Stern

//Annak a szépséges Frikknek //

- Én nem vagyok normális!
Ez a mondat már századszor hagyja el a számat, miközben minden idegszálamat igénybe véve Stern vára felé lopakszom a folyópartot követő nádasban.
És nem is lehet kétségbe vonni az állításom igazságtartalmát, hiszen nem mondhatnám, hogy nagyon régen, de épp innen inaltam el egy tucatnyi menekülttel és a várkapitánnyal, mikor orkok és sárkányok serege, megfejelve Filnoren levegő városával elfoglalta a várat és a körülötte lévő területet.
Most azonban életem legkockázatosabb, viszont ha életben maradok a legjobban megfizetett munkáját mondhatom magaménak, amivel elérhetem a legnagyobb és leggazdagabb tolvaj címet.
Ha sikerül, akkor mindent hátrahagyva elhajózom innen és mindenki tehet nekem egy szívességet majd.
Egy mágus megbízását teljesítem, akinek nagyon hiányzik egy varázstárgya, amit a nagy sietségben a háza pincéjében hagyott. És ezért nagyon-nagyon sokat hajlandó fizetni.
Bár nagyon nagy ostobaságnak tűnik ide jönni, de bízom benne, hogy pont ezért nem is számít rá senki, hogy valaki be akarna hatolni a várba, főleg nem egyetlen félelfre.
Az ostrom kemény nyomokat hagyott a várfalakon, így nem nehéz találni egy rést, ahol megpróbálhatok besurranni. Minden mágikus képességemet igénybe veszem, hogy tolvaj képességeimet segítse.
Nesztelen és nagyon türelmes vagyok, ha kell órákat is várok egy-egy búvóhelyen, hogy tovább jussak.

//Látom fodrász azóta sem kell //

Láttam pár sárkányt is néha felröppenni és leszállni, így tényleg rászántam az időt a lopakodásra, mert nem szerettem volna, ha kiszúrnak fentről. Az orkokat könnyebb volt kicselezni, hiszen hangosak és zajosak voltak, ráadásul nem gondolták volna, hogy bent a várban valaki is lenne rajtuk és a szövetségeseiken kívül. Az őrök is, akiket láttam egy-egy romosabb falnál és a kapunál, kifelé figyeltek és azt sem vették túl komolyan.
Biztonságban érezték magukat a sárkányokkal és Filnorennel a hátukban.
Mondjuk nekem nem is állt szándékomban felhívni arra a figyelmüket, hogy nincsenek magukban. Terveim szerint csak megkeresem a mágus házát, ami azért pechemre nem közvetlenül a falaknál, hanem beljebb volt, egy szatócs bolt és egy pékség között, a gazdagabb, belső negyedben, aztán szépen besettenkedek, megtalálom a rejtekhelyen a könyvet és már húzok is elfelé.
Senki nem fog meglátni, olyan leszek, mint egy szellem. Csak ki és be.
Azért jó volt ezeket újra és újra elismételni magamban, miközben egyre több ténfergő ork akadt az utamba. Úgy látszik a legtöbben beköltöztek egy-egy házba, ahová a zsákmányukat is magukkal cipelték.
Most egy szűk utca egyik beugrójában kuporogtam, ahonnan már csak át kellett jutnom a túloldalra.
Egy ideje már figyeltem a házat, de ott nem láttam mozgást. Talán szerencsém van és nem „bérelte” ki egy agyaras sem. Már épp nagy levegőt vettem, hogy átsuhanjak, mikor megjelent egy csapat nagydarab ork és köztük egy valamivel világosabb bőrű, ocsmányképű társuk, aki termetével nem vette fel velük a versenyt mégis úgy látszott, hogy ő a főnök. Kissé lemaradva loholtak mögötte.
Egy bárd és valami korbácsféle volt az oldalára aggatva. Megismertem. Láttam az ostromkor, ő volt az agyarasok vezetője.
~ A francba! Csak te hiányoztál! ~
Úgy látszott egy közeli épületből léphetett ki, ami annyiban rossz hír volt, hogy valószínűleg több talpnyaló is nyüzsög körülötte, így a környéken is.
Gyorsan kell végeznem.
Szerencsére a nap már lemenőben volt, így az árnyékok is segítettek, hogy átjussak az út másik oldalára.
A ház ablakai, ajtaja kifeszítve csüngött a sarkain, így a bejutás nem fog nehézséget okozni remélhetőleg.

