Déli-dombság

* Elnevetem magam szavai hallatán, majd az illúziók eltűnnek, s én kissé arrébb lebegek.
- Még hogy nincs veszteni valód.... Hisz még élsz tehát van s ne hidd hogy nem tudom hogy magam is elpusztítható vagyok.... Fúria is halandó akárcsak te... Csak vele kicsit nehezebb a dolog... s a kérdésedre a válasz az lenne csak, hogy te magad mit akarsz?
* Lassan testem emberi színekben kezd pompázni, s testem is anyagiasodni
- Talán örökké bujkálni akarsz? Aden valamiért hitte, hogy te leszel az aki véget vet ennek a mészarlásnak... De talán csak az vagy aminek tűnsz...
* Sétálok kissé közelebb hozzá.
- Úgy festessz mint egy kóbor kutya aki nem találja helyét a világban.... - eközben egy növényhez lépek s vigyorom huzodik egyre szélesebbre.- hát nem gyönyörű ez a virág? - közben enyhe szél támad s sárgás pollenjeit viszi Kain felé. Maga a szellő se természetes, viszont amit kerestem meg is találtam. - Ezt a virágot az a fiú fedezte fel kinek illuzioját láttad, érdekes növény ez...
* Majd oda pillantok Kainre nem tudom hat e rá ez a virág de egy tesztnek jó lesz.
- Semmit se akarok tőled Namelyr... A véletlen hozott minket össze s habár érezheted rajtam Fúria jelét mégsem szándékszom megölni téged. Ha Aden jól gondolta fontos az, hogy élj... De lehet csak túl naiv vagyok. S ha már így rád találtam mesélhetnél, mégis miért gyűlöl ennyire a nőstény? Annyit mondott elárultad őt...
*Bele szagolok a virágba majd leszakítom annak fejét.
- Míg mi itt ácsorgunk addig a fekete feléget mindent s elpusztít mindent s előbb utóbb megtalál majd, miért nem segítesz hát az embereknek ha a te érdeked is ezt kivánja?
* Majd mélyen hallgatok, rossz szokásommá vált ez a sok beszéd mostanság.

* Mikor a sárkány névtelennek nevez elmosolyodom.
- Igaz is, én tudom a neved. S illendő lett volna tudatnom a sajátomat... Hossin Ekkonak neveznek.
* Majd töprengő tekintettel hallgatom végig mit gondol a háborúról s amint végez egy kérdés ugrik
- Hát nem Lazúr földjének gyermeke vagy? Én aki egy másik világból jöttem joggal mondhatom, hogy ez nem az én háborúm de te ki ide születtél kevésbé teheted nem igaz? Elvégre a te otthonodban háborúzunk nem az enyémben Namelyr...

*Elmosolyodok az áruló szó hallatán, majd ingatni kezdem fejemet. Majd egy mély sóhaj hagyja el ajkaimat.
- Ha úgy érzed áruló vagy hát építs magadnak otthont hol az árulók élhetnek. A föld csak egy hely ahol megveted lábad, s ha megvetetted magadévá teheted. S nem viszek hírt rólad, nem látom értelmét jelentenem.
*Mély lélegzet következik.
- Ahogy az úrnőt megismertem bizony nagy megelégedéssel venné a hírt, hogy megtaláltalak azt viszont kevésbé, hogy nem öltelek meg. S...- Nézek Kain fekete szemeibe- Ki lenne az ki segítene nekem megállítani őt, ha nem az akinek feltétlen érdeke ez. Nem igaz Kain Namelyr?

* Bólogatok helyeslően Kain válaszára.
- Igen egyikük sem tervezi de mond csak Namelyr Lanur melyik volt a kettő közül? Ne felejtsd el... Egyetlen Rizs szem képes eldönteni egy mérleg karját...
* Ha Kain távozni készül hagyom had menjen, nem áll szándékomban követni hisz oly sok még a tennivaló idelent.
- O igen majd el elfeledtem, remélem nem volt túl kedves az a Sendeli sárkánylány
* Ha rám tekint ördögi vigyort láthat arcomon..

