Középvidék

Arthan nagyon hosszú utat tett meg a láptól, de nem mondhatná magát túl fáradtnak hisz az útbaeső falvakban bőven kipihente magát. Ám gyűjtőmunkájának még közel sincs vége most is a Sötét fenyveshez tart, hogy az ottani növénypopulációból is gyűjtsön egy keveset.
A hajnal folyó mentén halad, és gyönyörködik a tájban. Nagyon tetszetős a bőfüvű, szép aljnövényzettel rendelkező vidék, hát még a folyó. A kristálytiszta vize szinte hívogatja az arra tévedőketr az ivásra, no meg Arthant legalábbis egy kellemes fürdőre.
~De ehez még túl meleg van, majd ha lejjeb megy a nap!~Gondolkodik miközben tovább menetel, fáradhatatlanul. Köpenyéből előhúzza, mindig hideg borosüvegét és bőven iszik belőle.~Mégiscsak jobb ez mint akármien víz.~
Miközben folytatja útját a part mentén a távolban két alakot vesz ki. Az eggyik valamilyen nagyobb állat, talán egy ló, a másik pedig valamilyen emberféle lehet. Kicsit közelebb megy majd hallótávolságból jó hangosan üdvözli.

Mikor Arthan közelebb, lépve már fel tudja mérni ki van előtte. Mert nem ember ő, hanem tünde. Bár kicsit rossz néven veszi, hogy hol tartja a kezét. Hisz nem tartja magát baljóslatú, de még gyanús alaknak sem.
~Talán a csukja miatt!~Gondolta miközben levette csuklyáját.
-Köszönöm a figyelmeztetést, de én bízom az emberekben. Talán magának is így kéne tennie, és még a keze sem fáradna el azon a kardon.-Mondja kicsit cinikusan, amit valószínűleg a tünde is észrevesz.
-Esetleg adna egy kis útbaigazítást? A Sötét fenyveshez tartok és nemigazán tudom mikor kéne eltérnem a folyótól.
Reméli hogy a tünde tud segíteni hisz nélküle, bár valószínűleg megtalálná, legalább kétszer annyi időbe kerülne.
Óh amúgy a nevem Arthan, és önt hogy hívják?
~Talán egy kicsit túl bizalmas vagyok, de hát egy tünde csak nem él vissza ezzel.~

Természetesen elfogadja Thalion jobbját, miközben elgondolkodik azon amit hallott.
Valóban, ő is hallott már történeteket arról hogy milyen borzalmakat rejt a fenyves.
~Áh, meg tudom én magam védeni, arról nem is beszélve, hogy feltétlenül el kell oda mennem hisz a gyűjteményem ékes darabjai lennének amiket ott találnék. Sőt ha tényleg íj veszélyes az a hely akkor még sokat is érhetnek az ottani különlegességek legyenek azok gyógy, vagy fűszer növények.
- óh én úgy tudom, mégis lelek ott bizonyos dolgokra, és nem is értéktelenekre. Növényeket, keresek melyeket csak ott találok meg, így hálás lennék a segítségéért.
Mondja, majd előhúzza borosüvegét és iszik is belőle, majd Thalion felé nyújtja.
-Kér esetleg egy kis bort, nagyon jó fajta.

Arthan mielőtt még megfordulna, gyorsan felveszi csuklyáját, majd kissé megdöntve hátát remegő hangon válaszol a felszólításra.
-Ugyan, ugyan csak nem fosztanának ki egy nincstelen öregembert? Hát hogy ilyen veszélyes hely lett ez a középvidék!
Miközben ezeket mondja, mintha csak a botjára támaszkodna, különleges jeleket rajzol a homokba.
~Ez távol tartja őket egy darabig már ha nem varázstudók, ám remélem közelharcban Thalion is megcsillantja majd tehetségét.
-Kedves Thalion, ugye ön sem szándékozik átadni az értékeit? Főleg ezt a gyönyörű paripát, kár lenne érte.