//a kis smucig! //

A nap végén kialakuló hosszú árnyékok a segítségemre vannak, hogy rejtve maradjak a kutakodó és kíváncsi szemek elől. Az orkok ebből a szempontból kevésbé aggasztanak, ők inkább a szaglásukkal jelenthetnek gondot, de az a fekete árnyék ami többször átsuhant az égen, na az rendesen belém fagyasztotta a szuszt. Nem szerettem volna ha észrevesz és egy sárkánnyal nem igazán lehet cicázni, hamar kiszúrja a földön osonót, ha az óvatlan. Hát én nem akartam megadni neki ezt az esélyt.
Maradtam tehát a falak mellett és az árnyékok takarásában és szerencsésen megérkeztem a mágus házának kiszaggatott ablaka alá.
Már épp felkészültem, hogy átvessem magam az ablakpárkányon, amikor a sárkány újabb köre a fejem fölé ér, így gyorsan meglapulok, nehogy a mozgás ide irányítsa a figyelmét, miközben erős lábdobogással és fegyvercsörgéssel újabb járőr csapat trappol el a búvóhelyem előtt.
Sajnos azonban nem is üres kézzel, zsákmányt hoztak, többek között foglyokat. De nem harcosokat fogtak el, hanem egy nőt és egy gyermeket, ami láttán halk szisszenés hagyta el az ajkaimat.
Nem hiányzott ez nekem! Csak besurranni és kisurranni. Ez volt a terv. Vágyakozó pillantást vetettem a célomhoz vezető ablak felé, de aztán egy megadó sóhajjal a rabokat cipelők után osontam.
Nem valószínű, hogy valamit tehetek értük, de adok neki egy esélyt. Lehet, hogy bezárják csak őket egyelőre valahová és akkor ………akkor megjegyzem, aztán vissza a mágikus cuccért és megkísérlem kiszabadítani őket, persze csak ha van rá esély.
És mit csinálok utána velük? Hát ezt majd kitalálom, ha egyáltalán megélik.
A szemem az őrjáraton tartva próbálok a nyomukban maradni, remélve, hogy a szerencsém kitart, ahogy az árnyékok és a búvóhelyek is.