*Arcomon már kevésbé ördögi mosoly jelenik .
-Oh én csak egy ostoba szellem vagyok aki túl sokat fecseg, olyan dolgokról amiről nem kellene. De ahogy érzem felpezsdült a véred a sárkány hallatán... Mégis csak van olyan akiért a hírhedt Namelyr a sárkányok árulója képes lenne harcba szállni? Mikor láttad őt utoljára Namelyr? Elég rég lehetett már ahhoz hogy elfogják?
* Habár csak egy blöff azért még beválhat.
- Menj csak utadra Namelyr... Nem foglak követni, előbb utóbb úgyis felkeresel majd... S Lanur hegyeiben megtalálsz. Szándékszol még valamit kérdezni netalán?
* Gonosz mosoly s testem kezd eltűnni. Sietnie kell ha még szeretne valamit.

*Meglep kissé az esemény de a pánikhoz még kevés, vigyorgó fejem ismét látható lesz. S körülöttem egy jel kezd kirajzolódni a földön mit a természetes aljnövényzet eltakar. Namelyr egyre közelebb ér hozzám s belépve a körbe az nem reagál semmit egyenlőre.
- Beszéljek? Hussz aran inthe arak! - Hallatszik a hangos kiáltás majd felettébb nagy csend következik- Elgondolkoztál már azon, hogy a kígyóknak miért nincs istenük?
* Vigyorodok el miközben Kain háta mögött nesztelenül kezd lelogicsálni egy felettébb mérgező zöld színű kígyó s hátam mögött is megjelenik egy habár az nem mérgező de termete tiszteletet parancsol.
- Rajta beszéljünk hát

*Tekintetem követi a sárkányt, majd mikor kérdez csak elvigyorodom s halkan megszólalok.
- Miért kérdezném meg egy halálra ítélt nevét? Engem legkevésbé sem érdekelt annak a nősténynek a neve viszont amit képvisel annál inkább...
* Ha Kain továbbra is hozzá akar érni a pajzshoz még oda szólok neki.
- A helyedben nem tenném, ismerem ezt a mágiát, tudom mire képes....
* Sejtelmes mosoly arcomon jelzi készültem valamire.
- Vagy próbáljuk ki, mi történik ha hozzá érsz...
* Ha Kain közelebb viszi kezét s beindítja a láncreakciót a villámok felcsapnak. Amint odabent aképp odakint is három lépés távolságban. S magát az alkotót is elkezdik kínozni. S ha számításaim helyesek elég időt nyer nekem a védelem amit már korábban testemre helyeztem ahhoz hogy a két egyenlő nagyságú erő mi a pajzsot kint és bent is ütlegeli megadásra késztesse azt. S akkor ha ez mind sikeresen lezajlik megszólalok.
- Minden mágiának megvan a kiskapuja az ereje és a gyengéje egyaránt.

* Elnevetem magam Kain szavaira. S közben az ökölbe szorult kezet nézem ahogy megállt még mielőtt beindította volna a pajzs erejét. Majd érzelem nélkül hideg tekintettel tekintek rá. Arcomon már nem ül vigyor.
- Hidegen hagy hogy nevezi magát az a hgyesfülü bőrébe bújt sárkánylány. Akit sendelben a saját épséged elébe helyeztél. Azt tudom hogy fontos neked ezért nem végeztem ki mikor elfogtuk őt. Emberi alakban pontosan ugyanolyan gyengék vagytok mint a közösséges halandók. Aden teste ellen esélye se volt mielőtt csak megfordult volna kiütöttem... Azóta is kómában tartom őt... S Furiának azt üzentem levágtuk a fejét és ekorint díszíti ebben a pillanatban is. Totálisan nem érdekel mit hiszel el vagy mit sem.... Ha nem térek vissza a helytartóm kivégzi őt a parancsom szerint és kirakják a koponyáját a többi közé... Kain Namelyr...
* Közben egyre több mérges kígyó vesz minket körbe. Fenn a fákon a bokrokból az aljnövényzetben.
- S ha nem akarsz itt veszni elengedsz...

