Középvidék

//Kain - ennyi idő alatt, az a bor(nak való) megérett, leszedték, préselték, kiforrt és most //

Keserű szájízzel és egyszerűen kivehetetlené vált szavakkal, mormogok valamiféle választ szavaira. Ősiek a törvény! Olyan természetellenesnek érzem azt a könnyedséget, amivel ezeket a szavakat elém tárta, mintha mélyen még most is vallaná ezt a hitet. Azt, amelyik nekem pont olyan, mint a pikkelyek alá szorult törek, de átforgatva van hasonlóság. Zavaró, szinte kínszenvedés megszabadulni tőlük és még utána is sokáig elkísér a feszítő érzés. A tanulsága az, az ilyen esteknek pedig annyi, hogy jobb elkerülni és mindennél óvatosabb lenni. Ezért igyekszem tudomásul venni, hogy hol a helyem és megzabolázni azt a megmondó ént, akinek nem tetszik, hogy sárkányokat ugrasztanak egymásnak, hogy a legtöbb sárkány olthatatlan vágyat érez cselekedni egyetlen parancsukat hallva is, még ha az ár az életük, vagy fiókáiké. Én sem leszek különb. A felismerés pedig dühvel rántja tekintetemet a földre. Ha most szabadulnék meg a rabságból és a tenger nem erre a földre dobna vissza, talán másként lenne, egyszerűbben, tisztábban telnének az éltes kort váró napok. Talán és ha?
Keserű a mosoly, de elengedem a gondterhelt gondolatok. Találgatások, lehetőségek, azok amik a múlt részét képezik már elérhetetlenek és a jövő felé tekintve kár lenne bármit is eldöntetettnek remélni. Ezért kaptuk a döntés szabadságát, nem de? Hogy saját jogon, vagy érdekből ítéljünk és valljunk majd szint. Ez a mostani diszkurzus sem más, mint egy csekély vallomás, hogy lehet másként is. Nem vagyok ritka madár, legalább is úgy érzem, ha nekem sikerül lejjebb csúsztatni a gyűlöletemet, az olthatatlan vágyat, hogy ... Elnyelve a gondolatot, lepereg a késztetés is, ami vért ontana, az odalent dajdajozókét, vagy dolgos parasztokét. Mindegy is, azzal ellentétben, kellemes kíváncsisággal fordulok a csukódó ajtó felé, ahol éppen csak megszakadt mozdulatát és annak folytatásában reményt látok. Csalfa volt, ennek dacára is komisz mosoly futja körbe az arcomat, hát nem jött még rá, hogy ezzel a borzogató hangnem lepereg rólam.
- Hé! Ha annak tekintettelek volna, akkor nem fáradozok a kedveskedéssel. - kiáltok utána nem titkolt jókedvvel színezett méltatlankodással. Szándékosan kivárva azt az utolsó pillanatot, amikor az ajtó már becsukottnak tekinthető, de nem kell még bajlódni a kilincs lenyomásával, hogy újra ki lehessen tárni. Nem tudnám letagadni, hogy feszülten vártam arra, hogy ez megtörténjen. Megtörténik?
Ha nem, hát nem. Csalódottságom leplezetlen, ahogy a szoba sötétbe borul, de nem marad védtelen, ha újra feltárulna az ajtó meglepetés érheti, de csak a hvatlan vendéget. Nincs szükségem a fényárra, elég lesz egy egészen apró szikra is, aminek gyér fényénél látok neki a műveletnek. Finom ívű körök és metszetek öltenek vékony fényívet, hogy aztán a lehető leghatározottabb ívű rúnákat írjam a megfelelő oldalra. A lángvörös fény erejét az a parányi sziporka szívja magába, ami mellettem lebeg. Így nem zavarom a fogadón belül és kívül kószálókat, talán még a varázslatra kiélezett érzékeket sem ingerli. Idővel, mert ez nekem még hosszabb időbe telik, mint tanítómnak, a vér égető színe lassan mélyül, ametiszt baljós lilája és azt levetkőzve, az ónix sötétjét veszi fel a varázslat. Itt az idő felhasználni a fiolát, melyet előre elrendelt helyére illesztve menten szilánkokra roppan, a szétszóródó por még sem teríti be a szobát. Kavarog, izzik, olvad, hogy végül új alakban, a szertefoszló kör árnyai közt leljen nyugalmat.
Fáj a fejem. Az ajtó útálatos módon adja a lehetőséget, mert, ha már nem hozott nekem valami lőrét a méltán híres lópokróc, attól én még lebattyoghatok érte. Ezt kelletlenül meg is teszem és sebtiben eleget teszek a lehetőségnek, mielőtt meggondolom magam. Néhány lépés és váltott szó után már kegyelmet kérő mosollyal osztozom a fogadós örömében, csak szabaduljak tőle és a fogadó túlhangos terhétől. Búcsúzóul még sem kérdem meg, hogy a fekete mágus elhagyta e m ár a fogadót, ahogy a kísértét is meszelököm, amikor elsétálok az ajta előt. Némi gyerekes daccal győzve meg magam, hogy ha nem hozott, hét én nem indítványozom a meghívást, pedig, mint tartják: ökör iszik magában. A szobába visszatérve a kis gyűrött fészekbe huppanok és jobb híján tőltök...
Ha igen, hát ...

//Kain - //

Csak a sötétben képzelgés kelti fel bennem azt a csalfa érzést, azt, amelyik mohon issza a vér vörösében löttyenő lé látványát. Vér. Végül is az, szigorúan véve persze. Nézőpontot váltva pedig, csak egy bor, nem jobb és nem is rosszabb annál, amit valaha is ittam. Olyan semlegesen savanyú és még is érdesen édeskés ízt hagy a nyelvemen, mintha csak végső, szavakat nem ismerő jellemzése karna lenni a lezárult találkozásnak. Fanyalogva, de egyre kevesebb ítélkező gondolattal csurog le torkomon az elsőt követő néhány korty.
Nem ragaszkodtam az úri módhoz és nem is igazán érte meg, legalább is csökkenő darnáim száma szerint számolva, mert maga a látvány, a mozdulatokban rejlő játékosság. Nos, azt hiszem, mindenképpen megérte! Nem a legvékonyabb, de még is csak az üvegpoharak sorába tartozó darab simul ujjaim közé, remek és igazán egyszerű szórakozást nyújtva, ahogy megbolygatva, hajtva, csendes örvényben mozdul bensejében a nedű. A közelmúlt váratlan találkozásának élménye elnyugszik elmémben. Így is kell lennie! Nem szül újabb és újabb gondolatokat, találgatásokba sem bocsátkozik. Valahova mélyre kerül ez az egész, a haszontalannak ítélt dolgok, tapasztaláshalmok közé, hogy valóban megfeledkezhessek róla, de még is nyoma maradjon, hogy ha szükség úgy hozza, előnnyé válhat, hát legyen miből meríteni.
Előny. Előnyök. A korábbi varázslat hűlt helyére vándorol tekintetem és ott is ragad, mert nem rejtettem el korábbi tevékenységem végeredményét, az, azóta is ott pihen a padlón. Nyugodt szívvel hagytam ott, átok természete nem kecsegtet semmi mással, csak balszerencsével. Olyan sorssal, aminek nyomait könnyű szerrel követhettem volna. Igen, leges legbelül igen is bánom, hogy az egészen élénk és feketébe hajló bíbor színeiben játszó, pókszerű képződményt senki sem tulajdonította el. De, ahogy a gondolat visszacsalt a feladatomhoz, bármennyire is utálni fogom a bőröm alá kúszó idegen akaratot, ez ad előnyt és lehetőséget, hogy végre hazatérhessek. Ez pedig mindennél csábítóbb, olyan határozott fegyelmet ad, ami nem hagy maradást a nem akarom húzódzkodó szándéknak.
Felhajtom a bor pohárban hagyott maradékát, lustán fordul szabad kezem közben, intve hívva a korábban eltett térképet, amely rosszul esően alábecsült tárgynak tekintetett, legalább is én ezt éreztem. No-no! Nem most van itt a háborgás ideje. Meg, vélt dolgok felett kár is lenne, hiszen végzi a dolgát, kiterül előttem, új oldalát mutatva meg, ahogy a nem régiben teremtett kristály helyet cserél a pohárral. Lehetőségeimhez mérten kényelembe helyezve magam, a térkép hullámzó, anyagiból valami egészen mássá átlényegülő felszíne főlé nyújtom a "pókot" tartó kezem és az ima szavait szinte hang nélkül mondom, mondom és mondom.
Mire a kristály átcsúszik hideggé dermedt kezeimen, elsimul a térkép felszíne is magába rejtve a fókuszt, odakint már megtörik a sötétség. Fáradtan dőlök előre, orrot törölve, hogy a csepegő véremmel ne kenjek össze lehetőleg semmit. Természetes késztetésnek, hogy elnyúlva kipihenjem magam, tudatosan szegülök szembe, mert most még tudom hová kell mennem. Ez a fajta tudás viszont illékony és túl nagy az ára, hogy én erre még egyszer rávegyem magam. Ezért is mellőz mindenféle odafigyelést az a mozdulatsor, amivel visszarángatom az ágyra azt, amit leszedtem róla, a sietség annál inkább jeleskedik. Utóbbinak köszönhetően pedig meglehetősen hamar, noha talán kissé még mindig kótyagosan, magam mögött hagyhatom a néptelenné csendesedett fogadót és a nem várt találkozás emlékét.

