Középvidék

//Véletlenek márpedig nincsenek//

//Köszi, de jól érzem magam a bőrömben //


Nekem voltak fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy mire képesek az emberek és mire nem. Lehet, hogy eddig nem voltak képesek szembeszállni a fekete sárkányokkal, ám, ahogy fajtársam épp az előbb említette a vadalani varázslóknak mégis sikerült az egyiküket meghátrálásra kényszeríteni.
Azért megnéztem volna Furia arcát, mikor rájött, hogy van, ami őt is megállítja………..
Minden esetre a jelenlegi helyzetben neki dolgoztam, mert szerettem a sárkánylétet és egyelőre az erő a mi oldalunkon állt és az előttem ülő furcsa alaknak a fennkölt értekezése a fajunk jövőjéről azt a látszatot kellett, hogy keltse, hogy magával ragadott és teljesen egyetértek.
Az is kiderült, hogy ő is a fővárosba tart és van valami információja, ami közelebb vihet a titokzatos tűzhöz. Bár első perctől kezdve nem hatott rám bizalomgerjesztően, ha profitálhatok valamit azzal, hogy kifaggatom az úton és ezzel előnyre tehetek szert a többi esélytelen vállalkozóval szemben, akkor sok mindent el tudok viselni, még egy gyáva, rusnya alakot is.
- Természetesen bizalmasan kezelem ezt az információt, teljes mértékben biztosíthatlak, hogy jó vagyok titkok megőrzésében. Ráadásul van tapasztalatom rejtélyek és titkok felkutatásában, emberek kifaggatásában, így akár segíthetek is, hogy………fajunk és Őhatalmassága mielőbb megtudja, mi ez a veszélyes dolog az emberek kezében. És, ha már itt tartunk, még nem is mutatkoztam be, - biccentettem meg felé a fejem, hiszen már volt okom arra, hogy barátságot színleljek felé, - a nevem Raven és én is a főváros felé tartok.

//Kain Namelyr//-//kicsit elcsépelt, de hátha fogyasztható//

Komótosan lépek a fogadóba. Egy porcikám sem kívánja a társaságot. Az elmúlt egy néhány nap viszont azt igyekezett bebizonyítani, hogy minél jobban kerülöm a sima bőrű társaságot, azok annál inkább rám akadnak. Tehát? Tehát jobba dolgok elébe menni. Erre pedig keresve sem találhat egy sárkány jobb helyet egy fogadónál. Plusz szerencse, hogy az érkezőkre most csak a pult mögött sertepertélő alak fordít figyelmet. Felé veszem az utam, úgy is vele lesz dolgom.
Egy-egy elkapott tekintett arról árulkodik, várnak valamire és ezt a várakozást egy nő erős gesztusa igyekezett feloldani. Persze a sajnálkozás savanyú szaga bennem is felkeltette a kíváncsiságot. Csekély tapasztalataim alapján az ilyen asszonyokat kevés dologgal lehet megsérteni, mert rám villanó fekete szemeiből leginkább ez olvasható ki. Azzal, hogy szinte átnézek rajta és teljes mértékben egy valakire fordítom figyelmem, arra elég, hogy ne nálam, hanem a mögöttem érkező szőke hercegnél keressen vigaszt. A fogadós lelkes, talán egy nemest vél felfedezni benne. Tiszta fehér ing nyaka, őz barna mellény alól kandikál ki, széles bőröv mossa el a határt a térdénél kicsit fűfoltos fekete nadrágon és bakancs is magán hordja az út porát, de az összkép még is rendezett, ahogy szoros fonatban pihenő tincseim is. Ajánlásai, a fogadósé teljesen el is feledtetik velem előbb még lángra kapó kíváncsiságom és igen illedelmesen, de határozottan adom tudtára, hogy nem kérek tőle egyebet, mint egy éjszakára szállást.
Tudom, hogy egy darna nem azaz ár, amiért hallgatást lehet vásárolni, mert a szoba árát szűkmarkúan ennyivel megtoldottam. Meg persze hagytam had csörögjön az erszényben maradt pár érme, a mellé gyűjtött más egyéb dologgal, aminek köszönhetően többnek tűnik tartalma. Mindezt azzal a szándékkal tettem, hogy a kérésem nyitott fülekre találjon: minthogy nem kérek semmit, csak nyugalmat, míg ki nem dugom az orrom a szobából.
A kulcs ideiglenes, nem éhes és nem is fáradt tulajdonosaként már habozás nélkül, de egy rövid útbaigazítást követően elindultam megkeresni szálláshelyem. A fogadó jellegzetes zajait alig csendesítette le az a néhány lépcsőfok, amit magam mögött hagytam, mikor az egyik fok keserves recsegéssel meghajlott a talpam alatt. Nem tört el, de kényszeresen kihúztam magam, megtapogatva kissé a hasamat. Lehet egy szarvas elég lett volna? Szórakozottságomból az utolsó lépés után elterülő folyosón elsuhanó árny ragadott ki. Természetes volt, hogy a levegőbe szimatoltam és füleltem, de persze meglehet, hogy a képzelet játéka volt. Ezzel gondolattal kerestem a megfelelő ajtót. A kutatómunka nem tartott túl sokáig és ez kellemes nyugodtsággal töltött el é smár is, kulcs a zárban. De nem hajlandó elfordulni, hát megpróbálom: nyílik e? Nem, de az érdekesség, hogy mintha mágia rezdülne benne. Az ajtóra, majd a zárban árválkodó kulcs bilétájára pillantok, utóbbit alaposabban szemügyre veszem. Letört sóhajtással veszem tudomásul, hogy a kulcs jó, legalábbis jó lesz a megfelelő zárba.
- Khm. - megköszörültem a torkom. - Elnézést. Elnéztem az ajtót...- szóltam be félhangosan, igen csak fülelve. Végtére is ki tudja ki van odabent. Mindenre felkészülve igyekeztem visszaszerezni a kulcsot, ami határozottan megmakacsolta magát.
- Egy pillanat, csak a kulcs. - adom halk szavúan a helyzetjelentést, függetlenül attól, hogy ébren van e bent lévő vagy sem. Csörög, zörög és én már csak azért fohászkodom, hogy bele ne törjön és ím, megvan. Most, hogy mehetnék valami még is megfogott. Az előbbi intermezzo is kellemetlen volt és most az is az, hogy egy ajtót bámulok.