* Halkan elnevetem magam utolsó kijelentésére. Majd én is halk szavakat intézek hozzá.
- Mégis hűségesebben szolgálnak mint négylábú rokonaik... Mégis kire céloztál féreg alatt? Magadra netalán? Ha a hozzád hasonlók nem szállnak harcba Fúria ellen nem nekem nem lesz hova bújnom, hanem neked.... Mert az emberek kora leáldozik és eljő azaz idő mikor már álcád elégtelen lesz ahhoz hogy megóvjon. S akkor eljövök érted, mint Fúria hű kutyája és levadászlak. Vagy beállsz a csatába s elesel vagy kevés eséllyel legyözitek a sárkányhadat.
*Arcom elkomorodik.
- Mióta is álldogálsz itt Namelyr? - Tekintek fel az égre- úgy tudtam nem maradsz sokáig egy helyen...
*Kaján vigyor fut arcomra.

-Othon édes othon ehh régen voltam itt idelye szelőztetni a végén még ide szokik valami agyhalott dög az erdőből. Dolgozni is meredek lenne na mindegy.
-Kivel beszélgetsz nincs rajtunk kívűl senki itt és mindketten ugyan azon agyalunk szoval akár be is foghatnád.
-Nagy a pofád ahoz képest hogy alig usztuk meg de igazad van dolgozzunk és tanuljunk a Sendeli móka bebizonyította hogy van min dolgoznunk így ideje fejleszteni magunkon és elkezdeni azt a nyavajás egyé vállást amit elkezdtünk csak amiatt geko miatt félbe hagytunk.
-Elöbb takarítsunk
Gyakorlatilag gyorsan végzek minden éghető szemetet elégetek és a föld alá huzom a maradékot. Aztán kezdhetem az előkészítését a varázslatomnak, még jó hogy tettem el pár holtestett tartalékba előre gondolva a jövőre. Kisétálok a házbol a tisztáson eltakarítok egy 5 méter átmérőjű részt és egy össze fogott runasort rajzolok aprólékos munkával. Ami tartalmaz némi test modosíto igét az egyik erőnövelőmet no egyelőre elég a gyengébb nem tervezek elpatkolni egy varázslat miatt, egy kisebb regenerálo varázst is csapok hozzá mivel elég fáraszto önnön erőmből fent tartani az új alakom így azon segítek először és ha sikerűl bár miért ne sikerűlne akkor elégé sok fölös energiám marad hisz a runasor fokuszának az egyik kristályt tervezem 7 darabra szedni és a testembe ültetve táplálni az átváltozást. mielött elfelejtem a bőrőm tűz és villám állová teszem noha a varázs így se fog végtelen erejű lenni de talán többet fog bírni mintha én mondogatnám magamra és az is töltődhet magátol mert egyes átokfajzatok képesek villámal dobálozni közvetlen közelben. Hm azt hiszem a pajzsot is megtartom de a testemet a föld jellegzeteségeivel is felruházom.
-Ez egy remek ötlet de a pajzsot se feledd néha hasznos mégha el is kopik.
-Ne dumálj bele a gondolataimba.
-Hűha hülyegyerek ez még közös test és emlékez sárkány test a célunk és az hogy egésszek és erősek legyűnk nem az hogy egy oriás szörnyetegek legyünk.
-És ezt épp te mondod aki ezt az elcseszett formát hozta ...
-Jólvan befogtam a pofám
És ezzel csendesen dolgozunk tovább majd eszünkbe jut hogy ketten könyebb így egy föld testet készítek amit a képemre formázok és egy lélek kapocs varázzsal magamhoz kötöm hogy a másikam használlhassa mint a saját testünket így kiküszöbölve sok gondot és megduplázva a munka lehetőségünket. Amint végzünk vele ami sajna nem pár perc hanem napok mivel minden részt aprólékosan tervezünk meg hiba mentesen jó pár varázserő tár runa is kerűl bele hogy ne keljen óráket előkészűlni. Amint a runakörrel végzek egy elemierő pajzsal esővédetté teszem nem lenne jó ha elmosná, megjegyzés kell készíteni egy nagyobb kikövezett részt Runakörnek beszerezni pár méretesebb kristály energia igények kielégítésére és ellopni Furiátol a fejem.
Merész terv figyelembe véve hogy két dolog a sárkányoknál találhato meg. Mindegy először végezzünk a varázzsal és a kristály szétszedésével.