//eddig, egész jól megy, a végén ellopom a párnát a fejed alól //

Az eszem tudja, hogy valószínűleg nagy ostobaságot követek el, hogy nem tartom magam a saját tervemhez, hiszen eddig a veszély ellenére aránylag könnyen boldogultam.
Ha a házban is el tudnám kerülni az orkokat, akkor már szinte nyert ügyem lenne és csak nagyon kicsi kellett volna hozzá, hogy ez megvalósuljon. Ez a kicsi a nő és a gyerek volt, na meg az én bolond szívem, ami megesett rajtuk, mert láttam mit műveltek ezek az ostoba agyarasok azokkal akik szerencsétlenségükre a fogságukba estek. Valószínűleg jobban jártak volna, ha végeznek magukkal, így aztán nem akartam elnézni mi lesz e kis csonka család sorsa. Persze a magam megnyugtatása érdekében elhatároztam, hogy nem vállalok „felesleges” kockázatot, ha nagyon őrzik őket, akkor feladom a szabadítási tervem, még ha nem is tetszik a gondolat, ám a „felesleges” kockázat fogalmát elég tágan lehet értelmezni.
Hamarosan már elveszítem szem elől az ork parancsnokot, mert ő és emberei elkanyarodnak attól az úttól, melyen a rabok és kísérőik haladnak.
Egy félig ledőlt fal mögé húzódom, amikor elérik végcéljukat és csak a szemem villanása sejteti elégedettségemet. A templomban rendeztek be egy ideiglenes, rácsokkal elválasztott területet, amit a foglyok elzárására használnak. Az épület pedig eléggé megtépázott ahhoz, hogy lehetőséget adjon egy magamfajta csendes léptű tolvajnak a közeljutáshoz.
Megrándul az arcom, amikor a kegyetlen tettet végig kell néznem és önkéntelenül a tőrömhöz kapok, de tisztában vagyok vele, hogy most nem tehetek semmit értük, ha most a szemem előtt mészárolják le őket, akkor sem.
Csak reménykedhetek benne, hogy egyelőre ez nem következik be, a rabok őrei csak a frusztrálságukat vezetik le szegényeket, amiért nem eshetnek nekik.
~ Frikk lehet a vezér neve. ~ vonom le a következtetést és egy gúnyos mosoly az, ami a mellé biggyesztett, nem kis önhittségre utaló jelző után jelenik meg a vonásaimon.
De ez a Hatalmas Öorksága legalább időt adhat nekem ahhoz, hogy tegyek egy próbát, ahogy lemegy a nap, ami már alig érinti a látóhatárt.
Ahogy jótékony árnyékba borul a vár jórésze és a templom megmaradt falai között sötétség gyűlik fel, már az egyik fala mellett lapulok és figyelem az őrök mozgását, meg, hogy hányan is vannak a rács körül.
A rácsokra is nagy figyelmet fordítok, hiszen lehet még egy zárral is meg kell küzdenem, bár nem tudom egyáltalán fordítottak-e erre gondot, vagy bíztak a saját elrettentő képükben.
Az biztos, hogy a gyerek miatt nem lenne célszerű felfednem magam, mert lehet, hogy önkéntelenül is elárulna, így először az őröket kéne kiiktatni. Gyorsnak kell lenni, mert nem tudom mennyi időm van. Előkészítem az íjamat, majd igyekszem akkor zajt csapni, ami épp csak felkeltheti egyikük figyelmét. Csak annyira akarom elcsalni, hogy elveszítsék szem elől, akkor nyilat ereszthetek fekete szívébe, vagy a fejébe. A lényeg, hogy csendesnek kell lenni.

Egyre sötétebb lesz és bár sok helyen gyúlnak tábortüzek, azért egy magamfajta tolvajnak pont elég sötét hely marad, ahol észrevétlen maradhat. A sárkányok őrjáratainak többsége is a földre száll megpihenni, bár nem kétlem, hogy azoknak akik maradnak elég éles még a sötétben is a szeme, hogyha nem vigyázok felfedezzenek, ezért óriási a kockázat, még sem tudom otthagyni a két embert, amíg meg nem kíséreltem kiszabadítani őket, ha egy mód van rá.
Az egyik agyaras nyakában a tüzük fényénél megcsillan egy kulcs, ami valószínűleg a rácson lógó lakatot nyitja és ami jócskán megkönnyítené a dolgom, de ahhoz még el is kell csalnom és nincs egyedül. Az összessel végeznem kell ahhoz, hogy ne fedezzenek fel idő előtt.
Mikor az egyik őr megindul felém, csendesen hátrébb osonok, hogy eléggé elcsaljam a társai szeme elől, aztán moccanatlanul várok az ideggel az ujjam között, hogy megjelenjen előttem tisztán.
Ha ez megtörténik és már biztos vagyok benne, hogy nem láthatják meg, a szemén keresztül az agyába eresztek egy nyilat és várom a következő áldozatot.
Remélem elég ostobák ahhoz, hogy ne hívjanak erősítést, hanem maguk járjanak eltűnt társaik után.