// Véletlenek márpedig nincsenek //

//Daz - akkor irány a főváros //


Ahogy ismeretlenül a tűzéhez hívott, úgy biztos voltam benne, hogy a felajánlásomat sem fogja visszautasítani, mert elég ravasznak tartottam ahhoz az előadott történetei alapján, hogy azt higgye kihasználhatja majd a segítségemet, azt gondolva lefölözheti a sikert. Az eddig megismert „szerethető” személyisége alapján, nem véltem úgy, hogy szeret osztozkodni.
De pechje volt, mert én is hasonló elképzelésekkel ajánlottam fel a társaságomat, csak fordított felállásban. Szerintem eleve nagyobbak voltak az esélyeim, hogyha el kell vegyülni a kétlábúak között a megnyerőbb fizimiskámmal, amit ő nem igen vallhatott magáénak.
Persze semmivel nem bíztam benne jobban, mint amikor megtudtam, hogy milyen vadász szokásai vannak, meg még mindig éreztem felőle valami idegenséget és …… még magamnak is nevetségesnek érezve……hideg sötétséget.
- Azt hiszem meg kell becsülni ezt a keveset, mert a továbbiakban nélkülöznünk kell, veszélyes lehetne a fővároshoz közeledve ennek az élvezetnek engedni. – jegyeztem meg, aztán viszont bólintottam. – Két pár szem és két pár fül többet lát és hall, mint egy és Furia elégedettsége mindenki hasznára válhat. Ez a köd is felszállhatna már, nem is értem, eddig nem nagyon volt ilyen makacs és tartós, remélem nem hátráltat majd minket. – borzongtam meg és húztam jobban össze magamon a köpenyt. – Tőlem bármikor indulhatunk.

// Véletlenek márpedig nincsenek //

// Úton, még félig itt, aztán amott // //

Bár teljesen nyugodtnak tűnök, azért én sem most kezdtem a szakmám és a megtévesztést gyakorolni, így nagyon is figyelek arra, hogy milyen választ kapok szavaimra, amivel az emberáldozatok felfüggesztésére hívom fel sötétlelkű társam figyelmét. Valószínűleg, ha hamisságot éreztem volna benne, akkor inkább a magam útját járom, mert, ha mégis emberevésen kapták volna egy nyüzsgő nagyvárosban vagy a közelében, minden valószínűség agyonverik és azon még az sem segít, hogy sárkány, sőt….A lebukásról nem is beszélve. Még ha meg is úszná, Furia vérdíjat tűzne a fejére és ha vele vagyok az enyémre is.
Azonban nem kellett elhagynom és amíg a hasznomra van, addig ki is fogom használni, még ha nem is fogom soha megkedvelni, hórihorgas, ronda fizimiskáját.
Bár nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyedén nyit kapu, örültem, hogy nem kell tovább is gyalogolni, már is profitáltam a társaságából….
- Igazad van, itt nincs köd. – léptem át a kapun, ahol nyoma sem volt a ködnek. – Már kezdett nyomasztani, hogy alig látok az orromig.

//Gondolom a folytatás akkor valahol a fővárosnál lesz, így szabad a terep Aegaqien-nek és Kain-nak //

//Kain Namelyr - //

A tétlenkedés hamar kibontakozik cselekvéssé, csak olyanná, ami inkább belsőleg lódul meg és mozdulatokban nem igen lehet mérni. A fogadó erejétől megfosztott hangjai tompa, már kevésbé zavaró zöngicséléssé csitulnak. Fülelek. Ha nem tenném ezt roppant elhatározottan, valószínűleg nem hallanám meg a hangot, ami gyorsan tűnő fintort vet arcomra. Csak a bőr tud ilyen fakó hangon nyikorogni, az iránya közel sem pontos, arra azonban elég, hogy megfedjem magam. Kard, vagy varázslat az már mindegy, de már mindkettővel kellemetlen helyzetbe hozhatott volna az ajtó mellett szobrozó. Azaz aki ott volt.
A rezdülés eloszlatta koncentrációm által keletet csendet, visszatértek a diszharmónia szólamai, a szagokkal együtt. Ami említésre méltó, hogy ez utóbbiba most már határozottan belekeveredik az, aminek köszönhetően itt ragadtam. Pedig ajtónállónak, sem előtte, sem mögötte, nem terveztem elszegődni. Nem mintha a súlyos tekintet súlya alatt nem mernék ilyesmire vetemedni, no persze csak a kíváncsiság fürkész kedve végett. Egyelőre azonban megteszem az első lépést, a folyosó végén, füstköntösét elhagyó, sötét alakra emelem tekintetem. Lehet, hogy csak a lámpások fénye csal, de nem annak az emberbőrbe bújt sárkánynak tűnik, akivel egy sötét sikátorban bárki merne találkozni. Elhúzom számat, nem olyan látványosan, de a rajtakapottak bűnösségével. Hogy miért is? Hát a mielőbb bár említettem.
- Teljesen jogos. - értek vele egyet és megtisztelem azzal, hogy fél lépést téve felé fordulok. Szemtől szemben, ahogy mondani szokták. Bocsánatot kérni azonban annak ellenére sem szándékozom, legalábbis újból, hogy a fekete szemekbe nézve egyre inkább azaz érzésem, hogy darázsfészekbe nyúltam.
- Nem igazán vagyok járatos a fogadók világában. - és ez teljesen igaz. Megfontolt, de egyáltalán nem óvatoskodó mozdulattal mutatom fel a kulcsot, de főként a rajta lifegő bilétát. A sok zsíros folt,a temérdek kézről ottragadt kosz teljesen elfedte azt a parányi hibát, ami az ő és az én szobám közötti különbséget mutatja. - Arra pedig nem számítottam, hogy számok helyett ilyesmivel … - tűnődően hallgatok el, mert nem ismerem fel mit és milyen nyelven írták. Ó én tudatlan! Merek egy pillanatra félre nézni, hogy aztán hagyva az érdeklődést kiülni arcomra újra felkeressem szemeit. Ha már az a lélek tükre talán beszédesek és nem is akasztanak meg olyan könnyen, mint általában saját felemás tükreim másokat.
- Hogy ilyesmivel keserítik meg a vándorok életét. - csak befejezem a lélegzetvételnyivel korábban abbahagyott mondatot. - Mindegy is! De miért is ez a … megjelenés? - azt hiszem, sejtem én. Ezt tükrözi nem csak a hangom, a testbeszédem is. Nem készülök harcra, mert nem akarom a vérét ontani. Még is nyomokban észlelni, hogy kiszámíthatatlannak tartom őt és ez készültségben tart, de eszem ágában sincs kardot, vagy kést rántani, van itt bőven alternatívan felhasználható tárgy.