//Kain Namelyr - Találkozások Tarsisban - Folytatás a Piacról//


A korántsem természetbe illőnek nevezhető füstszerű anyaggal körbevett örvény cseppet sem bánt vele kesztyűs kézzel. Úgy köpte ki magából, hogy arccal érkezett a fűbe, ráadásul legalább olyan borzalmasan érezte magát, mintha napok óta szemhunyásnyit sem aludt volna. Elméje ólomnehéznek hatott, s beletelt egy kis időbe, mire végül elért hozzá a két másik, pázsit által elfojtott tompa puffanás. Még további pillanatokra volt szüksége ahhoz, hogy felemelje fejét és körbetekintsen, ahhoz pedig végképp, hogy felfogja: híre-hamva sem akadt Tarsisnak közel és távol egyaránt. Ugyanígy a bárd és a fehér nőstény sem képezték részét a tájnak, a két másik sárkány azonban annál inkább. Valturaan emlékezett rá, hogy az egyik - az Ahrol nevezetű - vörös karmokat használt, a másik pedig - a baljóslatú sötét alak - arra utasította, hogy meneküljön. Hát innen aztán menekülhetett, amerre akart, túl sok sikerre nem vitte volna a műveletet... Kivéve, ha nem a földön teszi azt.
Ezúttal nem folyamodott trükkökhöz. Lassan, kúszva, hátrafelé igyekezett távolodni tőlük, abban reménykedve, hogy ismételten egymással lesznek elfoglalva, ő pedig kereket oldhat. Azonban ahogyan újra átgondolta, s a szűk utca emlékével együtt a két sárkány egymással vívott csatájának félelmetessége is haloványodott, újfent felélénkült benne a kérdésáradat, Ahrol sértő, felháborító viselkedése és az a bosszantó érzés, amikor sejtjük, hogy mindezek ellenére egy apró láncszem még mindig hiányzik. Várt tehát a szárnyalással. Megtartotta kétlábú alakját, s igyekezett felmérni az új környezet szülte helyzetet, hol egyik, hol a másik arcán jártatva a tekintetét. És ugyan a teleport hatása mindinkább elmúlni látszott, a fehér sárkány szeme egyre és egyre szűkült - részben koncentrált, nagyobb részben azonban ismételten pattanásig feszültek az idegei. Valószínűleg képtelen lett volna újabb védőfalat alkotni, ha megtámadják.

