalitásokra eddigi tapasztalatai során.
Valturaan tajtékzott a dühtől, hűs éhség-álcája mögött. Dühös volt a világra, dühös volt magára és mindenre, amely e két szó közé esett. Pislogás nélkül evett, mereven nézve a másikat, ám amikor ráébredt, hogy hiába várt, nem fog szólni többet, s nem is vetette reá magát, hogy kioltsa életét, egy kissé ellazult, s nyelt egy hatalmasat; még a fejét is felemelte hozzá. A mozdulattól nyálkás kötőszövet szakadt szét, s reppent a levegőbe körülötte, majd leesett a bemocskolt fűszálakra. A nyelés befejeztével önkéntelenül is megnyalta szája szélét a hirtelen rátörő elégedettségtől, melyet gyomra ürességének megszűnése idézett elő. Lassacskán nyugodott meg, ennek ellenére hirtelen evett, mintha attól tartana, hogy elvehetik tőle a zsákmányt.
Nem mondott semmit, ezek után nem akart kockáztatni. Túl drága volt neki a csaknem nyolc éve nem tapasztalt társaság, így hagyta, hadd válasszon témát az arany, ha akar. Neki a csend is megfelelt - más színt nyert az, ha nem magányban kellett megbirkózni vele. Nem kérdezett... ekképpen jelezte az idősebbnek tűnő arany felé tiszteletét; komoly, jégszín tekintetével pedig azt, vívódása és dühe egyáltalán nem reá irányult. Még mindig nem békült ki azzal, hogy talán egész hátralévő életében nem láthatja többé az elfet, egyetlen egyszer sem. Elfogadhatatlannak tartotta, olyan eshetőségnek, melynek nem szabad léteznie. Laryss volt az egyetlen, akit a menedék sárkányai után, korábbi élete után még elveszthetett, s ő elvesztette. Ha e veszteség véglegesnek bizonyult volna, abba bizony beleőrül.

//Kain Namelyr//


Valturaan szorgalmasan nyelt. Méreteiből adódóan ugyan bőven jóllakott már, mégsem hagyta abba a táplálkozást, ameddig csaknem az összes húst el nem takarította szem elől. Az utolsó falatokat már csak azért is leküzdötte, hogy kárba ne vesszen, s nem figyelte az ízeket - csak a meleg élelem érdekelte, és az, hogy végre-valahára nem mardossa belülről a kérlelhetetlen éhség. Pusztítása után csak csontok, némi - túl vastagnak és elrághatatlannak ítélt - bőr, valamint sűrű, rosszízű szőr maradtak hátra a vér és belsőség-nedv által beszennyezett fű ölelésében. A fehér sárkány azonban mindaddig túl elégedettnek látszott ahhoz, hogy megmozduljon; amíg az arany fajtárs hangja fel nem riasztotta e kellemes állapotból. Teljesen igaza volt, ezt tagadni sem merte volna, de még mennyire igaza! Igazán borzalmas bajok keletkezhettek volna abból, ha egész eddigi vándorlásai során mindent maga mögött hagy, azonban ez csaknem egyszer sem következett be, a hósárkány ugyanis kiváltképp szerette rendbe szedni környezetét. A tények megállapítására csak kimérten bólintott egyet, majd feltápászkodott a tetem maradványai mellől. Mozdulatai további cseppeket és apró cafatokat hintettek szét a földön, ahogyan az egyértelmű testbeszédre válaszul ő is elindult, hogy vizet vegyen magához. Erre jelen esetben talán nagyobb szüksége volt, mint az evésre, ugyanis rengeteg varázserőt használt, a meleg éghajlat és a jég pedig közel sem ápoltak egymással baráti viszonyt, így aztán kissé ki is merítették.