~Na, ez nem jött be!~Gondolja a mágus amint, épp új stratégián gondolkozik. Újabb jeleket karcol a homokba majd félhangosan Thalionhoz szól:
-Na most gyorsan hátrálunk.~Bár ez sem 100%-os védelem, de a futóhomok feltartja őket sőt 1-2 talán sosem mászik ki.~ Mivel Arthan nemigazán szeret közelharcot vívni így a védelmi aurák és csapdák felé szakosodott. Ám kardja is mindig kéznél van ha nincs más út.
-Thalion ugye számíthatok arra hogy, jól forgatja a kardot?-Kérdezi Arthan immár szokásos hangján csuklyáját levéve fejéről, majd könyékig benyúlva köpenye belsejébe, előveszi kardját. Ugyan nem sokat tanult kardforgatást, de a kardon lévő rúnák legalább erősítik védelmi auráját.
~Most már minden Thalionon múlik~

Arthan megdöbbenve, nézi Thalion hogy veti bele magát a küzdelembe. Ő maga ne az a hős típus szívesebben nézte volna ellenei hogyan merülnek el a homokban, vagy akadnak fel egyéb csapdáiban. De ez most nem így alakult, fel kell vennie a harcot. Az első támadót egy mező megdermeszti, hacsak pár pillanatra is de ez is elég hogy egy fejre mért erős ütés következtében a eszméletlenül porba hulljon.
Arthan még sosem ölt embert és nem most akarja elkezdeni. Igazából inkább soha.
Közben újabb támadók érkeznek, mégpedig kettő.
~Ehhez már kevesek lesznek az erőterek, valami nagyobb dobás kell.~
Bár Arthan szürkeköpenyes mágus mégse ért máshoz mint a rúnamágiához, a többi varázslatot mások által készített rúnákból szabadítja fel. Ezt teszi most is köpenyéből előhúzva egy követ, majd miután izzani kezd megemelkedik a vízszint épp a támadók lábáig, majd újra süllyedni kezd, de a haramiákat is magával húzva. Pont másfél percig tartja őket a víz alatt majd kirángatja őket a partra, ahol immár három ájult ember fekszik a lába előtt. Ám eközben épp talpra állt az utolsó haramia, akit Arthan egyszerűen kigáncsol majd, leüti.

A csata végre véget ért, és Arthan elégedetten fogadja a dícséretet amit nem késlekedik viszonozni.
-Ön nem különben Thalion, nagyon akrobatikus volt a harcmodorod. Áldom az urat hogy szövetségesek voltunk és nem ellenségek! Ezenkívül megértem mért akarsz visszatartani, magam is hallottam már miket rejt az az erdő. De nekem mégis fontos lenne odajutni, arról nem is beszélve, meg tudom védeni magam. Nem tudom ön átérzi-e milyen a gyűjtői szenvedély, de nekem fontos lenne amit ott találok így megköszönném ha útbaigazítana.-
Miközben ezeket mondja ismét előkerül az üveg, és meg is húzza, majd epekedve várja a hőn áhított áhított útirányt, ami elvezeti majd a fenyvesbe. Természetesen tudja miféle sötét és, gonosszal átitatott helyről van szó, és óvatosságért se kell a szomszédba mennie. Bár a boszorkánnyal nem igazán számolt de úgy van vele hogy amíg ő nem keresi a bajt, a baj sem találja meg őt, bár a mostani eset kivétel. Mindenesetre élelemmel és itallal készült, bár ha eltéved abban az erdőben, az kevés lesz hiszen lehet soha nem jut ki abból az elátkozott erdőből.
~Az hogy mindezek mellett is oda kívánkozik mutatja mennyire megszállottja vagyok a növényeknek főleg az ilyen ritka féléknek.~

Thalion még mindig próbálja visszafogni Arthant bár valószínűleg hiába. Őt még soha senkinek nem sikerült eltántorítani rossz ötleteitől, bár néha bizony jobb lett volna. Sok kellemetlenségtől óvta volna meg magát ha hallgat a jó tanácsra.
Viszont ez most fontos volt neki, és nem igazán akart meghátrálni főleg ha ennyit utazott érte, mondhat akármit szegény Thalion.
-Megígérem óvatos leszek, bár nem ígérhetem hogy nem megyek be az erdőbe hiszen nem tudom pontosan hol találom amit keresek. Abban viszont igazad van hogy a boszorkánnyal nem lenne jó találkozni, s érdemes menekülnöm ha ez mégis bekövetkezik. A teleportációs varázslat viszont sajnos bonyolultabb mint hiszed, napokig kéne rúnákat vésnem arra a helyre ahová majd érkezem, és a varázslat is igencsak lefárasztana, így marad a futás.
Bár most ezt tervezte, Arthannak sosem volt túl jó az erőnléte. Így ha tényleg valaki olyan támadna rá akit nem tud legyőzni biztos halál várna rá.
~Mindenesetre mindig is optimista ember voltam, most is a legjobbakra számítok.~