//Írd majd meg hányan vannak a ketrecet őrizni, hogy tudjam mennyit kell kinyírni //

Nem tudom mennyi időbe telik, amíg egyenként levadászom a tűz körül ülő nagydarab agyarasokat, de muszáj lesz türelmesnek lennem, mert nem bírnék el öt izomheggyel.
A meglepetés ereje az enyém, hiszen valószínűleg a pirinyó agyukban eszükbe sem jut, hogy ellenség lehet a közelükben, ezért aztán az ork még csak azt sem tudja mi röppent át az agyán, már hullaként rogyna össze, ha………ha nem ugranék oda és nyögésemet magamba fojtva eresztem a földre.
Nem lenne jó, ha a test döngve esne össze. Már csak 4 maradt.
Nem vesződöm a nyíl kihúzásával, inkább újra a sötétbe húzódom és várok. Hallom a durva elégedetlenkedésüket. Valószínűleg azt gondolják társuk valami jobb szórakozást talált, amiből őket kihagyja, így remélhetem, hogy hamarosan újabb áldozatjelölt bukkan fel.
Láttam a tűz körül ülők egyikének nyakában a kulcsot, annak megszerzése a cél, de minden bizonnyal a kis csapat vezetője az, így ő marad utoljára, nem ő fog ugrálni, holmi elkóborló agyatlanok után.
Fél szemmel látom a nőt, aki feladni látszott és arra gondoltam, hogy talán segíthetne majd egy kis figyelem eltereléssel a maradék kettőnél, már ha felém közeledő léptek két orkot takarnak.
~ Gyertek csak, gyertek….még egy kicsit….még egy kicsit…..~
Egy nyílvessző az idegen van, a másik előttem leszúrva a földben, hogy azonnal újra felajzam az íjam és lőhessek.
A lelőtt alak sötét tömegként fekszik előttük és remélem meg akarják nézni mi az. Ha odaérnek, akkor hasonlóan akarok végezni velük, mint az elsővel.

Az igaz, hogy ezek testének puffanását már nem tudom megakadályozni, így el is osonok onnan, a bezárt nő felé, hogy oda súgjam neki.
- Ne csinálj semmit, ne szólj semmit, , megpróbállak kiszabadítani benneteket.
Számítok rá, hogy esetleg a gyerek megijed és felkiált, mert azzal odavonzza a maradék őröket, én meg hátulról végezhetek velük.
//Eze persze csak akkor következik be, ha a kettő ellen sikerült a támadásom, ha nem, akkor ez sztorno //

Megeresztek egy hideg mosolyt, ahogy megrugdossák a társukat, aki persze nem tud válaszolni, mert olyan halott, mint a kő. Itt az idő, hogy ez a kettő is kövesse a példáját, én meg közelebb legyek ahhoz, hogy megszerezzem a ketrec kulcsát.
Gyors vagyok, de nem eléggé, mert az egyiket ugyan telibe találom, de a másik belemozdul a lövésbe, így csak megsebesítem, ami egy agyarasnál alapból sem jó, mert csak felidegesítem vele, de most különösen nem jó, mert szólhat a többieknek és akkor örülhetek, ha kijutok innen, a megbízásom meg dobhatom ki az ablakon, pedig sokat kockáztattam érte.
Káromkodok hangtalanul az orrom alatt, hogy ennyire ostobán belevágtam ebbe, mert elkapott a megmentő hős szerepe.
Szerencsére az ork elég ostoba ahhoz, hogy azt higgye valamelyik társa szórakozik vele, vagy, hogy maga akarja elintézni a támadóját.
Még két nyílvesszőm maradt, így nem pazarolhatok egyet sem és nem tudom a maradék kér agyarasnak mikor lesz feltűnő a többiek hiánya.
nem veszíthetek egy percet sem, ahogy megáll az ostobája szaglászni, na meg elég közel is van, így elég jó célpontot ad, hogy a szemén keresztül az agyába küldjem a következő vesszőt.
Ha a fejszéje csörömpölve hull a földre, akkor megpróbálok az ellenkező irányba egy kisebb kört leírni, így hátába kerülni a most már csak felfigyelő maradék két orknak.
Kell az a rohad kulcs!