//Kain Namelyr//


Rövidke élete során már számtalanszor látta azt a bizonyos fényt, mely a sárkányok alakváltását kísérte - igaz, jobbára csak a sajátjáét, azonban bárhol felismerte volna, ebben teljesen biztos volt. Most sem esett meg másként, így aztán még csak nem is pislogott közben. Nem attól a sárkánytól félt... egyelőre nem érezte, hogy tartania kellene tőle, elvégre egyetlen árva varázslatot sem repített még felé egész álló nap. Nem félt... azt nem, azonban a meglepődést már nem kerülhette el. Jégkarom-csúcs, a kolóniája menedékének otthona, igazán vén vezetőkkel büszkélkedhetett olykor-olykor, de egy sem volt ilyen hatalmas. Meg sem közelítették az arany sárkány méreteit, akinek teste regéket is mesélhetett volna olyan korokról, melyeket az árnyékában eltörpülő ragadozó csak elmondásból ismerhetett. Valturaan mozdulatlanná dermedt, amikor a korábban segítségére siető idegen lenézett reá. Meg kellett hagyni, így már nem is gondolta olyan sötét, baljóslatú teremtménynek - a külsejét elnézve sokkal rosszabbnak hitte, ám ezzel ellenben szerepelt, hogy ha akkor nem lép közbe, Ahrol valószínűleg rövid úton megfojtja Tarsisban, a harcmodorát elnézve pedig talán még örülnie is kellett volna ennek a végkifejletnek. Nem szívesen keveredett volna összetűzésbe egyikkel sem, az egyszer biztos. Álláspontja, mely szerint nem volt oka félni az aranytól, egyetlen rövid pillanatig ingott meg csupán, s akkor is azért, mert azt várta, hogy amaz kifordul magából. Várta, hogy elsöpri az útból vagy eltapossa és erre az egyetlen rövid pillanatra valóban csontjaiig hatolóan rettegett megtermett fajtársától. De a fejcsóváláson és a tekintetén kívül semmit sem kapott tőle, előbbit ráadásul nem is pontosan értette. Persze nem mintha lett volna ideje megfejteni, mert azok ketten máris egymásnak estek, akárcsak abban az utcában - mindössze csak most már a nehézfegyverzet is terítékre kerülhetett. Talán csodának számított, hogy nem taposták el közben, ám még ha nem is, a fehér sárkány nem mozdult, egyelőre nem. Azon gondolkodott, amit az a fejcsóválást jelenthetett, azonban hozzá társított szavak nélkül teljesen tehetetlennek érezte magát. Ne avatkozzon a harcukba? Ne fusson el? Mit ne tegyen?
Erős fejtörésének a föld robajai adtak ritmust, ám a két hatalmas, izmos óriás levegőbe emelkedésekor keletkező légörvény végleg kilökte őt elméje biztonságából. Nem tudott semmi többet annál, mint mielőtt nekikezdett, egyetlen egy dolgot leszámítva: azok ott úgy rabul ejtették lényének valóját, hogy egész végig követte őket a szemével. Szinte lázban égett a látványuktól, ez pedig végül arra sarkallta, hogy kövesse példájukat. Tovább gondolkodni közben is ráért... Immáron a harmadik fényvillanás tűnt fel, ezzel pedig az örvényből érkezett harmadik sárkány is felvette eredeti alakját. Közel sem tűnt félelmetesnek a másik kettő árnyékában, sőt, még a sörénye és a testét fedő finom pihék is felszabadítottak magukból némi szőrt, mely aztán fehérrel szennyezte be a zöld füvet. Valturaan hűvös tekintettel nézte a hószín szálakat, mintha azokat okolná, amiért habozott eltűnni innen. E rideg, vádló tekintet aztán hirtelen más színbe öltözött: a hósárkánynak támadt egy ötlete.
Ne meneküljek? - kérdezte magától, mialatt újfent felnézett - mintha sikerült volna megfejtenie, mit akarhatott tőle az arany sárkány - Hát jó...
Megrészegítette a szabadság, amelyet visszaszerzett, s ezúttal úgy döntött, nem lesz rövid életű. Nem. Közel sem vadászatnyira kívánt így maradni, de nem is azért, hogy válaszok nélkül elrepüljön, azt kockáztatva, hogy egy nap valami még utoléri. Nem akarta, hogy az a valami a vörös legyen, és ahogyan azt korábban is megállapította, csak itt és most tudta megelőzni a katasztrófát. Ravasz vigyorától a legtöbb Csupasz valószínűleg ordítozva rohant volna a szélrózsa összes irányába egyszerre, csakhogy egyetlen Csupaszt sem látott - esélyt arra, hogy a készülődő terve rosszul süljön el, nos, többet.
Remegve emelt fel egy keveset a szőrből, mintha azt hinné, az majd valahogyan bátorságot kölcsönöz neki. De nem volt mit tenni. A saját test okozta lendület, láz és vér-száguldás az ereiben éppen elég lökést adott számára ahhoz, hogy kiterjessze óriási, fehér szárnyait, és belekezdjen. Összeráncolta az orrnyergét, ahogyan a szél az arcába sikoltott a sebességtől - attól, ami az Ahrolhoz hasonló nagy monstrumoknak nem volt meg. Észvesztő tempóban, messze kikerülve őket, emelkedett föléjük, hogy szemmel tarthassa a küzdelmet, ezután pedig össze-vissza kezdett repkedni, itt-ott köddé válva a felhők fehérségében. Kitárta karmait, s hagyta, hogy a szélörvények közéjük sodorják a részleges vedlés következtében kihullott hosszú, hófehér szálakat. Végül pedig lejjebb ereszkedett, ügyelve arra, hogy ne kerüljön túl közel, s egy alkalmasnak tűnő pillanatban, amikor sem karmok, sem fogak, sem pedig kemény, éles tüskék nem érhették, megpróbálta Ahrol arcába hajítani különös zsákmányát. Ezután a rugalmas, vékony test ívben megfordult, s gazdája heves, ritmikus szárnycsapások és egyensúlyozás kíséretében újból föléjük kezdett emelkedni - úgy leste, hogyan fogadja majd vörös fajtársa a szabotálási kísérletet.