Neki nem volt olyan szerencséje, mint az aranynak. Ha e pillanatban vagy az elmúltak bármelyikében valaki őket fürkészte volna, a fehér pikkelyek színe kirítt volna a nedvességtől termékeny talaj zöld gyepéből. Amely azonban mégis lebuktatta volna a gigászi aranyt, az a fény volt - a fény, amely korábban úgy játszott a bőrén és a szárnyain, hogy Valturaan még sosem tapasztalt hasonlót. Ennek végiggondolása után jutott arra a következtetésre, hogy nem leselkedett rájuk veszély. Hiszen sokáig ettek, elég sokáig ahhoz, hogy akkor támadják meg őket, mikor másnak szentelik figyelmük nagy részét. Ezért ivott nyugodtan, lassan, lelapulva, nehogy sörénye szálait hullassa a tiszta vízbe. Amikor befejezték az ivást, Val csaknem teljesen a víz alá eresztette a fejét, majd felemelte, s hagyta, hogy a vízpatakok a fehér szőrt is benedvesítsék. Óvatossága ellenére némi fehérség így is vegyült az éltető folyadékba, de senki és semmi nem tudta volna rávenni, hogy véresen-mocskosan maradjon bármely testrésze is. Az evés jeleivel szennyezett víz lassan csepegett hosszú sörényéből, ahogyan felkelt, s visszatekintett a csontokra. Néhány pillanat múlva szólalt csak meg, miután tekintetét az egész előttük elterülő tájon végigjártatta.
- Elássuk? - kezdte - De nagyon jó hely kellene hozzá, ahol nem tűnik ki a felforgatott föld. Talán az erdőben.
Itt megállt, hátha jobb javaslattal áll elő a másik. Csak azután folytatta, kétszer is átgondolva, amit mondani akart.
- Ahrol halmát sem volna jó ötlet így itt hagyni.
A fehér szőrzettel nem foglalkozott különösebben eddigi élete során. Amikor ráébredt, hogy melegebbre fordulván kihullik, s megritkul, átváltozás után általában letisztította magáról, s ugyanúgy elásta, ahogyan táplálékai maradékát is, azonban most nem jutott erre ideje - tekintve az ütközetet, melybe sikerült alaposan belekeverednie. Így hát csak lenézett a felhőszín szálakra, vádlóan, s azon tűnődött, mit tehetne most. Emberek, s egyéb kétlábúak talán nem érezték volna rajta a sárkányszagot, ám nem túlzottan lelkesítette volna, ha egy másik őrült vadász hiszi árulónak, s szegődik a nyomába miatta.

//Kain Namelyr//


Nos, az arany sárkány a legkevésbé úgy festett, mint akit az aggasztott, melytől a fehér e pillanatban is tartott, tekintve az óriási, rendkívül feltűnő, azonban gondolatok sötét felhői által körbelengett hamukupacot. Azóta ez foglalkoztatta, mióta csak rádöbbent, mennyire összetett, s veszélyes a világ valójában. Sokkalta veszélyesebb, mint azt idáig gondolni merte volna, pedig sárkány volt - egy olyan lény, mely a többi faj fölött helyezkedett el mind méreteket, mind pedig erőt tekintve. A sajátjaitól azonban tartott, bizalma megtört bennük, s bár nem tekintett mindre ugyanúgy, mégsem felejtett. Tudta azt is, hogy hiába hívta magát árulónak, a Névtelen attól még ugyanúgy gyűlölhette a Csupaszokat, mindössze kiirtani nem kívánta őket. Éppen ezért azt is jól tudta, mi történt volna, ha az igazat - a teljes igazságot - meséli el neki, róla, a kolóniáról, az átkozott titkokról és a nőstényről, aki a fehér elfek közé tartozott, s mégis vele maradt... Úgy függött jégszín tekintete a másik minden egyes mozdulatán, mintha még életében nem látott volna sárkányt - ezt tette vele a kényszerű magány, melynek képzeletbeli vállai félelemtől voltak terhesek. Nem tudta, mit tehetne, azok után, hogy családja, s a többiek majdnem mind ellene fordultak; nem tudta, hová mehetne, s nem tudta, ki az, akibe bizalmát vetheti. Hát most ráébredt, hogy senki... a társaság minduntalan keserű lesz, már ha egyáltalán követi majd másik az arany szempárt. Valturaan nem volt biztos benne, hogy szándékosan keresné akár az ő, akár valaki más jelenlétét, bármennyire is húzta a szíve abba az irányba. Igazán szeretett volna eljutni a Sárkányok Völgyébe; megnézni, hogyan is élnek azok, akik nem bujdostak el valami ostobaság miatt, azonban ezek után még az az aprócska késztetés is szertefoszlott benne, mely eddig belülről győzködte őt. Talán ha Laryss vele volna... ha nem kellene érte aggódnia, akkor talán máshogyan vélekedne a világ dolgairól, beleértve ezt is.