Magában elismerően bólint az ismeretlen mágusnak, bár abban biztos hogy ő nem rúnákkal teszi amit tesz, hisz azt a fajta mágiát ő nagyon jól ismeri. Mikor hallja mennyit kell menetelni
magában szinte sír, de ez persze nem látszik meg az arcán, és hálásan tekint Thalionra.
-Köszönöm az útmutatást, számíthatsz szolgálatomra ha legközelebb találkozunk!-Mondja egy kis meghajlással, majd elfogadja a kinyújtott jobbot. Örül a szerencséjének, hogy belebotlott ebbe az igen barátságos elfbe, aki még segítőkész is. Az útmutatás nélkül akár egy hétig is bolyonghatott volna úttalan utakon, mire talál egy falut, vagy magát a fenyvest.
-Jómagam nem különben. És én is sok jó szerencsét kívánok neked, remélem lesz még alkalmam meghálálni az útmutatást!
Majd egy meghajlás után elfordul és a megadott útirányban indul el a fenyves felé.

//Köszönöm a játékot//

3. küldetés - Megszökött ménes

* A dzsungelben tett második kirándulás után, valahogy nem vágyok az emberek társaságára.
Egyedül akarok lenni. Gondolkodni akarok. Közben, nem akarok egy helyben sem maradni, így Lanuria egy olyan része felé veszem az irányt, mely hatalmas síkságairól híres. Nevezetesen Középvidék füves pusztái felé.
Át kell gondolnom a dzsungelben történteket. Furcsa dolog, hisz csak az éltemet védtem, de akkor is úgy cselekedtem, ahogy nem akartam és a legrosszabb ezt teljesen kontroll nélkül. *
~ Mi gátol meg, hogy ne következzen be újra? Mikor lesz a legközelebb? Hogy kerülhetném el?
* Ezek a kérdések foglalkoztatnak, utam jelentős részén. Sajnos hiába próbálok rájönni a megoldásra, nem sikerül megtalálni.
Ezzel is fokozatosan romlik egyébként sem felhőtlen hangulatom, hiszen nem találom a megoldás arra a problémára, ami miatt szégyellem magam, sőt megvetem. A saját elveim ellen cselekedtem. Egy olyan embert öltem meg, aki megérdemelt volna egy új esélyt az élettől és ezzel tisztában is voltam, de én ezt elvettem tőle, gondolkodás nélkül, körülmény ide vagy oda.*

3. küldetés - Megszökött ménes

*Nem meglepő, hogy akkor is ezen gondolkodok, mikor egy csapat vágtató lovat pillantok meg nem is olyan távol tőlem. Látszik rajtuk a szabadság élvezete.*
~ Milyen jó nekik! Nem kell a gondjaik miatt aggódni! Nem kell a tetteik következményével foglalkozni! Csak az ösztöneiknek élnek!
* Bár gondolataim nem túl vidámak, de a látványuk és az az érzés, melyet mozgásukból árad, mégis egy rövid mosolyt csal az arcomra.
De a lovak hamarosan a távolba vesznek, velük együtt a boldog pillanatok is és helyét újra átveszi az elmélkedés és az önsajnálat.
Nem tudom, mennyi ideig merülök el ismét gondolataimban, mikor újabb lovakra leszek figyelmes, ezeken már ott díszelegnek lovasaik is, pár kivétellel. *
- Üdvözöljenek az istenek idegen!
* Legszívesebben megállás nélkül haladnék tovább, figyelemre se méltatva a lovasokat, de annyira még nem merültem el az önmarcangolás tengerében, hogy a modorom belefulladt volna, ezért csak viszonzom a köszönést.*
- Üdv néktek!