//Raven, látszik, hogy a kemény pikkelypáncél mögött úri szív dobog   //

//Kai, elnézést, hogy így megvárattalak ... elbénáztam az elküldését //

Nem nyert igazolást a gyanúm, de nem is számolhattam azzal, hogy csak úgy az ölembe hull a válasz megelégedést szolgáltatva a kíváncsiságomnak. A magam jussát még is csak bezsebelhettem, ha lehet így enyhíteni az átélteken az amúgy is zord alak, hát még inkább árnyalta a fagyos szó jelentését. Egyetértő hümmögésre futja, amit körítésnek szánok egy esetlen biccentés kísérőjeként.
- Valószínűleg megtenném. - nem húzom el zavaróan a szavakat, de igyekszem éreztetni, hogy itt van egy lenyelt „csak nem így”. De a csend, amit meghagyott és most megtörni igyekeztem, valahogy nem ígért feltétlenül jót. Talán elhatározás is van mögötte? - Viszont nem tagadhatod, hogy a szándék felőli bizonyosságot akkor a legjobb nyerni, ha beengeded az illetőt. A szoba biztonság és zárka is, mivel te léptél előbb, eltervezhetted volna, hogyha tegyük fel ártó szándékkal belépek, mi fogad ott. - egyetért vagy sem, hagyom a várakozást eltűnni tartásomból, de a tettrekészséget még nem. Engedek magamnak egy újabb pillantást, amit az ajtókra vetek és elő is kerül a keresett, az ahová először is mennem kellett volna. Ugyanakkor kíváncsi is vagyok van e még hozzáfűznivalója az előbbiekhez. Megteszem felé azt a gesztust, hogy lássa megpróbálnám birtokba venni a szobámat, még ha ezzel némileg közelebb is kell hozzá mennem. Elvégre szomszédok lettünk. Amennyiben megbízik nyílt szándékomban, elérve az ajtót, újra próbára teszem a kulcsot és úgy látszik ezúttal nem kell csalódom. A hideg fém könnyen feloldja a zárat és részben meg is nyitom az ajtót, de még sem befelé teszem meg azt az egy lépést. A művelet után a jégverem átható tulajdonságait birtokló sárkány irányába fordulok, talán még nem hagyott faképnél.
- Nem köntörfalazok, valamiért úgy érzem, hogy vaj van a füled mögött. - a kimondottak csendesen, amolyan te is tudsz rólam valamit, de én is rólad formán. Finom intéssel azonban azonnal tiltakozom, hogy lehetőleg ne hamarkodja el a döntését. Pedig tudat alatt már nagyon is jól tudom, hogy ha nem a jól válogatott szavakat fonom össze, baj lesz. De ha már megbolygattam azt a bizonyos darázsfészket, akkor ne most visszakozzak. - Azonban nincs veled dolgom. Egy vörös hölgy után kutatok.

//Kain, milyen ravasz //

Ki így, ki úgy teszi meg a szükséges lépéseit a biztonsága érdekében. Jelen pillanatban jómagam úgy érzem, tudatosan hagyom és teszek érte, hogy veszélyes vizekre evezek. Most még is, míg kinyílik az ajtó, addig mit adnak az Istenek, hát újfent egyet kell vele értsek. Hanyadjára is már? Nem állok neki számolni, mert azért valahol igen is piszkálja a büszkeségemet, meg nem is igen szoktam csak úgy egyetértésbe keveredni, vagy igazat adni olyannak, aki... hogy is mondja, ennyire zord. Ugyan akkor az érdeklődésem irányába nem mondhatnám, hogy halványodik. Éppen ellenkezőleg, pedig már számoltam azzal, hogy úgy távozik, ahogy érkezett, hirtelen.
Parányi hitetlenséggel nézek a szemébe, ami mulandó és hamar a helyére engedi a kíváncsiság egy új színfoltját, mert érdekes. Egyszerűen érdekes hallani, hogy maga is kutat és még a szemöldököm is megemelkedik egy pillanatra a véletlen egybeesésen. Naiv, ezt bizton leolvashatja az arcomról. Azt viszont már nem feltétlen, hogy kizártnak tartom, hogy ugyan azt keressük, pedig hát miért is ne. Továbbá én tudatában vagyok annak, hogy az ellenségeskedésnek sok értelme nincs, de még is ez az érzés kezd körvonalazódni a mondandóm körött. De, lenyelem és így néma várakozással hagyom meg a lehetőségét annak, hogy van még. Van!
- Ó. - egy apró hangocska, ennyire futotta elsőre. De amennyire jelentéktelennek tűnik, olyan mélyen, hangsúlyosan fejezte ki csalódottságomat. Egy apró köhintéssel oldalra vezettem tekintetemet. Valóban ekkorát tévedtem volna? Nyíltan végig mérem poros bakancsától kezdve, mindent elfedő bőrkabátján át a kissé -általam – ziláltnak vélt, fekete hajat nevelő feje búbjáig. Ugyan az a borús érzés fogad és még mindig üldözöttnek és nem üldözőnek tartom őt, de kétségtelen, hogy a szavait igaznak fogadom el. S lám ez int immáron óvatosságra.
- Hát... Nehéz fába vágtad a fejszéd! - sajnálkozás akart lenne, hát inkább kárörömnek hangzott. Nem lesz ez így jó! Megköszörülöm a torkom és folytatom. - Azt hiszem ez nem tartozik avatatlan fülekre. - intek fejemmel a lépcső irányába és az ajtók egy némelyikén a pillantásomat is végighordom. - De a helyzetünkre való tekintettel, az invitálás sem egy jó ötlet? - célzok arra ezzel, hogy szívesen látom, vagy megyek én vendégségbe, de ebbe neki kell beleegyeznie. Hogy miért teszem? Mert rengeteg pletyka kering az árulókra vadászokról és van olyan közöttük, aki bármit meg tesz, hogy végül ő részesüljön a dicsőségben. Veszély rá és rám nézve is, de egy társamra is, aki vállalta a völgy nyomására a kutató szerepét.