Bólintással jelezte, hogy nincs ellenvetése. Ha a halált-hozó-nevű ott kívánta hagyni a szürkéllő dombot, ám legyen, ő ugyan nem fogja betemetni. Ami azonban táplálékuk maradványait illette, sürgős intézkedéseket kívántak, így aztán, amikor a hatalmas arany sárkány felemelte sajátját, Valturaan hevesen megrázta magát, hogy eltávolítson némi vizet a testéről, majd követte a másik példáját, egészen a jellegzetes szagokkal rendelkező erdő széléig, mely meg sem közelítette az ő fenyvesüket. Ott aztán a már megszokott fényjelenség kíséretében visszatért sokat használt fehér elf formájához, s maga is vállára dobta terhét. A csontok zörögve, a bőr surrogva, a paták kopogva engedelmeskedtek a fehér sárkány akaratának, mialatt némi kosz, s alvadt vér került hosszú, felhőszín hajára, de még a ruháira is. Szótlanul, szinte észre sem véve a kellemetlenséget, lépdelt a sötét hajú mellé, hogy le ne maradjon, miközben megállapította, egészen úgy viselkedik, mintha nem egyszer taposta volna már e vidék földjét. Zsákmánya maradványai jellegzetes aromát árasztottak magukból, melyet a hósárkány igencsak kedvelt. A siker, s elégedettség szaga volt ez, szinte az egyetlen, egészen azelőttről, hogy megismerte volna Laryss-t.
- Hányszor jártál már itt? - kérdezte, mialatt alaposan körbekémlelt, s megvizsgálta az útjába akadó szagokat.
Kissé talán értelmetlennek tűnhetett a kérdés, azonban nem Valturaan számára. Ő tudni akarta, miféle élet az, mely az elkövetkező évszázadokban sajátja lesz, ha továbbra is kitart a fehér elf leány mellett. Biztos volt benne, hogy vándorolni fognak, s igazán szívesen tudott volna meg többet arról, mit csak felszínesen ismert még. Négy év semmire nem elég, úgy tűnt. Még el is csodálkozott, hogyan maradt végül életben. Léptei nyomán már megszokott hangok szűrődtek fel a talaj felől, ahogyan a sötét ruházatú hímemberre fókuszálta tekintetét, várva a választ, s alkalmas terület után kutatva, ahol könnyűszerrel elrejtheti majd a vállán cipelt csomagot.

//Kain Namelyr//


Az ifjú sárkány csendesen járt a Csupasz-alakot öltött fajtárs mellett. A fák, s a különféle növények illatát elemezte, abban a reményben, hogy talál valami fűszert, melyből éppen hiányban szenvedett. Az állatok szaga, bár részben magán viselte a környezet, úgy halványodott körülöttük, ahogyan fokozatosan beljebb hatoltak, akár a fény veszett bele a sötétbe egy ködös éjjelen. Ők voltak a két fényforrás, körülöttük pedig minden, mely tehette, az erdő-sötétségben keresett magának menedéket - nem tudhatták, hogy az evéssel már végeztek. Valturaan ilyenkor úgy érezte, a beállt csendben minden lépése visszhangzik, s ha ordítana, az a világ másik felére is elérne... úgy érezte, e csend világos jelzője annak, hogy egyedül van, mely állapot hol kedves volt neki, hol pedig átokként nehezedett reá. Nem hallotta a Névtelen lépteit - az úgy lépkedett, akárha valódi elf volna: nesztelenül. S amikor tekintete a fehér sárkány felé irányult, Valturaan is hátranézett a válla felett. Azt gondolta, talán valaki követi őket, s a széljárás és a fák miatt nem volt képes érzékelni a szagát, ám senki sem lopakodott mögötte, csak a fák meredeztek kérges törzsükkel a lombjuk által elfedett ég felé, s az aljnövényzet növekedett alattuk. De oda nem illőt sehol sem látott.
Így aztán menetirányba fordult vissza... legalábbis fordult volna, ha nem veszi észre a mocskot a vállán és a hátán, melynek jelenlétét nemtetszéssel konstatálta. Első dolga lesz megtakarítani magát, amint elhelyezték terhüket egy megfelelő helyre, ezt már biztosan tudta, ezért is tartott célra, alaposan vizsgálódva környezetében. S ugyan látott már alkalmasnak tűnő területet, nem állt meg mellette. Úgy vélte, még mindig túlságosan az erdő szélén jártak, s legszívesebben még talán további fél órát is eltöltött volna a legjobb hely után való kutatással, azonban nem sokkal később a sötét öltözetű egy fát jelölt ki.