Elégedett hideg mosoly ömlik el az arcomon, ahogy az ork fejébe beleáll a nyílvesszőm, de aztán le is törlődik, ahogy a fegyvere hangos csörömpöléssel ér földet.
~ Dremes odvas fogára! ~ szisszenek fel magamban, de már távolodom is az eddigi rejtekhelyemtől, hogy, ahogy elterveztem a maradék két ork hátába kerüljek, reménykedve abban, hogy elég agyatlanok ahhoz, hogy továbbra is maguk járjanak a rejtély végére, amit eltűnt társaik okoznak.
És majdnem be is jött!
Csak az az agyaras, akinek a kulcs a nyakában lógott, mégis hordott valamit a nyakán, amiben némi agy is volt és ez most egyáltalán nem jött jól nekem.
De a legrosszabb az volt, hogy félredobva ork büszkeségét, segítséget is hívott.
Meglapulok a ketrec túl oldalán a sötétben, hátha valami csoda folytán felületesen járnak el vagy felesleges vészmadárkodásnak tartja az őr elbeszélését a közben megérkezett erősítés.
A vicsorgások és a hangsúly erre adhat reményt.
Csak abban bízhatok, hogy szétszélednek, mert pont itt nem fognak keresni és akkor lecsaphatok a kulcsosra, de azért kiszemelek egy betört ablakot, hogy ha mégis a búvóhelyem felé eszi őket a fene, akkor beugorhassak.
Legvégső esetben muszáj lesz sorsára hagynom a nőt és a gyereket………
Bár az is felmerült bennem, hogy az utolsó két nyílvesszőt akkor nekik tartom meg, ez lenne számukra a megváltó, könnyű vég.

Mikor kezd idecsődülni a nép, komolyan elgondolkozom azon, hogy megőrültem-e, hogy kér emberért kockáztatom a bőrömet, akik talán már maguk is lemondtak az életről, arról már nem is beszélve, hogy h ki is szabadítom őket, hogy fogom kimenekíteni őket a területről. Mindenki elmenekült a környékről és ha üldöznek minket………
Szóval a szívem nagyobb volt, mint az eszem. Mert ha gondolkoztam volna reálisan, akkor lehet jobb lett volna nekik egy-egy nyíl a szívükbe és a szenvedésüknek annyi.
Míg a lehetőségeimet kutatom, látom, hogy a két fogoly felnéz, de ennél több reakció nem telik tőlük, pedig az agyarasok nem sok kétséget hagynak, hogy mik a terveik velük. Nem vetettem el a nyíl a szívbe dolgot ezek után, ha minden kötél szakad.
De valószínűleg a vezér emlegetése visszafogja az indulatokat……..egyelőre.
Tudom, hogy már csak röpke idő kérdése és felfedezik a hullákat és akkor szabadulnak csak el a dogok.
Nem szándékozom a kezükbe kerülni, de hallhatóan sokkal alaposabb kutatásra készülnek fel.
A templom emlegetése viszont új ötletet ad, ha felmászom a tornyába, akkor ezek a nagydarab állatok oda nem jönnek fel, viszont nekem jó rálátásom lesz a lenti térre és a kulcsos orkra.
De még az sincs kizárva, hogy nyílvégre kaphatom azt az Ó Hatalmas Frikket. Biztos megzavarná az agyarasok nyúlfarknyi agyát egy ilyen veszteség………..
Ezt végig gondolva nem is tűnik olyan rossznak a terv, csak el kell jutnom a templomba, végig a sötétségben lopózva. A mászás meg egy elfnek nem akadály.