//Kain Namelyr//



Valturaan erősen gondolkodott, mi is okozhatta pontosan azt a temérdek zavarodottságot, amely felgyülemlett az elméjében a küzdelem iménti pillanatait vizsgálva. Akkor is ez foglalkoztatta, amikor feltört a magasba, ám ekkor egy pillanatra megállt, s hátratekintett. Semmiféle karmok nem nyúltak utána, s ami még fontosabb, így nem téphették darabokra a gigászok mellett kissé eltörpülő hósárkány testét. Ez pedig két dolgot jelenthetett: az egyik, hogy sajátos támadását azonnal semlegesítették, a másik azonban azt feltételezte, hogy a vörösnek nem hagytak időt a szőr-manőver megtorlására.
Már ha egyáltalán foglalkozott ilyesmivel, ezt még hozzá kellett tenni, s Valturaan hozzá is tette, mialatt folytatta a felfelé szárnyalást korábbi megfigyelőhelye irányába. Nos, volt is mit néznie, ezt pedig az érkezésekor felharsanó ordítás is kiválóan jelezte. Arra viszont semmi nem tudta felkészíteni, amit odalent látott. A fehér sárkány még soha... soha, de soha nem látott ennyire komoly küzdelmet két sárkány között, s még mindig nem is értette, mi végre ölik egymást. Saját indítékait már ismerte, azok értelmében pedig neki nem állt szándékában pusztítani a városokban, ahogyan azt fajtársai eddig tették. Ha abból indult ki, hogy Ahrol valószínűleg ezért nevezhette ostoba árulónak, arra a következtetésre jutott, hogy az arany sárkánynak sem éppen a rombolás volt a prioritása... helyette pedig más sárkányokat ölt? És ha igen, az jó volt vajon, avagy rossz? Egyáltalán mit lehetett tenni az eldöntés érdekében?
Ezen gondolatok kavarogtak a fejében, ahogyan a vért figyelte... a vért, amelyet kiontanak, és a szagot, amely kísérte. Túl jól ismerte már a sárkányvér szagát azokból az időkből, amikor apja megpróbálta jobb belátásra téríteni, s némi leckéztetés gyanánt reátámadt. De az korántsem volt ennyire komoly és végzetes. Ez és a múlt összekavarodott a fehér sárkány nyomás alatt meg-megingó békéjű tudatában, míg végül a pillanatnyi káosznak a vörös zuhanása vetett véget - a káosz pedig a félelemnek adta át helyét. Valturaan félt. Félt, mert tudta, hogy Ahrol habozás nélkül végzett volna vele, s ugyanezt az idegen arany sárkánnyal is megpróbálta - ámde sikertelenül. Mérget mert volna venni rá, hogy vesztett, azonban a másik utána iramodott, így aztán Valturaan rettegése is tartott még egy ideig. Odafent körözött, további szőrt gyűjtve, ha esetleg szükség lenne rá, bár ebben erősen kételkedett. Jobbára inkább csak a saját életéhez való ragaszkodás miatt fogott hozzá újra, s mert úgy talán kitisztulhat a feje. Hasztalan. A fehér szagolta a vért, s elért hozzá, mennyire közel volt a sajátjának kiontásához. Ez megfékezte dühét és elhivatottságát, így elhatározta, egészen addig le sem száll, amíg jónak nem látja. Lomhán, alig-alig ereszkedve figyelte, mi fog történni, légvételei megszaporodtak, s feszült nyakkal irányította lefelé a fejét.
Távozni nem fog. Semmiképpen sem.