Egy fát, amelynek törzse körül nem nevezte volna éppen alkalmasnak a földet ásásra, s szemmel láthatólag az arany sárkánynak nem is szerepelt ilyen tevékenység a céljai között, ugyanis a következő pillanatokban már jól irányzott mozdulattal az érdekes formát alkotó ágak közé is hajította a bivaly maradványait, mire a fehér sárkány önkéntelenül is csodálkozó, meglepett pillantással mérte végig az eredményt. Azután persze kizökkent ebből az állapotból, s rezzenéstelen arccal kicsit odébb szökellt, végül leeresztette terhét két földön folyó, dús levelű növényre, melyek lágy indái egymásba gabalyodtak a hosszan tartó jó helyért való versengés következtében. A fiatal sárkány elméje rögtön felmérte a rendelkezésre álló teret, s úgy határozott, nem volna a legjobb döntés teljes testtel nekiesni a feladatnak. Nem nézett a sötét alakra. Nem érezte szükségét bármit is mondani, ámde nyitva tartotta a fülét, ha amaz hozzá kívánt volna fűzni valamit tettéhez. Leguggolt hát, s sebes mozdulattal felhajtotta a hosszan kígyózó, gabalyodott szárakat, melyek susogva estek rá egy korhadozó rönkdarabkára. A rönkről ennek következtében némi szúrágás terméke reppent a levegőbe, ám ekkorra a hósárkány már ásásba fogott. Ahrol vörös karmaihoz hasonló sápadt, fehér szarufegyverek fénylettek fel az erdő szűrt, s véges világosságában, ahogyan munkálkodott. Ha társasága nem állította meg, csakhamar befejezte a kaparást, ezáltal pedig a sötétlő földdarabkák hullása is megszűnt. A gödörbe helyezte a bőrt, mely a patákat s a bivaly csontjait tartotta magában, végül néhány mozdulattal betemette azt, majd csizmájával taposta a földet, amíg az összes karomnyom el nem veszett belőle. Ezután, immáron teljesen átlagos elf-kézzel, visszakanyarította az indaszerű, sűrűn levelezett képleteket a földre, majd elrendezte őket, s szórt rájuk némi törmeléket a rönkben tátongó üregből. E mozdulat során korhadás-szag csapta meg orrát, melyet azonban jobban kedvelt bármely bűzös kétlábú aromájánál. Végezetül megpróbálkozott maradék erejéből tisztára varázsolni magát, s ha sikerrel járt,, ha nem, lépkedni kezdett a sötét szemű hím irányába, mialatt megpihentette rajta tekintetét.
- Azt már tudom, hogy ti - szólt hirtelen - tartózkodtok a háborútól. De tartózkodtok-e a pikkelytelenek mészárlásától? - kérdezte, óvatosan, tanulva az eddigiekből - Megölitek őket, ha utatokba akadnak?
Igyekezett érdeklődőnek tűnni, s tudatlannak - elvégre ezzel az ég-világon nem hazudott szemernyit sem. Mindössze az érdeklődés miértje különbözött kissé - a fehér sárkány tudni akarta, a megmaradt árulók is veszélyeztetik-e Laryss életét, s vele együtt a célt, hogy meglelje őt. Tudni akarta, különbözött-e a csatározás és a gyenge bőrű értelmes lények eltiprása annyira, hogy az árulók is ugyanúgy műveljék azt.

//Kain Namelyr//


Valturaan, ahogyan a karba tett kézzel álldogáló arany sárkányt pásztázta tekintetével, egyszerűen nem tudott szabadulni a gondolattól, miszerint valami rossz fog történni - valami olyan, melyet az imént általa mondottak váltottak ki fajtársából. Mégis sétált, tovább, egyenesen előre, mígnem végül már csak négy lépés választotta el őket egymástól. A hósárkány sohasem gondolta volna, hogy létezett e világon idegesítőbb dolog a fehér elfek jégpillantásánál, azonban e percben végérvényesen rá kellett ébrednie, bizony párja nincs rémületkeltésben, ha egy nálánál sokkalta erősebbnek tűnő sárkány mutatja be azt. Érezte, ahogyan szinte egyetlen összefüggő egységként dermednek meg izmai a felismeréstől - a másik bizonyára rájött a kérdése mögött megbúvó borzalmas, maró aggodalomra, mely az ifjú szívét szorongatta, amióta csak felfogta, van még más fenyegetés a háborúzó sárkányokon kívül, mely elérheti Laryss-t.