Tisztában vagyok vele, hogy a veszély egyre nagyobb, hiszen az agyarasok érzékszervei vetekszenek az elfekével, sőt a szaglásuk minden bizonnyal sokkal jobb is, így most, hogy már tudják, ellenség lapul közöttük, fennáll a lebukásom veszélye, ha sokáig a helyemen maradok.
Nem szándékozom a kezükre adni magam, ezért a templomtér külső pereme felé húzódom, lehetőleg kikerülve a párosával járőröző orkokat, hagyva, hogy hiábavalóan kutassanak.
Az íjamat készenlétben tartom, miközben a holdvilágosabb helyeket kerülve lopózom a sötétben, én is éles fülemre hagyatkozva, nehogy belefussak valamelyikükbe.
Most, hogy minden irányból nyüzsögnek sajnos azt hiszem itt az ideje meghozni a döntést és megszabadítani a két embert a szomorú és kínos végtől, nekem meg minél előbb elhúzni innen a belem.
Tervem szerint felmászom egy épület tetejére és kedvező pozíciót keresek, majd elmormolva egy imát Dremert-hez, gyors egymás után kilövöm a nyilaimat, egyet a nőnek, egyet a gyermeknek a szívébe.
Aztán máris a mágus háza fel inalok, mielőtt még felfedeznének, legalábbis ez a terv………

Nem volt könnyű döntés, hiszen azok a szerencsétlenek ott a ketrecben, nem ártottak senkinek, az egyetlen bűnük az volt, hogy rosszkor voltak rossz helyen. Ám tudtam azt is, hogy ha én nem teszem meg ezt, akkor sokkal, de sokkal iszonyúbb sors vár rájuk és sokkal lassabb kínhalál. Meg akartam menteni őket az istenek látják a lelkem, de erre már nem volt remény, ezért csak így segíthettem rajtuk. Ha ennek ellenére az orkok asztalán végzik, akkor sem éreznek már ebből semmit és nem is kell ezt felfogniuk. Bár reméltem, hogy a holtak már nem olyan étvágygerjesztőek nekik.
Elfként és gyakorlott íjászként nem okoz gondot ez a távolság és elég gondosan célzok ahhoz, hogy azonnal a halálukat leljék.
Mire az őket őrző agyaras feleszmél és ordítozni kezd, már az épület másik oldalán ereszkedem lefelé és a tértől távolabb elhelyezkedő mágus házához igyekszem eljutni.
Most már semmi nem állít meg, hogy beugorjak a kivert ablakon és meg se álljak a pincéig, ahol megkeresem a padló egyik deszkája alá rejtett könyvet és aztán igyekszem is kifelé.
Ha az épületben nincs semmi gond, akkor azon rés felé tartok, ahol bejutottam.
Tudom, hogy óriási szerencse kell ahhoz, hogy simán ki is jussak, hiszen az orkok most már tudják, hogy valaki van benn a várban és nehéz lesz kikerülni őket.

A tettem eléggé rányomta a bélyegét a lelkemre, hiszen bár öltem már embert, azok mindig megérdemelték a sorsukat, legalábbis a véleményem szerint, de a nő és a gyerek halála ………
Szóval nagyon kellett figyelnem, hogy ez ne vonja el a figyelmem arról, hogy baj nélkül érkezzem meg a mágus házához.
Nagyon sok ork rohangált már a romokban lévő vár falai között és sokszor csak a tolvajok legendás jószerencséje és valamelyik jókedvében lévő Isten óvott meg attól, hogy ne kapjanak el.
Megkönnyebbültem, amikor végre a kezemben tarthattam a könyvet, melyet nem volt nehéz megtalálni, persze csak ezért, mert pontos útmutatót kaptam hozzá.
Egy darabig megpihentem és igyekeztem magamban felidézni, hogyan fogok kijutni, merre vegyem az irányt, hogy tudnám kicselezni az agyarasok őrjáratait, bár azt hiszem ilyen nehéz dolgom még soha az életemben nem volt.
Mikor aztán nekiindultam, a kijáratnál egy jó darabig füleltem, de orkokat nem hallottam, viszont ahogy nekieredtem volna, hogy gyorsan beleolvadjak az éjszaka sötétjébe, mintha valami láthatatlan falba ütköztem volna. Nem volt kemény, nem ütöttem meg magam, de mintha egyre sűrűbb ragacson akartam volna átmenni.
Újra és újra megpróbáltam, de nem engedett. Már leizzadtam, mert rájöttem, hogy erről elfelejtett értesíteni a varázsló és a mágia úgy ragaszkodik a könyvhöz, mint csiga a házához.
És attól is levert a víz, hogy tudtam, az agyarasok egyre idegesebbek lesznek és ha a főnökük is a farkukra lép, akkor úgy fognak hamarosan nyüzsögni, hogy lépni sem lehet majd tőlük.
Ha visszateszem a könyvet, talán ki tudok nélküle menni, ez egy próbát megér. De ekkora kockázatot vállalni és üres kézzel távozni, azért nagyon nem a fogamra való.
Először inkább a könyvvel próbálkozom, visszamegyek a pincébe, hogy ne lássák meg és egy kis fényt csiholok, hogy hátha a könyvbe beleolvasva, találok valami útmutatót.
Ha lépteket hallok, akkor eloltom a fényt és meglapulok.