//Kain Namelyr//


Még sosem látott haldoklót, emlékei szerint. Ilyen haldoklót biztosan nem. Az égő hús orrfacsaró, gyomorforgató bűze azonban régen látott ismerősként csapta arcul, s késztette a fehér sárkányt arra, hogy iránt, s megfigyelési taktikát váltson. Lejjebb vitorlázott, végül hatalmas ívű hátraszaltót végzett a levegőben. Így a szag nagy része elkerülte ugyan, ám már nem volt képes visszarendezni gyomra nyugalmát. Hogy valóban a terjengő szagok tették-e vele avagy a tudat, hogy az arany végzett a vörössel, még ő maga sem derítette ki, s nem is festett úgy, mintha akarta volna. A második lángcsapásra már nem is figyelt olyan nagyon. Az áruló és az ostoba szavak úgy visszhangzottak elméjében, akár ha óriási, üres teremben állt volna Csupaszként.
Valturaan érezte a másikon a tekintélyt. Megmagyarázhatatlan volt számára, azonban valahogyan ez az idegen mégis csak hamarabb kivívta tiszteletét, mint önnön nemzője. Némi erőt is vennie kellett magán, hogy ne rettegjen tőle olyannyira, ám hogy sikerült-e valóban megszabadulnia az érzéstől, nem tudhatta, elvégre nem látta magát kívülről. Amikor tekintetük találkozott, Valturaan zuhanórepülésben indult meg a füves talaj felé, majd felette nem sokkal kitárta testéhez képest túlságosan óriási szárnyait, s tompa puffanás, valamint némi felforgatott föld kíséretében leereszkedett, kellő távolságra az arany fajtárstól, akitől azt remélte, nem áll szándékában újabb áldozat után nézni. Tisztes távolban maradt az égő-füstölő alaktalan dombtól, úgy hajtotta össze szárnyait, s nézett fel az ismeretlenre, akitől végre, végre válaszokat remélt. Rögvest a közepébe is vágott, egyelőre egy tétova biccentéssel intézve el a tarsisi utcában történt kisegítést. A másik viselkedése alapján fogja majd megválogatni további szavait a történtekkel kapcsolatban.
- Semmit nem értettem ebből. - közölte kissé zaklatottan, ahogyan fejébe tolultak a nap emlékei - Kérlek, magyarázd meg. - kérte aztán, majd még hozzátette - Tudtad a nevét.
Egy pillanatra lenézett a körülötte landoláskor szétszórt szőrhalmazra, aztán, ahogyan peregtek az emlékszemcsék, Valturaan önkéntelenül is ismételten kinyitotta a száját, ezúttal végleg az arany sárkány szemein tartva pillantását. Aztán mégis összezárta állkapcsát. Határozottan válaszokat akart, méghozzá most, ámde nem elhamarkodott módon. Nem zárta ki a lehetőséget, mely szerint előle is menekülnie kellene, mélyen legbelül még nem. Ezek után nem. Ahhoz kellett... valami, ami biztosítja az ellenkezőjéről.