//Köszönöm szépen a játékot! A vadászat legyen egy későbbi játék ígérete csak ne Dremer vadászmezein //

//Érdekek és értékek – avagy egy új barát, vagy egy régi ellenség - Nienna//

A fogaim hangosan megcsikordultak és hangos nyögés hagyta el az ajkamat, ahogy egy fának próbáltam támaszkodni és elvétettem. Nagy erővel ütődtem neki és ez olyan fájdalomhullámot indított el a testemben, hogy szívesen elájultam volna, bele a megváltó sötétségbe, de………nem veszettem el az eszméletemet.
~ A nyomorult, büdös életbe! Még ez sem sikerül! Már semmi sem sikerül! ~
Pár hete, ha valaki azt mesélte volna nekem, hogy itt fogok állni, koszosan, számkivetetten és minden bizonnyal halálos sebekkel, amiket még csak nem is az ellenségeim, hanem saját fajtársaim okoztak, simán körberöhögtem volna, aztán kihívom egy párbajra és megleckéztetem egy életre.
De megtörtént ez az elképzelhetetlen dolog! Furia halott és én célpont lettem azok szemében, akik eddig rettegték a hírnevét. Sokan tudták, hogy híreket szállítottam neki és nem mindenki örült annak, amit a Nagyasszony fülébe súgtam.
Nem számítottam rájuk és bár egyenként talán nem kerekedtek volna felül rajtam, de közösen nem lehettem ellenfél. Harcoltam persze, de alul maradta és épp csak el tudtam menekülni.
Igazából azt sem tudtam hol vagyok, csak, hogy egy erdő szélén és előttem egy emberbeszédtől hangos fogadó állt. Legalábbis ezt még kivettem a lemenő nap fényében, mikor a fa tövében összeroskadva megemeltem a fejem.
Emberformában voltam, de tépett ruhámmal és vérben úszó testtel nem valószínű, hogy szívesen fogadtak volna. A háború bizalmatlanná tette az embereket és már túl sokan tudták, hogy a sárkányok kétlábú alakba is bújhatnak. Legjobb esetben csal elzavarnának, rosszabban eltemetnek a hátsó udvarban.
Nem is tudom minek aggódom ezen, hiszen hamarosan úgy is elvérzem. Mély karmok által szúrt és szakított sebek voltak a vállamon, a bal oldalamon és a bal combomon. A fejem is megsérülhetett, mert folyamatosan vér csorgott a szemembe, bár egy ideje már nem éreztem, csak a megkérgesedett réteget, ahogy rám száradt.
Saját alakomban talán még meggyógyulhattam volna előbb-utóbb……talán, de itt nem változhattam át, akkor agyonvertek volna azonnal.
Így még talán volt egy kis időm, hogy számot vessek az életemmel, ezért némi fájdalom és sziszegés árán elhelyezkedtem a lehető legkényelmesebben és sóhajtva lehunytam a szemem.
Az emberek szaga már oly rég beleette magát az orromba, hogy tudtam, ha valaki belém is botlik nem fogom megérezni.
Szánalmas! Gyűlöltem magam a tehetetlenségem miatt, de el kellett fogadnom, hogy talán ennyi volt………

//Érdekek és értékek – avagy egy új barát, vagy egy régi ellenség - Nienna//


Nem tudom mióta ücsöröghettem ott, de olyan béke telepedett rám, hogy ilyet talán csak gyerekkoromban éreztem utoljára. Az erdő és a fogadó zaja lassan háttérbe szorult és vagy elaludtam vagy mégis csak sikerült az eszméletlenségbe zuhannom egy időre, mert a fájdalom megszűnt, viszont ennek cserébe belezuhantam egy rémálomba.
Egy vérrel telített tóban próbáltam a felszínen maradni, de hol éles fogakkal teli szájak téptek belém a víz alól, vagy ha a felszínre tudtam evickélni vörös, kék, zöld sárkányok repültek felém és karmaikkal kényszerítettek vissza a víz alá. Próbáltam visszaharapni, karmaim bele-bele téptek a víz takarta ellenségbe, de tudtam, hogy itt fogok meghalni. Nem voltam képes felrepülni, szárazföld sehol nem látszott és a sárkányok csak jöttek és jöttek.
- Veletek vagyok! Én is közétek tartozom! Hát nem látjátok? – próbáltam kiáltani neki, de a számba tóduló víz miatt ez rekedt hörgésbe ment át. Kezdtem pánikba esni, mert nem akartam meghalni, még ha nyilvánvaló is volt, hogy innen nincs kiút, ám mikor nagy nehezen ismét a felszínre küszködtem magam, rémülten nyögtem fel amikor megláttam emberi karjaimat.
Hogyan is ismerhetnének fel, hiszen nem voltam önmagam! És képtelen voltam átváltozni, beleragadtam a kétlábú formámba. Ebben a pillanatban egy nehéz, karmos láb nehezedett a vállamra és még levegőt venni sem nagyon tudtam máris újból a víz alatt találtam magam.
A rettegés elöntött és valami bűzös szag tolakodott fel az orromba a vízzel együtt………
Ember!....Ember szagom volt és még valami más, valami amit csak a kocsmákban volt jellegzetes……..
Kinyitottam a szemem és egy csapzott hajú, italtól bűzlő alakot láttam magam előtt, bár egészen addig azt hittem hallucinálom, amíg fel nem fogtam, hogy mit ordítozott az előbb.
Még mindig zavarosak voltak a gondolataim, de azt nem volt nehéz felfogni, hogy a lába közeledik a combom felé, hogy meglökdösve győződjön meg róla, elég halott vagyok-e. A sérült combom felé!
Szívesen vettem volna, ha halottnak hisznek, de…….ha a fájdalom nem is fog hangok kiadására szorítani, nem akartam, hogy egy ilyen nyomorult raboljon ki. Még mindig a hátamon volt a kardom, ami családi örökség volt és pár értékes ékkő, amit pénzzé téve, biztosíthatnám a túlélésem, feltéve, ha megmaradok.
De tudtam, hogy nem tudok vele most szembeszállni! Én, egy hatalmas sárkány, szánalmasan fetrengtem egy ember előtt!
Erőtlenül megragadtam a lábát.
- Csak……csak ….pihenek…..Hagyjatok békén…….menjetek tovább. – nyögtem ki kásás hangon.