Lehet, hogy a legtöbb esetben higgadt vagyok, amikor a megbízásokat teljesítem és lenyúlok ezt-azt, de ez most nem az az eset. Magamban – mert hangosan nem merek, hiszen az orkoknak jó a hallása, - bőszen káromkodok és elátkozom azt a feledékeny fejét a mágusnak, amiért épp csak azt az apróságot felejtette el velem közölni, hogy a házában varázslat ébred, ha valaki ki akar vinni valamit.
Szívesen hagytam volna a fenébe ezek után a könyvét, de volt esélye annak, hogy most már a ház üres kézzel sem enged el, meg aztán ha már így megkínlódtam vele, akkor nem szívesen hagytam volna az agyarasok prédájának, ki tudja milyen igézetek vannak benne.
Nem vagyok mágus, még ha volt is féltündeként némi képességem, így azért nem volt egyszerű eligazodni a könyvben. Persze akkor sem kellett volna annyira belemerülnöm, hogy ne figyeljek a külvilág hangjaira, hiszen nyakig ültem a lekvárban.
Éreztem azonban, hogy meg fogom találni a megoldást és így is lett, ott virított előttem az írás, hogy mivel szabadíthatom fel az igézetet.
Nem volt valami komplikált, de ha nem tudja az ember, bármilyen egyszerű is lehetett, akkor sem ment innen ki senki.
- Lent ,fent, észak, dél, kelet és nyugat, erős markodból engedd ki akit szavam mutat! – miközben a kis versikét kántálom a kezemmel a megadott irányokba mutatok, aztán legvégül magamra. - Jeremy Talbot kinek mutass utat.
Nem érzek ugyan semmi különöset, de hát míg nem próbálom meg, nem is tudom, hogy sikerült-e, így a hátamra akasztott zsákba rakom a könyvet, eloltom a kis fényt és elindulok felfelé, ám a lépcső közepén valami megállít…..talán valami oda nem illő zaj, vagy a hatodik érzék, nem tudom, de biztos voltam benne, hogy nem vagyok egyedül.
Mágiával csendesítettem a lépteimet és a tőr már ott lapult a kezemben, ahogy a falra tapadtam.

