Stern

Nekem nem hiányzik most egy nagyobb csapat, mert az sokkal feltűnőbb lenne, mint hármasunk, mely a fák, bokrok takarásában szépen elosonhat, még az ellenség mellett is, ha ügyesek vagyunk.
És nekem a lopakodás az egyik erősségem, bár Sadirt és a katonát elnézve ők már aligha.
Mondjuk fegyver dolgában eléggé szánalmasak vagyunk, most mit nem adnék még egy rozoga íjért is.
A grifflovasok emlegetésére feltolulnak az emlékeim.
- Avalion-ban láttam őket, de a sárkányokkal és sárkányfattyakkal nem bírtak el sajnos, igaz nélkülük talán még hamarabb esik el a város.
Azt azonban nem tudtam, hogy Olassie is rendelkezik párral, ha beléjük botolnánk, határozottan gyorsabb és könnyebb utunk lenne, de az talán Filnoren-ből is jobban feltűnne.
- Igen, én is ebben bízom. – bólintottam a kapitány szavaira, hiszen elhagyjuk a folyó viszonylagos védettségét, ami a nádas nyújtott.
Megnyújtottam lépteimet és megnyitottam érzékeimet, hogy távolabb lássak és jobban halljak ha lehet. Sok bajtól megóv, ha inkább elkerüljük, hogy belefussunk másokba, mint, hogy esetleg harcolnunk kelljen.
Szerencsére elég változatos a táj, most magas fűben sietünk, melyet itt-ott kisebb fás ligetek szakítanak meg.
- Szerinted még van esélyünk megállítani őket? – kérdezem halkan egy kis idő elteltével Sadir-tól, egyértelműen a mögöttünk maradó orkokra, sárkányokra és nem utolsó sorban Filnoren-re célozva. – És honnan jött ennyi sárkány, én azt hittem csak a regékben vannak, vagy rég kihaltak. És létezik, hogy az a nő…..tudod….., hogy az volt? Ember alakban?
Minél több időm van gondolkodni a történeken, annál több kérdés ötlik fel bennem, amire persze lehet a kapitány sem tudja a választ, de ki kell adnom magamból.
Mi lesz, ha senki nem tudja megállítani őket? Hol lesz hely számunkra? Hiszen az orkok őrjöngő dühe nem hagyott kétséget, milyen sors vár ellenségeikre. És a sárkányok? Ha mégis igazak a regék, ők talán mindennél jobban gyűlölhetnek minket……

Míg a láthatáron látom Filnoren-t és a várat, az ott tanyázó sárkányokkal, nem vagyok nyugodt. Talán most még a győzelem mámorában ünnepelnek, de ez nem fog sokáig tartani. Lehet, hogy nem jelentünk túl nagy falatot, de nem mi vagyunk az egyetlen menekülők valószínűleg és nem tudni nem-e küldenek ki felderítőket, akik már csak szórakozásból is vadászatot rendeznének.
Jobb, ha magunk mögött tudjuk őket és az is, ha tudom, van hová bújni, ha veszély fenyeget. Nyílt terepen nem érzem magam biztonságban.
Mostanában szinte csak harcból és menekülésből áll az életem, így szinte önkéntelenül jönnek a számra a kérdések, melyekre most Sadir-tól várom a választ, amely talán reményt adhat.
Én tolvaj vagyok, zsebeket kéne kifosztanom, lakásokba kéne besurrannom, nem sárkányfattyak és agyarasok, na meg nem utolsó sorban sárkányok ellen küzdenem. Persze, hogy nem látom át, miként győzhetnénk ilyen iszonytató rémségek ellen, de talán a kapitány, aki katona tud olyat, amit én nem.
Mikor megszólal és sorolni kezdi mi állhat még ellen, a szívembe engedni kezd a fagyos markolás, mert mutat némi reménysugarat, még ha láttam is megfutamodni a felmentő sereget. Talán tényleg nincs még minden elveszve, másba nem is vethetjük bizalmunkat.
- Van esélyünk….. – sóhajtottam és a távolba meredtem, oda, ahol még nem tudják valószínűleg az emberek, hogy mivel néznek szembe. – Azért jó lenne, ha a legendás Lanur most közöttünk lenne, de a kardja mindenképp jól jönne. – teszem hozzá felemlegetve a mesét, melyet kölyökként hallottam.
Ha sárkányok vannak, akkor minden lehetséges, nem?
- De nem volt ember! – horkantam fel, mert nem csak áruló volt. – És, ha a sárkányok képesek ember alakot ölteni…….. – hagyok némi szünetet, hogy érezzék a szavak súlyát, - akkor……honnan fogjuk tudni, kiben bízhatunk?
Lassan elmarad mögöttünk a vár, de a nap is erősen a horizont felé kezd közelíteni.