3. küldetés - Megszökött ménes

- Idegen! Nem láttál a minap néhány lovat errefele?
~ Békén hagyhatnának!
- Igen láttam párat abban az irá…. Naaaa!
* Az egyik lovas nélküli ló, beszédem közben odajött hozzám és elkezdett szimatolni.*
- Hehe! Úgy látom Bánat kedvel!
* Válaszolja nevetve az egyik, ugyanis arcomról nehéz lett volna nem megállapítani kedélyállapotomat. *
~ Már csak ez hiányzott…
- Fel az orral! Bánat majd felvidít! Gyere velünk, segíts elfogni az elkóborolt jószágokat és talán ez rajtad is segít!
* Harsogja szinte folyamatos nevetés közben a lovas.
Nem túl sok kedvem párosul az ötlethez részemről, de miután Bánat párszor megbök az orrával, úrrá lesz rajtam a, nincs mit vesztenem gondolat, így végül belemegyek.*
- Elég rég ültem utoljára lovon.
* Közlöm a többiekkel a tényt, melyet még ha nem is mondtam volna, akkor is elég hamar kitalálták volna. Már az első nyeregbeülési kísérletem alkalmával, halk elfojtott nevetés üti meg a fülemet. Végül nem túl elegánsan, de megoldom a problémát.*
- Ne aggódj, nem lehet olyan könnyen elfelejteni.
* El is indulunk az általam megadott irányba. Eleinte nem sietjük el a dolgot, és meg kell hagynom igazat mondott új társam. Pár perc után ismét egész otthonosan érzem magam a nyeregben. Ennek megfelelően gyorsítunk a tempón is.*

3. küldetés - Megszökött ménes

*Furcsa mód a tempó gyorsulásával a kedvem is javulásnak indul. Régi emlékek elevenednek fel bennem, mikor még apám tanított lovagolni. Az évek alatt el is felejtettem milyen érzés. S az új élmények egyre inkább háttérbe szorítják a problémámat.
Egy idő után már hangom is visszatér és el is engedek néhány jóízű kurjantást.
Végül megpillantjuk a keresett lovakat is. A lovasok közül három el is indul, hogy befogják az elszabadult állatokat, miközben a maradék kettő az eddig befogottakra figyelnek. *
~ Én is segítek!
* Gondolom magamban, így Bánatot a többiek után irányítom.
Arra nincs esély, hogy én fogjam el bármelyiket is, viszont úgy gondolom, a menekülési utat attól még elzárhatom előlük.
Így is cselekszek. Talán ennek is van némi köze, ahhoz, hogy egymás után kerülnek befogásra a lovak.
Bár ez nem is igazán fontos most számomra. Jól érzem magam és csak ez számít. A gondjaim, melyek nem is olyan rég még minden gondolatomat kitöltötték, elpárologta. Helyét átvette a jókedv és szórakozás.*

3. küldetés - Megszökött ménes

- Ő az utolsó!
* Mint ha parancsszót hallottam volna, elindultam ismét a ló felé, megpróbálva elzárni annak útját. Minden áron ki akarom venni a részem az utolsó elfogásából, ezért ki is nézem azt a pontot, ahol a szökevény elé vághatok, ezzel megállásra kényszerítve, elméletileg.
De ugye az elméletileg nem mindig elég. Erre példa ez az eset is.
Hiába van meg a sebesség és a megfelelő irány is, túl közel akarok bevágni a másik elé, amivel Bánat nem ért egyet, ezért hírtelen megáll. Én pedig nem készülök fel erre a manőverre, így tapasztalatlanságom és a lendület együttes hatása megteszi a dolgát. Bánat feje mellett bukfencezek a földre.
Szerencsére, mire végrehajtom a mutatványom, addigra már a másik ló elhalad, így csak a talajfogás fájdalmait kell elviselnem.
Ideiglenes társaim harsány nevetéssel jutalmazzák mutatványomat, amit eleinte kicsit mérgesen viselek, de mikor elképzelem magam a mutatvány közben, én is csatlakozok a nevető társasághoz. *