//Érdekek és értékek – avagy egy új barát, vagy egy régi ellenség - Nienna//

Miért mosolyognának rám épp most az Istenek? Miért épp most állt volna mellém a szerencse, amikor Telar óta folyamatosan elkerült, sőt idáig juttatott, hogy erőtlenül hevertem a földön, kényére-kedvére kiszolgáltatva bárkinek, aki rám talált.
Azelőtt még egy gyengébb napomon is, elég lett volna csak rávetnem a szemem, még kétlábú alakban is egy ilyen emberi hulladékra és úgy iszkoltak volna, mint a nyulak, még a valós alakomra sem lett volna szükség, maximum akkor, ha vacsorát is akartam volna.
Most meg a kegyelmükre vagyok kárhoztatva!
Természetesen fülük botját sem mozdították a szavaimra, pedig nem sokszor fordult elő életemben, hogy……kértem valamit az ilyenektől.
A kezem tehetetlenül lehullott, mert nem volt erőm, hogy megtartsam és felkészültem a legrosszabbakra, amikor távolabbi zörgés és egy másik kiáltás zavarta meg zavaros gondolataimat. Valaki valamilyen hintót emlegetett, pedig ezek az alakok nem úgy néztek ki, mint akiket felvetne a pénz……..sőt, inkább izzadt földtúróknak tűntek…..
A kutyák emlegetésére azonban megélénkült a szívdobogásom, pedig már nem sok vért kellett pumpálnia eddig. A kutyák nem jók! Megéreznék bennem a sérült fenevadat és a halálom még borzalmasabb lenne, mint ami már így is kinézett.
Aztán…..megdöbbenve emeltem fel elnehezült pillantásom, amikor az előttem álló fickó a a segítségét ajánlotta fel……és nem éreztem hamisságot a hangjában, a részeg vidámságon kívül nem véltem úgy, hogy csak megtéveszteni akarna. De miért segítene egy ismeretlen sebesültnek? Még fel sem fogtam igazán a szavait, már éreztem is, hogy megragadnak és a fájdalom köde ismét elöntötte a tudatomat. Az ajkamba haraptam, hogy ne kiáltsak fel.
Igen, igen! Mentsetek meg, meg fogom hálálni!
Ám ekkor ismét fordult a kocka, mert a Sárkányok istene elfordult tőlem! Hiszen egy olyan hang hallatszott a lassan mélyülő sötétségből, melyet minden más alkalommal boldogan és bosszúszomjasan hallottam volna, csak nem ………most.
- Ne hallgassatok rá! Ez egy boszorkány és meg akar ölni! Ne hagyjanak itt! – nyögtem ki alig hallhatóan, de azért bíztam benne, hogy ők meghallják és valószínűleg nem is mondtam valótlant.
Biztos voltam benne, hogy a jégelf ki fogja használni az alkalmat és végez velem, ahogy kettesben maradunk. Én is ezt tettem volna a helyében.

//Érdekek és értékek – avagy egy új barát, vagy egy régi ellenség - Nienna//

Minden ellenem esküdött! Az a barom és a haverja nem csak, hogy nem hitt nekem, de még ráadásul el is engedtek a félig megemelt helyzetből és én azt hittem elájulok a kíntól, bár lehet, hogy egy pillanatra ez is megtörtént. Viszont nem akartam semmiképp gyengének tűnni a jégelf varázsló előtt, ezért csak reménykedtem benne, hogy nem adtam ki semmiféle hangot, annak ellenére, hogy legszívesebbe üvöltöttem volna. Egyrészt a fájdalomtól, másrészt a frusztrációtól, hogy ennyi agyatlan kétlábúval hozott össze a rosszsors.
Annak ellenére gondoltam ezt, hogy persze sokkal rosszabbakkal is összehozhatott volna, de ez most mit sem számított, amikor egy olyan ellenséggel kell majd szembe néznem, aki nem csak azt tudta, hogy ki vagyok valójában, hanem még azt is, hogy mit és milyen módon akartam kiszedni belőle.
Mikor felkutattam nem akartam megölni, de aztán a dolgok nagyon rosszul alakultak és végül katasztrófálisak lettek, főként rám nézve.
Ez az orrtúró paraszt meg csak jártatja a lepénylesőjét és hord össze baromságokat. Ha erőm nem hagyott volna el biztosan beverem az orrát és beledöngölöm a földbe a szájtáti komáival együtt, de……….erre most képtelen voltam, még csak a szóáradatát sem voltam képes megszakítani, hogy felvilágosítsam az ostobaságáról. Minek kéne egy boszorkánynak fegyver? Nem látja a kék tűzben égő kezét?
A fejem hátrahanyatlott és csak vártam, hogy befejezze.
És végre elhallgatott, de……mire nehezen forgó gondolataim utolérték az eseményeket, már jó pár lépéssel eltávolodtak tőlem. A szám kétségbeesett szólásra nyílt, ám ekkor a karcsú elf árnya takarta el előlem őket és hangja fajához híven jégként hasítva érkezett a füleimhez.
Ha eléggé magamnál vagyok, talán még a csodálkozástól a szemöldököm is felcsúszott volna a homlokomra, mert most ennek a nőnek egy pillanatra sem ingott meg a hangja, sőt olyan fenyegetés sütött belőle, hogy egy percig sem gondoltam, hogy nem tenné meg.
Hát igen, úgy látszik fordult a kocka és én keserűen elmosolyodtam, amitől megrepedezett a rám száradt kéreg.
- Hát így……..rendben, hisz láthatod, ha akarnék sem árthatnék nekik, bár megérdemelnék a barmai…….Csak csináld gyorsan. – néztem rá halálosan fáradtan.