//Kain - Mondjuk, születésnapi? //

Egy röpke pillanat és egy ugyan olyan rövid életű gondolat tölti ki az idő egy részét, ami szót szó követve eltelik. Még pediglen, mindkettőnknek súlyos gondolatokat kell mérlegelni. Ahogy elhangoznak szavai, az ártatlanok pironkodó mosolyával, csak mindennemű szégyenpír nélkül, fordítok neki hátat, noha kiszolgáltatom magam az esetleges szeszélyének, de legyen ez az első lépés a békés beszélgetés felé. Aztán könnyed és határozott mozdulattal szélesebbre tárom az ajtót. Nem szándékozom meghunyászkodva lapjára simulva beoldalazni csak, hogy növeljem a bizalom látszatát. Mert bizony, ahogy sejtésem szerint ő sem bízik bennem, úgy én sem szavaztam meg azt a számára, de ez rendjén is van.
A szoba sötét, tekintve nem kértem előkészítését, sem semmi egyebet. Engedélykérő pillantást vetek rá a vállam fölött, de nem várom meg, hogy azt megadja, inkább jelzésnek szánom, hogy készülök valamire. Ajkaimhoz emelem a jobbomat, egy kis lehelet és egy elsuttogott szó elég, hogy összezárt ujjaim között apró fénygömbök jelenjenek meg. A borsó nagyságú gömbök alattomos tulajdonságaik ellenére, barátságos, melegséget sugárzó, sárga fényükkel gyorsan, de imbolyogva kutatják fel a szoba majdani fényforrásait. Egy kandalló és a méhét kitöltő lángok kedveznének hangulatomnak, de a szoba csekély árából sejthető volt, hogy a hideg éjszakákra a vendég csak vastag dunyhával és lábmelegítővel tehet a kihűlés ellen. Három lámpásban lobban fel a láng, kettő a falakra szerelve, egy pedig a szoba távolabbi sarkában szűkölködő asztalon. Most, hogy világos van, szívélyes intéssel hívom beljebb a zord alakot, de csak miután beengedtem magam. Egyben ezt az alkalmat ragadom meg, hogy esetleg elkapjak mozdulataiból valamit és szerényen lehetőséget, helyet adok rá, hogy ő csukja be az ajtót.
- Helyezd magad kényelembe! - sima bőrű közhely és annak is hangzik. A tartalom, ami mögötte húzódik ez esetbe a helykorlátozottsága révén, sajnos szűk, ahogy a helyiség is az két felnőtt sárkánynak. Részemről ugrásra kész idegekkel, a könnyedség álcája alatt szabadítom meg az ágyat a pokróc és dunyha együttesétől, majd néhány rutinos mozdulattal gombócba gyűrve a földre dobom. Így egy pillanattal később az ágy végében elkészített kupacon foglalok helyet. Így a szoba bármelyik szegletét is szemeli ki magának a másik, erőfeszítés nélkül tarthatom rajta a szemem, ami persze részben udvariasság és részben óvatosság is.
- Meglehetősen … nehéz feladatot választottál, úgy hallottam, az a nőstény sikamlósabb egy halnál.(?) - bár ez csak hallomás megosztása volt, úgy görbítettem a hangsúlyt, hogy a kérdést is érezhesse benne. Nehéz téma, s minthogy én nem bonyolódtam bele ebbe a vadászatba csak tapogatózhatok. Ahogy erre törekszem abban is, hogy megérzéseimet igazoljam, vagy cáfoljam. - De, érthető, a mesterséget nem akárkitől tanulta. - szavaim semmitmondóak, de talán pont ez kell, ahhoz, hogy a kedves vendék nyelve megoldódjon, vagy ha az nem is, valami más fogódzót adjon. Ezért is fürkészem érdeklődve.