//Jön a haddelhad //

Én tolvaj vagyok és megtanultam, hogy miként tudok hangtalanul mozogni, amihez még hozzájárult a mágiám is, de egy ork inkább a harcban jeleskedik és nem a lopakodásban, még ha az a célja is, hogy meglepjen egy ellenfelet.
És bár amíg a varázsló könyvével és az abban lévő varázslatok kibogarászásával voltam elfoglalva, nem igen ügyeltem a környezetemre, azért azzal tökéletesen tisztában voltam, hogy egy nagyon-nagy kutyaszorítóban ücsörgök, méghozzá nyakig és már nem sok hiányzik hozzá, hogy átcsapjon a fejem felett, ha nem tűnök el innen villámgyorsan.
Ezért én hallottam azt, hogy a házban már nem vagyok egyedül, sőt még abban is majdnem biztos voltam, hogy legalább ketten jönnek lefelé velem szemben a lépcsőn.
Mivel halkra vették a figurát azt is sejtettem, hogy valószínűleg megláthattak vagy meghallhattak valamit és célirányosan jönnek.
Tudtam, hogy előbb-utóbb felfedezik a nyomaimat, hiszen az öldöklés után módszeresebben kutattak utánam, de azt reméltem, akkorra már csak a hűlt nyomaimat üthetik.
És így is lett volna, ha az a szórakozott mágus nem felejti el közölni, hogy védelem van a házán.
Sajnos ezek az agyarasok is legalább olyan jól látnak a sötétben, mint én, így szinte egyszerre látjuk meg egymást.
Ahogy a felém lendülő kardot a szemem sarkából észleltem már guggoltam is le, hiszen így elsuhan majd a fejem felett, hiszen lejjebb is álltam, de már döftem is előre a tőrömmel, ám az megakad az előre lendülő vaskos lábában, tövig merülve benne. Csak az a baj, hogy a rúgás ereje lesöpör a lépcsőről, vissza a pincébe. Ha telibe talált volna, akkor most valószínűleg törött bordával fetrengenék, de így máris talpon vagyok - bár azért sajgok itt-ott, de néma maradok - és próbálok a fal mellé lapulva felkészülni a következő támadásra, de ha módomban áll és eltudok mellettük menni, a futást választom.

//Igen, azt meghiszem! //

Már nagyon bántam, hogy nem hagytam itt a fenébe azt a könyvet, csak azért mert ha üres kézzel térnék vissza a mágushoz az rontana a hírnevemen. Mert sokra megyek vele, ha azzal válok híressé, hogy kitűznek a várkapu fölé trófeának, már ha marad belőlem annyi, amit kitűzzenek és nem egy fazékban végzem, vacsoraként.
Azt hiszem a helyzet békés megoldásán még tovább rontottam azzal, hogy a tőrömmel „megcsiklandoztam” az egyik agyarast, aki hallhatóan nem vette ezt jónéven.
A szemem és az elmém próbált valami kiutat találni ebből a csapdából, de az rám zárult, mint egy tökéletes egérfogó, hiszen a pincelájárót egy ork is vidáman eltorlaszolta volna, nem, hogy kettő és most már tudták, hogy itt vagyok, sőt láttak is, ahogy én is láttam őket.
Talán ha sikerülne végeznem velük, még elmenekülhetnék, mivel eddig még nem jutott eszükbe, hogy hívják a társaikat, valószínűleg maguknak akarták az elfogásom dicsőségét.
Az egyik már kellően dühös volt rám, de a másik láthatóan óvatoskodott, amiben igaza is volt, mert bár a sötét nem volt jó a tökéletes célzáshoz, azért ilyen közelről a nyilam nem téveszt célt.
Még mindig a mágiával felerősített lopakodó módban a pince hátsó faláig hátráltam, hogy időt nyerjek, ha le akarnának rohanni.
A kibelezésre való felhívást elengedtem a fülem mellett, mert elég véresnek hangzott, de a következő fenyegetést már nem, mert ha felhergelem őket, talán hibáznak…..
- Kevesek vagytok ti ahhoz!
A felém repülő gyertyatartó váratlanul ér és éppen csak el tudom kapni a fejem, ami persze megzavar, de egy nagy, gyorsan közeledő fekete foltot, még egy elfgyerek is el tudna találni.
A mellkasára célozva engedem el a vesszőt, remélve, hogy ha nem is öli meg, azért hátra taszítja, ezzel akadályozva a társát is, ha az követi.
Minden esetre az egyelőre üres íjjam végével előre, fejmagasságba döfök, próbálva helyet csinálni magamnak, hogy felszaladhassak a lépcsőn (már ha a másik ork is lejött volna, ha nem, akkor, maradok, ahol vagyok várakozva.)