//Érdekek és értékek – avagy egy új barát, vagy egy régi ellenség - Nienna//


A várakozás feszültsége megüli a vállaimat. Várom a halálos mágikus csapást, nem harcolok ellene, hiszen csak elnyújtanám az elkerülhetetlent és már elegem van.
Nem maradt erőm, pedig mindig úgy képzeltem, hogy ha elér a halál büszkén és emelt fővel állok elébe. Természetesen benne volt a pakliban, hogy harcban esem el, de sosem gondoltam volna, hogy egyrészt ennyire hamar Dremer szemébe kell néznek, másrészt, hogy ezt saját fajtám fogja álnokul okozni. Nem érdemeltem ilyen véget, hiszen a fajunkért tettem, amit tettem. Lehet, hogy nem volt a legtisztességesebb foglalkozás, de ezt dobta nekem az élet, ebben voltam jó, a keresésben és a megtévesztésben. Kárhoztathattam volna magam, hogy észre kellett volna vennem az árulókat, de ennek már nem volt jelentősége.
Most csak a keserűség maradt, hogy még meghalnom sem sikerült azelőtt, hogy egy áldozatomnak elért volna a bosszúja. Nem akartam látni az elégedett kárörömöt az arcán, de arra sem voltam hajlandó, hogy becsukjam a szemem és így érjen a vég. Nem! Elbaltáztam a jégelfel a dolgot, elbuktam csúfosan a munkám, alaposan meglepett, mert nem számítottam rá, hogy ilyen erős varázslattal rendelkezik. Nem mértem fel jól és talán a sors akarja kiegyenlíteni a számlát.
Tehát vártam nem véleményezve, hogy nem bízik az ígéretemben, talán csak egy picit rebbent meg a szám széle, hogy biztosítsam, jól kiismert, igaza volt…….
Pontosan láttam a szemében, hogy mikor látta meg a sebeimet és azt is, hogy ha volt is halálos szándéka, az megváltozott.
- A francba” – hörrentem fel.
Nem akartam, hogy szánjon, ha lett volna bennem felesleges vér, akkor biztosan az arcomba kergette volna a pillanat.
~ Dremer! Légy átkozott! Ritalea te is! ~ dühöngtem hangtalanul.
A fejéhez akartam vágni, hogy nem tartok igényt a szánalmára, hogy minden szavam komolyan gondoltam akkor, csak, hogy ne gyakoroljon kegyet rajtam, de……..aztán győzött a jobbik eszem.
Miért ne hagyjam, hogy segítsen? Hiszen nem akartam meghalni, sőt…..bosszút akartam állni azokon, akik gyáván meglapulva csak arra vártak, mikor döfhetnek hátba. Ha lábra állít ez a boszorkány, akkor még később gondoskodhatok róla, hogy soha senki ne tudja meg, mi történt itt………..
Így csak egy halk bosszús mormogással reagáltam, hogy ne akar kirabolni és megölni. Nem húzódtam el, amikor hozzám ért és bár nem örültem neki, hogy elválasztott a fegyveremtől, de hittem neki, elf volt, nem tudott kibújni a bőréből, nem olyan volt, mint én……..nem hazudott.
- Nem akarom, hogy segíts, de úgy vélem nincs más választásom, ha meg akarom élni, hogy azok fejét, akik ezt tették velem, a kezemben tarthassam. – morogtam alig hallhatóan.
Azért próbáltam feljebb ülni. Felmordultam és meg kapaszkodtam a fába, a körmeim betöredeztek, amikor próbáltak belemélyedni, ahogy a fájdalom végigsöpört rajtam.
Fogaimat csikorgatva ültem vissza. Éreztem, ahogy a tisztító mágiája újra és újra végighullámzott rajtam, de tudta, hogy ez aligha hoz jobb állapotba és erre a lány is hamar rájött, főként, hogy esélye sem volt fizikailag felemelni. Tény, hogy elszántság volt a tekintetében, ha tudtam volna, felnevetek!
~ Okos boszorkány! ~
Ám a következő szavai nem, hogy a kudarcából fakadó lemondásról árulkodtak volna, még volt képe…….beszólni nekem!
- Csak szeretnéd……csak szeretnéd, te……boszorkány! – hördültem fel és minden erőmet újra összeszedve, a fába kapaszkodva, fel……tápászkodtam.
Ha nem lett volna a fa, elestem volna, szédültem, levert a víz és olyan gyorsan kapkodtam a levegőt, mintha kilométereket futottam volna.
Nem tudtam meddig tartok ki…..
- Elé…..elégedett….vagy?
Abban biztos voltam, hogy a fogadó, akár a világ másik felén is lehetett volna, sosem érek el odáig.

//Érdekek és értékek – avagy egy új barát, vagy egy régi ellenség - Nienna//


Kitartóan tartotta szavaiban a távolságot, míg én pofátlanuk közvetlenebb hangot ütöttem meg. Talán nem volt ez túl jó ötlet, ha belegondolok abba, milyen állapotban voltam, de meg nem tudtam volna mondani, miért esett ez mégis jól. Kíváncsi voltam milyen tűrőképességgel rendelkezik, bár eddig nagyon jól viselte, mintha észre sem vette volna. Egyébként meg mindig dühített az elfek, különösen a jégelfek hideg távolságtartása, olyan volt, mintha felsőbbrendűeknek tartották volna magukat, amit természetesen mi sárkányok inkább magunknak tartottunk volna fenn..
Persze én sem tagadhattam meg a saját fajtám arroganciáját és hevességét és pont ez volt, ami most talpra állított, annak ellenére, hogy pár perccel ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy ez valaha is lehetséges lesz.
Egy mélyről feltörő morgás tudatta vele, hogy átláttam azért a szitán, de le kellett ismernem, hogy valamikor sikerült neki jól kiismerni a fajtánkat és ügyesen kihasználta azt.
Ám a pillanatnyi erő, ami felállított, nem gondoltam volna, hogy a fogadóig is elsegít, ám amikor mellém lépett és a testtartása azt sugallta, hogy a támaszom kíván lenni, nem tudtam elfojtani a nevetésemet, amit egy fájdalmas nyögés fojtott el. Nem kellett volna!
De azt el kellett ismernek, hogy a mondandója, viselkedése, bátorsága meglepett, nem így emlékeztem rá.
- Nem fogsz elbírni. de……. – haboztam, a szemem a fogadóra tapadt és próbáltam elég erőt gyűjteni magamban, hogy elképzeljem, ahogy eljutok oda. – De talán elég lesz, ha csak megtámaszkodom a válladban, ha megszédülnék, akkor állj meg. Ha elmúlik, tovább mehetünk. – néztem a szemébe sápadtan. – Mindent elkövetek, hogy ne …..legyek a ….terhedre.
Nagy levegőt vettem és éppen csak érintve a lány vállát, csoszogni kezdtem a fogadó irányába. Vert a víz. Pár lépés….megállás, újra erőt gyűjtöttem, megint pár lépés….és így tovább.
- Nem értem miért segítesz, mikor már tudod mi vagyok. – lihegtem egy megállónál. – De ami a további segítséget illeti…… - haboztam. – Ez tulajdonképpen ugyanolyan titok, mint az …..alakváltás.
Még nem tudtam mi lesz ennek a történetnek a vége, az állapotom alapján bármikor meghalhatok, de ha életben maradok, erről nem beszélhet senkinek……..
- Most ember vagyok, úgy is kell gyógyítani, de ha már lesz elég erőm,….tudod a másik…..alakomra, …..akkor már magam is jól boldogulok, gyorsabb a regeneráció……
És tessék! Elmondtam. De már feltámasztotta bennem a reményt, hogy túlélhetek.
- A megtámadásom aljas volt és tisztességtelen, ráadásul túlerőben is voltak. - morogtam fellobbanó dühvel, de…..
Valami határtalan csoda folytán elértük a fogadót!
Szavaira felpillantottam a kinyíló ajtóban álló embernőstényre.
- - Eddig is megálltam valahogy….. – mormoltam a fogaim között, de be akartam jutni és meg akartam gyógyulni, így ha magamban puffogva is, de befogtam a szám, amúgy is minden erőmet arra kellett fordítanom, hogy még kibírjam egy ágyig, mert ez az elfnémber, úgy sem hagyott volna békén addig.
Szerencsére a szolga nem vitatkozott, ezért hamar talált nekünk szobát és végre leroskadhattam, egyre jobban remegő lábaimról.
- NEM! -----vakkantam fel a javaslatra. – Nem kell a javasasszony! Csak egy kis idő kell, jól l……jól leszek. – húztam ki magam az utolsó csepp erőmmel. –…Ké…..kérem, -préseltem ki a szokatlan szavakat a számon, - menjen nyugodtan, megleszek…….
Ha kiment az ajtón, akkor eldőltem, mint egy zsák.