//Kain - elnézést a késlekedésér //

Szinte kétségbeejtő mennyire nehéz ennek az alaknak a gondolataiban olvasni, képletesen értve, persze. Igen, annyi látszik, hogy mérhetetlenül óvatos. Nem ül le, védi a hátát és le merem fogadni, hogy mielőtt belépett volt, biztos menekülési terveket kovácsolt. Talán csak az általam felvetett, megtévesztő morzsa kényszerítette arra, hogy folytassa nem túl tartalmas társalgásunk. Fel is adhatnám? Persze-persze, fúrja az oldalamat a kíváncsiság, de egyszerűen nem sikerül meglelnem azt a rést, aminek köszönhetően kibillenthetném a diskurzust egyhangúságából és kielégítően megválaszolnám irányában, a semmiben lebegő kérdéseimet. Ez a fajta gyerekes frusztráció nem igazán jut szerephez, egyhangú marad arcom minden vonása, kezeim is nyugvópontra találtak ölemben.
- Derék dolog! - elismerésféle hang cseng vissza halk szavaimból. - De nem mindegy milyen kihívásokhoz. A vadászok másként kívánják elejteni a zsákmányukat, mint a keresők, legalábbis az én meglátásom szerint. - érdekes, milyen lelkesedéssel osztom meg vele ezen nézetemet, de nem annak inkább egy csekély kis ötletnek köszönhető az örömmorzsa. Megoldom a csomót, hogy szorításából kihúzzam a karikát és ezzel az összehajtogatott, sodort vászon elveszti elsődleges szerepét, mint utazások alkalmával használt tárgyaim raktára. Magam elé fektetem és türelmes mozdulatokkal kihajtogatom. Apróságok kerülnek elő, mint egy ing, kard, néhány sebtében összefont bőrszalag és törmeléke, kicsi csokra az út közben szedett fűszer- és gyógynövényeknek. Az utóbbiak közül az ánizst sikerül egy kicsit megtörnöm, biztos, hogy nem csak a kezem lesz nehéz illatával körbelengve, hanem az egész szoba. Én nem bánom, a vendégem pedig, nos, ő nem sokat tehet ellene.
- Sikerrel úgy tudom, még nem igazán jártak, pedig sokan mondták már ezt. - pontosításra szorulna, de most éppen ez segít felvezetni a következő szavakat. Amiket talán megbánok, talán és egy újabb talán, hogy ez is csak egy hamvába hullott próbálkozás lesz. - Nem igazán vagyok híve annak, hogy egymásra vadásszunk. - felpillantok rá, aztán matatok tovább. - Ne értsd félre, értem a miérteket és az okokat, de amióta a fajunk megtagadta az igaz valóját és magára öltötte ezt a... - a kezemre pillantok és elnagyolva arra az én-re mutatok, aki jelen pillanatban egy félvér embernek látszik. Érezni mennyire kényelmetlen és utált állapot ez a részemről. - borzalmat, eléggé kezdünk az emberekre hasonlítani. És, inkább rossz, mint jó szokásaikat vesszük át. - egy kérdő pillantással teszem a pontot a mondat végére és diadalmasan felmutatok egy meglehetősen viseltes összehajtott papírt. Még a tanítóm készítette el ifjonti éveiben, mert ez egy térkép és nyilvánvalóvá is válik, ahogy nagy óvatossággal kiterítem a földön. A teljesség igénye nélkül mutatja be Lanuria területeit, de bizonyos tájegységek, a megszokottnál sokkal részletesebben kerültek fel rá. Nem hétpecsétes titok a létezése, de szinte érzem, hogy ezért biztos meg lesz tépve a sörényem. De a kezdetek óta mersz, vagy mersz játékot játszok, nem igaz? Közel hajolva a térképre fújok és forró lehelet nyomán különböző szimbólumok tűnnek fel rajta, alakjuk és színük számomra értékelhető információkat ad.
- Mmm....

//Kain - ahem, nos nem tudtam megállni //

Csak álca? Ismétlem, de a világért sem tenném ezt meg hangosan, csak szépen, gondolatban is a leghalkabbak közé téve a kijelentéséből formált kérdést. Bár bólogatok, mintha egyetértésemet kifejezve most szótlan túrom elő, amit keresek. Pedig abban biztos lehetek, hogy megszokást sejtető, megrögzött figyelmét nem kerüli el, hogy ez mennyire nem így van. Legalább is, részben. Aztán a következőket hallva felpillantok rá, várakozás és érdeklődés kellemes elegyét sugározva felé. Egy másik sárkány, pláne egy többet látott, mert e felől kétségem sincs, hogy jóval több évet tud a háta mögött, mint én. Szóval, egy másik sárkány eszméi, gondolatai, mindig is érdekeltek. Mert általuk mindig csiszolhattam saját meglátásaimat, az „én”-hez tartozó akaratot, a véleményt és annak megszilárduló alapokon nyugvó indokait.
- Nem érzed úgy, hogyha becsapsz másokat, akkor nem számíthatsz a jóindulatukra? Kellemetlen, ha valakit megfog ez a külső, de az igazit, te is tudod, nagyon kevesen képesek elfogadni. - bár, csak felpillantok rá, kötve hiszem, hogy ne járt volna úgy, hogy meg kellet mutatnia a sárkányt is egy sima bőrűnek. - Álca? Ez számomra olyan, mintha beolvadni akarnánk és a szándék jelek szerint meg van, ahogy a nem kívánt következmény is és ezzel csak az a baj, hogy a fajunk a legbántóbb felelősséget egyetlen szóval kívánja eltörölni: áruló. - bocsánatkérően meghatom a fejem, talán egy kicsinykét elragadtattam magam. Tudom, hogy indulat nélkül beszéltem, de még is csak felfortyant bennem a régi beszélgetések mérge. Így hát a térkép kihajtogatásába ölöm gyorsan csituló haragomat és a térképpel kapcsolatos megállapítása, már egy egyszerű, de talán kicsit kellemetlen mosolyt csal arcomra.
- Máris többet tudsz, mint én. - aprócska kacagás elfojtott dallamát vélem felfedezni a hangomban, de véletlenül sem kinevetni szándékoztam, csak... csak megmosolyogtam. - De ezek az apró új tudásmorzsák máris közelebb visznek a célhoz. - most nem nézek fel, elmélyedek kissé az írásban, mely légies, akárcsak az elfeké, de messze nem olyan kecses. Betűi sem egyeznek egy ismert nyelvel, tanítóm maga alakította, használva az alapokat, hogy egy legyen a tucatból, de csak ő és tanítványi olvashassák. Ez azonban most kevéssé fontos, mert zordon vendégem jelenlétére nem számítottam, már a térképen. Meglepettség? Ó az van, de gyorsan belesimul a tiszteletbe, bármennyire is furán hangozhatna ez.
- Nem, ő valóban nincs rajta. De, azt meg tudnám mondani, hogy a … - keresem a megfelelő szót, mert a viszonyunk semmiféleképpen nem nevezhető barátinak, de ugyan azt a feladatot végezzük. - a társam(?), aki ő utána kutat merre járt. - laza mozdulattal összehajtom a térképet. Változtatnom kell az elhatározásomon, ha neki most megpróbálok segíteni, árthatok a társamnak. Hát, ezért döntök úgy, hogy szavaim nyomán, ha nem is egyértelműen, de jelét adom annak tudom ki ő. - Biztosítékot még sem kérhetek, hogy ha véletlenül összeakadtok, megadod számára a lehetőséget, hogy legyen alkalma még hibázni és okulni.