Én sem gondoltam komolyan a Lanurról mondottakat, csak jó volt kicsit ábrándozni, hogy most is jöhetne egy hős, aki egy csodafegyverrel megmenti a sárkányok által fenyegetett világot.
Nekem Onoria is legalább annyira legendaszerű volt, mint akár a sárkányölő, hiszen sosem láttam még, bár mindenféle pletykát természetesen igen és abban nem mindenki „dicsérte” a főpapnőt.
Azonban Sadir hallhatóan bízott benne, vagy csak a végső remény mondatta vele.
- Gondolod, hogy tényleg létezik az a kard? – kérdezem meglepődve felhúzva a szemöldököm. – Azt hittem csak mese, de áhh…….igazad van, úgy néz ki megelevenednek gyerekkorom esti meséi, vagy mondhatom inkább rémálmai.
A sietős lépteim közben teljesen el is feledkezek harmadik társunkról, mert olyan méla csendben jön mögöttünk. De talán csak annyira letaglózták a történtek, hogy most emészti meg, végül is az apja testét kellett prédára hagynia az orkoknak.
- Hallottam erről, hogy voltak sárkányok, akik az emberek mellé álltak, azt mondod tényleg voltak ilyenek? De, ha ezek a fajzatok itt vannak, akkor azoknak is élnie kell, nem? – éledt fel bennem kicsit a lelkesedés. – Meg lehet ismerni őket? Mármint a sárkányokat, ha a mi bőrünkbe bújnak? Biztos van valami mágia, ami lebuktatja őket, ha más nem. – reménykedek, igaz valószínűleg a kapitány sem tudja minderre a választ talán.
Jobban szeretem, ha van menekülési tervem, mint, hogy csak a hitre építsek, a bizodalomra és most sem tölt el nagy lelkesedéssel, hogy ezt hallom egy tapasztalt hadfitól.
A kis liget hívogatónak tűnik az én szememben is, bár minden valószínűség szerint, ha van erre még más vándor is, az is erre a következtetésre jut. Viszont pihenünk kell.
- Rendben, majd felváltva őrködünk.
Míg nem érünk a biztonságos elf földre, addig nem hajthatjuk nyugodtan álomra a fejünket, ahhoz túl mozgékony és túl veszélyes ellenfeleink vannak.