//Érdekek és értékek – avagy egy új barát, vagy egy régi ellenség - Nienna//


Bár sokat nem tehettem volna, ha figyelmen kívül hagyják a szavaimat és mégis hívják a javasasszonyt, de örültem, hogy végül nem került sor rá. Igaz, nem lehettem biztos abban, hogy a szolgálólány nem fog mégis valami ostobaságot csinálni, mert láthatóan rettegett és nem igazán állt a helyzet magaslatán. Nem mondom, hogy nem volt oka rá, de most nem a bennem lakozó sárkány miatt, hanem, mert mindenhol csöpögött belőlem a vár és nem hiszem, hogy ehhez túlságosan hozzá lett volna szokva ezen a madárlátta helyen.
Nem úgy, mint a jégelf, aki úgy osztogatta az utasításait, mintha világ életében leharcolt, vérző katonák között élte volna az életét, pedig biztos voltam benne, hogy míg kutattam utána, nem így ismertem meg. Azóta kellett, hogy történjen vele valami, ami keménnyé és erőssé formálta, aki még az ellenségét is hajlandó volt megmenteni, félretéve annak lehetőségét, hogy ha mégis felépülök, veszélyes lehetek ránézve. Úgy gondoltam, hogy ennek oka volt és mivel az első találkozásunknál is meglepett a mágia tudásával, lehet nem tévedek sokat, ha arra gondolok, sokkal többre képes most és ez magabiztossá teszi. Nem fél tőlem, ezért nem ölt meg!
Persze ezek a gondolatok rendezetlen foszlányokban álltak össze bódult tudatomban, miközben azért küzdöttem minden erőmmel, hogy ne veszítsem el az eszméletemet. Már így is épp elég kiszolgáltatott voltam, nem akartam, hogy még jobban az legyek, bár, hogy mit tehettem volna, azon kívül, hogy félelmetesen forgatom a szemem, fogalmam sem volt.
Pedig olyan jó lett volna lehunyni a szemem……….
De, ahogy a lábam megemelkedett és a testem egyenesbe került, legalább valamelyest visszazökkentem a fájdalmas valóságba.
A szemem kipattant, ahogy meghallottam a ruhák jellegzetes reccsenését és a hűvös levegő a meztelen bőrömbe és a nyílt sebekbe csókolt.
Azt hittem nem leszek képes megmozdulni, annyira elhasználtam az erőmet, de most mégis csak sikerült. A kezem megmozdult és a boszorkány kést tartó csuklójára fonódott, mint egy szoros bilincs.
Biztosan tudja, hogy mit vált ez ki belőlem, mert folytatja és akármennyire is berzenkedik, minden idegszálam és büszkeségem a bekövetkezők ellen, az életösztön azt diktálja, hogy most ebbe bele kell nyugodnom, majd később kitalálom, hogy mit tehetek az ellen, hogy ez ebben a fogadóban maradjon, most még a gondolkodás is nehezemre esett.
Tisztában voltam azzal azonban, hogy mennyire súlyos sérüléseket okozhat egy sárkány és, hogy ha én ebbe az állapotba kerültem, akkor mennyi van még hátra segítség nélkül.
Legalább magammal legyek őszinte, semmi!
- Tedd hát! – hörögtem véreres szemekkel. – De……senki más……rajtad….és a né…….az emberszolgán kívül…….nem láthat…..így. – a fogásom erőtlenül lehullott róla.
Az arckifejezésemre közömbösséget erőltettem, melyet csak a kín hullámai törtek meg, amit már nem volt erőm időnként elfedni, ahogy fokozatosan lekerült rólam a ruha. Kabát, ing, csizma, nadrág és amíg végül csak egy lenvászon, bő alsó maradt rajtam.
Erőszakkal igyekeztem elfojtani a remegésemet, hol melegem volt, hol majd megfagytam, azt már nem is éreztem, ahogy a szolga a vállamat nyomja a törölközővel. Az ájulás határán billegtem, de már ez sem érdekelt.
Valószínűleg kiesett egy kis idő, mert arra eszméltem, hogy már kevésbé gyötör a fájdalom és kellemes melegség érint meg hol itt, hol ott, bizsergést kiváltva az említett helyeken.
A vérem, ha lassan is, újból ellátta vérrel a megújított, bár még gyenge lábakon álló
testemet, kezdett visszatérni belém az élet. Azt azért nem mondanám, hogy jól voltam, de már reménykedhettem benne, hogy megélem a következő napot. És ezt annak az elfnek köszönhettem, akit nem is olyan nagyon régen még majdnem megöltem, hogy Furia kedvére tegyek, hogy a fajtám hasznára legyek,……hogy aztán ezt azzal hálálják meg, hogy hátba támadjanak, hogy eláruljanak. Ahh!
A mélyről jövő morgás önkéntelenül szakad ki belőlem. Még gyenge voltam a dühömhöz is, viszont nem akartam a nőt megijeszteni.
- Ígérem…….kitartok……elf! A tartozásom…….le…..kell rónom. Mindenkinek! – leheltem szinte, aztán beleolvadtam a gyógyító melegségbe.

//Érdekek és értékek – avagy egy új barát, vagy egy régi ellenség - Nienna//

Úgy hiszem végig magamnál voltam, amíg Nienna, mert nem felejtettem el a nevét, vizsgált és gyógyított. Legalábbis úgy vélem, hogy nem váltam teljesen magatehetetlenné,….bár ebben csak halványan reménykedhettem. Valahogy meg kellett őriznem a saját szemebe a maradék méltóságomat, ha már szinte majdnem pucéran, egy szál alsóruhában hevertem egy valamikori áldozatom előtt, a jóindulatában és a becsületességében bízva.
Áhh! Milyen írónikus! A becsületében bízom, miközben a sajátom már régen és mélyen eltemettem.
A becsület és a kémkedés, nem igazán férnek meg egymás mellett és még ha az is akartam volna lenni, ki hinne egy magamfajtának. Tisztában voltam vele egy idő után, hogy még a főnököm sem kedvelt, de szüksége volt az olyanokra, mint én, így tudta uralni mindent tudóan a birodalmát. Persze, amikor elvállaltam ezt a feladatot, akkor hevített a bizonyítási vágy, a titkok felfedésének bódító aromája és, hogy fontos dolgokat oszthassak meg a Nagyasszonnyal, hogy magam is fontos legyek, valaki legyek………Ezért még a többiek megvetését is hajlandó voltam elviselni. És jó voltam benne!
Aztán persze, ahogy telt-múlt az idő rájöttem, hogy csak addig fürdőzhetek a dicséretekben, amíg a megfelelő információkat szállítom, ha nem voltak eredmények, akkor csak egy voltam a számtalan törtető között. Nem voltam különleges, nem voltam erős és nem tűntem ki a harci mágiában, csak akkor ismertek fel, ha kikutattam az ellenség egy tervét, vagy lebuktattam egy-egy árulót. És ettől nyilvánvalóan nem váltam népszerűvé, még úgy sem, hogy nem vertem nagydobra, hogy mivel foglalkozom, de Furia sleppje előtt nem voltam ismeretlen és úgy látszik voltak olyanok, akik nem fogták be a szájukat, amikor már nem kellett a megtorlástól tartaniuk………
Nem, mintha olyan nélkülözhetetlen személy lettem volna, akit nem tehettek el volna láb alól amúgy, de az lehet fájdalmas lett volna és nem kockáztattak, annyit valószínűleg nem értem.
Éppen ezért most, hogy talán esélyem maradt az életben maradásra, már a bosszú gondolata is megkörnyékezett és ezt még az elf előtt sem rejtettem véka alá.
Nem lepődtem meg, mikor ezzel nem igazán értett egyet, főként mert épp összerakni próbált.
- Csak ebből …….értenek…. – böktem még ki, bár nem gondoltam, hogy egy olyan, mint ő, aki még az ellenségét is meggyógyítja, megérti ezt.
Ha nem vágok vissza és megtudják élek, gyengének tartanak majd, akit aztán bármikor levadászhatnak. Vagy vadász vagy, vagy préda! És én nem akartam az utóbbi lenni.
Ezek után próbáltam ellazulni és legalább azzal segíteni neki, hogy nem vonaglom össze-vissza, de nagyon nem is volt miért, mert annyira óvatosan mozgatott és közben folyamatosan árasztotta magából a gyógyító mágiát. Ha én gyógyítottam magam, eléggé legyengített, ezért sejtettem, hogy neki is elfogynak az energiái, főként ekkora sebeknél. Azt hiszem, bőven felülmúlta a várakozásaimat a kitartása és az ereje. Bármilyen is volt az előéletünk, most már szinte örülte,, hogy ő botlott belém.
Mikor a fejem kezdte el kötözni, már tudtam, hogy itt fogyott el az ereje, de arra már nem emlékszem, hogy mikor fejezte be. Mégis csak eljött a pillanat, amikor elfogyott az erőm végleg és – bár nem ájultam el, - egyszerűen elaludtam.
Valamikor hajnalban ébredhettem fel, még sötét volt, de halvány derengés kezdett beszivárogni az ablakon. Csendben feküdtem a meleg takaró alatt és próbáltam számbavenni hogyan érzem magam és mi vesz körbe.
Az egész testem bizsergett a bennem dolgozó mágia miatt, amit beindított Nienna gyógyítása. Nem volt ez annyira gyors, mint ha sárkány alakban lettem volna, de legalább volt valami.
A fejem fájt és húzódott rajta a bőr, de elviselhető volt. A szobában már csak parázslott a tűz, de annak fényénél és halk szuszogása hangjából még ki tudtam venni a nőt a karosszékben kuporogva. Sápadt volt, de az álom kisímította a vonásait, ami most nagyon fiatalnak mutatta.
Törékenynek és védtelennek látszott. Ha erőm teljében lettem volna csak egy mozdulatomba került volna, hogy az a kecses nyak elreccsenjen…….
Valamiért azonban ezek a gondolatok most nem elégedettséget, hanem furcsa nem tetszést váltottak ki belőlem. Persze…….valószínűleg most még felállni sem tudtam volna, hangtalanul pedig még úgy sem. Úgy véltem, hogy ezért is vetettem el azonnal ezt a megoldást, azzal nyugtatva maga, hogy majd visszatérünk erre, ha eléggé megerősödöm……
Csak ezért, csak ezért.
Viszont majd megvesztem egy kis innivalóért, úgy kiszáradtam, mint a sivatag. Az asztalon láttam a kancsót….talán elérem, ha kissé kinyújtózom…..
Hangos csörömpöléssel vertem le mindent az elboruló asztalról és én félig leestem az ágyról.
- Hogy a fészkes fene rogyassza le az eget! – nyögtem fel.