//Kain - hát nem de cserébe igyekszem jót tenni (önző ^^)//

Végre! Nem heuréka pillanat ez, csak egy teljesen puritán öröm, mert végre valami nem emberit hallok. Mintegy ki is egészíti a boncolgatott témát, mert mennyire emeberiül is viselkedünk most, hol ott, természetesebb lenne, ez esetben a hold sütötte réten, élvezve az est nyugalmát megvitatni nézeteinket. Bár az sem lehetne, így első nekifutásnak kötetlenebb, mint most. Halk szavaira azonban csak lemondóan ingatom meg a fejemet először, majd egy ugyan olyan érzést hordozó sóhajjal végigjártatom a szobán a tekintetem. Ugyan itt vagyok és látom a fehérre mázolt falat, minden szerényen elrendezett tárgyát a szobának, de ebben a pillanatban látni vélem emlékeim részleteit arról a napról, amikor a küldött megérkezett hozzánk.
- A Völgy szav... parancsát nem lehet csak úgy, következmények nélkül sokáig parlagon hagyni. - egy pillanatnyi döccenés volt szavaimban. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem feltétlen kell tartanom attól, hogy a komor, újra és újra fagyos légkört teremtő sárkány hozza rám a bajt, legalábbis rövid távon. Ezzel a néhány szóval, viszont legalább töredékét átadhattam annak, hogy nem mindenki cselekszik saját akarata és belátása szerint. Mert mi lett volna, hogyha az említett nem vállalja? A békénk érdekéért, hogy nem kell teljes létszámmal a sereghez csatlakozni, hát vállalta volna más, még én is. Ahogy benne is felvillan az oltalmazó elszántság, úgy az bennem is meg van a családom iránt és bár csak magamban dédelgetem a gondolatot, érzem semmi sem lenne szent számomra, ha róluk van szó.
- Igen, tudom. Ezért csak felvetettem, hogy ha még is összehozna vele a balszerencse, találsz megoldást, elkerülve a végzetes összecsapást. - nem nehéz állni a tekintetét, mert nincs felé hátsó szándékom. Az a megacélozott konokság is hiányzik most, aminek köszönhetően, eddig ritkán voltam én az, aki meghátrálva, elsőnek fordította el a tekintetét. De ennek most jelentősége semmi, mert ahogy elhalnak szavaim egy felbukkanó gondolat lehetőséget kínál arra, hogy mind jól járjunk. Ezért is kalandozik el egy kicsit a tekintetem, majd egy nem túl zavaró, de élénk mosollyal arcomon térek vissza hozzá, amit iparkodom a komolyság vonásaival eltüntetni.
- Lehetőleg ne vágd le a fejem. Egy rúnát fogok csak felírni. - fordultam hozzá a kéréssel, míg bal kezemben igyekeztem felserkenti a vér áramlását, hogy utána egy apró sebet ejtsek rajta. A fényből gyúrt vékony tűvel, a következő mozzanatként pedig, a térképre vettem kicsit határozott vonású betűimet. A vértinta, ha ebben nem akadályoznak meg, szinte azonnal a papírba ivódik és mind ezt azért, hogy a letelő szívdobbanásnyi idő múlva, egy aranypikkelyt vehessek a kezembe. Felállok és néhány lépést teszek az aranysárkány felé, akinek tudatosan kerülöm nevének kiejtését, ezzel elkerülve annak a lehetőségét, hogy érzéseket társítsak hozzá, ami később elárulhat. Nem mindig működő terv ez, de ha meg sem próbálom...
- A neved most már nincs a térképen. - örömhír, lehet, de ez nem tűnik ki a hanghordozásomból. - Ez téged illet. - nyújtom felé a pikkelyt. - Nem kell sem ártó, sem segítő szándékot belegondolnod. Nem vagyok önzetlen, ezt azért tettem, hogy nyugodt lelkiismerettel tagadhassam le, hogy képes vagyok megtalálni.

//Kain - ühüm, igyekszik a sárkány kölyke   //

Megmosolyognám, hogy bár más köntösbe öltöztetjük a mondanivalónkat, annak értelme egy hajszálnyit sem tágít. Nem teszem, csak beletörődve, igen-igen, beletörődve fogadom el a tényt bólintva néhányat és ezzel egy időben a korábban megfogalmazottak, kérésből reménnyé lényegülnek át. Végső megértésemnek viszont továbbra sem adok hangot, ez egy titok, a titkok hátránya is jelentős, de előnyt is könnyedén kovácsolhatunk belőle, amelyet egyszerűen kiszámíthatatlanságként jegyzünk meg.
- Ch! - méltatlankodom egy elnagyolt, szúrós jellegű pillantással egybekötve, ahogy megint felhangzik a fenyegetése. - Azért annyira nem vagyok öntelt, hogy akárcsak morzsáját elhiggyem annak, hogy győzhetek ellened. - egyáltalán nem nehéz elismerni, hogy szemtől szemben állva, nem az én oldalamon áll a tapasztalat és az erő. Azaz, egy merev tervezésektől mentes, de meglehetősen bonyolult és jól előkészített csapda nélkül, aligha gyűrhetném le. Meglepni talán meglephetném, de akkor is csak a biztonságosabb egérút eléréséért tenném. Erre azonban több gondolatot nem áldozok, legalább is, egyelőre. Cselekedetem is megköveteli a tiszta gondolatokat, bár egyszerű és szinte elronthatatlan, még is elég egy apró hiba a vonásokban, hogy tönkre tegyem a térképet átszövő mágia szőttesét. Kedves találmánya ez mesteremnek, érthető, hogy kárt nem akarnék benne tenni és hiába számolhatok azzal, hogy megérti a döntésemet, örülni annak nem fog. Mert elveszett belőle valami, ami által több volt ez a tárgy, egy kapocs, egy fontos személyhez. Most fordulnak csak igazán a gondolataim a kezemben tartott pikkely és gazdája felé. Vajon ki volt az, aki megszerezte tőle? Odaadta, önként ezzel erősebbé téve? Vagy, erővel, vérrel vették el tőle? A felszólítás viszont elűz minden gondolatot, pillantásom inkább csak átsiklik arcán, hogy az arany pikkelyen állapodjon meg.
- Ö... - nem tudom elég gyorsan eltüntetni az arcomról a megdöbbenést. Érzem, ahogy megfeszül az állkapcsom, ösztönös tiltakozás ez, ahogy az is részese ennek, miként reá tekintek, feloldozást kérve. Aztán persze tudatosodik bennem, hogy a kérése több mint érthető, sőt, amit most tőlem láthatott, talán még meg is alapozta a gyanúját, hogy ezzel szándékozom őt lépre csalni. Hát nem! Ezt viszont csak én tudom. Erőt veszek magamon és a tenyerembe fektetem a pikkelyt, hang nélkül, éppen csak rásegítve kezdem el az igét mondani, olykor ajkaimmal is megformálva a szavakat. Azt használom, amelyiktől saját magam részére a legnagyobb védelmet élvezem. Egy fókusznak használ tárgy elpusztítása, felhasználása sosem tartozott a kedvelt varázslataim közé, legalábbis, ha azokat egy a népemből való készítette. A valaha egy páncélt erősítő aranydarab azonban megemelkedik és elragadja a láthatatlan örvény, ami itt és most, a szemünk előtt, a levegőben úszó porszemeknél is apróbb részecskékre szedi. Ahogy megszűnik létezni, felszabadul, majd elhalványul minden, amit ez idáig a varázslat megrekesztett benne, amiért térképpel, vagy anélkül, de sokkal biztosabban meg lehetett volna Őt találni. A kezem nem fáj, még is olybá tűnhet, ahogy elkapom és kicsit megmasszírozom... a homlokom.
- Khm. - megköszörülve a torkom az ajtóra pillantok, majd a korábbiakhoz képest, érezhető távolságtartással nézek rá, a zord, fekete mágus álcájában bujkálóra. - Azt hiszem nyilvánvaló, hogy nem tudok többet tenni az ügy érdekében és nem azt keresem, amit te. Ezért... Nem szeretnék udvariatlan lenni, de, még dolgom lenne.