Én nem voltam abban a helyzetben, hogy láttam volna, amint a sereget a főpapnő vezette, vagy, hogy mi volt az oka a megfutamodásuknak, csak azt tudtam, hogy a felmentésünkre érkezett had még a vár kapuján sem jutott be és mivel később sem láttam belőlük egy árva élő katonát sem, hát minden valószínűség szerint hátat fordítottak nekünk, vagy az orkok, vagy a sárkányos, vagy mindkettő miatt és még az sem kizárt, hogy előbb tudtak a megjelenő Filnoren-ről, mint hogy mi megláttuk volna.
Ez volt az oka annak is, hogy erős kételkedés volt benne, hogy ezek után miként fogja valaki is megállítani a sárkányok bosszúhadjáratát, mert hát valószínűleg ez fog történni és kérdés, akarnak-e az orkokon kívül bármilyen kétlábút életben hagyni. Egyelőre a „nem” válasz az erősebb.
Ilyenkor kezd reménykedni az ember a legendák hőseiben és valami varázstárgyban.
- Hát ebben egyetértek. – bólintottam megjegyzésére, hogy az istenek vajmi keveset tettek eddig értünk.
Ha azonban Lanur állítása szerint létező személy volt, csak kell abban a kardban lenni valaminek……
- Igaz, én is hallottam kölyök koromban az elfektől pár történetet emberbarát sárkányokról, de később már mesének véltem. – gondoltam vissza ezekre az elbeszélésekre, bár már csak halványan emlékeztem.
Izgatott lettem, ahogy arról került sor, hogy akár emberi alakba is bújhatnak és köztünk járhatnak.
- Talán pont a mágia az, ami leleplezheti őket, egy ilyen hatalmas lénynek biztos sok van és ha használja és azért képzeld el, hogy egy ekkora testet ilyen kicsi formában tartani, milyen sok erőbe kerülhet…… - magyaráztam Sadir-nak gesztikulálva kísérve a szavaimat. – Igaz, én csak félelf vagyok és messze nem rendelkezek csak nyomokban mágikus erővel, így valószínűleg nem érezném meg. – lombozódtam le.
A kis ligethez érve a kapitány azonnal jelezte, hogy ő akar elsőnek őrködni, én meg nem vitatkoztam. Egész nap feszült figyelemmel voltam, minden érzékszervem felfokozva működött, elfáradtam.
- Pár óra múlva, majd kelts fel, én jövök utánad majd. – bólintottam.
Mindig könnyű álmom volt, hiszen az életmódomból adódóan már megszoktam az állandó készenlétet, így most is úgy voltam vele, amúgy is felébredek, ha van valami, ráadásul a korgó gyomrom sem hagyott mélyen aludni. Holnap találnunk kell valamit, amit ehetünk.
A katona remélhetőleg tud majd őrködni a legvégén és bár csendes, talán a nevét is megtudjuk előbb-utóbb.

A fáradtság hamar elnyom és nincs gondom az alvással, de álmom könnyű lépteken jár, így mikor a kapitány a lábamhoz ér azon nyomban felébredek és éberen függesztem rá a tekintetem.
Nem voltak rémálmaim, de gondolataim az emberbőrbe bújt sárkányfajzatok körül jártak, azon merengve, hogy vajon találkozhattam-e velük vándorlásaim során.
Mondjuk az az Aden nevű fickó, aki később, amikor fogságba ejtett Hossin-nak állította magát, na, arról el tudom képzelni, hogy valami ilyesmi lehet. Simán! Csak úgy áradt belőle valami pusztító sötétség.
A hold állásából látom, hogy már jó pár óra eltelt és Sadir szemei is arról árulkodnak, hogy őt is legyűri lassan a fáradtság.
Halkan felkelek és visszaintek neki, hogy minden rendben, átveszem az őrséget.
Mikor elcsendesedik minden körülöttem, akkor nesztelenül körbejárom kis táborunkat, szemeim és füleim a környezetünket kémleli, de csak az apró rágcsálók nesze töri meg a csendet.
~ Holnap, ha ételt nem is, de vizet kell találnunk. ~ sóhajtok, mert már ahogy rágondolok érzem, hogy milyen szomjas vagyok.
Arra fordulva, ahol Stern vára áll, vörös az ég alja és mintha halk duhogás kelne onnan életre……..
Nem akarom tudni, hogy mit művelnek ott az orkok.
Ha nem történik semmi, akkor még egy-két órával hajnal előtt felkeltem a katonát is. Én sem töröm meg hanggal a csendet, csak biccentek neki, amikor már látom elég éber, hogy ne aludjon vissza.