//Érdekek és értékek – avagy egy új barát, vagy egy régi ellenség - Nienna//

Ennyi erővel tényleg ordibálhattam is volna, felverve az egész fogadót, pedig talán most először gyerekkorom óta, tekintettel akartam lenni másokra, főként az alvó gyógyítóra.
Természetesen meggyőztem magam, hogy ez nem azt jelenti, hogy elgyengültem volna vele szemben, vagy vesztettem volna az arroganciámból, csak annyit jelentett, hogy az önös érdekeim azt kívánják, segítsen még, hogy mielőbb lábra állhassak, visszatérjen az erőm és mindenkin bosszút állhassak, aki csak ferde szemmel nézett rám.
És tessék! Ennyit a jóindulatomról, nem csak felvertem a fáradt elfet, hanem még – azt nem tagadhattam, hogy részben igaza van, - le is hordott a bénázásom miatt.
- Nem fekhetek itt, mint egy darab fa! – szisszentem fel, ahogy minden erőmet megfeszítve fogtam az ágy oldalát, hogy ne boruljak ki belőle teljesen, ami, ha nem kerülök vissza hamarosan vízszintesbe, be is fog következni.
Vicsorogtam a szavaira.
- Persze, hogy inni szerettem volna, mi másért vergődnék itt. Te meg aludtál.
Nem, nem fogom kimondani, hogy nem akartam felébreszteni, olyan jól aludt, mert még rontana a renomémon, azon a hitén, hogy én egy kegyetlen vadállat vagyok. És ez jól is van így.
Örülök, hogy eltűnik egy kis időre, mert legalább nem látja a küszködésemet, de végül egy fájdalmas nyögéssel sikerül visszalöknöm magam az ágyba, aztán csak ziháltam, mintha elhordtam volna egy hegyet. A fejem megfájdult és a nagy sebek a vállamon, az oldalamon és a combomon, istentelenül égtek és lüktettek. Vért azonban nem láttam, tehát nem szakadt fel semmi.
~ Ügyes elf! ~
Nienna visszatért és persze nagy kegy lett volna a részéről, hogy nem fojtatja a szapulásomat, de nem volt kegyes hangulatban. Még a vizet is messzebb rakta le, pedig épp csak azért nem, csordult ki a nyálam a láttán, mert a nyelvem taplóként ragadt a szájpadlásomhoz.
- Mmmmm……-krákogtam egyet, hogy válaszolni tudjak. – Tudod mi vagyok, tudod ki vagyok…… nem sokszor…..kellett….kérnem életemben és most……csak - a szavaim kicsit elakadtak, - a büszkeségem és a makacsságom marad. És ….elf…..- néztem a szemébe, - értékelem a munkádat, nem okozok több….bajt, csak ne szapulj már tovább és add már oda az a nyamvad …..vizet! – sóhajtottam megadva magam a sorsnak.

//Érdekek és értékek – avagy egy új barát, vagy egy régi ellenség - Nienna//


Ha nagyon elgondolkoztam volna magamon, biztosan meglepődtem, vagy egyenesen megdöbbentem volna, hiszen én……zsörtölődtem! Azzal az elffel, akit még nem is olyan rég megöltem volna dühömben, mert dacolni mert velem! Hiába csaltam tőrbe és próbáltam megfélemlíteni sárkány alakommal, nem hódolt be, nem adott válaszokat és még meg is sebesített a meglepően erős mágiájával. Igen, a válaszok…….akkor tehetetlen dühömben megfenyegettem, nem csak őt, de minden élő és lélegző barátját, ismerősét, családtagját, pedig……átgondolva a dolgot és az első mérgemen túljutva, be kellett látnom, hogy valószínűleg semmit nem tudott Kain-ról, legalábbis ahhoz semmit, hogy közelebb jussak ahhoz az árulóhoz, ahhoz, aki a hírek szerint Furia végzetét okozta és megakadályozta a sárkánysereg kiszabadulását és ami, még a háborúnk menetét és kétségessé tette.
Közvetetten én is ennek az áldozata lettem, hiszen ha Furia még élne és sem hevernék itt, alig-alig túlélve ellenségeim támadását……
Ráadásul el kellett viselnem még azt is, hogy pont Nienna mentse meg az életemet, aki láthatóan jól szórakozott a morgolódásomon. Nem kellett hangosan kacagnia rajtam, láttam a szikrákat a szemében.
Ki voltam szolgáltatva……..én, a félelmetes sárkány, még az ágyból is majdnem kiestem, mert egy kancsó vizet is képtelen voltam elérni. Grrr! Tényleg nevetséges volt!
A szám széle megrándult, de nem tehettem meg, hogy a tudomására hozom, hogy még magam is ostobának éreztem a helyzetet, ha fordítva lett volna, én nem biztos, hogy megálltam volna, hogy ne nevesek.
- Ahogy mondod, a te hibád……. – álcáztam egy morranással a pillanatnyi elgyengülésemet.
Én egy kegyetlen alak vagyok és kész!
De végre legalább odaadja a vizet, amiből három pohárral is legurítok, mire úgy érzem elég lesz.
Visszadőlök megkönnyebbülve, ahogy szervezetem azonnal újra munkába áll, hogy regenerálja a testemet.
Lehunytam a szemem, de hallottam, ahogy az elf pakolászik, aztán felpillantottam, éhes tekintetemet az ember szolgálóra vetve, amikor az felbukkant ismét.
- Nem. – dünnyögtem a fogam között a kérdésére, de azt ő nem hallhatta, csak azt, amit a jégelf válaszolt, hogy megnyugtassa a fiatal nőstényt.
Újabb meglepetés ért, amikor Nienna nem mondta el neki, mit tettem, sőt magára vállalta a dolgot.
~ Miért? Miért védi az ostobaságomat? Mi haszna van belőle? ~
Nem igazán értettem, de nem is nagyon agyaltam rajta, mert az étel felvetése rádöbbentett, hogy farkas éhes vagyok. Szó szerint mindent fel tudtam volna falni. A testem követelte az energiát a gyógyuláshoz.
- Siessetek!- morrantam nagyot nyelve.
A percek ólomlábakon jártak, mire végre a gyógyító visszatért, de legalább alaposan fel volt pakolva.
- A székben…..természetesen és nem bánom, ha félnek tőlem, az sosem árt. – néztem az asztalra kerülő étkeket, nem bírva elszakítani róluk a tekintetem, így arra is csak megvontam a vállam…..óvatosan…..amikor úgy döntött velem akar enni.
- Tőlem……..de nem árt, ha tudod, éhes vagyok és ….aki kapja marja. – mosolyodtam el álnok mosollyal.
Több ételt kellett volna hoznia, hogy neki is jusson……..
- De van egy feltételem…… - néztem rá. – Közben el kell mesélned…..mi változott. Miért vagy itt……velem még….mindig.
~ És miért nem szaladtál el sikítva, vagy öltél meg? ~ ezt már csak gondolatban tettem hozzá, de nagyon-nagyon kíváncsi voltam a magyarázatára.