//Kain - menni, vagy maradni ez itt a kérdés //

Van némi feszült várakozás abban, hogy elfogadja e azt, mit az imént kértem. Távozik. Most! Jelenléte csak biztosabbá teszi azt, hogy bár határt húztam elmém és a pikkelyben szunnyadó varázslat hatása között, az sajnos sosem elégséges. A történetének, ha csak részletekben is hullna elém, nem kívánok birtokosa lenni és ezért sürgettem távozását. Megsejtette? Futott át a gondolat elmémen mielőtt megakadt volna, kimondott szavainak értelmét nem homályosítva. Megütközve meredek rá, szólásra nyílik a szám, de végül csak egy hitetlenkedő sóhajra futja a nagy nekibuzdulásból. Más lehet kárörvendő mosollyal, vagy vérig sértve rontana rá vissza nem fogott hangon kérve ki magának, mert még is, hogyan képzeli, hogy egy sárkány nem harcos. És én? Zavartan keresek menedéket a szoba legsötétebb sarkában, csak hogy egy pillanattal később, az ellenkező irányba fordíthassam a feje a padló megkopott fa erezetében mélyedve el. Döcögve találják meg gondolataim az elvesztett fonalakat és mire ő – végre –, a távozás mellett dönt, mást már nem is igen tudok csinálni, csak mulatni a helyzeten. Nem harsányan és még csak nem is valamelyik intenzív érzéstől kísérve, hanem enyhe szomorúsággal nevetek. Ne lennék harcos? Valóban elég csak nem akarni?
- Félre ismersz, de bár igazak lennének a szavaid. - szólalok meg és egy keserű sóhajt követően folytatom. - Szörnyeteg vagyok! Akit a megértés és a gondoskodás megszelídített … ez is csal egy ketrec, mégha önként zártam is magam be. De.. - nem nézek rá, nyugalmat remélve keresem fel az egyik lágyan ringó lángot. Ebben a pillanatban olyan sok szó kívánkozik ki belőlem, de mint megannyi alkalommal, most is kortyonként nyelem le felhördülő, gyilkos vágyat. Kegyetlen játékot is tudok játszani. Élvezem, hogy szenvedést okozhatok. Félek, sőt rettegek, hogyha elvesztem azt a néhány lelket, akik értelmet adtak a létezésemnek, nem marad más belőlem csak az a veszett szörnyeteg, aki nem néz és nem hall többé, csak vért ont.
- Köszönöm és .. sajnálom! Nem tartóztatlak. - elrejtve, titkolva a mészárost már rá merek nézni és nem csak szólok, de meg is hajtom felé a fejemet. S hogy mit ér a kiontott vér? Örömöt. Bánatot. Áldozatot, amit végül addig tekernek és igazítanak, míg saját szemszögéből, mindenkinek megfelel és végül ok, mely hasonló sorson osztozik az előbbivel.
Függetlenül attól itt van e még, vagy már becsukódott mögötte az ajtó, visszatelepszem korábbi helyemre és újra a kezembe veszem a térképet, hogy aztán kiterítve hagyjam a földön. Ezúttal nem a hanyag módon összehányt holmik között turkálok, az ingem alatt rejtőző medált igyekszem előhalászni. Egyszerű, kard formájú üvegcse ring az ezüstláncon és benne az egykor élt vére, fekete porrá válva rejtezik. Most, csak akkor szakítom meg mozdulataimat, ha még a szobában van és annak ellenére, hogy a távozását kértem és ő hajlott is rá, még is kérdést intézek hozzá.
- Gondolom, nem hallottál errefelé pletykákat a Vörös Hölgyről? - a különös növényről, mely apró fának tűnik és gyökerétől a törzsén át, ágaiig, amelyek csak virágot hajtank, mind-mind vörös. Tapasztalatok alapján, ahol kinő, ott egy nő halt tragikus halált és mikor virágzik, sok baljós dolog történik, ezért elég sokféle neve van. Meglehet én sem a megfelelőre hivatkoztam még a folyosón állva.