Arra számított, hogy az arany ráveti magát, s fajtája megszégyenítéséért megkísérli majd széttépni őt, azonban a Névtelen nem mozdult. Az, amit mondott, éppoly kijózanítóan hatott rá, mint az iménti táplálkozás csaknem egy napnyi éhezés után - vagy talán még annál is erősebb volt. A fehér sárkány most először engedte el magát teljesen a másik társaságában, ez pedig szintén először látszott tartásán, valamint sápatag arcán is. Hitetlenkedhetett volna, megkérdőjelezhette volna a kijelentést, felháborodva és dühtől tajtékozva, ám ez korántsem szerepelt szándékai között. Egyszerűen csak tudomásul vette, hogy az igazság teljes egészében megfelelt annak, melyet az imént tőle hallott, így pedig megkönnyebbülve tekintett fel rá ismét, miután egy pillanatra a sötét ruházat mögött elterülő messzeségbe révedt. Leplezetlenül, némi levegőt kifújva szabadult meg terheitől, s egyetlen csepp harag vagy félelem sem szennyezte már be jégszín tekintetét.
- Nem fog ártani nektek, erre esküdni is mernék. - válaszolta kissé még magán kívül a meglepődöttségtől.
Ezt érzékelvén, ezúttal ő nézett körbe, mintha csapdától tartana, csakhogy fejének, nyakának, s törzsének mozgatásában nem rejtőzött ettől való félelem. Teljességgel elöntötte bensőjét a végtelenül áradó megkönnyebbülés, s azt sem bánta, hogy a másik kitalálta, mit korábban elhallgatott.
- Valószínűleg éppúgy fogalma sincs a létezésetekről, mint nekem volt, ám ha mégis lenne, biztosíthatlak... - kezdett bele újra, azonban érzékelte a magán eluralkodó érzelmeket, így aztán végül csendbe burkolózva, kissé talán megsemmisülten meredt maga elé, mialatt hideg, éles vaskarmokkal mart szívébe Laryss immáron eltitkolhatatlan hiánya. A fájdalom kiült a fehér-elf-arcra, Valturaan pedig hagyta ezt. Belefáradt már ebbe, s a gondolat, hogy hasonlóan ítélkezőekre bukkant a legváratlanabb pillanatban és helyen, új erőt adott számára a folytatáshoz, mialatt végérvényesen le is győzte félelmeit az arannyal kapcsolatban. Beletelt némi időbe, míg rendezte gondolatait, s megálljt parancsolt hevesen, magányosan lüktető szívének védtelen-hártya-bőrrel fedett kétlábú-mellkasában, ám amikor sikerrel járt, s ismételten az aranyra nézett, már nem ugyanaz a szempár fogadta a másikat, mint amely az erdőbe hatoláskor kísérte. Valturaan elismerte, hogy az idősebb legyőzte őt, mégsem érzett megtorlási vágyat, inkább talán valamiféle hálához hasonlatosat. S mindaz, mely e rövidke idő alatt zavaros lelkében lezajlott, csupán még nagyobb káoszt kellett volna, keltsen - azonban a kétségbeesés nem érkezett meg.
Valturaan igen jól sejtette, miképpen is festhetett kívülről, így hát, mielőtt bármi mást mondott volna, a Csupasz-formát öltött arany sárkányt fürkészte. Kissé tartott ugyan a következtetésektől, melyeket amaz levonhatott, ebben a pillanatban mégis úgy érezte, könnyedén elhagyná száját a teljes igazság. Ezért is ügyelt eszére, nyelvére, s figyelt, mialatt jelentősen kevesebb tehertől rogyadozó lelkére megálljt erőltetett. Egyáltalán nem lehetett biztos benne, hogy az árulók a fajok között létrejövő jelentősen közelebbi érintkezést is tolerálták-e annyira, mint az idegesítő kategóriába eső lágybőrűeket. A kísértés ennek ellenére igen nagy volt, ezt el kellett ismernie. Csaknem túl nagy - talán mégis léteztek olyanok, akik megértenék őt, ha pedig így volt, egyikük éppen itt állhatott előtte.