//Érdekek és értékek – avagy egy új barát, vagy egy régi ellenség - Nienna//


Nem voltam biztos benne, hogy válaszolni fog. Lehet, hogy olyan dolgok voltak a háttérben, amit esze ágában sem volt megosztani velem, vagy csak egyáltalán nem volt mesélős kedvében, hogy kielégítse egy sárkány kíváncsiságát.
Mindenesetre én nem haboztam, ahogy az étel közelébe jutottam és már biztosan ültem a hátsómon, azonnal rávettem magam az ennivalóra és egyáltalán nem hiányoltam az elf által elorzott tejet, azt tőlem megihatja az egészet, nem vagyok én holmi macska……
- Bor vagy ser van? – kérdeztem két nyelés között, miközben beleszagoltam minden köcsögbe, kancsóba és ha volt, azt vettem magamhoz, nem foglalkozva, hogy kupát keressek hozzá.
Aztán mégis hallom, hogy nekidurálja magát a válasznak és csak megvonom ismét a vállam, amikor felhívja a figyelmem, hogy lehet, nem fog tetszeni a mondókája.
Sok mindent mondtak már rólam és a leutóbbi idők történései megmutatták, hogy nem csak gondolnak, hanem tesznek is róla, hogy érezzem is ezeket az érzéseket. Mit mondhat nekem, amivel belegyalogolhatna a lelkivilágomba…..?
Minden estere akármit is, azt nagyon komolyan gondolja.
Az első feltárt ok inkább elégedettséggel tölt el, mint, hogy megbántanának a szavai. Ez vagyok én, ennek akarok látszani. Miért baj, ha félnek a kétlábúak? Hiszen meg van rá az okuk, bár most csak arra vagyok képes, hogy az előttem lévő tálat kipucoljam, nem, hogy bántsak bárkit is. Egyébként meg nem is terveztem…..na jó, terveztem, de még ez ráér, ha ilyen jól tartanak…..
Szóval nem tiltakoztam, a bizonytalanság mindig jót tesz a titokzatosság látszanának.
A következő hosszabb magyarázatra azonban csak egyre jobban ráncoltam a homlokom, mert azt mutatta, hogy olyan tapasztalatokat szerzett, amik felfedtek valamit a fajtánkból előtte. Orod Opele már régen volt, akkor még nagyon fiatal lehetett, bár elf volt, a kinézete és a kora megtévesztő lehetett, de hát maga vallotta be, hogy naiv volt még a velem való találkozáskor is. Telar……hmm…..hát az igen, ott sok olyan történt, ami felfedhette, hogy a sárkányokat is le lehet győzni, még egy legendás feketét is, bár annak borzasztó ára lett.
Kutatóan meredtem rá, de nyilván konkrétan nem fogja felfedni a tudását, ám igaza volt abban, hogy ez sok mindent megmagyaráz. Minden bizonnyal találkozott más sárkányokkal is, akik – vajon kik voltak azok? – azt hitették el vele, hogy barátságosak a kétlábúakkal. Igen, voltak ilyenek, én is ismertem párat, pont ezekre kellett felhívnom Furia figyelmét.
Természetesen egy grimasz volt arra a vágyára a szavak nélküli válaszom, hogy én is megváltozhatok. Piha! Még mit nem!
Az, hogy nem ölt meg, míg ott hevertem előtte gyengén és kiszolgáltatottan az ő baja. Végül is csak egy elf volt, akiknek az élet és annak megmentése volt a legnagyobb mániájuk.
És ez a pimasz nőszemély belém fojtotta a szót!
~ Én legyek hálás? Legyenek ők, ha nem ölöm meg őket, hiszen láttak összetörve, megalázva! ~ háborogtam, de azért hallgattam.
Nem kell minden lapot kiteregetni egyelőre.
- Nem voltál veszélyben. – morogtam. – Tudod a kutya sem harap a kézbe, mely eteti, vagy valami ilyesmit szoktak mondani az emberek, nem? - vált kissé gunyorossá a hangom.
Azért az utolsó hozzám intézett kérdése igen csak meglep. Na nem az, hogy nem tudott semmit Kain-ról, azt már én is tudtam, hanem, hogy tőlem kérdez róla. Vajon miért érdekli?
Azt azonban nem kell tudnia, hogy én sem sokat tudok róla, csak amennyit Furia elmondott ahhoz, hogy ha megtalálom felismerjem.
- Kain Namelyr…….. Nem tudom miért érdekel, de annyit elmondhatok, hogy ő apja Anzar és főként a népünk árulója. Az emberek mellé állt a fajtája helyett és hagyta, hogy a sárkányok az Éjhasadékban végezzék. Minden valamire való sárkánynak a kötelessége, hogy megtalálja és élve vagy halva Furia ……..ááá, szóval a hadak vezetője elé vigyék. Telarban is bizonyította, hogy a milyen szív lakozik is benne. – löktem el magam elől az ételt, mert sok minden villant az eszembe, ami elvette az étvágyamat. – De már vége úgy is………. Sok mindennek vége – tettem hozzá sötéten.