Egy darabig még nézem, ahogy a katona sötét alakja ott ül a fa tövében és nagyon remélem, hogy eléggé felébredt, hogy ne bóbiskoljon vissza, de hát mégis csak egy katonáról van szó, aki tud magára és másokra is vigyázni, nem?
Na meg aztán nekem is szükségem lesz minden erőmre, hogy ha szükséges meg tudjam védeni magam, vagy el tudjak tűnni, ha úgy kell lennie, ezért aztán erőszakkal kényszerítettem magam az alvásra.
Nem mondom, hogy nagy kedvem van felkelni, amikor még az ég alja is csak halványan pirkad, de nem valamelyik város kényelmes fogadójának matraca töri az oldalam, hanem a kemény föld. Szóval nem nagyon van helye holmi kényes nyafogásnak.
Azt sem tagadhatom, hogy a fiatal harcosnak igaza van, jobb minél távolabb lenni innen, annyival is közelebb leszünk a célunkhoz.
Most már arrafelé fürkészek a tekintetemmel, amerre haladni fogunk és rámarkolva kezdetleges fegyveremre, csak bólintok Sadir-nak.
- Jobb, ha mindenki előtt láthatatlanok maradunk és csak ha látjuk ki az aki közeledik felénk, akkor döntjük el mit tegyünk. – vetem fel azért.
Megint elől megyek, már ha a kapitány nem akar más felállást, de most azon kívül, hogy erős tempót diktálva nyugat felé tartok, elsősorban azt kutatom, hol találhatnánk vizet.
Azonban elég sok idő eltelik és a nap már magasan jár, amikor, mintha halvány felhőpamacsot látnék a kristálytiszta égen balra előttünk a távolban.
- El kéne néznünk arra. – mutatom meg a helyet, bevárva Sadir-t. – Úgy vélem ott találunk vizet.

Mivel az idő meleg és semmilyen más felhő nincs az égen, így azt gondolom, hogy a víz párolgása az, ami azt a kis pamacsot odavarázsolta a távolba. Persze nem lehetek teljesen biztos benne, de azt hiszem jobb megpróbálkozni vele, mint szomjan veszni.
Már másfél napja nem fogyasztottunk szinte semmilyen folyadékot, viszont kimerítően gyalogoltunk és ha nem hiszem, hogy sokáig bírnánk még.
- Kockáztatnunk kell kapitány. Muszáj vízhez jutnunk rövidesen. – bólintok a kérdésére.
És ezt nem csak a félelfség mondatja velem, mert elég távol estem, nem úgy mint alma a fától, hanem a tapasztalt vándor.
- Tudom, hogy kerülő, de ……
Mivel az én szemem is a távolt kutatja, mérlegelve mennyire is térünk el uticélunktól, hiszen a távolság elég csalóka is lehet, az én figyelmemet sem kerüli el a „vadászat”, de bár elsőre meghűl bennem a vér, hamar tudatosul bennem, hogy azok a repülő szárnyasok nem sárkányok.
Akikre lecsapnak pedig egyértelműen orkoknak tűnnek és, ahogy a mondás tartja: Az ellenségem ellensége a barátom!
Különben is láttam már ilyen állatokat, bár akkor nem voltak túl szerencsések sem ők, sem a lovasaik.
- Grifflovasok! És egy csapat agyaras. És láthatóan szorult helyzetben. – húzódik vigyorra a szám.
Nem kell kétszer mondani nekem sem. Ha azok ott elfek, akkor ott a megmenekülésünk esélye és az utunk lehet, hogy hamarabb ér véget, mint ahogy számítottuk.
Kezem rászorul futás közben tákolt fegyveremre, mert lehet, hogy szükségem lesz rá.
Közelebb érve már egyre élesebben lehet kivenni a harcot. A levegőből le-lecsapó, éles pengékkel felszerelt lovasok sokkal előnyösebb helyzetben vannak, ráadásul madaraik sem kímélik az agyarasokat.
Talán elfogynak mire odaérünk. Azért annyira nem hajt a dolog, hogy egy ki tudja mennyire biztos szigonnyal essek neki egy állig felfegyverzett orknak. De, le sem akarok maradni Sadir mögött.
- Csak lassan azért. Nehogy összekeverjenek egy büdösszájúval. – lihegtem mögötte.