//Kain Namelyr//


A kérdés - a nem várt kérdés, hiszen választ várt helyébe - egy pillanatra úgy festett, földhöz szegezi. Miért érdekelte hirtelen, honnan jött?! Valturaan gyanakvóan kezdte méregetni az arany sárkányt, azonban a fején száradó-alvadó sárkányvér visszafogta feltörni készülő indulatait. Létezhetett volna, hogy tud valamit róla?  S ha tud, az vajon előnyére vált volna a hósárkánynak? Mégsem habozott választ adni - nem habozott volna, ha a következő mondat el nem gondolkodtatja egy kissé. Tehát a vörös valamiféle kifordult eszmét követve vadászott az arany színűekre? Mégis mi mást jelenthetett volna a magafajta jelző?
Ámde tudta... ezt a hangsúlyt, jobban mondva inkább a tulajdonosát semmilyen szempontból nem éri meg várakoztatni. Sarokba szorítva érezte magát, mialatt kinyújtózott a világ felé az igazság reményében.
- Jégkarom-csúcsról. - érkezett a kimért, tömör, lényegre törő felelet - A Lanur-hegységből. De nem találnád meg, ha nem tudod, mit keress.
Ennyivel akarta elintézni. Ennyi és nem több. Semmi más. Egyetlen árva szó sem. Hiszen korábban sem árulta el őket, hát miért most tenné ezt meg, s miért éppen egy idegennek beszélne róla, aki szemmel láthatólag igencsak érdeklődött származása iránt?! Felháborította volna, valahol másutt, egy másik helyzetben. Most azonban csak annyit akart, hogy az arany ne kérdezzen többet. S bár a titoktartásnak egyébiránt nem lett volna semmi értelme, elvégre a kolónia szétszéledt, s egyesek reá fenték jéghártyás karmaikat, a dolgok állása nem változhatott. Persze azt a másikhoz képest aprócska ragadozó is tudta, hogy ritkán akadtak középutak. Egészen ritkán, s nem sárkányokkal szemben.
Igyekezett egy kissé mérgesnek látszani - a halott Ahrol irányában -, hogy alátámassza mondandója hitelességét, s a legkevésbé se váljék nyilvánvalóvá, hogy fél - jobban, mint eddig -, de persze felesleges erőfeszítés volt, melyet azért követett el mégis, mert már négy éve nem volt dolga egyetlen fajtársával sem. Mindent összevetve tulajdonképpen nem hazudott. Ezzel még nem, s remélte, hogy társaságának ez volt a hozzá intézett utolsó kérdése ezzel kapcsolatban, különben hatalmas bajba keverheti magát. Volt egy afféle halovány sejtése azzal kapcsolatban, hogy ha kiejtené Laryss Orowennë nevét, valószínűleg menten a vörös sorsára jutna. És pontosan emiatt tért át a korábbi megfejtendő problémára. Mihamarabb maguk mögött akarta tudni ezt a származás-dolgot.
- Hogy érted a magadfajtát? - kérdezte tehát.
Tény, ami tény. Nem éppen úgy festett, mint aki nem tud semmiről, ám ettől még akár el is árulhatta a Csupasz-leigázók csoportját, amely alátámasztaná Ahrol korábbi viselkedését. De ha ez állott fenn, hát mivel, s miért tette azt? Valturaan nem látott okot eléggé fontosnak ahhoz, hogy megannyi város elpusztításától eltántorítson egy sárkányt, így aztán úgy érezte, joggal teszi fel a kérdést, főképp azután, hogy az idegent ennyire érdekelte, honnan jött.