//Kain - lehet hiányzik a vendégmarasztaló nasi? //

Nincs igazán hangja az egyetértésként megjelenő hümmögésnek. Biztosan kellemetlen beszlgetésbe fulladna, fulladhatna az eszmecserénk, hogy még is kinek mit is jelent a mielőbb mindekttőnk száját elhagyó jellemzés. De nem ragadom meg a lehetőséget, egyszerűen nem érzek hozzá elég erőt, hogy ezt egy vadidegennel, egy meglehetősen olyannal mit ő, megvitassam. Ezért is érthetetlen, bizony még önnön magamnak is, hogy akkor most hogyan is illik ide a kérdésem. Persze, ki az, aki ne vágyna egy könnyebb út fellelésére?
- Pedig közel kell lennie. - inkább szól saját magamnak, mint válaszként neki. De, mert udvariatlan viselkedés részét képezi a még éppen érthető motyogás és ismeretségünk rövid léte okán, nem tudhatja, hogy nem tartózkodom olykor-olykor a hangos gondolkodástól. Nos. Végleg elzárkozva a korábbi, mélységekbe is lelátó gondolattól, könnyed, fiatalos lelkesedéssel tűnik fel a kajla mosoly az arcomon. Ha már a simabűrűek arcát úgy teremtették meg, hogy majd minden szegletével kifejezhetnek valamit, hát miért heverjen parlagon.
- Köszönöm a segítséget! És..- érti, ahogy érti. Végtére is, ő adta az ötletet, vagy inkább az utolsó lökést ahhoz, hogy elhatározzam magam. Mert pont ugyan úgy nem kedvelem azt a varázslatot, amivel létre lehet hozni egy fókuszt, mint amivel azt el lehet pusztítani. Inkább lejártam volna a lábam tövig, hogy úton-útfélen beleakadjak a parasztok és vándorok menedemondáiba. Nem megbízhatatlan ez a módszer, inkább csak tetemes időt igényel és bár az most nem szorít, már kezd terhessé válni a ragaszkodó emberi társaság. Hiányzik a völgy, a tenger és a levegőben töltött idő, a szeretett lelkek társasága. Ezek miharabbi megkaparintása iránti vágy, kellő támogatást ad szilárdá tenni a szándékot.
- És minthogy még szomszédok vagyunk, igyekszem többé nem zavarni. - nem, nem gondoltam komolyan, legalább is a szavak mögötti suggallatot. Hogy ő majd visszatér a szobájába, mintha mi sem történt volna, szemethúny az életét fenyegető veszélyre, amit jelenthetek. Pont ezért nem fogadkozom, hogy részemről, én biztosan békét hagyok neki, úgy sem hinné egyetlen szavam sem. Én sem hittem senkiben és addig a sorsfordító találkozásig, senkiben sem bíztam, mikor még a vadonban bújkáltam és ő ezt teszi, talán megvan már hét évszázada is. Elismerésem jele ez úttal csak annyi, hogy a korábban félbeszakadt mozdulatot most befejezem. Csak a megérzésemre támaszkodhatom, mert úgy vélem, ha látja mit teszek, tudni fogja, hogy mire számíthat. Varázslatra, ami engem közelebb visz a célomhoz, olyanra, ami őt nem érinti.

//Kain - esztek-e vagy bifsztek-e?   hajh, egy fincsi tatárbifsztek T.T //

Legszívesebben hangos nevetéssel honorálnám áhítatosságát, de csak meghökkenve pillantok rá. Makacs! Vagy mondtam már? Ugyan, nem éreztem lezártnak ezt a témát és sejtésem szerint pusztán csak nyomatékot kíván adni jövőbeni szándékainak, ha egy bizonyos eseménysor bekövetkezne. Valóban tiszteletreméltó, a lehetőséget lám meghagyja a visszakozásra és a szabadjára engedett szusszanás részemről csak a gondok egy részének lerázását jelképezte, hiszen már szót is ejtettem, ejtettünk róla, hogy nem mindig van választás.
- Mmmh. Igen az! De az előrelátás előnyeit a dicsvágy gyakran felülírja és manapság mindennél jobban, többen és egyre többen vágynak az Éjszárnyúak kegyére. - minthogy én ezt a vágyakozást nem érzem át, csak a szűk tényszerűség keseríti meg a szavaimat. - Mindenki felel a saját döntésért. Ha félted az ő életét, ismeretlen is, akkor figyelmeztesd magad. - enyhe élccel helyeztem elé egy képtelen lehetőséget. Az esélyt karcsúnak érzem, de végül is a mai találkozás sem bírhatott többel és nálam a párja után kutató valamivel könnyebb személyiség, vagy hát, hamarabb felismerni uralkodó természetét.  - Mert én nem fogom és miután az ajtót becsukod magad mögött, de még nem tetted ki a lábad a fogadóból tudni fogod, hogy miért nem. - mert az a figyelmeztetés: veszélyes. Tűnhet úgy, hogy pusztán a felelősségtől igyekszem nemtörődöm módon megszabadulni, de a figyelmeztetés már korábban elhangzott, hogy úgy mondjam: a hóhér pengéjével a nyakán indult el.  Ha én figyelmeztetném, az pont ahhoz vezetne, előbb vagy utóbb, hogy találkoztam vele, elengedtem harc nélkül és én ezt pont elkerülném. Nem lesz titok, csak egy fárasztó nap apró morzsája, amiről érdemtelensége révén kár is szót ejteni.  
Minden várakozás nélkül figyelem, mert már oly sokszor megakasztottam a szándékát és ha bár igyekeztem megválogatni a szavaimat, sosem tudhatom teljes bizonyossággal mit is váltok ki belőle. Lassan be kell vallanom magamnak, hogy bár nem állt szándékomban megolvasztani a jeget, még is csak üdítő egy olyan személlyel társalogni, aki halhatatlan legendák hősévé vált és ha nem is pont ezért, de vonakodom csak úgy elengedni. Ravaszdi módi, de az alkalmas pillanat elérkeztével, mikor már kilép, legalább egy lábbal a szobából, hát utána szólok.
- Bátyám, szívességet kérnék! Ha már úgy is arra vezet az utad, küldetnél fel egy kancsó bort? Természetes én fizetem. - kerülgettem eleget a forró kását, ha kapok, kása helyett persze bort, akkor azt el is fogyasztom.  Kíváncsian nézek utána, abban nem lehet biztos, hogy ha teljesíti is a kérésem, megiszom, de számára lehet lehetőség is, hogy ne kövessem. Nem áll szándékomban és bár nem kedvelem az ilyen itókákat, ma este nem bánom, ha nem marad teljesen tiszta a fejem.

//dőlt betűs sárkánnyelven hangzott el //