- Azért egy csata hevében nem vennék rá mérget, a tévedést meg utólag nehéz helyrehozni, ha egy ekkora szárnyas fenevad vágja bele a csőrét az emberbe. – morgolódok annyira hangosan, hogy a láthatóan fellelkesülő Sadir is meghallja.
Persze szó se róla, én is örülök, hogy ezekbe a grifflovasokba botlottunk, mert megkíméltek így egy csomó gyaloglástól és még ki tudja mitől, de egyelőre még nem voltunk nyerő helyzetben.
Ott voltak még az orkok is, de ahogy egyre közelebb értünk, már látszott, hogy aligha vehetik fel a harcot a levegőből elegánsan támadó, aztán a visszatámadás elől szinte elsuhanó lovasokkal.
Kár volt izgulnom, hogy be kell vetnem eszkábált fegyveremet, mert az utolsó agyaras is elhullik, mire lihegve és kimerülten megközelítjük a csata helyét.
Pár lovas leszáll ellenőrizni a helyszínt és elfojtani a tűz füstjét mielőtt feltűnik valakinek.
- Észrevettek! – lassítok le, ahogy meglátom a felénk kanyarodó két griffet.
Ők sem kockáztatnak, csak egyikük közeledik egyenesen, a másik őt biztosítva feljebb köröz.
A térdemre támaszkodva fújom ki maga, hiszen minek rohanjak már, mikor feltűnik, hogy egyre csökken a fény, mintha valami hatalmas dolog eltakarná a napot, de mikor felnézek mindenhol a sötétség terjed.
Mivel az lehetetlen, hogy hirtelen ránk zuhant volna az éjszaka, csak valami mágia lehet a dologban és a karomon feláll a szőr. Rámarkolok a kezdetleges szigonyra és ……..
Próbálom behatárolni honnan jön a jeges hang, de ott csak még mélyebb sötétséget látni.
Nekem a torkomban dobog a szívem és őszintén csodálom a kapitányt, aki most sem hátrál meg, hanem határozottan válaszol, nem tagadva célunkat.
- Szerinted ez az elfek mágiája? – lépek közelebb Sadir-hoz, hogy ha kell legalább egymás hátát védhessük. – Még sosem tapasztaltam ilyet. – vettem önkéntelenül halkra a hangom.
- És te ki vagy? – tettem fel hangosan a kérdést és meregettem a szemem a sötétbe, hátha meglátok valamit. – Miért nem mutatod magad?
Lehet, hogy bátornak tűntek a szavaim, de készen álltam rá, hogy futni kezdjek arra, amerre a lovasokat láttam utoljára.
Biztos voltam benne, hogy ez nem az ő művük, de elképzelni sem tudtam, hogy kié lehet.

A mellettem kapkodó lélegzetből tudom, hogy a katona is megérkezett mellénk mielőtt még a vaksötétség ránk borult, így legalább a hátunkat összevetve figyelhetünk a fenyegetésre, ami ezek után nyilvánvaló, hogy ellenünk irányul.
~ Remek! ~ mondanám hangosan, de inkább visszafogom magam, mert a gunyorosság most nem hiszem, hogy sokat segítene rajtunk, bár inkább saját tehetetlenségem az, ami bosszant.
Hiába éles a szemem egy átlag emberhez képest, teljes sötétségben ennek semmi hasznát nem veszem, ráadásul akár valami harmadik, eddig nem látott vész jelenlétét is feltételezheti ez a jelenség.
Azonban ez legalább tisztázódik, amint a testetlen hang válaszol mind Sadir, mind az én kérdésemre is. Izgatott lettem, hiszen ilyen mágiát még sosem tapasztaltam és igen csak hasznos dolog volt, főleg olyan lények ellen, akik nem rendelkeztek mágia tudással, így még érzékeiket sem vethették be a vak homály ellen.
~ Nem rossz! ~
A helyzet ellenére némileg megnyugszom, mert ez a találkozás és a hely, ahol álltunk azt jelenti, hogy talán megmenekültünk……egyelőre.
Halflar azonban nem tudhatta, hogy feltételezhetőleg eleven sebben vájkál azzal, hogy felemlegeti Stern elestét, méghozzá olyan hangsúllyal, hogy az nem kevéssé sértheti a kapitány önbecsülését, ehhez képest mondhatni, hogy elég higgadtan válaszol, bár hangjából kihallatszik a keserűség.
- Ha nem tudsz semmit, miért ítélkezel előre. – szólok fojtottan, hiszen én láttam, amit láttam és bosszant, hogy úgy beszél, mintha joga lenne véleményt formálni. – Különben már én is ontottam vért a fajtámért Lumel'Auvrea-ban . – teszem még hozzá, bölcsen kihagyva, hogy nem éppen önszántamból mentem oda.
Az öklöm egésze elfehéredik, ahogy önkéntelenül szorítom a fegyverem, nem tudva vajon mik lesznek szavaink hatásai, de végül némi süket csend után, ismét megszólal a grifflovasok vezetője és a sötétség is oszladozni kezd, jól mutatva, hogy bizony az elfek uralják ezt a mágiát.
Észrevétlenül fújom ki a visszatartott levegőt, de azért még nem enged ki izmaimból a feszültség.
- Nem követtünk el semmi bűnt, hogy igazságot kelljen tenni, viszont értékelhetnétek, hogy a kapitány mindent elkövetett, hogy legalább híreket hozzon, ne érjen senkit váratlanul az ork horda támadása, akiket sárkányok és maga Filnoren lebegő vára támogat. – ered meg a nyelvem, mert ne játssza itt nekem a felsőbbrendűt.
Valamikor pont ezért váltam hontalanná félelfként.