//Érdekek és értékek – avagy egy új barát, vagy egy régi ellenség - Nienna//


Sosem gondoltam volna, hogy pont olyan valakivel folytatok le egy „őszinte” beszélgetést, mint a jégelf, akit valamikor még zsákmánynak tekintettem. Érdekes az is, hogy valamikor ez az érzés megváltozott, nem éreztem semmilyen késztetést arra, hogy megtámadjam, hogy bántsam. Persze ez most valószínűleg fizikai képtelenség is lett volna, mert egy menyéttel sem tudtam volna párharcot vívni, de még csak a késztetés sem volt bennem, hogy majd megpróbáljam. És ezt csak részben lehetett annak a rovására írni, hogy tudtam, a lány megváltozott. Keményebb és tapasztaltabb lett, nem volt már az a naiv kislány, aki az első idegennel útra kelt, mert az azt mondta neki, ismeri a barátját és az bajban van…….
A gyengeségem is csak egy indok volt, de tulajdonképpen ……..összezavarodtam, már nem volt olyan tiszta a cél és az oda vezető út sem és ez nem csak azért volt így mert Furia az elmondások alapján – én nem voltam ott, - szó szerint füstté vált.
Persze szó sem volt arról, hogy Nienna sajnálatára hajtottam volna. Már így is borzasztóan kellemetlen volt, hogy ebben az állapotban látott és ő állított talpra, de a kérdései nem mutattak szánalmat, szúrtak és vágtak kíméletlenül és talán pont ez volt a megfelelő hozzáállás. Így jobban éreztem magam, bár ezekre megfelelni nem volt könnyű, még haboztam is, hogy egyáltalán megtegyem-e és ne csak megvonjam a vállam.
Azonban ennyit mindenképp megérdemelt és én pár perc gondolkodás után beszélni kezdtem.
- Bár nem biztos, hogy egyenként meg tudom válaszolni, hiszen jó sok kérdést zúdítottál rám, de azért megpróbálom, mivel tartozom neked és lehet még agyatlan izomagynak sem tűnök tőle. – mosolyodtam el fanyarul, nem jókedvemben. – Nézd úgy, hogy én egy hadsereg tagja vagyok….voltam. – köszörültem ki a csorbát halkan. – Parancsot kaptam, hogy keressek meg egy árulót, aki népünk legkiválóbb tagjait egy borzasztó börtönbe zárta. Nem én voltam az egyetlen, aki ezt feladatának kapta….. Azok után, hogy ezt minden sárkánynak a fejébe verték, mit is kellett volna megfontolnom? Ez nálunk nem így működik. – néztem rá kérdőn. – De, hogy tovább folytassam, nem, nem ártott nekem elf soha, legalábbis személyesen biztos nem, mert családom sosem volt és a harcokon kívül, nem volt feladatom, hogy szándékosan ártsak másoknak. Nekem a kémkedés volt a dolgom, nem a gyilkolás. De……. nyilván botorság azt feltételezni egy sárkányról, hogy rettegni fog egy embertől, vagy más kétlábú néptől, hiszen látott már valós alakomban. Ez fordítva szokott működni, de hát ez a természet rendje. Mi ragadozók vagyunk! Nagyhatalmú ragadozók. – húztam ki magam, amennyire csak képes voltam rá.
Egy kis szünetet tartottam, mert a további feltett kérdései nem voltak ilyen egyszerűek most már, a történtek tükrében és ezek új gondolatokat szültek, hiszen nem voltam ostoba.
- Tudom és te is tudod, hogy nem lehet a két fajt összehasonlítani. Az elfek mások, nem ragadozók és igazából úgy vélem nem is miattatok van ez az egész. – intettem nagy körbe, utalva a világban uralkodó háborúra. – Ráadásul sok minden megváltozott. Sok mindent láttam és tapasztaltam az…..utóbbi időben, de hogy őszinte legyek? Igen, minden bizonnyal árulónak kiáltanának ki, vagy már az is vagyok a fajtám szemében, nem csak ezért, itt. És hogy téged ezért elítélnek-e? Nem tudom, te tele vagy meglepetésekkel Nienna, mond meg te. – hajoltam kissé közelebb hozzá. – Hozzátartozik azonban még ezekhez, hogy Kain valószínűleg meghalt Telarnál, így ennek már nincs túl sok jelentősége, de egy nép szemében az az áruló, akit annak tartanak és ez nem változik attól, hogy én miként vélekedek róla, mert mint mondtam, nem ismerem……
Fáradtan dőltem hátra. Sajnos még nem voltam jól és kimerített a sok beszéd, de azért kíváncsi voltam kielégítettem-e az elf kíváncsiságát.

//Érdekek és értékek – avagy egy új barát, vagy egy régi ellenség - Nienna//


Érdekes egy beszélgetés ez. Ha erőm teljében lennék valószínűleg sosem került volna sor még csak hasonlóra sem. Engem sárkányok neveltek, még pedig arra, hogy a mi fajunk felsőbbrendű a többieknél és azért akartak megszabadulni tőlünk, hogy ne okozhassunk gondot törékeny kis életüknek. Legalábbis az emberek voltak ennek kitalálói, azok az emberek, aki valamilyen úton-módon mágiára leltek és nem akarták, hogy náluk hatalmasabb lények belezavarjanak a kis praktikáikba……. Azelőtt, míg nem lettek ilyen arrogánsok a világ békében élt és az elfekkel sosem volt bajunk, míg végül inkább az emberek mellé álltak, velünk szemben.
Legalábbis nekem így tanították és sok tapasztalatom azt mutatta, hogy van benne igazság. Az emberek büszkén és nagyszájúan beszéltek a sárkányok bezárásáról és örültek, hogy eltűntünk a föld színéről.
Most viszont, hogy itt ültem sérülten és erőtlenül, mondhatni kénytelen voltam meghallgatni a másik „fél” szempontjait is, ráadásul volt okom átgondolni is, hogy mit fogok kezdeni majd magammal, ha végre lábra állok. Mivel a régi életemnek vége és még ha egy darabig a bosszúnak is szentelem az időmet, mi lesz utána?
A jégelf következő szavai, ha lehet még nagyobb zűrzavart okoznak a gondolataimban, mert sok mindenben igaza van, nem vonom kétségbe, hogy talán többnek képzeltem magam, mint amit valójában elértem Furia seregében és azon ellenségeimen kívül, akik kihasználták a lehetőséget, hogy kiiktassanak, más egyáltalán nem törődik velem. De nem ez döbbent meg igazán, hanem az, amikor megemlíti, hogy a húga, még ha fogadott is, de összeállt egy sárkánnyal. Vajon igaz lehet ez? Kain kirívó példa volt, de ha elhiszem, hogy Nienna igazat mond, és egy elf általában képtelen hazudni hihetően, - akkor vannak a fajomban mások is, akik …….. barátságot ápolnak a kétlábúakkal…… szoros barátságot! Persze tudok róla, hogy voltak olyanok, akik nem álltak a háború és az ellenségeskedés pártján, de azok inkább elvonultak, hogy ne is keveredjenek bele. De ….. ezek szerint számos Kain létezik még ……..
Egy darabig szótlanul meredtem az előttem lévő, már majdnem üres edényekre, de nem láttam azokat, a gondolataimban igyekeztem rendet tenni.
- Nem …….. Eddig nem, mert …… mert lekötött az életben maradásomra való igyekezet. – szólaltam meg végül és a most igen csak komoly tekintetem felemelve a gyógyítóra néztem. – Minden bizonnyal…… vissza egyelőre nem térhetek, de annyiban sem hagyhatom azt, hogy meg akartak ölni, de ……amikor (és nem ha) végeztem velük ……..azt hiszem ……..újból, talán más szemmel kell járnom a világot, hogy magam győződjek meg róla, …….kinek is hihetek.
Habozva megálltam, de aztán láthatta Nienna a határozottságot megvillanni a szemeben.
- Nehezen tudom ezt kifejezni, mert nem sokszor volt rá szükségem, de ………khmm …….köszönöm, ezt …….ezt az egészet. – intettem a kezemmel körbe, ami utalhatott a gyógyításomra, de utalhatott ara is, hogy elgondolkodtatott.
- Szóval …. sok „másféle” fajtámbelit ismersz? És ….. – eszembe jutott egy különös és veszélyes gondolat, - képes vagy felismerni minket?