//Kain Namelyr//


Valturaan tudta, hogy Laryss nem bántaná feleslegesen a sárkányokat. Ő nem olyan Csupasz volt már, aki előre ítélkezik, szúr, kiabál, döf, varázsol, hálót vet vagy griffháton lovagol csatába. A fehér sárkány ismeretsége átformálta a fehér elf leány magának való lelkét, éppúgy, ahogyan maga is hatást gyakorolt a ragadozóra. Talán ártott volna olyannak, aki neki is árt, bár Val önmagán kívül még egyetlen sárkánnyal sem látta szembeszegülni, s úgy vélte, ez az elmúlt évek során nem változott. Nem félt hát attól, mi történne, ha árulófélével sodorná össze a szél, azok után, melyeket az imént hallott - ám fokozottan félt attól, mi vár rájuk, ha nem szakadnak félbe a harcok. Korábban - évekkel ezelőtt - egy kis időre úgy érezte, majd' kicsattan az erőtől, s képes volna tenni azért, hogy megakadályozza a katasztrófát, s megfelelő otthont teremtsen maguknak, ám ebből a hetek, hónapok múlásával igencsak lefaragott a folytonos csalódás epe-keserű íze. Valturaan végül már csak arra vágyott, hogy meglelje a nőstény-kétlábút, s elmenekülhessen vele, jó messzire innen. Ez nem jelentette azt, hogy önzőmód más sorsokkal nem foglalkozott - egyszerűen belefáradt a keresésbe és a kudarcokba, az aggódásba, a tervezésbe. Hisz' nem volt, mit tervezni. Egyre több pusztult el Lanuriából, s az ifjú tudta, hogy tehetetlen - mindig is az volt, s az is marad, egy fehér porszem, mely még az idősebb halandó sárkányok játékszere is aligha lehetne.
Égette belülről a szembesítés. Sokat gondolkodott ezen a mai napig, mégsem jutott előrébb. Ugyanolyan kilátástalannak érzett mindent, s ugyanolyan düh fortyogott izzó magmaként szívében, s mellkasában, ha eszébe jutott a jövő, mely talán nem is lesz.
- Tudom. - felelte, lassacskán végleg hagyva, hogy az előbbi megkönnyebbülés homokszemekként peregjen le róla.
Ennek ellenére lelkében otthonra lelt egy kellemesen meleg érzés, mely az iméntiek nyomán kicsírázott, s nekilátott bevonni a teremtmény bensőjét.
Az ifjú fehér tanácstalanul emelte fejét a magas felé, hogy kitekintsen a koronák közt megbúvó, nyomokban felhővel betakart égfoltokra. Így hallgatott egy darabig, aztán visszasüllyesztette tekintetét az árnyékok közé, s beljebb indult az erdőben. Nem is vette észre, hogy lábai lassan, fokozatosan messzebb viszik az ásás helyszínétől. Az aljnövényzetet leste, bár elméje egészen másnak szentelt figyelmet e pillanatban.
- De mit tehetnénk? Nem tudjuk idehívni az isteneket, hogy állítsák meg őket, pedig másképpen aligha lesz vége.
Ekkor tűnt fel neki a komótos, apró, hideg ruganyosságot árasztó léptek suhogása, s ekkor visszafordult, hogy szemben legyen az arannyal. Egy másodpercig erősen magába révedt, végül a másik tekintetét kezdte keresni, megerősítésre várva arra, mit mondani fog.
- Nem úgy beszéltél, mint aki ismeri a megoldást. - szólt, komoran eresztve le félig szemhéját - Ám ha pusztulnunk kell, én vele akarom.
A mondat beletörődőbb, s mégis elhatározottabb aligha lehetett volna, e kettősségnek pedig a bánat adott keretet. Ezúttal nem gondolta át, mit mondott - nem akarta megtenni. Mégis várt, titkon... várta, hogy az idősebb némi reményt ébresszen benne, noha nem érezte úgy, hogy valaha is harcolni akarna sajátjai ellen.