~ Nem kértünk segítséget……egyelőre. De nekik rögtön az arroganciájukhoz kell folyamodni! ~ morgok magamban, de most kivételesen befogom a számat, mert tudom, hogy csak bajba keverném magunkat és abból már van elég bőven így is.
Azzal is tudnék vitatkozni, amit a grifflovas vág hidegen a fejünkhöz, hiszen épp az előbb kérte számon tőlünk Stern elestét, vagyis inkább Sadir-tól, de mivel én is részese voltam, én is a szívemre vettem.
A szavakra, hogy nem tépette szét a griffjével, azért mérgesen felhorkanok és még jobban szorítom a fegyverem, de mivel még mindig megteheti, csendben maradok továbbra is, hagyom, hogy a kapitány elnézést kérjen miatta,. csak jegesen meredek Halflar-ra.
Mikor a többiek is közelebb érnek, már feltűnik a másmilyen egyenruhájuk, láttam már ilyet, de azt Orod Opele katonáin és nem Thalion nagyúr emberein, bár Olassie-ben sosem jártam.
Komolyan felmerül bennem, hogy itt és most hagyjam, hogy Sadir intézze tovább ügyét, ahogy tudja, de élek a gyanúperrel, hogy a grifflovasok vezetője, nem venné jó néven távozási szándékomat.
Talán hiba volt nem a magam feje után mennem és felajánlani Stern kapitányának, hogy elkísérem.
Mogorván kászálódik fel az egyik katona mögé, a griff hátára, amin már így is alig van hely, úgy fel van málházva. Ráadásul tényleg tartok ettől a dögtől, akármilyen kezesnek is tűnik a lovasával szemben.
A hirtelen magasba szökellés halk kiáltást csal ki belelem, de aztán elragadtatva bámulom a levegőből elém táruló látványt. Soha életemben nem élveztem még így semmit!
Még forrongó mérgem is elszáll, legalábbis míg a levegőben vagyunk.
Persze tudom, hogy nem az elfekre kéne dühösnek lennem, de mindig így érzem magam a közelükben.

*Szellem lét előnyei, hogy azon haladok át amin csak akarok így elég gyors tempóban értem el Frikk várába. Kivártam míg az orkok vezetője magára marad gondolataival majd ebben a pillanatban hozzá szóltam.
- Hogy nevezi magát most Frikk az orkok ura? - ismerős arc jelenik meg Frikk előtt hajdani Adené majd szépen lassan átvált jelenlegi arcomra- gondolom megleptelek... De sebaj, beszélni kívánok veled.
* Ha Frikk baltájáért nyúl s suhintana vele az csak keresztül fut rajtam. Viszont ha fogad folytatom mondandóm.
- Elkezdtél terjeszkedni Frikk s alattvalóim félik orkjaidat. Attól tartanak farmjaik terményeik az enyészeté lesznek, vagy teljesen kikalmárkodjátok őket. Nyugtass meg, hogy képesek leszünk dűlőre jutni s mint szövetségesek nem hátráltatjuk egymást.
* Megvárom a választ majd folytatom.
- Mond miben szenvedsz hiányt... S segítek benne. Ekorin most szilárd lábakon áll és csak darna kérdése, hogy megszerezzem azt ami nektek kell.

*Bolintok egyet Frikk szavaira.
- Remek hír, maradnék még köztetek egy ideig vezér.
*Majd ha bólint rá egy újabb kérdéssel fordulok felé.
- Van oly embered ki szövetségre merne lépni egy lidérccel? Mint én?
*Félmosoly húzódik arcomon, kíváncsi volnék rá van e olyan bátor valaki is, hogy kísérletezzek rajta. Nekem is van még mit tanulni, s a technika amin dolgozok egy élőt követel.
- Tudom meglepő kérdés lehet, de egy jó kapcsolat alapja a bizalom nem igaz?
*A félmosoly még mindig arcomon, vajon maga Frikk elég vért hordoz e a pucájában ahhoz, hogy igent merjen válaszolni rá.
- Ennek jeléül elkezdeném én a nyitást, egyetlen orkot felruházok egyfajta képességgel, hogy erősebb legyen mint akárki köztetek.
*A félmosoly e pillanatban húzodik végig teljes arcomra. Kicsit ördögibben mint azt szeretném. Majd egy apró mágia s a kezemben egy fiola jelenik meg.
- Az az ork ha mellettem harcol akármikor képes lesz előhozni ezt az erőt. Viszont ahhoz, hogy el is bírja erősnek kell lennie, a legerősebbnek közöttetek.
~ Talán egy ork, Aden saját vérével, s az erővel amit a szellemből nyert. Magából Salamonból kapta.
- Ez az erő szövetségem záloga, hisz csak akkor lesz képes előhozni ha mellette vagyok, jobban mondva... Benne.
*Az mit a sárkánylányon használtam, nem csak egyszeri alkalom. Talán a lány nem is sejti de az a jeli mit hagyott hogy rátegyek belevéste magát.

* A fiola eltűnik tenyeremben majd a mosolyt megtartva válaszolok.
-Legyen akaratod szerint nagyvezér, viszont hókuszpókuszommal megerősíteném a vár falait, hogy ellenállóbbak legyenek az esetleges támadás ellen. S ha most megbocsátasz Frikk nagyvezér neki is látok.
* Ha Frikk bólint testem eltűnik szemei elől majd neki látok dolgomnak. Napokig figyelhetik az orkok ahogy furcsa jelek kezdenek megjelenni a falakon. Több tükörpecsét kerül fel a falakra, biztosra megyek s az egész várat körbe pecsételem vele. Egy egész hetet igénybe vesz e folyamat, rengeteg pihenés kell mellé. S míg ezt teszem figyelemmel kísérem Frikk uralkodását a várban. Hallgatom tanácskozásait, s terveit viszont ezt mindig látható állapotban teszem, s eszem ágában sincs bele szólni dolgaiba. Ahogy eltelik a hét látványom már nem szokatlan az orkok között, s ha be nem is fogadtak legalább megtűrnek köreikben. S miután dolgom végeztem ismét felkeresem Frikket.
- Nagyvezér, - szólítom meg míg trónján gondolkozik.- nem éreztem közöttetek mágust, hamarosan vissza térek enyéimhez s elküldök két embert kik értenek a mágiához. Gyógyítók érkeznek majd kik a csata hevében ellátják majd sérültjeidet, természetesen ha elfogadod tőlem ezt a kis ajándékot.

*Mosolyom fogadja frikk állítását.
- Arra gondoltál vezér, mi lesz ha ők jobbra ti balra?
*Majd emelem fel kezeimet tenyérrel fölfelé.
- Ha nem hát nem... Mágiával megerősítettem falaitok, már emennyi tőlem telett. Most haza indulok, a sötétség óvjon titeket.
*Enyhén megdőlök majd alakom eltűnik s elindulok ekorin felé.
/Köszönöm te rusnyaság eme játékot s hogy fogadtál /